Megint a keresztség jelentőségéről, lényegéről szeretném Isten Igéjének a tanítását elmondani. Három héttel ezelőtt hallottuk, hogy a keresztség, mivel mindnyájan meg vagyunk keresztelve: jelkép és pecsét, jelképezi a Krisztus vére által való megmosatást, a Krisztus halálába való alámerülést és a vele együtt való feltámadást egy új, megszentelt életre. És mindezt a kegyelmet elpecsételi számunkra, mintha maga az Úr biztatna általa, hogy csak bátran fogadjuk el a bűnbocsánatot, az örök életet, az Úr Jézus halálát és feltámadását, hiszen igazán érettünk történt, amit általa szerzett az igazán a miénk, valóban, teljesen! És ha a magunk számára már elfogadtuk ezt a kegyelmet, öntudatos hitbeli döntéssel magunkévá tettük, amit a keresztség ábrázol: akkor fogadjuk csak el nyugodtan és hálásan a gyermekeink számára is! Nos, erről szeretnék most beszélni, a gyermek-keresztség bibliai alapjairól: miért kereszteljük meg gyermekeinket, és hogy mit jelent ez őrajtuk?
Induljunk ki magából a keresztelés mai gyakorlatából. A megkeresztelendő gyermek fejét leöntjük a Krisztus megváltó vérét jelképező vízzel, miközben ezt mondjuk: Keresztellek téged az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe. - Tehát, mintha ebben az ünnepélyes, drága pillanatban Isten, az Atya, lehajolna ide az Úr asztalához, szent kezét rátenné a kisgyermek fejére és azt mondaná: A kegyelemnek örök szövetségét állítom fel e gyermek között és közöttem, gyermekemmé fogadom, örökösömmé teszem, gondoskodom róla. Édesatyja leszek néki mindörökké! Vegyük csak ezt szó szerint, hiszen Ő maga tett rá ígéretet! Tehát az örökkévaló, hatalmas Isten, aki mindeneknek felette uralkodik, lehajol egy ilyen apró, tehetetlen emberkéhez és szövetséget köt vele. A szövetség azt jelenti, hogy valami módon összeszövődik a gyermek sorsa, élete az Isten életével. A gyermek és a mennyei Édesatya között szálak szövődnek, amelyek a gyermeket az Atyához kötik és az Atyát a gyermekhez, annyira, hogy az Atya egyenesen örökösévé fogadja azt a gyermeket. Az örökös olyan valaki, aki egyszer majd mindannak a gazdagságnak a birtokába jut, amivel az örökhagyó rendelkezik. Az Atya nevébe való megkereszteléssel mintegy az történik, hogy az Atya gazdag mennyei örökséget ír rá annak a gyermeknek a nevére.
Keresztellek a Fiú nevébe... - olyan ez, mintha a Fiú, Jézus Krisztus megállana abban a pillanatban itt az Úr asztalánál, és Ő is ígéretet tenne néki, ezt mondván: A Golgotán ezért a gyermekért is hullott a vérem, vállalom majd ennek a léleknek is a bűneitől való megtisztítását, ezt az embert is befogadom az én halálom és feltámadásom közösségébe, reá is kiterjesztem a megváltás hatályát, életemmel és halálommal szerzett érdemeimet ráruházom, hogy Isten ne úgy tekintsen reá, mint bűnösre, hanem mint igazra, szentre - mint reám!
Keresztellek a Szentlélek nevébe - amikor ez a kijelentés hangzik az Úr asztalánál, itt van a Szentlélek és ígéretet tesz: Én meg lakozást veszek a gyermekben és a Krisztus tagjává fogom szentelni, részesíteni fogom mindabban, amit Krisztus szerzett a számára, vagyis hitben megélt valósággá teszem néki a megváltást és az örök életet.
Igen, valami ilyenforma gazdag, nagy ígéretet jelent gyermekeink számára az, hogy meg vannak keresztelve az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe. Tehát a Szentháromság Isten nevébe! Hadd hangsúlyozzam, hogy "nevébe", tehát nem nevében - vagyis a gyermeket nem Isten nevében, mintegy Isten megbízásából, Isten helyetteseként kereszteljük meg -, hanem nevébe: azaz beavatjuk a keresztelés által a Szentháromság Istennek a hívőkkel kötött szövetségébe, azt a gyermeket is bevisszük annak a szövetségnek a hatálya alá, amelyiknek magunk tagjai vagyunk. Mintegy bizonyságot teszünk arról, hogy Isten az Ő kegyelme szövetségének a hatályát kiterjeszti most e fölött a kisgyermek fölött is, akit ímé, a szövetség jelvényével, a Krisztus vérét jelképező vízzel elláttunk. Az Atya-Fiú-Szentlélek Isten, a három-egy Isten a Biblia tanúsága szerint a hívő emberrel szövetséget kötő Isten, a szövetséges Isten!
Halljátok csak, mit mond Isten Ábrahámnak: “És megállapítom az én szövetségemet én közöttem és te közötted, és te utánad a te magod között annak nemzedékei szerint örök szövetségűl, hogy legyek tenéked Istened, és a te magodnak te utánad.” (1Móz 17,7) Ebben a fejezetben arról van szó, hogy Isten szövetséget kötött Ábrahámmal, azzal az Ábrahámmal, akinek akkor még egyetlen gyermeke sem volt. És ebben kifejezetten benne van az, hogy ez a szövetség nemcsak Ábrahámra érvényes, hanem mindazokra, akik őtőle valók lesznek majd őutána. Mintha azt mondaná Isten: Ábrahám, vedd tudomásul, hogy amit mi itt cselekszünk, az a gyermekeidre, utódaidra is vonatkozik ám! Bár test szerint csak a zsidók utódai Ábrahámnak, de lélek szerint: Ábrahám utódainak, “Ábrahám magvának” nevezi a Biblia a hívőket (Gal 3,29), Ábrahámot pedig a hívők atyjának. Maga Péter apostol magyarázza ezt az Igét a pünkösdi lélekkel megteljesedve így: “Mert néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek, és mindazoknak, kik messze vannak, valakiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.” (ApCsel 2,39) Tehát az Ábrahámnak tett ígéret mindazoknak szól, akiket Isten elhívott magának, akiket Isten kiválasztott önmagának: annak a lelki nemzetnek, amelyet Isten a testi értelemben vett nemzetek, népek közül kihívott, üdvösségre választott, Krisztus köré gyűjtött.
Ez az újtestamentumi választott nép, Isten szövetséges népe, az Ábrahámmal kötött szövetség örököse, a messiási nép. Az a nép, amelynek Krisztus a királya, amelyet Krisztus megváltott a bűntől és a Sátántól, amelyet az Ő királyi uralma alatt tart, és amelyet majd az Ő visszatérésekor végső győzelemre vezet. És éppen a messiási néphez való tartozásnak a jelvénye a Krisztus vére - külsőleg tehát a keresztség -, amivel Isten mintegy megjelöli az övéit, különválasztja vele a hívőket a többi néptől. A keresztség tehát annak a szövetségnek a jelvénye, amit Isten Ábrahámmal, vagyis a hívőkkel és azok utódaival kötött. Mert irgalmasságot cselekszik ezer-íziglen azokkal, akik Őt szeretik. A hívő embernek szól ez az ígéret: "Leszek tenéked Istened, és a te magodnak te utánad." (1Móz 17,7) Ezzel az Igével kapcsolatban megjegyzi Kálvin: “Akik a hit révén lépnek be az egyházba, ezek utódaikkal együtt számíttatnak Krisztus tagjai közé, s velük együtt hívatnak el az üdvösségre. És ha a csecsemőgyermekek koruk miatt nem fogadják is hittel Isten kegyelmét, Isten mikor elhívja szüleiket, ugyanakkor őket is magához öleli. Nem meggondolatlanul szolgáltatjuk ki tehát a csecsemőknek azt a keresztséget, melyre az Úr hívja őket, mikor megígéri, hogy Istenük lesz Ő nékik.” (ld. Evang. Harmónia IV. 207.) A keresztség által mintegy elismételjük Isten ígéretét, hogy Ő Istene, szövetséges Istene lesz ennek a gyermeknek, mert ez a gyermek is Ábrahám utóda, a messiási nép tagja. Ez is olyan gyermek, akire érvényes a szövetség minden ígérete, ezért merítjük bele, avatjuk be a Szentháromság Isten szövetségébe, megkeresztelvén az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe!
De hát nem baj az, hogy a gyermek mindebből semmit sem ért? De hiszen a bűn és a kárhozat nyomorúságából sem ért semmit és mégis része van benne, mégis érvényes reá is! Aki elhiszi ezt, amit Isten Igéje tanít, hogy gyermekeink bűnben fogantatnak és születnek, tehát bűnnel megfertőzötten, kárhozatra szántan jönnek a világra, az boldogan ragadja meg a keresztség lehetőségét, mint a bűntől és a kárhozattól való megváltás ígéretének a jelét, mint a messiási néphez való tartozás jelvényét. Tudtukon kívül részesei Ádám bűne következményének, tehát ugyanígy tudtukon kívül lehetnek részesei a Krisztus által való kegyelemnek is! Tegyük föl, hogy egy édesanya vonakodnék elfogadni egy olyan takarékbetétkönyvet, amire valaki nagy összeget tett be éppen most született gyermeke nevére. Visszautasítaná, ezt mondván: Nem kell, hiszen mit kezd egy ilyen csecsemő a pénzzel? Az a gyermek később, amikor felnő, bizonyára méltatlankodva vonná felelősségre az anyját: Bizony elfogadhattad volna! El kellett volna fogadnod a nevemben! Az én nevemre szólt az a betétkönyv és neked kellett volna éppen érvényesítened rá az én jogomat azért, mert én akkor ezt még nem tehettem meg magam! Érzitek, hogy nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is a gyermekeket a keresztségben részeltetnünk? Tartozunk vele, felelősek vagyunk érte, hogy megtegyük!
Itt azonban valamit nagyon határozottan meg kell mondanunk. Valamit, ami az előbbiekből következik is már. Tudniillik: nem minden gyermeknek van joga a keresztséghez, hanem csak a hívő szülők gyermekeinek. Csak a hívő szülők kapták Istentől a szövetség ígéretét, tehát csak az ő gyermekeik tekinthetők szövetséges utódoknak. Tehát tulajdonképpen csak azokat a gyermekeket lehetne csecsemőkorukban megkeresztelnünk, akiknek a szülei - vagy legalábbis egyik szülője - hívőnek tekinthető, a messiási nép közé valónak vallja magát. Így ír erről Pál: “Egyebeknek pedig én mondom, nem az Úr: Ha valamely atyafinak hitetlen felesége van, és ez vele akar lakni, el ne bocsássa azt. És a mely asszonynak hitetlen férje van, és ez vele akar lakni, el ne bocsássa azt. Mert meg van szentelve a hitetlen férj az ő feleségében, és meg van szentelve a hitetlen asszony az ő férjében, mert különben a ti gyermekeitek tisztátalanok volnának, most pedig szentek.” (1Kor 7,12-14) Tehát ha a szülők hívők, öntudatos hitbeli döntés alapján tagjai a messiási népnek, a szövetségnek, akkor a gyermekeik is szentek. Sőt, ha csak az egyik szülő tekinthető hívőnek, gyermekeik akkor is szentek és részesei a szövetségnek. Ha azonban sem az apa, sem az anya nem hisznek: gyermekeik sem szentek, tehát nem is keresztelhetők meg, nem jelölhetők meg a messiási nép jelvényével.
Az egész Újtestamentumban nem találunk egyetlen példát sem, ahol az apostolok hitetlen szülők gyermekeit keresztelték volna meg. Az apostolok gyakorlatában ez volt a szabály: akik hittek, azokat megkeresztelték házuk népével együtt. - Kálvin a genfi Kátéban arra a kérdésre, hogy miért kell a kisgyermeket megkeresztelni, így válaszol: “Hogy a keresztség mintegy bizonyság legyen számukra arra nézve, hogy örökösei annak az áldásnak, amit Isten ígért a hívők magvának (utódainak).” Minden református liturgiában kifejezést nyer az a megállapítás, hogy megkeresztelni kizárólag csak a hívő szülők gyermekeit lehet. Ezért van minden keresztelési liturgiában - a miénkben is - föltéve olyan kérdés, ami a szülők hitben való lételére vonatkozik. Amikor tehát keresztelés alkalmával elmondjuk az Apostoli Hitvallást, az nemcsak ősi szokás, hanem abban a szülők és keresztszülők mintegy az egész gyülekezet előtt kinyilatkoztatják, hogy igen: ők is ahhoz a néphez tartoznak, ahhoz a messiási néphez, amelyik hisz az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben, vagyis a szövetséges Istenben. Nem arról van tehát szó, hogy a szülők hite a gyermek hitét helyettesítené - hogy a szülők a gyermekek helyett vallanak hitet -, hanem arról, hogy egy gyermek csak úgy tekinthető szövetséges gyermeknek, tehát keresztelésre jogosultnak, ha hívő szülőktől való.
A keresztség végül kötelezi a szülőt, hogy azt az örökséget, amit a keresztségben nevére írt az Isten, a gyermek fölserdülvén meg is kapja, öntudatos hitben át is vegye. Nem úgy áll tehát a dolog, hogy a megkereszteléssel gyermekünk üdvösségét biztosítottuk, hanem a megkereszteléssel mi, szülők elköteleztük magunkat, hogy gyermekeink üdvösségre jutását minden tőlünk telhető módon, imádsággal, neveléssel, példaadással munkáljuk. Olyan felelősség ez, amit nem háríthatnak át a szülők senki másra. Nem végezheti ezt el helyettünk a hitoktató, sem az egyház. Gyermekeink hitben való nevelését Isten egyre jobban visszautalja oda, ahova való: a családba! Fogadjuk el és tekintsünk úgy családunk tagjaira, kicsinyekre és nagyokra, mint akik Isten kegyelmes ígéreteinek az örökösei. (Láthatatlan kézzel fölírva: Isten országának, az Ő szövetségének örököse.) Krisztus vérének, az új szövetségnek az a jelvénye, amit a keresztvíz jelképez, a hívő keresztyén családi élet kialakítására és megélésére kötelez. Téged is, titeket is! Nincs nagyobb boldogság, mint azzal a tudattal körülnézni a családban, hogy ez is, az is, amaz is az Úré, hogy itt mindnyájan az Ő népe vagyunk. Az ilyen családi élet a legboldogabb családi élet!
Igazán úgy van, ahogyan a 89. Zsoltárban énekeljük:
Boldog a nép, amely tenéked örvendez,
Minden dolgát, Uram, ez viszi jó véghez.
Fényes orcád előtt ezek járnak merészen,
És a Te nevedben örvendeznek szüntelen,
Mert nagy dicsőségre őket felmagasztalod,
És jótéteményed rajtuk megszaporítod.
(89. zsoltár 4. vers)
Ámen
Dátum: 1951. november 4.