Nagyon sokat vitatkoztak már afölött, hogy mi a vallás. Körülbelül 150 különféle meghatározása van a vallásnak. Egyik szerint a vallás az ember magánossági érzésének a kielégítése. Mások szerint a vallás egy bizonyos védőszer, arra, hogy miként rendezkedjünk el szociális tekintetben. Nagyon általános tétel az is, amely szerint a vallás igazi gyökere a félelem. Nos, egyik sem fejezi ki a vallás igazi lényegét. Mert minden vallásnak egyetlen gyökere van. Mégpedig egy nagy vágyakozás az életre, a minél teljesebb életre való törekvés. A tökéletességre való törekvés szinte egyetemes törvénye az életnek. A legparányibb sejttől a legmagasabb rendű emberig ott van a tökéletességre való igyekezete. A vallás a tökéletesebb élet utáni vágyon alapul. Ösztönösen érezzük, hogy egész emberekké csak úgy lehetünk, ha életösztönünk a legfőbb élethez, Istenhez kapcsolódik. A vallás tehát a leghatalmasabb életösztön az emberben, a legmagasabb rendű élet, a minőségi élet vágya. A vallás egy nagy kiáltás - az élet után, a teljes élet után! Bibliai nyelven: az elveszett paradicsom után!
És mivel ezt a vágyat, ezt az életösztönt maga az Isten oltotta belénk, nem is tudja más kielégíteni, csillapítani, mint csak Ő maga. Ezért jött közénk a Názáreti Jézus személyében. Benne az élet, a legmagasabb rendű élet, az isteni minőségű élet jelent meg közöttünk, emberi életünkben. Akik Őt hit által befogadták magukba, azokban is elkezdődött már az a másik élet, az isteni minőségű élet, a magasabb rendű élet, a tisztaságnak, jóságnak és szentségnek az élete. Meg-megcsillan belőle valami a megváltott emberek beszédében és cselekedeteiben. De annak az életnek a teljes kibontakozása, diadala még hátravan. Igen: még hátravan a nagy, végső leszámolás napja. Az a nap, amikor Az, Aki azt mondta önmagáról: én vagyok az Igazság, végleg leszámol a hazugsággal, a bűnnel; Aki azt mondta: én vagyok a Világosság, végleg leszámol a sötétséggel; aki azt mondta: én vagyok az Élet, végleg leszámol a halállal; amikor majd a Biblia szavai szerint Isten lesz minden mindenekben. Ez a nap az Úr napja, a Krisztus visszajövetele napja, a teljes isteni élet napja. Erről a napról ír az apostol. Ezt a napot várták a thesszalonikai hívek. Minden reménységük ezt az eljövendő napot ölelte át, minden törekvésük erre a napra való fölkészülés volt. Szinte megtelítődtek ennek a napnak az előrevetített dicsőségével, örömével, erejével, életével. Nyitva volt a szívük a legmagasabb rendű élet várására és befogadására.
Mai keresztyén hitünknek legtragikusabb hiánya éppen az, hogy nincs meg benne ama napnak, az Úr visszajövetelének sóvárgó, égő várása. Krisztusban való hitünk éppen azáltal vesztette el az erejét, minőségi életét, magasabb életté formáló hatását, hogy elvesztette az Úrnak ama napja iránti győzelmi reménységét. Akkor a teljes élet utáni vágyakozás és készülődés volt a Krisztus visszajövetele ígérete, ma pedig elhanyagolt tantétel. Meg is látszik rajtunk! Akkor az elközelgő Isten-országa erői működtek a hívekben. Ma éppenhogy evickélünk életünk küzdelmei között. Akkor boldog reménységgel várták a nagy találkozást, most pedig hozzászoktunk a lelki levertség állapotához, mert nem várunk semmit. A várakozás nélküliség lelkének adtuk át magunkat. Nincs nyitva a szívünk az isteni élet gazdagságának a lehetősége előtt! Nem arra vagyunk beállítva, hogy ama nap, az Úrnak a napja egyszer ránk virrad.
Mennyire másnak kellene lennünk, ha Jézus visszajövetelének a reménységében élnénk! Képzeljük csak el, ha most valaki hitelesen tudtul adná, hogy holnap reggel teljesedik be, amit Jézus ígért: “meglátjátok az embernek Fiát... eljőni az égnek felhőiben” (Mt 26,64) nagy hatalommal és dicsőséggel! Mit tennénk most? Mit tennél ezután? Hogy összezsugorodna a jelentősége bizonyos dolgoknak, ügyeknek, amiket most nagynak látunk, és mennyire előtérbe kerülnének olyan dolgok, amikkel nem szoktunk foglalkozni! Milyen halálosan komoly jelentést kapnának ilyen kijelentések: bocsássatok meg egymásnak! Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Magatokat a paráznaságtól megtartóztassátok! Álljatok ellene az ördögnek! Egymás terhét hordozzátok! Higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz! Érzitek, mit jelenthetett a thesszalonikai híveknek az egész életük folyására nézve, hogy Krisztus visszajövetele reménységében és váradalmában éltek?
És az apostol nem is csak mint reménységről beszél erről. Nem is kérdés számára, hogy vajon igazán visszajön-e vagy nem? Így mondja: “Igen jól tudjátok ti magatok, hogy az Úrnak napja úgy jő el, mint a tolvaj éjjel.” (2. vers) Neki is, meg a thesszalonikabelieknek is, bizonyosságuk van erről! Ők látták azt a hidat, ami az idők folyama fölött feszül. Annak a hídnak két pillére van: az egyik a Golgota, ahol a megváltás, az isteni élet megalapozódott, a másik az Úr visszajövetele, ahol a megváltás, az isteni élet kiteljesedik az egész világra. És a Krisztus gyülekezete ezen a hídon jár, a két pillér között halad a visszajövő Úr felé. Megpróbáltatás, nyomorúság, szenvedés között is fény ömlik el az arcukon: az a bizonyosság, hogy az Úr jön! Az a boldogság, hogy visszatérő Uruk van! Igen, ők ezt igen jól tudták! De hát lehet ezt így tudni? Persze nem mindenki tudja ezt. De az apostol egészen, igazán keresztyénekhez szól, olyanokhoz, akik tudják. Mert aki megélte a Golgotát, aki Krisztus megváltó vére által új életet kezdett, az tudja, hogy jön Jézus a megváltott élet teljességével, jön a megkezdett művét befejezni, teljes diadalra juttatni. Aki megtapasztalta Krisztus megváltásának a valóságát, az már azon a hídon áll, amely a történelem felett feszül, és az már tudja, hogy ez a híd nem a semmibe ível, van másik pillére is. Az már olyan vándor lett, aki megy a másik pillér felé.
De ha ezt tudjuk is, egy valami akkor is homályban marad előttünk: ama nap érkezésének, felvirradásának az ideje. “Az időről és időszakról pedig, atyámfiai, nem szükség, hogy írjak néktek.” (1. vers) Egészen Jézus szavát idézve, csak annyit mond róla az apostol, hogy “úgy jő el, mint a tolvaj éjjel”. Ebben a különös hasonlatban nagy figyelmeztetés van. A tolvaj nem jelenti előre érkezését: váratlanul, meglepetésszerűen jön. Nem kívánják a jövetelét és nem is számolnak vele. Jézus napja akkor virrad föl, amikor legkevésbé várjuk, amikor a legkevésbé érezzük annak szükségességét. Nagy meglepetés lesz az egész emberiség számára. És a tolvaj éjszaka jár, a sötétség leple alatt. Itt talán nem is az éjszakai időszakról van szó, hanem a megpróbáltatásnak éjjeléről, a legsúlyosabb problémák, a veszedelmek idejéről. S a veszedelmek között szabadítóként jön Krisztus! Az éjszaka az alvás idejét is jelenti. Krisztus egyházának nem a külső erőszak a legnagyobb veszedelme, hanem az álomba merülés, a lelki elernyedés, amelyben elfelejtkezik az Úrnak napjáról! Az az alvó állapot, amelyben feladja reményét a visszatérő Krisztus dicsőségében, és teljesen a világban helyezkedik el. Tehát az az állapot, amelyben az egyház megszűnik eszkatologikus [a végidőket váró] gyülekezet lenni és teljesen földi intézménnyé szerveződik. Ez a legnagyobb veszedelme az egyháznak, és ebből az álomból hívogat most is az Úr, az Ő visszajövetelét hirdető Igéjével.
Az egész emberiség egyetlen széles folyamként sodródik az Úrnak napja felé. De amint ez a folyam nekiütközik ennek a másik pillérnek, két ágra szakad: egyik ágban a világosság fiai, a másikban a sötétség fiai mennek tovább. Így mondja ezt az apostol: “Ti mindnyájan világosság fiai vagytok és nappal fiai; nem vagyunk az éjszakáé, sem a sötétségé!” (1Thessz 5,5) Hová fogunk majd tartozni? Ez a kérdés. És ezt már most lehet tudni. Pál így mondja a thesszalonikaiaknak: “Ti mindnyájan világosság fiai vagytok!” Nem lesztek, hanem már vagytok. Hiszen már bennük van ugyanaz a világosság, amely majd kigyúl az egész világ felett ama napon. Magukban hordják már ugyanazt az életet, amely majd ama napon egészen elnyeli a halált. Nincs tehát mit félniök ama naptól. A betörő, aki a sötétségben szeret munkálkodni, megrémül, ha egyszerre váratlanul reflektorfény veszi körül, bűnös praktikáit leleplezi a ráömlő világosság. Napvilágnál sok mindent nem merne megtenni, amit a sötétségben csinál. Így van ez sok mindennel az ember életében. Ezek a sötétség fiai. A világosság fiait nem a napvilág figyelmezteti, hanem az a belső világosság, amit Krisztussal a szívükbe fogadtak. Aki egyébként is a világosságban jár, életét, gondolatait, érzéseit nem kell féltenie a leleplezéstől, nem kell rejtegetnie valamit: azt nem rettenti meg, ha kívülről is kigyúl a fény, amit már belülről ismer! A világosság fiai nem rettegve, hanem örvendezve várják az Úr napjának eljövetelét.
Hová tartozunk hát: a világosság fiai vagy a sötétség fiai közé?! Még valami más ismertetőjegye is van ennek, Pál így mondja: “Mi azonban, a kik nappaliak vagyunk, legyünk éberek, felöltözvén a hitnek és szeretetnek mellvasába, és sisak gyanánt az üdvösségnek reménységébe.” (1Thessz 5,8) Itt látszik, mennyire nem tétlen, a világtól elforduló várakozás ez. A mi reménységünk nemcsak valami más világra irányul. Jézus, amikor a maga visszatéréséről beszél, elmond egy példázatot, mely szerint beül majd az Ő királyi székébe és az előtte állókhoz így szól: “Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna? vagy mezítelen voltál, és felruháztunk volna? Mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna? És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.” (Mt 25,35-40)
Tehát a mi visszatérő Urunk azt kérdezi majd tőlünk, hogy vajon ebben a világban, ebben az életben abból a reménységből éltünk-e, hogy Ő visszajön, és számonkér? Megcselekedtük-e életünk folyamán azokat a jó cselekedeteket, amelyek bizonyítják, hogy megvolt bennünk ez a reménység? Vajon már itt, ezen a földön igazán megmutattuk-e azt, hogy mi ennek a Királynak az uralma alatt és szelleme szerint élünk, aki visszajön?
Érzitek, hogyan formálódik, hogyan nemesedik át az egész élet annak a reménységnek az erőivel, ami Krisztus visszajövetelére irányul?! Az Úr napja felé fordulva válunk egész emberekké a földön. Ha életösztönünk a vallás - egy nagy kiáltás az élet után, a teljes élet után -, íme hangzik a biztatás: Jövök, hozom a teljes isteni életet, jöjjetek elébe!
Úr Jézus, nézz le rám, Ne tévedhessek el;
A menny felé sötéten át te légy az úti jel.
Úr Jézus, nézz le rám, Ha elvonult az ár,
Te szent derűd derítsen és az örök napsugár.
(470. ének 3. és 5. vers)
Ámen
Dátum: 1954. február 28.