Péter apostol levelének tanulmányozása során láttuk az első két alkalommal, hogy a keresztyén emberek, tehát azok, akiket Isten az Ő Fiával, Jézus Krisztussal való közösségre hívott el, idegenek ebben a világban, de nem idegenkednek ettől a világtól. Idegenek, mert idegen, azaz nem földi, nem emberi az az erő és lélek, ami bennük munkálkodik: Istentől való, mennyei eredetű! De éppen ezért nem idegenkednek e világtól, sőt Isten szeretetének, eljövendő új világának az előjelei, hírnökei, munkálói ebben a világban.
Másodszor láttuk, hogy e nem könnyű jövevénysorsukat azzal a bizonyos reménységgel élhetik, hogy Isten a legnagyobb jót, a megváltás művét folytatja tovább és teljességre viszi az egész világ életében. Már most Istennek e végső győzelme bizonyosságában élhetnek, ittenivé és mostanivá tehetik azt, ami még csak jövőbeli ígéretben az övék: az üdvösséget. Péter apostol most ezt a kiválasztott, élő reménység alatt vándorló jövevénycsapatot szent életre buzdítja. Arról beszél, hogy a zarándok ember, az elszéledt jövevények, a kiválasztottak gyülekezete szent nép kell, hogy legyen! Elhangzik a nagy felszólítás, minden idők legnagyobb követelménye az emberekkel szemben: “Hanem a miképen szent az, a ki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben; Mert meg van írva: Szentek legyetek, mert én szent vagyok.” (1Pt 1,15-16)
Ijesztő követelmény! Hiszen csak egyedül az Isten a szent! Néki lényege, természete a szentség. És hogy ez valójában mit jelent, nem is tudjuk elemeire fölbontani, megmagyarázni másként, csak úgy, ha a mi ember természetünknek éppen az ellenkezőjére gondolunk. Az emberi természet rossz, fertőzött, bűnös - Isten természete mindennek, amit magunkban megismertünk, éppen az ellenkezője: jó, tiszta, szent! Sőt, Ő maga az abszolút jóság, tisztaság és szentség! Hogyan kívánhat Isten az embertől a saját maga szentségére való hivatkozással ilyet, hogy szentek legyetek?! Olyasforma ez, mintha azt mondanánk egy halottnak, hogy éljen, vagy mintha a pacsirta azt mondaná egy ólomdarabnak, hogy emelkedjék föl abba a magasságba, amelyben ő tölti meg dalával a levegőt! Hiszen itt arról van szó, hogy az emberi természet változzék át isteni természetté! Vajon komolyan gondolta ezt az Isten? Képtelenségnek látszik. Ezért meg is próbáltuk mi, emberek Istennek ezt a maximális követelményét az általunk is elérhető minimumra leszorítani, redukálni, mondván, hogy ez úgyis megvalósíthatatlan, ez olyan távoli ideál, amit ember soha el nem érhet, igyekezzünk hát legalább viszonylagosan jók és becsületesek lenni! Az isteni szentség követelményéből csináltunk egy általános humánus erkölcsöt. Sokszor még ezt sem sikerül megvalósítanunk.
Olyan sokszor tapasztaltam magamon is, másokon is, hogy tudunk mi nagyon udvariasak, műveltek, becsületesek lenni, részvétet, segítőkészséget tanúsítani, szeretetreméltók lenni, - de mindez valójában csak máz, festék, vakolat rajtunk, s rögtön leválik, vagy legalábbis megreped, amint megszűnnek azok a társadalmi föltételek, amelyekre szabva voltak. Harmonikus életkörülmények között nem nehéz az embernek a jó oldaláról mutatnia magát, de amint megzavarja valami ezt a harmóniát, rögtön lehullik minden. Ez a bizonyos kultúrvakolat, máz, keresztyén színezetű erkölcs legföljebb az egyiknél vastagabb, mint a másiknál. Az egyikhez szilárdabban tapad, mint a másikhoz, de csak máz marad. Ami azután alatta van, az a legszörnyűségesebb valami! Erre puszta önmegfigyelés által rájöhet akárki! És akkor még nekünk, akiknek a természete még a minimális emberi erkölcsi követelmények betartására is képtelen, nekünk mondja Isten: “Szentek legyetek, mert én szent vagyok”?! Hát Isten nem ismeri az embert?!
De igen, nagyon is! Íme, ebben a most felolvasott részben is beszél olyan kívánságokról, amelyek tudatlanságból vannak bennünk “Mint engedelmes gyermekek ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, a melyek tudatlanságotok alatt voltak bennetek;” (1Pt 1,14) Azután az atyáinktól örökölt hiábavaló életről, képmutatásról szól: “Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; Hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén: A ki eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén ti érettetek, A kik ő általa hisztek Istenben, a ki feltámasztotta őt a halálból és dicsőséget adott néki; hogy a ti hitetek reménység is legyen Istenben. Lelketeket az igazság iránt való engedelmességben képmutatás nélkül való atyafiúi szeretetre tisztítván meg a Lélek által, egymást tiszta szívből buzgón szeressétek!” (1Pt 1,18-22) Azután meg arról beszél, hogy az ember minden dicsősége olyan, mint a fű virága, amelyik megszárad és lehull. “Mert minden test olyan, mint a fű, és az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága. Megszárad a fű, és virága elhull”. (1Pt 1,24)
De Isten Igéje úgy beszél emberi természetünknek erről a romlottságáról, tehetetlenségéről, mint ami már elmúlt, amin már túl vagyunk vagy túl lehetünk - úgy, mint a börtönből szabadult fogoly a rabságáról, amiben benne volt, de már nincs ott. Azt mondja: igen, ilyenek voltunk azelőtt, régebben. Igen: ilyen volt az emberi természet és ilyen ma is, de történt valami, Isten közbeavatkozott, tett valami nagyot értünk: megváltott a mi atyáinktól örökölt hiábavaló életünkből. Tehát éppen abból a jóra képtelen emberi természetünkből Ő megváltott, mégpedig nem olyan veszendő holmin, aranyon vagy ezüstön, amin mi váltunk meg egy vasúti jegyet vagy bármi más drága holmi árát, hanem drága véren váltott meg. Krisztusnak, mint hibátlan és szeplőtelen báránynak a vérén! Igen: megromlott a mi vérünk, a mi atyáinktól örökölt természetünk, de Isten egy új véráramlatot indított meg a Golgotán, egy magasabb fajta új örökséget, és ebből az új, tiszta, romlatlan forrásból új természetet örökölhetünk! A Krisztus természetét, isteni természetet! Lehet, hogy szegény, fertőzött, zavaros ősöktől származunk. Ki nem? Nos, hát legyen! De ímé Isten mondja: “Nem veszendő holmin... váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; Hanem drága véren, ...a Krisztusén.” Tehát most egy új ős által, a Krisztus által, egy új családba lépek be. Mint aki újonnan született egy romolhatatlan magból, nem vagyok a múlt áldozata, új életet kezdek Őbenne! Drága vére által ehhez az isteni új örökséghez tartozom!
Nézzétek, az apostol így mondja: “Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből". Egy (korábbi) új fordítás szerint: “Hiszen tudjátok!” Lám, nem azt írja: ugye hiszitek, vagy remélitek, vagy valószínűnek tartjátok, sem azt nem mondja, hogy gondoljatok arra, hogy majd egyszer így lesz. Nem! Hanem így: “hiszen tudjátok”, hogy megtörtént! Megváltattatok! Tudjátok, hiszen megvan rá a garancia is! Nem a mi érzésünk, nem a szívünknek valamilyen jelentése a garancia, egyáltalán nem bennünk van a garancia: a megtörtént megváltásnak egyetlen garanciája az a drága vér, a hibátlan és szeplőtlen Báránynak, Krisztusnak a vére!
Tehát ezért, éppen erre való tekintettel mondatja Isten Péter apostollal: “Mint engedelmes gyermekek ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, a melyek tudatlanságotok alatt voltak bennetek; Hanem a miképen szent az, a ki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben!” (1Pt 1,14-15) A szent ember nem bűn nélküli ember. Az apostol nem rajongó, nagyon is reális látású. Tudja, hogy a megváltott emberek is követnek el hibát, néha nagyon is nagyot! Tudja, hogy a Krisztus vérén kiválasztott embernek is mindennapos kérése kell, hogy legyen: “Bocsásd meg a mi vétkeinket!” (Mt 6,12) Az a szent ember, aki odaadja magát Isten rendelésének, aki odaadja magát Isten akaratának a cselekedetére. Aki meg akarja őrizni magát, annak az új örökségnek, új származásnak, új családnak a méltóságát, amelybe Krisztus vére által beletartozik. “Szentek legyetek” - ez gyakorlatilag ugyanaz, mint az a felhívás, amivel az Egyházak Világtanácsa evanstoni nagygyűlésén szólították fel a különböző egyházakat és azok képviselőit, ill. tagjait, hogy “a keresztyén hit erkölcsi követelményeit a mindennapi életben valósítsák meg!” Arról van tehát szó, hogy a krisztusi eszményeinket, ideáljainkat vigyük bele az életbe! Amit hiszünk, azt éljük is! A legnagyobb szentségtelenség az, amikor a keresztyén eszményeink és gyakorlati életünk különválik egymástól.
“Szentek legyetek” teljes életetekben - hangsúlyozza az apostol, és ez azt jelenti, hogy teremtsetek egységet az eszmény és a valóság között, az elmélet és a gyakorlat között! - Egy nagyon komoly keresztyén embernek egyszer egy intelligens asszony azt mondta beszélgetés közben: Úgy gondolom, ön idealista! Az illető azt válaszolta, hogy igen, az vagyok. Mire az asszony legyintett a kezével és így szólt: A viszontlátásra! Én realista vagyok! Az a keresztyén személy akkor sajnálta, hogy a másik így megveti az idealizmust, de azután később nyugtalan érzése támadt, hogy talán mégis igaza van annak a másiknak, annak a realistának.
Egy híres teológiai professzor azt mondta: a keresztyénség következő nagy lépése előre az lenne, hogy megszabaduljon idealizmusától. Mert az idealizmus teljességgel vallásellenes, mivel a vallást valótlanná, irreálissá rontja. Az élettől távol levő eszmék nem érnek semmit. A siralmas gyakorlati viselkedésünk pótlására építettük ki az idealizmust. Ti. már maga az a tény, hogy ilyen magasztos eszméink vannak, mint amiket Jézus hirdetett, azt a vigasztalást nyújtja, hogy olyan emberek vagyunk, akik - legalábbis eszményeink világában - ilyen fennköltek tudunk lenni. Ez kárpótol a valóságért. De ez a szellemi világ a fantázia világává lesz, mert közben a valóságban, a “teljes életben” valami más tart bennünket fogva. Azok az eszmék, amelyeket vallunk, de nem élünk meg, csak légvárak, de a légvárakban nem lehet lakni!
Jézusnak nem volt valóságtól elvonatkoztatott idealizmusa. Ezt mondta egyszer: “A beszédeket, a melyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, a ki én bennem lakik, ő cselekszi e dolgokat.” (Jn 14,10) Tehát itt a szó és a tett egyet jelentő fogalmak, az Ő beszédei cselekedetek voltak. Szó és tett egy volt. Eggyé kell lenniök a mi életünkben is. Ugye, valljuk azt, hogy a szeretet és mindaz, ami ebből következik: a megbocsátás, a békesség, az emberek közötti egyenlőség, a testvéri viszonyulás a másikhoz, az önzetlen segítőkészség, az igazságosság, az erkölcsi tisztaság, a legfennköltebb krisztusi eszmék? Nos tehát: milyen lépéseket teszek ezeknek a belülről vallott eszméknek a külső életben való megvalósulása érdekében? Amennyire rajtunk áll és tőlünk függő körülményeken múlik, teszünk-e gyakorlati lépést itt és most például az igazságtalanság megszüntetésére, emberek közötti külsőségek áthidalására, az erkölcsi tisztátalanságnak magunkban és másban való leküzdésére? Elmegyünk-e addig, ameddig csak tudunk eszményeink megvalósításában? Lehet, hogy még nem vagyunk a célnál, de legalább úton vagyunk-e afelé, egész valónk belevetésével? Már most! És ez a "most" nagyon fontos. Mert e nélkül még az a szándék is, hogy majd egyszer teszek valamit, szellemi kompenzációvá, kábítószerré válik. Nem reális az, amiben nincs meg a "most". Hajlandók vagyunk-e mindezekbe a szándékokba belevinni a "most" követelményét?
“Szentek legyetek” - azt jelenti, hogy kezdd el élni itt és most, a társbérletben, a gyermekeink között, a munkádban és a szórakozásodban, a melléd vagy alád rendelt emberekkel való közösségedben, kezdd el megélni azt az új természetet, amit abból a golgotai tiszta vérből örököltél. Itt és most kezdd el megélni a Krisztust!
Lehetséges ez? Igen! Hadd olvassak fel egy pár sort egy levélből, amit tegnapelőtt egy férfitól kaptam: “Nagy nyomorúságban voltam, szerettem volna szabadulni. Igyekeztem emberileg mindent elkövetni, mégsem tudtam győzni a természetem fölött. Hol a szabadulás? Van-e kiút a számomra? - merült fel bennem a kérdés. És ettől kezdve Isten kegyelméből megtapasztaltam, hogy van szabadulás Krisztusban! Az Ő vérében! Ha énbennem nincs erő, Őbenne van nagyon gazdagon. S amikor feladtam minden erőmet, és úgy fordultam az Úrhoz alázattal: Uram, látod, megint jön a kísértő, Te segíthetsz, akkor csodálatosan eloszlott minden és sorozatosan tapasztaltam meg Isten erejét és hatalmát az életemben. Teljesen felszabadultam.”
Lám, mennyire reálisan igaz, hogy “... nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; Hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén.” Tehát most már: “Mint engedelmes gyermekek ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, a melyek tudatlanságotok alatt voltak bennetek; Hanem a miképen szent az, a ki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben!”
Ámen
Dátum: 1954. szeptember 5.