Tudjátok, hogy a szokásos hónap-végi úrvacsora-osztásos vasárnapon, a Tízparancsolat soron következő Igéjét vesszük az igehirdetés alapigéjéül, így került most elénk az V. Parancsolat, a szülők tiszteletéről szóló törvény. Minden különösebb bevezetés nélkül hadd kezdjem rögtön először magának a szövegnek a magyarázatával. Figyelemreméltó ugyanis, hogy nem azt mondja Isten: szeresd a te atyádat és anyádat, sem azt, hogy dicsőítsd őket, hanem: tiszteld a szüleidet! Tudniillik minden normális gyermek szereti a szüleit, bár sajnos rendszerint akkor jön rá erre igazán, amikor már nincsenek a földön. Az a természetes magatartás, az emberi természetből adódó helyzet, hogy a gyermek szereti a szüleit. Szereti még akkor is, ha nem túlságosan tiszteli őket, ha nem is nagyon szeretetre méltók vele szemben, ha vannak olyan szakaszok is az életében, amikor harcban áll velük és ridegen nagy távolságban állónak érzi magát velük szemben. Igen: akkor is megvan a gyermek szíve mélyén a szülők iránti természetes szeretet. Nem azt mondja Isten Igéje, hogy szeresd a te szüleidet, nem szentimentális dolgokról van itt szó: sokkal többről! De arról sincs szó, hogy dicsőítsd a te szüleidet, mert igen veszedelmes dolog ez, ami már sok fiú és leány életében kiváltotta a kisebbrendűségi érzést.
A Tízparancsolatban arról van szó, hogy: “tiszteld atyádat és anyádat”! (2Móz 20,12a) Add meg nékik azt a tiszteletet, ismerd el és érvényesítsd azt a jogot, ami az atyai és anyai minőségükből kifolyóan jár nekik! Nem hiába szokták az V. Parancsolatot kapcsolatba hozni a felsőbbség, a politikai hatóság hatalmának a tiszteletével: olyanféle magatartást kíván az Ige a szülőkkel szemben, mint a törvényes felelősséggel szemben. Úgy tiszteld őket, mint ahogyan a hatóságot is tisztelni kell, mert különben sok mindenféle kellemetlenségben lesz részed. Lehet, hogy sokféle kifogása van valakinek a hatóság intézkedéseivel szemben, kritikával illeti azt, kellemetlen egyéniségnek tartja annak képviselőjét: akkor is tisztelni kell, mert felsőbbség! Valahogy ilyenformán van itt is: a szüleidet is, még ha megfogyatkozott is benned irántuk a szeretet, és ha nem tudod is azonosítani magad a gondolkozásukkal, akkor is tiszteld, mert a szüleid! Mert az élet rendje szerint ők felettes hatóságod, törvényes felsőbbséged!
Igen: ezt jelentené szó szerint az Ige! De hát miért, milyen alapon követelhető meg a szülők jogainak ez a tiszteletben tartása? És itt most valami nagyon fontos és mély tanítása van a Bibliának: Nem csupán a testi és vérségi kapcsolat révén kell tisztelnünk őket, mivel a szüleink gyermekei vagyunk, hanem azért is, mert az egész atyaság-anyaság fogalma kapcsolatban van Isten Atyaságával. Mégpedig nem úgy, hogy mi, emberek a földi atyánkban megismert atya-fogalmat egyszerűen alkalmazzuk Istenre, hanem éppen megfordítva: úgy, hogy Isten a maga atyai mivoltából ad valami részt azoknak az embereknek, akiktől testileg származunk, tehát a szüleinknek. Isten a maga atyai teremtő és gondviselő munkájának egy jó nagy részében első számú munkatársaivá fogadta a földi édesapát és édesanyát. Ezt rajtuk keresztül gyakorolja. Az édesapának és édesanyának szülői minőségén átragyog valami a mennyei édesatya valóságából. Olyan közel állnak Istenhez az édesatyák és édesanyák a maguk szülői, édesanyai és édesatyai mivoltukban, hogy maga Isten követel tiszteletet a számukra, és maga Isten kölcsönöz visszfényt nekik abból a fényből, amely egyébként kizárólag az Istené! Aki megtagadja a tiszteletet atyjától és anyjától, az magától Istentől tagadja meg!
Érzitek, mennyire más ez, ami itt a Szentírásban van, mint az emberek érzelgős elmélkedése a szerető szülőkről és a szerető gyermekekről? Itt tudniillik nagyon világos a parancs a szülőkhöz: szülők, az a hivatástok, hogy szülői magatartástok Isten atyai mivoltát tükrözze! És az a feladatotok, hogy gyermekeiteknek a saját létük értelmének a nagy kérdésére a nagy feleletet megadjátok! És mivel magas funkciót töltötök be, ilyen nagy méltóságra emelt benneteket Isten és ilyen nagy feladatot bízott rátok: ezért kell, hogy tiszteljenek benneteket a gyermekeitek! És épp ilyen világos a parancs a gyermekekhez is: gyermekek, mivel Isten Jézus Krisztus által az embereket gyermekeivé tette, ezért van nektek is atyátok és anyátok, innen ismerhetitek meg az atyaság-anyaság mivoltát, a szüleitek képviselik felétek első renden a mennyei Atya valóságát! Tehát nemcsak azért és addig kell engedelmeskednünk földi szüleinknek, mert és ameddig szimpatikusnak, tanácsaikat a magunk akaratával egyezőnek tartjuk, hanem a szülők iránti engedelmesség hitbeli magatartás a számunkra, rajtuk keresztül Istennek engedelmeskedünk, vagy nem engedelmeskedünk! Miképpen a földi felettes hatóságoknak is nem azért engedelmeskedik a hívő ember, mert szimpatikusnak tartja, hanem mert Isten rendelését látva benne, Istennek engedelmeskedik általa!
Az Úrért történik az engedelmesség, tehát nem is a szülőkért, a szülők jó érzéséért, nem is egy szép hagyománynak, a szülői tisztelet hagyományának a fenntartásáért, sem semmiféle egyéb szentimentális okért, hanem egyedül és kizárólag az Úrért! És akkor is az Úrért, ha a szülők nem tudják, hogy ők maguk is az Úrért vannak, hogy az ő atyai és anyai mivoltuk az Úr Atyaságának a visszfénye. Tehát az Úrért: “Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, a melyet az Úr a te Istened ád te néked.” (2Móz 20,12)
Ez így, idáig az elmélet. Sajnos azonban a gyakorlatban jaj, de sok probléma adódik! Mégpedig mindkét részről: a szülők részéről is, meg a gyermekek részéről is! És ez a parancsolat mind a kettőnek: a szülőknek is, meg a gyermekeknek is a fájó sebére tapint rá, és azt akarja gyógyítani! Néha maguk a szülők teszik nehézzé, sőt lehetetlenné gyermekeik számára, hogy tiszteljék őket! Nem azért, mert tisztességtelen életet élnek - bizonyára vannak ilyen szülők is, de az ilyen extrém esetek remélhetőleg inkább csak kivételek -, hanem azért, mert nagyon sok szülőnél hiába keresi a gyermek az eligazodást az élet komoly kérdéseiben: nem kapja meg, vagy nem helyesen kapja meg azt. Hány szülő mer őszintén és nyíltan beszélni a serdülő fiával vagy lányával, amikor az nem tud mit kezdeni a saját fiatalsága duzzadó erejével, és élete kritikus pillanataiban magára marad, vagy olyan felvilágosítást kap, ami esetleg egy életre megnyomorítja a testét és a lelkét! Amikor a gyermekünk vélt vagy valóságos bűnöktől való félelmek meredélyein botorkál, óh, de nagy szüksége lenne egy szerető kézre, amely átsegíti a mélység fölött a biztos partra. Nyúl-e felé ez a kéz? De sok szülő teszi lehetetlenné gyermeke számára azt, hogy az élet nagy kérdéseivel bizalommal odajöjjön hozzá, az által, hogy az édesapa és az édesanya házassága - dacára a külső látszatnak - nem boldog. A gyermek nagyon élesen lát mindent. Észreveszi a legkisebb zavart is, és minden családi jelenet azzal a következménnyel jár, hogy a gyermek a maga problémáival jobban visszahúzódik önmagába, és kérdéseivel nem megy a szülőkhöz.
Vagy hány gyermek szenved a szülők külsőleges vallásossága miatt! Látja, hogy a szülei imádkoznak, Bibliát olvasnak, templomba járnak, és nem látszik meg az életükön, hogy valóban hisznek, s hogy a kegyességük külsőségei mögött egy vívódó lélek, egy küszködő ember, egy bűnös ember van, aki maga is az élet nagy kérdéseire a feleletet nem csak úgy a mellénye zsebéből húzza elő! És hány olyan szülő van, aki igazán mindent megtesz a gyermekéért, jó nevelést ad neki, lehetőségeihez képest anyagi javakat is összegyűjt a számára, hogy meg legyen az életre mindene; önfeláldozó jó atyja és anyja a gyermekének, de sohasem mutat túl önmagán az igazi Atyára - és így, bizony mégis koldusszegényen és elhagyatottan küldi ki az életbe. Pedig ugye, milyen jó lenne, ha akkor is maradna Édesatyja a gyermekeidnek, ha te már nem lennél?
De sok szülő elidegeníti magától, és valósággal elkeseríti a gyermekét azzal, hogy nem érti meg a fiatalság más igényeit, más problémáit, megváltozott körülményeit, az ilyen kegyes szólamú utalásokkal: Hja, a mi korunkban nem lehetett így vagy úgy tenni a gyermeknek! Általában igen egyszerű, de fölháborító a mai ifjúság erkölcsei fölött jeremiádozni, mintha az sokkal haszontalanabb, könnyelműbb, léhább, tisztátalanabb lenne az előtte járt generációkénál! Olvastam a múltkor egy mondást, olyant, amilyent mindnyájan hallottunk már sokszor. Szó szerint így hangzott: “Egy dekadens, halódó korszakban élünk. A fiatalság semmire sem jó: nem tiszteli az öregeket, türelmetlen, lázadó. Ősrégi ismeretekben kételkedik, szüleivel szemben tiszteletlen. A kornak ezek a jelenségei arra mutatnak, hogy egy teljes világromlás felé haladunk.” Tudjátok, honnét való ez az írás? Egy ó-egyiptomi sír feliratáról! Semmivel sem erkölcstelenebb a mai ifjúság, mint mi voltunk, meg mint a nagyapáink, dédapáink voltak, semmivel sem tisztátalanabb a mai kor, mint a 40-50 évvel ezelőtti, vagy a 3000 évvel ezelőtti kor volt. Legfeljebb ma talán leplezetlenebb, őszintébb, becsületesebb ugyanaz a tisztátalanság és erkölcstelenség, ami mindig megvolt, de leplezve, nagyképűbben, farizeusibb álarc alatt. Nem a kor tesz erkölcstelenebbé vagy erkölcsösebbé valakit, hanem Jézus Krisztus! Ne panaszkodjunk hát mi, szülők a gyermekeink tiszteletlensége fölött, hanem legyünk olyan szülők, édesapák és édesanyák, akiket igazán megillet az, hogy “tiszteld atyádat és anyádat", mert a mennyei Atya jóságát, gondviselését, szeretetét, önfeláldozását sugározzuk a gyermekeinkre!
Persze, ha mindez nem így volna, titeket, gyermekeket az sem ment föl Isten határozott törvényének a hatálya alól, az alól, hogy: “tiszteld atyádat és anyádat". Igen, a gyermeket a szülő kétségtelen hibája sem oldja föl a köteles tiszteletadás alól! És ha nehezedre esik tisztelni a szüleidet, azt is vizsgáld meg te gyermek, hogy a hiba nemcsak a szüleidnél lehet ám, hanem nálad is! És valóban: hátha nem is ők a hibásak azért, hogy nem tudod tisztelni őket, hanem te! Te látsz bele olyan hibákat a szüleidbe, amelyek nincsenek is meg bennük, hanem éppen benned vannak! Magadból vetítettél rájuk egy csomó rossz tulajdonságot, ami eltaszít tőlük. Viszont nem látsz meg bennük olyan dolgokat, amik pedig megvannak bennük, azt, hogy még így is szeretnek, még így is védenek, azt, hogy mennyire szenvednek érted! Tehát éppen azt, amiben legjobban átsugárzik rajtuk Isten könyörülő, bűnbocsátó, a Krisztusban értünk szenvedő Atyasága!
De hát mit tegyek - kérdi olykor egy-egy igazán komoly hívő fiatal leány, vagy fiú -, ha olyant kívánnak tőlem a szüleim, ami véleményem szerint nem helyes? Mitévő legyek, ha nem tetszik nekik a szívem választottja: szakítsak vele? Mit tegyek, ha nem szívesen veszik a templomba járásomat: ne járjak többé? Mit tegyek, ha a szüleim olyan régimódi gondolkozásúak, hogy erkölcstelennek tartják az uszodát, a mozit, a táncot: engedelmeskedjem nekik és legyek én is egy világtól elmaradottan élő anakronizmus? Igen, ezek mind gyakorlati problémák! Mit válaszoljak az ilyen kérdésekre? Mondjam azt, hogy ne zavartasd magad az ilyen régimódi, elavult nézetek által, eredj a magad útján? Nem! Ilyent sohasem tudnék mondani! Hanem azt, hogy kezdd azzal, hogy igazán tiszteld a szüleidet. Próbáld meglátni bennük Isten Atyaságának a visszfényét. Ezért kezdj el igazán engedelmeskedni nekik. Aki így, Isten iránti szeretetből feláldoz is valamit: esetleg tényleg nem fog tudni rock and roll-t táncolni, nem fog tudni a legújabb filmről beszélni, de mégis ő lesz a sokkal-sokkal gazdagabb, mint többiek, akik áldozat nélkül élnek. Nagyon ritkán van igazán olyan pillanat, amikor a szülők valami olyant kívánnak gyermeküktől, amit a gyermeknek nem szabad megtennie. Egyébként tudom, hogy e tekintetben mennyi nehézség és probléma feszül az idősebb és fiatalabb generáció között. Egyet határozottan merek állítani: ti, szülők, a gyermekeitek várják, óhajtozzák bennetek a bizalmas jó barát közeledését, és ti gyermekek, a szüleitek várják bennetek a bizalmas, jó barát közeledését! Miért nem tudtok hát egymásra találni? Miért kell külön-külön, árván, magatokra maradottan bolyonganotok? Igen, túlságosan nagy már a szakadék közöttetek!
Testvéreim! Az Ótestamentum utolsó lapjának a legutolsó versében van egy drága ígérete Istennek Valakiről, Akinek többek között az lesz a feladata, hogy “az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz”. (Mal 4,6) Ez a Valaki már eljött erre a világra! Eljött a világra, mégpedig egy fiú alakjában, az Egyszülött Fiú alakjában! És nagy békéltető, egyeztető szolgálatát úgy végezte el, hogy az Atya nem kímélte egyszülött Fiát, hanem odaadta kínos kereszthalálra.
Milyen csodálatos, hogy egész keresztyén hitünk középpontjában egy Atya áll: egy olyan Atya, Akinek akkora a szívfájdalma, hogy olyat atya még soha nem hordozott - és egy Fiú: egy olyan Fiú, Akit az Atya ver, fenyít, büntet! Így vette Isten magára az ötödik parancsolat nyomorúságait is, mindazt, amit az atyák vétkeztek a fiak ellen, és amit a fiak vétkeztek az atyák és anyák ellen! És így adott Isten az Ő golgotai sebének a fájdalmában gyógyulást minden családba! A Tiedbe is!
Ott, ahol az Atya föláldozta a Fiút, a keresztnél, a Golgotán ér össze az atyák és fiak szíve egymással a közös bűnbocsánatban. Onnét kezdődhet újra minden elrontott családi élet, most már boldogan és úgy, ahogy a törvény mondja alapigénkben: “Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, a melyet az Úr a te Istened ád te néked.”
Ámen
Dátum: 1958. január 26.