Jézus főpapi imádságának a második része hangzott el közöttünk. Ha mindenképpen föl akarnánk osztani ezt a szent imádságot, körülbelül három részt különböztethetünk meg benne. Az első részben - amiről a múlt vasárnap volt szó -, inkább önmagáért; a másodikban - amit ma veszünk sorra -, a tanítványokért; a harmadikban pedig - amiről a jövővasárnap beszélünk majd -, a gyülekezetért imádkozik az Úr. Maradjunk hát most a második részénél, és itt azt vizsgáljuk meg: Kik azok, akikért könyörög az Úr? - Miért csak ezekért? - és: Mit kér a számukra?
1) Tehát kikről van szó? Így mondja Jézus: “Megjelentettem a te nevedet az embereknek, a kiket e világból nékem adtál: tiéid valának, és nékem adtad azokat, és a te beszédedet megtartották.” (Jn 17,6) Vagyis: akiket Isten a világból Jézusnak adott. Nemcsak úgy találomra történt a tanítványok kiválasztása, hanem a Szentháromság Isten személyei közötti megállapodás alapján. Olvashatjuk az evangéliumban, hogy mielőtt Jézus kiválasztja és elhívja a tanítványait, egy egész éjszakát tölt el az Istenhez való imádkozással. Nagy, komoly megbeszélés előzte meg a tanítványok kiválasztását, az Atya jelölte ki személy szerint, hogy kiket hívjon el a Fiú. Egy csöpp bepillantást nyerünk itt azokba a titkokba, amelyek az örökkévalóságban megelőzték egy-egy embernek a Krisztus tanítványává válását. Nem ott kezdődik tehát egy-egy ember üdvössége, hogy megtér, és élő hitre jut - ott már csak kiderül, hogy ő is egy azok közül, akiket az Atya a Fiúnak adott. Te fölismerted-e ezt már magadban? Tehát azt, hogy téged az Atya, a Teremtő Isten nem az enyészetnek adott, nem a Sátánnak adott, nem annak a világnak adott, amelyik elmúlik, hanem éppen ebből a világból, ennek az elmúló és a Sátán uralma alatt levő világból Krisztusnak adott. Vagyis: megváltásra, örök életre, a Krisztus uralma alatti életre adott! Az az Atya, Aki a teremtés jogán szuverénül rendelkezik velünk, odaadott annak a Fiúnak, Aki meg a megváltás jogán igényel bennünket a maga számára. Érzed, mennyi erő van ebben a felismerésben? Ezért bizonyos minden körülmények között a hívő ember üdvössége.
De éppen azért, mert a Fiúnak, a Megváltónak adattál: éppen ezért igyekezz hát minden erőddel Jézusé lenni, Őt minél teljesebben megismerni, magadat az Ő uralma alá rendelni! Tartozol vele, mert az Övé vagy! Jézusnak adott az Atya, tehát add át magad Neki! Nem hogy felmentene tehát ez a felismerés a felelősség alól, hanem fölfokozza a felelősséget benned. Nem hogy könnyelművé tenne ez a felismerés a bűnnel szemben, gondolván, hogy most már akármit tehetsz, mert úgyis Krisztusnak adott az Atya, - óh, nem! Sőt: éppen azért kell minden igyekezetemet az Ő szolgálatára adni, mert most már sem nem a magamé, sem nem régi uramé, a Sátáné, hanem az Övé vagyok! Júdás egy volt a tizenkettő közül, tehát őt is Jézusnak adta az Atya, és mégis úgy nevezi őt Jézus, hogy "a veszedelemnek fia". Tehát nemcsak kiváltság az, ha valakit a Fiúnak ad az Atya, hanem elénk adott út, amit meg kell járni, kitűzött cél, amit el kell érni, biztos győzelem, ígéret, amit ki kell vívni! Akik értenek fényképészeti szaknyelven, azoknak így mondhatnám: exponált film, amelyen már rajta van a kép, de elő kell hívni, ki kell dolgozni! - Ezekért könyörög tehát az Úr! Érted is! Hidd el, hogy érted is!
2) Így mondja tovább az Úr: “Én ezekért könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, a kiket nékem adtál, mert a tiéid.” (9. vers) Nem különös ez? Azt mondja, hogy Ő nem a világért könyörög! Hát számára a világ nem számít semmit? Hát nem Ő mondta-e máskor, hogy: “Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta” érte? Most pedig azt mondja, hogy nem a világért könyörgök! Nos, hát nagy igazság fejeződik ki ebben. Mégpedig az, hogy a világ megmentése a hívő embereken keresztül történik! Jézus tanítványainak e világgal szemben roppant nagy felelősségük van: az, hogy ebben a világban legyenek a föld savai és a világ világossága! Tehát nem itt bent a templomban, hanem kint a világban! Ezáltal találják meg emberi lelkek az utat ebből a világból abba a másik világba. És tulajdonképpen ez a hívők felelőssége és szolgálata! Ha azonban Isten gyermekei ezt a felelősségüket a világgal szemben nem élik meg, mérhetetlen károkat okozhatnak Isten ügyének a világban!
Ismerjük ugye Ábrahám esetét Sodomával? Amikor tudtára adja Isten néki Sodoma elpusztításának a tervét, Ábrahám könyörgőre fogja a dolgot, és azt kéri, hogy ha legalább ötven igaz ember van Sodomában, ne pusztítsa el az Úr az egész várost azért az ötven igazért. Isten meg is ígéri, hogy ha talál ott ötven ilyen embert, nem fogja elpusztítani érettük a várost, megkegyelmez az ötven miatt az egész városnak. Ábrahám ekkor elkezd alkudozni: hátha csak 45-en vannak? Majd egyre lejjebb megy, egészen tízig, s ígéretet nyer Istentől, hogy ha csak tíz igaz embert talál az Úr a városban, nem fog a város elpusztulni. Ekkor Ábrahám bizonyosra veszi, hogy Sodoma megmenekül. Hiszen ott van Lót, az unokaöccse, aki hívő ember, meg annak a felesége, két leánya, ezek mind hívők, ezek már vannak négyen. Ha egy városban négy hívő ember él már évek óta, akkor most már többnek kell ott lenni! Tíz bizonyosan van, hiszen Lót és a családja révén hívővé kellett lenni még néhány embernek! - Így gondolja Ábrahám, de nem így történt. Lót senkit sem nyert meg az Úrnak! Ahelyett, hogy Lót és családja áldásul vált volna a város számára, éppen megfordítva történt: a város lett ártalmukra nekik. Lót és a családja nem voltak só és világosság Sodomában, és Sodoma el is pusztult! Milyen másként alakulhatott volna egy egész város sorsa, ha Lóték merték volna a só és a világosság szolgálatát vállalni a környező pogány világban! Isten az egész városon megkönyörülhetett volna. Mekkora felelősséget hordoznak Isten gyermekei a világgal szemben! Milyen sok függ tőlük! Tudjátok-e, hogy mi, hívő emberek vagy áldás vagyunk e világ számára, vagy pedig semmi! A megízetlenült só “nem jó azután semmire, hanem, hogy kidobják és eltapossák az emberek"! Minden hívő ember a maga helyén, a maga környezetében, ha nem áldás, akkor akadály az Isten felé vezető úton! Rajtunk van a felelősség a világban lévő emberek lelkének a megmeneküléséért vagy elveszéséért! Attól függ, hogy vállaljuk-e és betöltjük-e hivatásunkat a világ felé: a só és a világosság szolgálatát?!
Annyira fontos ügy ez, hogy az Úr még egyszer visszatér híveinek e világban való lételére így: “Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” (Jn 17,15) Jézus nem kiemelni akarja az övéit e világból, hanem azt akarja, hogy az övéi éppen e világban éljék a megváltott életet. Hiszen ennek a világnak múlhatatlanul szüksége van a megváltott emberekre. Ha hiányoznának Isten gyermekei e világból szóbeli bizonyságtételükkel és életük szemléltető tanításával: hogyan jutna el a világ hitre, a Megváltó Isten megismerésére? Olyan sokan vannak a világban, akik soha nem olvasnak Bibliát! Hogyan juthatnak hozzá ezek Isten Igéjéhez? A Bibliát olvasó emberek életét látva! Olyan nagy szüksége van e világnak Isten gyermekeire, mint a húsnak a sóra, mint a sötétségnek a világosságra! Ezért nem kéri Jézus, hogy vegye ki az Atya a hívőket a világból, mert e világnak szüksége van rájuk! Sőt, még ezt is mondja imádságában: “A miképen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világra.” (18. vers) Tehát nem hogy kivenné Jézus az övéit a világból, hanem egyenesen beleküldi őket! Mindenüvé! Szinte szétspricceli a hívőket, hogy jusson belőlük minden helyre. És ha a maguk jószántából nem mennének, a körülményeket alakítja inkább úgy, hogy kénytelenek legyenek odamenni, ahol szükség van rájuk! Csak ne volnék olyan egyedül ott, ahol vagyok - szokták mondani a hívők. Vedd hát tudomásul, hogy ott, ahol vagy, elég egy keresztyén is! Egy viszont kell oda - el ne fuss hát onnét! Fogadd el, hogy az Úr küldött oda: “A miképen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világra.” (Jn 17,18)
3) Lássuk meg még azt is, hogy mit kér az Úr számunkra? A felolvasott részben három dolgot.
a) Az elsőt megértjük a következőkből: “És nem vagyok többé e világon, de ők a világon vannak, én pedig te hozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, a kiket nékem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi! Mikor velök valék a világon, én megtartám őket a te nevedben; a kiket nékem adtál, megőrizém, és senki el nem veszett közülök, csak a veszedelemnek fia, hogy az írás beteljesüljön.” (Jn 17,11-12) Tehát megtartatást kér a számunkra. Saját tapasztalatából tudja Jézus, milyen nehéz a földi élet, mennyire nem könnyű itt megállani a hitben, a hűségben, az engedelmességben. Könnyű Istent imádni a mennyben, és könnyű Őt káromolni a földön! De Isten akaratát engedelmesen vállalni, az Ő dicsőségére igyekezni élni e világban: ez bizony nehéz dolog!
Nem is elég hozzá a magunk ereje! Akit elhívott is az Úr a hitre, az sem tudna megállni a hitben a maga erejéből, mert olyan nagy e világ sodró ereje! És egyáltalán nem olyan magától értetődő az, hogy valaki mindvégig kitart, állhatatos marad. Tudjátok ugye, mit jelent visszaesni? Nincs szomorúbb annál, mint mikor valaki elindul Isten országa felé, majd egyszer csak meggondolja magát, és visszatér a világba, rájön, hogy mégiscsak jobb a világban lenni. És mint ahogyan öröm van a mennyben egy bűnös ember megtérése fölött, éppen olyan örvendezés van a pokolban is! Mégpedig akkor van ez a nagy örömünnep, amikor a Sátánnak sikerült visszacsalogatni és elbuktatni egy megváltott embert. És ha Istennek egy olyan szolgájával sikerült ezt megtennie, akire sokan néznek föl, aki sok ember szeme előtt él: akkor meg pláne nagy örömünnep, örömujjongás van a pokolban! Sok ilyen példa van a Bibliában. Júdás tanítvány volt, áruló és öngyilkos lett belőle. Démás Pálnak volt a munkatársa, és jobban szerette a világot. Anániás és Safira a jeruzsálemi ősgyülekezet tagjai voltak és mégis micsoda szörnyű végük lett! Tehát van ilyen visszaesés! Ezért imádkozott értünk a mi Urunk: “Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, a kiket nékem adtál”, s őrizd meg őket a gonosztól! Ha érzed a világ sodró erejét, gondolj arra, hogy az Úr a te megtartatásodért is könyörgött!
b) A második dolog, amiért Jézus könyörgött az övéi számára ez: “Most pedig te hozzád megyek; és ezeket beszélem a világon, hogy ők az én örömemet teljesen bírják ő magokban.” (13. vers) Jézus azt akarja, hogy mi teljesen bírjuk az Ő örömét mi magunkban. Hogy bennünket teljesen átjárjon az Ő öröme. Mi volt Jézus öröme? Íme, a halálba menetel pillanatában is az Ő öröméről beszél. Az Atyával való megbékélt közösség: ez az Ő öröme! Ez az az öröm, ami teljességgel független mindenféle külső helyzettől. És az Ő tanítványai pünkösd után valóban örvendezők voltak. István vértanúnak még a reá hulló kövek alatt is úgy ragyogott az orcája, mint valami angyal orcája. Pál és Silás a filippi börtönben, örömükben dicséreteket énekeltek. Sebek borították a testüket, nem tudták mi lesz velük, mégis tele volt a szívük örvendezéssel! Pál a római fogságból írja egyik legörvendezőbb hangulatú levelét, a Filippibeliekhez. Pedig súlyos lehetett a helyzete. Hozzá volt láncolva egy római katonához. Igen nehéz helyzet ez egy imádkozó embernek. De nem zavartatta magát, hanem alkalmat látott ebben is arra, hogy bizonyságot tegyen Jézusról! És íme, föl van jegyezve, hogy az egész kaszárnyában ébredés támadt! Csak egy hívő ember tudja, micsoda nagy öröm lehetett ez! Megérte a láncokat viselni? De meg ám! És ilyen örömet kér Jézus az övéi számára! Te megkaptad-e már? Tudjátok-e, hogy erről az örömről látja a világ legjobban, hogy az Isten megváltott gyermekének lenni valóban jó és kívánatos dolog?! Ezzel is tartozunk a világnak, hogy megmutassuk, milyen boldog és örvendező élet az Isten gyermekinek az élete! Milyen áldott, nagy szolgálat ez: szomorú, elkeseredett emberek közt örülni! Az Úrban! Az Úrnak! Az Úrért! - Szabad-e már neked végezned ezt a szolgálatot?
c) És még a harmadik, amiért könyörög az Úr, ez: “Szenteld meg őket a te igazságoddal: A te ígéd igazság.” (Jn 17,17) Azt akarja, hogy az övéi egészen Néki szentelt életű emberek legyenek! Olyanok, akiket Isten használ az Ő dicsőségére! Akik életre-halálra odaadták magukat az Úrnak, hogy munkálkodjék általuk, mint élő eszközök által e világban! És hogy ez egyáltalán lehetővé váljon, ezért imádkozik így: “Én őérettök oda szentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek az igazságban.” (Jn 17,19) Azért szenteli Ő oda magát, hogy erőt nyerjünk belőle a mi megszentelődésünkre. Ő áldozatul adta magát a kereszt oltárán Istennek, és az Ő áldozatának, halálának az erejében kapjuk meg mi is ezt az erőt, a magunk teljes odaszenteléséhez. Amit a magunk erejéből soha el nem tudnánk végezni, erre kapunk lehetőséget az Ő halálának és feltámadásának az erejében! Bár igénybe vennénk ezt az erőt! Szükségünk van rá a világban, ahová küldettünk. Óh, bár Isten ezt a felelősséget ébresztené föl minden hívő szívében e világgal szemben, amiért itt Jézus imádkozott!
Óh, bár szívünk szerint tudnánk könyörögni az ének szavaival:
Küldd útra hírnökid csapatját
És adj erőt onnan felül nekik,
Hogy veszni a pogányt se hagyják,
És szerteűzzék Sátán seregit.
Országod jöjjön el minél elébb,
Hirdetve szent neved dicséretét!
396. ének 3. vers
Ámen
Dátum: 1951. június 17.