Ezt a parancsolatot az Ó- és Újtestamentum eredeti szövegének pontosabban megfelelő magyar fordításban így kellene mondanunk: ne légy házasságtörő, vagy így: ne törj házasságot, ne kövess el házasságtörést. Mégpedig úgy, hogy se a magad házasságából ne törj ki, se a más házasságába ne törj be, vagy úgy, hogy ne törd meg azt a házasságot - akár a magadét, akár a másét -, ami még majd csak a jövőben jön létre! Tehát mindenképpen a házasság intézményét védő, a házasság tisztaságát, szentségét oltalmazó isteni Ige ez a parancsolat!
Először is azt hadd hangsúlyozzam ki nagyon erősen, hogy a házasság valóban isteni intézmény. Nem az ember találta ki magának, mint egy éppen adódó életformát, nem társas képződményként alakult ki az emberi együttélésben, hanem Isten teremtette az ember számára. A Biblia szerint a házasság Isten teremtési rendjén alapul, nem pedig két ember megegyezésén, amit azután egy újabb megegyezéssel fel is lehet bontani. A két fél kölcsönös megegyezése persze szükséges a házassághoz, de nem ez az alapja, hanem Isten rendje, amelybe a házasulandók kölcsönös megegyezéssel mintegy belépnek, és amely attól fogva érvényes rájuk, összeköti őket, eggyé teszi a kettőt. Isten a házasságot áldásul és örömül szánta az ember számára, olyan lehetőségül, ahol két ember teljes odaadó szeretetközösségben élhet egymással, és jó eszközévé lehet az Isten emberteremtő hatalmának. A házasság rendjét a bűnbe esett ember még a Paradicsomból hozta magával, benne még az elvesztett Éden szépsége, boldogsága, emléke él tovább, ezért az volna még a célja, hogy az igazi földi boldogság színhelye legyen a boldogtalan világban élő ember számára. Ilyen ajándékul szánta Isten a házasságot az embernek. Mennél nagyobb áldást jelentő ajándék valami, annál rettenetesebb benne a bűn rombolása. Így van ez a házasságnál is. Ha egyébként nem tudnék is hinni abban, hogy történt valami nagy tragédia az emberrel, olyan valami, amit a Biblia bűnbeesésnek nevez, ha egyébként nem tudnék is hinni a bűn romboló erejében, a Sátán realitásában, a démonikus erők garázdálkodásában: kénytelen lennék hinni benne a házasság miatt; ha tudniillik meggondolom azt, hogy mivé teremtette Isten a házasságot és mivé tette az ember a házasságot.
A modern ember gondolatában a házasság olyan régiséggé, ócska, divatjamúlt, túlhaladott nyűggé vált, amit leghelyesebb kiiktatni az életből. Mert a házasság fölösleges kötöttséget jelent az ember számára. Az ember pedig nem szereti a kötöttségeket, szabad akar lenni. Így magyarázta valaki nekem: unalmas dolog egy életen át ugyanazzal a valakivel élni, hát még ha gyermekek is vannak, az milyen megkötöttség, mi mindenben akadályoz! Tulajdonképpen bosszantó az, hogy a szerelmi élet szabad folyásának gátat vet a gyermektől való félelem. Teljesen szabadnak kellene lennie az embernek, akkor lehet csak boldog. Ezért az idejétmúlt házasság intézménye helyébe is hadd jöjjön a szabad szerelem, amelyben a természet, a kultúra, a technika minden adottságát föl kell használni a gyermekáldás ellen való védekezésül.
Érzitek ebben a gondolkodásban a sátáni ihletést? Isten a házasság rendjébe teremtette férfiúvá és nővé az embert. Az autonóm ember, a magát Istentől függetlenített ember, az önmagának törvényt szabó ember pedig azt mondja: el a házassággal, a házasság nem eszköze, hanem akadálya annak, hogy az ember megélje a maga férfiúi és női életét! Tehát végső fokon már odáig merészkedik az ember az Isten törvénye elleni lázadásban, hogy a házasságot egyenesen megszünteti, mint valami avatag intézményt, mint amit túlnőtt, eltörli, mint olyasmit, amire nincs szükség, ami fölösleges, ami káros.
Minden baj, a legkisebb és a legnagyobb egyaránt onnan ered a házasságban, hogy a házasságot nem akarjuk úgy tekinteni, mint Isten rendelését, nem akarjuk a házasság szent voltát elismerni. Azt mondtam az elébb, hogy a házasság isteni intézmény, nem az ember találta ki magának. Ebből az is következik tehát, hogy nem bánhat vele úgy, nem is csinálhat vele az ember azt - mintha saját találmánya lenne -, amit éppen akar. Már pedig éppen itt van a baj: az ember úgy tekinti a házasságot, mintha az teljesen csak őtőle függene, mintha ő találta volna ki, mintha gátlástalanul ki-be lépegethetne rajta, aszerint, hogy éppen mire vágyakozik, mire hajtja az ösztöne. Ebből ered az, hogy ha az egyik fél rájön, vagy mind a ketten rájönnek, hogy nem megy tovább együtt az élet, hát szépen elválnak, vagy ha szépen nem megy, hát csúnyán válnak el. Mindegy! Az, hogy Istennek mi a véleménye az ilyen dolgokra nézve, nem érdekli a feleket. Érzitek a sátánit ebben? Tudniillik az a sátáni, hogy az ember teljesen szuverénül dönt, hogy a házasság törvényeit ő szabja meg a maga számára. Nem veszi tudomásul azt, hogy a házasság törvényeit már a teremtéstől fogva megszabta az Isten. Úgy bánik Isten ajándékával, mintha Isten nem is lenne.
Figyeljétek csak meg, mennyire így van ez a gyakorlatban. Például amikor válásra kerül a sor. Rájöttek, hogy nem passzolnak egymáshoz. Miért kössék hát erőszakkal egymáshoz az életüket? Helyesebb, ha szép csendesen, minden vita nélkül szabadon engedik egymást. A férfi becsületesen kijelentette, hogy más asszonyba szeretett bele. A feleség azt válaszolta, hogy ő nem áll a férje boldogságának útjába, visszavonul. És elválnak, mint két jó barát, akik szinte szívességet tesznek egymásnak. Vagy talán éppen el sem válnak. A lakásprobléma, meg a hivatali dolgok miatt talán jobb, ha mégis együtt maradnak. Olcsóbban jönnek ki így. De hát a feleség meg fogja majd ugye érteni, hogy a férje a teljes szeretetét más valakinek adja, vagy megfordítva. Utóvégre is nem élhet az ember szerzetes-életet! Az csak nem házasságtörés, ha egy olyan házasságból, amely úgysem boldog házasság, egymás tudtával másfelé vigasztalódnak a házastársak?! Hát nem így szokott lenni? Az autonóm ember, az önmagának törvényt szabó ember, az Istentől önmagát függetlenített ember így mocskolja be azt, ami szent!
Hogy mennyire maga szabja meg az ember a törvényt önmaga számára, mi sem mutatja jobban, mint az az ellentét, ami Jézus véleménye és az általános emberi erkölcsi érzék között van. Jézus azt mondta: “valaki aszszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott (= házasságtörést követett el) azzal az ő szívében.” (Mt 5,28) Tehát azt mondja: nemcsak a tett, hanem a tisztátalan tekintet és a vágyakozó gondolat is házasságtörés. Az általános erkölcsi vélemény pedig még csak nem is a tettet, hanem annak csak a következményét tartja bajnak, ha kitudódik, ha megtudja a világ, vagy megtudja a másik házastárs. Amíg sikerül titokban tartani, vagy amíg egy egyszerű magzatgyilkossággal sikerül a következményeket eltüntetni, addig a lelkiismeret nem is nagyon jelzi azt, hogy itt bűn történt, itt átlépett valaki egy olyan kerítést, amit Isten állított fel.
Nos tehát: ez a sátáni! Az, hogy a házasságot már régen nem úgy látjuk, mint isteni rendelést, aminek a törvényeit Isten szabta meg az ember számára, hanem úgy, mint ami pusztán csak két ember megegyezésén alapszik és így az a két ember, vagy akár csak az egyik a kettő közül, szabadon eldöntheti, óhajtja-e folytatni tovább, vagy nem. Vagy azt, hogy milyen föltételek mellett hajlandó fenntartani. Az autonóm ember kizárta Istent abból az ügyből, amit Isten áldásul adott a számára: a házasság egész problematikájából. És nehogy azt gondoljátok, hogy most az egyháztól elidegenedett, hitetlen, pogánnyá vált embertömegekről van szó! Nem! Itt tirólatok van szó! Ti vagytok azok az úgynevezett hívő emberek, akik a legrafináltabb módon vétkeztek a VII. Parancsolat ellen. Gondolatban vagy szóban, titkos vagy nyílt cselekedetben rángatjátok, tépitek, tapossátok ezt a kerítést, amivel Isten a magatok vagy a más házasságát körülvette, amivel Isten egyáltalán a házasság szentségét védi!
Megdöbbentő Isten Igéjének az a szó szoros értelmében halálos komolysága, amellyel a házasságtörés bűnéről beszél. Az ótestamentumi törvények szerint menthetetlenül halál járt érte. Azért akarták azt a parázna nőt is megkövezni, akit éppen tetten értek a farizeusok. Az Újtestamentumban is félreérthetetlen Isten ítélete a házasságtörők fölött. Határozottan megmondja Isten, hogy ezek Isten országát nem öröklik. A parázna szívű, a parázna testű és parázna lelkű ember ki van zárva az örökkévalóságból. A tisztátalan földi örömök és a tiszta mennyei öröm két olyan ellentét, ami teljességgel kizárja egymást. Hogy van hát akkor mégis - mondhatná valaki -, hogy Jézus szinte megment az isteni törvény büntető következményétől egy olyan valakit, aki éppen tetten kapatott, mint házasságtörő? Hát akkor talán nem is volt olyan nagy bűne ennek az asszonynak, akkor talán nem is olyan nagy bűn a házasságtörés? De igen! Csak van valami, ami még nagyobb nála: Isten kegyelme! Rettenetes, utálatos, pokoli, kárhozatra vivő bűn a házasságtörés, de van rá bocsánat!
Nézzétek ennek az asszonynak az esetét: Nem tudjuk, ki-mi volt azelőtt. Nem tudjuk, hogyan történt, csak annyit, hogy tetten kapatott. Ő volt-e a hibás vagy ő csak áldozat volt, olyan volt-e a helyzet, hogy nem tudott ellenállni a kísértésnek vagy ő volt a csábító, úgy sodródott-e bele a bűnbe vagy ő sodort-e bele mást, józan volt-e vagy mámoros, egyszer bukott csak el vagy züllött volt már azelőtt is, falu rossza volt-e vagy csak pillanatnyilag szédült meg? Mindezt nem tudjuk róla. És éppen ez a jó, mert éppen ez biztat arra, hogy mindenki számára van bocsánat, annak is, aki éppen csak megbotlott, annak is, aki már egészen belemerült a fertőbe. Van bocsánat! De csak úgy van bocsánat, ahogyan ennek az asszonynak a számára is volt: úgy, hogy a bűnbocsánat egyúttal teljes megtisztulást is jelent a számára! Ugyanaz a Jézus, aki azt mondja neki: “Én sem kárhoztatlak”, azt is mondja rögtön utána: “eredj el és többé ne vétkezzél!” (Jn 8,11c) Ez a kettő annyira összetartozik, hogy egymás nélkül nem is érvényes, nem is igaz. Nem tudna nem vétkezni többé a bűnbocsánat tisztító ereje nélkül, de nem tudná elfogadni a bűnbocsánatot, ha továbbra is akarná még folytatni a vétkét.
Igen: megbocsát Jézus, de úgy, hogy többé azután ne vétkezzél! Csak az nyer bocsánatot, aki hagyja, hogy ez a bűnbocsánat meg is tisztítsa a szívét, a lelkét, a testét, aki tehát abba is hagyja a megbocsátott bűnét! Aki nem hagyja abba, nem nyer bocsánatot. Tehát a bűnbocsánat nem azt jelenti, hogy te folytathatod tovább, vétkezhetsz tovább! Hiába veszel úrvacsorát, ha nem vagy hajlandó abbahagyni azt a bűnt, amit megítélt most benned Isten! Inkább ne vegyél úrvacsorát! Kárhoztatást ennél és innál magadnak itten! A bűnbocsánattal való visszaélés még súlyosabb ítéletté tornyosul fölénk. Csak akkor szól neked Jézusnak ez a szava: “Én sem kárhoztatlak”, ha ugyanilyen érvénnyel hallod meg ezt a másik szavát is: “Többé ne vétkezzél!”
Az az asszony a szó szoros értelmében véve újra kapta Jézustól az életét, hiszen a halálbüntetéstől mentette őt meg az Úr! És én azt hiszem, a bűnbocsánatnak éppen ez a nagy jelentősége: olyan, mintha újra kapná az ember az életét! Sőt, nem is csak olyan, hanem ténylegesen az is. Hiszen halálbüntetéstől ment meg Jézus: Ő halt meg helyettem a bűnömért! Újra kaptam az életet. Fehér lappal indulhatok, újrakezdhetek mindent, azt is, amit elrontottam, az Ő erejével, az Ő kegyelmével.
És itt most még egy pillanatra hadd térjek vissza ahhoz, amit legelőször állapítottunk meg: a házasság nem emberi találmány, hanem Isten teremtési rendje, isteni intézmény, ajándék az ember számára. Isten csinálta, készítette az embernek. Az emberi készítményekhez, például egy mosógéphez is szoktak adni használati utasítást. Jó azt áttanulmányozni és betartani, mert könnyen elrontjuk a gépet. Isten is adott ilyen használati utasítást az Ő készítményéhez, az Ő találmányához, a házassághoz. Ne csodálkozzék, ha elrontja a házasságát, aki nem a használati utasítás szerint él vele. Az egyik ilyen használati utasítás éppen az, amit alapigénk mond: “Ne paráználkodjál!” Ugyanez pozitíve így hangzik: szeresd a házastársadat! Mégpedig ne csak akkor és ne csak azért, mert és amikor éppen szeretetreméltó, hanem szeresd annak ellenére, hogy... ! Csakis az szeret igazán, aki szeretni tud "annak ellenére" is. A másik szeretése nem mindig élvezet, kedvtelés, hanem elsősorban feladat! Hivatás! Isten a házasságban is a másik fél szeretésének a feladatára hív el minden nap újra. És aki kéri, az az erőt is megkapja hozzá.
Tehát a bűnbocsánatból kiindulva: élj az Isten ajándékával úgy, ahogyan Ő mondja! Sohasem bánod meg! Így lesz a házasságod azzá, amivé Isten szánta: ajándékká, áldássá!
Ámen
Dátum: 1958. április 27.