E most soron következő részben szinte halljuk, amint az apostol felkattintja szíve legbensőbb rekeszének a zárját. Így a szerelmesek vallanak, és az apostolnak nincs más szerelme, csak a gyülekezet. Elmondja, hogy nem bírta már a vágyakozást a thesszalonikaiak után. El akart menni hozzájuk - bármily veszedelmesnek látszott is ez a vállalkozás -, de nem sikerült. Most athéni nagy árvaságában nyomasztóan nehezedik szívére a kényszerből elhagyott thesszaloniki gyülekezet állapota: vajon mi van velük, megmaradtak-e a hitben, nem tántorodtak-e meg a szorongattatások között? Elküldi Timótheust, hogy erősítse a gyülekezetet és hozzon hírt róluk. Timótheus követsége az akkori közlekedési viszonyok mellett legjobb esetben is hetekig tartott. Ezalatt érte el Pál aggodalma a csúcspontot. De végre megjött Timótheus! Örömhírt hozott: a gyülekezet hite és szeretete ég. Szinte megelevenedünk, hogy ti erősek vagytok az Úrban! - írja az apostol.
Megható ez a nagy, ez az igazi pásztori szeretet az apostolban az Úr gyermekei iránt. Íme, a távolból is, saját baját, szorongattatását feledve, ennyire szívén tudja viselni testvérei sorsát! Milyen jó lenne, ha velünk is ennyire törődnék valaki, ha a mi hitben való állapotunkat is ilyen komolyan szívén viselné egy ilyen pásztori egyéniség! Azt mondjátok: hiszen azért van a gyülekezetnek lelkipásztora, hogy törődjék a hívei lelkével. Nos: igazatok van! Nagyon sokszor éreztem, hogy ez lenne az igazi szolgálatom, amit az apostol így ír: “nagy kívánsággal igyekeztünk, hogy szemtől-szembe láthassunk titeket”. (1Thessz 2,17b) Tehát, hogy egyenként beszélgethessünk el egymással a hitetek állapotáról. Érzem is, hogy sokan vannak közöttetek, akiknek jól esnék, akinek szüksége lenne arra, hogy valaki odamenjen hozzá, megszólítsa és megkérdezze: Atyámfia, hadd ismerjem meg a te hitedet, “ha nem kísértett-é meg valami módon... a kísértő? (1Thessz 3,5) Tudom azt is, hogy legnagyobb mulasztásom veletek szemben ezen a téren van. Bocsássatok meg, ha hiába vártatok, legyetek elnézők irántunk, ha megakadályozott bennünket a hozzátok való menetelben a Sátán (v.ö. 1Thessz 2,18), és könyörögjetek velünk együtt, hogy ”Maga pedig az Isten, és a mi Atyánk, és a mi Urunk a Jézus Krisztus egyengesse meg a mi útunkat ti hozzátok!" (1Thessz 3,11) Adná a mi Urunk, hogy ez az esztendő a személyes pásztori gondozás, a lélektől lélekig való találkozás, az egyenkénti lelkigondozás áldott alakulása lehessen!
Igen: Ilyen alkalom lehessen, mégpedig nemcsak a gyülekezet és a lelkipásztorai közötti viszonylatban, hanem a gyülekezet tagjainak egymás közti viszonylatában is! Tehát hogy felgerjedne bennünk a lelkigondozói felelősség egymás iránt kölcsönösen! Amikor találkozunk egymással, atyafiak, rendszerint az az első kérdésünk egymáshoz: hogy vagy? És ezt rendszerint olyan automatikusan szoktuk kérdezni, hogy meg se várjuk rá a feleletet, hanem máris áttérünk valami más témára. Inkább csak olyan üres udvariassági forma ez közöttünk. Néha, amikor több komolysággal kérdezzük, esetleg még hozzáteszünk valamit így: Hogy vagytok otthon? Hogy vagy a munkáddal? Hogy vagy az egészségeddel? És amilyen tartalmatlan a kérdés, rendszerint olyan tartalmatlan szokott lenni a felelet is, valahogy így: Hát csak vagyunk. Vagy: jól vagyunk. Vagy csak egyszerűen: köszönöm, hát ti? Nos: nem lehetne ezt a kérdést elmélyítenünk egymás felé és egészen komolyan megkérdezni azt a másik atyánkfiát: hogy vagy a hiteddel, hogy vagy Jézus Krisztussal, hogy vagy az imádsággal? A kísértéseiddel, a lelki problémáiddal? Tehát pásztori szeretettel és felelősséggel érdeklődni egymás hogyléte iránt! Pál apostol így kérdeztette meg Timótheus által a thesszalonikaiakat. Már maga egy ilyen kérdés is sokat ér, mert az embert arra ösztönzi, hogy számot adjon olyan dolgokról, amiket önmagában sem igen szokott megfogalmazni. Ne hagyjuk egymást, Testvérek! Ne hagyjuk, hogy csak vívja meg ki-ki egyedül a maga lelki harcait, oldja meg a maga problémáit, ahogy tudja. Segítsünk egymáson, próbáljuk így, lelkileg is erősíteni egymást, megmaradni az Úrban és találkozni egymással. Semmi sem áll távolabb a Krisztus gyülekezetétől, mint az a kaini lelkület, amelyik így érzi: Avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának?! Ennek éppen az ellentéte az a krisztusi törvény, amit Pál így fogalmazott meg: Egymás terhét hordozzátok!
Nagyon indokolt ez az egymással való ilyen lelki törődés. Pál a maga aggodalmát a thesszalonikaiak felől így írja le: “Hogy senki meg ne tántorodjék ama szorongattatások között: mert ti magatok tudjátok, hogy mi arra rendeltettünk. Mert mikor közöttetek valánk is, előre megmondtuk néktek, hogy szorongattatásnak leszünk kitéve, amint meg is történt. Annakokáért én is, mivelhogy tovább már nem tűrhetém, elküldék, hogy megismerjem a ti hiteteket, ha nem kísértett-é meg valami módon titeket a kísértő és nem lett-é hiábavaló a mi fáradságunk?” (1Thessz 3,3-5) Mi hát az a veszedelem, ami a Krisztusban való hitünkre leselkedik? Így mondja az apostol: szorongattatás és kísértés. Pál távozása után ugyancsak benne voltak mindkettőben a thesszalonikaiak. Minden oldalról fenyegették és támadták őket, úgy, ahogyan Pál előre meg is mondta nékik. Fenyegetéssel és gúnnyal akarták megfélemlíteni, és Krisztustól eltántorítani őket. És ezekre a szorongattatásokra egyenesen azt mondja Pál, hogy mi erre rendeltettünk! (1Thessz 3,3c) Tehát nem betegségekre, szenvedésekre, anyagi gondokra és nélkülözésekre gondol, hanem arra a különös szorongattatásra, amelyet az hoz magával, hogy valaki komolyan akarja követni Jézust. Mi arra rendeltettünk: tehát nem is lehet másképp, mint hogy valami módon belekeveredünk ezekbe a szorongattatásokba. Ahol Krisztus végzi a munkáját az ember életében, ott a nagy ellenfél, a Sátán is mindig akcióban van! Tervszerűek azok a szorongattatások, amikkel a Sátán tönkre akarja tenni a mi ébredező keresztyén életünket. Jó ezt nekünk is tudomásul vennünk, hogy mi is erre rendeltettünk. Keresztyénnek lenni, krisztusinak lenni nem lehet simán, hanem mindig csak valamilyen nyomás alatt, szorongattatások között.
Lehet az a szorongattatás külső, például egy hitetlen, cinikus, a hit dolgaival gúnyolódó élettárs, meg nem értő családi környezet, egykori barátok, akik nem tudják megérteni azt a változást, ami benned a Krisztusban való hit által végbemegy. De belülről is jöhetnek szorongattatások: mint például egy olyan régi bűn kísért, amit már egyszer Krisztusba vittél, amit Nála letettél, és amire bűnbocsánatot kaptál, és most egyszerre újra itt van, és hív téged. Vagy olyan csüggedés, amitől már egyszer megszabadultál: hirtelen, mintegy lesből újra megtámad és szorongat. Vagy valamilyen hitbeli kételkedés újra feltámad és üldöz. De sok hívő ember panaszkodott már nekem arról, hogy rettenetes kételkedések gyötrik! Sokszor még az Isten létezésében való kétely is megtámadja a hívőket. Nem olyan szorongattatások ezek is, amikre Pál azt mondja, hogy arra rendeltettünk? Látod-e, mint áll a szorongattatások mögött a kereszt árnyéka? Annak az új életnek, amelyet Krisztus az övéinek ajándékoz, minden boldogságában és hálaadásában a kereszt is ott van mindig. Az egész hívő élet a kereszt jegyében áll, ami azt jelenti, hogy hinni és Krisztust követni mindig csak küzdelmeknek és a sátáni megtámadásoknak a jegyében lehet! Azt mondja Jézus: A tanítvány nem nagyobb a Mesterénél! Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd! Üldöznek a régi vágyaid, gondolataid, kísértéseid, kételyeid!
És az nem baj, hogy ilyen szorongattatások és kísértések között halad az a bizonyos keskeny út Krisztus nyomdokain, de ennek az a veszedelme, hogy a hívő lélek megtántorodik a szorongattatások között. (v.ö. 3. vers) Tehát megtántorodik, meginog, egyensúlyát veszti, kompromisszumokra hajlik, a békesség kedvéért alkalmazkodik, enged. Belefárad, kedvét veszti, visszahőköl, föladja a küzdelmet. Nem is visszaesésről és elbukásról van itt szó, csak megtántorodásról, mint amikor valaki megszédül és inogni kezd - és máris azt mondja az apostol: Nem lett-e hiábavaló a mi fáradozásunk? Krisztushoz tartozni csak annyira halálosan komolyan lehet, csak annyira teljes emberként, teljes szívvel lehet! “Valaki az eke szarvára veti kezét és hátra tekint - csak hátratekint, még ha nem vette is le közben kezét az eke szarváról, csak hátratekint! - nem alkalmas az Isten országára!” (Lk 9,62)
És most jön ennek a résznek a nagy örömüzenete: Timótheus megjön a jó hírrel: a thesszalonikiak megálltak hitükben, a szorongattatások és kísértések között! Pál szinte fölélénkül, amikor azt írhatja: “Ti erősek vagytok az Úrban!” (1Thessz 3,8) Íme, nem tántorodtak meg, Krisztus győzött! A kereszt ereje hatalmasabb volt, mint a szorongattatás! Ma is az!! Akármilyen nagy a kísértő, nem nagyobb, mint a Megváltó! Akármilyen legyőzhetetlen a bűn, nem hatalmasabb, mint az, aki már legyőzte! Thesszalonikai testvéreink azt üzenik most, az évezredek távolából: Ne tántorodjatok meg! Ne engedjetek a külső és belső kísértésnek! A szorongattatások legyőzhetők! Tekintsetek az Úrra: él és Ő győz! “Ti erősek vagytok az Úrban” (8. vers) - írja az apostol. Ez a győzelem és az erő titka: az Úrban lenni! Nem azt mondja, hogy ti küzdötök, sem azt, hogy: legyetek erősek, - hanem: erősek vagytok az Úrban! Nem azt mondja, hogy az Úrnál vagy az Úr mellett, vagy az Úrral együtt, hanem: az Úrban! Az Úr Jézus Krisztus tehát olyan, mint egy tér, amelybe az ember beleállhat, amelybe beletartozhat. Aki ott van - az Úrban -, azt az Úr minden oldalról körülveszi, hatalmával és erejével, szentségével és tisztaságával védi. Tehát a mi erőnk nem a jó egészségben van, nem a jó testi és lelki kondíciónkban van, nem a sok tudományban, nem a szerencsés életkörülményekben, még csak nem is a hitünkben van - hanem az Úrban! Jézusban: az élő, jelenlévő, belélegezhető, bennünket minden oldalról körülvevő személyben! Tehát az a döntő kérdésünk a szorongattatások és a kísértések között - azaz a leghétköznapibb életünk minden megnyilvánulásában: valóban az Úrban vagyunk-e? Nem vele, mellette, nála, hanem: benne?! Beletartozik-e az életünk teljesen ebbe a szent térségbe?
És még valamit: Ha az Úrban vagyunk, akkor életünkbe új nézőpont kerül, amely minden szorongattatást legyőz. Így mondja Pál: “Eljő Jézus Krisztus!” (1Thessz 3,13b) Az Úrban élni egyúttal a visszatérő, a mi Urunk eljövetelében, az Ő végső győzelmében való reménységben élést is jelenti. Azt a reménységet, hogy az a láthatatlan tér, ami körülvesz, véd, erősít, az a láthatatlan szentség és tisztaság, dicsőség és hatalom: az egyszer láthatóvá válik a maga teljes valóságában! Mi, keresztyének, a Krisztus keresztjéről áradó győzelemből élünk, az Ő végső győzelmében reménykedve! A világtörténelem felett és a mi személyes létünk felett ezt a célt látjuk mindig: Urunk eljön! - Álljatok meg hát az Úrban! Megállhattok az Úrban és az Ő reménységben! A szorongattatások és kísértések között tapasztaljuk meg, hogy:
Erőnk magában mit sem ér,
Mi csakhamar elesnénk:
De küzd értünk a hős vezér,
Kit Isten rendelt mellénk.
Kérdezed: ki az? Jézus Krisztus az,
Isten szent Fia, Az ég és föld Ura,
Ő a mi diadalmunk.
(390. ének 2. vers)
Ámen
Dátum: 1954. január 10.