A most felolvasott versekben az egyik legrégibb gyülekezet rendje van előttünk. Nem egyházi törvény ez, hanem olyan rendtartás, amely a leglényegesebb dolgokban rendelkezik: a gyülekezet tagjainak egymás iránti kölcsönös felelőssége dolgában. Nincs itt semmi szervezet, jogilag, törvényesen megállapított rend, hanem valami belső egység tartja össze a gyülekezetet. Bepillantást nyerünk Krisztus egy élő gyülekezete titkába és ez azért jó, mert a magunk gyülekezetének az életét ebből a szempontból vizsgálhatjuk meg.
A gyülekezethez tartozásnak, a gyülekezeti tagságnak az alapját jelöli meg az apostol ezekkel a szavakkal: “Mert nem haragra rendelt minket az Isten, hanem arra, hogy üdvösséget szerezzünk a mi Urunk Jézus Krisztus által, A ki meghalt érettünk, hogy akár ébren vagyunk, akár aluszunk, együtt éljünk ővele.” (1Thessz 5,9-10) Azt jelenti ez, hogy aki ehhez a gyülekezethez tartozik, az valami nagy dolgot élt meg. Senki sem lehetett tagja a gyülekezetnek úgy, hogy csak egyszerűen beleszületett, vagy egyszerűen becsúszott közéjük, beállt a sorba minden további nélkül. Nem ment az ilyen egyszerűen. Azoknak az embereknek az életében előbb történt valami. Egyszer döntés elé kerültek és választaniok kellett. Az apostol igehirdetésén át maga Jézus Krisztus szólította meg őket és nekik állást kellett foglalniok, igent kellett rá mondaniok. Lehet, hogy az egyik hamarább engedett a hívásnak, a másik ingadozott még és csak lassan érlelődött meg benne az elhatározás, hogy ő is átadja magát Jézusnak, de akármilyen módon, mégis a gyülekezet minden tagja személyes hitbeli kapcsolatba került a Megváltó Jézussal, meghódolt előtte. Tehát átment azon a hatalmas élményen, amit általában megtérésnek szoktunk nevezni. Ez volt az a belső kapcsolat, összekötő erő, ami a gyülekezeti élet rendjét tartotta. Beletartoztak mind Jézus gyülekezetének az élő és éltető szervezetébe. Ezért írhatja nekik az apostol: “Mert nem haragra rendelt minket az Isten, hanem arra, hogy üdvösséget szerezzünk a mi Urunk Jézus Krisztus által”. (1Thessz 5,9)
És ha azóta nagyon sokféle külső törvénnyel, egyházi és világi törvénnyel szabályozták is már az egyháztagság kérdését, a valódi, a lélek szerinti egyháztagságnak ma is ez az alapja: tehát ez a boldog hitbeli fölismerés, hogy nem haragra, hanem üdvösségre rendelt minket az Isten a Jézus Krisztus által. Nem az dönti el a gyülekezeti tagságot, hogy valaki keresztyénnek és reformátusnak született, vagy konfirmált, vagy anyagilag is támogatja az egyházat, vagy egyháza előírásait igyekszik megtartani - hanem aki szíve szerint, személyes hitbeli döntéssel igent tud mondani így: igen, engem is arra rendelt az Isten, hogy üdvösséget nyerjek Jézus Krisztus által, aki meghalt érettem! Sokszor megkérdeztem már más szavakkal, most ez Ige alapján hadd kérdezzem meg újra: el tudjuk ezt mi mindnyájan mondani? Megvan bennünk az a belső bizonyosság, hogy ez számunkra is igaz? Van még valaki közöttünk, aki hitünknek ebben a legalapvetőbb kérdésében kételkedik, bizonytalankodik? Akinek a számára az üdvössége dolgában még nincs ilyen bizonyossága? Mostanában ritkán beszélünk erről, de nem azért, mintha nem volna lényeges kérdés, hanem mert a rohanó élet sok más egyéb gyakorlati problémát vet föl, amiben tájékozódnunk kell az Ige világosságában. De a személyes döntés kérdését akkor sem lehet kikerülni egyikünknek sem! Azért jó, hogy most újra ez elé állít bennünket az Isten. Hogyan is állunk hát ezzel a döntéssel?
Van az néha úgy, hogy az ember rendezkedés közben rátalál egy régi, megsárgult levélre, ami neki van címezve. Valamikor régen talán az édesanyja írta, a kusza betűkből még mindig árad a szeretet, s amint az ember újra elolvassa, fölmelegszik tőle a szíve. Ilyenformán került a kezembe a napokban egy Ige. Régi, jól ismert üzenet a Bibliából, az Ézsaiás könyvéből: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! ...Mivel kedves vagy az én szemeimben, becses vagy és én szeretlek” (Ézs 43,1a. 4b) Amint gondolkodva végigolvastam, újra megmelegedett tőle a szívem. Isten személyes üzenete hozzám: "megváltottalak" - mondja -, tehát annak a szent vérnek, ami a Golgotán ontatott ki, a bűnbocsátó ereje, megújító hatása rád is érvényes! “Neveden hívtalak téged” - mondja. Igen: az én nevemen szólított, a tulajdon nevemen. Hallotta ezt egy egész gyülekezet régen, 44 évvel ezelőtt a kecskeméti református templomban, amikor az én nevemet összekötötte a maga Szent nevével a keresztségben. “Enyém vagy!” - mondja tovább. Igen, az vagyok, az Övé, hiszen meg is jelölt szent jellel, a keresztvíz által ábrázolt megváltó vérrel, mint ahogyan én meg szoktam jelölni a könyveimet a kézjegyemmel, vagy a vőlegény a menyasszonyát a jegygyűrűvel. “Kedves vagy az én szemeimben” - olvasom tovább a csodálatos levelet, s ez már igazán csak úgy lehetséges, hogy azon a Jézuson keresztül néz reám, lát engem, Akiben van oka gyönyörködni. “Becses vagy” - mondja tovább. Érték vagyok, drága kincs vagyok a hatalmas Isten végtelen világában?! Én, a porszem, én, a senki? Igaz lehet? Mégis úgy kell lenni, hiszen rettentő árat fizetett értem, isteni véren vásárolt meg! “És én szeretlek” - ezek után ezt is elhiszem.
Megértitek, hogy átmelegedett a szívem, amikor ezt a régi levelet most újra elolvastam? És ezt a levelet, ugyanezzel a szöveggel, névre szólóan mindnyájan megkaptátok, kivétel nélkül! Nálad is ott van ez a mennyből érkezett levél már régóta, mióta megkereszteltek. Mert az a keresztség, amiben részesültél, ezt az isteni üzenetet pecsételte meg a számodra. Fölbontottad-e már, elolvastad-e már? Mit válaszoltál reá? Ebből az üzenetből, amit te is éppen úgy megkaptál, mint én, tudhatod, hogy téged sem haragra rendelt az Isten, hanem arra, hogy üdvösséget nyerj a te Urad Jézus Krisztus által, aki meghalt éretted! Így mondja az apostol: “A ki meghalt érettünk, hogy... együtt éljünk ő vele!” (1Thessz 5,10) Tehát az az üdvösség, amire rendelt bennünket az Isten, nemcsak halál utáni állapotot jelent, hanem azt is, hogy a bűnbocsánat erejében új életet kezdhetünk. Olyan életet, amelyet Ő szabaddá tett, megoldott, amelyikben Ő maga akar az uralkodó középpont lenni. Együtt éljünk Ővele - vagyis Jézussal. Őbenne találom meg a közelben lévő Istent. Őbenne szól Isten olyan nyelven hozzám, amit meg tudok érteni, Őbenne szól emberi nyelven. Őbenne isteni útitársat kapunk, kísérőt, aki velünk jár, velünk megy minden helyzetünkben, minden kérdésünkbe, minden örömünkbe, szenvedésünkbe, problémánkba, Aki velünk jön majd még a halálba is. Ennek az élménynek, ennek a bizonyosságnak az alapján vagyunk Krisztus gyülekezetének a tagjai. A thesszalonikai keresztyéneknek ilyen élményük volt Urukról. Elnyerték általa az üdvösséget, és most Ővele élhetnek. És nekünk is ehhez a leglényegesebb ponthoz kell mindig újra visszatérnünk: Jézus keresztje alatt elnyerni az üdvösséget és Vele új életet élni. Mi is csak így kapcsolódhatunk bele Krisztus gyülekezetének élő szervezetébe.
Azok között, akik megtalálták Krisztusban az üdvösséget és Vele élnek, önként adódik az, amit az apostol így folytat: “Vígasztaljátok azért egymást, és építse egyik a másikat, a miképen cselekeszitek is.” 1Thessz 5,11) Tehát ne úgy legyen, hogy az egyik ember vigasztal, a többi pedig csendesen megül! Ne egy vagy két ember építsen, a többiek pedig csak nézzék az építést, hanem így: “Vígasztaljátok azért egymást, és építse egyik a másikat...” Az élő gyülekezetben ilyen kölcsönös felelősség kapcsolja össze a hívőket egymással. Nem egymástól függetlenül, elkülönülve éli ki-ki a maga ilyen vagy olyan keresztyén életét, hanem mint ugyanannak az üdvösségnek a reménybeli birtokosai: állandó kölcsönhatásban vannak egymással. A gyülekezet nem olyan, mint egy hangversenyterem vagy színház nézőközönsége, hanem mint egy összetartozó, nagy családi közösség, ahol érdeklődnek egymás iránt, nyitva vannak egymás felé. Persze ezt mesterségesen nem lehet megcsinálni, de ha az Úrral élünk, akkor ez a gyülekezeti közösség egyre jobban kialakul közöttünk, Őkörülötte, és Őáltala. Ez a kifejezés: vigasztaljátok egymást, szó szerinti fordításban így hangzik: hívjátok egymást kölcsönösen oda! Hová hívhatnók egymást, ha nem újra és újra Őhozzá, Urunkhoz. És éppen így leszünk az Ő gyülekezetévé, amelyiknek a középpontjában akar Ő lakozni. És ha most eszedbe jut valaki, akit oda kellene hívni Hozzá, ne halaszd el, tedd meg ma!
És építse egyik a másikat! Építeni nem könnyű dolog. Sokkal egyszerűbb rombolni. Építeni azt jelenti: mindig újabb és újabb köveket, téglákat hozzátenni az új épülethez, hogy növekedés legyen. Segítsünk egymásnak beleépülni Krisztus igazi gyülekezeti közösségébe! Az apostol részletezi is ezt a kölcsönös felelősséget. Legelőször az elöljárókról szól, akik vezetik, gondozzák a gyülekezetet. A maga tapasztalatából tudja, milyen nehéz feladat elöljárónak lenni, mennyi kísértés, külső és belső nyomorúság, veszedelem jár vele. Az elöljáró is csak ember, aki csak a kereszt alatt élhet, neki magának is minduntalan kell, hogy engedje magát odahívni Krisztushoz. Ezért van szüksége neki is az egész gyülekezet szolgálatára. Ne hagyjátok magukra az elöljáróitokat! - mondja az apostol. “Az ő munkájokért viseltessetek irántok megkülönböztetett szeretettel.” (1Thessz 5,13) Tehát hordozzátok el a személyi fogyatékosságaikat is, hordozzátok imádságban, könyörgésben a szolgálataikat. Nagyon megsokasodnék gyülekezeteinkben Isten áldása, ha rajongás vagy kritizálgatás helyett többet imádkoznánk elöljáróinkért.
Azután vannak, akik vesződséget szereznek az Úrnak és gyülekezetének. Ezeket sem lehet félreállítani, sőt a gyülekezet éppen azokon a tagokon mutatja meg életerejét, akikkel vesződsége van. Ilyenek például a rendetlenek, akik nem akarnak beállni a sorba. Önfejűek, makacsok, különállók, hogy mintegy távolról bírálhassák mások ténykedéseit. Azt mondja az apostol: intsétek őket! Vagyis: szólítsátok őket ide! Fogadjátok be őket! Éreztessétek meg velük, hogy ők is tagjai a gyülekezetnek! Érettük is felelősek vagytok! Azután vannak a félelmes szívűek, akiknek kevés a bátorságuk, könnyen csüggednek, hamar csalódók és elbátortalanodók lesznek. Nincs bátorságuk hinni. Nem merik elengedni és egészen az Úrra hagyni magukat. Mindig a maguk gyengeségére néznek, és ezért vesztik el a bátorságukat a keresztyén élethez. Azt hiszik, úgysem tudnak kitartani, és ez bénítja őket. Bátorítsátok őket! - mondja az apostol. Segítsetek nekik, tegyetek bizonyságot róla, hogy Krisztus a megrepedt nádszálat sem töri el! Ha ismersz ilyen félelmes szívűt, az Úr felelősségre von: bátorítsd őt!
És vannak erőtelenek, akikben semmi erő sincs, semmi belső tartóerő, minduntalan visszaesnek. Olyan szívesen lennének másmilyenek, de sohasem sikerül nekik! Ne adjátok fel a gyöngéket - mondja az apostol -, se a reménységet irántuk, hanem gyámolítsátok őket! Legyetek türelmesek a gyengeségeikkel szemben! Hordozzátok őket! “Tartozunk pedig mi az erősek, hogy az erőtelenek erőtlenségeit hordozzuk.” (Róm 15,1) Ne mondjátok nekik, milyen gyengék - úgyis tudják -, hanem éreztessétek meg velük a nagyobb erőt azáltal, hogy támogatjátok őket!
Így épül a gyülekezet az Úrral való közös együttélésnek a gyökeréből. A gyülekezet olyan emberekből áll, akik Krisztusban üdvösséghez jutottak, Vele élnek, és ezért egymás iránt felelősséget hordoznak. Így haladnak mind együtt: az egyház egy nagy mozgás, haladó menet, a menny felé vándorló zarándok csapat a földön. Benne lehetünk mi is a Krisztusban való közösségben.
Hű pásztorunk, vezesd a te árva nyájadat,
E földi útvesztőben te mutass jó utat;
Szent nyomdokodba lépve, a menny felé megyünk,
Ó, halhatatlan Ige, vezérünk, Mesterünk.
(229. ének 1. vers)
Ámen
Dátum: 1954. március 7.