Kedves Testvéreim! Jónás próféta történetének a magyarázatát ott hagytuk el a múltkor, hogy az a hajó, amelyben Jónás is utazott, egy nagy sorsközösség. Olyan, mint egy falu, vagy város, vagy ország népe. Hívőknek és hitetleneknek, Isten emberének és a pogányoknak közös a sorsuk. Ma az egész világ olyan, mintha egy hajóban utaznék az egész emberiség. Egy nagy sorsközösség. Egyháznak, világnak közös a sorsa a Földön. Jónás abban a sorsközösségben egyedül képviseli az egy igaz Istenben való hitet. Körülötte a többiek mind pogányok. Körülbelül ilyen az arány, ma is az Istent Urának valló emberek, tehát az egyház, és a világ között. Mintha Jónás lenne az egyház, a hajó többi utasai pedig az ateista, szekularizált és pogány vallású világ körülötte. És most nézzétek! Ma és ilyenformán van, mint itt, hogy az engedetlen Jónást, a küldetése elől menekülő Isten emberét, a feladatát be nem töltő egyházat Isten, mintegy kiszolgáltatja a világnak. És most ott áll az Isten embere egy ateista, vagy egy szekularizált, vagy egy pogány világ előtt. Mégpedig – már előre hadd mondjam meg –, egy igen szégyenteljes helyzetben. Mert az a világ, amelyben az egyház él, kétféle magatartást tanúsít vele szemben: Egyfelől vádlólag néz rá, mint a hajósok ott Jónásra. Csak úgy peregnek a haragos kérdések: „Mi a te foglalkozásod, és honnan jössz? Melyik a te hazád és miféle népből való vagy te?” – Ki vagy hát te egyház tulajdonképpen? 2000 éve hirdeted a legnagyszerűbb krisztusi eszméket: a szeretetről, a szegények, a szerencsétlenek megsegítéséről, az emberi méltóságnak a megbecsüléséről – és mit tettél érte? Hallottátok már például a hindu világ vádját az úgynevezett keresztyén Európa ellen, röviden így hangzik ez: Egy emberöltő alatt kétszer is lángba borítottátok a világot, mi jót várhatunk még tőletek? „A sors Jónásra esett”, és most a hajó népének nagy része vádlólag néz az Isten emberére.
A többi pedig közönyös a mai Jónással szemben. Egyszerűen leírta mint olyat, amelyik már nem tényező többé a hajó sorsát illetően. A mai világnak egy nagy része még annyit sem törődik a hívőkkel, mint azok a régi hajósok ott Jónással. Már nem is kérdeznek tőle semmit, nem érdekli őket, kik vagyunk mi, egyház népe, mit akarunk, hogy valósítjuk meg a hitünket. Krisztus hívő, vagy madagaszkári tűzimádó? – mindegy a számára, egyformán babonának tartja mind a kettőt. Az Újtestamentum Istene, vagy a görögök Zeusza egyként túlhaladott mítosz a számára.
Akár vádlóan, akár közönyösen viszonyul a világ az egyházhoz, még nagyobb ítélet ez Jónáson, mint maga a vihar. Bizony, a hívő ember nagy szégyenben marad, amikor így szembesülni kénytelen a világgal. Jónás talán most kezd ráébredni arra, hogy lám, milyen közel voltak hozzá azok a pogányok, és ő nem tett értük semmit! Megfizette a hajóbért, mint bármelyik más utas, de azután egyetlen szóval sem beszél többet velük, mint ahogyan éppen szükség volt rá. Még csak nem is imádkozott értük. A vele való érintkezés révén egyetlen pogány se jutott közelebb az élő Isten megismeréséhez. Mit törődik ő a másik bajával, elég neki most a maga baja! Egymás terhét hordozzátok?! – Ugyan, hiszen a magamét is alig bírom! – gondolta Jónás. Bánom is én, mit csinál a világ körülöttem! Fő az, hogy nekem nyugtom legyen! Aludt, mélyen aludt. Mély lelki álomba merülve vitette magát, amerre a világ ment. Szinte gondoskodott róla, hogy föl ne ismerjék mint az Élő Istenben hívő embert. Valósággal elrejtette a világ előtt a hitét. Viselkedése, magatartása, emberekhez való viszonya semmi jelét nem árulta el annak, hogy ő Isten embere.
Tipikus példája annak a hívő embernek, aki Jézus szavai szerint a véka alá rejti a világosságot. Az inkognitó keresztény embernek a típusa. Csak meg ne tudja a világ, hogy Istenhez tartozik, hogy templomba is eljár néha, meg hogy egyházi esküvőt akar rendezni! Tudjátok, atyámfiai, a lámpaoszlop nagyon hasznos dolog az utcán, de ha történetesen sötét estén nem ég benne a világosság, kellemetlen akadállyá is válhat – ilyen kellemetlen akadály az inkognitó keresztyén a világban. Krisztus hívő, de titkolja ezt: lámpaoszlop keresztyén. Útjában áll a többieknek, beleütköznek a siető emberek. Talán láttátok régen: az úgynevezett Üdvhadsereg katonái jellegzetes uniformisban jártak. Rögtön meglátta rajtuk mindenki, hogy hová tartoznak. Azt hiszem, ma nagyon sok keresztény ember a szíve mélyén örül annak, hogy a belső hitbeli meggyőződése nem jut kifejezésre valamilyen jellegzetes keresztyén uniformisban kívülről, amiről rá lehetne ismerni, hogy Jézus katonája. Hallgat, mikor pedig szólnia kellene. Együtt nevet a többiekkel, mikor pedig tiltakoznia kellene. Észre ne vegyék, hogy étkezés előtt az asztalnál elmorzsol egy imádságocskát! Maradjon minden csak inkognitóban!
Milyen különös: a bűnét nem szégyelli annyira a világ előtt, mint Jézust, meg az ő evangéliumát. Ennél csak egy különösebb van: az a Jézus, akinek igazán minden oka meglett volna arra, hogy szégyelljen bennünket, mégsem tette. Nem szégyellt bennünket, testvérek, barátainak nevezni, mi meg szégyelljük őt a világ előtt. Nem arról van szó, hogy Bibliával a kezünkben járjunk az emberek közt, meg hogy traktátusokat osztogassunk, nem! Talán csak arról, hogy ahogyan Schweitzer Albert egy versében olvastam a múltkor, amit valaki megküldött nekem postán, hallgassátok meg csak:
Keress magadnak mellékfoglalkozást!
Nyisd ki a szemed és keresd, hol van szüksége valakinek
egy kis időre, egy kis részvétre, egy kis beszélgetésre, egy kis gondoskodásra.
Az illető talán magányos, elkeseredett, beteg vagy ügyetlen,
s te jelenthetsz számára valamit. Talán öreg, talán gyermek.
Ki sorolhatná fel az értékes forgótőke, az emberség
befektetésének minden lehetőségét?!
Úton-útfélen hiány van benne!
Hát keresd, nincs-e valahol alkalom emberséged befektetésére!
Ne riasszon vissza, ha várnod vagy kísérletezned kell!
Csalódásokra is vértezd fel magadat, de ne mondj le a mellékfoglalkozásról,
amikor ember lehetsz az emberek számára!
Bizonyosan vár rád ilyen mellékfoglalkozás, ha igazán akarod.
Igen ma így lehet az Istenről érthetően beszélni a modern emberek között. Így lehet Krisztusról bizonyságot tenni a világban. Az emberségünk, emberiességünk, cselekedetei, tettei által. És ezzel maradt adós Jónás ott, a hajón az embereknek.
Akkor marad aztán Jónás igazán nagy szégyenben a világ előtt, amikor mégis ki kell lépnie ebből az inkognitóból. Faggatják: Ki vagy, honnan jöttél? És most kénytelen vallani: „És monda nékik: Héber vagyok én, és az Urat, az egek Istenét félem én, aki a tengert és a szárazt teremtette.” Mintha csak az Apostoli Hitvallás első tételét mondaná: Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében - gyönyörű hitvallás, de az egész magatartása ellentétben van vele! Vallja, hogy Istent féli, de az egész viselkedése valami egészen mást mutat. Fájó ellentét mutatkozik a szava és az élete között, a hitvallása és a cselekedetei között. A viselkedése igazán nem tesz bizonyságot arról, amit mond magáról. Ezen az emberen igazán nem látszik meg, hogy a mindenható Urat féli. Ebben a kínos szituációban, amibe az engedetlensége révén került, szinte káromlásnak hat, amit így mond: „az Urat, az egek Istenét félem én”.
A világért önmagát odaáldozó Jézusnak a tanítványa vagyok én! A szeretet, a tisztaság, a jóság, az önzetlenség evangéliumát vallom én! - gyönyörű, nagyon gyönyörű, de igaz-e ez? Hozzátok szól ez a kérdés. Hát nem az a legnagyobb bűnünk, hogy az életünk nem tesz bizonyságot arról, amik vagyunk? Mik vagyunk: keresztények vagyunk? Nos, bizonyságot tesz róla a viselkedésünk? Hitelesíti ezt a mindennapi magatartásunk? Nincs valami fájó hasadás a hitvallásunk és a tetteink között? Nem az a legnagyobb bűnünk, hogy más az az ember, aki a templomban ül most, és holnap a gyárban dolgozik? Más az az ember, aki reggel vagy este Bibliája fölé hajolva imádkozik, és délután a kártyaasztal fölött drasztikus viccel szórakoztatja a társait? Hitvallásban nálunk sincs baj, mondhatjuk gyönyörűen, ha megkérdeznénk, talán el is tudnánk mondani. De talán nem csodálkozna-e még jobban a világ? Te? Te vagy az, aki az Istent féled? Hát ilyen ember az, aki az Istent féli?
Úgy érzem, Jónás nagyon-nagyon elpirult, amikor ott, a pogányok gyűrűjében azt mondta: „az Urat, az egek Istenét, félem én”. Hát aki látja Jónást, hogy hogyan viselkedik a hajón, mit hisz el abból, amit az Istenben való hitéről mond? Csoda-e, ha a világi „hajósok” közömbössé váltak az évszázadok folyamán, az iránt, amit „Jónás” olyan szépen hirdet. Hinnének-e neked, ha te beszélnél az Istenben való hitedről? Hinnének-e otthon, ahol a legközelebbről látnak, vagy a barátaid, akik jól ismernek? Kit látnak benned: az Isten emberét, vagy csak egy jó havert? Vajon mit gondolhattak ezek a hajósok Jónásról most, hogy Istenről volt kénytelen beszélni nekik? Egyet biztosan gondoltak: azt, hogy mi sokkal komolyabban vesszük a magunk isteneit, mint ez a magáét. Jobban ragaszkodunk az eszméinkhez, mi becsületesebbek vagyunk a magunk helyén és módján, mint ez. Gondolj néha arra, hogy vajon mit gondol rólad ez a világ? A szomszéd házmester, a főnököd vagy a beosztottad, vagy a gyermeked mit gondol rólad mint hívő emberről? Az inkognitó keresztyén mindig szégyenben marad a világ előtt, amikor ki kell lépnie az inkognitóból.
Mindez végre nagyon ráfájdult Jónás szívére. Végre valami jót is közöl róla a leírás. Íme, ezt mondja: „Ő pedig monda nékik: Fogjatok meg és vessetek engem a tengerbe, és megcsendesedik a tenger ellenetek; mert tudom én, hogy miattam van ez a nagy vihar rajtatok”. Ó, de nehéz is eljutni odáig, hogy valaki egy viharért nem mást okol, hanem önmagát. Akár csak egy kis családi viharban is: ha azt tudom mondani, hogy miattam van, csak így szűnik a vihar. Amíg azt mondom: miattad van, addig a vihar mindig fokozódik. A „miattad”-ból mindig még nagyobb vihart támad. A „miattam” pedig szinte olyan, mintha varázsszó lenne: elülnek tőle a hullámok. Ez a „miattam”, ha igazán őszinte bűnbeismerés van benne, rendszerint fordulópontot jelent. Ott kezd jóra fordulni minden elrontott helyzet: Miattam nem tudott megtérni a férjem. Mi lettem vált tékozló fiúvá a gyermekem. Miattam nincs ébredés a gyülekezetben. Miattam káromoltatik az Isten neve. Miattam ítélte meg Isten ezt az egész „hajót”, amelyiket így dobál a vihar. Eljutottunk-e már idáig, testvéreim? Odáig, hogy nem a barátaim a rosszak, nem a körülmények a hibásak, nem a kor, amiben élünk, kényszerít, hanem én magam vagyok a gyenge, a gyáva, az engedetlen, a vétkes, a hibás, a bűnös. Én, aki nem éltem meg a hitemet hitelesen az emberek előtt. Én, aki nem vállaltam a küldetésemet a világban. Én, aki megfutamodtam az Isten elől, én, aki hátat fordítottam az Élő Istennek.
Jónás annyira komolyan vette ezt a „miattam”-ot, hogy az ítéletet is kimondta önmaga felett: „Vessetek a tengerbe, és megcsendesedik a tenger ellenetek”. Nem érdemlek egyebet, mint a halált.
Szinte egészen úgy hangzik Jónásnak ez az ítélete itt, önmaga felett, mint amit mi is szoktunk mondani az úrvacsorai kérdésre válaszolva: Isten igazságos ítélete szerint büntetést, halált és kárhozatot érdemlek. Hiszem és vallom. Jónás ezt az igazán hitte és vallotta. Vajon te, aki panaszkodni szoktál a sorsodra, a gyermekeid hálátlanságára, a körülötted lévő meg nem értésre, bajokra: Hiszed-e, vallod-e, hogy nem is érdemelsz jobbat, sőt Isten igazságos ítélete szerint csak büntetést, halált és kárhozatot? De hát miért kell ilyen mélyre jutnia egy Jónásnak? Azért, mert itt kezdődik a felemelkedés. Ez az első lépés a mélységből vissza Istenhez.
Nem éreztek itt valami újtestamentumi utalást Jónásnak ezekben a szavaiban: „Engem vessetek a tengerbe, és az megcsendesedik ellenetek”? Az ő halála jelenti a többiek számára az életet. Az ő halála árán menekülhetnek meg a többiek. E szavak nyomán mintha Jézus keresztjét látnám ott, a Golgotán. Igen, Jézus merült alá azért a halálba, hogy mi élhessünk. Jézus halála árán menekülhetünk mi az ítélet viharából. A bűneinket, a mulasztásainkat, az engedetlenségünket nem lehet elfelejteni, előjönnek azok újra. Nem lehet kialudni, mint a fáradtságot. Nem lehet önmagamnak megbocsátani, nem lehet jó cselekedetekkel kompenzálni. Csak egyet lehet tenni: egész nyomorult énünkkel odamenekülni Jézushoz, aki bűnt nem ismert, és akit Isten bűnné tett értünk. Hát ezért kellett néki ott, a keresztfán meghalnia értünk, miattunk, helyettünk, hogy mi élhessünk, hogy mi újrakezdhessük ezt az egész elrontott életünket, de most már engedelmességben, Isten szolgálatában, mint örömmondó békekövet a világ felé.
Feleljünk az igének az üzenetére, szívünk teljességével énekeljük, testvéreim, a 397. ének 1. versét:
Ó, Sion, ébredj, töltsd be küldetésed,
Mondd a világnak: Hajnalod közel!
Mert nem hagy az, ki népeket teremtett,
Senkit sem éjben, bűnben veszni el.
Légy örömmondó békekövet,
Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!
(397. énel 1. vers)
Ámen.
Dátum: 1967. február 12.