Kedves testvéreim! Szeretném ott folytatni Jónás próféta könyvének a magyarázatát, ahol egy jó hónappal ezelőtt abbahagytuk, talán emlékeztek még reá. A történetnek ez a most soron következő része csupa biztatás, csupa bátorítás. Amikor ezt a részt olvasom, nem győzöm csodálni az Isten kegyelmének a nagyságát. Ennek a történetnek a mondanivalóját három gondolatcsokorba összefoglalva, szeretném úgy hirdetni előttetek Isten kegyelmének a nagyságát, a csodáját, hogy az mindnyájunk számára biztatást és bátorítást jelentsen. Nem tudom, hogy mennyiben érzitek, hogy milyen csodálatos kegyelem tükröződik már ezekben a legelső szavakban, ahogy kezdődik a történet: „És lőn az Úrnak szava Jónáshoz másodszor is, mondván: Kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd néki azt a beszédet, a mit én parancsolok néked”. El tudom képzelni, hogy Jónás végtelenül megdöbbent akkor, amikor az Úrnak a szava másodszor is „lőn hozzá”. Valami ilyenformát érezhetett Jónás: Hogy? Ezek után még szóba áll velem Isten, és nemcsak hogy szóba áll, hanem küld engem Isten? Föl akar használni, föl tud használni Isten engem, aki olyan csúful cserben hagytam az ő ügyét? Aki megfutottam a szolgálat elől, és aki olyan gyáván, hetykén hátat fordítottam az Istennek? Én azt hiszem, testvérek, hogy azon sem csodálkozott volna Jónás, hogyha az Úrnak szava, amikor másodszor „lőn hozzá”, valami ilyet mondott volna neki, hogy: Na, te engedetlen próféta, most már mehetsz, ahová akarsz! Nem tudlak használni többé. Küldhetek én Ninivébe olyat is, aki méltóbb és alkalmasabb erre a szolgálatra, mint te. Benned nem tudok többé megbízni, hűtlen voltál, alkalmatlan vagy erre a szolgálatra! Az lett volna a természetes, hogyha a prófétálásnak a Lelke, amelyiknek ellenállt Jónás, elhagyta volna a prófétát, és soha vissza nem tért volna hozzá. Mert hogyha egyáltalán volt valaha alkalmatlan és méltatlan ember az Isten ügyének a szolgálatára, hát akkor ez a Jónás próféta igazán alkalmatlan volt és méltatlan volt; és mégsem az történt, ami természetes lett volna, hanem valami egészen más. Ebből látjuk testvérek, hogy az Isten bűnbocsátó kegyelme milyen teljes és milyen tökéletes! És hogyha egy bűnbánó ember igazán a szíve szerint fogadja el Istennek ezt a bűnbocsátó kegyelmét, akkor Isten úgy elfelejti neki minden hitványságát, mintha sohasem történt volna. Ismét a bizalmába fogadja, újra munkába állítja, és megint új célt, új feladatot és új tartalmat ad az életének.
Azt mondottam az elébb Jónásra, hogy alkalmatlan és méltatlan volt Isten ügyének a szolgálatára. És mégis… Tudjátok, testvérek, ez a „mégis”, ez az a nagy kegyelem, amit én nem győzök csodálni Istennek a szívében, velünk szemben. Hogyha van valaki, aki nagyon jól tudja, hogy mit jelent az „alkalmatlan” és a „méltatlan” szó, akkor higgyétek el, testvérek, hogy mi, az Isten igéjének a palástos hirdetői, mi vagyunk azok. Mi aztán igazán tudjuk! Néha olyan roskasztó teherként nehezedik reánk a magunk alkalmatlanságának és méltatlanságának a tudata, hogy ha nem volna az a „mégis”, hogyha nem biztatna és nem bátorítana az Istennek az a kimondhatatlan kegyelme, akkor soha nem mernénk ideállni, elébetek, erre a szószékre! Ezért mondom, hogy én nem győzöm csodálni Isten kegyelmének a nagyságát, a csodáját, aki a mi alkalmatlanságunk és méltatlanságunk ellenére is mégis mindig újra szól, és mégis mindig újra küld. És nemcsak másodszor, mint ahogyan Jónást, hanem ó, ki tudja hanyadszor!
Istennek az egyik legcsodálatosabb munkája, legcsodálatosabb tulajdonsága az, hogy hajlandó mindig újrakezdeni egy emberrel. Úgy újrakezdeni, minthogyha semmi nem történt volna azelőtt: teljesen elölről kezdeni, megint. Érezzétek meg ebből azt, hogy van visszaút Istenhez mindenki számára! Akárhová kalandozott el, akármi történt vele, van visszaút Istenhez. Mert ímé, az Isten kegyelme csodálatos. Akármit cselekedtél is, mégis, mégis van kegyelem a te számodra is. Azt mondottam, hogy alkalmatlan és méltatlan az Úr szolgálatára. Na de testvérek, mondjátok meg nekem, hogy ki ne lenne alkalmatlan és méltatlan arra, hogy Istennek az üzenetét továbbítsa emberek felé? Arra, hogy Istennek a hívását vigye ki ebbe a világba? – hát mindenki alkalmatlan és mindenki méltatlan erre! És Isten mégis embereket, ilyen alkalmatlan és méltatlan embereket használ fel erre a szolgálatra.
Kerek ötven esztendővel ezelőtt történt Kecskeméten, hogy egy hétesztendős kisfiú, egy nagyon szegény szabómesternek egy vézna, gyenge egészségű kis fiacskája elmondotta egy másik hétesztendős kisfiúnak, az osztálytársának azt, amit előző nap a vasárnapi iskolában Jézusról hallott. És a következő vasárnap ezt a másik hétesztendős kisfiút kézen fogva elvezette a vasárnapi iskolába. És ez a másik kisfiú ott, abban a vasárnapi iskolában kapott olyan indításokat, aminek az eredményeképpen most itt áll ezen a szószéken, és hirdeti nektek az Igét. Soha nem fogom elfelejteni, testvérek, Istenek azt a kis prófétáját, azt a kis gyerekprófétáját, aki akkor nekem olyan egészen egyszerű, gyermeki módon beszélt arról, amit Jézusról hallott. Nézzétek, hogyha ez a kisfiú, aki csak hét esztendős volt, és hogyha Péter apostol, aki megtagadta Jézust, meg Pál, aki üldözte Jézust, meg Jónás, aki dezertált, meg én a magunk méltatlansága és alkalmatlansága ellenére lehetünk az Istennek a követei és szolgái – akkor te is lehetsz, meg te is, meg te is, meg te is, mindnyájan! Mert az Istennek nem a mi ügyességünkre és nem a mi alkalmasságunkra és rátermett voltunkra van szüksége, hanem egyedül és kizárólag a mi engedelmességünkre van szükség. Ímé így olvastuk, hogy „lőn az Úrnak a szava másodszor is Jónáshoz”. Ugye tehozzád se először van az Úrnak ez a szava?! Érezd meg belőle, testvér, hogy Isten nem mondott le arról, hogy te is az ő követe légy ebben a világban. Nem mondott le arról, hogy te is mint az Ő küldötte, az Ő üzenetével járd be a nagyvárost, Budapestet. Meg a vidéket, meg a baráti körödet, meg a családodat. Hogy te is próféta és apostol légy a magad helyén, azok között az emberek között, akikkel érintkezel. Hogy te is az Ő szolgálatában hirdesd a szavaiddal és az életeddel azt, amit Isten szeretetéből megtapasztaltál.
A múltkor egy ismeretlen orvossal találkoztam egy betegnél. Ez az orvos mint orvos látogatta, illetve kezelte azt a beteget, én pedig mint lelkipásztor látogattam meg ugyanezt a beteget. Föltűnt nekem, hogy ennek az orvosnak minden szavában és az egész magatartásában volt valami, ami valahogyan „Krisztus jó illatát” sugározta maga körül az egész szobában, anélkül hogy egyetlen szóval beszélt volna magáról Jézusról. A beteg meg is jegyezte, hogy ennek az orvosnak köszönhetem az életemet. És én kiéreztem a szavából, hogy nemcsak a gyógyulását értette ezalatt, hanem valahogy sokkal többet. Azt a fajta életet, amelyikre Jézus mondja, hogy „én vagyok az Élet”. És amikor elment ez az orvos, én még ott maradtam és valósággal tapasztaltam, hogy valami megmagyarázhatatlan békesség, derű és tiszta légkör maradt utána a szobában, és az arcokon szelíd mosoly. Egy modern próféta, egy mai Isten embere. Pedig testvérek, ő se alkalmasabb és ő se méltóbb erre a szolgálatra, mint te vagy én, vagy bármelyikünk. És mégis... Nos, hát erre a „mégis”-re, erre te is számíthatsz. Erre a „mégis”-re számítok én is. Ebből a „mégis”-ből élek én is. Látjátok, ilyen nagy Istennek a kegyelme, hogy még egy Jónást is, még téged is, meg engem is fel tud használni a maga szolgálatában.
Azután másodszor nagyszerűen felragyog Istennek a kegyelme abból is, ahogyan Ninivéről, erről a nagy, bűnös városról – amelyiknek az első résznek a szavai szerint a „gonoszsága fölhatott az égre” –, hogy erről a Ninivéről azt mondja Istennek az Igéje, hogy „nagy városa vala Istennek”. Nem tudom, hogy érzitek-e benne Isten kegyelmét, hogy Ninivét így aposztrofálja, hogy „nagy városa vala Istennek”. Ha tényleg olyan nagy volt a romlottság ebben a nagyvárosban, hogy égre kiáltó gonoszsága volt néki, akkor nem lett volna sokkal természetesebb, ha így aposztrofálja, hogy nagy városa volt a Sátánnak? De nem azt mondja, hogy a Sátán városa volt, hanem azt mondja: az Istennek a városa. Pedig egy nagy, gonosz város volt. Ebben megint rengeteg nagy vigasztalás és biztatás van. Gondoljátok csak el, kedves testvérek, hogy mi minden bűn halmozódik fel egy nagyvárosban, egy modern nagyvárosban. Statisztikai adatok szerint az alkoholfogyasztás például – hogy csak néhány példát említsek – évről évre szinte ijesztő mértékben növekedik. Ki tudná fölmérni azt, hogy hány családnak a szétesése, hány gyermeknek az elzüllése, és hány bűnténynek az elkövetése lappang emögött a statisztikai adat mögött. Vagy például a magyar statisztikai zsebkönyvnek a tudósítása szerint 1965-ben itt, minálunk húszezer, több mint 20 ezer házasság bomlott föl válás következtében. Nyolcezerrel több, mint 15 esztendővel ezelőtt, tehát egyre növekvő arányban történik a válás. Vagy megint egy másik adat, szintén a statisztikai évkönyvnek a tudósítása szerint: a bejelentett művi vetélések száma 1965-ben 180 ezer volt, valamivel több, mint 180 ezer. 18 ezerrel több mint öt esztendővel ezelőtt. Ki tudná fölmérni, testvérek, hogy e rideg számok mögött micsoda bűnök vannak, amelyek az „égre kiáltanak”. Másfél évvel ezelőtt kezemben volt Nyugat-Németországban egy frankfurti magazin, képes újság, amelyiknek az utolsó lapjai telis-tele voltak mindenféle mulatók, lokálok, lebujok hirdetésével. Az egyik hirdetés például így csalogatta a vendégeit, hogy éjfél után négy óráig minden tíz percben sztriptíz jelenetet láthatnak a vendégek. Testvérek, lehetne folytatni a végtelenségig a szomorú példáknak a felsorolását, amelyeknek az alapján igazán érthető lenne rásütni a bélyeget egy-egy modern Ninivére, hogy a Sátán városa, és mégis... Megint a „mégis”. Ninive mégis az Isten városa!
Lakóinak a milliói bármennyire bele vannak süllyedve a legkülönbözőbb és a legszörnyűbb bűnöknek a fertőjébe, mégis mind-mind egy szálig olyan emberek, akiket Isten örökkévalóságra teremtett. Minden Ninive az Isten városa, amelyiken Isten nagy, szánakozó szeretettel könyörülni akar. Nemcsak egy kis közösség, nemcsak egy egyház, nemcsak a hívőknek a gyülekezete az Istené, „mert úgy szerette Isten a világot – Ninivét és Jeruzsálemet, Budapestet és Tokiót, Balmazújvárost és Budakeszit, a Földet, a Szaturnuszt, az Andromeda köd milliárdnyi csillagát –, hogy az ő egyszülött fiát adta érte, hogy el ne vesszen”. Mert Isten nem mondott le egyetlen egy Ninivéről se, és egyetlen egy lélekről se. Nagy, széles ölelésű szeretettel fordul Isten a világ felé. Mindig így gondoljatok az Istenre, és így gondoljatok „Ninivére”. Hogyha egyszer igazán így látod majd „Ninivét” – azt a „Ninivét”, amelyben élsz, amelyben munkálkodsz, amelyben laksz –, hogy az Istennek a városa, akkor majd nem fogod reménytelennek látni azt a prófétai szolgálatot, amire küld Isten. Mert „Ninive” lakói nem egy „massa perditionis”, azaz egy elvettetésre ítélt tömeg, hanem az Isten gyermekeinek a sokasága, talán csak őt még nem tudják! De milyen jó lenne, ha megtudnák! – s rajtad is áll, hogy megtudják.
Testvérek, aki egyszer önmagán tapasztalta meg azt, hogy mit jelent Isten kegyelme: hogy saját méltatlansága és alkalmatlansága dacára is mennyire szereti Isten, az nem is nézhet az embertársára másként, csak úgy, hogy ő is Isten könyörülő szeretetének a tárgya, éppen úgy, mint ahogyan én vagyok. Tehát sohase úgy lásd az embereket, hogy lám, milyen bűnösök és milyen hitványok és milyen gonoszak, hanem mindig úgy lásd az embereket, ahogyan Isten látja: hogy milyen betegek és mennyire szükségük van nekik a segítségre! Az áldott orvos segítségére van nekik szükségük. A leggonoszabb embert is úgy lásd, ahogyan Isten látja. Hogy ő is az Isten képét hordja magán, ő is részese Jézus váltságának, őérette is jött és áldozott az Isten Fia a Golgotán. Nem csodálatos az Istennek a kegyelme, testvérek?! Hogy Ninive az Isten városa?!
És végül még valami mutatja Istennek a kegyelmét ebben a történetben: az eredmény. A próféta szolgálatának az eredménye. Tehát az, hogy akármilyen nehéz helyen való szolgálatot, hogyha az igazán Isten akaratának a teljesítéséből történik, megáldja Isten. Ímé, milyen nagyarányú megtérés – szinte azt lehetne mondani: ébredés – támadt ott, Ninivében a próféta nyomorúságos szolgálata nyomán! A királytól kezdve az utolsó emberig mindenki megtért, és mindenki Isten felé fordult. Azért van ez így megírva, hogy érezzétek meg rajta keresztül a biztatást, a bátorítást. Azt mondottam az előbb, hogy Istennek nem a mi ügyességünkre és alkalmasságunkra van szüksége, hanem kizárólag az engedelmességünkre van szükség. Hogyha a mi ügyességünktől és a mi okosságunktól függene az igehirdetésnek az eredménye, akkor egyikünk sem merne ideállni és hirdetni az igét. Gondoljátok, hogy én mernék ide följönni és tanítani benneteket, akik között sokan okosabbak és sokan tanultabbak, mint én vagyok?! Szó sincs róla! Nem a mi okosságunkra van szüksége Istennek, hanem az engedelmességünkre. „Hirdesd azokat a beszédeket, amelyeket én parancsolok néked!” – így szól az üzenet, így szól a parancs. Ha valaki azt mondja, amit Isten mondat vele, akkor a többit bízza nyugodtan az Úristenre. Mert azt, ami a lényeg, ami az életet jelenti, azt úgyse mi végezzük el, se te, se én. Azt úgyis maga az Úr végezi el, tehát merjünk számítani az Isten kegyelmére testvérek.
Jónás prédikációja, amit Ninivében elmondott, igazán nem volt valami nagyszerű szónoki teljesítmény. Öt szóból állott csupán, és tartalmilag is igazán nagyon gyenge, és lehetne mondani, hogy silány volt. Bármelyikünk sokkal szebben tudna prédikálni kapásból. És mégis milyen hatása volt! Megint „mégis”. Igen, Isten kegyelme az, hogy az engedelmességből fakadó szót, ha akármilyen kevés, és akármilyen silány, gazdagon megáldja. Így szól Jónásnak a parancs, hogy „menj Ninivébe és hirdesd, amit én parancsolok néked”. Ebben benne van az is, hogy egy engedelmes Jónás sohase egyedül megy Ninivébe, hanem mindig megy vele valaki láthatatlanul, az a valaki, aki a parancsot adja neki. Az a valaki, aki küldi: maga az élő Isten. Tehát akkor ne félj, hogyha téged küld valahová, valakihez az Úr, akár a hitvestársadhoz, vagy a gyerekedhez, vagy a főnöködhöz, vagy egy beteghez; ne félj, mert biztosan tudtul fogja adni azt is, hogy mit kell mondanod neki, és ha azt mondod, akkor nem fog elmaradni az eredmény, mert az akkor magvetés lesz, amelyik egyszer, valamikor kikel abban a lélekben, és gyümölcsöt terem. Mert ezt jegyezzük meg nagyon jól, hogy soha nem hiábavaló az a bizonyságtétel – akár szóval, akár élettel –, amit az Istennek engedelmeskedve mond vagy tesz valaki. És ez különösen legyen nagy biztatás azoknak a szülőknek a számára, akik szeretnék, hogyha a gyermekeik is eljutnának Jézus követésének a szépségére, és szomorúan tapasztalják, hogy nincs eredmény. Nos, majd lesz, ne félj semmit. Lesz egyszer, valamikor, lehet, hogy te nem éred meg, de akkor is lesz, mert a magvetés az soha nem hiába van. Erre biztat ez az ige is bennünket.
Meg van írva, hogy a ninivebeliek hittek az Istennek. Érdekes, hogy nem Jónásnak hittek, aki hirdette nékik az igét, hanem így van megírva, hogy „hittek az Istennek”. Tudjátok, mi van ebben benne? Ebben az van benne, hogy abban az ötszavas prédikációban, amit Jónás eldadogott nekik, abban Isten szólott hozzájuk. Ha pedig az Isten szól, akkor ne féltsed te az eredményt, mert az eredmény sohasem a Jónásoktól függ, hanem mindig az Isten Szentlelkétől. Lehet, hogy talán gyenge és nyomorúságos eszköz vagy te magad is, akkor se félj szólni és hirdetni és megélni az igét az igét! Talán csak egyetlenegy mondatot tudsz mondani valakinek, vagy talán csak egyetlenegy szót. Nem baj, az is elég! Jónás prédikációja is egyetlen egy mondatból állott. Én is sokszor megtapasztaltam már, hogy néha egy háromnegyed órás prédikációmból egyetlenegy szó volt az, amely valakit szíven talált, sőt talán éppen egy olyan szó, amit talán véletlenül, vagy egészen hangsúlytalanul mondtam, és mégis az az egy szó új életet vitt valakinek a szívébe. Egyetlen szó csak, de ha az engedelmességből fakad, elég. Mert abban az Isten szól és ha Isten szól, akkor bízd rá az eredményt, annak meglesz az eredménye egyszer.
Befejezésül testvérek még csak annyit, hogy Ninive megtér királytól a baromig. Mind böjtölnek és mind zsákba öltöznek. Isten kegyelme a királytól az állatig terjedt. Luther Márton mondotta egyszer: Ha a kocsis megtért, azt elsősorban a lova fogja majd észrevenni. És hogyha egy pásztor megtért, azt elsősorban a barma fogja észrevenni. Isten kegyelme elérkezik az állatig is. Hogyne érkezhetnék hát el hozzánk itt, most, ebben a pillanatban?! Hát nem csodálatos Istennek a kegyelme? Mi lenne, kedves testvérek, hogyha mi egyszer igazán komolyan elkezdenénk engedelmeskedni az Isten szavának? Megmondom, mi lenne: Az lenne, hogy mi is csodálatos módon tapasztalnánk meg Isten kegyelmének a csodáját!
Ámen.
Dátum: 1967. április 9.