Szeretném rögtön az elején megmondani, hogy miként a múlt vasárnap az első részből is kihagytam, most itt, a második részből is ki fogom hagyni azt a jelenetet, ami a mennyben történik, a Sátánnak Isten trónja előtt való megjelenését és az egész ezzel kapcsolatos problémát. A Jób-történetnek ezzel a láthatatlan, szellemi hátterével - Isten segítségével - majd a jövő vasárnap külön szeretnék foglalkozni. Most tehát csak egyetlen kérdés köré próbáljuk csoportosítani az Ige mondanivalóját. Ezt a kérdést Jób felesége fogalmazta meg, s értelme az, hogy érdemes-e hinni Istenben? Nem egyszer teszi föl a világ ezt a kérdést nekünk, hívő embereknek - de nem egyszer teszi föl a saját szívünk is ezt a kérdést saját magunknak. Lássuk hát, milyen feleletet találunk reá az Igében, Jób történetének ebben a most elővett szakaszában.
Láttuk a múlt vasárnap, hogy szinte a derült égből hogyan szakadt Jób életére egymásután a csapások sorozata. Egyik pillanatról a másikra vesztette el vagyonát, szolgáit, nyájait - sőt végül a gyermekeit is, mind a tízet. A boldog, szerencsés ember egyszerre szerencsétlenné, szánandóan nyomorulttá lett. És mégse roskadt össze! Rendületlenül állt a viharban, mert Istenhez ragaszkodott és nem Isten adományaihoz, ajándékaihoz. Isten több és drágább volt a számára, mint az, amit Tőle kaphat! És ha az Istennel való közössége megmaradhat: ez olyan legfőbb jó, ami minden más fájdalmas veszteséget pótol! - Jób tehát rendületlen hittel állta a szörnyű csapásoknak ezt az első sorozatát. - Azt gondolná az ember, hogy ennél több szenvedést, még további csapásokat már nem bírna el egy ember, de nem is volna méltányos! Eleget szenvedett, elég teher van rajta, megérdemelné végre, hogy jobb napokat lásson! Pedig még nincs vége a megpróbáltatásnak. Még mindig nincs a mélyponton. Igénk még további két nagyon súlyos csapásról értesít! Úgy szokták ezt mondani népiesen, hogy a baj nem jár egyedül. A teljes anyagi veszteségéhez, meg a lesújtó gyászhoz most még egy nagyon fájdalmas betegség is jön. Eddig legalább az megvolt, hogy az egészséges szervezet segítségére volt a nagy megrendülésben, most azonban erre sem támaszkodhatott többé. Titokzatos betegség lepte meg az amúgy is súlyosan megpróbált embert, olyan fekélyekkel lett tele az egész teste, amelyek ellen nincs orvosság. Nem tudjuk pontosan, mi volt annak a betegségnek a lényege, de minden valószínűség szerint a legborzalmasabb: a bélpoklosság, a lepra, amiből egyetlen kilátás csak a lassú, de biztos halál felé nyílik. Orvost sem hívhat - miből fizetné -, de mit is tudna segíteni rajta az orvosi tudomány? Hamuban ülve cserépdarabokkal vakargatja a gennyes fekélyeket.
Jó néha egészséges állapotunkban gondolnunk arra, hogy a szenvedésnek milyen iszonyatos tengere hullámzik körülöttünk kórházakban, betegszobákban, hogy rettenetesen rá tud nehezedni Isten keze egy ember életére. Halljuk meg a szenvedő Jób néhány fájdalmas jajkiáltását, amint ott fetreng a kínok között: “Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek föl? De hosszú az estve, és betelek a hánykolódással reggeli szürkületig. Testem férgekkel van fedve és a pornak piszokjával, bőröm összehúzódik és megernyed... Mikor azt gondolom, megvigasztal engem az én nyoszolyám, megkönnyebbíti panaszolkodásomat az én ágyasházam: akkor álmokkal rettentesz meg engem és látásokkal háborítasz meg engem.” - panaszolja. (Jób 7,4-5,13,14) Ilyen kínok is vannak! És ha ilyenre gondolunk, vagy ilyent látunk, ugye egyszerre eltörpülnek azok a problémák, amiket olyan nagynak láttunk azelőtt, egyszerre elszégyelljük magunkat azért, hogy tulajdonképpen olyan apró-cseprő dolgok miatt tudtunk panaszkodni, elégedetlenkedni, veszekedni. Az igazi nagy megpróbáltatások alatt szenvedő emberi élet látására megcsendesedik bennünk is a lázadó szív: Hát mi az én terhem X-éhez vagy Y-éhoz képest?! Tudom én jól, hogy az emberi szenvedés puszta látása még nem megoldás a számunkra, de már afelé segíthet. Tehát már csak ezért is jó, ha leülünk egy-egy betegágy mellett, ha meglátogatunk egy-egy úgynevezett “sorsüldözött”, szerencsétlenül járt atyafit, mint Jóbot a három barátja. Aki maga is tudja tapasztalatból, mit jelent a testi szenvedés, milyen terhet rak az emberre a beteg szervezet nyomorúsága minden reggel újra: az tudja igazán, milyen jótétemény, milyen enyhülés a fájdalmak között egy kedves arc megjelenése, egy részvéttel teljes, jó szívű ember meleg, baráti, testvéri kézszorítása, együtt érző tekintete. Ha nem szól is vigasztaló szavakat, mint itt Jób barátai, csak ott van mellette: jelenléte máris napsugarat vihet a sötét betegszobába. Nem tudom megállni, hogy fel ne hívjalak benneteket - bár most ez nem ide tartozik szorosan -, hogyha nincs is öregek-betegek vasárnapja a gyülekezetekben: ne feledkezzetek meg róluk! A feléjük irányuló szeretetnek bármilyen megnyilatkozása: áldás rájuk és áldás rátok!
De térjünk vissza Jóbra: még egy súlyos csapás éri - most a lelkén! Tudniillik a rengeteg sok veszteségben egyetlen támasza maradt még a felesége, élete társa. Most ezt az egyetlen és utolsó támaszt is elveszíti. Az asszony nemhogy enyhítené, sőt súlyosbítja férje rettentő szenvedését azzal, amit ebben a tragikus órában mond: “...erősen állasz-e még mindig a te feddhetetlenségedben? Átkozd meg az Istent és halj meg!” (Jób 7,9) Borzasztó fájdalmas lehet az, amikor egy embert olyan valaki részéről éri a kísértés, aki a legközelebb áll hozzá, legdrágább neki, onnét jön a támadás, ahonnét legkevésbé várja. Ádámot is Éva kísértette meg, Jézust Péter! Jób felesége szinte a Sátán támaszpontjává, hídfőállásává lesz Jób hite ellen. Úgyis roskadozik már ez a túlterhelt hitélet, segíteni, támogatni kellene, s íme az, aki ezt elsősorban megtehetné: gúnyolja, csúfolja, aláássa, gyöngíti Jób hitét. Hívő ember számára legnagyobb ajándék ebben a földi életben, amit kaphat Istentől, az, ha az élettársa egyúttal hitben is társa, imatársa, gyónó társa, Isten ügyében szolgatársa. És a legnagyobb szomorúság, ha nem az! Hiszen az élettárs az ember életének a másik fele. Ketten lesznek a házasságban egy testté, egy egésszé. Ha az egyik nem úgy hisz, nem úgy remél, nem úgy szolgál, nem úgy viszonyul Istenhez, mint a másik, akkor a másiknak is a hitélete esetleg olyan vergődéssé válik, mint annak a madárnak, amelyik fél szárnnyal próbál repülni. Jóbnál nem így van. Bár a legtöbb magyarázó ezt a helyzetet tartja Jób legsúlyosabb keresztjének, Jób hite még ezt is elbírja.
Jób felesége azért volt súlyos kereszt Jób számára, mert megfogalmazott egy olyan kísértő gondolatot, ami ha befészkelődik a szívbe: mint a termeszhangyák a házat, úgy őrlik meg belülről az ember egész hitéletét. Nézzük csak közelebbről, mit mond: Hallatlan modern ennek a 3000 évvel ezelőtt élt asszonynak a vallásról, Istenről való felfogása. Ma ezt így fogalmaznák meg az emberek: “Hát még mindig olyan szilárdan ragaszkodsz a vallásodhoz, hogy semmi sem tud kiábrándítani? Kigyógyítani? Hát mi hasznod van belőle? Mit érsz el vele? Hát mit ér az egész ügy, ha ahelyett, hogy jutalmazna Isten a szolgálataidért, a tiszteletadásodért, a Benne való hitedért, a Hozzá való hűségedért: éppen ellenkezőleg - ostoroz! Bánt! Nem véd meg a bajtól, hagyja, hogy elbánjon veled az emberek rosszakarata, a betegség hatalma. Mi okot szolgáltattál te minderre? Érdemes ez az Isten a hitre, a szeretetre? Hát meghallgatta, megadta, amit kértél Tőle? Létezik egyáltalán az az Isten, Akiben te hiszel? Hát te még mindig hiszel?” Ugye ismeritek ezeket a hangokat, ugye hallottátok már, talán nem is kívülről, hanem a saját szívetekből! Vagy így talán: “Olyan gyatra emberek a hívők, olyan sok aljasságot műveltek már a papok, meg a templomba járók: hát te még nem ábrándultál ki ebből a gyenge társaságból, te még sohasem csalódtál a keresztyénségben? Mit ért vele az emberiség, hogy sok-sok millió ember 2000 esztendőn keresztül hitt Istenben? Érdemes volt annyit költeni Reá, áldozni Érte, harcolni Érte? Jobbá lett a világ?” Nincs-e igazuk az ateistáknak, akik azt mondják, hogy nem kell ide semmiféle vallás, meg Istenben való hit, úgysem megyünk vele semmire! Lám Jób is hiába strapálta magát, kár volt! Épp úgy utolérték a bajok, mint bárki mást, sőt tán még jobban is! - Ezért mondta a felesége: “Átkozd meg az Istent és halj meg!” Ne törődj többet Istennel, ne higgy többé benne, ne imádkozz többé hozzá, hagyd ott az egész mindenséget, nem érdemes!
Olyan tanács ez, mintha egy meredély szélén lógó embernek, aki alatt sötét szakadék tátong, azt mondanánk, hogy engedje el azt a kötelet, amibe még kapaszkodik! Hiszen ha valaki éppen ilyen helyzetben eltaszítja magától Isten kezét, valóban csak az marad a számára, amit Jób felesége tanácsolt: halj meg! Vagyis az öngyilkosság - vagy az, hogy félrerúgja az ember a lelkiismeret szavát, Isten törvényét, gátlástalanul élvezi ki az élet minden kínálkozó örömét, amíg lehet - ami szintén öngyilkosság, csak más formában. Szinte érzem, amint Jób visszaborzad a sátáni ajánlattól és még jobban belemarkol hite karjával abba a láthatatlan kézbe, amelyik eddig is tartotta. Teljes erejével utasítja vissza a kísértést: “Úgy szólsz, mint szól egy a bolondok közül. Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennénk-e el? Mindezekben sem vétkezék Jób az ő ajkaival.” (Jób 7,10) Valami egészen megrendítő bizalom nyilatkozik meg ezekben a szavakban. Tehát Jób még mindig bízik. De hát miben? Hogy meggyógyul? Hogy majd jóra fordul minden?! Nem! Nem a szerencse feléje fordulásában bízik, hanem - Istenben! Abban az Istenben, Akit úgy ismert meg, mint Aki igazságos, szerető, jóságos, hatalmas, mindenható - Aki nem tehet rosszat, vagy rosszul valamit. Akinek ő, Jób, most is, így is, nyomorultul is: a gyermeke! Nem változott semmi, mégis mintha földerülne a szenvedő arc, amint mondja: “Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat ne vennénk el?!” Ha olyan sok jót elfogadtunk a test számára, ami jó volt a testnek, ne akarnánk elfogadni valami jót a lélek számára is? Olyan dolgokat, terheket, megpróbáltatásokat, amelyek jók a léleknek, amelyek az arcot talán szomorúbbá, de a lelket jobbá, a testet gyengébbé, de a lelket erősebbé teszik? Itt van a titka Jób hitének: száz százalékosan bízik, hadd mondjam így: megbízik az ő Urában, Istenében! És ha ezt megtehette az ótestamentumi Jób, mennyivel inkább mi, az Újtestamentum népe!
Azt mondtam az előbb, hogy mi az én esetleges szenvedésem Jóbéhoz képest?! Most hadd folytassam: micsoda még Jób szenvedése is Krisztuséhoz képest! Jób legalább a jót is elvette az Úrtól, de Krisztus csak a rosszat! Mégpedig a rossz között is a legrosszabbat: Isten haragjának, büntető ítéletének a teljes súlyát! A kárhozat legmélyebb nyomorúságát! Ha volt valaha érthetetlen, meg nem érdemelt, emberileg igazságtalan szenvedés: a Krisztusé volt az igazán! Egy régi próféta így látta ezt a szenvedést előre: “Azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik, kínoztatik Istentől”. (Ézs 53,4) Érthetetlen volt az a kereszt ott a Golgotán, de nem értelmetlen! Mert értünk történt, a mi megváltásunkért! Emberileg igazságtalan és méltánytalan volt az a szenvedés és kínhalál ott a Golgotán, de mégis Isten szeretetéből történt, mert miattunk és helyettünk történt! Azért vette el Istentől a rosszat, hogy nekünk már minden csak jó legyen, még a rossz is javunkra szolgáljon! Ebben az Istenben, Aki ennyire a javunkat akarja, igazán bízhatunk, megbízhatunk száz százalékig!
Abból indultunk ki, hogy érdemes-e hinni Istenben? Nos hát: úgy nem érdemes, ahogyan Jób felesége hitt, tehát hogy akkor és addig hiszek, amíg az történik, amit én szeretnék, amit én akarok, ahogyan én képzelem el magamnak! Így nem érdemes! De úgy érdemes, ahogyan Jób hitt: teljesen, száz százalékosan, úgy, hogy kerüljön, amibe kerül, akkor is, életre-halálra az Övé vagyok! Mert ebben a hitben erő van! Ez a hit szinte dacolva mondja: azért sem veszítem el a kedvemet, hiszen Isten nem az erőimhez mért megpróbáltatást ad, hanem a megpróbáltatáshoz mért erőt ad - tehát növekedem általa! Ennek a hitnek másokra nézve is haszna van: Jób hite által 3000 esztendő óta rengeteg szenvedő ember kapott már vigasztalást, erősítést az Úrtól! Úgy hitt, hogy még a szenvedésével is szolgált.
Mondtam már egyszer, hogy az az igazán hívő ember, aki másoknak megkönnyíti, hogy higgyenek Istenben. Akinek a hite jótétemény, segítség, szeretetszolgálat, vigasztalás, áldás a mellette élő emberek számára. Így hitt Jób, így hittek az apostolok, a reformátorok, hitvalló őseink - csakis így érdemes hinnünk nekünk is az Úrban, a mi Istenünkben: Jézus Krisztus által! Ezért könyörögjünk:
Rád tekint már hitem,
Megváltóm, Istenem,
a Golgotán:
Halld könyörgésemet,
és vedd el vétkemet;
Mostantól hadd legyek,
Tied csupán.
(466. ének 1. vers)
Ámen
Dátum: 1958. augusztus 17.