Mennél többet megismerek az életből, annál jobban látom azt a szomorú tényt, milyen kevés igazán jól sikerült, igazán boldog házasság van a világon. Pedig, amint egyszer nemrégen már említettem, Isten a házasságot áldásul adta az embernek. A paradicsomból a bűneset után az ember magával hozta, mint édeni ajándékot és áldást, a házasság tényét. Ez is, éppúgy, mint a munka, még valami a paradicsomból, abból az elvesztett boldogságból, amiben Isten teremtő rendje szerint része volt az embernek. Az igazán jó házasságban ma is visszatükröződik valami az ősi Éden fényéből és derűjéből. Hogy azután ebből az isteni ajándékból mi lett az ember kezében, azt az előbb említett szomorú tapasztalat mutatja: a mi kezünkön még az áldás is átokká válik, és az Éden megmaradt darabja a pokol előtornácává tud lenni! Jézus figyelmeztető szavai szerint így foglalhatjuk össze azt a rengeteg bajt, ami a házasságot megrontja: az ember szétválasztja azt, amit az Isten egybeszerkesztett. Itt is úgy érvényesül a bűn, mint szétválasztó, bomlasztó, dezorganizáló erőhatás. Mit jelent ez a gyakorlatban? Milyen szétválasztó, bomlasztó erők működnek konkrétan a házasság megrontására, mi ellen védekezzünk és küzdjünk? Erről szeretnék most beszélni a felolvasott Ige alapján.
Sok házasság már a létrejövetelében hozza magával a bomlasztó erőket. Isten Igéje szerint ugyanis minden házasság úgy kezdődik, ahogyan az első: “És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni, szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.” (1Móz 2,18) Csak az emberek éppen a házasságkötés izgalmai között nemigen szoktak törődni azzal, amit “monda az Úr Isten”! Hanem sokkal inkább azzal, amit a saját vágyaik mondanak, vagy a vérük szava mond, vagy a korszellem, vagy a regények, vagy a filmek mondanak. Sok házasság azért romlik meg, mert hamis váradalmak voltak mögötte, mikor megkötötték. A házasságot csak a szerelmi viszony legalizálásának tekintik, olyan szabadságlevélnek, a mi jogot ad az egyiknek a másik fölött. Így azután a házasfelek között csak szexuális kapcsolat alakul, anélkül, hogy egyik a másikat bensőleg is szeretné és keresné! Ez a törvényes keretek között kiélni akaró szerelmi viszony megerősíti az emberben azt a hajlandóságot, hogy a másikat csak a saját önző céljai érdekében való eszköznek tekintse, vagyis boldogíttassa vele önmagát. Pedig ha a másikat csak a saját vágyaim kielégítési eszközeként tekintem, kedvtelésem futó céljaként: hogyan jelenthetnék én magam is ennél többet az ő számára?! Ő is szegény marad, én is lassan elszegényedem benne. A csak testi vágyak a kielégülés után unalmassá, megszokottá teszik a partnert, és újat, másikat keresnek.
Az emberekben egyre jobban kifejlődik egy korcs ösztön: a gyanú, a félelem mindattól, ami felelősséggel jár, ami korlátoz a cselekvési szabadságban, önkényben. Ezért van sokakban - dacára a szexuális kötetlenségnek - mégis félelem a házassággal szemben is. Fél attól a felelősségtől és korlátozástól, hogy egy emberrel egész életen át összekötve legyen. Mert mi a garanciája annak, hogy nem fogják megunni egymást? Jól tudjuk, mit jelent ez: megunás - nincs többé mondanivalójuk egymás számára. Bekapcsolnak valamit egymás közé: a rádiót, vagy az újságot, vagy az esti társaságot, vagy az állandó munkát, vagy az ideges sietséget! S mindezt azért, hogy leplezzék még, ha lehet, azt a szakadékot, ami közöttük tátong. Éppen ebből a félelemből kifolyóan már eleve nem azzal az elhatározással jön létre sok házasság, hogy az “holtomiglan, holtáiglan” érvényű életközösség legyen, hanem tudatosan is időre és felmondásra számítóan: tudatosan is nyitva tartva a válás lehetőségét, a vészkijáratot! Így hozza már magával a házasság létrejövetelében is az elválasztó, bomlasztó erőket. Csoda-e, ha nem lesz belőle boldog családi élet? Mindez a nyomorúság pedig abból ered, hogy a házasság létrejövetelében hiányzik a hit: hit abban, amit Isten mond erre vonatkozóan, hitben való megragadása annak, hogy ma is érvényes és egyetlen biztos alap - a hit. És monda Isten: “Nem jó az embernek egyedül lenni, szerzek néki segítő társat, hozzá illőt”. (18. vers)
Higgyük el, amit Isten itt mond, tehát, hogy nem jó az embernek egyedül lenni. Mégpedig nemcsak azért nem jó, mert egyedül unalmasabb, fárasztóbb, nehezebb az élet, hanem azért, mert az egyedül élő ember nagyon magának élővé, önzővé, befelé fordulóvá, önmagába poshadttá válik, minden vágya, törekvése, célja, tette visszakanyarodik önmagába. Ez a nem jó! Az ember számára az az Isten szerint való jó, ha megtanul nem önmagáért élni, hanem a másik emberért. A házasság az az alapvető emberi létforma, ami kivezet az önzésből, az elszigeteltségből - a közösségbe. A házasság célja nem a gyermek - az már gyümölcse, ajándéka -, hanem a házasság célja két embernek egymással való életközössége, ennek a közösségnek mind mélyebb átélése. Csak a teljes és valóságos életközösség igazolja a testi közösséget is. Csak az olyan életközösség, amelyik a másikat teljesen akceptálja, és nem csak boldogító eszközként tekinti, tehet tartósan boldoggá.
Azután azt is higgyük el, amit így mond Isten: Szerzek neki segítőtársat. Tehát miként Ádám Isten kezéből kapta Évát, úgy a mindenkori Ádám is Isten kezéből kapja hozzáillő segítőtársként, élettársként a mindenkori Évát. Higgyük el, hogy nem véletlenül az a házastársunk, aki, hanem Isten szerzette a számunkra éppen őt! Az a hit, hogy Isten akaratából vagyunk egymáséi, ez a hit a legbiztosabb alapja a házasságnak. Minden házasság akkor van igazán megkötve, ha a házasfelek hitben felismerik: Isten rendelt egymásnak bennünket, és ezt elvállaljuk. Ezért folytatódik így az Ige: “Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté.” (1Móz 2,24) Vagyis Ádám ráébred arra, hogy Isten adott neki valakit, és ennek okáért ragaszkodik hozzá. És ez ma is így van: senki sem tud igazán ragaszkodni az élettársához hűségesen egy életen át, csak az, aki hitben fölismerte és elvállalta, hogy Istentől kapták egymást. Van sok más ok is, amiért férj és feleség ragaszkodnak egymáshoz, de az egy se tartós. Láttam már olyat, hogy a fényes katonatiszti ruha okáért ragaszkodott az asszony a férjéhez, de amint a megváltozott viszonyok letétették a férfival azt a szép ruhát, az asszony ragaszkodása is megszűnt azonnal. És ugyanígy van ez akkor is, ha a pénznek okáért, vagy a jó, előkelő állásnak okáért, vagy a szép szemek okáért, vagy a szerelem okáért ragaszkodik egyik a másikhoz - ó, nagyon bizonytalan okok ezek! Mert mi lesz abból a ragaszkodásból, ha a szép szemek fényét megtöri a kor, a hozományt elviszi a gazdasági csőd, a jó állásból kiborít egy racionalizálás, a gyermekeket elveszi az Isten, s ott marad a házastárs szegényen, megöregedve vagy betegen, csak ő maga, egyedül, ékességeitől megfosztva? Vajon akkor már nincs miért ragaszkodni hozzá? És vajon házasság-e még egyáltalán az, ahol hiányzik ez a ragaszkodás? Nem éppen az teszi-e házassággá két ember együttlétét, hogy ragaszkodnak egymáshoz? Hogy az egyik ott áll a másik mellett, hordozza a másikat teljes egzisztenciájával, tehát a nyomorúságával és szegénységével is, a kifosztottságával és megtörtségével is?! Ez pedig csak úgy lehet, ha hitben vállalják egymást, Isten által szerzett segítőtársként. Ennek okáért, egyedül ennek okáért ragaszkodik egyik a másikhoz, ennek okáért tudnak úgy ragaszkodni egymáshoz, hogy ez a ragaszkodás mindig szép, mindig új, mindig friss, mindig érdekes és boldogító maradjon. Ragaszkodik feleségéhez: nem önmagához, nem egy elképzeléshez: feleségéhez. Valaki egyszer így panaszkodott házastársára: Sajnos, későn jöttem rá arra, hogy nem jól választottam! Azt mondtam neki: valóban nem jól választottál, mert önmagadat választottad. A házasságban mindig az jár jól, aki a másikat választja, aki a házasságban nem önmagát szereti, hanem a másikat! A házastársát! Őt egyedül, őt egészen és őt mindvégig! És azért őt, mert őt kapta Istentől segítőtársul, ajándékul, feladatul - tehát áldásul!
Továbbá nemcsak a létrejövetelében támadják meg a házaséletet a bomlasztó erők, a szétválasztó hatások, hanem a belső szerkezetében is. Amelyik házasságban nem érvényesül az a belső rend, amit Isten Igéje ír elő: az magában hordozza a szétválasztás csíráit. Mi ez a belső rend? Gyönyörű képpel fejezi ki ezt a felolvasott bibliai rész: “Bocsáta tehát az Úr Isten mély álmot az emberre, és ez elaluvék. Akkor kivőn egyet annak oldalbordái közűl, és hússal tölté be annak helyét. És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, a melyet kivett vala az emberből, asszonynyá, és vivé az emberhez. És monda az ember: Ez már csontomból való csont, és testemből való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett.” (21-23. vers) Nagyon mély értelme van ennek. Isten Évát Ádámnak nem a fejéből alkotta meg, mert ennek az lett volna a veszedelme, hogy uralkodjék az asszony a férje fölött. De nem is a lábából vette ki Évát, mert úgy meg az a veszély fenyegetett volna, hogy a férfi eltapossa az asszonyt, alacsonyabb rendűnek tekinti önmagánál. Még csak nem is Ádámnak a vállából formálta, mert akkor abba a kísértésbe juthatott volna a férfi, hogy az élet nehezebb terheit az asszonyra rakja rá. Nem is Ádám hátából való Éva, nehogy Ádám háttérbe helyezze a feleségét önmagával szemben. Hanem Isten Ádám oldalbordái közül vett ki egyet és azt alkotta asszonnyá. Tehát a férfinak arról a helyéről való az asszony, ahol a szíve dobog, ahonnét az élet lüktetése árad szét a testébe. Az oldalából, hogy egészen mellette álljon, nem fölötte, nem alatta, nem előtte vagy mögötte, hanem mellette, és hogy mindketten együtt ugyanazt a szívet érezzék magukban dobogni, bensőséges szeretetben egyesülve, együtt járják az élet útjait. “Lesznek ketten egy testté” - mondja az Ige, valahogy úgy, hogy a férj a feje, az asszony pedig a szíve annak a testnek! Férj és feleség a házasságban életközösséggé, sorsközösséggé, testi és lelki közösséggé válnak. Ez az Isten által rendelt belső rendje a házasságnak.
Ezt a két emberből összetevődő, misztikus egységet rengeteg szétválasztó erő bomlasztja szakadatlanul. Külön szeretnék majd szólni arról a bomlasztó hatásról, amit egy harmadik személynek a színen való megjelenése okoz, meg amit más valakinek a pletykája, rosszindulata idéz elő. Nemcsak ilyen durva, nagy, erőszakos szétválasztó erők működnek, hanem sokkal egyszerűbbek, sokkal észrevétlenebbek is: apró, kezdetben alig észrevehető belső szakadások. Sok férj nincs tisztában azzal, mennyire cserbenhagyja feleségét, amikor elfáradva, kedvetlenül hazajön, elsáncolja magát az újság mögé. És sok feleség nem veszi észre, hogy férjének, aki olyan üresen és kimerülve jön haza, először egészen ki kell kapcsolódnia, mielőtt a család problémái felé tudna fordulni! Mindkettőnek meg kellene tanulnia a másik felől gondolkozni, a másik álláspontjáról mérlegelni a helyzetet és elébe menni a másiknak, ahelyett, hogy a saját álláspontunkon kitartanánk. Le ne menjen a nap a ti haragotokon - mondja egy helyen Isten Igéje. Az Istennel való megbékélés jelenti a mindig újra kezdés lehetőségét a házasságban is! Hogyan lehetne szabad kétségbeesned a másik fél fölött; Isten se esik kétségbe fölötted, bár minden oka meg lenne reá! Amit az Isten egybeszerkesztett, azt apró viták, nézeteltérések, unalom, megszokás el ne válasszák!
Merni kell kis lépéseket megtenni egymás felé. Szabad kedveskedni is egymásnak: a fej a szívnek, és viszont. Múltkor olvastam egy apró történetet: egy férfi bement egy virágüzletbe, rámutatott egy csokor virágra és így szólt: Ez a feleségem kedvenc virága, kérek belőle 20 szálat! A kiszolgáló kisasszony őszinte részvétét fejezte ki a férfinak a felesége betegsége fölött. Az én feleségem beteg? - csodálkozott a férfi - honnan gondolja ezt: olyan egészséges, mint ön! A kisasszony nagy bocsánatkérések között így szólt: Elnézést kérek, ha tévedtem, de általában idősebb férfiak akkor szoktak virágot vásárolni a feleségüknek, ha az beteg, vagy meghalt. - Férjek és feleségek, ne sajnáljátok a gyöngédség, a figyelem, a szeretet apró mozdulatait megtenni egymás felé, amíg még lehet! Amíg még nem késő!
Mindez persze csak szép elmélet és jó tanács marad Jézus Krisztus nélkül! Hiába tudjuk a jót, ha a bomlasztó erők erősebbek, mint a legjobb emberi akarat. De Isten nagy örömhíre az ember számára, a házasságok számára is az, hogy Jézus halálában és feltámadásában fölfakadt a szeretetnek az a forrása, amely mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr, amely soha el nem fogy! Olyan csodatevő gyógyforrás ez, amitől meggyógyul a legbetegebb házasélet is!
Egyetlen hatásos ellenszere mindenféle bomlasztó erőnek. Valóban az élet vize. Meríthetünk és ihatunk belőle. Merítsünk hát és igyunk belőle mindnyájan, minden nap újra! - Most is!
Ámen
Dátum: 1956. október 7. (Család a Bibliában II.)