Kedves testvéreim, most egy új sorozatot szeretnénk elkezdeni, és Isten segítségével néhány vasárnapon keresztül Jónás próféta történetét végigmagyarázni. Jónás prófétáról a legtöbb ember – még sajnos bibliaolvasó emberek között is – csak annyit tud, hogy ez volt az a próféta, akit amikor belevetettek a tengerbe a hajóról, akkor bekapta egy cethal, és annak a gyomrában átvészelt három szörnyűséges, nyomorúságos napot, majd azután megint épségben sikerült néki onnét megmenekülnie. Persze meg szokott indulni ilyenkor a vitatkozás, hogy van-e egyáltalán a világon olyan cethal, amelyik egy embert be tud kapni? Azután létezik-e egyáltalán az, hogy egy ember ilyen helyzetben kibír három napot és életben tud maradni? Lehetséges egyáltalán az, hogy egy ilyen szituációból valaki épségben meg tudjon menekülni? Az ilyen vitatkozás rendszerint oda szokott kilyukadni, hogy igaz-e hát az egész történet, vagy pedig csak valami mondaszerű elbeszélésről van szó? Nos, kedves testvérek, én teljességgel mellőzöm ezt a vitát. Mégpedig egyfelől azért mellőzöm, mert meg vagyok róla győződve, hogy ennek a történetnek nem a historikumában, tehát nem a történeti hitelességében van a lényeg, hanem éppen a mondanivalójában. Vagyis, hogy mit üzen rajta keresztül Isten? Legyen ám kitalált történet az egész, nem fontos – akkor is Isten szól rajta keresztül. És ez a fontos, amit az Isten szól rajta keresztül. Másfelől pedig azért nem töprengtem soha ezen a kérdésen, mert testvérek, én Jónásnak az alakjában és viselkedésében olyan vonásokat fedezek föl állandóan, amelyek engem speciálisan arra figyelmeztetnek, hogy hohó, barátom, az a Jónás, az ott ül a te dolgozószobádban! Ott ül a te íróasztalod mellett, a te székeden. És ahogyan itt most körülnézek közöttetek, azt kell mondanom, hogy ez a Jónás ma reggel itt ül a templomban.
Ennyire hiteles történetről van szó, hogy az a Jónás még ma is él. Ímé, így kezdődik a történet: „és lőn az Úr szava Jónáshoz”. Hogyan? Talán álomban, talán egy látomás által, talán angyali jelenésben, vagy talán egy benne megszólaló, egészen világosan érthető hang által – én nem tudom, de nem is fontos. Mert az a mód, ahogyan az Istennek a szava „lőn” és lesz és történik mind a mai napig hozzánk, a mindenkori hívő emberekhez, egyáltalán nem is lényeges, egyáltalán nem is fontos. Azt merném mondani, testvérek, hogy akinek van füle a lelki hallásra, az mindenben és mindenkor és mindenütt meghallja az Úrnak hozzá szóló szavát. Mert az Úr szól. Rengeteg formában szól Isten: például a világegyetemnek a létezésében. Szól a világtörténelemnek az alakulásában. Az egyéni sorsunknak ilyen vagy olyan fordulatában, a mindennapi életünk legapróbb és legjelentéktelenebb eseményeiben is szól Isten – csak legyen fülünk a meghallására. Szól Isten a fűszálban, szól Isten a madárdalban és szól Isten a boldog élményekben és a keserves és fájdalmas sorscsapásokban. És hogyha valaki belehallgat ezekbe a dolgokba, mindenütt meghallja az Istennek hozzá szóló szavát, üzenetét. Persze Istennek ez a hozzánk való szólása, beszéde a legérthetőbben az ő megváltó cselekedetében, tehát a megváltásnak a történéseiben szól az emberhez. Ezekben mondja el Istent a legmélyebb és a legforróbb érzéseit az ember számára. És ezek között is Jézusnak a golgotai halálában. Igen, testvérek, Istennek a mondanivalója a leghatalmasabban a szent vér által szól az emberhez és a világhoz. Ebben mondta el Isten a legfontosabb és a legutolsó szavát.
És ezzel azt mondja, hogy szeret. Mindig, újra azt mondja, hogy szeret. Halálosan szeret. Téged is, meg engem is. És minden más szava az Istennek ezért van, mert szeret és mert igényt tart reánk, mert magához akar ölelni bennünket, mert félt bennünket, mert gondoskodik rólunk. Így hallgasd az Istennek a hozzád szóló szavát akkor is, hogyha egy boldog élményen keresztül szól. De így hallgasd akkor is, hogyha valami nagyon fájdalmas sorscsapásnak a nyelvén akarja tudtul adni, hogy mennyire szeret. És ezért szól az Isten egészen érthető emberi nyelven is hozzánk, amikor például a Bibliádat olvasod, vagy amikor egy prédikációt hallgatsz, vagy amikor egy zsoltárt énekelsz. És Isten szólott hozzánk egészen érthető formában akkor is, amikor ki-ki újév reggelén egy kis cédulát kapott itten, amelyiken rajta volt egy ige. Azt is az Istennek hozzá szóló szavaként fogadja. Azt lehet mondani, hogy rengetegszer szólt már Isten.
Meg tudnád mondani, hogy tehozzád például hányszor szólt Isten? Így kezdődik Júdás próféta története, hogy „lőn az Úrnak a szava Jónáshoz”. És tudjátok, én most szeretném itten áthúzni Jónásnak a nevét, és egy másik nevet írni oda helyébe: a tiedet, meg az enyémet. Például így: és lőn az Úrnak a szava – írd oda nyugodtan utána a saját nevedet. Egészen konkrétan, egészen határozottan. Mert ugye így is igaz. Igaz, bizony.
Na mármost milyen szava „lőn” az Úrnak Jónáshoz? Azt mondja: „Kelj föl, menj el Ninivébe, a nagy városba, és kiálts ellene, mert gonoszságuk felhatolt elémbe.” Istennek a szava mindig mozgósít, mindig megbízást jelent, mindig valami feladatot ad: kelj föl! – tehát mozdulj ki abból a tétlen szemlélődésből, áhítatos magányból, amibe belesüppedsz néha. Nem lehet tudni, hogy hol érte Jónást Istennek ez a mozgósító megszólítása, de nagyon valószínű, hogy éppen akkor, amikor valami nagy, csendes, mély imádságba merülve együtt volt Istennel négyszemközt. Amikor Isten dolgaival foglalkozott, amikor magasztos gondolatok áhítattal töltötték el a lelkét. Tudniillik nagyon gyakran előfordul az, hogy a hívő ember úgy beletemetkezik a saját kegyességébe, hogy jól esik elkényelmesedni abban a tudatban, hogy azok közé a kevesek közé tartozik, akik ismerik Istent, akik jóban vannak Istennel. És azután egy kicsit talán le is nézi azokat, akik nem így gondolkodnak, és nem így élnek. Nagy kísértésünk nekünk, testvérek mindnyájunknak, hogy már-már kezdjük elhinni, hogy csak ennyi az egész keresztény életnek a lényege. Tehát, hogy kereszténynek lenni és hinni Istenben csak annyit jelent, hogy néha-néha megérzünk valamit Istennek a közelségéből. Néha-néha megértünk valamit Istennek a titkaiból, és azon úgy elálmodozunk, hogy jaj, de szép, de nagyszerű. Hogy néha-néha belelélegzünk egy-egy mély imádság által az Istennek a szent és tisztultabb világába. Tehát, hogy annyi az egész keresztény élet, mint egy kis lelki élvezet abban a sok csúnyaságban, amiben egyébként élünk. Mint egy kis áhítatos elcsendesedés abban a rettentő zajban, ami körülöttünk zúg, zakatol állandóan ebben a világban. Egy kis kirándulás, egy kis lelki felüdülés annak a másik világnak a tisztultabb szellemi atmoszférájában.
Kelj föl – mondja Isten –, nem csak magadért vagy keresztény! Isten a vele való közösséget mindig haszonra adja, nem pedig élvezetre. A félrehúzódó, a saját maga kegyességébe bezárkózó, és az Istennel való közösségét egyedül, négyszemközt élvezgető hívő ember az nem igazi keresztény ember. Menj Ninivébe! – mondja Isten. Nem lehet kisajátítani Istent csak a magunk számára. Tudomásul kell vennünk, hogy másoknak és a hitetleneknek is irgalmas Édesatyja az Isten, ezért menj Ninivébe. Ninive az akkori régi világ pogányságának volt mintegy a centruma. A legújabb ásatások kiderítették, hogy 60 kilométer átmérőjű világváros volt. 20 kilométer hosszú sugárutak és fasorok szelték keresztül-kasul. 30 méter széles várfal vette körül. Lakóit több mint 7 millióra becsülik ma a tudósok. Mindent, amit az ókor pompában, gazdagságban, művészetben produkált, az mind megtalálható volt. Nagy város volt, de nemcsak terjedelmében volt nagyváros, hanem mint minden nagyváros a bűneiben is nagy volt. Tehát minden, ami emberi gőgben, önzésben, szemérmetlenségben, szeretetlenségben, érzéki vágyakban, gonoszságban, hitványságban egyáltalán elképzelhető, az ott mind fölhalmozódott, mint egy általános nagyvárosban. Menj Ninivébe, a nagy városba, és szólj ellene, kiálts ellene, mert gonoszsága, bűne felhatott hozzám, azt mondja Isten. Lényegében véve, kedves testvérek, tulajdonképpen ma is így küldi Isten azokat, akikhez szól – a világba. Egy hívő embert kétmillió közé. Ma nem arra hívja el Isten az Őbenne hívő embereket, akiket megszólít, hogy menjenek el valahova messzire, Közép-Afrikába vagy Indiába, és ottan misszionáljanak. Még csak arra sem, hogy itthon hányják a szemére a világnak a bűneit. Sem pedig nem arról, hogy szervezzenek nagy evangelizációs kampányokat és úgy próbáljanak téríteni embereket az Úrhoz, hanem ma Istennek a hívó szava ehhez a világhoz: a benne hívő emberek keresztyén élete.
Ahol élsz, ott ábrázolódjék ki benned Jézusnak az alakja: jósága, szeretete, türelme, áldozatkészsége, indulata. Erre hív ma. A leghatalmasabb misszió ma a világ felé az, hogy mi, akik halljuk Istennek a szavát, akikhez szól Isten, aszerint éljünk, annak engedelmeskedve viselkedjünk. Kelj föl! Vedd tudomásul, hogy Isten küldötteként kell élned ott, ahol élsz, az embereknek a milliói között, és kiálts, azt mondja az Írás. Tehát mintegy kiáltsa, hangosan hirdesse minden egyes cselekedeted, hogy lehet másképpen is viszonyulni az emberekhez, nemcsak hogy önző módon, olyan kizsákmányolóan, olyan gorombán, durván és lehetetlenül, hamisan, ahogyan általában szoktak az emberek, hanem lehet igazan és lehet szeretettel is és türelemmel is, lehet krisztusi módon is viszonyulni az emberekhez. És nemcsak úgy látszatra lehet viszonyulni a munkához, tehát kizárólag csak kenyérkereseti lehetőséget látni benne, hanem alázatosan is szolgálhatunk. Kiáltsa minden cselekedeted, hogy nem csak úgy lehet viszonyulni a másik nemhez, ahogyan általában a világban szokás: kacéran, kihívóan, szemérmetlenül, hanem tisztán, meglátva benne a más feleségét, a másnak a férjét, meglátva benne az embert, a lelket. Az ilyen krisztusi viselkedés már magában véve is kiált! Kiáltó ellentét a világ erkölcsiségével szemben. Figyelj! – azt mondja Isten. Figyelj mindig arra a szóra, amit hétről hétre itt a templomban, vagy napról napra otthon, csendes magányodban a bibliaolvasásod közben kapsz. Vagy figyelj arra a szóra, amire Isten az álmaidban figyelmeztet. Vagy arra a szóra, amire az események, a saját életed eseményei által tanít, és aszerint élj. Azt próbáld meg átvinni a cselekedeteiddel a mindennapi életedbe.
Testvérek, ma ezt a missziói parancsot kapja Jónás az Istentől Ninive felé, a világ felé. Csak Jónás gyáva és Jónás megretten. Talán azt gondolja magában, hogy mit érek vele, hát kinevetnek, kigúnyolnak, meg bolondnak tartanak érte. Talán ki is vetnek az emberek maguk közül, ha nem úgy csinálom én is, ahogyan ők csinálják. Mint ahogyan a múltkor egy 18 éves fiatal leányka panaszolta nekem a lelkészi hivatalnak a csendességében: hogy nem győz már hová lenni az osztálytársainak a gúnyolódása elől, mert neki még soha „nem volt dolga fiúval” – ahogyan mondotta. Bolondnak tartják érte. Kigúnyolják miatta, vagy pedig azt mondják, hogy nem egészséges. Hát miért tegye ki magát Jónás ilyen kellemetlenségnek? Hát nincs igaza neki, hogyha elbújik az ilyen megbízás elől, és nem vállalja? Vagy talán azt gondolja magában Jónás, hogy ugyan mit használok én ennek a világnak azzal, hogyha a keresztyén életem bizonyságtételét odatárom eléje? Hiszen én egyedül vagyok, és velem szemben milliók élnek másként. Ugyanaz, mint egy csepp víz a sparhelt tetején, amelyik abban a pillanatban elpárolog, elgőzölög, és nyoma sem marad többé. Hát mit használok vele, mit segítek ezzel én a világon, ha én igazán keresztyén módon élek? – ez reménytelen vállalkozás! Valóban reménytelen vállalkozás lenne kedves testvérek, ha nem Isten küldene. Hogyha nem Isten állna ott, a mögött az egy mögött a kétmillióval szemben. Jónás olyan boldog volt, amíg csendben élvezhette az Istennel való együttlétnek a szépségét, és amíg elálmélkodhatott magasztos gondolatokon, amelyek megtöltötték a lelkét, és amíg áhítatban fürösztgethette a lelkét, olyan boldog volt... De Ninivébe menni? Azt már nem vállalja. És a mai Jónás is valahogy ilyen formán van, ahogyan erről olvassuk, hogy „felkele Jónás, hogy Tarsisba szaladna az Úr elől”. Nem akar ő elszakadni egészen az Istentől, csak éppen a bizonyságtevő életet nem vállalja. Ott, a hajón csendes magányában azért ő imádkozik tovább. A templomnak a hajójában, ahol senki nem látja, ott azért tiszteli tovább az Istent. Nem akar ő hitetlenné válni teljességgel, csak éppen az engedelmességet nem akarja vállalni Istennel szemben. És tudjátok, testvérek, hogy ez ma a legtöbb hívő embernek a legnagyobb bűne? Az, hogy engedetlen. Az, hogy nem azt teszi, amit Isten mond neki, hiába „lőn az Úrnak a szava” hozzá, mert a hívő ember ezt már nem veszi komolyan. Ez a legtöbb hívő embernek a bűne. Tehát nem olyan bűne van ma a legtöbb hívő embernek, hogy lop, csal, hazudik, vagy házasságot tör, paráználkodik, vagy erkölcstelenkedik, nem. Egész egyszerűen annyi, hogy nem azt csinálja, amit Isten mond. Egyébként becsületes, tisztességes, mint ahogy Jónás. Azt olvassuk róla, hogy megfizette a hajóbért. Nagyon tökéletesen járt el, nagyon tiszteletreméltó, nagyon tisztességes volt, nagyon korrektül viselkedett, senkinek nem lehetett ellene semmi kifogása. Nem bántott ő senkit ott azon a hajón. Úgy utazott, mint a többi utas. Tehát kifelé korrekt. Csak Isten látja, hogy ez mind hazugság, mert ez mind menekülés Istennek a színe elől. Testvérek, mi már annyira elszoktunk attól, hogy Isten szavának engedve rendezzük be az életünket, és irányítsuk a cselekedeteinket, mert hogy már nem is érezzük bűnnek, ha nem így cselekszünk. Mi már csak azt érezzük bűnnek, ha valami hitványságot követünk el. Ha valami durva bűnt követünk el, de azt, hogy nem keressük és nem követjük Istennek a szavát, és az, hogy a saját fejünk szerint rendezzük be az életünket, osztjuk be és költjük el a pénzünket és csináljuk meg a terveinket, ezt nem is érezzük már egyáltalán bűnnek. Ki az ma, aki tényleg komolyan odaáll reggelenként az Isten elé, és kérdi: Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem? – és azt cselekszi, amit az Úr megmutat neki.
Érzitek, testvérek, hogy Ádám még mindig bújik az Isten elől, és Jónás még mindig menekülőben van az Isten színe elől? Ez lett mindnyájunknak az alap magatartásunk. Jónás lement a tengerpartra, ott lement egy hajóba, a későbbiek során tudjuk, hogy annak is lement a legalsó részére. Tudjátok, van ebben valami szimbolikus jelentőségű, hogy Jónás mindig lemegy, mert az Istentől elszakadó ember, vagy az Istennek nem engedelmeskedő ember, az Istennek az engedelmességet megtagadó ember az mindig lefelé megy. Az egyre lentebb megy, egyre sivárabb lesz neki a lelki élete, egyre erőtelenebb lesz az imádsága, egyre lazább lesz a lelkiismerete, egyre jobban elveszíti az érzékenységét a finom bűnökkel szemben. Talán még az éjszakái is egyre nyugtalanabbakká lesznek, egyre jobban megromlik az emberekhez való viszonya - mindig lentebb megy. Lehet, hogy a világ szerint felfele megy, emelkedik, talán anyagilag is jobban fog majd neki menni, de a saját lelkiismerete is az Isten előtt egyre jobban lefelé megy. És azt olvassuk, hogy megfizette a hajóbért. Óriási bért fizetett. Még nem is tudja Jónás igazán, hogy mekkora árat fizetett ezért a menekülésért: a lelke nyugalmát és a lelke békességét. A pénzével együtt a lelkét is odaadta ezért az árért.
Mert testvérek, mindig hallatlanul nagy árat fizet az, aki Isten elől menekül. Az Istennel szemben való engedetlenségnek mindig megfizeti az ember valamilyen módon az árát. Egyik talán a becsületének az elvesztésével, a másik az elrongyolódott egészségével és idegrendszerével. A harmadik talán egy régi emléknek szűnni nem akaró fájdalmával, a negyedik talán megnyugodni nem képes lelkiismerettel, vagy családi békétlenséggel és boldogtalansággal, de az engedetlenségnek mindig rettenetes ára van, amit meg kell fizetni, és amit mindenki megfizet egyszer.
„Az Úr színe elől” – kétszer is olvassuk ezt a Bibliában, ebben a rövid kis részletben. Mintha el lehetne menekülni egy embernek az Úr színe elől! Hiszen ha Jónás már nem látja is az Úrnak az arcát, az Úr akkor is látja Jónásnak az arcát. És hogyha Jónás már elindult is, hogy elmeneküljön az Úr színe elől, az Úr is elindult már, hogy szembejöjjön Jónással, a menekülő jónással. Vigyázzatok, testvérek, mert rettenetes nagy az ár. A menekülésnek borzalmas ára van. Jónás, térj vissza az Úr színe elé! Ennek a visszaútnak, ennek nincsen ára? Nem nagy az ár? De, az. Rettenetesen nagy. Olyan nagy, hogy azt egyikünk sem tudná megfizetni. De nem is kell, mert valaki más már megfizette helyettünk. Az Istenhez visszavezető útért Jézus fizetett a Golgotán, a vérével. Menekülő Jónások! Induljunk hát el most mind együtt ezen az úton, visszafelé, az Úr színe elé, Jézus vezetése mellett, és így könyörögjünk:
Amint vagyok – sok bűn alatt,
De hallva hívó hangodat,
Ki értem áldozád magad –,
Fogadj el, Jézusom!
Amint vagyok – hogy a te szent
Szerelmed tudjam, mit jelent
Már itt s majd egykor odafent –,
Fogadj el, Jézusom!
(460. ének 1. és 6. vers)
Ámen.
Dátum: 1967. január 15.