Csodálatos dolog az, hogy a vallás és az erkölcs milyen szoros ok és okozati kapcsolatban vannak egymással! Amilyen valakinek a dogmatikája, olyan az etikája. Amilyen a vallása, olyan az erkölcse. Amilyen a hite, olyan az élete. Amilyen az Istennel való kapcsolata, olyan az emberekhez való viszonya is. Természetes, hogy megromlik és összezavarodik minden földi viszonyulás az emberek között, ahol megromlott és összezavarodott az emberek viszonyulása az Istenhez. Ennek a példáját látjuk most ebben a részben. Arról panaszkodik a próféta, hogy ki-ki megcsalja az ő felebarátját, megrontván az atyák szövetségét. De lehet-e egyáltalán másvalamit várni ettől a néptől? Nem természetes-e az, hogy így van? Hiszen nem lehet azt várni, hogy egy népnek a fiai, akik hűtlenné váltak az Istenhez, hűségesek legyenek egymáshoz! Az előbbi részben éppen azért korholta Malakiás próféta a népet, hogy visszaél Isten hűségével, megszentségteleníti a Vele való szövetséget, ma egy hete pedig éppen a hűtlenné lett papok ellen szólt a prófécia. Nos: az Isten iránti hűség megszegésével egyszerre megnyílik, kitárul a kapu mindenféle hűtlenség, tisztátalanság és becstelenség előtt. Egyszerre védtelenné, kiszolgáltatottá válik a szív a gonosz minden ostromló, kísértő hatalmassága előtt.
A veszedelem rögtön a nép életének az alapját, a házasságot támadja meg. A házassági életben keletkezett bajok ellen prófétál itt Malakiás. Kétféle bűnnel vádolja őket: azzal, hogy idegen istenek lányát vették maguknak feleségül, és azzal, hogy a saját népük asszonyaival megszegték a házassági szövetséget. Tehát az a vád ellenük, hogy összeházasodtak idegen népek leányaival, és saját feleségeiket elbocsátották. Mindkettővel az Úr szövetségét fertőztették meg, és az atyák szövetségét rontották meg.
1) Istennek az Izraellel kötött szövetségében az egyik fő fontosságú tétel volt az idegen népek leányaival való összeházasodás tilalma. Isten népének nem volt szabad összeházasodni, keveredni sem házassági, sem egyéb más szövetségben a többi néppel, mert az ilyen közeledés vagy összekeveredés mindig a pogány vallással való összekeveredést is jelentette. Isten választott népének szent népnek kellett lenni. “Szentek legyetek, mert én szent vagyok” (3Móz 11,44b) - hallatszott a nagy ótestamentumi jelszó, és így az Istennek való teljes odaszentelésből következett a távolmaradás és az elszakadás mindazoktól, akik nem az egy igaz Urat tisztelik és imádják. Isten népének másnak kell lennie, mint bármely népnek ezen a világon. Neki különös hivatása van: az Úr nevének hordozója, és dicsőségének munkálója ezen a földön a népek között, nem keveredhetik tehát össze idegen isteneket szolgáló népekkel. Isten az Ő népével kötött szövetségének a szentségét őrizte ezzel a tilalommal. És ennek a szövetségnek a lebecsülését, szentségének a megfertőztetését jelentette az, hogy Júda fiai idegen asszonyokat vettek feleségül. Mégpedig nemcsak idegen népek leányait, hanem "idegen istenek leányait" vették el, olyan lányokat, akik bálványistenek imádatában és szolgálatában nevelődtek.
Ha szent volt az Ótestamentum népe, ezerszeresen szent az Újszövetség népe, mert a legszentebb valami: a Szentháromság Isten második személyének szent vére pecsételi el őt Isten örök tulajdonául. Aki Krisztus vére által polgárjogot kapott a mennyben, az idegen és jövevény most már itt a földön, aki tudja, hogy nincs itt maradandó városa, hanem a jövendőt keresi! Aki Krisztus vére által került új szövetségbe az Istennel, annak az élete “el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben.” (Kol 3,3b), és annak élete súlypontja áthelyeződött a látható világból ama láthatatlan világba, a földiekről az örökkévalókra. Ennek a szövetségnek a szentségét fertőzteti meg az, aki élete súlypontját visszahelyezi újra e világba, idegen istenek dolgaival, ügyeivel, gondjaival, terveivel, fiaival és leányaival barátkozik, vagy vállal közösséget. Hívő ember ne "házasodjon össze" senkivel vagy semmivel, aki vagy ami nem az egy igaz Istennek szentelt, aki vagy ami bármilyen idegen istennek szolgál!
Isten új szövetséget kötött veled az Ő vére által. Ennek a szövetségnek a szentségét az Újtestamentum szinte még keményebb szavakkal védi, mint az Ótestamentum. Pál apostol írja a korinthusi gyülekezetnek: “Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? vagy mi köze hívőnek hitetlenhez? Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal? Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, a mint az Isten mondotta: Lakozom bennök és közöttük járok; és leszek nékik Istenök, és ők én népem lesznek. Annakokáért menjetek ki közülök, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek; és én magamhoz fogadlak titeket,” (2Kor 6,14-17) János apostol is hasonló véleményen van: “Ne szeressétek a világot, se azokat, a mik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, a mi a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése nem az Atyától van, hanem a világból”. (1Jn 2,15-16) Tehát, aki Istent igazán szereti, vagyis a Krisztusért és Krisztus által szereti: az nem is vágyódik a világ dolgaira, a test kívánságára, a szemek kívánságára, az élet kérkedésére és általában semmi olyanra, ami nem az Urától való. Annak a szíve tele van Jézussal, annak nem hiányzik a világ semmiféle gyönyörűsége.
Az a baj, hogy nem mindenki, akinek a szíve már megnyílt az Úr előtt, telítődik meg Vele egészen. Marad hely még Krisztus mellett a világ számára is. Megosztja a szívét: szereti Krisztust, de nem tudja megtagadni a világot. Ragaszkodik Jézushoz, de nem tud elszakadni a világtól. Éppen pár nappal ezelőtt találkoztam egy ilyen asszonnyal, aki élő hitre jutott ugyan, de mégsem szabadult föl egészen a világ vágyai és kívánságai alól. Férje, aki hívő ember, így jellemezte felesége hitállapotát: hasonlít egy olyan kutyához, amelynek a láncát eloldották már, de nem a nyakánál, hanem a lánc másik végénél. Így azután megszabadult ugyan a karótól, amelyhez ki volt kötve, de magával hurcolja a láncot, a nehéz koloncot, amivel ki volt kötve. Nem engedte magához a gazdáját olyan közel, hogy a nyakáról oldhatta volna le a köteléket.
Hát igen: sok hívő hurcolja még magával a szabad mozgásban akadályozó koloncot, azt a köteléket, amivel a Sátán hozzákötözte ehhez a világhoz. Pedig ettől a lánctól is megszabadítana az Úr, ha engednéd! “Nem tudjátok-é, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel? A ki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz.” (Jak 4,4) Hűtlenség és utálatosság ez az Isten szemében, aminek az a következménye, hogy: “Elveszt az Úr mindenkit, a ki ezt cselekszi, ...még ha áldozatot visz is a Seregek Urának.” (12. vers) Vagyis: még ha akárhogy kedveskedik és kegyeskedik is az Úr előtt, nem tűri az Úr a felemás igát!
Mit csináljon hát a keresztyén ember, aki végül mégiscsak kénytelen e világban élni, míg testben jár e földön? Egy kínai keresztyén prédikátor így magyarázta ezt egyszer: A hajónak benne kell lennie a vízben, de a víznek nem szabad benyomulnia a hajóba. A keresztyén ember is benne él a világban, nem futhat ki belőle, csak a világ ne éljen benne, az ő lelkében. Ha a víz megtölti a hajót: elsüllyed. Ha a világ megtölti a lelket, elvész a lélek. A hajóban lévőnek szakadatlanul őrködnie kell, hogy a víz a repedéseken és hasadékokon át be ne szivárogjon a hajóba. Ha mégis benyomul valahol, rögtön ki kell merni, vagy ki kell pumpálni. Így kell a hívő embernek is a világ hullámait éber imádsággal és a hit naponként megújuló imaharcával mindig újra kimerni a lelkéből. De közben benne kell hogy maradjon a világban, és ott kell neki mozognia és előbbre haladnia a túlsó part felé!
2) A próféta másik vádja az volt népe ellen, hogy a férfiak nem jól bántak feleségeikkel, saját népük asszonyaival. Megszegték a házassági szövetséget, az idegen istenek leányai miatt elváltak saját feleségeiktől, elbocsátották a törvényes asszonyt a háztól. “Az Úr tett bizonyságot közted és a te ifjúságod felesége közt, a kit te megcsaltál, holott társad és szövetséges feleséged!” - mondja a próféta a súlyos szavakat (14. vers). Gyalázatos dolog az, amikor a házastárs a másik házastársat megcsalja, de még ebben a gyalázatban is a leggyalázatosabb az, amikor valaki - mint a próféta mondja - ifjúsága feleségét csalja meg. Vagyis azt, aki míg fiatal volt: jó volt; míg szép volt: kellett, de amint megöregszik: mehet, hagyjon helyet egy másiknak, aki fiatalabb és szebb, olyan, mint ő volt valamikor! Gyalázatos dolog úgy tekinteni férfinak az asszonyra és viszont, mint a testi vágyak kiszolgálásának az eszközére, és újjal cserélni ki a régi eszközt, ha ráunt, mint gyermek a játékra. Elhagyni azt - akár csak gondolatban is! -, akivel az ifjúság legszebb éveinek emléke fűz össze, valakiért, aki fiatalabb, mint a vele együtt öregedő házastársa. Gyalázatos dolog másvalakinek adni - akár csak gondolatban is! - azt a testi és lelki szeretetet, vágyat, amihez kizárólag csak a házastársnak van joga, és amivel egy férfi vagy asszony kizárólag csak a házastársának tartozik. Ez történt Malakiás korában, és sok megcsalt asszony, elrejtőzve az emberek tekintete elől, csak az Úrnak panaszolva el fájdalmát, csendes imádságban, betöltvén az Úr oltárát könnyhullatással, sírással és kesergéssel. (v.ö. 13. vers) Óh, mennyi rejtett sóhajtás, könnyes imádság és keserű panasz száll ma is megcsalt szívek mélyéről Isten trónusa felé! Jaj annak közülünk, akinek a házastársa így tölti be “az Úr oltárát könnyhullatással, sírással és kesergéssel”!
“Az Úr tett bizonyságot közted és a te ifjúságod felesége közt” - mondja a próféta. (14b vers) Jó, ha a hitvestársak életük folyamán többször is megemlékeznek arról, hogy házasságkötésüknek nem csak földi tanúja volt, hanem az Úr maga volt a tanú - a bizonyság -, amikor a férfi esküvel fogadta: hűséges gondviselője leszek, és a nő: hűséges segítőtársa leszek!
Pár nappal ezelőtt a villamoson szemben ült velem egy ezerráncú öregasszony, kis virágcsokrot szorongatott a kezében. Beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy 80 éves. Megkérdezte tőlem, hány óra van, mert - folytatta - megígértem öreg páromnak, a drágának, hogy fél hétre otthon leszek. A csokrot is 85 éves öreg párjának, "a drágának" vitte. Elnéztem ezt a fogatlan öregasszonyt: olyan szép volt! Megszépítette az üde, tiszta szeretet, amivel drága öreg párjára gondolt. Ilyen tisztán és üdén marad meg a házastársi boldogság ott, ahol a házastársak komolyan veszik, hogy az Úr tesz bizonyságot közöttük, hogy a házasságuk mindenestől fogva az Úr elé tartozó ügy, sőt: az Úr ügye! Megsértése egyenlő az Úr szentségének a megfertőztetésével!
“Gyűlölöm az elbocsátást” - vagyis a válást -, ezt mondja az Úr. “Őrizzétek meg azért lelketeket és ne csalárdkodjatok!” (16. vers) Igen, mert minden válás, minden házassági hűtlenség, csalárdkodás a lélekben kezdődik. A szívben keletkezik: tisztátalan kívánsággal, bűnös tekintettel, vágyakkal és álmokkal, ártatlan gondolatbeli flörtökkel... Így kezdődik - ezekre vigyázzatok, itt legyetek résen, őrizzétek meg lelketeket!
“Gyűlölöm az elbocsátást” - tehát mindazt, ahonnét kezdve az elbocsátás kezdődik: a tisztátalanság minden apró és ártatlannak látszó formáját! Mindezt gyűlöli az Úr! Lehet, hogy a világ szereti, de az Úr gyűlöli. Lehet, hogy a modern embernek tetszik a próbaházasság, a pajtás-házasság, a flört, a könnyű válás, vagy a házastárs megcsalása. Lehet, hogy ez mind szokásos, természetes, sőt divatos a világban, de mindig gyűlöletes marad az Úr előtt! Ha a világ napirendre tud is térni egy kis házasságtörés fölött: az Úr sohasem tér napirendre fölötte! Óh, mennyire igaz, hogy aki a világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz!
Lám: az Isten iránti hűtlenség hogyan nyit kaput mindenféle hűtlenség és tisztátalanság előtt! Mi hát a megoldás? Itt is, most is csak az, ami mindig: Jézus Krisztus! Az Ő hűsége, az Ő szentsége, az Ő tisztasága, az Ő győzelme, ami hit által mind a tiéd is lehet. Az Ő szeretete, amellyel téged a világból kiszeret, az Ő vére, amely megtisztít téged minden bűntől, hűtlenségtől és tisztátalanságtól. Az Ő feltámadása, amelynek ereje által újrakezdhetsz mindent, most már tisztaságban és hűségben, az örökkévaló Isten dicsőségére!
Ámen
Dátum: 1949. július 24.