Hajlandók vagyunk azt gondolni, hogy ez a legkönnyebb kérés a Miatyánkban. Hiszen olyan emberi szükséget fejez ki, amivel minden ember minden nap találkozik. Milliók gondja a kenyér! Nem a lelki kenyér, nem az úrvacsorai kenyér, nem az, amit a Biblia így nevez, hogy “az élet kenyere”, hanem a valóságos, a testet tápláló, a lisztből és vízből gyúrt, a kemencében sült kenyér és mindaz, amit ez a szó a maga legszélesebb értelmében jelent. Tehát a testi létünk és jólétünk fenntartásához szükséges dolgok: az eledel, a ruházat, a megélhetés, a munka gyümölcse, a testünk egészsége, általában mindaz, ami szükséges ahhoz, hogy kenyerünket naponként békességben és boldogságban ehessük! Azért mondom, hogy hajlandók vagyunk ezt a legkönnyebb kérdésnek tartani, mert általában ez az, amit a legtöbb ember kér és vár Istentől. A legtöbb imádság, ami a földről a menny felé törekszik, azt a kérést viszi magával, hogy lássa el az Isten az imádkozót ezzel-azzal, ami éppen pillanatnyi szükségében segít, részesítse gondviselő oltalmának jeleiben, segítsen a mindennapi kenyér beszerzésének gondjaiban. Az általános vallásosság valóban csak arra akarja felhasználni Istent, hogy ha beteg, gyógyítsa meg, ha nehéz helyzetbe jutott, álljon mellé, ha nincs tüzelője vagy állása, adjon valamilyen megoldást ezekben a problémákban.
Nos, nagyon jó az, ha valaki ennyire bizalommal van az Isten iránt, hogy a mindennapi élet minden gondját odatárja Édesatyja elé, de ne felejtsük el, hogy a mindennapi kenyérért való könyörgés a negyedik kérés abban az imádságban, amelyikre Jézus tanított bennünket. A Miatyánk nem itt kezdődik, mint ahogyan az Istenben való hit sem ott kezdődik, hogy: “bajba jutottam, nincs ez, nincs az, nosza, segíts meg, Istenem!”
A Miatyánkban elsősorban arról van szó, hogy Istennel a Megváltó Jézus Krisztusban való hit alapján gyermeki viszonyba jutottam, bekerültem az Atya megváltott gyermekeinek a nagy családjába; és mint az Ő gyermekének, most már a legfőbb vágyam és törekvésem, hogy bennem és általam a világban megszenteltessék az Ő neve; életem fölött érvényre jutván az Ő királyi hatalma, jöjjön el az Ő országa; néki átadott engedelmes életemben legyen meg mindenben az Ő akarata - és csak miután az Ő fölöttem való megváltó, egész életemet igénylő uralmát elismerem, elfogadom és megvalósítani igyekszem: azután jön az a kérés, hogy “a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma”. Ez a kérés tehát nem a vallásos, hanem a hívő embernek a kiváltsága. Aki a gondolatait és cselekedeteit alárendelte az Isten akaratának, aki a bűneit beletette az Ő bűnbocsátó kegyelmébe, aki a lelkét, az üdvösségét rábízta a megváltó Jézusra, az bízhatja rá a testét és minden anyagi problémáját is, a mindennapi kenyerét is! Persze Isten elég kegyelmes ahhoz, hogy ad erőt mind az igazaknak, mind a hamisaknak, fölhozza a napját mind a jókra, mind a gonoszokra, de igényelni, kérni, várni Tőle, hogy a mindennapi kenyér gondját is vegye át róla, csak úgy lehet, ha mindenestől az Övé vagyok! Ennek a kérésnek tehát előfeltétele mindaz, ami az első kérésben Istenhez való három viszonyulásomat illetően benne van.
Hívő ember kiváltsága imádkozni a mindennapi kenyérért - igen! De még a hívő ember ajkain is akkor forrósodik át ez a kérés és telítődik meg lélekkel, amikor nagy szükségben könyörög. Kérni az Istentől egy darab kenyeret akkor tudunk igazán, amikor nekünk magunknak már nincs, elfogyott és fogalmunk sincs róla, hogy honnét lesz megint! Ma az egész főváros lakossága hálás emlékezésben gondol vissza a tíz évvel ezelőtti február 13-ára. Emlékezzünk csak mi is, amikor tíz esztendővel ezelőtt hetekig a pincében kuporogva, éhségtől kopogó szemekkel egymásra meredtünk és arról beszélgettünk, hogy mi mindent eszünk majd, mi mindent sütünk, főzünk, ha egyszer még innen megszabadulunk! Emlékezzünk csak, amikor a körülöttünk lévő égszakadás-földindulás rettentő robajában milyen rimánkodva tudtuk rebegni: “A mi mindennapi kenyerünket, életünket, puszta életünket add meg nékünk!”. Emlékezzünk csak, amikor végre tíz évvel ezelőtt, ezen a napon fáradtan, kócosan, piszkosan, mint az éhes patkányok előbújtunk a föld alól és végignéztünk a csatatérré vált utcákon: lelkünknek milyen forró mélységéből szakadt föl a könyörgés a mindennapi kenyérért, az élet újrakezdésének a lehetőségéért, mekkora ajándék volt egy darab kenyér! Sohasem felejtem el a jó ízét annak az üres rántott levesnek, amivel az egyik presbiterünk családjában kínáltak meg. Az volt a legjobb leves, amit életemben ettem!
És íme: hála az Isten meg-nem-érdemlett megtartó kegyelméért, átvitt bennünket a halál borzalmain, újraajándékozta az életet, van újra kenyerünk, olykor kalácsunk is! Hála a hatalmas és kegyelmes Istennek, hogy ma már nem a halálos veszedelmek hullámai között fuldokló ember rimánkodásával kell könyörögnünk a mindennapi kenyérért és mindazért, amit ez jelent! De azért nagy szükségünk volt nekünk arra a kemény leckére! Bár megtanultuk volna belőle, amit Isten általa tanítani akart! Mit? Először is azt, hogy ma is az Ő kezéből élünk és kapunk ajándékul mindent, ami a földi élethez szükséges. Ezzel a kéréssel arról teszünk vallást, hogy mindenünk, amink van: Istené. Ímé, testestül-lelkestül az Ő hatalmas kezében vagyunk. Elismerem bizalommal, hogy a mindennapi kenyerem a maga legszélesebb értelmében véve mindenestől Isten ingyen ajándéka és kegyelme számomra, akárcsak a bűnbocsánat és az örök élet. Még ha jól megterített asztal mellé ülsz is le, amelyen bőségben van a kenyér: ne bízd el magad! Az a kenyér nem a tied: Istené! És amikor azt kéred tőle: add nékem azt a kenyeret, nem üres szavakat mondasz, nem kegyeskedő valótlanságot beszélsz, hanem a gyermeki bizalomnak a legtermészetesebb és legbizalmasabb kérését mondod az Atyának, mintha azt mondanád: Uram, mindez a tied, te vagy ma reggel is, ma délben is az én házigazdám, kenyéradóm! Jöjj hát, add ide nekem, amit mára szántál, osszad ki közöttünk, akik itt ülünk az asztalnál, engedd, hogy a te kezedből éljünk, a te vendégeid legyünk ma is! Próbáljuk ezután úgy nézni a kenyerünket, hogy itt járt Isten közöttünk, mert ímé, itt van az asztalunkon ma is a kenyér! Ezért nem szeretem azt a szokásos asztali imádságot, hogy: “Jövel Jézus, légy vendégünk...” Mert nem mi vendégeljük meg Őt, hanem Ő minket!
A másik lecke az, hogy elégedjünk meg annyival, amennyit Ő ad! Jézus azt mondta: “Jól tudja a ti mennyei Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle!” Ha az élet asztalánál szerényebb teríték jut is valakinek, becsülje meg, az a kisebb darab kenyér is az Isten ajándéka. Mielőtt panaszra nyílna a szánk, gondoljunk vissza csak egy pillanatra arra, hogy tíz évvel ezelőtt milyen hálásak voltunk azért a kicsinyért is! Szerénységre, puritánságra tanít Jézus, hiszen csak egy napra való kenyeret kéret velünk. Azt mondja: a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. Nem egy hétre, nem egy hónapra való tartalékról van szó, hanem csak egyetlen napi ellátmányról. Nem igazságtalan az Isten veled szemben, hogy csak annyi van, hogy ma élhess belőle. Majd a holnap gondja a holnapi kérés tárgya és ajándéka lesz! Isten kezéből elfogadva a kevés is éppen elegendő!
Azután a következő lecke, amit meg kell tanulnunk, ebben a kicsi szócskában van benne, hogy “mi”. A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk. Ez a “mi” egy birtokos névmás. Azt jelenti, hogy a mi kenyerünket kérjük, nem azt, ami a másé, nem azt, amiért más dolgozott meg. A magunk becsületes munkájának az eredményét, a gyümölcsét hadd kapjuk meg, és ne kerüljön az asztalunkra olyan kenyér, amelyhez csalárdság, lopás, bűn és gyalázat tapad. Orcám verítékével sózott kenyér: ez a legjobb kenyér a világon. Ezzel a kéréssel azt is kérjük, hogy irányítsa Isten úgy a viszonyainkat, engedjen olyan társadalmi és gazdasági életet élnünk, amelyben a munkája után mindenki tisztességesen megélhet, mindenki megkeresheti a maga kenyerét!
És végül még egy nagy lecke van föladva a számunkra, amit meg kell tanulnunk. Tudniillik, igazán úgy imádkozni ezt a kérést, ahogyan Jézus tanította: többes számban! - “A mi-kenyerünket add meg minekünk!” Tehát amikor magunknak kérem a földi megélhetés lehetőségét, ugyanakkor gondoljak mindig másokra is. Ezzel a kéréssel testvéri közösséget vállalok az egész emberiséggel. Jó, ha minden alkalommal, amikor a Miatyánknak ehhez a kéréséhez érkezünk, arra gondolunk, hogy most lélekben együtt imádkozunk azokkal a százezrekkel és milliókkal, akik rajtunk kívül még szintén élni akarnak ezen a földön. Abban a nagy összeomlásban, aminek a nyomait tíz év újjáteremtő munkája még mindig tisztogatja, éppen azt ítélte meg Isten, hogy az egész kenyérkérdésben az egyes szám első személyen, az “én”-en volt a hangsúly. Az én kenyerem, az én családom jóléte, az én fajtám, az én társadalmi osztályom, az én népem, az én egyházam boldogulása, életlehetősége volt az elsőrendű követelmény. Hogy a másik ember, másik család, másik nép számára mi jut a föld javaiból, az az ő gondja, vesződjön vele, ahogy tud. Nos, most az a nagy lecke van föladva a számunkra, hogy tanuljunk meg többes szám első személyben gondolkozni, tervezni, küzdeni és dolgozni a kenyérért. Más szóval azt is mondhatnám, hogy “én”-emberekből “mi”-emberekké nevel az Isten. Ezért van a lakásunkban zsúfoltság, ezért van az a sokat átkozott társbérlet, mert az Isten egymásra utal bennünket, összecsuk bennünket, hogy tanuljuk meg egymást kibírni, szeretetben elviselni, tanuljunk meg a magunk önzéséről lemondani, a másik embernek az élethez való jogát nemcsak elméletileg, hanem egészen közelről, egészen gyakorlatilag is elismerni, sőt, elősegíteni! Isten akarja, hogy vegyem észre a másik embert, kénytelen legyek számolni vele, hogy rajtam kívül, az én családomon kívül, az én fajtámon kívül még sok száz millióan élnek, akiknek szintén kell lakás, ruha, munka, kenyér! Rajtam kívül még sokan mások is föl akarnak férni a villamosra: nekik is jusson hely rajta, nemcsak nekem.
Ezzel a kéréssel: “A mi mindennapi kenyerünket add meg minékünk ma!” - beleöleli Jézus a mi imádkozó szeretetünkbe és felelősségünkbe mindannak a sok embernek a gondját, aki körülöttünk nyüzsög. Azért imádkoztat, hogy a másik ember is, a másik nép is tudjon élni és jól élni, nemcsak én. Azt akarja, hogy az emberiségnek a létért való küzdelméből vegyem ki a részem az emberiség jólétéért és létéért való imádságommal. Ezt az imádságot igazán másokért is mondjuk, azok nevében is, akik nem mondják velünk az imát. Mert mi tudjuk, hogy van elég kenyér a világon, gazdag Isten a mi Atyánk, ne engedjük, hogy az önzés, a rosszakarat elvegye a gyengétől az életlehetőséget. A mi mindennapi kenyerünket Ő hadd adja nékünk mindnyájunknak ma! Ha Ő osztja szét, akkor jut nekem is, nemcsak másnak, és másnak is, nemcsak nekem: mindnyájunknak, elegendő!
És hogy mindez ne maradjon csak szó, hanem el is kezdjük a valóságban: nem lehetne a mindennapi kenyerünkből juttatni rendszeresen valaki másnak? Tehát úgy, hogy felveszem valakinek a gondját a magamé mellé és így kérem: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.” Konkrétan legyen benne valaki más ebben a “mi”-ben, ebben a “minékünk”-ben. Én és még valaki, a családom és még valaki más! Higgyük el, hogy valóban nálunk van letéve valaki másnak a kenyere is! Ne féljünk adni, ha valaki kér, vagy ha valakin kérés nélkül segíthetünk. Telik, mint ahogyan telt annak a kisfiúnak egy napi élelméből ötezer ember megvendégelésére, mert átadta Jézusnak, hogy ossza szét közöttük. És föl van jegyezve, hogy “evének mindnyájan és megelégedének és fölszedék a maradék darabokat tizenkét kosárral.”
Isten ma sem hagyja cserben azt, aki a másik gondját is magára vévén járul eléje ezzel a kéréssel: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”
Kezdjük el kérni:
ADD MEG NEKÜNK KENYERÜNKET NAPONKÉNT, eledelünket:
Viselj gondot életünkről, E mi halandó testünkről;
Szolgáltass jó egészséget, Termői dőt, békességet.
483. ének 8. vers
Ámen
Dátum: 1955. február 13.