Láttuk Jób története vizsgálata során, hogy ez az ember a reá hulló csapások sorozata alatt hovatovább csupa szemrehányássá vált Istennel szemben, megkeseredett, mint aki nagyot csalódott: nem úgy képzelte el Istent, mint amilyennek megtapasztalta. Egészen odáig sodródott, hogy szinte már igazságtalannak, kegyetlennek vélte Istent, olyan szívtelen kényúrnak, aki játszik a néki védtelenül kiszolgáltatott gyermekeivel. Jób még ekkor sem veszítette el a hitét, de hite most csupa kérdés. Isten felé meredő fájdalmas nagy "miért", és a legborzasztóbb számára az, hogy Isten nem felel a kérdésére, a miértre. Jób és barátai kínlódva boncolgatják a nagy titkot, és Isten hallgat, mintha az egész ügy nem is érdekelné!
Most azután végre megszólal Isten! Így kezdődik a leírás: “Majd felele az Úr Jóbnak a forgószélből és monda...”. Nyilván valami vihar tombolt végig azon a helyen, ahol Jób és barátai vitáztak, érveltek, igyekeztek meggyőzni egymást, persze, hiába... És most Jób szívén a szél zúgásában, az elemek tombolásában, a cikázó villámok dübörgésében átrezdült valami Isten szavából. Nincs ebben semmi különös, ha egy hívő ember a természeti tünemények nagyszerűségében, fenségében is Istentől kap valami üzenetet. Hiszen a hívő embernek minden az Úrról beszél, minden az Úr dicsőségét hirdeti!
Emlékezem rá, amikor életemben először láttam tengert. Az Alföld homoktengerén nőtt magyar szívemet annyira lenyűgözte a 180 fok szélességben hullámzó, végtelen víztükör és annyira Isten hatalmának és fenségének a borzongásával töltött meg, hogy a szó szoros értelmében majdnem térdre rogytam. Vagy itt van körülöttünk az ősz fenséges látványa: néha olyan mozdulatlan csend tudja megülni az egész természetet és a tompa napsugárban olyan nagyszerű ünnepélyesség tud ráborulni a világra, hogy az ember akaratlanul is halkabban kezd beszélni és Isten fenségének a hatása alá került, mintha egy roppant templomban, az angyalok között járna! Máskor meg az elhaló aranysárga leveleken olyan vidáman tud átmosolyogni a napsugár, mintha csak azt hirdetné, hogy a lombok őszi elhalását ne vegyük túlságosan a szívünkre, mert még ez a halál is tele van ígérettel és mert van Isten, élő Isten, Aki majd mindent megint új tavaszra hív... - Nos, hát valahogy ilyenformán remegett bele a beteg Jób Istennek a viharban megszólaló jelenlétébe. Az a megdöbbentő, hogy semmi olyat nem mond neki az Úr, amit azelőtt is ne tudott volna, sőt maga is ne vallott és hirdetett volna. De talán nem tudta elég jól, talán csak a fejével tudta, talán egy holt ismeret volt a számára, belső erő nélkül és saját szenvedéseire való alkalmazás nélkül. Sokszor van ez így velünk is. Talán csak egy másoktól tanult ismeret volt, olyan, amit az atyáitól örökölt, de most egyszerre élővé válik a szívében, egyszerre megtelik tartalommal, egyszerre Isten maga mondja neki közvetlenül és így most egészen más, mint eddig volt. Pedig olyan egyszerű, minden gyermek tudja: annyi az egész, amit most a viharban megszólaló Isten szavából a szívével tanul meg, hogy milyen hatalmas az Isten és milyen kicsiny az ember! Hihetetlen nagy lecke ez, néha nagyon sokat kell szenvedni valakinek, amíg igazán megtanulja! Néha egy egész élet szenvedése csak arra való, hogy az ember megismerje általa Isten nagyságát és a maga kicsinységét...
Tehát a viharban Jób Isten szavát hallja. Mennyi szelíd, de mégis ellenállhatatlan humor van azokban a szavakban, amelyekkel Isten az Ellene lázadó, panaszkodó, Benne kételkedő embert, Jóbot odaidézi, állítja Maga elé. Milyen megsemmisítő humorral kérdezi: “Ki az, aki elhomályosítja az örök rendet tudatlan beszéddel?” (Jób 38,2) Mert bizony semmi egyéb, csak valami szánalmas tudatlan beszéd lesz abból, ha az ember arra vetemedik, arra merészkedik, hogy Isten tetteibe beletekintsen és azokat a saját emberi mértékével próbálja mérni és megítélni. Az a beszéd, amelyik Isten dicsőségét, Isten örök rendjét próbálja elhomályosítani, az mindig tudatlan beszéd, értelmetlen beszéd. De ha az ember mégis azt gondolja, hogy tud valamit, hát próbáljon csak megfelelni az Úr kérdéseire. “Nosza övezd fel, mint férfiú derekadat, én majd kérdezlek, te meg taníts engem!” - mondja az Úr Jóbnak. (Jób 38,3) És most egymás után jönnek a kérdések, amelyek alatt Jób egyre összébb zsugorodik, mind jobban tudatára ébred a maga semmiségének és Isten mindenhatóságának. - Pedig csak olyan kérdésekről van szó, amelyek a bennünket minden napon körülvevő természeti élet egyszerű valóságaira vonatkoznak, s amelyek mégis tele vannak titkokkal és csodákkal... “Hol voltál te apró ember - kérdi az Úr -, amikor én a földnek alapot vetettem? Mondd meg, ha tudsz valami okosat!” - Már ennek a hatalmas Én-nek és szánalmas te-nek így egymás mellett való említése is érzékelteti az ember valóságos, tényleges helyzetét Isten előtt. Én: azaz minden dolgok teremtője, minden tér és idő Ura, - és te: azaz időhöz kötött és csak földi horizontot ismerő teremtmény, akit még hozzá megrontott a bűn... Hát tudsz-e nagyobb távolságot, nagyobb különbséget mondani ennél, mint az isteni Én és az emberi te? És te akarsz megérteni, te akarsz megbírálni, tanítani engem?! Hát nézz körül: itt van a föld előállásának és mind a mai napig való fönnmaradásának a titka, a zúgó tengerek csodája, a felkelő nap pompája, a tengerfenék és a halál éjjelének a rejtélye, a világosság útja, a hó és jégeső törvénye, a mennydörgő villám futása, a szél és eső járása, a harmat különös keletkezése, a forrás és patak földalatti útja: mind-mind olyan csoda, amit nem tudsz kikutatni vagy létrehozni! Hát vajon te csinálod, vagy akár csak meg tudod akadályozni? - kérdi Isten ezeket. És vajon ura vagy-e a csillagos ég törvényének, ahol az Orion, meg a Kaszás csillag, meg a nagy Göncölszekér ragyog és ahol a Hold járja évmilliók óta megszokott útját? Képes vagy-e elővezetni a felhőket és megszabni a villámok útját?
Így sorakoznak egymás után a kérdések anélkül, hogy akár csak egyre is képes lenne válaszolni Jób. És Isten kérlelhetetlenül tovább kérdez - nem sorolom fel a többi kérdéseket, hiszen ennyi is elég; vajon mi ma tudnánk-e kielégítőbb feleletet adni rájuk? Aligha, pedig mi már óriás távcsővel, elektron-mikroszkóppal és rakétaűrhajóval kutatjuk a mindenséget és mégis mennél mélyebben hatol be a legmodernebb természettudomány a nagyvilág vagy az atomok kis világának a titkaiba, csak annál jobban elámul ezek fölött a titkok fölött, amelyek lépésről lépésre elmélyülnek előtte. Hol voltál, ember, vagy akár modern emberi tudomány - kérdi Isten -, amikor a földnek alapot vetettem? Bizony, egyikőnk sem volt ott, és egyikőnk sem tud a világmindenségnek új törvényeket előírni, akármennyire halad is a technikai fejlődés. Mert az kétségtelen, hogy a mai tudomány sokkal többre képes, mint Jób idejében volt. Az időjárási viszonyok vizsgálata, sőt bizonyos értelemben való befolyásolása a technika eszközeivel odáig fejlődött, hogy gyakorlatilag is hasznát lehet venni. De mégis ez a befolyásolás nem egyéb, mint csak tapogatózás a hatalmas természeti erők legszélén, de azoknak az erőknek a középpontja valahol túl van az emberi elérhetőség határán. A csillagvilágról is ezerszer többet tudunk ma, mint akkor. Azóta már a csillagászat fényévekkel méri azokat a távolságokat, amelyeket Jób korában a “kaszás csillag kötelei”-nek neveztek, de szétoldani ma sem tudja ezeket a köteleket; azóta már olyan dolgokat, titkokat tudunk, hogy például az Andromeda köd 2-3 milliárd napból áll és olyan messze van, hogy 800.000 év kell, míg onnan a fény ideér, és hogy több millió ilyen tejútrendszer van, millió fényévekre egymástól... De ma is épp úgy képtelenek vagyunk akár egyetlen csillagot is a sok milliárd közül kitéríteni útjából, mint Jób idejében. Mindennek a roppant világnak ma is épp úgy Isten az Ura, mint régen. Az emberi tudomány és technika fejlődésével csak nőtt Isten dicsősége, fensége, hatalma előttünk, mert többet láttunk meg az Ő világából, mélyebben láttunk bele az Ő teremtményeinek a titkába. - Íme, csak egy pillantás a teremtett mindenség csodáiba, csak egy pillanatnyi elgondolkodó megállás az előtt, ami bennünket a természet világában körülvesz: máris olyan valószerűvé válik, amit Pál apostol mond: “Most tükör által, homályosan látunk...” - azaz, a tükörben a dolgoknak, a valóságoknak a képét, de a visszáját és csak egy kis cikkelyét látjuk. És azt is csak homályosan. Tehát nem látjuk az összefüggéseket, nem látjuk az értelmét, a jelentését a dolgoknak. Nagyon sokszor érthetetlen, zűrzavaros a világ és a történelem ábrázata előttünk, mert csak a visszájáról szemléljük. Íme, a Teremtőnek még az alkotásait sem tudjuk pontosan kikutatni, megragadni, megérteni: hát még magát a Teremtőt!
Nincs nevetségesebb és szánalmasabb valami, mint az emberi gőg, és abban a sok miért-kérdésben, ami annyit gyötör: nem az a gőg ágaskodik-e, amelyik mégis feszegeti Isten titkait, mégis be akar hatolni Isten gondolataiba, mégis érteni akarja Istent? És amikor “pert kezdünk a Mindenhatóval”, vagyis Isten ellen lázadunk, akaratával szembeszállunk, útaival elégedetlenek vagyunk, jóságában kételkedünk, cselekedetét számon kérjük, amikor Vele szemben egyáltalán kishitűek vagyunk? Nem olyan, szinte őrültséggel határos gőg-e az, mintha azt képzelném be magamnak, hogy én vagyok a világmindenség középpontja, éntőlem, énáltalam és énrám nézve vannak mindenek? Még Isten is?!
Jób most a viharban megszólaló Isten előtt állva rájött arra, hogy valami egészen képtelen viszonyba sodorta őt a szenvedése Istennel szemben. Azt hitte, követelhet, számon kérhet valamit az Úrtól, pedig kérdése csak az Úrnak lehet őhozzá. És amikor Isten kezdi föltenni a maga kérdéseit az embernek, akkor a mi kérdéseink egyre jobban elnémulnak, mert - nem tudunk válaszolni! Amikor igazán fölmagasodik Jób előtt Isten, akkor egyszerre lecsendesedik benne a háborgás, megszelídül a lázadó szív és alig hallhatóan megszólal a szenvedő lélek: “Íme, én parányi vagyok, mit feleljek néked. Kezemet szájamra teszem, már nem szólok többé. Hibáztatom magam és bánkódom a porban és hamuban.” Amikor egy ember így beszél: az angyalok már örülnek a mennyben. Itt is mintha máris kezdene eltűnni a megpróbáltatás sötét borulata, szűnik már az éjszaka, a harc, a fájdalom. Szinte érezzük, hogy Jób szívében már új fénysugár gyullad ki. - Mi történt? - Külső helyzetében semmi sem változott. Barátai most is épp olyan értetlenül és tehetetlenül állnak körülötte, mint előbb. Ő maga még most is ott ül a hamuban, fekélyekkel tele, koldusszegényen, gyermektelenül, feleségétől is elhagyatva. Még csak egy halvány ígéretet sem kapott arra nézve, hogy hamarosan meggyógyul, megváltozik a helyzete, jobbra fordul a sorsa... Mégis a szívében már teljes a béke! Hogyan lehet ez? Úgy, hogy helyrebillent az egyensúlyi helyzet közte és az élő Isten között; úgy, hogy amikor már elég nagy az Isten és elég kicsi az ember: akkor már mindig virrad, derül, még ha semmit nem változott is a külső helyzete valakinek.
Van egy hely ezen a világon, ahol az Isten mérhetetlen nagysága és az ember szánalmas kicsinysége a legjobban látható. Jobban, mint a tengeren, vagy a hegycsúcsokon, vagy a viharban, vagy az atom szerkezetében. Ez a hely: a Golgota. Az a hely, ahol Jézus Krisztus keresztje áll. Itt legnagyobb az Isten és legkisebb az ember! És csak egyedül itt billen helyre mindig újra az egyensúly Isten és ember között. Mert amikor már elég nagy az Isten és elég kicsi vagyok én, akkor ugyancsak itt, a Golgotán hidalódik át ez a távolság közöttünk. Itt hajol le hozzám a végtelen hatalmú Úr - de nem azért, hogy eltiporjon, mint egy férget, hanem hogy bizonyossá tegyen arról, hogy törődik velem, gondja van rám, hogy szeret! Ott, a Krisztus keresztjénél vagyok a legsemmibb Isten előtt és mégis legdrágább Isten számára. Ott tudom, hogy bár por és hamu vagyok, akit egy szél is elfújhat, de akkor is Istené vagyok, az Atya szeretett gyermeke. Akkor pedig nincs baj többé, semmi sem baj többé, akkor már minden csak jó lehet! Hiszen azt, ami bennem az Isten gyermeke, éppúgy nem fogja sem betegség, sem semmi más nyomorúság, mint ahogyan nem fogja a puskagolyó a napsugarat. Itt van jelen számomra Isten úgy, hogy a jelenlétével el is némít, de le is csendesít, boldoggá tesz. Ide kell mindig újra eljutnunk, hogy bírjuk tovább békés szívvel, bizonyos reménységgel, akkor is, ha a megoldás még láthatatlan. - De ide csak úgy lehet eljutni, ahogyan Jób: megalázkodva, bánkódva...
Van Balatonfüreden egy gyógyforrás. Évezredek óta csörgedezik, mindenki számára hozzáférhető. De aki meríteni akar belőle, annak lépcsőkön kell lemennie a forráshoz, lehajolni érte, mert csak nagyon mélyen hajolva, derekat és térdet is meghajtva lehet csak hozzáférni. - Ilyen hely a Golgota is. Mindenki számára hozzáférhető, de csak nagyon mélyre hajolva, térdet hajtva lehet odaférni. De úgy mindenki odajut, te is, most is! Menjünk hát mindnyájan, könyörögve ekképpen:
Ölelgess szent szerelmeddel,
Örök szövetségedből,
Takargass be védelmeddel,
Adj részt örökségedből:
Nézz régi irgalmadra
S egyetlen egy Fiadra.
Ó egyetlenegy segítőm,
Uram Jézus, irgalmazz!
Légy vélem, én Idvezítőm,
A gonosztól oltalmazz;
Hiszen te értem jöttél,
S értem is vért öntöttél.
(210. ének 3-4. vers)
Ámen
Dátum: 1958. november 2.