Valaki panaszkodott a napokban: Rettenetes, mondta, hogy manapság a templomban már egyebet sem lehet hallani, mint folyton azt a megtérést, meg állandóan a Krisztus váltsághalálát. Az ember már unja ezeket az ezerszer hallott szólamokat. Ha van közöttünk valaki, aki így gondolkozik, hadd mondjam neki most: majd nem unná rögtön, ha egyszer ő is megtérne! Tehát, ha valakit bosszant az, hogy mindig megtérésre hívja az Ige, egyik biztos jele ez annak, hogy még nem tért meg. Aki ezért nem hallgatja szívesen a gyülekezeti evangélizációt, az szintén gondolja meg azt: ugye egy édesanya, ha kisgyermeke valamilyen kedvességéről beszélnek egy társaságban, nem mondja, hogy az unalmas, ezerszer hallotta már; hanem csak úgy sugárzik az örömtől, mennél többször hallja! Nos hát, ha valakinek unalmas folyton Krisztus kegyelméről hallani, az ha állítólag meg is tért, nem szereti eléggé az Urat - akkor pedig már minden oka megvan arra, hogy térjen meg! Ebben az Igében is arról van szó: “Térjetek meg!” (Ez 33,11)
De most próbáljuk meg ezt az ezerszer hallott felszólítást egy másik oldalról megvizsgálni. Pár nappal ezelőtt valaki egy kis német nyelvű traktátust adott olvasásra. Ebben olvastam ezt a feltűnő állítást, hogy elkárhozni nehezebb, mint üdvözülni. Nagyobb megerőltetésbe kerül elveszni, mint megtartatni. Éspedig azért nehéz és megerőltető az ember számára a kárhozatba jutni, mert Isten nem akarja, hogy valaki elvesszen. Hanem egyenesen azt akarja Igénkben, hogy éljen! “Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz útaitokról! hiszen miért halnátok meg, oh Izráel háza!?” (Ez 33,11) Ha tehát te mégis elkárhoznál, ez kizárólag és egyedül azért történne, mert te akartad. Isten nem így akarta. Isten valósággal nehézzé tette a számunkra az elkárhozást! Valóban: csak az kárhozhat el, aki a Zsidó levél szerint: nem akar törődni “ily nagy idvességgel!” (Zsid 2,3a) Olyan nagy ez az üdvösség, amit Isten Jézus Krisztusban szerzett, olyan lenyűgözően hatalmas, hogy valóban nagyon nehéz nem törődni vele, nem foglalkozni vele, hidegen maradni vele szemben! Annyira nagy ez az üdvösség, Istennek az üdvözítő akarata és kegyelme olyan roppant hatalmas, hogy szinte a legnehezebb dolog a világon: elkárhozni! Próbáljuk csak ezt most tovább részletezni!
1) Aki el akar veszni, annak egy életen át küzdenie kell Isten szeretetével. Ez pedig nem könnyű feladat! Azt mondják, a szeretet a legnagyobb hatalom a világon. A Biblia azt mondja róla: “Erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír, ...lángjai tűznek lángjai!” (Énekek 8,6b) Ellenállni a szeretetnek tehát olyanforma, mint egy nagyhatalommal harcban lenni! Nem könnyű dolog! És ezt kell tennie annak, aki nem akar megtérni. Mert, ha nem állana ellent Isten szerelmének, akkor megtérne! Ha csak egyetlen egyszer közel engedné a szívéhez ezt a szeretetet, ha csak egyszer úgy igazán végiggondolná, tisztázná magában, mit is jelent Isten szeretete: akkor máris a hatalma alá kerülne ennek a szeretetnek, akkor legyőzné, rabul ejtené őt ez a szeretet. És nem abban lett nyilvánvalóvá Isten szeretete irántunk, hogy megsegített valamilyen bajunkban, megajándékozott egészséggel, jóléttel, kenyérrel, hanem abban, hogy leszállt hozzánk, a bűnbe, a kárhozatba, hogy kiemeljen onnan. Képzeljük el, hogy valaki szakadékba esik. Mentőexpedíció indul utána. Megtalálják. Felülről élelmet, ruhát, gyógyszert dobnak le neki, hogy előbb erősödjön meg jól, legyen ereje belekapaszkodni majd abba a kötélbe, amit leeresztenek utána, hogy felhúzzák rajta, megmentsék általa. Ostoba ember volna az, aki azt mondaná: nekem elég a ruha, meg a kenyér, dobjatok még hozzá egy kis szalonnát is. Azután még néhány ruhadarabot, még egy kis gyógyszert, hogy ha beteg lennék, ne jöjjek zavarba, a kötelet meg akár fel is húzhatjátok, az nem kell! Pedig a legtöbb imádkozó ember ezt az ostobaságot teszi, amikor mindig újra csak azért könyörög, hogy Isten segítse meg ebben vagy abban a bajban. Dobjon le neki a mennyből egészséget, egy jó állást, vagy más egyéb ajándékot, amivel ezt a szakadékba esett életét szebben berendezheti! Azután a Krisztus halálában és feltámadásában utána dobott mentőkötelet pedig akár vissza is húzhatja az ÚR! Az nem fontos, csak a többi! Pedig Isten minden ajándékot azért ad, hogy felerősödjön a lélek arra, hogy bele tudjon kapaszkodni Krisztusba, Aki által föl akar emelni, meg akar menteni bennünket az ÚR a haláltól.
Emberré lett az Isten Jézus Krisztus személyében, hogy itt a földön elébe állhasson az embernek. Valósággal el akarja állni az ember útját a kárhozat felé és minden ember életében kétszer-háromszor, esetleg többször is van olyan alkalom, amikor egészen szemtől-szemben áll meg vele Krisztus, úgy, hogy a szó szoros értelmében ki kell kerülnie Őt, ha valaki semmiképpen nem akar üdvözülni, ha valaki mindenképpen el akar kárhozni, ha valaki semmiképpen nem akar leborulni Őelőtte és belekapaszkodni! Talán a te életedben is voltak ilyen pillanatok, amikor egyszerűbb és könnyebb lett volna leborulni Jézus előtt, és azt mondani Neki, mint Tamás: “Én Uram, és én Istenem!” (Jn 20,28b) De te érthetetlenül, makacsul mégis a nehezebb utat választottad, kikerülted, áttörted magad Istennek azon a szeretetgyűrűjén, amellyel körülzárt, kivágtad magad belőle! Óh, de nehéz elkárhozni és mi mégis ezt választjuk!
2) Aki el akar kárhozni, annak egész életen át küzdenie kell Isten kegyelmével szemben! Ha lehetséges az, hogy valaki nem törődik Isten szeretetével, az is lehetséges, hogy elutasítja magától a kegyelmet! Értsük meg jól, mit jelent a kegyelmet elutasítani: Képzeljünk el egy börtönben ülő foglyot, akinek hétről hétre felkínálják a teljes kegyelmet, és mindig újra kijelenti: Nem kell kegyelem, nem akarok kegyelmet! Ezt ugye el sem tudjuk képzelni! Nem is valószínű, hogy előfordult volna valaha bármelyik földi börtönben. Annál gyakoribb eset ez sajnos az örökkévaló börtönben. Isten kegyelme halkan és szelíden mondogatja, mindig újra mondja a bűnösnek: Megfizettem minden tartozásodat! - de a bűnös nem törődik ilyen nagy kegyelemmel. Újra mondja a kegyelem: “eltöröltem álnokságaidat, mint a felleget” (Ézs 44,22), magamra vettem büntetésedet! És a bűnös megint csak nem figyel föl ilyen nagy üdvösségre! Megint szól a kegyelem: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy” (Ézs43,1b), megszabadítottalak a sötétségtől, a kárhozattól! És a bűnös egykedvűen így felel rá: Nem volt nekem arra szükségem, nem jutottam én még olyan mélyre! Tovább beszél a kegyelem: Helyet készítettem a számodra a mennyben, fehér ruhába öltöztetlek, pálmaágat adok a kezedbe, koronát teszek a fejedre, gyere gyorsan, hadd vezesselek el kézenfogva a dicsőségbe! És még mindig ellenáll a bűnös, mondván: Majd meglátom még, most még nem megyek! Más, fontosabb ügyeim vannak még.
Íme, így áll ellent az ember a kegyelemnek! De nem lehet olyan könnyen lerázni a kegyelmet, hiszen éppen azért kegyelem. Ha nem ért célt a halk és szelíd szóval, jön nagy komolysággal. Figyelmeztet és megfenyít! Rád kiált, mint abban a színdarabban, amit tegnap és ma adnak elő evangélikus testvéreink a tanácstermünkben, rád kiált: “Bolond, még ez éjjel elkérik a te lelkedet!” (Mt 12,20b) És ha nem elég a kemény figyelmeztető szó, sokszor jön a csapásokkal, mint egykor a fáraónál. Kilenc csapás előzte meg ott is az ítéletet! Minden csapás egy-egy mementó. Isten semmiképpen nem akarja az ítéletet! Isten kegyelmet akar! Kegyelmet! A végsőkig elmegy a kegyelem! Amikor Isten igazsága így nyilatkozik meg a terméketlen gyümölcsfáról: “Vágd ki azt; miért foglalja a földet is hiába?” (Lk 13,7), akkor így esedezik a kegyelem: “Uram, hagyj békét neki még ez esztendőben, míg köröskörül megkapálom és megtrágyázom: És ha gyümölcsöt terem, jó; ha pedig nem, azután vágd ki azt.” (Lk 13,6-9) Amikor az igazságos harag már kénytelen az engedetlen prófétát bedobni a tengerbe, a kegyelem oda is vele megy és megőrzi egy cethal gyomrában és visszahozza, mint Jónást, a bűnbánó szolgát a szárazföldre. Mindent megtesz a kegyelem! És ki tudná fölsorolni még, mi mindent tesz meg a kegyelem, mert Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen! Veled is mindent megtett már a kegyelem! És nem törődni ekkora kegyelemmel: Óh, ez nem könnyű! Nagyon nehéz! Mennyivel könnyebb volna elfogadni, nem ellenállni tovább, megadni magad neki! Kitárni a két kezed, szélesre nyitni a szívedet, mint tavasszal a bezárt ablakot és azt mondani: Köszönöm, Uram!
3) Aki el akar kárhozni, annak egész életen át komolytalanul, könnyelműen keresztül kell néznie azokon a dolgokon, amelyeket Isten halálosan komolyan mondott. Annak semmibe kell vennie azt, amit Isten komolyan vesz. Olyan dolgokról van itt most szó, mint: halál, feltámadás, ítélet, örök élet. Olyan megrendítő és valóságos dolgok ezek, amikhez kivétel nélkül minden embernek köze lesz egyszer, és amikben igazán egyedül csak Isten adhatja a megoldást. Van egy ismerősöm, aki nem mer kimenni a temetőbe, mert nem akar arra gondolni, hogy egyszer őt is eltemetik. Milyen nehéz így élni, állandó rettegésben! Mennyivel könnyebb volna, ha egyszer komolyan szembenézne ezekkel a kérdésekkel és leszámolna vele az ÚR Isten kijelentése, útmutatása szerint! De tudni, hogy egyszer elérkezik a halál, a feltámadás, az ítélet pillanata és mégis: akarva közömbösnek maradni, mégis kitartani az Istennel való ellenállásban, bizony ez fölöttébb nehéz lehet!
Lehetetlen, hogy föl ne merülnének az emberben az ilyen kérdések: Mi lesz majd a halál órájában a vigasztalásom? Hova fogok én jutni, ha meg kell majd tennem a nagy lépést az időből az örökkévalóságba? Mi marad meg a számomra abban a másik világban, ha mindent itt kell hagynom? Mi lesz a bűneimmel? Ki fogja megbocsátani, meg fogja-e valaki bocsátani? Ki fogja majd kitörölni Isten könyvéből az adósságaimat? Hogyan válok méltóvá arra, hogy találkozhassam Istennel és megállhassak előtte? Hogyan fogok majd föltámadni? Tényleg megváltás lesz számomra a halál, vagy majd a bűneim és nyomorúságaim is feltámadnak velem? Hogyan állok majd meg az ítéletben, hol fogom tölteni az örökkévalóságot? Vajon könnyű ezeken a tényeken csak úgy egyszerűen keresztülsiklani: majd csak lesz valahogy? Olyan könnyű ezeken a dolgokon csak úgy túltennie magát az embernek, mondván: nem érdekel?! Vajon olyan egyszerű és könnyű dolog a pokol csapóajtója fölött aludni, és nem tudni melyik pillanatban nyílik meg alattam? Nem könnyű! Pedig ezt teszi az, aki nem akar megtérni! Ó, de rettenetes energiát pazarol el az az ember, aki nem akar megtérni!
De sokkal egyszerűbb az, amit Jézus mondott: “A ki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal.” (Jn 11,26) Mert ezt jelenti megtérni: Hinni Jézus Krisztusban! Megtérni azt jelenti, hogy elismerem a bűneimet, megbánom, és bocsánatot könyörgök rá Istentől Jézus Krisztus érdeméért! Könnyebb üdvözülni, mint elveszni, mert az éppen azt jelenti, hogy nem küzdök tovább, hanem megadom magam, leteszem a fegyvereket, az érveket, a kifogásokat, az ösztönös ellenkezést, és elfogadom azt a békét, amit az ÚR ajánl. Megtérni azt jelenti, hogy én is azt akarom végre, amit az ÚR már olyan régen akar: megmenekülni Krisztus által a bűntől, Sátántól, haláltól! Milyen nagyszerű, hogy Isten mindenáron ezt akarja. Íme, Ő mondja Igénkben: “Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz útaitokról! hiszen miért halnátok meg, oh Izráel háza!?”
Ámen
Dátum: 1950. február 11.