Kedves testvérek, bizonyára emlékeztek – vagy legalábbis sokan közületek –, hogy két héttel ezelőtt ott hagytuk abba Jónás próféta történetének a magyarázatát, hogy elfutott az Úrnak a színe elől az Istennek ez az embere. Ninivébe kellett volna neki mennie, és ő egészen más irányba Társisba ment – vagy legalábbis akart volna menni. Tehát észak helyett messze-messze a legnyugatibb partvidékre igyekezett. Az engedelmességnek az útja helyett az engedetlenségnek az útját választotta. El akart menekülni a feladat elől, el akart bújni az Isten elől, és mostan azután így folytatódik tovább a történet, hogy „az Úr pedig…”. Talán egyszerűbben így mondhatnám, hogy: de az Úr..., De az Isten…
Nem tudom, hogy érzitek-e, testvérek ebben a folytatásban valami csendes iróniának a mosolyát. Az előbbi versekben még szinte hallatszanak a léptei egy futó embernek, aki az Isten elől menekül. Lopva hátra-hátra tekint még, nem követi-e valaki. Azután ott van egy hajó, gyorsan beszáll ebbe a hajóba. Úgy érzi, hogy most már talán rendben van minden, hiszen ez a hajó éppen a világ ellenkező részébe viszi, mint amerre neki mennie kellett volna. Végre elindul a hajó: Na, most már biztonságban van! Fölsóhajt megkönnyebbülten, aztán lemegy a hajónak az aljába. Lám, minden jól sikerült! – ottan lefekszik, elalszik. De az Isten… Ez a balga ember, íme azt hitte, hogy álomba menekülhet az ő engedetlenségének a következménye elől.
Nagyon sok mai Jónás is egyszerűen azt gondolja, hogy majd átalussza azt az utat, amelyiken menekül az Isten elől, pedig drága testvérek, az alvás az nem megoldás! Az alvás nagyon jó dolog egyébként, de a bűnt, a mulasztást, az Istennel szemben való engedetlenséget nem lehet úgy kialudni, mint egy fáradtságot. Hányszor előfordul az, hogy Isten hív bennünket, megbízást ad, és mi nagyon jól tudjuk azt, hogy mit kellene tennünk, csak nem ízlik nekünk az engedelmesség. Megfutamodunk, és azt gondoljuk, hogy na, alszunk rá egyet-kettőt, majd telik az idő, és az idő múlásával újra rendbe jön megint minden Isten és közöttünk.
Pedig testvérek, a mi bűneink nem évülnek el. A világi törvények határt szabnak a büntetésre, és hogyha valakit a határidőn belül nem vonnak felelősségre, az akkor megmenekült a büntetés alól. Isten előtt azonban nem lehet úgy elintézni a mi bűneinket és engedetlenségeinket, hogy na, majd elfelejtődnek idővel, majd elévülnek az idő múlásával, majd az idő rendbe hoz mindent. Nem, testvérek, a bűnt – mindenféle bűnt – egyetlen egy módon lehet csak az Úristennel elintézni: úgy, hogy az ember nagyon alázatos és nagyon komoly bűnvallással beleteszi a bűneit az Isten bűnbocsátó kegyelmébe. Amíg ez meg nem történik, addig minden bűnöd nyilván van tartva, és egészen bizonyosan utolér miatta Istennek a keze. Hiába mondod azt, hogy: Ó, már régen volt, már befedte az időnek a pora! Ne piszkáljuk a régi emlékeket, örüljünk, hogy elmúlt, örüljünk, hogy elfelejtődött. Nem, testvérek, mert az Isten úgysem hagy békén. Az Isten utolér. Nem hagy békén addig, amíg el nem intézed vele személyesen.
Lám, Jónást se hagyta békén. Ez a szerencsétlen ember azt gondolta, hogy most már Isten hatósugarán kívülre került. Te szerencsétlen Jónás! Hát az Isten sokkal közelebb van hozzád, mint ahogyan azt sejted! És még ez a szerencse, mert mi lenne veled e nélkül? Te modern ember, azt gondolod, hogyha te megszakítod a kapcsolatot az Istennel, akkor az Isten is megszakítja veled a kapcsolatot? Mi, emberek ezt tennénk, és az Isten is megtehetné. Mi emberek nagyon könnyen hajlunk arra, hogy amikor valaki nem hallgat reánk, hiába figyelmeztetjük, látjuk, hogy a vesztébe rohan, megpróbáljuk visszatartani, de nem sikerül, akkor kimondjuk rá az ítéletet: Hát nem lehet rajta segíteni, ám menjen a vesztébe, én már nem tehetek érte többet. Képzeljétek el, mi lenne, ha Isten is így bánna velünk! Hogy micsoda nyomorultul néznénk ki! De Isten nem hagyja olyan könnyen vesztébe rohanni az övéit. Mindig megtalálja a módját annak, hogy utolérje az előle menekülő Jónásokat, kiragadja őket az engedetlenségnek az útjáról, és visszafordítsa az életüket önmagához. Egyet nagyon komolyan jegyezzünk meg kedves testvérek: azt, hogy Isten az őbenne hívő embereket szigorúbban szereti, mint a hitetleneket. Ne értsük félre, ez nem azt jelenti, hogy jobban szereti őket, nem, mert Isten mindenkit egyformán szeret, egyformán jól szeret, de az övéit szigorúbban szereti, mint azokat, akik nem hisznek őbenne. Jónást azért nem engedi Tarsisba olyan nyugodtan hajókázni, mert Jónás az ő választottja. Mert Jónás az ő Lelkének a hordozója, mert Jónást egészen máshová vinné az ő küldetése és az ő megbízatása. Máshová szól az ő elhívatása. Nézzétek: más hajózhat egész nyugodtan, ahová kedve tartja. Jónás nem! Más csalhat, lophat nagy összegeket anélkül, hogy kiderülne és különösebb baja lenne belőle. Jónás egy villamosjegy csaláson is lebukik. A világ fiai váltogathatják a szeretőiket, akár minden héten, nem lesz belőle különösebb botrány. Az Isten gyermeke körül pedig egy ilyen dolognak még a látszata miatt is kitör a vihar. Ezt értem azon, amikor azt mondom, hogy Isten az övéit szigorúbban szereti. Tehát valahogy jobban szemmel tartja, szorosabb gyeplőn fogja őket, és hamarább bünteti őket, azért, mert szereti őket. És azért, mert nagyon nagy árat fizetett érettük: Jézusnak az életét. Drágák neki, sokba vannak neki; és különösen azért, mert fel akarja használni őket. Isten nem mond le rólad, Jónás, ha te lemondasz is őróla és a néki való engedelmességről. Isten nem fog lemondani rólad. Ezt vedd tudomásul, minden Jónás vegye tudomásul. Ez a Jónás is nagyon hamarosan megtapasztalja, és meg is tapasztalja minden Jónás hamarosan. Íme, itt a történetben azt látjuk, hogy Jónásnak megvan a maga terve, megvan a maga jó számítása, és látszólag minden nagyszerűen sikerül, várakozáson felül stimmel minden.
De az Úr, de az Isten... mit cselekszik Isten? Íme, azt olvassuk, hogy: „nagy szelet bocsáta a tengerre és nagy vihar lőn a tengeren”. Úgy is mondhatnám, kedves testvérek, hogy Isten Jónás utána küldi egyik angyalát. Miért mondom ezt, hogy egy angyalát küldi utána, hiszen vihart küld utána. Nos, azért testvérek, mert a 104. zsoltárnak a 4. versében olvassuk ezt, hogy: „az Úr a szeleket teszi követeivé”. Követ – ugyanaz a szó, amit a magyar Biblia másutt így fordít, hogy angyal. Tehát a szél is, a vihar is: angyal, Isten küldötte, Isten követe. Istentől hoz üzenetet, Isten akaratát hajtja végre. És most ez az angyal megkezdi a szolgálatát. Sűrű, sötét felhőkkel vonja be az eget, felkorbácsolja a tengernek a vizét. A hullámok egymásra torlódnak, recseg-ropog az egész hajó. Megremegteti a hajósoknak a szívét az őrületes veszedelem, a halálos félelem. Hatalmas nagy hullámok csapnak át a hajónak a fedélzetén, majd lesodorják őket. Kitör a vihar és tombol eszeveszettül. De most figyeljétek csak meg testvérek, hogy egyszerre hogy megváltozik ennek a viharnak az értelme, meg az egész jelentősége, hogyha így mondom, hogy az a vihar: angyal. Zord arcú, félelmetes követ, de Istentől jön és Isten üzenetét hozza. Egy Isten elől menekülő embert keres, egy eltévedt hívőt akar felrázni, jobb belátásra bírni, és az Istenhez visszafordítani. Ugye milyen más jelentősége és értelme van így a mi életünk viharainak is, amelyek olykor-olykor megfélemlítik a lelkünket? Például egy betegségnek, vagy egy gyászeset fájdalmas viharzásának. Vagy talán egy anyagi nehézségnek, amiben a lélek a gondoknak a hullámai között már-már kezd elmerülni. Vagy egy csalódás, egy bánat viharának, vagy akár egy történelmi viharnak. Nézzétek, ezek mind-mind Isten követei. Ezek mind az Istennek a szolgái, az Istennek az angyalai, a te javadra.
Isten elől úgyse lehet elfutni. Jónást is utoléri Isten, és a mi életünkben is mindig azért vannak viharok – akár történelmi viharok, akár sorsszerű viharok, akár érzelmi viharok, vagy bármiféle más anyagi viharok például –, mert Isten ki akar ragadni bennünket az engedetlenségnek az útjáról, és szorosabbra akarja fűzni a kapcsolatunkat önmagával. Tehát abban a viharban is, akármilyen vihar legyen, Isten szeretete szól és Isten szeretete hív. Én már megtapasztaltam, testvérek, hogy Isten kénytelen néha rettegést és fájdalmat okozó élmények nyelvén beszélni velünk, mert különben mi, engedetlenségünk megátalkodottságában nem értenénk meg a szavát, nem hallanánk meg őt; de akkor is, és ebben is az ő szeretetéről beszél. Mert Isten nem beszél kétféle szájjal, és Istennek nincs kétféle beszéde, csak egyféle beszéde. És ő soha nem kerül ellentmondásba azzal a szeretettel, melyet Jézus golgotai keresztjén át mondott ennek a világnak. Mindig ugyanazt mondja: a viharon keresztül is csak azt mondja, amit a golgotai kereszten át mondott.
Gyermekkorunkban – emlékszem rá – gyakran odaszorítottuk a fülünket a távíró oszlophoz, és hallottuk a zúgást, amit a szél okozott fönt a huzalokban. Nos, drága testvér, ha úgy hallgatsz bele az életed viharainak a zúgásába, hogy a lelki füledet odaszorítod Jézus keresztfájának az oszlopához, akkor mindenben Isten szeretetének a hangját hallod. És akkor elmarad mindenféle fájó disszonancia, és a legfélelmetesebb helyzet is valami csodálatosan szép hangot ad. Hát ezért tudta Jób fájó sebeinek cserepekkel való vakarása közben is Istent dicsőíteni. És ezért volt lehetséges az, hogy Pál és Szilász a filippi börtönben, sötét éjszakában, kezük-lábuk kalodába szorítva, korbácsütésektől fölvérzett háttal is zsoltárokat tudtak énekelni – mert Isten beszéde mindig és mindenben ugyanaz: az ő mérhetetlen szeretetének a beszéde, és a keresztből hangzó szeretet rezonál minden dologból és minden eseményből, a viharból is. És az egész világ és az egész élet egy nagy visszhang a kereszt beszédére.
Nézzétek, itt két dologból is látszik ebben a történetben, hogy valóban angyal volt ez a vihar: az egyik dolog, amiből látszik, az, hogy ezek a hajósok a drága holmit, amivel telerakták a hajót, mind igyekeznek bedobálni a tengerbe. Milyen csodálatos! Mindattól, ami olyan drága volt a számukra, amit olyan nagy gonddal csomagoltak be a parton, és amitől nagy üzleti hasznot reméltek a túlsó parton, amiért annyit fáradtak, amire annyit költöttek, attól most mind igyekeznek megszabadulni. Semmi nem kell, amikor az életét kell menteni az embernek, semmi másra nincsen szüksége. Mit számít akkor a földi jó és a gazdagság és bármi más, hogyha a halál árnyéka vetítődik reá? Valóban, testvérek, a viharban az ember megszabadul mindannak az igézetétől, ami egyébként olyan rettenetesen fontosnak látszott a számára: lakás, autó, pénz, állás, vagyon, fizetés, szépség, hírnév, minden-minden, ami azelőtt úgy csillogott, amiért törte magát az ember, ami az ambícióját ösztökélte, és amivel úgy szerette volna minél jobban telerakni a „hajóját” – hogy el tud szürkülni, amikor a halál árnyéka vetítődik reá! Tudjátok, testvérek, a viharban leszűkül a köre mindannak, amit az ember szükségesnek tart a maga számára. Annyira leszűkül, hogy lassan megérti az ember, mire célzott Jézus, amikor azt mondotta, hogy egy a szükséges dolog: az életet a halálon is átmentő Istennel való közösség. Ez! Ennek a biztosítása, ennek a megmaradása. Vesszen minden, de ez maradjon, ez az egy, ez maradjon, mert ez az egy a szükséges dolog. Ezt is megtanulja az ember a viharban.
Azután imádkozni is megtanul az ember a viharban. Íme, itt is azt olvassuk, hogy „a hajósok megfélemlének, és ki-ki a maga istenéhez kiáltott”. Addig talán eszükbe sem jutott nekik kiáltani az istenükhöz, amíg szépen sütött a nap és csendes vízen, kedvező széllel haladt a hajó a maga útján, de amikor beborult az ég, és amikor örvénylett a tenger, akkor már igazán nem marad más, mint hogy könyörgőre kell fogni a dolgot. De sok ember megtanult a viharban már Isten segítő keze után kapkodni! De, tudjátok, mindig egy kicsit gyanús az, amikor valaki a viharnak a kellős közepén kezdi ácsolgatni a mentőcsónakot. Sokkal jobb azt készenlétben tartani még akkor, amikor szépen süt a nap, hogy azután nyugodtan hajózhassék az ember tovább, abban a tudatban, hogy van oltalom, van menedék, még ha vihar jön is.
Ismertem egy férfit, aki a háborúban valami olyan lábsebet kapott, ami sehogyan se akart begyógyulni, emiatt nagyon sokat szenvedett, és majdnem mindig ágyban kellett tölteni az idejét. De éppen ennek a nyomorúságnak a révén került közel Istenhez és tanult meg imádkozni, s nagyon boldog volt. Azután egyszerre csak elkezdett javulni a seb, majd lassan egészen meggyógyult. Teljesen rendbe jött ez az ember, olyan volt, mint minden más egészséges ember. De szinte ennek megfelelő arányban távolodott el megint Istentől: lanyhult a hitélete, kihagyott az imádsága, és már-már szinte egészen elszakadt az Istennel való közösségből. Azután egy szép napon megint kiújult, fölfakadt a seb. Megint ágyba került, és az egyik látogatójának, aki megállt az ágya mellett, és sajnálkozott rajta, részvétéről biztosította, azt mondotta: Ne sajnálj engem! Csak a régi barátom tért vissza. Isten küldte, mert jobb sántán járnom a keskeny úton, amelyik az életre visz, mint két egészséges lábbal azon a széles úton, amelyik a veszedelemre visz! Így mondotta a betegségére, hogy „a régi barátom”. Úgy is mondhatta volna, hogy az Isten angyala. Mert ugye így is igaz? Igaz, bizony.
Testvérek, még egy utolsó, nagyon aktuális üzenete van ennek a történetnek a számunkra. A hajó veszélyben van. Az emberek mindent elkövetnek, hogy mentsék a hajót, dolgoznak, lótnak-futnak, fáradnak. Összeszedik minden erejüket, hogy megmentsék az életüket – Jónásét is. És ebből a közös, ebből a közérdekű munkából éppen csak Jónás nem veszi ki a részét! Nem törődik vele, hogy mi van körülötte, hogy mivel foglalkoznak a többiek, a pogányok, ő alszik.
Látjátok, testvérek, hová tud süllyedni Istennek az embere, Istennek a gyermeke, egy hívő ember, hogyha engedetlen? Az a hajó ott egy sorsközösség. Olyan, mint egy falunak, egy városnak, vagy egy országnak a lakossága. És ugye azt tudjuk mindnyájan, hogy ma ez az egész világ olyan, mintha egy hajóban utazna az emberiség. Az egész földi világ egy nagy sorsközösség. És hogyha valahol léket kap a hajó – mindegy, hogy Brazíliában, Vietnámban, vagy Afrikának a közepén valahol, tehát a „hajónak” egy egészen másik oldalán, mint ahol éppen mi élünk –, minket akkor is éppen úgy fenyeget az elmerülés, mint azokat, akik közel vannak a lékhez. Ugye, milyen visszatetsző az, amikor mások igyekeznek megmenteni a hajót és kivezetni a viharból, a hívő ember pedig alszik? Szemlélheted te egyáltalán közönyösen és kívülről, amikor jóakaratú emberek mindent elkövetnek és igyekeznek kultúrát növelni, életszínvonalat emelni, építeni, békét megmenteni a hajón? Szörnyű, borzasztó látvány egy alvó Jónás a süllyedő hajón.
„Mi lelt, te nagy alvó? – rázza föl a kormányos az Isten emberét – Kelj föl, kiálts a te Istenedhez, hátha gondol velünk az Isten, és nem veszünk el”. Hátha... Hátha? Nem, nem hátha! Egészen bizonyosan. Csak kelj föl, Jónás! Csak ébredj föl, és kiálts, könyörögj magadért, és könyörögj az egész hajóért! Könyörögjünk mindnyájan együtt:
Jézus, menedékem!
Hű oltalmam nékem
Te vagy egyedül!
Lelkem a viharból,
Bűnből, minden bajból
Hozzád menekül.
Bár a föld mind romba dőlt,
S ha a pokol hada hány tőrt:
Jézus maga áll őrt!
(294. ének 2. vers)