Mindenekelőtt arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a Miatyánknak ez a most soron következő mondata egy kihangsúlyozott “és”-sel van kapcsolva az előzőhöz. Tudjuk, hogy az “és” kötőszó. Azt jelenti, hogy Jézus a kenyérért való kérést és a bűnbocsánatért való könyörgést szorosan összeköti egymással. Mintha azt mondaná, hogy a mindennapos bűnbocsánatra éppen olyan szükségetek van emberek, mint a mindennapi kenyérre! Igen, mindkettő nélkülözhetetlen: a kenyér a gyomor miatt, mert nélküle meghalnánk, a bűnbocsánat pedig a lelkünk miatt, mert enélkül is meghalnánk. Mégpedig kétszeresen: nemcsak testileg, hanem ami még sokkal borzasztóbb: lelkileg is, nemcsak a jelen idő számára, hanem az örökkévalóság számára is. Mindkettő megköveteli a magáét: a gyomor is, a lélek is. Csak a gyomor hangosabban követelődzik, ha éhes: figyelmeztető jeleket ad, ha nincs életadó kenyere. Az éhes lélek hangja pedig sokkal csendesebb: nem korog, mint a gyomor, csak sóhajt, csendben szenved és sorvad, ha hiányzik az éltetője, a bűnbocsánat.
Itt Jézus tehát nagyon határozottan megmondja, hogy valóban nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével is, ami Istennek szájából származik. És a legfőbb Ige, a leghatalmasabb szó, a legdöntőbb kijelentés, ami Isten szájából származik, benne van ebben az egyetlen szóban: bűnbocsánat. Ezért tanít Jézus így imádkozni: “A mi mindennapi kenyerünket add meg minékünk ma és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” És Isten a mi bűneinket már ténylegesen meg is bocsátotta. Elvégeztetett az a nagy isteni áldozat, amely minden emberi bűn megbocsátásához szükséges volt. Elvégeztetett a Golgotán. Akármilyen rettenetes, borzasztó, hatalmas az emberi bűn a világon: van valami, ami még annál is nagyobb, hatalmasabb, átfogóbb: Istennek a bűnért való áldozata a keresztfán. Mióta ott az egyetlen ártatlan, magára vévén Istennek a bűnért való teljes haragját, a bűn átkát, így kiáltott fel: “Atyám, bocsásd meg nékik, mert nem tudják mit cselekesznek” - azóta új korszak kezdődött a világ életében: az ingyen, kegyelemből felkínált bűnbocsánat korszaka. Ebben élünk mi is, egészen a Krisztus visszajöveteléig.
Jézus váltsághalála ott a keresztfán éppen azt jelenti, hogy Isten meghirdette a teljes amnesztiát minden bűnös ember számára. Nem nekünk kell kikönyörögnünk Istentől a bűnbocsánatot, mert az már elvégeztetett, hanem részesülnünk kell abban, amit Jézus számunkra megszerzett. A mi kérésünk arra vonatkozik, hogy részeltessen bennünket is az Ő bűnöket megbocsátó kegyelmében. Ezzel a kéréssel: bocsásd meg a mi vétkeinket, mintegy kinyújtjuk a kezünket annak a kegyelemnek az elfogadására, amit Isten Jézus Krisztusban nyújt felénk. Ezzel a kéréssel mintegy átvesszük Isten legnagyobb ajándékát. Mert mit jelent a bűnbocsánat? A bűn azt jelenti, hogy egy bizonyos válaszfal keletkezik köztem és aközött a Valaki között, aki ellen vétkeztem. Ha most bocsánatban részesülök, akkor az azt jelenti, hogy az a válaszfal nincs többé közöttünk, elvétetett, kitöröltetett azáltal, hogy a másik kiengesztelődött irántam. Így tehát a közösség újra helyreállt közöttünk. A bűnbocsánat tehát a bűn által elveszített életközösségnek a visszaállítását jelenti Isten és az ember között. A bűnbocsánat által minden, ami az Istennel való közvetlen kapcsolatba-jutásnak útját állta, megszűnt. Olyan a bűn, mint a szakadás a villanydrótban: megszűnt a kontaktus, az érintkezés. Ebbe a szakadásba állt bele Jézus az Ő halálával és feltámadásával, és így kötötte újra össze azt, ami elszakadt Isten és az ember között, a föld és a menny között. Ezért a bűnbocsánat nemcsak egyes törvénysértések következményeinek az elengedése, hanem egy merőben új viszony Isten és az ember között. Isten a bűnbocsánattal újrakezdést, új életet kínál az embernek. Olyan döntő esemény, ami lezárja a múltat és megnyit egy új jövőt. Arra biztat, és arra késztet, hogy el lehet kezdeni a kegyelem hatálya alatt most már egy új életet.
A példázatbeli király, mikor elengedte az adós szolgának a tíz ezer tálentum adósságot, elbocsátá őt. Mintha azt mondaná neki: Most szabad vagy, új életet kezdhetsz. A bűnbocsánat azonnal látható áldás. Nemcsak a jövőre vonatkozik, nemcsak olyan híd, ami a meghalás pillanatában majd átsegít az örökkévalóságba, hanem ténylegesen ható erő. Nem olyan csekk, amit majd a másvilágon fizetnek ki, hanem tényleges, valóságos kapcsolat Istennel. Ezt kérjük, amikor így imádkozunk: “Bocsásd meg a mi vétkeinket!” Tehát azt, hogy az Ő bűnbocsátó kegyelmének az ereje tápláljon, éltessen ma is, Istennek a bűnbocsánat által lehetővé tett életközösségében maradjunk meg és erősödhessünk meg ma is. Hiszen még így is mindig újra vétkezem. A kegyelemből élő, megtért keresztény is nap-nap után annyit vétkezik, mulaszt, hogy adóssága, tartozása, az, ami a rovásán van, hihetetlenül megnő. Ennek az elengedését is mindig újra kell kérnünk, különben terhe agyonnyom. Éppen aki átélte már a bűnbocsánatnak egyszer s mindenkorra érvényes, új életet teremtő hatalmát, az érzi elevenen, hogy mennyire nem lehet élni naponkénti bűnbocsánat és bűnbánat nélkül, mint ahogyan a rendesen tisztálkodó ember nem érzi jól magát naponkénti mosakodás nélkül. Minden nap újra szükségünk van arra, hogy Krisztus a bűnbocsánat munkáját elvégezze rajtunk. A földön járás következtében a naponkénti beszennyeződéstől újra és újra meg kell, hogy mosson bennünket, mert különben belefulladunk a saját szennyünkbe. Ezért legyen mindennapi könyörgésünk, mintegy naponként megismétlődő zarándokút a Golgotához: “És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk...” A kérésnek azt a másik felét olyan fontosnak tartja Jézus, hogy az elmondása után még külön is visszatér reá és tovább magyarázza: “Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok.” (Mt 6,14)
Jézus egy nagyon szemléletes példában mutatja be, milyen végtelenül nagy az ember adóssága Istennel szemben, és ehhez képest milyen jelentéktelenül kicsi az ember adóssága a másik emberrel szemben. Egyiket tízezer talentummal érzékelteti, a másik pedig ehhez viszonyítva 100 dénár. Mostani pénzértékünk szerint körülbelül ötven millió Ft-ot és 100Ft-ot kellene mondanunk. Ebből azt látjuk, hogy embernek Istennel szemben való bűne annyira jóvátehetetlen, elintézhetetlen, kitörölhetetlen nagy adósság, mint ahogyan normális úton-módon képtelenség lenne egy embernek akár egy egész életen át összehordani egy ötven millió forintnyi adósság fedezetét. Míg viszont az embereknek egymással szembeni bűneik, vétkeik éppen úgy elintézhetők, mint ahogyan egy szegény ember számára is lehetséges egy 100Ft-os adósságot a két keze munkájával ledolgozni, kiegyenlíteni. És most az a rettenetes ebben a példázatban, hogy Istennél nemcsak haladékot kapunk, hanem az egész adósság elengedését, tehát 100%-ig irgalmat, ezzel szemben az a szolga még haladékot sem hajlandó adni, hanem a legkegyetlenebb eszközökkel akarja behajtani azt a kis tartozást, tehát 100%-ig könyörtelen.
Vajon így van ez valóban? Igazán ennyire gonosz az ember, mint ahogyan Jézus itt bemutatja ennek a szolgának a képében? Sajnos igen. A legrettenetesebb példát reá a világtörténelemnek az a napja szolgáltatja, amelyen egy olyan embert, aki embertársaival mindig csak jót tett, a legirgalmatlanabb módon kivégeztek: nagypéntek napján. De éppen elég bizonyságát látjuk ennek az irgalmatlanságnak a mindennapi életünkben is. Mi magunk mennyivel könnyebben tudjuk bánni és megvallani a másik ember bűnét, mint a sajátunkat! Mennyivel jobban érdekelnek bennünket a mások bűnei, mint a sajátunk! Azokról többet beszélünk, azokat komolyabban számon tartjuk, mint emezeket. Észre sem vesszük már, annyira megszoktuk, hogy társalgásunkban a legfőbb téma, a legélvezetesebb csemege a másik bűne, mulasztása, hibája. Azon nevetgélünk, azt kritizáljuk, azt ítélgetjük, mérlegeljük, rágcsáljuk, mintha nem is lenne sürgősebb tennivalónk vele. Pedig van: továbbadni nékik az Istentől kapott bűnbocsánatot. Mint ahogyan a Nap azért van, hogy süssön, a madár hogy énekeljen, a virág hogy virítson, a tűz hogy égjen: a bűnbocsánat is azért van, hogy mi is megbocsáthassunk másoknak. Ez a világ talán azért érez meg olyan keveset az egyház só és világosság voltából, mert bennünket jobban érdekelnek és foglalkoztatnak mások bűnei, mint a bűnbocsánat, amit a világnak tovább kellene adnunk. Pedig így is kérjük: “Bocsásd meg a mi vétkeinket, amiképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”.
Nagyon szorosan összefűzi itt Jézus az Istentől kapott bűnbocsánatot és a minket megbántóknak továbbadott megbocsátást egymással. Szinte így is lehetne mondani, mert ez az értelme: “Úgy bocsássa meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk!” Úgy, olyan mértékben, olyan igazán, olyan teljesen! Ha valaki meg akarja tudni, hogy Istennek könnyű-e vagy nehéz a bűnbocsánat, a megbocsátás: gondoljunk önmagunkra és arra a valakire, aki megbántott. Hajlandók vagyunk az egész világ bűneit megbocsátani, általánosságban és elvben valljuk a bocsánatot - de van valaki, talán egy személy, egy társaság, egy csoport, amelynek a képe ha felvetődik a lélekben, elfog az indulat, ökölbe szorul a kéz, lelepleződik a belső hang: nem tudok megbocsátani, ennek az egynek nem! Vagy azt mondja az ember magában: “Megbocsátok, de szeretni nem tudom többé! Megbocsátok, de nem törődök vele többé! Vagy: Megbocsátok, de szakítok vele!”. - Nos, akkor ugyanilyen bocsánatot kérek a magam számára is Istentől! Hiszen az imádság így szól: “Úgy bocsásd meg az enyémet, mint én a másikét!” Aki gyűlölködő, haragtartó, irgalmatlan szívvel imádkozza a Miatyánkot, az ezzel a kéréssel ítéletet kér maga fölött. Azt, hogy “Uram, ne feledd el soha a bűneimet, tartsd számon azokat és ítélj el érettük!”
Nem is volnánk képesek a teljes megbocsátásra, ha nem volna honnan meríteni erőt hozzá! Magamtól legfeljebb csak színből, látszatért tudnék megbocsátani másoknak, de ha arra nézek, aki az én tízezer talentumomat elengedi: ez a látás kicseréli a gondolatomat, a szívemet és meg tud valóságosan bocsátani úgy, mint Isten nekem. Ha valakire haragszol, ne az embereknek beszélj róla, mert azok újra felingerelnek ellene, hanem beszélj róla Istennek és az Ő bocsánata legyőzi a te haragodat! Tégy úgy, mint Isten, aki úgy szabadul meg ellenségeitől, hogy barátaivá teszi őket!
Íme, Isten a bűnbocsánat által merőben új viszonyt teremtett önmaga és az emberek között. A kereszténységre vár az a nagy feladat, hogy a kapott bűnbocsánat továbbadása által új viszony, új élet, megbékélés, kiengesztelődés jöjjön létre az emberek között. Ezt a kérést is mások helyett is mondjuk, többes számban, mintegy könyörögve azért, hogy a bűnbocsánat ereje rontsa le a gyűlöletet, a válaszfalakat a családtagok között, népek között. Talán más lenne most a világ arculata, ha Krisztus követői igazán tudnák kérni: “Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeznek!”
A Miatyánk ezen kérésének igazi elimádkozása olyan nagy dolog, hogy imádkozni kell azért, hogy elimádkozhassuk! Fogjuk hát könyörgőre, úgy, ahogyan az ének adja szánkba az imádságot:
BOCSÁSSAD MEG BU˝ NEINKET,
Mind ama nagy veszettséget,
Amely elsőszüléinktől
Szállott reánk örökségül,
Mind amely rossz gyümölcsöket
Bosszúdra e rossz fa termett.
Nézvén szent Fiad vérére,
Ne vonj minket ítéletre,
És vétkeinkért meg ne feddj,
sőt mindenekben megengedj,
AMINT MI IS MEGENGEDÜNK,
HA KIK VÉTETTEK ELLENÜNK.
(483. ének 12-13. vers a régi énekeskönyv szerint)
Ámen
Dátum: 1955. február 20.