Czakó Zoltán

Nem biztos, hogy jól értesült vagyok, de úgy tudom, hogy a gyémántot egy különleges vízbe teszik annak érdekében, hogy kiderüljön annak eredetisége. Ugyanis ebben a vízben a gyémánt egy igen érdekes módon kezd el csillogni, és ha mellé, mondjuk egy hamisítványt is beteszünk, akkor egy olyan ember számára, mint én – egy laikusnak is – egyértelművé válik, hogy melyik az igazi és melyik a hamis.
És azzal pedig talán egyetértünk, hogy a keresztyén életben igen fontos a próbatétel. Az, hogy a hitünknek, szeretetünknek, odaszánásunknak a valódisága kiderüljön. És erről bizony más helyen is olvasunk a Szentírásban, amelyek arról is beszélnek nekünk, hogy ezektől a próbatételektől ne rettenjünk meg. Például a Korinthusi levélnek a vége így hangzik: „Önmagatokat tegyétek próbára, hogy igazán hisztek-e?!” (2Kor 13,5) És lehet, hogy most néhányan a testvérek közül így gondolkoznak, hogy most miért a próbáról beszélek, amikor itt kísértésről van szó. Hát azért beszélek próbáról, mert a próba és a kísértés a görögben ugyanazt jelenti, ugyanaz a szó, csak mindig a szövegösszefüggés alapján döntik el, hogy pontosan mi a fordítás. A Miatyánk szövege is ugyanezt a szót használja, csak ott nyilván kísértésnek fordítjuk. Ugye amikor így mondjuk: „És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól.” – ott azért fordítjuk kísértésnek, mert a gonosz miatt ez ilyen negatív töltésű mondat. De nagyon sok helyen, például a Korinthusi levél végén, amit fentebb idéztem, ott próbatételnek fordítják. Alapvetően ez a szó próbatételt jelent, ha negatív a szövegösszefüggés, akkor fordítják kísértésnek. Erről ennyit röviden. És itt pontosabb lenne a próbatétel fordítás, mert a Miatyánk részében miért imádkozunk azért, hogy „ne vígy minket kísértetbe”, itt pedig miért tartsuk örömnek?
De azt is valljuk meg őszintén, hogy bizony a próbételt nem szeretjük. És talán egy őszintébb szívből még a következő mondat is fölhangzik: – Hát Uram, annyi testvérem van itt a templomban, inkább próbálgasd őket, engem meg hagyj békén! Valahogy szeretnénk elkerülni ezeket a helyzeteket
vagy nagyon gyorsan átesni rajta. És ez teljesen természetes, hiszen nem vagyunk fakír beállítottságúak. Az ilyen körülményeket, helyzeteket egyikünk sem szereti.
És azt is meg kell vallanom, hogy én az évek során sok-sok bizonyságtételt hallottam már, hogy keresztyén emberek mit éltek meg az Úrral ezzel kapcsolatban. És értsék jól a testvérek, nyilván nem kritizálni akarom ezeket a bizonyságtételeket, csak arra szeretnék rámutatni, hogy a hallgatóság szívében ilyenkor mi játszódik le, amikor ezeket hallgatják. Nyilván elhangzik az, hogy milyen helyzetben volt, milyen nehézségekbe került és nyilván próbálja minél színesebben lefesteni a dolgokat, hogy aztán mi is meg tudjuk az fogalmazni, hogy igen, ez tényleg egy nagyon rossz helyzet volt, hát abba én se szívesen kerülnék bele. És nyilván ez a testvérünk imádkozott, akár heteket, hónapokat vagy akár éveket, évtizedeket, és egyszer csak Isten adott neki szabadítást ebből a nehézségből.
De a hallgatóságnak ebből mi csapódik le? Hát egyrészt az, hogy menynyire jó ennek az illetőnek: szabadítást adott neki Isten, imádkozunk érte: köszönjük Urunk, hogy te ilyen hatalmas vagy, ma is munkálkodsz. Másrészt hát én is egy hasonló helyzetben vagyok. A körülmények, a nehézség mértéke nem ugyanaz, de Isten ebben a helyzetben nekem is adhatna szabadítást. Persze a hallgató testvérünk is nagyon sokat imádkozott ezért, de amikor hallja a bizonyságtételt, a következőt fogalmazza meg magában: – Lehet, hogy nem imádkoztam elég jól, vagy nem imádkoztam sokat ezért az adott problémáért. Akkor imádkozni kell érte még többet! És még több időt tölt az imádsággal, bibliaolvasással – természetesen ez egy jó dolog, – de mégis azt látja, hiába imádkozik, hiába olvas igét, nem történik semmi, nem jön a szabadítás. Sőt, akiért imádkozott, azt elvesztette. A betegsége még súlyosabb lett, a körülmény, amiben volt, még rosszabbra fordult. És ha ez a helyzet fennáll, mondjuk hónapok, évek óta, akkor teljesen joggal teszi föl magában a kérdést: – Van ennek egyáltalán értelme? Van értelme imádkozni, bibliát olvasni? Nekem Isten ebből nem adott szabadítást, a másiknak meg igen. És megint jön a pofon, jön egy újabb bizonyságtétel, jön egy újabb testvér, aki egy nagyon nehéz helyzetben, imádkozott, Isten megszabadította. És elhangzik a bizonyságtételben a következő mondat: Isten téged is megszabadíthat, ha könyörögsz hozzá. Hát a szegény hallgató: – Köszönöm szépen, én már eleget imádkoztam, és még mindig nem történik semmi.
És persze nagyon szép az, ahogyan Isten egy embernek az életében munkálkodik – ismét mondom, nem ezt vonom kétségbe –, de mi van azzal a másik száz emberrel akiknek az életében Isten nem így munkálkodik? Mi a helyzet ekkor? Bizony meghalt, akiért imádkoztam, még rosszabb lett az állapotom, ahogyan Isten elé vittem, bizony nagyon csúnya vége lett egy barátságnak, bizony a házasságom tönkre ment, bizony a gyerekeim nem akarnak többet soha az életben látni. És még folytathatnánk a sort. Persze olyanok
vagyunk, akik szeretjük kibogozni a szálakat és szeretjük megfejteni annak a rejtélyét, hogy egy adott helyzetben miért is engedte ezt vagy azt meg az Isten. És bizony vannak olyan helyzetek, amiket soha nem fogunk megérteni, és talán évek múltán is egy hatalmas nagy kérdőjel jelenik meg a fejünkben: ennek mi értelme volt? Teremtettségünkhöz hozzátartozik az, hogy csak teremtmények vagyunk és az összefüggéseket nem fogjuk látni. Nem is feltétlenül kell látnunk.
Csak egy példával szemléltessem ezt a testvéreknek. Amikor én az óbudai gyülekezetbe jártam, nagyon jó volt az ifjúsági közösség is, de végül el kellett mennünk a gyülekezetből. Mindenkinek a fejében felvetődött, hogy miért történt mindez? Nagyon sokat összejártunk, nagyon sok helyre elmentünk, misszionáltunk gyerekek között, misszionáltunk a lakótelepen, nagyon sok szolgálatot végeztünk, de elzavartak bennünket a gyülekezetből. Miért történt mindez? És fél évig nem tartoztunk sehova, tehát református gyülekezethez sem, de aztán elmentünk Békásmegyerre, ott felkerestük az ottani lelkészt, elmondtuk neki, mi történt, fogad-e bennünket. Ő persze azt mondta: – Nyugodtan gyertek. Hát egy 50-60 fő átment Békásmegyerre. De nagyon érdekes volt, én is évekkel később tudtam meg, amikor egy ottani békásmegyeri lány, elmesélte, hogy ők ezt hogyan élték meg. Jártak az ifjúsági órára, hát ketten-hárman úgy néha eljárogattak. És azt mondta ez a lány, hogy ennek mi értelme, hát hárman ott vagyunk, ott szenvedünk. És már az egyik alkalommal megfogalmazta magában, hogy ő többet ide biztos nem jön. Jó, ad még egy utolsó esélyt. És amikor eljött, azt vette észre, hogy ott van másik 50-60 ember az ifjúsági órán. – Ezek meg kik? Azok voltunk mi. És mi is ezt évek múlva tudtuk meg. Tehát mindig ott volt bennünk a kérdőjel, hogy miért történt mindez? És aztán ez a lány elmondta, hogy ez egy óriási fellendülést adott az ifjúságnak. A paneles fiúk is ekkor csatlakoztak a gyülekezethez, jöttek velünk vízitúrázni, elkezdődött egy óriási munka. És Istennek ez egy nagy kegyelme volt, hogy ezt megmutatta, hogy lám-lám, Isten így akart munkálkodni, kicsit szétszórt bennünket, terjedjen az evangélium máshol is, ahol egyébként nem feltétlenül terjedt.
És bizony azt is meg kell vallani, hogy én még olyan bizonyságtételt a nehézségekkel kapcsolatban nem hallottam, hogy valaki őszintén a következőket mondta volna: – Figyeljetek, ez piszkosul nehéz volt, teljesen a padlóra vitt, ott voltam évekig. De valahogy talpra állított belőle az Isten, mert igazából már nem tudom az életemet Isten nélkül elképzelni, és a mai napig nem értem, miért kerültem ebbe a helyzetbe, de itt vagyok. Még most is fáj, ha rá gondolok, de szeretem az Urat.
És valahol, valljuk meg őszintén, hogy nagyon sokszor egy hazug képet mutatunk a krisztuskövetésünkben. Mert az csak tökéletes lehet, mert ott nem lehet semmilyen nehézség, ott nem lehet sírni, ott nem lehet bánkódni. És ezt mutatjuk mindenkinek.
Engem az egyetemen még úgy tanítottak, hogy személyes példát még véletlenül se mondjak el prédikáció alatt. Nem szabad. Kérdezem én, hogy ezzel mi a probléma? Hát én is hús-vér ember vagyok, én is küszködök, én is próbákban vagyok, Isten engem is próbál. A kérdés az, hogy ezeket hogyan dolgozzuk fel keresztyénként. És bizony ez nagy segítség tud lenni egy másik keresztyén embernek, aki ugyanúgy küzd, ugyanúgy lent van a padlón, és ott vagyok neki, hogy segítsem őt. Mi ezzel a probléma?
Pedig a keresztyén életről, krisztuskövetésről nem lehet beszélni nehézségek nélkül. És a Szentírás lapjain nagyon sokszor találkozunk azzal, hogy bizony Isten szolgái is szenvednek akár a szolgálat során is, és ezekből a helyzetekből Istenhez kiáltanak.
Jób egyik barátja így fogalmaz: „Az asszonytól született ember rövid életű, tele nyugtalansággal.” (Jób 14,1). Pontosabban tele nehézségekkel, problémákkal. Hát ilyen az emberi élet.
Dávid a következőképpen kiáltott az Úrhoz: „Ne légy tőlem távol, mert közel van a baj, és nincs, aki segítsen!” (Zsolt 22,1)
Vagy Ézsaiás következőképpen mondja: „Nézz a földre, és íme csak nyomorúságot és sötétséget látsz, nyomasztó borút, homályba taszítva”. (Ézs 8,22)
Akárhogy tagadjuk, akárhogy szeretnénk felmutatni azt, hogy tökéletesek vagyunk, nem vagyunk azok. Mindannyiunk életében vannak nehézségek. Nyilván a fokai ezek mások mindannyiunk életében. Valaki több mindenben szenved, valaki meg kevésbé.
És bizony Isten gyermekei sem mentesülnek ezektől. A házasság, a családi élet, mondjuk Istennek a legnagyobb ajándéka, amit adhat, a földön, de abban is elkerülhetetlenek a nehézségek. Valaki így fogalmazott egyszer a házassággal kapcsolatban: ha jól csinálod, a mennyország tud lenni, de ha roszszul, a pokollá válhat.
Jézus pedig arra is ígéretet tett, hogyha mellette kitartunk, akkor bizony, ha az evangéliumról bizonyságot teszünk, akkor is nehézségekkel fogunk szembesülni.
És ebben a szakaszban még azzal akar bátorítani bennünket Isten, hogy a nehézségekre igen is lehet pozitív értelemben tekinteni. Mert ezek bizony valamit munkálnak a szívünkben. És jól tudom, hogy ezekben a helyzetekben a legnehezebb kimondani azt, hogy Uram, hát mégis mit akarsz munkálni az életemben? Ismét mondom, nem feltétlenül kell megtalálnunk mindenre a választ, de most a Szentíráson keresztül arra szeretnék rámutatni a testvéreknek, hogy mégis a nehézségeket, a próbákat miért engedi meg Isten, miért engedi azt, hogy ezekbe a helyzetekbe belekerüljünk.
Én a Szentírás alapján nyolc ilyet okot szedtem össze. Ne ijedjenek meg a testvérek, most csak négyet fogunk megnézni. Majd egy másik alkalommal a többit is megnézzük.
Az első ilyen cél: hitünk erősítése. „De az Úr azt mondta Mózesnek: Majd én hullatok nektek kenyeret a mennyből. Menjen ki a nép, és szedjen naponként egy napra valót. Ezzel teszem próbára, hogy az én törvényem szerint jár-e, vagy sem.” (2Móz 16,4). Ezékiás királyt néhányan talán ismerik a testvérek közül. Ő volt az, akit Isten nagy gazdagsággal megáldott, az országban eljött a jólét és egy ilyen mondatot olvasunk vele kapcsolatban a Szentírásban: „De amikor a babiloni vezető emberek elküldték hozzá megbízottjaikat, hogy megkérdezzék, milyen csoda történt az országban, elhagyta az Isten, hogy próbára tegye, és kitudódjék, mi minden van a szívében.” (2Krón 32,31). Isten ilyen. Megpróbál azért, hogy kiderüljön, mi van a szívemben és mi van a te szívedben.
Emlékszem egy testvérre, aki nem akarta, hogy meglátogassam, de nem könnyen lehetett engem sem levakarni, így hát eljutottam hozzá. Az édesapja elhagyta, volt egy testvére, aki fizikai és szellemi sérült is volt. Az édesanyja újra megházasodott, és hát ő emiatt már egy nem szívesen látott egyén volt. Amikor ott voltam nála, akkor ezt úgy előttem is tudtára adták, hogy hát jó lenne, ha innen elmenne vagy elköltözne. És évekkel később, amikor az egész élethelyzetéről beszélgettünk, akkor nagyon őszinte volt, akkor már sajnos a testvére is meghalt. És emlékszem annyit mondott, hogy a mai napig nem érti, miért került ilyen helyzetbe, Isten miért ilyen gyerekkorral áldotta őt meg. De egyet el tudott mondani: az Urat még most is szereti. Talán el lehet mondani rólam, hogy most már jobban bízok az Úrban. És ha egy kemény helyzetbe kerülök, akkor már nem kezdek el kétségbe esni, akkor is az Úrhoz fordulok. És ő ezt akkor így kimondta: – Hát igen, valószínűleg azért történt ez az életemben, hogy jobban bízzak az Úrban, jobban szeressem őt. Mert ezekben a helyzetekben kiderül az, hogy mi van a szívünkben.
A magvető példázatát ismerik a testvérek, ott is ugyanerről van szó: a nehézségek, a próbák elvisznek-e az Úrtól bennünket? Nagy kérdés. Az én életemben is nagy kérdés: ha én nehézségbe kerülök, mi van az én szívemben.

Másodszor: a megpróbáltatások megaláznak bennünket. Emlékeztetnek bennünket arra, hogy bizony azért, mert mondjuk kiváltságos vagyok, mondjuk az Úr szól hozzám, nagyon szépen elrendezte az életemet, ez ne azt eredményezze, hogy én lelkileg, mondjuk önelégült vagyok a másikkal szemben. Pál apostol a következőképpen fogalmaz: „Pedig ha dicsekedni akarnék, nem lennék esztelen, mert igazságot mondanék, de mérséklem magamat, hogy valaki többnek ne tartson, mint aminek lát, vagy amit tőlem hall; még a kinyilatkoztatások különleges nagysága miatt sem.” Tehát az apostol, dicsekedhetne, de hogyan fogalmaz a következő versben? „Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam.” (2Kor 12,6-7). Sokszor a nehézségek ezt eredményezik, a próbatételeket ezért kapjuk, hogy ne gondoljuk magunkat többnek a másiknál.
Emlékszem, amíg nem született meg a kislányunk, akkor mindig olyan furán néztem a házasokra. Amikor elmentünk egy csendeshétre, akkor mindig ők voltak azok, akikkel a legtöbb baj volt. Neki ilyen szoba kell, de az sem mindegy milyen fekvésű; az sem mindegy mit eszik, és még sorolhatnám. Azután megszületett Sári lányom és azóta a következőt mondom a családosokról: meg tudom érteni őket.
Persze itt most csak az elvet akarom felmutatni a testvéreknek, hogy hogyan gondolkozunk egy-egy emberről vagy egy-egy testvérről. Én nem tudom, hogy mondjuk, ha házasok a testvérek, hányszor ültek le már a házastársukkal beszélgetni valakiről: – Emlékszel arra a testvérre, aki ott volt? – Hát igen, nagyon csúnyán elbukott a Krisztus követésében! De kérdezem én, hogyha ugyanabba a helyzetbe kerülnénk, ha ugyanazt adja ránk Isten, ugyanazt a nehézséget, meg tudnánk maradni a Krisztus követésünkben? Nem biztos. A próbák, a nehézségek pontosan arra akarnak eljuttatni minket, hogy legyünk alázatosak és ne gondoljuk magunkat többnek, mint amilyenek vagyunk.
Emlékszem egy hitre jutott testvérre, aki a bűnnel kapcsolatban nagyon kemény volt és másokat is nagyon keményen figyelmeztetett. Egy vízitúrán az egyik lányt keményen megfeddte, mert bűnös kapcsolatban élt. És szólunk kellett neki: – Várjál, ácsi, ácsi, állj meg egy kicsit! Tehát ne ítéld őt el, mert ha ő nem keresztyén, meg nem is fordult oda szív szerint Krisztushoz, akkor miért várunk el tőle gyümölcsöző életet? Hát a szíve még távol áll Krisztustól, és teljesen természetes, hogy ilyen az élete. Először mutass rá a szívére és amikor megtért Jézus Krisztushoz, akkor majd megjelennek a gyümölcsök. Ennyi. Hát a mi életünkben is ez így történt, valljuk meg őszintén. És nagyon érdekes, eltelt jó néhány év, és ez az illető, aki ugye keményen megfeddte a bűnt, ő volt az, aki megcsalta a feleségét és otthagyta.
És lehetünk nagyon kemények, lehetünk ítélkezőek másokkal kapcsolatban, és persze vannak olyan dolgok, amiket ki kell mondanunk, meg vannak esetek, amik mellett nem lehet elmenni szó nélkül, de az az alázat is legyen bennünk, hogy nem vagyunk jobbak a másiknál. „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Kor 10,12).
Egy másik testvérem mondta, én ezen akkor nagyon meglepődtem, nem szereti egyáltalán az alkoholt, de egy ilyet fogalmazott meg nekem egyszer: nem tudja, hogy mikor jön el egy olyan helyzet az életében, aminek következtében hozzányúl az alkoholhoz. Istennek nagy kegyelme, hogy most ő nem szereti az ízét sem, ez egy nagy kegyelem, de lehet, hogy egy hét múlva nem fog tudni megállni ebben. És ezen úgy meglepődtem, hogy én se szeretem az alkoholt és egyébként teljes mértékben igaza van.
Harmadszor: a megpróbáltatások megmutatják, hogy mennyire függünk a világi dolgoktól. Mert minél több anyagit halmozunk fel, minél több világi ismeretekkel rendelkezünk, minél inkább elismertek va7
gyunk, annál inkább megkísértődik a szívünk ezekkel kapcsolatban. Kit szeretünk valójában? Az Urat vagy a világot. És ez sok mindent jelenthet az életünkben. Akár a munkában elért sikert, az ismeretségünket, hogy minket nagy emberek ismernek, és ezzel kapcsolatban, mondjuk sok előnyhöz is hozzá tudunk jutni. Fontosak-e számunkra a világi kitüntetések, az anyagi jólét, hogy valamilyen életszínvonalat fenntartsunk. És ezek önmagukban nem bűnös dolgok, de sokszor állhatnak az aggodalmunk középpontjában.

Egy alkalommal, amikor Jézust nagy tömeg követte, a következőket kérdezte Fülöptől: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek? Ezt pedig azért kérdezte tőle, hogy próbára tegye, mert ő már tudta, mit fog tenni. Fülöp így válaszolt neki: Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset.” (Jn 65,5-7). Fülöp ahelyett, hogy az Úrban bízott volna, csak az anyagi erőforrásokra tudott tekinteni, ami persze messze elmaradt attól, hogy a szűkölködőket megelégítse.
Én is emlékszem, amikor a munkámat hagytam ott azért, hogy a teológiára jelentkezzek. És elkezdtem számolgatni, hogyan fogok kijönni anyagilag. És előttem volt az órarend, láttam azt, hogy reggel 8-tól délután 4-ig bent kell ülni. Hogyan tudom ebbe az órarendbe bepréselni a munkát, hogy fogok majd így dolgozni. Ha dolgozom, akkor mikor fogok tudni tanulni és ezek után mikor fogok egyáltalán aludni, mert ez sem egy utolsó dolog? Elkezdtem ezen agyalni, aggódni, eltelt így egy nyár: most akkor mi lesz? Az egyik ifivezetőm pedig augusztus vége felé elmondta, hogy a gyülekezetből néhányan úgy gondolták támogatnának engem az egyetem alatt, összeállnának és odaadnák a tizedüket. Én meg teljesen megdöbbentem, mert ez valójában ez arculcsapás volt nekem. Egyszerűbb lett volna imádságban az Úrra bízni ezt dolgot, talán pár évet meg is spórolhattam volna az. Isten pedig munkálkodott a háttérben és testvéreket erre indított, és aztán az egész öt évet így tanulhattam végig, hogy ők ott voltak a háttérben.
Mózest a fáraó házában nevelték, el tudjuk azt is képzelni, hogy milyen gazdagságban nőhetett fel. Egyiptom legmagasabb szintű oktatói tanították, valószínűleg az egyiptomi társadalom csúcsán helyezkedett el, hát nem egy középosztálybeli volt, és aztán 40 évig pásztorként élt Midján földjén, ahonnan az Úr őt elhívta. A Zsidókhoz írt levél pedig a következőképpen fogalmaz vele kapcsolatban: „Mert inkább választotta az Isten népével együtt a sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, mivel nagyobb gazdagságnak tartotta Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a megjutalmazásra tekintett.” (Zsid 11,25-26).
A próbák is azért szükségesek az életünkben, mert rámutatnak arra, hogy az életünkben mennyire fontosak a világi dolgok. Materiális dolgokat helyezünk előrébb vagy lelki dolgokat? És ebben legyünk őszinték, valljuk meg, hogy tényleg sokszor ilyenek vagyunk, de Isten erre is rávilágíthat egy-egy próbával.
Negyedszer: a próbák a mennyországra helyezik a tekintetünket. Tehát minél nagyobb a megpróbáltatás, minél hosszabb ideig tartanak, annál nagyobb vágyakozással tekinthetünk arra, hogy majd az Úrral fogunk együtt lenni.
„Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk.” (Róm 8,18). Persze azt is be kell vallanunk, hogy mi most csak a jelen szenvedést látjuk, és nem tudjuk milyen lesz a mennyben az Úrral. Nem lenne egyszerűbb, ha az Úr egy 5 percet megmutatni a mennyei dicsőségből csak, hogy legyen róla fogalmunk és öszszehasonlítási alapunk? Sajnos nem tudjuk milyen lesz, de azt mondja, hogy a mennyei dicsőség sokkal nagyobb lesz annál, mint amiben most vagyunk és amiben most szenvedünk.
Nem sok olyan idős testvérrel találkoztam, akik a hosszú évekig tartó betegség után reménységgel tudtak a mennyország felé tekinteni. Én egy pár hetet eltöltöttem a Budai Irgalmasrendi Kórházban, ahol az volt a feladat, hogy emberekkel beszélgessünk. Volt egy idős bácsi, aki már hét vagy nyolc éve ágyhoz volt kötve, és az utolsó egy évében már nagyon elmérgesedett a betegsége. De az volt a legmegdöbbentőbb, amikor bementem a szobájába, akkor rögtön észrevettem, hogy a kisasztalán ott van a Biblia és ott van egy prédikációs kötet. Nyilván amikor a fájdalom meg a fájdalomcsillapítók engedték, akkor ő ezeket olvasgatta és elmondta nekem, hogy aznap mit olvasott a Bibliában és milyen bátorítás volt ez neki és ő már alig várja, hogy a mennyországba kerülhessen. Pár héttel később meg is halt. De ő így tekintett a mennyországra, már alig várta, hogy ott legyen.
Ezzel szemben egy emelettel feljebb olyan elutasítást tapasztaltam, hogy egy kicsit el is szomorodtam. Mindig elzavartak mondván, hogy ők nem akarnak senkivel sem beszélgetni. De azért olyan könnyen nem lehetett lerázni, másnap is kopogtam, itt vagyok, persze megint elzavartak. Míg végül a negyedig napon az egyik férfi fogadott és ha már ennyire kitartó vagyok akkor jöjjek be és akkor beszélgessünk. Elmondta az életét nagy vonalakban, és az tűnt fel nagyon hamar, hogy egy nagyon kemény ellenségeskedés van a szívében Isten felé. Elutasító volt. Egyébként örültem neki, hogy beszélgettem vele és ezeket elmondta. Az édesanyjával kapcsolatban is meg volt keményedve, Istennel kapcsolatban még jobban.
És érdekes volt a kontrasztot látni, mi volt az idős bácsival egy emelettel lejjebb és ezzel a férfival, akkor ég és föld volt a kettő. A bácsi lent, az alsó szinten Istenhez kiáltott, és arra vágyakozott, hogy Istennél legyen. Ez a fiatalember pedig, aki ott volt fölötte egy emelettel, kevésbé nehezebb szituációban pedig teljesen meg volt keményedve Istennel kapcsolatban.
Egy igeszakasszal szeretném bátorítani a testvéreket: „Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszaterelem, a sérültet bekötözöm, a gyengét erősítem, a kövérre és az erősre vigyázok; úgy legeltetem őket, ahogy kell.”
(Ezékiel 34,16) Ezt mondja Isten és ez egy ígéret is. És ezzel legyünk tisztában, hogy tökéletesek nem vagyunk, ha valamilyen próba elé is állít bennünket az Úr, lehet, hogy elbukunk benne. Az is lehet, hogy rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennünk, de ez teljesen természetes. Nem kell ezeket letagadni. Nem kell azt se letagadni, hogy elbuktam benne. Csak egy dologra vigyázzunk: ne maradjunk meg ezekben.
Egyik vízitúra alkalmával egy család is eljött velünk. Elhozták a kislányukat, olyan 6-7 éves forma lehetett, nagyon aranyos volt. És mint egy ilyen kislány tele volt őszinteséggel. Mindig beszélt, állandóan kérdezett, mindent tudni akart, mindenhova menni akart, úgy kellett visszafogni. És egyik alkalommal az én hajómban evezett és messziről láttuk, hogy jön egy esőfelhő. Csodálatos látvány volt, mert körülötte mindenhol sütött a nap. Nem megyünk be valahová, el fogunk ázni? – hangzott a kérdés. Fölösleges bemenni, nézd meg mekkora, hát valószínűleg esik két percet, aztán újra sütni fog a nap és aztán azon fogunk szenvedni, hogy milyen meleg van. Eveztünk tovább, leszakadt az ég és tényleg két percig tartott az egész és utána kisütött a nap. A kislány ennyit mondott: – Igazad volt, a nap tényleg nem tűnt el.

És amikor az életünk megpróbáltatik, akkor az is legyen a szemünk előtt, hogy az Isten nem hagyott magunkra, csak úgy érzékeljük. Csak éppen abban a helyzetben nem látjuk. Ő ott van, figyel minket és bátorodjunk meg Istennek egy másik szaván, ami így hangzik: „Azon a napon – így szól az Úr – összeszedem a sántákat, összegyűjtöm a szétszórtakat, akikre veszedelmet hoztam. A sánták meg fognak maradni, a gyengék erős nemzetté lesznek, és az Úr uralkodik fölöttük a Sion hegyén, mostantól fogva örökké.” (Ezékiel 34,16)
Ha Krisztusban bízunk, ha Krisztust szeretjük a célban biztosak lehetünk. Viszont az odáig elvezető utat nem tudjuk, azt nem ismerjük. Lehet, hogy nagyon nehéz lesz, piszkosul nehéz lesz, de a célt ismerjük. A célt a Szentírásban Isten leírta, leíratta és elmondta számunkra, mi vár ott bennünket. Hatalmas nagy dicsőség. Ott vár bennünket az Úr. És ebben bátorodjunk meg, hogy igen, mi csak a célt ismerjük, nem ismerjük azt, hogy hogyan fogunk odáig eljutni, de bátorodjunk meg azon, hogy Urunk ebben bizonyos, ebben meggyőzött bennünket is, hogy igen, itt a Szentírás, olvasd, lásd, ezt adta Isten, a mennyország már a tiéd. Sőt, nagyon csodálatos a Szentírásban, hogy a Szentírás alapján úgy tekint ránk Isten, mint akik már ott vagyunk. Még nem vagyunk ott, de már most így tekint ránk. Miért? Krisztusért. Krisztus áldozatáért.
És ebben bátorítom a testvéreket, bármilyen nehézségben is legyünk, bátorodjanak meg Isten szaván, bátorodjanak meg azon is, hogy miért engedi Isten az életünkben ezeket a nehézségeket. Ismét mondom, nem biztos, hogy ezek választ adnak az próbákra. Majd lehet, hogy később fogjuk megérteni vagy ott nála, mellette. Bátorodjunk meg ezen, hogy ő összegyűjti a szétszór10
takat, akikre veszedelmet hozott, a sánták meg fognak maradni, a gyengék erős nemzetté lesznek és az Úr uralkodik fölöttük.

„Semmire nincs időnk” – talán a testvérek közül sokan egyetértenek ezzel a mondattal. Akik meg kifejezetten egyetértenek ezzel, azok valószínűleg nincsenek is most itt közöttünk, mert annyira nem érnek rá semmire, hogy még istentiszteletre sem jöttek el. Rohanunk, sietünk függetlenül attól, hogy valaki tinédzser, felnőtt, idős, házas, apuka vagy anyuka. Nincs időnk semmire, legfőképpen arra nem, hogy igét olvassunk, a szolgálatról már ne is beszéljünk. Nincs időnk alkalmakra járni és leginkább arra nincs időnk, hogy imádkozzunk vagy akár arra, hogy kiértékeljük az imaéletünket. Ki foglalkozik már ilyesmivel?!
Ez a mostani szakasz pedig arra irányítja a figyelmünket, hogy bizony értékeljük ki az imaéletünket és azt, hogy miképpen és hogyan imádkozunk. Olaf Hallesby könyvét talán többen is ismerik a testvérek közül, ő írt egy könyvet az imádságról. Az imádság nehézségei című fejezetben a következőket írja: „Isten gyermeke semmivel sem tud nagyobb gondot okozni Jézusnak, mint azzal, hogy elmulasztja az imádkozást. Mert ezzel megszakad a Megváltóval való kapcsolata és belső élete elsatnyul, elszárad. Legtöbbünknél ez a helyzet. Sokan olyan nagy mértékben hanyagolják el az imádkozást, hogy lelki életük lassanként elsorvad. Ezért megértem, milyen nagy aggodalom tör ki Isten szívéből, amikor azt kell mondania: „nem kaptok, mert nem kértek” (Jak 4,2). Nála van mindaz, amire szükségünk van és ő semmit sem akar jobban, minthogy ajándékait nekünk adja. De mi nem kérünk. Nincs időnk – mondjuk – vagy elfelejtünk imádkozni. Ennek az az eredménye, hogy az otthonainkban és a gyülekezetünkben mint rokkantak, lelkileg kiéhezettek és elerőtlenedettek járunk, kelünk. Alig van erőnk, hogy megálljunk a saját lábunkon. Nem is szólva arról, hogy nem tudunk küzdeni a bűn ellen és szolgálni az Úrnak.”
Aztán a következő néhány mondatban az író leírja azt is, hogy ő miben vétett ezzel kapcsolatban. Ezt is szeretném felolvasni, ez kicsit rövidebb, így szól: „Sokat vétettem mennyei Atyám ellen, mióta megtértem és sok gondot okoztam neki az évek folyamán, amióta közösségben élek vele. De a legnagyobb vétkem, amit megtérésem óta elkövettem és amivel a legnagyobb szomorúságot okoztam az Úrnak, az az imádkozás elhanyagolása volt. Mert ez a hanyagságom az oka a többi bűneimnek és mulasztásaimnak: az imádkozásra való számtalan alkalom, melyeket nem használtam ki. A sok imameghallgatás, amelyeket Isten nekem szánt, ha imádkoztam volna, annál erősebben vádolnak minél jobban betekinthetek az imádság szent világába.”

Igen kemény szavak ezek, de azért valljuk meg őszintén, hogy szívhez szólóak. Főleg akkor, hogyha már jó ideje hanyagoljuk az imádságot. De mi van azokkal a testvérekkel, akik nem hanyagolják az imádságot, hanem imádkoznak naponként vagy rendszeresen? Hadd kérdezzem meg ezeket a testvéreket: miért imádkoztok? Mi van az imádságotok középpontjában? Ne rohanjunk ennyire előre, csak annyit szeretnék most kérni a testvérektől, hogy ez alapján a néhány vers alapján, amit felolvastam itt a Kolossé levélből, vizsgáljuk meg az imaéletünket. A mostani alkalommal csak a 9. verset nézzük, a többi résszel majd egy másik alkalommal.
Nagyon egyszerű kérdésekre szeretnék válaszolni, amelyek a következőképpen hangoznak: kikért imádkoztok, hogyan imádkoztok és miért imádkoztok. 1. Kikért: …értetek…
Kikért imádkoztok? – hangozzon így az első kérdés. Nem szeretnék semmilyen megállapítást a testvérekre erőltetni, de őszintén gondoljuk végig az imádságainkat. Akár lebegjen szemünk előtt a legutóbb elhangzott imádságunk és fogalmazzuk meg néhány mondatban, hogy annak az imádságnak mi vagy ki volt a középpontjában. Mi volt a tartalma? Miről szólt? És tegyük szívünkre a kezünket és valljuk meg őszintén azt is, hogy az imádságainknak a döntő hányada igencsak sokszor magunk körül forog. Igazából földi érdekeinkről szólnak. Imádkozunk egészségért, anyagiakért, családért, feleségért, férjért. Akinek meg van, az már gyerekért, akinek van egy, az imádkozik egy másodikért, akinek meg már sok van, az imádkozik türelemért. Aztán imádkozunk munkahelyért, imádkozunk áldásért. Sok mindenért imádkozunk, testvéreim, de alapvetően ezek földi dolgok, a földire irányulnak.
Kikért imádkozik az apostol? Így kezdi rögtön az elején: „ezért tehát, attól a naptól fogva, amelyen ezt meghallottuk, szüntelenül imádkozunk és könyörgünk értetek”. Azt mondja az apostol, hogy én értetek, a kolosséi gyülekezetért imádkozom. Nem magáért imádkozik az apostol, pedig megtehetné. Nem tudom, a testvérek ismerik-e, de a Kolossé levél egy fogságlevél, tehát ezt a levelet fogságból írja. És azt mondja, hogy: én a fogságból, épp
börtönben ülök megbilincselve és értetek imádkozom. Pedig az apostolnak lehetne indoka és oka azért, hogy magáért imádkozzon: – De jó lenne, hogyha kiszabadulnék ebből a fogságból! Vagy: – De jó lenne, hogyha végre valahára, mikor hirdetem az evangéliumot, akkor végre valahára nem üldöznének ezért engem, és nem állandóan hátrafele kellene néznem vagy tekintenem, hogy ki az, aki utánam rohan, hogy megverjen vagy rám akasztja a bilincseit – mert hát lenne oka ezért imádkozni az apostolnak. Sőt hadd fogalmazzak így: az apostol úgy imádkozik a kolosséi gyülekezetért, hogy ő nem járt soha Kolosséban. Nem is rajta keresztül jutottak hitre az itt élők, hanem Epafrászon keresztül. Ezt a 7. versben olvassuk: „Így tanultátok ezt Epafrásztól, szeretett szolgatársunktól, aki a Krisztus hű szolgája értetek. Ő hozta nekünk a jó hírt a Lélektől kapott szeretetetekről.” Tehát az apostol honnan tudott a kolosséi gyülekezetről? Epafrásztól. És ez az apostol úgy imádkozik a gyülekezet tagjaiért, ezekért az emberekért, hogy ő nem ismerte ezeket az embereket, nem tudott róluk semmit, de hordozta őket imádságban.
És ez alapján pedig hadd bátorítsalak titeket arra, hogy nyugodtan imádkozzatok olyanokért, akiket nem ismertek. Amikor láttok egy olyan arcot, amit nem ismertetek eddig és nem láttátok a gyülekezetben, nyugodtan hordozhatjátok őt. Nem tudjátok, hogy kicsoda, de közbenjáró imádságot elmondhattok őérette. Nem kell ettől félni csak azért, mert az illetőt nem ismerjük. És bizony ezen a téren van mit fejlődnünk. Mert hadd kérdezzem meg tőletek őszintén, hogy amikor itt megkeresztelünk egy kisgyermeket, hányan voltatok, akik ezekért a családokért imádkoztatok? Imádságban hordoztátok azokat a szülőket, akik itt megálltak? Vagy imádkoztatok-e azokért a gyerekekért, akiket itt megkereszteltünk? Azért, hogy megismerjék az Urat, mint megváltójukat? Imádkozni azért, hogy a szülők úgy tudják ezeket a gyerekeket felnevelni, hogyha majd felnőnek, akkor megismerjék Jézus Krisztust és a szülők tudjanak ebben példát mutatni nekik. Imádkoztatok-e ezekért az emberekért?
Vagy amikor itt a hirdetések alatt néha fel szokott vetődni az is, hogy vannak olyan családok, akik valamelyik szerettüket elengedték, mert meghalt. Imádkoztatok-e ezekért az emberekért? Nem ismeritek őket, nyilván nem tudtok róluk semmit. Mi sem túl sokat tudunk róluk, mert az alatt az egy óra alatt, amíg beszélünk velük, az nem túl sok dolog, hogy megismerjük őket. De imádkoztatok-e ezekért a testvérekért, akik nagy fájdalmak között vannak, mert valakit éppen elengedtek?
Ezen a téren is meg kell újulni Isten népének és hordozzuk ezt imádságban, testvéreim. Ezért imádkozzunk, hogy az Úr adjon látást nekünk, vegyük észre azokat az embereket, akik ott ülnek mellettünk. És most is rátekinthetsz arra az emberre, aki ott ül melletted, és hordozhatod akár ma is imádságban őt. Imádkoztok-e akár így a gyülekezeti tagokért? Az apostol imádkozott a kolosséi gyülekezetért. 2. Hogyan? Szüntelenül!
Most pedig rátérünk a második kérdésre: hogyan imádkozott az apostol? Nagyon egyszerűen fogalmaz: szüntelenül. „Attól a naptól fogva, amelyen ezt meghallottuk, szüntelenül imádkozunk és könyörgünk értetek.” Nemcsak egyszer imádkozott mindezért, nemcsak akkor imádkozott, amikor Epafrász beszámolt a kolosséi gyülekezet dolgairól, hanem állandó alkalommal, szüntelenül tette mindezt. Valljuk meg őszintén, hogy az imádság egyik nehézsége abból adódik, hogy ez bizony fárasztó. Az imádság sokszor nehéz és fáradságos.
Szeretnék most rámutatni egy nagyon egyszerű képletre, ami szinte minden keresztyén ember szívében lejátszódik. Mi történik a hitre jutott, megtért ember szívében? Egy nagyon egyszerű dolog: szeretni fogja az Urát. Nagyon szeretni fogja az Urát. Sokat imádkozik és ezt teljesen természetesnek tartja, de teljesen természetesnek tartja azt is, hogy ő naponként olvassa a Szentírást. Miért? Mert szereti az Urát. Igen ám, viszont egy idő után rájön arra, hogy ez az imádság azért nem egy egyszerű dolog: fárasztó. És bizony vannak olyan dolgok, amikért imádkozik, és azt nem kapja meg. Azt pedig valljuk meg őszintén, hogy minél fárasztóbb valami, annál kevésbé akarjuk azt csinálni. Annál jobban elhanyagoljuk.
Ha viszont az imádságot elhanyagoljuk, Istentől távolodunk el. Ha pedig valaki eltávolodik Istentől, annak megmutatkoznak a jelei. Mik ennek a jelei? Az, hogy az ember egyre türelmetlenebb lesz. Egyre inkább ingerlékenyebb. Sok minden hamarabb kiakasztja az embert. Minél inkább eltávolodunk Istentől, annál kevesebb mondanivalónk lesz Istennek is. Ez egy nagyon egyszerű képlet. Én nem kívánom senkinek sem, hogy ebbe az állapotba jusson. Valószínűleg találkoztatok már olyan házasokkal, akik már évek óta egész rossz kapcsolatban vannak. Nem sokat beszélgetnek egymással, nem is akarnak beszélgetni egymással. Annyira megromlott a kapcsolatuk, hogy az egymással való beszélgetést is már fárasztónak tartják. De nem azért nem beszélgetnek egymással, mert nem történik semmi az életükben, nagyon is történik, meg sok mindenen gondolkoznak, csak már fárasztó a másik illetővel ezeket megbeszélni. Már annyira eltávolodtunk, hogy igazából már nincs mit mondjak a másiknak és már nem is akarok vele foglalkozni. Szörnyű egy állapot ez a házasságban.
De testvéreim, lelki téren ez ugyanígy működik. Hogyha az ember eltávolodik Istentől, nem arról van szó, hogy nem történik semmi az emberrel, nagyon egyszerűen annyi történik, hogy fárasztó lesz számára az imádság és nem akarja Istennek elmondani. – Jaj, most már megint le kell üljek és Istennek elmondani ezeket a dolgokat! Hát dehogy ülök le! Ez olyan fárasztó!

És az ember, hogy leplezze ezt az érzését, elkezd kifogásokat gyártani. Miért nem imádkozok? Már túl késő van. Sokat dolgoztam. Ilyenkor már nem imádkozik a normális ember, nem? Hát én meg normális vagyok – és akkor
lefekszem aludni. Fölkelek reggel: – Ó, hát már késő van, sietnem kell – és gyártom a kifogásokat.
És mi történik az emberrel? Az, hogy benne marad ebben az állapotban. Megszokja ezt az állapotot. Mert lehet, hogy az emberben benne van az a vágy, hogy szeretnék ezen a dolgon újítani, de aztán rájön arra, hogy nem tud rajta újítani és annyit tesz, hogy ezt az állapotot egyszerűen elfogadja. Ez így teljesen rendjén van: eltávolodtam Istentől, nem beszélgetek vele, hát kit érdekel... A házasoknál is nagyon sokszor így működik, és sokszor ilyenkor az ember már nem veszi észre azt, hogy megbántja a másikat. Hát kit érdekel, hát minden nap megbántom! Minden nap valamit odaszúrok neki. Ez minden nap megtörténik, ez olyan természetes.
Lelki értelemben is az ember, amikor eltávolodik Istentől, nem fog tudni különbséget tenni bűn és bűn között, mert már annyira eltávolodott, sőt igazából nem is érdekli. És azt mondja, hogy ezzel mit foglalkozzak? Hát minden nap megteszem. Kit érdekel? És ebbe az állapotba az ember beletörődik. Az mondja, hogy hát ez így van rendjén. És így éli az életét az ember továbbra is.
Viszont az imádságnak mint minden más dolognak, vannak kritériumai. Például ahhoz, hogy valaki megtanuljon biciklizni, annak is vannak feltételei. Még jónéhány évvel ezelőtt komolyan vettem a biciklizést. Megvallom, néha ma is elfog a kísértés ezzel kapcsolatban, ha egy komolyabb biciklire pattanhatok fel, és mindig felelevenednek előttem a jónéhány évvel ezelőtti események. Én régen triáloztam és amikor komolyabb biciklihez jutok, akkor megint próbálkozom. Csak hát tíz év kimaradt és hát aztán ebből következnek a balesetek. Még most is vannak olyan sérülések rajtam, amiket tíz évvel ezelőtt kaptam. De hogyan tanul meg az ember így biciklizni? Hát nagyon egyszerűen: gyakorlással. Gyakorolja magát és kitartó abban.
Nagyon egyszerűen ez igaz az imádságra nézve is. Kitartás és gyakorlás. Ezek közül is a kitartást emelném ki, hiszen, ha valaki nem kitartó benne, azt nyilván nem fogja gyakorolni sem. Ezt pedig mindannyiunknak egyenként kell megharcolnia. Én nem fogok tudni helyettetek kitartó lenni az imádságban.
De arra is hadd mutassak rá, hogyha nem imádkoztok szüntelenül az Úrhoz, azt ki kell deríteni, hogy miért nem, mi az oka mindennek. Mert bizony ha az imádság csak arra kell, hogy Isten teljesítse a kéréseinket, akkor bele fogunk fáradni az imádságba. Mert bizony lesznek olyan dolgok, amikre Isten azonnal nem válaszol, amiket Isten nem ad meg nekünk. Vagy ha csak arra használjuk az imádságainkat, hogy irányítsuk Istent, akkor megint csak bele fogunk fáradni, mert Istent nem lehet irányítani. Ne ezekért imádkozzunk és ne essünk kétségbe csak azért, mert úgy tűnik, hogy Isten nem hallgat meg bennünket. Nagyon is meghallgat. De valószínűleg ott és akkor arra a dologra nincs szükségünk.
Gondoljatok egy apa és egy gyermek kapcsolatára. Az apának is ki kell mondani a gyermeke számára azt, hogy nem. A gyermek nagyon szeretne valamit, de az apa azt mondja: – Ne haragudj, de nem. Majd esetleg pár év múlva megkapod. Én emlékszem arra, amikor talán hét-nyolc éves lehettem és édesapámnak azt mondtam, hogy ültessen fel a motorra. Ő meg azt mondta, hogy igen. És felszakadt a szemem. És aztán azt mondta, hogy na jó, akkor többet nem. Valamikor ki kell mondani, hogy nem. És ne essünk kétségbe akkor, ha az imádságban Isten nemmel válaszol vagy akár nem válaszol. Mert mi történik az imádságnál? Gondoljatok bele, hogy ugyanaz történik, mint amikor nyolc éves koromban az édesapám azt mondja nekem, hogy nem engedi meg, hogy a motorra üljek. És erre én hogyan válaszolok? Azt mondom neki: – Jó, apa, akkor minden kapcsolatot megszüntetek veled. Hát mi az, hogy azt mondod nekem, hogy nem? Hát ez nem egy jó válasz. Elfogadom azt, hogy ő ezt mondta. Jó rendben, akkor majd 18 évesen motorra ülök.
Most gondoljatok bele: lelki téren, amikor Isten valamire azt mondja, hogy nem, mondjuk akár 1-2-3 év múlva, akkor az embernek mi a válasza? Azt mondja, hogy megszüntet Istennel minden kapcsolatot. Pedig Isten ugyanúgy szereti. Hát az életét adta érte, azért az emberért. Erre nem az a válasz, hogy megszüntetek Istennel minden kapcsolatot, hanem csak ennyi, hogy elfogadom az ő akaratát.
De hadd bátorítsalak benneteket azzal is, hogy a legtöbb munkaeszköz, ha nehézséget okoz talán meg fájdalmat is, de a használat közben tanuljuk meg kezelni. Ha egy kalapácsot a kezetekbe vesztek, bizony fogtok a kezetekre ütni néhányszor és az igen fájdalmas tud lenni. És valljuk meg őszintén, hogyha sokszor az ember a kezére üt, akkor azt mondja, hogy: – Hát miért használom én azt a kalapácsot? Két hétig be van kötve az ujjam és két hétig pulzál. Hát van ennek értelme? – Hát van! Ha az ember megtanulja használni, akkor van értelme. És a végén, amikor az ember megtanulja, akkor el tudja azt is mondani, hogy milyen könnyű ezzel a kalapáccsal bánni, milyen sokat lehet ezzel végezni. Pedig csak kitartó volt a használatában és gyakorolta magát abban.
Én emlékszem egy nagyon aranyos hívő bácsira, akivel együtt dolgoztam egyszer. Tetőszerkezetet javítottunk. Azt hiszem, hogy a bal kezén egyik ujjperce sem volt meg. Ács volt. De úgy ütötte be a szeget a fába, ahogy a gép nem üti be. Én meg ámulattal néztem és azt mondtam magamban: jó, akkor ráhagyom ezt a bácsira, hogy ő szegeljen, én meg akkor viszem föl neki a faanyagot a tetőre, ennyit tudok neki segíteni, szegelni nem tudok úgy, mint ő. De ő megtanulta. Gyakorolta magát abban, nagyon ügyes volt. Én megmaradt újjakkal nem tudtam úgy verni a szeget, mint ő.
Az imádság is egy tanulható dolog, és ezt mindenki meg tudja tanulni. De kitartónak kell abban lenni és gyakorolnotok kell magatokat abban. 3. Miért? Ismeretért…
Miért imádkozik az apostol? Ismeretért. 9. vers: „hogy tökéletesen ismerjétek meg az ő akaratát...” és aztán a 10. vers: „...és növekedjetek az Isten ismeretében”. Két dolgot lehet ez alatt érteni, a tág értelemtől fogok haladni a szűk értelemig.
Most a tág értelmet nézzük meg először is. Az apostol azért imádkozik, hogy a kolosséi gyülekezet megismerje Istent. Egy nagyon egyszerű dologra kell gondolni, arra, hogy a testvérek a kezükbe veszik a Szentírást és ezen keresztül ismerjék meg Istent. Magyarán azt a könyvet, amiben Isten lefektette az ő akaratát.
Ugye a világban is vannak törvényszerűségek, abszolutumok – most használok egy ilyen nehezebb szót –, amiket valójában ismerni kell ahhoz, hogy aztán valamit tudjunk cselekedni. Például ha a testvérek a városban 120 km/h sebességgel közlekednek és egy rendőr megállítja a testvéreket, akkor valószínűleg kétszázezer forintos csekket fog kiállítani. Miért teszi mindezt? Azért, mert a testvéreknek ez a viselkedése elfogadhatatlan a városban. Miért nem elfogadható? Azért, mert létezik egy abszolutum, amit nagyon egyszerűen így nevezünk: KRESZ. És ez az abszolutum azt mondja, hogy a megengedett sebességhatár 50 km/h városban.
Elmennek a testvérek nyaralni és úgy döntenek, hogy a saját pénzük helyett inkább más pénzét szeretnék elkölteni. Bemennek a boltba és kirabolják a boltot. Így elindulnak a testvérek egy olyan úton, aminek valószínűleg az eredménye a letartóztatás lesz. De miért? Mert megint csak létezik egy abszolutum, ami kimondja, hogy nem szabad lopni, hogy helytelen ez a viselkedés.

Valójában megállapítható az a képlet, hogy az abszolutumok a cselekvésünknek az alapjai. A társadalomban minden elfogadható viselkedés valamilyen abszolutumra épül. Vagy nevezzük így nagyon egyszerűen: törvényre épül. Ha eltávolítanánk ezeket a törvényeket, az abszolutumokat, akkor erkölcsi szempontból nem lehetne senkit sem megítélni meg elítélni. Nem lenne mód arra, hogy valakivel szemben elindítsunk egy eljárást, mert valójában nincs semmi, ami alapján ezt megtehetnénk. A helyes magatartást még csak meg sem lehetne határozni, nem is szólva annak érvényesítéséről, mert eltávolítottuk az abszolutumokat.
Pontosan ez igaz lelki értelemre nézve is. A keresztyén viselkedésnek a feltétele az, hogy ismerned kell az isteni abszolutumokat. Isten ugyanis lefektette az alapelveket, és ezek szerint az alapelvek szerint kell élnünk. A kérdés persze az, hogy ismeritek-e ezeket az alapelveket?
Hadd mutassak rá néhány dologra. Most csak leveleket hozok a testvéreknek. Például a Római levél 1-11. fejezete. Miről szól? Az elméletről. A következő néhány fejezet? A gyakorlatról. Efézusi levél 1-3. fejezete miről szól? Elméletről. Aztán jön a gyakorlat. Kolossé levél 1-2. fejezete az elméletről szól, aztán utána a gyakorlatról.
Tehát a keresztyén életnek a célja az, hogy megismerjük az elméletet, mert ebből fakad a helyes gyakorlat. Ez nagyon fontos egy keresztyén ember életében. Ez a te életednek a célja is, ez az első dolog, ami szükséges az életedre nézve, hogy ezeket az abszolutumokat megismerd.
A helyes élet a megfelelő tudásból indul ki. Honnan tudom, hogy mit kell tennem a házasságomban, ha nem ismerem ezeket az alapelveket vagy nem ismerem Istennek az alapelveit erre nézve? Honnan tudom, mit kell tennem a munkában, ha nem tudom, mit tanít róla a Szentírás? Honnan tudhatom, hogy hogyan kell imádni Istent, ha nem tudom, mi Istennek az elvárása ezzel kapcsolatban? Vagy hogyan lehetséges újjászületni főleg akkor, ha nem követem ezzel kapcsolatban a Szentírás alapelveit? Honnan tudhatok bármit is, ha nem értem Isten alapelveit, Isten normáit? És szomorú dolog rájönni arra, hogy a keresztyének nagy része évek óta igyekszik vagy megpróbál egy magas erkölcsi szinten élni anélkül, hogy valójában megismerné a Szentírást, hogy valójában megismerné az igét, valójában megértette volna az abszolutumokat, megértette volna Isten akaratát.
Mit mond az apostol? Miért imádkozik az apostol? Mi az imádságának a célja? Hogy megismerjétek Istennek akaratát. A Szentírást ismerjétek meg.

Ez volt még csak a tágabb értelem. Nézzük a szűkebb értelmet. Ez is benne van a szövegben, itt nem feltétlenül kell valamilyen tudásra gondolni. Persze ez is nagyon fontos. A keresztyén embernek nyilván tudnia kell azt, hogyha találkozom egy feladattal, egy nehézséggel, akkor hol találok erre elvet a Bibliában, hol nyissam ki egyáltalán a Szentírást, melyik könyvet nyissam ki, ami ezzel foglalkozik – tehát ez fontos. Viszont az ismeret az kapcsolatot is jelent. Ha azt mondom, hogy ismerem a feleségemet, az nem azt jelenti, hogy a feleségem átadott nekem egy könyvet, ami róla szól és azt elolvastam róla. Ha átadott így egy könyvet, akkor szerintem több száz részt kellett átadnia, hogy megismerjem, vagy nem több száz részt, hanem egy nagy enciklopédiát, amit egy hatalmas mozdulattal kell kinyissak, mert olyan nagy, hogy egyáltalán megismerjem őt. De ez nem így történt. Hogy ismerem a feleségemet? Egy kapcsolatban. Tudom azt, hogy mire rezdül a feleségem. Tudom azt, hogy mi okoz neki örömöt, mit szeret és mit nem. És tudom azt, hogy mivel kapcsolatban semleges. Ha a testvérek a következőt kérdezik tőlem: – Ez tetszik a feleségednek? Valószínűleg tudok rá válaszolni. De nem azért, mert elolvastam róla egy könyvet, hanem azért, mert kapcsolatban vagyok vele és tudom azt, hogy ő mire gondol, mit szeret, mire rezdül. És azt mondom: – Á, a feleségem azt nem szereti. Azt felejtsd el, nem kell az neki. Tudom én azt, hogy az nem kell neki. Beteszi a spájzba, aztán ott lesz évekig. Tudom azt, hogy mire rezdül, mert egy kapcsolatról van szó.
Tehát az ismeret nemcsak azt jelenti, hogy nagyon jól ismerem a Bibliát, hanem azt is jelenti, hogy kapcsolatban vagyok a mennyei Atyával. Tudom, hogy mire rezdül Isten. Tudom, hogy mit szeret Isten, ismerem Isten akara9
tát. Tudom, hogy mit akar az életemben, mi a célja az életemmel kapcsolatban. Ha pedig például egy élethelyzetben vagyok vagy egy döntés előtt állok, akkor nem esem kétségbe, hanem ismerem a Szentírást, ismerem Isten akaratát is, mert egy szoros kapcsolatban vagyok vele, és tudom, hogy melyik úton induljak el. Így történik Isten vezetése. De nem úgy, hogy rohanok a Szentíráshoz, hogy adjon egy igét és mondjon egy igét, egy olyan igét, ami erről szól. Istennek a vezetése egy kapcsolatról szól. Egy kapcsolatról, amelyben Istent egyre jobban megismered. De ehhez hozzátartozik az, hogy ismered a Szentírást is, de kapcsolatban vagy vele.
És nagyon vigyázni kell az észhívőséggel. Vannak ilyen testvérek, akik nagyon jól ismerik a Szentírást. Én már találkoztam olyannak, akinek, ha elmondtam egy igeverset, pl. 51. Zsoltár – és ő elkezdte idézni. Jeremiás 6,2 – és elkezdte idézni. De ha az életét néztem, akkor az mondom, hogy köszönöm szépen, nem kell ez a fajta élet. Lexikálisan ismerte a Bibliát, de kapcsolatban nem volt Istennel. Tehát lexikálisan nagyon jól tudta, hogy miről beszél a Szentírás, és sokszor ennek hangot is adott és nagyon sokszor idézgette a azt, merthogy ő tudja ezeket az igeszakaszokat. Ezzel nagyon vigyázni kell, hogy ne lexikálisan ismerjem Istent. A bibliaolvasás sem arról szól, hogy lexikális tudásom legyen, hanem hogy kapcsolatban legyek Istennel. És ennek az egyik legnagyobb fokmérője az imádság. Hát az imádság az nyilván nem lexikális tudásról szól, az egy kapcsolatról szól, hogy megszólítom Istent vagy ezen keresztül Isten vezet.
Ugyancsak Olaf Hallesby írta a következőket: az imádság a keresztyén ember lélegzetvétele. Ha a keresztyén imádkozik, az azt jelenti, hogy él, van élete. Ha nem imádkozik, ott nagy kérdés, hogy van-e élete. Ugye a biológiai élet is arról szól, hogyha valaki lélegzik, akkor az él. Nagyon egyszerű. Ha nem lélegzik, akkor az már meghalt.
Hadd kérdezzem meg tőletek a következőket: mennyire ismered a Szentírást? Mennyire ismered Istennek azt a könyvét, amelyben kijelentette az ő akaratát? Mennyire vagy kapcsolatban Istennel? Vagy valójában a Szentírást nagyon jól ismered, de kapcsolatod Istennel pedig egyáltalán nincs? Valójában csak az eszeddel tudod Isten akaratát, de a szívedben nincs benne? Mennyire uralja az egész életedet, az egész életszemléletedet az, hogy mit akar az Isten? Amikor pedig Isten megszólít, mennyire okoskodsz? Menynyire korrigálod Isten szavát és mennyire adod meg magadat neki? Ezekre őszintén válaszoljunk mindannyian magunkban.
A bibliaolvasás nem a lexikális tudásról szól, főleg nem az imádság, hanem egy kapcsolatról. Az egész életedet meghatározó kapcsolatról. Kikért, hogyan és miért imádkozol?
Válaszoljatok erre őszintén és akár csendes imádságban, akár tegyünk erről bűnvallást is és kérjük Urunkat, hogyha vétettünk ebben, akkor újítson meg bennünket.

Egy keresztyén ember életét szeretném elétek tárni, és ezt azért is merem nektek elmondani, mert ő is elmondta ezt bizonyságtételként nagy körben. Két lánytestvére volt, amiből az egyik egy átbulizott éjszaka után soha nem kelt fel, pedig semmi betegsége nem volt azelőtt. A másik lánytestvére pedig öngyilkos lett. Mivel reggel 5-től egészen este 10-ig dolgozott, nem sok ideje volt foglalkozni a feleségével. Ennek következtében tönkre is ment a házassága. Utolsó elkeseredettségében elment egy gyülekezetbe és a lelkésztől kért segítséget. Mind a ketten hitre jutottak: a férj is és a feleség is. Azóta született 3 gyermekük.
„A lányod meghalt, ne fáraszd tovább a Mestert.” (49. vers). Nem tudok elképzelni ezeknél a szavaknál rosszabb szavakat egy szülő életében. Nekem már az is egy nagy félelem, ha egy gyerektáborban valamelyik gyerekkel történik valami. Sokszor eszembe jut az is, hogy inkább velem történne az a dolog, mint azzal a szegény gyerekkel. Hát akkor egy szülő?
Úgy hiszem a legtöbb szülő kelt már fel hajnali 3 órakor, mert beteg a gyermeke és gondolom imádkozott is a gyermekért. Hány szülő idegeskedett már a sürgősségin egy sebesült vagy súlyosan beteg gyermek mellett és közben szintúgy imádkozott azért, hogy Isten kímélje meg a gyermekét, azt, aki a szívéhez a legközelebb áll.

Azt gondolom, hogy a szülők reményei sokszor a gyermekükhöz kötődnek. Ha meghal egy gyermek, akkor a remény is meghal vele együtt. Gyermekek nélkül a jövő reménytelennek tűnik. Azt gondolom, hogy akik szülők a gyülekezetben átérzik Jairus zaklatottságát és fájdalmát. Lukács azt mondja nekünk, hogy a kislány 12 éves és Jairus egyetlen lánya volt.
A zsinagógai elöljáró és felesége azonban rémülten nézték, ahogyan egyetlen lányuk haldoklik. Nem tudjuk, milyen betegségről van szó, vagy, hogy mennyi ideig tartott a betegség, de az nyilvánvaló a történetben, hogy a halálán van.
El tudom képzelni, hogy napok óta a felesége a következőket mondta neki:
̶ Tudod drágám, ez a Mester, Jézus, sokakat gyógyított már meg. Miért nem mész el hozzá, és kéred meg, hogy gyógyítsa meg a lányunkat?
Tudom, hogy sokakat meggyógyított – válaszolhatta Jairus – de tudod azt
is, hogy a vezetőink szemben állnak vele. A zsinagóga vezetőjeként nem mehetek Jézushoz.
Értem – felelhette a felesége – de tudod, hogy meggyógyította a király tisztviselőjének a fiát. (Jn 4,46-54) És ugyanígy meggyógyította a kapernaumi százados
szolgáját. (Lk 7,1-10).
Tudom – felelhette Jairus – de ha elmegyek Jézushoz nem biztos, hogy megtarthatom a pozíciómat. Nagyon sok rabbi meg fog gyűlölni, ha Jézushoz megyek.
Még a zsinagógai elöljárói helyzetemet is elveszíthetem.

Végül Jairus nagyon jól tudta, hogy nincs más választása és elment Jézushoz abban a reményben, hogy a lányát meggyógyítja.
Azt gondolom nyilvánvaló mindannyiunk számára a lecke: A nehéz helyzetekben a hit útjában álló akadályokat ki kell küszöbölnünk és bíznunk kell Jézusban.
Előbb vagy utóbb mindannyian szembesülünk olyan félelmetes helyzetekkel,
amikben nem tudjuk, hogy mit tegyünk. A talaj kicsúszik a lábunk alól, vagy a nagy
szökőár eláraszt bennünket. Az ilyen helyzeteknek azt hiszem, egyikünk sem örül,
de Jairus története megmutatja nekünk, hogy… 1. A nehéz helyzeteknek vannak előnyei számunkra – Jairusnak há- rom előnye származott mindebből:
a) A nehéz helyzetek segítenek a prioritások tisztázásában
Könnyű egy életen át olyan dolgokkal foglalkozni és olyan dolgokat az életünk
első helyére tenni, amik egyáltalán nem fontosak, egészen addig, amíg egy válság az életükben be nem következik.
Mint zsinagógai elöljáró, Jairus volt felelős az épület karbantartásáért és a szol gálatok megszervezéséért. Ez egy hatalmas felelősség egy embernek, és az ilyen ve zető feladatot csak olyannak adták, akinek rengeteg pénze és nagy befolyásoltsága

volt. Valószínűleg Jairus egy olyan ember lehetett, aki túlzottan elkötelezte magát

ezek felé a külső érdekek felé. De a közösségben elért sikere és presztízse hirtelen

nagy jelentőségnek tűnt, amikor szembesült egyetlen lányának az elvesztésével.

A világi sikerek nem biztosítanak bennünket afelől, hogy nem fognak bennünket tragédiák érni. Lehet, hogy hozzáférhetek a rendelkezésre álló legjobb orvosi kezelésekhez, de az orvosok is sokszor csak annyit tudnak mondani, hogy készüljünk fel a halálra és arra, hogy búcsúzzunk el szeretteinktől.
Az unokatestvérem felesége volt az, aki nagyon szerette a férjét, és aki mindent megcsinált a ház körül. A felesége mindig úgy gondolt rá, hogy milyen csodálatos az ő férje. Senki és semmi nem tudja elpusztítani. Egyik alkalommal azonban telefonhívást kaptam a feleségtől. Miközben a férje a munkahelyére ment korán reggel biciklivel, egy pékszállító autó – az előzési távolságot nem tartva be – a visszapillantó tükörrel fejbe ütötte. Olyan ütést kapott, hogy két nap múlva meg is halt. Amikor találkoztam a feleségével egy teljesen más asszonyt láttam magam előtt. Teljesen öszszetörve állt előttem és azon gondolkozott, hogy a férjével hogyan történhetett ilyesmi, aki olyan erős volt. A prioritási sorrend megváltozott az életében. A férje, aki eddig az első volt, most már eltűnt onnan, és rögtön az Istenkérdés vált a legfontosabbá számára.
b)A nehéz helyzetek elveszik a büszkeségünket
Nem tudom, hogy a férfi ego a mi korunkban ugyanolyan volt e, mit az első századi Izraelben. De a mai kultúránkban a férfi macsóként van ábrázolva. Azért őszintén valljuk meg, nem szeretjük elismerni ezt, hogy gyengék és rászorulók vagyunk.
Szeretjük azt gondolni magunkról, hogy kemények vagyunk minden helyzetben.
Egyszer egy házaspárral utaztam egy autóban. Egy iskola minden évben éjszakai túrát szervezett a diákjainak és mi voltunk az egyik állomáspont. Ezt az állomáspontot kellett a férjnek megtalálnia, mert ő volt az iskola egyik tanára, minket pedig
azért hívott el, hogy segítsünk neki. Már jó ideje a környéken autókáztunk, amikor a
felesége a következőket mondta: „Menjünk be abba a benzinkútba, és kérdezzük meg,
hogyan jutunk oda.” A férj a következőt válaszolta: „Drágám megtalálom, nem kell
emiatt aggódnod.” Két és fél órával később meg is találtuk a helyszínt.
Ez a nehéz helyzet minden büszkeségétől megfosztotta Jairust: Jézus lába elé
esett és teljesen beismerte, hogy tehetetlen. Nem éppen zsinagógai elöljárónak nézett ki. Valószínűleg bepiszkította a szép ruháját, de nem érdekelte. Tudta, hogy szüksége van Jézusra. Hajlandó volt elismerni a szükségleteit, és megalázni magát, még
a nyilvánosság előtt is. Ez adta meg a lehetőséget arra, hogy az Úr Jézus hatalmasnak
bizonyuljon.
Ha ragaszkodunk a büszkeségünkhöz imádságban a következőt mondjuk: „Uram,
minden helyzetet én irányítok, de egy kis tanácsot elfogadok Tőled.” Az az ember,
aki elveszti a büszkeségét a következőt mondja: „Uram, ha te itt nem cselekszel, akkor nincs remény.”
Hudson Taylor misszionárius mondta, hogy amikor elment Kínába az evangéliumot hirdetni, az első dolga az volt, hogy körülnézett, és olyan embert keresett, aki
elég gyenge a feladat elvégzésére. A nehéz helyzetek ugyanis eltörlik a büszkeségünket, és azt eredményezi egy keresztyén ember életében, hogy az Úr hatalmas erejében bizakodjon.
c) A nehéz helyzetek emlékeztetnek halandóságunkra
Jairusnak kiemelkedő pozíciója volt: jó kapcsolatokat tartott a zsidó vezetőkkel. Viszont jelen pillanatban Jézus nem volt népszerű téma. Valójában azt tervezték, hogy hogyan ölik meg őt (Mk 3,6). Valószínű, hogy Jairus nem kockáztatott. De
a haldokló lánya arra kényszerítette őt, hogy jöjjön és bízzon Jézusban.
Néhányan nehéz helyzetekkel szembesülünk – nehéz házasság, lázadó gyermek,
valamilyen egészségügyi probléma, munkavesztés vagy pénzügyi probléma. Bármi
is legyen a nehéz helyzeted, gondolj arra, hogy nagyon hasznos is lehet, hisz világossá teszi a prioritásodat, megszünteti a büszkeségedet, és arra késztet, hogy bízz
Jézus Krisztusban, de ez a hit nem egy könnyű dolog ilyen helyzetben. Miért? Most
ezeket nézzük meg a következő pontban: 2. A félelmetes helyzetekben ki kell küszöbölnünk a hit akadályait
Amikor Jairus Jézushoz jött, bízott abban, hogy Jézus meg tudja gyógyítani a
lányát. Viszont volt néhány akadály, amelyeket le kellett győznie: Már említettem a
közvélemény akadályát. Mit várnak a rabbik és mások a zsinagóga elöljárójától, aki most Jézus lába elé borult? Akadály volt még a saját hírneve és büszkesége is, amellyel kapcsolatban azt érezhette, hogy ezeket meg kell védenie.
Meg kellett küzdenie a közbeavatkozó asszonnyal is, mivel a vérfolyásos nő megakadályozta Jézus útját Jairus házába. Elképzelem, hogy Jairus mit gondolha- tott: „Miért kellett ennek a nőnek most megérintetnie Jézus ruhájának a szegélyét? Miért nem jött el holnap? A lányom haldoklik! Minden más másodlagos ehhez ké- pest!”
A legrosszabb félelmei váltak ismertté, amikor eljöttek a barátai, hogy elmondják neki, hogy a lánya már meghalt. Ez a hit másik nagy akadálya: értelmes, de fél- revezető barátok, akik akadályoznak abban, hogy ragaszkodjunk az egyetlen re- ményforráshoz. Amit mondanak, igaz lehet – Jairus lánya meghalt. De soha nem számolnak Jézus hatalmas erejével. Jézussal van remény, még akkor is, ha az emberi remény már elveszett!
Jézus segítségével Jairusnak sikerült elhárítania az akadályokat, de amikor megérkeztek a házába egy másik csoporttal találkozott. A ház ugyanis már tele volt „szakszerű” gyászolókkal. A zsidó szokás azt követelte, hogy a legszegényebb férfinak is
legalább két fuvolást és egy „gyászolót” kell biztosítania a felesége vagy a gyermeke halálakor. Jairus viszont, mint a zsinagóga elöljárója, és mint gazdag ember, igen sok
„gyászolót” tudott biztosítani erre az alkalomra. Ezek a fizetett emberek ilyenkor
táncoltak, jajveszékelve sírtak. Ez a jelenet fogadta Jézust és Jairust, amikor beléptek a házba.
Jézus pedig így szólt: „Ne sírjatok, nem halt meg csak alszik!” (8,52). A gyászolók viszont kinevették Jézust, mert tudták, hogy a lány meghalt. „Mit okoskodik ez az ember, aki épp most érkezett a helyszínre, és aki még soha nem látta ezt a lányt?” Jairus újabb akadállyal szembesült: Vagy hisz Jézusnak, vagy azoknak a gúnyo- lódóknak hisz, akiknek az oldalukon a kész tények álltak.
Csak egy apró betűs részt akarok itt megjegyezni: Jézus szavai néhány magyarázót arra kényszerítettek, hogy azt mondják, hogy a lány valójában nem is volt halott, csak kómába került. Viszont Lukács szavai egyértelművé teszik számunkra a lány állapotát. (8,53; 55 „visszatért belé a lélek”). De miért fogalmazott így Jézus akkor, hogy alszik? Azért testvérek, mert a Szentírás úgy fogalmaz a halállal kapcsolatban, ami olyan, mint az alvás. Két szó létezik a görögben a „feltámadásra”. Most csak az egyikről akarok beszélni. Az egyik így hangzik szó szerint: „felébreszt”. Nagyon sok helyen használja ezt a szót a Szentírás. Csak néhány példát nézzünk meg:

„Ifjú neked mondom, kelj fel!” (Lk 7,14; naini ifjú feltámasztása)
„Menjetek el, vigyétek hírül Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások tisztulnak meg, süketek hallanak, halottak támadnak fel, a szegényeknek az evangélium hirdettetik, és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem.” (Lk 7,22; Keresztelő János kérdésére)
„Mit keresitek a holtak között az élőt. Nincs itt, hanem feltámadt.” (Lk 24,5-6; Az angyalok Jézus sírjánál mondják ezt, azt asszonyoknak, akik illatszereket visznek magukkal)
De mit akarok ezzel mondani a testvéreknek? Nagyon egyszerű dolgot: Jézus jelenlétében a halál csak ideiglenes dolog, olyan, mint az alvás.
Ezek a jajveszékelő emberek, akik megijesztették Jairust, egyáltalán nem tudták, hogy Jézus miről beszél.
Ha szörnyű helyzetekkel szembesülünk, nem könnyű Jézusban bízni. Az akadályok, a kudarcok sokszor a hitünket, a bizalmunkat feszegetik, és ezekben a helyzetekben olyan, mintha ezek a kudarcok egy személlyé válna, aki a következőt kérdezi tőlünk: „Csakugyan egyedül Jézus Krisztusban bízol?” A világ is gyakran fog nevetni rajtunk, és azt mondja: „Milyen bolond vagy, hogy Jézus Krisztusban bízol! A tények a mi oldalunkon állnak!” De Jézus szavával hadd bátorítsalak benneteket:

„Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.” (Jn 6,35).
„Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhozzám jön, azt én nem
küldöm el” (Jn 6,37) 3. A félelmetes helyzetekben Jézus Krisztusban kell bízni
Nagyon bátorító számomra is, ahogyan Jézus Jairust bátorítja és táplálja gyenge hitét ebben a válságban. Ugyanezt teszi velünk is ma Jézus.
a) Jézus kegyelme felénk, arra bátorít bennünket, hogy bízzunk benne:
Jairus hitt Jézusban, de ez nem volt különösen erős hit. A kapernaumi százados hitt abban, hogy elég csak Jézusnak szólnia akár milyen távolságban is van, és
a szolgája meggyógyul. De Jairus nem így ment Jézushoz. Nem azt mondta Jézusnak: „Elég csak mondanod, hogy gyógyuljon meg a lányom és megtörténik. Kérlek,
mondd ki!” Megkérte Jézust, hogy jöjjön vele és tegye rá a kezét. A kapernaumi századoshoz képest a hite gyenge volt, de Jézus így is elfogadta, és elkezdett Jairusal
együtt menni.
Azt látom ebben is, hogy Jézus annyira kegyelmes. Nem kezdi az orrá alá dörgölni a hitét, lám-lám, a kapernauminak sokkal nagyobb volt a hite. Nem küldi el
Jairust, hanem ezzel a kis hitével kezd el vele Jézus elmenni. Jézus nem zavar el magától, még akkor sem, ha kicsi a hitünk. Lehet, hogy sírnunk kell és annyit mondanunk: „Uram hiszek, segíts a hitetlenségemen.” (Mk 9,24). Gyere Jézushoz bárhol
is legyél, akár kétségek vagy nehézségek között, és Ő elkezdi a munkáját.
b) Jézus másokban való munkája, arra bátorít minket, hogy bízzunk benne:
Jézus elkezdett Jairussal járni, de a 12 éve beteg nő ezt megzavarta. Ez akadályt jelentett Jairus hitének, mivel Jézus vele foglalkozott. De valójában ebben is
volt bátorítás Jairus számára, hiszen, amikor látta, hogy a 12 éve beteg nőt meggyógyította, reménykedett abban, hogy ahhoz is van ereje, hogy az ő lányát is meg fogja
gyógyítani. Nem akarok elméleteket gyártani, és nagy teológiát ráfűzni erre a gondolatra, de nézzétek meg, hogy a nő annyi ideje volt beteg, amennyi idős volt Jairus
lánya. Vagy ahogyan Jézus megszólítja ezt az asszonyt: „Leányom…”, lehet, hogy
részben Jairusra nézve nevezte így az asszonyt. Valójában láthatta azt, hogy Jézus,
hogyan munkálkodik, mekkora hatalma van és arra is van hatalma, hogy a kislányát
meggyógyítsa.
Ezért látom fontosnak a bizonyságtételeket. Isten elkezd munkálkodni egy másik ember életében, amiről beszél is nekem személyesen vagy nagy közönség előtt.
Jairus úgy érezhette, hogy ő most itt félre van téve, miközben Jézus az asszonynyal foglalkozik. A való életben is így néz ez ki: valamikor Isten megragad bennünket, és mindeközben azt gondoljuk vagy érezzük, hogy az imáink visszapattannak a
plafonról. Amikor ezt történik, könnyű így gondolkozni: „Mi történik most itt?” Miért nem válaszol Isten az imáimra?” De aztán hallunk arról, hogy valaki más imádságát Isten meghallgatta, vagy megválaszolta, és ez bátorítson bennünket abban, hogy
ugyanígy a mi imádságainkra is válaszolhat Isten. Még ha úgy tűnik, hogy most késlekedik, és nem foglalkozik velünk.
c) Jézus gyöngédsége, arra bátorít minket, hogy bízzunk benne:
Amikor eljöttek az emberek, hogy közöljék a kislány meghalt, azt gondolom
Jairus arcára kiült a félelem és a pánik. De Jézus gyorsan és gyengéden megnyugtatta: „Ne félj, csak higgy, és meggyógyul.” (50. vers). Figyeljétek meg milyen gyengéden foglalkozott a kislánnyal is. Megfogta a halott kislány kezét. Úgy hiszem ebben
a pillanatban egy zsidó szemrehányást tett volna Jézusnak: „Mi az, hogy egy halott
kislány kezét megfogja? Tisztátalan lett!” Azután gyengéden így szól hozzá: „Leányom ébredj!” (54. vers). Az után azt mondta szüleinek, hogy adjanak neki valamit
enni! A nagy izgalomban mindenki könnyen figyelmen kívül hagyhatja ezt a gyakorlatias dolgot. Jézus gyengéden ápolja az egész embert.
Ha nem látjuk az életünkben Jézus gyengédségét felénk, hogyan akarunk bízni
benne? Ez olyan, mint ahogyan egy apa a gyermekét tanítja biciklizni. Bíztatja nem?
„Gyerünk! Jól csinálod! Folytasd!” Ha pedig leesik a bicikliről és felsérti a térdét,
akkor az apa odamegy, gyengéden megtisztítja és bekötözi, azután pedig felsegíti, és
arra bátorítja, hogy kezd újra.
d) Jézus hatalma a halálon, arra bátorít minket, hogy bízzunk benne:
Jézus számára a halottak feltámasztása olyan egyszerű dolog volt, mint egy alvó embert felébreszteni. Csak elhangzott Jézus szájából a szó, és a kislány életre kelt.
Minden alkalommal, amikor Jézus feltámasztotta a halottakat, így szólt: A naini özvegy fiának így mondta: „Ifjú, neked mondom, kelj fel!” (Lk 7,14). Lázárnak: „Lázár,
jöjj ki!” (Jn 11,43). Vagy máshol így mondja: „Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az
óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az Ő hangját, és kijönnek. Akik a jót tették, az életre támadnak fel; akik pedig a rosszat cselekedték, az
ítéletre támadnak fel.” (Jn 5,28-29). Azt mondja: „Azon a napon”. Azóta az ő hangja évszázadok óta halottakat támaszt fel, olyan embereket, akik lelkileg halottak és
kegyelem által új életet kapnak. Jézus hangja még most is szól. „Bizony, bizony mondom néktek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten
Fiának hangját, és akik meghallották, élni fognak.” (Jn 5,25).
Jézus azt akarja, hogy bízzunk benne, attól függetlenül, hogy milyen nehéz helyzetben vagyunk. A szeretteinket nem fogjuk visszakapni, de még ha nem is, bízhatunk
a hatalmas erejében, és tudni fogjuk, hogy egy napon meg fog szólalni, és mindazok,
akik benne bíztak össze fognak gyűlni Ő vele, győzedelmeskedve a bűn és a halál fölött.
Következtetés:
Egy bibliai tanár, G. Campbell Morgen elvesztette elsőszülött lányát. Negyven évvel később Jairus történetéből prédikált és a következőket mondta:
„Nem tudok úgy beszélni erről a történetről, hogy ne válna számomra személyessé és ne emlékeznék arra a 40 évvel ezelőtti időszakra, amikor elsőszülött kislányom meghalt. Hívtam Istent segítségül és Ő jött is, hogy megnyugtassa szívünket.
„Ne félj, csak higgy!” Nem azt mondta, hogy „meg fog gyógyulni.” Földi értelemben véve nem volt egészséges, sőt, meg is halt. Isten a következőket mondta neki:
„Talitha kumi kis bárány, kelj fel,” de ebben az esetben ez nem azt jelentette, hogy
mindez földi értelemben történik. Ez azt jelentette, hogy magához vette és az eltelt
időszak óta ott van nála. Minden nap, amikor rá gondolok, hiányzik, de ugyanígy
hangzik Isten szava is: „Csak higgy”, amely erőt adott az elmúlt években.”
Testvérem, ha nehéz helyzetben vagy, amikor úgy érzed, hogy elnyelnek a mélységek, Jézus szava neked is szól: „Ne félj, csak higgy.” Jézus azt akarja, hogy a félelmeinktől eljussunk odáig, hogy egyedül csak benne bízzunk. Jézus az egyetlen, aki a
félelmeink közepette megnyugtathat minket, mert egyedül Ő hódította meg a halált.
Egy másik alkalommal a következőket mondta, és ezzel is szeretném befejezni: „Ne
nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én
Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nek7
tek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet
készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is.” (Jn 14,1-3)