Kedves testvéreim! Jónás próféta történetének a tanulmányozása, magyarázgatása során eljutottunk mostan ahhoz a részhez, amelyet általában az egész történet kritikus pontjának szoktak tartani. Sőt vannak, akik az egész Bibliában ezt tartják az egyik legkritikusabb pontnak. Azt szokták mondani, hogy lám, egy olyan könyvet, amelyikben ilyen fantasztikus történetek vannak, mint a Jónás próféta története is, igazán nem lehet komolyan venni. Mert íme, mi történik itten? Az történik, hogy egy embert beledobnak a viharzó, hullámzó tengerbe, aztán egy éppen arra úszkáló nagy hal – a köztudomás szerint egy cethal – bekapja. Szőröstül-bőröstül lenyeli, és ebben a lehetetlen helyzetben vészel át ez a szerencsétlen ember három napot és három éjszakát, és azután végül mégis épségben, sőt sértetlenül kerül ki belőle, miután a hal újra kiveti magából a szárazra. Valóban fantasztikus történet! És én egyáltalán nem csodálom, hogy nagyon bő alkalmat adott már ez a történet mindig, újra és újra a pro és a kontra vitázásokra. Mindig voltak, és mai napig is vannak, akik tudományosan magyarázkodva próbálják bizonyítani, hogy hiszen egy cethalnak nincs is olyan tág nyelőcsöve, hogy egy ember beférne rajta, és egyébként is, ha még beférne is, és ha tényleg le tudná is nyelni, a gyomrában lévő nedvek és levegőtlenség teljesen kizárttá teszik azt, hogy ottan egy ember akár pár órán keresztül is életben maradjon – tehát nem hiteles az egész történet. Ímé, így lehet hinni a bibliai történeteknek! Voltak, és mind a mai napig vannak olyanok, akik pedig éppen ellenkezőleg: arra hivatkoznak többek között, hogy hiszen az igében nem cethalról van szó – figyeljük meg, ez igaz. Nagy halról van szó, a cethalat már a köztudat tette hozzá. Tehát valamiféle olyan bálnaféleség, amelyiknek sokkal nagyobb a nyelőcsöve, mint egy cethalnak a köztudomás szerint, amelyik tehát, ha éppen akar, elnyelhet egy embert. Egyébként is tudni vélnek sokan az ilyen magyarázók vagy vitázók közül olyan matróz történetekről, amelyekben hasonló esetek történtek meg, pontos hely, idő és névmeghatározással, hogy XY matróz is, amikor egyszer kibukott a hajó korlátján, egy ilyen bálnaféleség bekapta, és amikor azután később kihalászták ezt a bálnát, és a hasát felhasították, akkor kiderült, hogy még életben volt az az ember, életre lehetett kelteni és semmi baja nem történt néki. Ímé, tehát hiteles a Jónás próféta története. Ilyen módon akarják a támadásokkal szemben védeni a bibliai történeteknek a hitelességét és valódiságát.
Hadd mondjam meg, drága testvérek, hogy én magam úgy a pro, mint a kontra érveken mosolygok. De egy kicsit szomorúan mosolygok. Mégpedig azért, mert mindezek a magyarázgatások – akár ilyen, akár amolyan magyarázgatások – tulajdonképpen megkerülik a lényeget. És ez a baj. Sőt, hadd mondjam meg nektek, és remélem, hogy nem botránkoztatok meg vele senkit sem, attól se riadok vissza, ha a modern ember Jónás történetére azt mondja, hogy mítosz. Jó. Legyen mítosz. Tudjátok, hogy mi a mítosz? A mítosz a láthatatlan és megfoghatatlan Istenben való hit egyik leglegálisabb kifejeződése. A mítosz nem egyéb, mint egy történet mélység-dimenziójának a kifejezése. A mitikus nyelv éppen egy történetnek, egy elbeszélt eseménynek azt a dimenzióját érzékelteti, ami már nem földi és nem emberi benne, hanem több annál. Azt, hogy egy elbeszélt eseményben sokkal több történt, mint amennyi pusztán történeti kategóriákba befogható. Azt érzékelteti a mítosz, hogy annak a történetnek, annak az elbeszélt eseménynek az igazsága, az érvénye, a hitele sokkal több, és sokkal egyetemesebb, mint a pusztán történeti hitelességnek a kérdése. (Tehát az, hogy tényleg így történt-e, és valóban megtörtént-e, vagy pedig nem.)
Ha tehát én azt mondom erre a történetre, hogy mítosz, akkor ezzel nem kisebbítettem a hitelét, sőt növeltem ennek a történetnek a hitelét. Mert nézzétek, testvérek, feltéve, hogy az egész történet történeti hitelesség szempontjából nem igaz, attól még mindig lehet igaz az, amit Isten rajta keresztül nekünk mondani akar – és ez a lényeges. Éppen ezt a lényeget kerülik meg azok a viták, amelyeknek az a tárgya, hogy bekaphatta-e Jónást az a nagy hal, vagy pedig nem. És ugye, testvérek, azt azért mindnyájan érezzük, hogy Isten ebben a bibliai részben nem a tengerekben úszkáló nagy halak tulajdonságairól, természetéről, képességeiről akar nékünk biológiai ismereteket adni, hanem valami egészen másról. Isten ebben a gyönyörű, mitikus elbeszélésben terólad beszél, meg énrólam, meg Önmagáról. Nagyon jól emlékszem: volt egyszer egy ismerősöm, aki mérhetetlenül megbotránkozott azon, amikor azt találtam neki mondani, hogy tőlem a Jónás próféta egész története lehet mítosz is. És tűzzel-vassal védelmezte ennek a történetnek a történeti hitelességét, mondván, hogy ennek így kellett megtörténnie, ahogyan a Bibliában meg van írva, mert különben nem érvényes az egész. És ugyanakkor, ugyanez az ismerősöm Jónásnál is sokkal nagyobb nyilvánvaló engedetlenségben élt, és esze ágába sem volt komolyan venni azt az ítéletet és azt a kegyelmet, amivel Isten az engedetlen Jónásokat keresi. Nos tehát, kedves testvérek, mondjátok meg nekem, mi a fontosabb: ragaszkodni mindenáron ahhoz, hogy ez a ködbe vesző régmúltban megtörtént furcsa história valóban így történt, vagy pedig a történeti hitelesség problémáján túl és fölül meghallani benne az Istennek a szavát. Én a magam részéről mindenesetre ezt az utóbbit választom, és mindnyájatoknak ezt az utóbbit ajánlom.
Mondjátok, lehetne-e például találóbban és minden időkre szólóan maradandóbban kifejezésre juttatni az embernek a földi élet valamilyen mélységébe való belezuhanását, mint ezzel a – mondjuk mitikus – képpel, hogy a tengerbe dobott Jónást elnyelte egy nagy hal? Mert kétségtelenül vannak ennek a földi életnek olyan mélységei, olyan testi-lelki gyötrelmei, amelyekből egyszerűen nincs kiút semerre, legalábbis nem lát kiutat az ember. Előfordul az, hogy úgy körülvesz valakit a kétségbeesés, hogy még csak el se tudja képzelni, hogy hogyan tovább, hogy van-e tovább, nincs-e tovább. Például egy nagy megszégyenülés: kiderül valakinek a titkos bűne, és most magába roskadtan kénytelen érezni az emberek megvetését és a saját, szinte elviselhetetlen hitványságának a tudatát. Ez is mélység. Vagy talán egy testet-lelket megbénító gyásznak a fájdalma, amibe annyira belekábul a lélek, hogy szinte egyáltalán nem is látja már értelmét az életnek tovább, és elvonul a magányába, mint amikor a sebzett szarvas az erdőnek a legsűrűbb bozótjában nyalogatja a sebét – ez is rettenetes mélység. Vagy talán valami rettenetes anyagi összeomlás. Úgy, hogy a gondoknak a hullámai átcsapnak az ember feje fölött, mint ahogy Jónás mondta ebben az imádságában. Vagy talán egy szörnyű lelki zűrzavar, amikor minden támaszték elvész, és összekuszálódik minden, a lélek elveszti a talaját, és sehogy nem képes többé lábra állni – rettenetes mélység. Vagy talán egy nagy-nagy elkeseredés, például egy halálos ítéletet jelentő betegségnek a tudatosulása miatt, amiből tudja az ember, hogy nincs többé menekülés belőle, innét már csak a halál nyelheti el az embert. Ez is mélység.
Én nem tudom, testvérek, hogy ki milyen halnak a gyomrában feszeng, és milyen mélységben vergődik, de egyet tudok: azt, hogy a te esetedben is pontosan úgy igaz, ahogyan itt Jónás esetében olvastuk: „az Úr pedig egy nagy halat rendelt, hogy benyelje Jónást”. Tehát nem úgy történt, hogy amikor Jónás átrepült a hajó korlátján és belepottyant a vízbe, véletlenül éppen arra úszkált egy nagy hal. Nem. Nagyon fontos itt az igében az, hogy „az Úr pedig egy nagy halat rendelt” oda. Tehát az Úr rendeléséből volt ott az a nagy hal. Micsoda véletlen baleset – szokták mondani az emberek –, micsoda véletlen tragédia, micsoda apró véletleneken múlik néha az ember életében valami nagy dolog! Nos, testvérek: nem, nem! Nem véletlen. Nincs véletlen, semmi sem véletlen. Az Úr rendelte oda azt a nagy halat akkor. Lehetne ennél plasztikusabban kifejezni azt, hogy az életünk minden nehézsége és problémája, minden terhe, nyomorúsága, fájdalma, szenvedése, mélysége nem a vak sors szeszélyének és nem a körülmények véletlen alakulásának az eredménye, hanem ez mind az Úr rendeléséből van? Akármilyen ijesztő is az a rém, amelyik elnyeléssel fenyeget, vagy talán már el is nyelt, akkor is az Úr gondviselő szeretetének az eszköze. Azt jelenti ez, hogy az életem a magasságaival, meg a mélységeivel egyaránt az Úr kezében van. Jónás, amikor kirepült a hajóból, csak a hajóból esett ki, de nem az Úr kezéből. Nem úgy van, hogy most aztán levette róla az Úr a kezét: sőt most esett bele egészen az Úrnak a kezébe! Aki az életnek valamilyen mélységébe jutott – mindegy, hogy milyen, testi vagy lelki mélységébe –, az tudja meg, hogy az Úr kezébe esett bele, hogy most vette igazán kézbe, most vette igazán kezelésbe az Úr. Ezért nincs reménytelen mélység, és ezért nem reménytelen az a mélység sem, amiben közöttünk valaki most szenved.
Testvérek, sokan közületek tudjátok, de hadd mondjam el mégis: másfél esztendővel ezelőtt Nyugat-Németországban egy nagyon szép, romantikus kis temetőkertben megálltam egy sírhant fölött: három fiatal fiú feküdt alatta. Ez a három nagyszerű fiatalember, három testvér, komoly hívő emberek egy szép napon elindultak az Alpok egyik meredek csúcsának a megmászására. Kitűnő turisták voltak és mégis megtörtént a baj: lezuhantak. Ahogy később rekonstruálni próbálták a szülők az esetet, úgy történhetett, hogy az egyikőjük megcsúszott a meredek sziklafalon, és mivel hegymászó kötéllel össze voltak kötve egymással, magával rántotta a másik kettőt is, és így mind a hárman lezuhantak a 300 méteres mélységbe. Másnap késő este találtak rá a három összeroncsolódott holttestre. A síron egy faragatlan szikla, kő áll sírkő gyanánt, rajta a felírás, a három név, és azután csak ennyi: Ekkor és ekkor lezuhantak, és mégis az Úr kezében maradtak. Tehát még hogyha a legszörnyűbb rém, a halál sötét szája nyel is el valakit, az is, ott is az Úr kezében marad. Tehát még ez a monstrum hal, a halál, még ez is az Úr gondviselő szeretetének az eszköze. Nem tudom, hogy mélységben vergődő lelkek: érzitek-e, hogy mennyi evangélium, mennyi vigasztaló biztatás van ebben az egyébként ijesztő közlésben, hogy „az Úr pedig egy nagy halat rendelt, hogy benyelje Jónást”?
És hogy mennyire igazán az Isten kezébe esett bele Jónás, semmi nem mutatja jobban, mint az, hogy – nézzétek -, már tud imádkozni! A mélységből lehet a legbuzgóbban könyörögni. Amikor kitört a vihar, és amikor a matrózok mind a saját isteneiket hívták segítségül, Jónás volt az egyetlen, aki nem imádkozott. Emlékeztek reá? Sőt, amikor fölszólította a kapitány, hogy ő is imádkozzék a maga istenéhez és könyörögjön, Jónásnak akkor sem nyílt meg a szíve és az ajka az imádságra. Miért nem imádkozott akkor az Istennek az embere? Nem tehette, mert haragban volt az Úrral, mert menekülőben volt az Úr színe elől, nem volt vele beszédes viszonyban. Aki menekülésben van az Isten színe elől, és aki engedetlenségben van, az nem veheti igénybe ezt a legnagyszerűbb fegyvert, az imádságot. Vizsgáld meg a magad imaéletét, hogyha nem tudsz imádkozni. Hogyha valami baj van az imaéleted körül, vizsgáld meg, testvér, nem azért van-e, mert még mindig perben van a lelked valami miatt az Úrral? De az összetört szívű ember mindig imádkozhat. Jónás már imádkozik. És nem úgy, ahogyan a bajba jutott ember szokott, hogy: Most aztán Uram, gyere, de gyorsan, mert bajban vagyok, és húzz ki engem ebből a slamasztikából! - egészen másképpen. Nézzük csak, hogyan? Elsősorban is, hol imádkozott Jónás: a halnak a gyomrában. Igazán nem valami díszes helyen. De testvérek, aki igazán akar imádkozni, az mindenütt megtalálja erre az alkalmat. Mert az imádkozó ember mindenütt az Úr templomában van, mert magában hordja a templomot. Mindig olcsó kifogás az, amikor valaki azt mondja, hogy neki nincs alkalma elcsendesedni az imádságban. Hiszen lehet a zsúfolt villamoson éppen úgy, mint a betegágyban, álmatlan éjszakán vergődve, vagy egy fényes katedrálisban, vagy egy halnak a sötét gyomrában. Ha valaki igazán akarja, megtalálja rá az alkalmat mindenütt. Így mondja: „nyomorúságomban az Úrhoz kiálték, a Seol torkából sikolték”. A legrettenetesebb mélységből száll, száll az imádság a legfénylőbb magasságok felé. Nem nagyszerű dolog ez, hogy akármilyen mélységben vergődik is valaki, egy irányba mindig nyitva van előtte az út: felfelé? És nincs olyan siralmas helyzet, nincs olyan nagy bűn, nincs olyan fájó szenvedés, és nincs olyan égető botrány, amiből ne lehetne fölfele kiáltani, és ahonnét föl ne jutna az imádságnak a szava a legmagasabb helyre, az Istennek a színe elé! A Seol torkából se késő. Ez még nem a pokol, csak a bejárata, a földi bejárata annak – de még innét is van visszatérés! És még itt is van lehetőség, esetleg egy halk sóhajjal, vagy egy sikoltó kiáltással belekapaszkodni a keresztbe.
Így mondja Jónás tovább: „a mélységbe vetettél engem, a tenger közepébe”. De hát nem a hajósok vetették be? Hisz a hajósok dobták be! És Jónás az Istennek tulajdonítja? Igen, persze, mert amit a hajósok tettek vele, azt ő Isten kezéből fogadta el ítéletként. Tudjuk mi így fogadni, testvérek a balsorsot? Isten kezéből? Isten ítéleteként? Ott, abban a mélységben, ahol aztán igazán vaksötétség volt, érdekes, hogy ott látott Jónás a legtisztábban. Mert most már egészen tisztán látja, hogy Isten ítélte meg az engedetlenségéért. Nem haragudott ő a matrózokra, hisz a matrózok csak eszközök voltak Istennek a kezében, Isten ítéletének a végrehajtására. Sok más emberrel is történt már hasonló baleset, mint Jónással. Hogy kiröpült, mint Jónás az állásából, a lakásából, a megbecsült pozíciójából, a lelki magasságából és békességéből és nyugalmából, vajon tudja-e úgy fogadni, mint Jónás: az Isten kezéből, mint méltó ítéletet. És Jónás nem csak a matrózokra nem haragudott, de Istenre se haragudott. Nem mondta azt, hogy: Uram, hogyan bánthatsz te engem ilyen rettenetesen? Miért büntetsz ilyen szörnyű módon? Hogy engedheted meg azt, hogy ez történjék velem? – semmiféle ilyen vád nincs az imádságában Istennel szemben. Elfogad mindent, mint méltó büntetést, mint aki tudja, hogy nem is érdemel egyebet.
Van egy nagyon kedves idősebb férfi testvérem, Istennek egy nagyon drága, kedves gyermeke, akinek már levágták az egyik lábát, és aki végbélrákkal küszködik, és mostan a másik lába áll amputálás előtt. Egyszer megkérdeztem tőle nagy, szánkózó részvéttel, hogy hogy vagy? S ő kedvesen mosolygott és azt mondotta: Sokkal jobban, mint ahogyan megérdemlem! Testvérek, tudjátok, hogy mekkora vigasztalás és micsoda erő van abban, amikor valaki siránkozás és panaszolkodás helyett így tud belesimulni az Istennek a kezébe, még hogyha fenyít is az a kéz? Csak nézzétek, hogy hová jut el egy ember, amikor igazán imádkozik: „A hegyek alapjáig süllyedtem alá, bezáródtak a föld závárjai felettem örökre. Mindazáltal kiemelted életemet a múlásból, ó, Uram, Istenem!” Mi az: ígéretet kapott Jónás a szabadulásra? Nem, semmi ígéretet nem kapott. Csak az történt, hogy újra megtalálta a kapcsolatot az Istennel ott, a mélységben. És ezzel tulajdonképpen már meg is oldódott alapjában véve minden baj. Az Istennel már kibékült, most már a sorsával is megbékült. Mert Isten először mindig a bajban segít meg, és csak azután a bajból. Jónás még nyakig van a bajban, sőt még azon felül, a mélységben, de már az Isten kezét fogva.
És nézzétek, ezt tudja mondani a következő versben, hogy: „én hálaadó szóval áldozom néked” – már hálát is tud adni, pedig még nem történt semmi. Dehogynem történt! Óriási dolog történt, a legnagyobb dolog történt, de nem a sorsában, hanem a szívében, a lelkében: megbékült Istennel. Megváltozott a viszonya az Úristennel, tehát egy egész világ változott meg benne, magában. Ezért tud azután így fölkiáltani: „Az Úré a szabadítás”. Mi ez? Optimizmus? Nem. Bizalom. Az a boldog bizonyosság, hogy Isten kegyelmes, Isten hatalmas, én pedig az ő gyermeke vagyok, és akárhogyan alakul is most már a sorsom tovább itt a mélységben, már meg vagyok mentve, akkor is, ha itt kell elpusztulnom.
Ezért mondja végül, hogy: „amit fogadtam, megadom” – mintha azt mondaná, hogy itt vagyok, Uram, használj föl, ha akarsz, amire akarsz! Ahogy Pál apostol mondta, hogy akár életem, akár halálom által, de dicsőíttessék a Te szent neved! Mintha azt mondaná, hogy nem kérek én tőled Uram semmit, semmit, de itt vagyok, és a tied vagyok, és akkor kapom a legtöbbet, hogyha egészen tenéked adom magamat – mintegy rábízza magát az Úrra. És azt mondja, ha itt kell meghalnom, jó. Úgyis jó. Ha kiment innét az Úr, áldott legyen érte az Ő szent neve. Ha újra Ninivébe küld, megyek Ninivébe. Ő az Úr, én pedig az Ő engedelmes szolgája akarok lenni, semmi más. Legyen nékem az Ő akarata szerint. És így végződik: „Szóla az Úr a halnak, és kiveté Jónást a szárazra”. Testvérek, nincs az a „hal”, amelyik, hogyha egyszer az Úr ráparancsol, ki ne vetné az ő Jónását a szárazra! Pláne, mióta azt a legnagyobb zsákmányát, Jézust ki kellett adnia magából húsvét reggelén. Azóta nincs az a mélység, az életnek az az elkeserítő és kilátástalan mélysége, amiből ne lehetne a legboldogabb reménységgel így kiáltani:
Tehozzád teljes szívből
Kiáltok szüntelen:
E siralmas mélységből
Hallgass meg, Úr Isten!
Nyisd meg te füleidet,
Midőn téged hívlak,
Tekintsd meg én ügyemet,
Mert régen óhajtlak.
(130. zsoltár 1. vers)
Ámen.
Dátum: 1967. február 26.