A Miatyánknak az első, és talán a legnehezebben érthető kérése ez. Mert mi szükség van a mi kérésünkre, mikor az Isten neve anélkül is, magában véve is szent és nem a mi kérésünkre, nem a mi munkánk vagy valamilyen cselekedetünk révén válik azzá. Olvastam az előbb Ézsaiás próféta látomásának a leírását: maga előtt látta a megnyílt egeket és megpillantott egy sugarat Isten országának végtelen dicsőségéből. Látta az Urat, Istent, az Ő királyi trónján nagy hatalomban és fényességben. Látta a körülötte lebegő angyali seregeket, akik szárnyukkal takarták el arcukat, mert nem bírták elviselni az örökkévaló Isten dicsőségének a sugárzását, és hallotta, amint a mennyei seregek egyetlen örök, hatalmas himnuszt zengtek folytonosan:
“Szent, szent, szent a Seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az Ő dicsőségével.” (Ézs 6,3) Isten ún. tulajdonságai között legistenibb az Ő szentsége. Egyetlen egy szent van ezen a világon, az élő Isten, és egyetlen szent név van, az Ő szent neve.
“Szenteltessék meg a te neved” - ennek a kérésnek az a tartalma, hogy Isten neve közöttünk is olyan szent legyen, ennek a névnek mi is úgy őrizzük és munkáljuk a szentségét, mint az angyali seregek a mennyben. Azt kérjük ezzel, hogy szenteltessék meg az Ő neve a mi számunkra is, bennünk is és miáltalunk is a világban.
1) Tehát Isten neve legyen az igazán szent a számunkra! Hallatlanul nagy dolog az, hogy Istenről való összes ismeretünk nem emberi kutatás eredménye, hanem magának az élő Istennek saját magáról adott kijelentése. Más szóval: amit Istenről tudunk, mindazt nem mi magunk töprengtük ki, nem hatalmas bölcsességű emberek elmélkedték ki magukból, nem a tapasztalatból szűrődött le évezredek folyamán, hanem mindazt maga Isten mondta el önmagáról. Ugyanígy: nevet sem az ember adott Istennek, hanem Ő maga mondta meg az embereknek a maga nevét is. A pogány isteneket maguk az emberek nevezték el különböző nevekkel, egyiket Jupiternek, másikat Vénusznak, a harmadikat Astarténak és így tovább. Mi Isten megszólítására olyan nevet használhatunk, amit maga Isten használt önmaga kijelentésére. Az Ő Igéjében egyszer Magasságosnak nevezi önmagát, máskor Mindenhatónak, ismét máskor Seregek Urának, azután Atyának, teljes nevén: Atya-Fiú-Szentléleknek. Ezek a nevek nem olyan jelek, mint az emberi nevek, amelyek csak arra valók, hogy egyik embert a másiktól megkülönböztessék, hanem Istennek mindenik neve rövid összefoglalása az Ő személyének, az Ő egész lényének. Isten neve nemcsak azt fejezi ki, hogy Őt úgy hívják, hanem Ő a nevében jelenti ki azt, hogy Ő kicsoda, milyen Isten.
Isten neve alatt tehát maga az élő Isten személye értendő, úgy, ahogyan Ő önmagát nekünk az Ő kijelentésében tudtul adta, ahogyan önmagát velünk megismertette. Ezért szent az Ő neve, ez a név csak Reá vonatkozik egyedül, Ő az egyetlen viselője ennek a névnek. A szó legszorosabb értelmében véve ez a név az Ő tulajdon neve. Szent név! Szent az, ami lenyűgöző csodálatot és imádságos hódolatot ébreszt. Szent az, amivel szemben eltörpülök, összezsugorodom, ami az áhítat félelmes örömét és örvendező félelmét kelti bennem, ami abszolút tekintélyként áll előttem, aminek a megsemmisítő hatalma, mérhetetlen jósága és minden ellenállást legyőző ereje térdre kényszerít lelkileg. És vajon ilyen értelemben szent a számunkra Isten neve? Átborzong a lelkünkön az istenfélelem remegő öröme, amikor Reá gondolunk, imádságban eléje állunk, vagy róla beszélgetünk? Isten ideadta nekünk az Ő szent nevét, hogy használjuk, éljünk vele: mivé lett ez a szent név az ajkunkon? A kezeink között, a fülünkben, a szívünkben?
Eszembe jut egy olyan régi pénzdarab, ami a sok használattól már egészen lecsiszolódott, a fölismerhetetlenségig lekopott. Nem vált-e Isten szent neve ilyen lekoptatott érmévé közöttünk? Nem lett-e az Istenről való sok üres beszédünk olyan valamivé, mint egy elrongyolódott, bepiszkolódott, talán már a használatból is kivont régi bankjegy, amit már nem fogadnak el, amivel már régen nem lehet fizetni? Hát nem úgy van-e, hogy az istenfélelemnek a legcsekélyebb rezdülése nélkül tudunk Istenről beszélni? Annyira hozzászoktunk az Ő szent nevének a használatához imádságban, beszédben, gondolkodásban, hogy olyan könnyedén mondjuk ki, mint akármelyik jó barátunk nevét. A mennyei tiszta lények eltakarják arcukat Isten dicsőségének a vakító sugárzása elől, mi meg gondatlanul, könnyelműen szinte játszunk Vele. Azon megbotránkoznánk, ha valaki kormos, piszkos kézzel szedne a kertben fehér rózsát, de az még sohasem borzongatott meg, hogy a mi bűnös, tisztátalan ajkunkra merjük venni egyáltalán Isten szent nevét.
Igen: Atyánk az Isten, jó Isten, kegyelmes és bűnbocsátó az Isten, de nem egyenrangú partnerünk, hanem szent Megváltónk, akivel nem lehet játszani, mint egy jó pajtással, sem alkudozni, mint egy kereskedővel, kedélyeskedni, mint egy gyermekkel - mert Ő Isten. Jézus emberi alakban közénk alacsonyodva is szent Isten, aki nem hagyja büntetés nélkül, ha valaki az Ő nevét hiába felveszi! (2Móz 20,7)
2) És tudjátok, miért olyan fontos az, hogy Isten szentségének a valósága mindig újra fölragyogjon előttünk? Mert ha Isten nem szent a számunkra, akkor nem szent a szava sem, nem szent a törvénye sem, akkor semmi sem szent többé, akkor nem szent a szülői tisztelet, nem szent a család, nem szent a saját vagy másik tisztasága, akkor nincs többé gátlás, nem éget a szégyenérzet a bűn miatt. Ezért akarja a kísértő mindig Isten szentségének a tudatát aláásni bennünk. Figyeljük csak, hogy szokták a fiatalokat bűnre csábítani: gyávának csúfolják az illetőt, mert vonakodik olyan dolgot, olyan tettet elkövetni, amiért szégyellnie kellene magát. Amíg valami szent, addig a szégyenérzet, a szemérem is véd attól, hogy azt megszentségtelenítsük. És ha Isten nem szent a számomra, akkor megrendült minden, ami szent és sérthetetlen.
“Szenteltessék meg a te neved”: ezzel azt kérjük, hogy Istennel szemben mindig a helyes magatartást foglalhassuk el: az alázatnak, a hódoló tiszteletnek az istenfélő magatartását. Azt kérjük, hogy Isten neve ne egy elkoptatott pénzdarabhoz legyen hasonló, hanem újra markáns, tiszta, világos, fölismerhető, határozott érték, szent név és szent valóság legyen! Segítséget lássunk ahhoz, hogy megszentelhessük az Ő nevét, hogy mibennünk, akik annyira lejárattuk ezt a drága nevet, mégis megszentelődjék az Ő neve! Amikor így imádkozunk: “Szenteltessék meg a te neved”, akkor éppen azt kérjük, hogy hozzon bennünket maga Isten egészen szoros kapcsolatba önmagával, hadd legyen Ő a legszentebb, egész életünket betöltő drága szentség bennünk. Hadd kerüljünk egészen az Ő szent befolyása alá, hadd engedjük Őt uralkodni magunk felett.
Istennek a szentsége félelmetes, megemésztené az életünket, ha közel kerülnénk hozzá, mint a Nap forró heve, ha belehullanánk. De ugyanaz az emésztő forróság, ami a Nap belsejében lángol, a sugarain át életadó erővé válik a földön. Isten megsemmisítő szentségének is van ilyen életadó kisugárzása a földre: Jézus Krisztus az az isteni sugár. Ahhoz, hogy a mindenható Isten szentsége ne megemésszen, hanem megszenteljen, azaz gyógyító, tisztító, életadó erővé váljék bennünk: ahhoz Jézus Krisztusra van szükségünk! Aki komolyan kéri, hogy “Szenteltessék meg a Te neved”, az Jézusért kiált, Jézus elé tárja oda az életét, azokat az isteni életerőket leheli be, amiket a szent Isten a Jézus Krisztus személyén át sugároz bele a világba. Így válik ez a kérés a Krisztussal való újra és újra megtelítődés alkalmává. “Szenteltessék meg a te neved”: azaz szent lényed áldott hatásai áradjanak szét bennem, családomban, egyházamban, népem körében, az egész emberiség között!
3) De nemcsak bennünk, a lelkünk mélyén, az érzületünkben kell megszenteltetnie Isten nevének, hanem általunk is. Ugye tudjuk, mit jelent valamit megszentségteleníteni? Régi háborúkban a zászlónak nemcsak olyan jelképes jelentősége volt, mint például ma. Ott vitték a harcoló csapat élén és a zászlótartónak élete árán is meg kellett védelmeznie az ország jelképét, a zászlót, annak tisztaságát. Nemcsak a zászlónak, hanem sajnos a keresztyénségünknek is ilyen jelképes jelentése van ma már. Pedig minden egyes megkeresztelt ember olyan, mint a zászlótartó volt régen. Az a keresztség, amelyben részesedtünk, nem egyéb, mint Isten országának a szent jelvénye, zászlója, amit akarva, nem akarva hordunk ebben a világban. Erre a zászlóra a legszentebb név van fölírva, hiszen mindnyájunkat az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevébe kereszteltek meg. Mint a zászlótartó a hazáját, úgy képviseljük mi mindnyájan a világ előtt az Isten országát. Jaj volt annak a katonának, aki átadta a zászlót az ellenség kezébe, de még inkább jaj, ha ő maga taposta azt a sárba. Krisztusnak sajnos nagyon sok ilyen katonája van, aki maga szentségteleníti meg a zászlót, amit hordoz. Múltkor egy ateista panaszkodott valakire, a szomszédjára keserűen és a végén így foglalta össze véleményét: lehet, hogy jó templomba járó az illető, de rossz szomszéd! Ezt meg egy másik családban panaszolták valakiről: mindig ott van a templomban, otthon meg kérlelhetetlen és kibírhatatlan! Látjátok: ez az Isten szent nevének a megszentségtelenítése. Nem a pogányok szentségtelenítik meg a mi Urunk nevét, hanem maguk a zászlótartók tapossák mindig a legszentebbet, a saját zászlójukat!
Pedig azt a zászlót nem elég meg-nem-szentségteleníteni, azt győzelemre is kell vinni! A Krisztus-követésünk, a keresztény voltunk, a református hitünk annyit ér, amennyit hódít, amennyi hódító törekvés és erő van benne. Milyen jó színt, érdekességet és értelmet kapna minden munkánk, ha úgy fognánk hozzá, hogy itt most nem az egyéni nyereség és haszon lenne a fő motívum, hanem valóban az, hogy szenteltessék meg általa az Isten neve. Vigyázzunk hát Testvérek, hogy minden dolgunkban, viselkedésünkben, beszédünkben, cselekedetünkben, munkánkban úgy járjunk el, hogy aki lát bennünket, meglásson valamit Isten szépségéből, jóságából, szeretetéből - röviden: Isten szentségéből! Erre kötelezzük el magunkat és ehhez kérünk erőt, amikor így imádkozunk: “Szenteltessék meg a Te neved!” Jézus adta szánkba ezt a kérést, merjünk hát Vele együtt imádkozni:
SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED,
Azaz: mivelünk azt tegyed,
Hogy igazán megismerjünk
Téged, féljünk és tiszteljünk,
Szemlélvén nagy bölcs munkáid
S minden tökéletességid.
Gondolatunk és beszédünk,
Sőt a mi egész életünk
Úgy folyjon s úgy tündököljék,
Hogy mindenek megismerjék.
Hogy te vagy, szent Isten, Atyánk,
Fiaidnak te vagy példánk.
(483. ének 4-5. vers)
Ámen
Dátum: 1955. január 9.