Hadd utaljak bevezetőül a múlt vasárnapi igehirdetésre. Arra kaptunk utasítást Istentől, hogy a Krisztus evangéliumához méltóan viseljük magunkat. Hallottuk, mi az igazi istentisztelet: Nem az, amit itt bent a templomban vasárnap délelőtt vagy délután egy-egy órán át gyakorolunk, sőt ez itt nem is annyira istentisztelet, mint inkább embertisztelet, mert Isten tisztel meg bennünket azzal, hogy leereszkedik közénk az Ő Igéjében. A mi istentiszteletünk ott kezdődik, amikor Istennek erre a kegyelmes közénk ereszkedésére válaszolunk, az Ő Igéjének engedelmeskedő tettekkel, az evangéliumhoz méltó viselkedéssel. Azért könyörögtünk akkor, hogy tanítson meg bennünket Isten úgy hinni, hogy képesek legyünk általa életünk minden vonatkozásában, helyzetében a Krisztus evangéliumához méltó módon viselkedni. Mai Igénket fölfoghatjuk úgy is, mint amiben Isten további útmutatást ad a Krisztus evangéliumához méltó viselkedéshez, mégpedig egy bizonyos esetben, egészen speciális helyzetben. Ha tételbe akarnám foglalni azt, amiről az Ige alapján most beszélni szeretnék, így mondhatnám: mit jelent evangéliumhoz méltó módon viselkedni az ellenségeinkkel?
Erről ugyan már beszélt Péter apostol a levelében, de úgy látszik annyira akut [égető, sürgős] kérdése, annyira csüggesztő problémája volt ez a gyülekezeteknek, hogy megint visszatér rá. A szövegből pontosan megállapítható, mi bántotta, mi keserítette a levél olvasóit: Gonoszul bántak velük, szidalommal illették őket, különböző bántalmazásokban részesültek, szenvedtek az igazságért, rágalmazták őket, mint gonosztevőket, gyalázták az ő Krisztusban való életüket. Szóval: mindenféle emberi intrika, rosszindulat, sértés, szenvedés, meg nem értés, gáncsoskodás vette körül őket mint keresztyéneket. Sokat kellett szenvedniök környezetüktől. Nem testi szenvedésről van szó, nem olyanról, amit betegség vagy gyász okoz, hanem olyanról, amit az emberek okoznak egymásnak, amivel egyik ember nehézzé, fájdalmassá, kibírhatatlanná tudja tenni az életet a másik számára. Olyanról, amit a veszekedés, a rágalmazás, a pletykálás, a gyanúsítás, a durva szavak, a szidalmazás okoz.
Azt hiszem, számunkra sem ismeretlen az ilyen fajta szenvedés. Szinte azt lehetne mondani, hogy minden más szenvedést könnyebben eltűr az ember, mint azt, amit az emberi rosszindulat okoz neki. Ez a szenvedés sokkal több ember életének a hátterében ott van, mint gondolnánk. Talán a tiédben is! Szidalom, rágalom, bántalmazás, gyalázás: micsoda bomlasztó erők ezek! Szétválasztják a jó szomszédokat, behatolnak a családi életekbe, terhessé teszik a hivatali munkát, egymás ellen uszítják a földrészeket! Mennyi szenvedést tudnak emberek embereknek okozni! - Nos, tehát ebbe a problémába szól bele most Isten Igéje. Azt mondja: ilyen helyzetben is, sőt éppen ilyen helyzetben a Krisztus evangéliumához méltó módon viseljétek magatokat! Igen: éppen az ellenségeitekkel szemben!
Minden embernek legmélyebb ösztöne az, hogy szabadulni akar az ellenségeitől. Akik ellenünk vannak, akik sértik az érzelmeinket, akik szenvedést okoznak nekünk, azok az ellenségeink! És mi ösztönösen mindent megpróbálunk, hogy szabaduljunk tőlük! De nem sikerül rendszerint - mert nem a Krisztus evangéliumához méltó módon viselkedünk velük szemben. Az egyik nagyon nem evangéliumhoz méltó magatartás az, hogy megkeményedünk velük szemben. Sokszor, amikor beszélgetek valakivel és az illető elmondja, mennyit kell szenvednie ettől-attól, érzem a beszédén, látom az arcán, mennyire megkeményedett a szíve az őt bántalmazóval szemben. Olyan ez a megkeményedés, mint amikor a víz befagy, dermesztő jégréteg alá zárkózik. Ez a legemberibb, a legtermészetesebb magatartás: ridegen, fagyosan bezárulni valaki előtt, aki méltatlanná vált viselkedésével a bizalmunkra. Csak éppen: a legemberibb és legtermészetesebb magatartás rendszerint nem evangéliumhoz méltó viselkedés.
A megkeményedésnek erre a kísértésére való tekintettel mondja az apostol: “Végezetre mindnyájan legyetek egyértelműek, rokonérzelműek, atyafiszeretők, irgalmasak, kegyesek”. (8. vers) Csupa olyan dolgot mond az apostol, ami a keménységnek az ellentéte. Hiszen a keménység nem egyéb, mint az együttérzés, a szeretet, az irgalmasság és az alázat hiánya. Csak meg ne keményedjetek, csak azt ne tegyétek! - kiáltja az apostol. Ilyenkor van szükség éppen a részvétre, az irgalmasságra, az alázatosságra. Nehéz? Persze, hogy az! De gondolj arra, hogy te olyan Istenben bízol, Aki részvéttel, irgalommal van irántad, pedig hányszor okoztál Neki fájdalmat! Mi lenne belőled, ha Ő is megkeményítené a szívét veled szemben? Hát nem az Ő könyörületéből, nem az Ő türelméből élsz? Emlékezzél, mit mondott Jézus: “Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket!” (Mt 6,15) Jézus pedig nem játszott a szavakkal! Mi lesz veled, ha Isten nem bocsátja meg a vétkeidet? Ez maga a kárhozat! És te vonod magadra! Azzal, hogy megkeményedett a szíved és nem tudsz megbocsátani. Ha fontos neked, hogy Isten bűnbocsátó kegyelmében te is részesülhess, akkor légy irgalmas, légy atyafiságos, alázatos azokkal szemben, akiktől szenvedned kell!
A másik nagyon természetes és emberi magatartás az ilyen helyzetben, hogy föllázad bennünk az önérzet, és azt mondjuk: de ezt már nem tűrhetem szó nélkül! Ezt már nem vághatom zsebre, visszaadom neki! Itt megint szemben áll emberi természetünkkel Isten Igéje és azt mondja: “Nem fizetvén gonoszszal a gonoszért, avagy szidalommal a szidalomért; sőt ellenkezőleg áldást mondván, tudva, hogy arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek, Mert a ki akarja az életet szeretni, jó napokat látni, tiltsa meg nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot!” (9-10. v.) Gonosszal fizetni gonoszért, szidalommal a szidalomért: ez az ököljog rendszere! És hányszor kísérletezünk ezzel a módszerrel! Ha kulturált emberek vagyunk, a nyelvünk élével akarjuk lefejezni az ellenségünket. Vagy perre tereljük az ügyet. Mindenképpen térdre akarjuk kényszeríteni az ellenséget! Azt hisszük, így megszabadulunk tőle, így talán legyőzzük! Nos: így soha nem szabadulunk meg az ellenségünktől, a bántalmazónktól, csak növeljük benne az ellenséges indulatot. Mert a barátságtalan szó barátságtalan visszhangra talál, a magunk éles nyelve csak a másikat élesíti. A perek újabb pereket szülnek. A háború nem pusztítja, hanem termeli az ellenséget. A szócsata szintén ugyanúgy.
Óh, csak azt vennénk komolyan, amit az apostol mond: “Mert a ki akarja az életet szeretni, jó napokat látni, tiltsa meg nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot!” (10. v.) Nem ijedtél-e már meg magad is attól, amit hirtelen felháborodásodban valakinek mondtál? De már kiszaladt a szádon, és magad is érzed, hogy nem lett volna szabad. De most már az a szó járja a maga útját abban a másik lélekben, és nem tudod többé visszahozni! Amikor lehiggadsz, talán megszólal benned egy belső hang: De igaza van Istennek, mikor ezt mondja: “Mert a ki akarja az életet szeretni, jó napokat látni, tiltsa meg nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot!” - Sőt, nem csak ezt mondja, hanem még többet is: “Nem fizetvén gonoszszal a gonoszért, avagy szidalommal a szidalomért; sőt ellenkezőleg áldást mondván, tudva, hogy arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek!” Áldást mondani annyit jelent, mint jót mondani! Gondolj most azokra az emberekre, akik nehézzé teszik az életedet, akiktől szenvedned kell! Akikre panaszkodni szoktál. Azt mondja Isten: mondj áldást rájuk, mondj valami jót róluk, beszélj valami jót nekik! Egyetlen lehetséges mód van megszabadulni az ellenségedtől: barátokká változtatni a szereteteddel. Akire áldást tudsz mondani, annak te legalább ellensége már nem leszel többé! Megszűnik az ellenséges viszony, legalábbis a te részedről!
Azután van itt még egy nagyon komoly figyelmeztetés: “Forduljon el a gonosztól, és cselekedjék jót; keresse a békességet, és kövesse azt.” (1Pt 3,11) Nyilván arra gondol az apostol, hogy az a bizonyos gonoszság nem csak az egyik oldalon van meg, hanem a másikon is. Nem mindig érnek bennünket a bántalmazások ok nélkül. Nem vagyunk mi olyan ártatlanok, tökéletesek, mint amilyennek - mint ahogyan az ilyen szenvedésekben - látni szoktuk magunkat. Ezért mondja az apostol: keressétek a békességet és kövessétek azt! Panaszkodsz valakire, de vajon te magad igyekszel-e minden tőled telhetőt megtenni a békesség keresésére? Be tudod-e látni és el tudod-e vállalni ilyen esetben a magad hibáját? Nem azért vagy-e békétlen, áldatlan viszonyban valakivel, mert mindig a másik oldalon keresed a hibát? Nem te magad tetted-e ellenségeddé azt, aki most bánt téged? Nem azt adja-e vissza neked, amit tőled kapott? Nos, csak fordulj el a benned levő gonosztól és keresd a békességet! Ne azt várjad, hogy ő változzék meg veled szemben, hanem te viszonyulj hozzá másként! Békességet kereső módon. Olyan különös az, ha az ember belsőleg megváltozik valakivel szemben, akit ellenségének tartott és azzal a szándékkal közeledik hozzá, hogy most pedig mindenképpen a békességet keresi és azt követi: egyszerre csodálkozva úgy látja, mintha az a másik megváltozott volna őiránta. Igen: a bennünk lévő indulatok - akár békés, akár békétlen indulatok - valami módon kisugároznak belőlünk és olyan atmoszférában látjuk azt a másik embert, amilyent magunkból vetítettünk ki reá, amilyen indulatokkal körülvesszük őt. Ezért olyan nagy jelentőségű, amit az apostol mond: “Forduljon el a gonosztól, és cselekedjék jót; keresse a békességet, és kövesse azt.”
És végül olyan kérdést tesz föl az apostol, amire minden hívő embernek tudni kell felelni: “És kicsoda az, a ki bántalmaz titeket, ha a jónak követői lesztek?” (1Pt 3,13) Vagyis ki bánthat titeket, ki árthat nektek? Hívő ember létedre még mindig ott tartasz, hogy fáj, ha bántanak, érzed, ha sértenek, fölháborodsz, ha gonoszsággal illetnek?! Csak a mi óemberünk ilyen érzékeny. Azzal pedig csak jót tesznek, ha nem kímélik. Segítenek vele abban, ami a legnehezebb a Krisztus-követésben: önmagad megtagadásában. Egy kis verset találtam a papírjaim között, nem tudom ki írta, de nagyon igaz a tartalma. Arról van benne szó, hogy azok az emberek, akik fájdalmat okoznak: a hit szemével nézve félreismert jó barátok.
Minden, amit itt az apostol elmond, bizony csak jó tanács marad, amit szívesen követnénk, ha képesek volnánk reá. Ezért, hogy mindez több legyen csak tanácsnál, több legyen egy újabb teljesíthetetlen törvénynél, - ezért mondja a végén: “Az Úr Istent pedig szenteljétek meg a ti szívetekben.” (1Pt 3,15) Egy (korábbi) új fordítás szerint: “Az Úr Jézust szenteljétek meg a ti szívetekben.” Mintha azt mondaná: nézzétek, képtelenek vagytok a magatok erejéből nem gonosszal fizetni a gonoszért, sőt áldást mondani, békességet keresni. Azt csak Jézus tudta megtenni, hogy imádkozott a keresztfán és kegyelmet kért azok számára, akik halálra kínozták. Mi képtelenek vagyunk rá - hacsak maga Jézus le nem szereli bennünk az indulatokat, és meg nem tölt a saját indulatával! Ezért mondja az apostol: “Az Úr Jézust szenteljétek meg a ti szívetekben.” Hagyjátok, kérjétek, hogy az Ő szentsége, az Ő Szentlelke cselekedje bennetek, a szívetekben, hogy szorongató vágyat érezzetek jót tenni az emberekkel, igen: éppen az ellenségetekkel! Nem elég a jó tanács, erő is kell hozzá! Egyedül Ő teheti erővé is azt bennetek, amit tanácsol!
Ádvent második vasárnapja van. Az advent a karácsonyra való készülődés ideje, alkalma. A múlt csütörtöki istentiszteletünkön arra figyelmeztetett bennünket Isten Igéje, hogy lelki módon készüljünk egy lelki karácsonyra. Nos, ehhez az is hozzátartozik, hogy az emberekkel való viszonyulásunkban is fölszámolunk minden vitás ügyet, minden félreértést, minden sérelmet, haragot, neheztelést. Nem lehet igazi karácsonyod, ha nem békülsz meg mindenkivel teljes szívedből, akivel most nem vagy békességben! Jézus, aki kiengesztelt bennünket Istennel, hadd engeszteljen ki bennünket minden emberrel is. Hiszen tudod, hogy “ha a te ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened: Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat és menj el, elébb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljővén, vidd fel a te ajándékodat!” (Mt 5,23-24)
Ezért könyörögjünk most az ének szavával:
Ó, Szeretet, áraszd ránk meleged,
Hadd kóstoljuk édességedet;
Tiszta szívből mindenkit hadd szeressünk,
Egyességben és békében éljünk.
Könyörüljél.
(234. ének 3. vers)
Ámen
Dátum: 1954. december 5.