Ma egy hete ugyanerről az Igéről volt szó ebben a templomban. Megállapítottuk akkor, hogy a keresztyén ember házirendjét adja itt elő az apostol. Olyan emberek életrendjét, akik már elfogadták Istennek a Jézus Krisztusban fölkínált kegyelmét, akik már hit által vették a Krisztust és most már járni is akarnak Őbenne, azaz az Ő akarata szerint akarnak berendezkedni is. Az Isten nagy családjának életrendjét olvassuk itt, azokét, akik beletartoznak Istennek a Jézus vére árán szerzett családjába. Isten állapította meg itt az Ő családjának házirendjét, mert azt akarja, hogy az övéi életében rend legyen. Láttuk, hogy ez az isteni rend a hívő ember életének nemcsak egy bizonyos részét érinti, hanem az egészét. Négy terület van, amelyen megéli a hívő is a maga életét: a család, a munkahely, az egyház és a világ. Ezeken a területeken át jelöli meg az apostol azt a keskeny utat, amely a földön a megváltott ember egyetlen útja, a zarándok útja. “A miképen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképen járjatok Ő benne!” (Kol 2,6) Mindenütt, az élet minden területén, mindenkor egyformán!
Ma egy hete elkezdtük részletezni ezt az Úrban való járást, és szólottunk a családi életről. Menjünk most tovább! Mi hát a hívő Isten Igéje által megszabott életrendje: a munkahelyén, az egyházában és a világban?
1) “Ti szolgák, szót fogadjatok mindenben a ti test szerint való uraitoknak, nem a szemnek szolgálván, mint a kik embereknek akarnak tetszeni, hanem szíveteknek egyenességében, félvén az Istent. És valamit tesztek, lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak és nem embereknek; Tudván, hogy ti az Úrtól veszitek az örökségnek jutalmát: mert az Úr Krisztusnak szolgáltok. A ki pedig igazságtalanságot cselekszik, jutalmát veszi igazságtalanságának; és nincsen személyválogatás. Ti urak, a mi igazságos és méltányos, a ti szolgáitoknak megadjátok, tudván, hogy néktek is van Uratok mennyekben.” (Kol 3,22-4,1) Kétféle viszonyulásról van szó: a szolgáknak uraikkal szemben és az uraknak a szolgáikkal szemben való viszonyulásáról. Ma így mondhatnánk: mindenki valamilyen formában függő viszonyban van lefelé és fölfelé egyaránt. Mindenkinek van valamilyen ura, fölöttese, akinek a szolgálatában áll, és mindenkinek vannak alárendeltjei, akik fölött rendelkezési jogot gyakorol. Mindnyájan egymás alá- és fölérendeltségében élünk. Vannak, akik fölöttünk állanak és vannak, akik ránk vannak bízva. Mármost ebben az egymástól függő viszonyulásban a Krisztusi rend az, hogy a szolgák szót fogadjanak mindenben az ő test szerint való uruknak. Akkor érthető jól az ebben megnyilvánuló isteni akarat, ha tudjuk, hogy itt Pál rabszolgáknak mondja ezt - megtért, hívő, Krisztust követő rabszolgáknak -, hogy az ő test szerint való uruknak, tehát a meg nem tért, nem hívő fölöttesüknek igenis engedelmességgel tartoznak. A hívő szolga a nem hívő gazdájának is engedelmességgel tartozik. Nincs tehát semmi vita a tekintetben, hogy megteheti-e a hívő ember, amit a nem hitben járó főnöke, parancsolója kíván tőle.
Nincs vita a tekintetben, hogy érvényesek-e a hívő emberre azok a rendelkezések, utasítások, amelyek egy nem keresztyén világnézet alapján álló hatóság részéről adatnak ki. Félreérthetetlen az Úr akarata: “Ti szolgák, szót fogadjatok mindenben a ti test szerint való uraitoknak!” (Kol 3,22a) A Krisztus útja a fölöttes hatósággal szemben sohasem a lázadás, vagy az erőszak útja, hanem mindenkor a becsületes és nyílt engedelmesség útja. A hívő ember sohasem szabotál, hanem mindenkor “szolgál”, mégpedig “nem a szemnek”, ahogyan folytatódik tovább az Ige útmutatása, “mint akik embereknek akarnak tetszeni, hanem "szíveteknek egyenességében, félvén az Istent!” (Kol 3,22b) Tehát nemcsak látszatra végzi el a dolgát, nemcsak úgy, hogy a könnyen megcsalható emberi szemeknek megfeleljen, hanem úgy, mint aki tudja, hogy Isten szeme mindent lát. Tehát a hívő szolga úgy áll és úgy munkálkodik az ő test szerint való ura előtt, hogy ugyanakkor ott áll és ott munkálkodik az ő lélek szerint való Ura, mennyei Gazdája tekintete előtt is. A hívő ember nem lakáj-módon kiszolgálja az ő test szerint való urát, hogy hízelegjen, kedveskedjék néki, hogy így bizonyos előnyöket biztosítson a maga számára, hanem engedelmessége és szolgálata hitből fakadó engedelmesség és szolgálat, abból a hitből, hogy ott is, a munkahelyén is, közvetve bár, de az Úrnak engedelmeskedik és az Úrnak szolgál! Ezért tudja “lélekből” cselekedni azt, amit tesz, tehát nemcsak fölületesen, ímmel-ámmal, hanem szívvel-lélekkel, mert ő azt is az Úrnak teszi és nem embereknek.
Hívők, akik meglankadtatok, megkeseredtetek a hétköznapi munkátokban - akárhol vagytok és akármilyen szolgálatot végeztek -, “lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak és nem embereknek!” (Kol 3,23) És ebben az az örvendetes, hogy szabad - nem kell, hanem szabad! - úgy látnom a világi munkámat, mint az Úrnak való szolgálatot. De sok nehézségen, keserűségen, kisebbrendűségi érzésen felülemel az a hit, hogy nem embereknek dolgozom, hanem Istennek! És de sok nyűgtől, tehertől szabadít föl az, hogy nem a nagyobb bérért szolgálok, "tudván, hogy az Úrtól veszem az örökségnek jutalmát, mert az Úr Krisztusnak szolgálok"! (Kol 3,24) Így szentelődik meg a legprofánabb munka is, abban a boldog hitben, abban a fölszabadító hitben, hogy az Úr Krisztusnak szolgálok! Mert az Úr Istennel szemben való kötelességét teljesíti a hívő ember, amikor a munkahelyén való kötelességét teljesíti! “A miképen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképen járjatok Ő benne!” (Kol 2,6) A munkahelyén tehát akkor jár a hívő ember Krisztusban, ha megérzik róla, hogy feltétlenül megbízható munkaerő, akire számítani lehet!
A folytatás kiegészíti az eddigieket: “Ti urak, a mi igazságos és méltányos, a ti szolgáitoknak megadjátok, tudván, hogy néktek is van Uratok mennyekben.” (Kol 4,1) Olyan hívő embereknek szól ez, akiknek rendelkezési joguk van más emberek fölött. Világos az isteni rend: ha néktek alárendeltjeitek vannak, ne feledjétek soha, hogy magatok is alárendeltek vagytok az Úrral szemben. Te sem vagy a magad ura, hanem számadással tartozol Valakinek. Úgy bánj a rád bízottakkal, ahogyan az Úrtól várod, hogy veled bánjon, és abban a hitben, hogy felelős vagy értük. A keresztyén felelősség, amiről itt szó van - tehát felelősnek lenni valakiért -, éppen azt a tudatot és hitet jelenti, hogy egyszer felelni kell az illetőért, az illető testi és lelki helyzetéért, állapotáért. A hívő ember ilyen felelősségnek a tudatában bánik azokkal, akik reá vannak bízva. “Ti urak, a mi igazságos és méltányos, a ti szolgáitoknak megadjátok, tudván, hogy néktek is van Uratok mennyekben.”
2) Említettük már a múltkor is, hogy az apostol, amikor belekezd a részletezésbe, a keresztyén életrend részleteinek a leírásába, nem vész el az apró részletekben, hanem csak a főbb irányvonalakat húzza meg. A legalapvetőbb, a legfőbb dolgokra mutat rá: az asszonyoknál az engedelmességre, a férfiaknál az igazi szeretetre, a gyermekeknél a szófogadásra, a szolgáknál szintén az engedelmességre, az uraknál a felelősségteljes bánásmódra. Most, amikor új területet mutat, az egyházi élet területét, megint a legfőbbet mondja csak: az állhatatos könyörgést. Bizonyára van ezen kívül sok más is, ami a hívő ember, a Krisztust vett ember egyházi feladataként tekintődik, de úgy látszik: ez a legfontosabb! A hívők kitartó, rendszeres imádsága az a csatorna, amelyen át Isten sokféle áldása egy egész gyülekezetre kiárad.
A híres Blumhardt lelkész idejében Möttlingenben egészen rendkívüli csodák történtek az Úr ereje által. Éppen olyanok, mint Jézus és az apostolok idejében: gyógyulások, Isten gyógyító, ördögöket űző, tisztító erejének csodás kiáradása. Mindennek a rendkívüli egyházi életnek a hátterében viszont rengeteg imádság, csendben, de nagy hűséggel végzett imaszolgálat állott. A hívő emberek közös vagy magányos imádsága révén keletkezik az a lelki atmoszféra, amelyben megérződik, összesűrűsödik az Ő jelenléte az Ő Szentlelke által. Ott munkálkodik igazán Isten Szentlelke egy gyülekezetben, ahol a hívők imádságai révén élő kapcsolat, összeköttetés van Isten és az Ő gyülekezete között. (ld. Mózes, amálekiták legyőzése: 2Móz 17,8-13) Ott nőnek föl a gyermekek az Úr félelmében, ott térnek meg a konfirmandusok, ott születnek újjá emberi lelkek, ahol mindezek mögött a gyülekezeti munkák mögött ott tusakodik imádságban egy hívő sereg, ahol Isten Szentlelke ezt a drága munkát a hívők imádságára elvégzi. Ezért tartozik bele a keresztyén ember életrendjébe az egyházi, a gyülekezeti élet területén ez a figyelmeztetés: “Az imádságban állhatatosak legyetek, vigyázván abban hálaadással;” (Kol 4,2) Sőt, így részletezi tovább az apostol: “Imádkozván egyszersmind mi érettünk is, hogy az Isten nyissa meg előttünk az íge ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, a melyért fogoly is vagyok;” (Kol 4,3)
Szinte minden levelében megemlíti ezt az apostol: “Atyámfiai, imádkozzatok érettünk!” (1Thessz 5,25; Zsid 13,18; stb.) Miért? Hiszen az apostol már csak tudott beszélni! De hiszen nem is az a probléma az igehirdetésnél, hogy jól tudjon valaki beszélni, hanem az, hogy igazán azt tudja mondani, amit az Úr üzen. Szónokolni akárki meg tud tanulni, de az Úr üzenetét csak az adhatja tovább, akire maga az Úr bízta azt rá. Ez a problémája az igehirdetésnek: megérteni és másokkal is megértetni, hogy mit mond, mit akar az Úr! Ha tehát az Úr adja, akkor azt kérni kell! Mégpedig nem is elég, ha csak egy ember kéri, az igehirdető, hanem minden hívő léleknek kérnie kell. Szoktátok kérni, hogy úgy szólhasson itt az igehirdető, ahogyan az Úr megbízásából szólnia kell?! Isten Igéjének közöttünk való tiszta, félreérthetetlen megszólalásáért mindnyájan felelősek vagytok! Segítsetek hát: “Imádkozván egyszersmind mi érettünk is, hogy az Isten nyissa meg előttünk az íge ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, a melyért fogoly is vagyok; Hogy nyilvánvalóvá tegyem azt úgy, amint nékem szólnom kell.” (Kol 4,3-4)
3) Vessünk még röviden egy pillantást a keresztyén embernek arra az életterületére is, amit így neveztünk az előbb: a világ. Ide vonatkozóan így hangzik az isteni rend: “Bölcsen viseljétek magatokat a kívül valók irányában, a jó alkalmatosságot áron is megváltván. A ti beszédetek mindenkor kellemetes legyen, sóval fűszerezett; hogy tudjátok, hogy mimódon kell néktek kinek-kinek megfelelnetek.” (Kol 4,5-6) - Kik jelentik a "világot"? A kívül valók. Tehát minden és mindenki, aki a Krisztuson kívül való, aki vagy ami nem az Úrban van: az a világ. Azt mondja az Ige: bölcsen viseljük magunkat velük szemben. Bölcsen: így is mondhatnám ugyanezt: Isten szerint való módon. Tudniillik az a bölcsesség nem telik ki tőlünk - tehát nemcsak az okos ember tud bölcsen viselkedni, nemcsak tanult ember lehet bölcs, nemcsak az éles elméjű, hanem csak az, akinek Isten ezt a bölcsességet megadja. Arról a felülről való bölcsességről van szó, amit kérni lehet és amit Isten szemrehányás nélkül megad annak, aki Tőle kéri. A bölcs viselkedés sokszor az érzelmek ellenére való, sokszor a józan ész ellenére való, sokszor teljesen indokolatlannak látszó viselkedés. A bölcs viselkedés az Isten tanácsa és útmutatása szerint való viselkedés az adott helyzetben! Nem lehet rá fölkészülni, nem lehet megtanulni, csak egyet lehet tenni: nagyon alázatosan és engedelmesen figyelni az Úrra!
A kívül valókkal szemben az a nagy felelőssége van minden hívő embernek, hogy azok rajta keresztül kapják meg az Ige üzenetét. A hívő ember bölcs viselkedésén át. Tehát lehet, hogy nem a szavain, nem a szóbeli bizonyságtételén keresztül, hanem a viselkedésén keresztül. A kívül valók nem a szavaink beszédére, hanem az életünk beszédére kíváncsiak. Az egyház rajtatok keresztül találkozik a világgal, tehát ott, ahol hívő leány lyukasztja a villamosjegyeket, ott, ahol hívő férfi kezeli a hivatali aktákat, ott ahol hívő rendőr áll az utcasarkon, ott ahol hívő asszony végzi a sok ideges ember kiszolgálását a pult mögül. Ide kell a bölcs viselkedés, az a felülről való bölcsesség az Isten gyermekének, hogy ne káromoltassék miatta az Isten neve, sőt: dicsőíttessék! “A miképen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképen járjatok Ő benne!” (Kol 2,6) Igen: éppen kint a világban!
Advent első vasárnapja van. Az Úr jövetelének a váradalma tölti meg a szíveket. Hívő emberek, akik számára már eljött az Úr, tudjátok-e, hogy az egész világ sóvárogva várja a Krisztus megjelenését?! Nos, tudniillik akik vettétek Krisztus Jézust, az Urat, azért járjatok is Őbenne, mert akik Őbenne járnak, azokban az Úr jár, jön, közeledik, hódítva érkezik maga az Úr. Így terjed az Ő országa, így tölti be az Ő uralkodása ezt a földet, hogy én, meg te, meg a többiek, akik vettük az Urat, Őbenne járunk. Őbenne, az Ő útján, az Ő útmutatása szerint, az Ő akarata szerint járunk a családban, a munkahelyen, az egyházban és a világban.
Mi, akik vettük az Urat, az advent hírnökei, könyörögjünk most adventi reménységgel:
Jöjjön el a Te országod,
Töltse bé uralkodásod,
Ó, mi királyunk, e földet;
Szaporítsd seregedet,
Drága Igédnek kész szállást,
Adj mindenütt szabad folyást.
(483. ének 4. vers)
Ámen
Dátum: 1951. december 2.