Mostanában gyakran kell gondolnom arra az Igére, amit Jézus mondott tanítványainak, akik eledelt akartak hozni Neki a faluból. Ezt mondta: “Van nékem eledelem..., a mit ti nem tudtok... Az én eledelem az, hogy annak akaratját cselekedjem, a ki elküldött engem és, az ő dolgát elvégezzem.” (Jn 4,32. 34) Tehát Jézus számára az Isten uralma terjesztéséért végzett szolgálat olyan életszükséglet volt, mint a test számára az eledel. És nyilván azért mondta ezt, hogy mi is táplálkozzunk ezzel az eledellel. Isten dolgát végezni, Isten akaratát cselekedni annyi, mint lelkileg táplálkozni, lelkileg erősödni, lelkileg növekedni.
Ebből pedig az következik, hogy lelki életünk elernyedésének, megfáradásának egyik fő oka ez a táplálékhiány! Nem végezzük az Isten dolgait, nem munkáljuk az Ő uralmának a terjesztését a földön, nem táplálkozunk Jézus eledelével. Ma nagyon általános jelenség a hívő emberek megfáradása, ellankadása, erőtelensége. Akikben még pár évvel ezelőtt is lobogott a Szentlélek tüze, ma csüggedten szemlélik saját visszaesésüket, közönyüket, lelki szárazságukat. De vajon nem azért van-e ez, mert nem végeznek semmi konkrét szolgálatot az Isten országa építésében? Mert hiányzik az az eledel, ami a lelki kondíciójukat fönntartaná?! Én egyszer három napig nem ehettem semmit, s utána, amikor találkoztam egy kedves régi ismerősömmel, az illető sírva fakadt, amikor meglátott, olyan szánalmasan nézhettem ki. Lelkileg is így van ez! Aki nem végez valamilyen konkrét szolgálatot az Isten dolgait illetően, az éhezteti a lelkét, s akkor ezután nem csoda, ha lelki életén a legkülönbözőbb betegségek jelei mutatkoznak. Például az, hogy nem tud imádkozni, nem kívánja Isten Igéjét, nem tud ellenállni a kísértésnek, eluralkodnak rajta régi bűnei, közönyössé, üressé, hideggé válik a lelke. A friss és jó erőben lévő lelkiállapotot nem lehet fenntartani Istennek való szolgálat végzése nélkül! A mi eledelünk is az, ami Jézusé volt, míg testben járt közöttünk: hogy tudniillik cselekedjük Annak akaratát, Aki elküldött bennünket és végezzük az Ő dolgait. Más szóval azt jelenti ez, hogy Isten küldötteként, Jézus apostolaként kellene élnünk és járnunk e világban. Isten akaratának a cselekvése, az Ő dolgainak a végzése röviden ebbe a szóba foglalható össze: apostolság. És ennek az apostoli szolgálatnak néhány jellemző vonását látjuk itt Pál levelének a soron következő részében.
Az apostolság nem külön tisztség, amire úgy választ valakit a gyülekezet, mint a lelkipásztori vagy a presbiteri tisztség betöltésére, hanem apostolnak lenni minden Krisztust ismerő és Krisztusban hívő ember feladata és szolgálata. Pált sem emberek bízták meg vele, hanem így mondja: “az Isten méltatott minket arra, hogy reánk bízza az evangyéliomot. (1Thessz 2,4) Pálnál különösen sokat mond ez a kifejezés: “Az Isten méltatott arra...”. Hiszen köztudomású, hogy ki volt azelőtt ez a Pál. Ha van a világon valaki, aki méltatlan az apostolságra, a Krisztus ügyéért való szolgálatra, akkor éppen Pál az. Hiszen gyűlölte Krisztust, tanítványait üldözte, kezéhez hívő emberek vére tapadt. Rengeteg bajt, keserűséget, szomorúságot szerzett Krisztus híveinek, ő maga végsőkig ellenállt Isten hívásának - és mégis éppen őt, mindenek között a legméltatlanabbat méltatta Isten arra, hogy reá bízza a Krisztusról szóló örömhír terjesztését. Méltatta arra, hogy megismerje Jézust, méltatta arra, hogy bűnét megbánja és megtérhessen, méltatta arra, hogy bűnbocsánatot nyerjen és új életet.
Milyen különös módon teszi Isten méltóvá a méltatlant! Krisztus keresztjének, megváltó halálának a méltósága ez! Úgy teszi ma is a legméltatlanabbat méltóvá az apostoli szolgálatra, hogy Jézus Krisztusért megbocsát, egy végsőkig ellenálló élet minden bűnét megbocsátja. Krisztus vére által tisztulást ad, teljes megtisztulást, még a gyilkosságtól megfertőzött kezet és lelket is megtisztítja: átalakít, a gyűlölettől vezetett életet a szeretet és odaadás életévé változtatja. Ezzel kezdődik a Krisztus szolgálatába való hívás. Azzal, hogy méltóvá tesz! És mindnyájunk számára készen tartja Isten ezt a különös méltóságot: Krisztus keresztjének méltóságát. Nem a magunk tiszta életre való törekvése, kegyessége, vagy valamilyen képessége tesz méltóvá az apostoli szolgálatra, hanem a Krisztus halálában adott kegyelem és bűnbocsánat. És Isten úgy várja azt, hogy méltóvá tehessen téged is! Tulajdonképpen senki sem állhat a Krisztusért való igazi szolgálatban, ha nem fogadta el a keresztnek ezt a méltóságát, ha nem ment át ezen az összetörettetésen és kegyelmezettségen és nem megy át újra meg újra azon! Csak a kereszt méltósága alatt állva lehet Istennek szolgálni, Krisztus apostolává lenni. Viszont Isten Krisztus által arra méltat minket, hogy ránk bízza az evangéliumot. Az apostol olyan bűnbocsánatot nyert bűnös ember, akire a bűnbocsánat és az örök élet örömhírének a terjesztése van bízva, aki örvendetes isteni üzenettel jár-kél az emberek között.
Hogyan lehet ezt a szolgálatot gyakorlatilag megvalósítani? Semmi esetre sem úgy, hogy fogjuk magunkat, és egyszerűen megagitáljuk az embereket, "megevangelizáljuk" őket. A szónak ma kevés értéke van. Előbb hitelre méltóvá kell tenni azt élettel! Mert különben azt mondják - és méltán: nekem ugyan beszélhetsz bűnbocsánatról, szeretetről, megújult életről, hiszen ismerlek! Ezért a leghathatósabb és legmeggyőzőbb apostoli szolgálat az, amit Pál így ír le: “Ti vagytok bizonyságok és az Isten, milyen szentül, igazán és feddhetetlenül éltünk előttetek, a kik hisztek. (1Thessz 2,10) Igen, mert tudja, hogy nagyobb súlya van az életnek és életmódnak, mint a puszta szónak. Szent felelősség van a keresztyén emberek életmódján. A hívő emberek élete: a hitetlenek Bibliája. És hogyne lenne ez az életmód más, új, meglepő, ha egyszer elfogadta valaki Istennek a Krisztusban méltóvá tevő kegyelmét?! Akkor a mindennapi életben láthatóvá kell lennie valaminek az örök élet erőiből. Láthatóvá kell lennie annak, hogy élő Megváltónk, isteni Urunk van, Aki vezet és a maga erejében, életében részeltet bennünket. Ezen a ponton bukik meg mindig minden misszió, minden evangelizáló törekvés, minden apostoli szolgálat! Mert mit tudnak a hitetlenek a mi életünk Bibliájából kiolvasni? Bizony, legtöbbször a kérkedő és érzékeny énünkről szóló régi, unalmas történeteket és nem Jézus szabadító uralmáról szóló új bizonyságot! Hány embert utalt a mi életmódunk Jézusra - vagy talán elidegenített Tőle?! Isten addig senkitől sem kéri a száját, vagy a kezét - tehát a szolgálatát -, amíg a szívét oda nem adta Neki! Szentül, igazán és feddhetetlenül élni: ez a leghitelesebb bizonyságtétel Jézus Krisztusról! Csak ezen keresztül válnak az emberek fogékonyakká Isten örömüzenete iránt!
És azután már a beszédre is sor kerülhet. Egy megváltott élet az Igét nem a levegőbe beszéli többé. Az Isten előtti méltó viselkedés az életnek még csak az egyik része az apostoli szolgálatban. Pál Thesszalonikában nemcsak jól prédikált, hanem beszélt is! Azt mondja: “Volt bátorságunk a mi Istenünkben, hogy közöttetek is hirdessük az Isten evangyéliumát.” (2b vers) Bizony, ehhez bátorság kellett, mert ugyancsak sötét emlékek vannak Pálnak a háta mögött. Menekülve jött Thesszalonikába és menekülve is távozott innen. Egyszerűbb és kényelmesebb lett volna meghúzódni, mint szólni olyan dolgokról, amiért tudta, hogy üldöztetés jár. De volt bátorsága szólni! Sokszor nekünk is sok belső akadályt, gátlást kell leküzdenünk magunkban, míg ki merünk mondani Jézusról valamit. Sok jó szándékú szolgálat azért bénul meg, mert hiányzik ez a bátorság. Nem merünk szólni, mert félünk a fogadtatástól, attól, hogy miként reagál rá a másik ember, mit gondol rólunk, mit szól hozzá?
Pedig ne féljetek bizonyságot tenni arról az isteni jó hírről, amit Jézusban hallottatok: hogy éhséggel, szomjúsággal várja a világ a Krisztusról szóló igaz bizonyságtételt, bátor és határozott hitvallást! Még az se tegyen bátortalanná, hogy nincs gyakorlatod benne, nem értesz hozzá. Higgyétek el, ha közületek valaki néhány egyszerű, őszinte szóval beszél Krisztusról, a Krisztusban megtalált békességéről, új életéről: sokkal nagyobb figyelmet és sokkal mélyebb benyomást kelt vele, mint én, a hivatásos lelkész egy prédikációval! Mert ti mentesek vagytok attól a gyanútól, hogy azért beszéltek, mert ez a kenyeretek. Egy hívő édesapa, aki egyetlen gyermekét elvesztette és nagy fájdalmára Krisztusban talált vigasztalást, egy csendes beszélgetésen sokkal hitelesebben és eredményesebben tud Isten vigasztaló kegyelméről beszélni, mint akár egy aranyszájú lelkipásztor, akinek nem volt ilyen személyes élménye. Használjátok ki ezt az előnyt az apostoli szolgálatban! Csak az kell, hogy rászánd magad, hogy elindulj, hogy így szólj: Itt vagyok, küldj el engem, Uram! - és egyszerre ámulva tapasztalod, amit Pál így ír le: “Volt bátorságunk a mi Istenünkben, hogy közöttetek is hirdessük az Isten evangyéliomát.”
És végül még egy nagyon fontos szempontra hívja fel az apostol a figyelmünket az apostoli szolgálatban. Ilyeneket mond: “De szívélyesek valánk ti közöttetek, a miként a dajka dajkálgatja az ő gyermekeit. Így felbuzdulva irántatok, készek valánk közleni veletek nemcsak az Isten evangyéliomát, hanem a mi magunk lelkét is, mivelhogy szeretteinkké lettetek nékünk. ...Valamint tudjátok, hogy miként atya az ő gyermekeit, úgy intettünk és buzdítgattunk egyenként mindnyájatokat. (1Thessz 2,7-8. 11) Az apostol szolgálatát az emberek iránt való szeretet ereje táplálja - ez a szeretet adott erőt és hatást a szolgálatának. Mint egy igazi anya, ki kicsinyeit dajkálgatja, mint egy igazi apa, aki a gyermekeit egyenként simogatja, buzdítja, olyan gyöngéden, felelősséggel szerette az apostol a gyülekezetet. És ez azért is meglepő, mert éppen nem természettől való jóság és gyöngédség volt ez Pálban - igazán nem lehetett rá mondani, hogy hát neki ilyen volt a természete, mert az ő eredeti természete éppen nem ilyen volt az Úr követőivel szemben. Sőt, azt olvassuk róla, hogy öldökléstől és fenyegetéstől lihegett ellenük. De éppen az a nagyszerű ebben, hogy egy ember, aki önmagától csak ártani, gyűlölni és bosszút állni tud, akinek a legállhatatlanabb természete van, egy ilyen emberben is ennyire diadalmaskodni tud Krisztus természete, egy ilyen embert is ennyire meg tud tölteni Krisztus szeretete!
Parancsszóra mi sem tudjuk sohasem úgy szeretni a másik embert, mint az anya vagy az apa a gyermekét - de éppen ez a csoda, hogy Krisztus tudja, bennünk is tudja! És ahol Krisztusnak ez az áldozatos, önfeláldozó szeretete betöltötte az emberi szívet, ott az apostoli szolgálat nem hiábavaló! (1Thessz 2,1) És ha talán sokáig kell is várnod, és sok türelemre is van szükséged, amíg Krisztus szeretetével fordulsz a másik ember felé, tarthatod magad ehhez az ígérethez: Nem hiábavaló!
Gyermekeink, barátaink, ismerős és ismeretlen embertársaink körülöttünk, várják a mi apostoli szolgálatunkat. Nem is tudják, nem is veszik észre, de mégis ezt várják! Ezt várja tőlünk a világ! És ezt várja a magad kiéhezett, leromlott, elfáradt lelke is! És ezt várja az Úr. Arra vár, hogy megújíthassa az Ő gyülekezetét ezáltal, hogy küldhesse újra a szolgálatba. Miért váratjuk a világot, a lelkünket és Urunkat addig, amíg talán kifutunk az időből, amíg késő lesz?! Miért nem adjuk át magunkat a mi Küldőnk rendelkezésére?!
Biztassuk egymást az ének szavaival:
Ő visszajön, Sion, előbb, mint véled,
Felfedi titkát minden szív előtt.
Egy lélekért se érjen vádja téged,
Hogy te miattad nem látta meg Őt.
Légy örömmondó, békekövet,
Hirdesd: A Szabadító elközelgetett!
(397. ének 5. vers)
Ámen
Dátum: 1953. december 6.