Hiszek

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az Apostoli Hitvallást magyarázzuk, s ma a hitvallásnak ahhoz a cikkelyéhez érkezünk el, mely így hangzik: szenvedett Poncius Pilátus alatt. Érdemes mindjárt megjegyezni, hogy a szólás-mondás – tudniillik: bekerült, mint Pilátus a krédóba – igen jól tükrözi, sőt ez esetben egészen pontosan jelzi, hogy milyen erősen hatott évezredeken keresztül a hitvallásnak a hitvallás tanító funkciója. Igen, az Apostoli Hitvallásnak (és általában is a keresztyén hitvallásoknak) három nagy funkciója van, és gyakoroljuk is mind a hármat. Legelőbb a hitvallásnak van egy deklaratív funkciója, ez akkor jut érvényre, amikor kinyilvánítjuk a keresztyének egységét, például ökumenikus alkalmon, vagy amikor más keresztyén felekezetbe tartozóval megerősítjük egymást, hogy voltaképpen egyet hiszünk, és ezt azzal fejezzük ki, hogy közösen el mondjuk az Apostoli Hitvallást, s ezzel deklaráljuk hitünknek és hovatartozásunknak egy voltát. Van a hitvallásnak szimbolikus funkciója is. Ez akkor jut érvényre, amikor kiszolgáltatjuk a sákramentumokat, keresztségkor és úrvacsorakor. A szimbolikus funkcióval jelezzük, hogy kire utal, kiről tesz bizonyságot a hitvalló, tudni illik a Szentháromság Istenről. És van egy tanító funkciója is a hitvallásnak. A keresztyének évezredek óta a hitvallásokat használják vezérfonalként, s használjuk mi is hitoktatásban, vagy konfirmációi felkészítésben, amikor a keresztyén hitismeretet tanítjuk, mert azt meg kell tanulni, az nem csak úgy jön a fejünkbe, hanem elsajátítjuk. Átadjuk tehát azoknak, akik hitre jutottak, s hitükről bizonyságot akarnak tenni. A régi egyházban – latin szóbval - ezt úgy fejezték ki, hogy a tanítás mozzanata a tradíció, az átadás. Aztán, amikor valaki a gyülekezet közösségében megvallotta hitét, például konfirmációkor, keresztségkor, úrvacsorakor, visszaadta, amit megtanult - ez a redditio. Amit a hívők neki kinyilvánítottak, azt most az új megtérő is kinyilvánítja a hívők előtt. Erre mondja Pál apostol a Római levélben: hitből hitbe, egymás hite által erősíttetünk meg és veszünk áldásokat.
Hogy ez a tanító funkció, amiről most szólunk milyen erősen érvényesült, azt az idézett mondás is mutatja: bekerült, mint Pilátus a krédóba. S pontosan ki is fejezi a lényeget, merthogy a keresztyénség egész történetét jellemzi egyfajta tanakodás erről. Valóban, hogy került Pilátus a krédóba? Erre én sem tudok feleletet adni, de arra kísérletet teszek, hogy megfeleljek egy másik kérdésre: miért került Pilátus a krédóba? A hogyan kérdésére nincs világos válaszunk. Már a legelső keresztyén írók is úgy közlik a hitvallási formákat, hogy Pilátus neve mindig ott van: szenvedett Poncius Pilátus alatt, némelyikben pedig így: megfeszíttetett Poncius Pilátus alatt, némelyikben pedig úgy: szenvedett és megfeszíttetett és meghalt Poncius Pilátus alatt. Azt persze többé-kevésbé tudjuk, hogy ki volt Poncius Pilátus. A római történetírók, Tacitus és Josephus is megemlékeznek róla. Római prokurátor volt, ő képviselte a római hatalmat Júdea tartományban. Krisztus után 26 és 36 között regnált Júdeában, s a történetírók feljegyzése szerint rendkívül kegyetlen ember volt, érzéketlen a helyi hagyományok és szokások iránt. Hajlamos volt arra is, hogy a római perrendtartást mellőzze – pedig prokurátorként éppen azt kellett volna érvényre juttatnia, hiszen a Pax Romanaban mindig azzal dicsekedtek a római helytartók, prokurátorok, császárok, uralkodók, meg a római arisztokrácia, hogy ők viszik a rendet a barbár világban. Nos, Pilátus hajlamos volt a római perrendtartást kikerülni, és szubjektív ítéleteket hozni. 36-ban vissza is rendelték Rómába, kegyetlenkedés vádjával,  - a hagyomány szerint azonban nem várta meg, hogy lefolytassák ellene a pert, hanem öngyilkos lett.
Amikor tehát azon tanakodunk, hogy miért került ő a krédóba, nem téveszthetjük szem elől, hogy mi az ő nevét (Poncius Pilátus) a  Krisztus szenvedéséhez, megfeszíttetéséhez és kereszthalálához fűzzük hozzá. És fordítva, a hitvallás ehhez a névhez, Pilátus nevéhez köti Krisztus szenvedését és halálát. Érdemes megjegyezni, hogy az Apostoli Hitvallásban három személynév áll: Jézusé – természetesen –, Jézus Krisztusban hiszünk, aztán Mária, akiről az elmúlt alkalommal szóltunk és ezt is magától értetődőnek tartjuk, a fogantatás és a születés nagy misztériuma csodálatos titka kapcsán. Jézus Krisztus valóságos ember volt. De hogy Pilátus neve mit keres itt, az bizony meghökkentő. De még egyszer mondom, már a legelső hitvallási szövegekben ott van a neve. Felolvastam Pál apostolnak a Timótheushoz írt leveléből azt a részt (1Tim  6:11sk), amely bizonyítja, hogy nemcsak az evangélisták jegyezték fel Pilátus nevét a történeti hűség kedvéért, hanem már Pál apostol is. Mikor a fiatal Timótheust emlékezteti a szép hitvallásra, amit Pál tanított meg neki, s amit Timótheusnak is tovább kell adnia a következő keresztyén nemzedékeknek, azt mondja Pál: eszedbe idézem, hogy amikor neked bátornak kell lenned a nagyok és a hatalmasok előtt, a gazdagok és a befolyásosok előtt, amikor mondanod kell nekik, hogy ne kevélykedjenek, hanem legyenek alázatosak, ne magukban bízzanak, hanem Istenben bízzanak, nos, én erre az előtt a Jézus Krisztus előtt kérlek, aki szép bizonyságot tett Pilátus előtt. Mikor tette ezt a mi urunk? Amikor a pere zajlott. És talán éppen Pál apostol megjegyzése adja a kezünkbe a kulcsot. Ez abból a megfigyelésből értjük meg, hogy az Apostoli Hitvallás nem foglalkozik Jézus földi életével. Pedig mennyi mindent el lehetne mondani. Például az Apostolok cselekedeteiben több hitvalló formula áll Jézus Krisztusról. Például: szerte járt, jót tevén, gyógyítván mindeneket, hirdette az Isten országát. Ez is benne lehetne az Apostoli Hitvallásban. S lehetne Jézus életét másképp is összefoglalni: született, tanított, csodákat tett, halottakat támasztott fel, aztán elárulták, szenvedett és megfeszítették. Az Apostoli Hitvallás azonban egyetlen egy szót közöl Jézus egész földi életével kapcsolatban: szenvedett. A Heidelbergi Káténk ki is emeli ezt, amikor az Apostoli Hitvallásnak ezt a részét magyarázza. Így mondja: ez, hogy szenvedett, azt jelenti, hogy mi Urunk, Jézus Krisztusunk egész földi ideje alatt, különösen pedig annak végén testében, lelkében elhordozta Istennek bűn elleni haragját. Milyen megrendítő, hogy a nagy keresztyén hitvallás ennyiben foglalja össze Jézus egész földi életét: szenvedett.
Amikor pedig Pilátus neve elhangzik, akkor Krisztus szenvedésének az idejét és a helyét is megjelöli, - mikor és hol szenvedett a mi Üdvözítőnk. Az a csoda, amiről a fogantatás és a születés kapcsán szólottunk, erre irányul. Ez a nagy titok tárul fel. Krisztus ezért fogantatott és ezért született Szűz Máriától, hogy szenvedjen. A középkor egyik legnagyobb teológusa, Canterbury Anselmus egy nagy tanulmányt szentelt ennek a titoknak ezzel a címmel: Cur Deus homo – Miért lett Isten emberré? Miért lett az Isten emberré, miért született Jézus Krisztus, miért jött közénk? Anselmus felelete egyértelmű: azért, hogy szenvedjen, meghaljon és föltámadjon. Pilátus neve tehát ezt az időt, kort jelöli. S valóban, testvérek, így van, a mi Krisztusunkat születése napjától végig kísérte a szenvedés és a szenvedés árnyéka, kezdve attól, hogy Heródes halálra kerestette a csecsemőt, egészen addig, mikor megfeszítették a Golgotai kereszten. Krisztus elhordozta a szenvedést. Azért is ragaszkodtak a régi egyházban Pilátus nevéhez, mert már a keresztyénség első évszázadaiban is megjelent, egy tévelygés, dokétizmusnak nevezték, mely azt tanította, hogy Krisztus nem szenvedett, csak úgy tűnt, mintha szenvedett volna Tehát szerintük, mikor Őt megfeszítették, akkor nem Ő szenvedett ott, hanem egy árnyéktest, amit ő küldött a keresztre – s úgy látszott, mintha ő szenvedne ott.
Látszani. A látszat – szoktuk mondani – csal. De én inkább azt mondom, testvérek: a látszat megcsal. A látszat sokszor igen valóságosnak tűnik, ezért a dokétista eretnekek azt mondták, hogy megmentsék Istent sérthetetlennek, hogy megmentsék Istent az Ő méltóságában, hogy megmentsék Istent az Ő dicsőségében, hogy a kereszt csak látszat volt. Szenvedni rettenetes dolog. Nemcsak a fájdalom miatt, hanem a szenvedés miatt is. Nem is véletlen, hogy az Apostoli Hitvallás nem azt mondja, hogy fájdalmakat élt át. Hanem azt mondja, hogy szenvedett, - mert csak az ember tud szenvedni. A szenvedésbe nemcsak a fizikai, lelki kínok átélése tartozik, hanem beletartozik az is, hogy elveszítjük a méltóságunkat, hogy kiforgatnak bennünket igazi valónkból, hogy elveszítjük az identitásunkat, és legfőképpen beletartozik a szenvedésbe az is, hogy emlékezünk rá. A fájdalomra nem emlékszünk, az elmúlik. A konkrét fizikai fájdalmat nem tudjuk felidézni, de a szenvedést, a kiszolgáltatottságot, az értelmetlenséget, a méltóságvesztést, a megaláztatást, a szégyent, a gyalázatot, ezt mind föl tudjuk idézni. Szenvedett.
Ezért hát az első keresztyének Pilátus nevével jelezték, hogy Krisztus valósággal szenvedett. Nem látszat szenvedés volt ez, vagy valamiféle fantázia-játék, valami demonstráció, hogy Isten így is tudna szenvedni, hanem valóságosan szenvedett Krisztus. A dokétistáknak nem kellett egy olyan Isten, aki szenved, és azt gondolom, ez mély emberi szívbeli érzés és gondolat. Ők Istent akarták megmenteni, mert lehetetlennek gondolták, hogy Isten alulmarad. Nem viselhették a mondatot. szenvedett Poncius Pilátus alatt. Sőt, ez nemcsak azt jelenti, hogy csak Poncius Pilátus idején szenvedett. Nekik egyáltalán nem kellett egy olyan Isten, akin átgázolhat a hatalomnak, a történelemnek, a sorsnak a kereke, aki alul marad. De az volt a keresztyénség forradalma, az volt a boldog belátás, hogy Isten a szenvedővel közösséget vállal, és a szenvedővel együtt alulmarad. Ott marad, ahol a szenvedő szenved. Isten közösséget vállal szenvedővel, mégpedig minden szenvedésével, ami az ember bűne következtében zúdul rá. Mert csak – mondja Canterbury Anselmus –, mert csak így lehetséges a megbocsátás, így lehetséges megérteni, hogy Isten megbocsátása bűntörlő irgalma nem gesztus. A nagyok fantasztikus gesztusokat tudnak tenni, testvérek, ezt mindenki, aki került már nagy emberrel kapcsolatba, vagy kért valami kedvezést, megengedést nagy embertől, tudja jól, hogy jaj, de tud a nagy ember gesztust tenni! Még szerénykedni is tudtak a nagy emberek: ó, kérem, ez semmiség. Ami nekem az élet, az neki semmiség. S ha ez így van, hogy ami nekem az élet, az a nagynak és a hatalmasnak semmiség, akkor nagyon nagy baj van a világban. De éppen Krisztus szenvedése mutatja, hogy nem lehetséges a megbocsátás, ha az csak gesztus, üres deklaráció. Elengedés csak akkor lehetséges, ha az is kész veszíteni, aki elenged. Krisztus szenvedése éppen azt mutatja meg, hogy az éppen az lett az egyik nagy bűnünk, az lett az ember nagy nyomorúsága, hogy nem bírunk veszíteni! És ezért nem bírunk elengedni, ezért nem bírunk megbocsátani, ezért nem bírunk a másikkal együtt szenvedni, - mert nem akarunk vesztesek lenni, mert nem tudunk vesztesek lenni.
Aki enged, az veszít. Mégis, kedves testvérek, csak így tud hatni a szeretet. A szeretet nem élhet másképp, csak ha megbocsát és elenged. Ha a szeretet nem bocsát meg és nem enged el – tudjuk – akkor az nem szeretet. De már olyan sokszor mondtuk, mondom én is, mondom magamnak is, mert olyan nehéz ezt fölfogni és elhinni, hogy a szeretet nem deklarációkban, nem gesztusokban, nem szentimentalista ömlengésekben nyilvánul meg, nem érzelemtolulásokban, hanem elenged. Megbocsát, veszít. Hogy mondja Pál apostol a Korinthusi levélben? – Mindent elfedez. Szenvedett Poncius Pilátus alatt, valósággal szenvedett.
Másodszor, a hitvallásnak ez a tétele (Poncius Pilátus alatt szenvedett), azt jelenti, hogy ártatlanul szenvedett. Pilátus személyében egy nagy dráma jelenik meg. Amikor Krisztust elébe vitték – ez a nagy dráma! – akkor még volt esély. Volt esély, hogy Krisztus szabaddá lesz. Szabad nekünk Krisztus és Pilátus találkozásának, Jézus perének ezt a momentumát ebből a szempontból is nézni. Ott még volt esély. Pilátus ugyanis a bíró, és a bíró szava dönt. Hiába a Jézus ellen felhozott vád, hiába a hamis tanúk odacitálása, hiába a Nagytanács és a főpapok politikai nyomása, végül Pilátus dönt. Pilátus dönt. Ha ő azt mondja, hogy szabad, akkor szabad. Pilátusé ugyanis az ítélkezés végső joga. Hiszen ezt éppen ő hánytorgatja fel Jézussal szemben, - avagy nem tudod – mondja Jézusnak – hogy hatalmamban áll Téged kárhoztatni, vagy szabadon bocsátani? Hatalmában. János evangéliuma drámai leírásában pedig azt is látjuk, hogy Pilátus lényegre törő ember. Amit a római történetírók Pilátus szemére lobbantanak, hogy sokszor törvénysértő ítéleteket hozott és önkényeskedett, ezt nyilvánvalóan okkal rótták fel neki. Mi is rómaiaktól tanultuk, peres eljárásban bizony a bírónak nagyon oda kell figyelnie, és a  törvényben előírt procedúrákat be kell tartania. Sőt, ismerjük ennek az árnyékos oldalát is, amikor kilenc, tíz évet tartanak a perek, mert a bíró visszaadja az anyagot ezért, vagy azért, mert hiányzik a pecsét, az aláírás, mert újabb bizonyító eljárás kell, mert nem jelenik meg a tanú, s a tárgyalást  el kell napolni. Csak az milyen nagy dolog lett volna, ha Pilátus elnapolja a pert! Csak az milyen nagy dolog lett volna, hogyha Jézust szabadlábra helyezi óvadék ellenében – hogy aztán alkalmas időben, ünnep múltán folytassák le a peres eljárást. De nem! Pilátus lényegre törő ember, s túl akar esni ezen a dolgon. De jól lát mindent. Egy pillanat alatt fölméri a helyzetet. Látja, hogy ezt az embert hamis váddal hozták ide, hogy itt valami, általa nem ismert és nem tudott mély cirkusz van a háttérben. Ám ez őt nem érdekli. Ő nem akarja ezt a zsidó huzavonát megérteni. Mit foglakozik ő ezeknek a vallásoskodó hiper-monoteistáknak az ügyével? Rendezzék el ők magukat. Ahogy végigvezeti a meghallgatást és a tárgyalást, már abban is látjuk, hogy szinte igyekszik is, hogy szabadon engedhesse Jézust. Tisztán lát: nincs bizonyíték Jézus ellen, mégis elítéli. Borzasztó hiba, elítéli az ártatlant. Tudjuk azt is, bár az evangélisták nem szólnak sokat erről, s ezért a regényírók fantáziája mindig kivirágzik, hogy Pilátus félelemtől vezéreltetve hozta meg ezt a végezetes ítéletet. Talán a legreálisabb következtetés – éppen az evangélisták megjegyzése nyomán –, hogy féltésből, félelemből ítélt így, hozta meg ezt a borzasztó hibás, halálos döntését. Pilátus félt, vagy még pontosabban: a hatalmát féltette. Félt, hogy kiesik az establishmentből, félt, hogy kiesik a politikai elitből, félt, hogy elveszíti az ítélkezési jogát, mert ahhoz benne kellett lenni az establishmentben, és mivel féltette az ítélkezési jogát, hamisan ítélt. A keresztyén hitvallás (szenvedett Poncius Pilátus alatt, vagy ahogy egy régi változata mondja: missus sub Pontio Pilatus, tehát Pilátus alatt bocsáttatott halálra, ítéltetett halálra), ez a keresztyén hitvallás kérlelhetetlenül jelzi, hogy az ember, mint bíró itt, ezen a ponton teljes csődöt mond. Az ember mondhat ítéletet, az ember lehet bíró (minden civilizáció ezen az ős tényen alapul, hogy tudunk a jó és a rossz között különbséget tenni). Pilátus is tud a jó és a rossz között különbséget tenni – és… rosszul dönt. A rosszat választja, szabadon engedi Barabást. Vagyis – ahogy Pál apostol fejtegeti ezt a Római levélben – bár a törvény jó, de eszközévé lesz a bűnnek és a rossznak. Szenvedett Poncius Pilátus alatt - ez számunkra mindenkoron jelzi: ide jutott az ember, a bíró.
És végül, Isten akaratának kibontakozásáról vallunk, amikor mondjuk Pilátus nevét a hitvallásunkban. Pilátus: ez köznév is, ez egy méltóság neve, ez a név egy birodalmat reprezentál, Pilátus, ez a név így is lefordítható: történelem. Szenvedett a történelemben. Isten az emberi történetbe fonja bele a megváltó történetet, és ez sokra tanít. Arra tanít legelső sorban, hogy itt, most, a földön,  - egykor ott, Krisztus születése után harmincegynéhány évvel, most pedig itt, 2010-ben, itt és most kell Isten üdvözítő munkáját magunk életében elfogadni, annak hatását és áldását érvényre juttatni, mert a történelem csak rövidtávon játszik. Pilátus is rövidtávon játszott, a saját érdekei, saját, jól felfogott gondolata, saját hatalom-féltése motiválta őt. Isten azonban úgy tervezett, és úgy hajtja végre üdv-tervét, hogy az a történelmen túlra fut.
Mit keres hát Pilátus a krédóban, vagy miért van ott? Ezt egy egyszerű képpel tudom megvilágítani. Nekem az a szokásom, hogy ha könyvet olvasok, könyvjelzőnek mindig valami olyat teszek bele, ami éppen a kezem ügyébe került: egy mozijegyet, egy kiállítási katalógust, egy naptárból kitépett lapot, néha még a csoki papírt is összehajtva szép vékonyra. Ezek a a könyvjelzők aztán benne maradnak a könyvben. Nemrégiben elővettem egy könyvet, amiről azt hittem, hogy húsz éve olvastam volt. Ám ahogy kinyitottam, kiesett belőle egy kis kalendáriumlap. Ez állt rajta, semmi egyéb 1984. február 12. Azóta töröm a fejem, hogy mit csináltam én akkor, hogy került ide ez a lap? Ám értjük, hogy Pilátus neve könyvjelző. Nem ő a könyv. Nem az a könyv lényege, amit Pilátusról tudunk, - ő csak könyvjelző. Jelzi, mikor történt hogy elébe állították a Názáreti Jézust. Az történt, hogy akkor ítélték halálra és adták halálra az egy igaz bírót, a szent és ártatlan Názáreti Jézust, aki fogantatott Szentlélektől és született Szűz Máriától.
Legvégül, szokás szerint, szeretnék arról is megemlékezni, hogy a keresztyének mindig valamilyen helyzetben vallanak hitet. A hitvallással nem úgy vagyunk, mint a házi asszonyokat, akik vasalás közben zsoltárt énekelnek, vagy mint az idős bácsik, akiket magam is hallottam kukorica-morzsolás közben szép énekek dúdolni. Nem nagyon szoktuk mi a hitvallást úgy mondani, hogy csak úgy feltódul a szívünkbe! Hitvalló helyzetnek kell lennie. Emlékeztetek hát Pál  Timótheushoz írt levelére, melyben kérleli a fiatal tanítványt, hogy legyen ő is bátor.  Hatalmasokkal, nagyokkal, gazdagokkal szemben kell itt megállni, ezért mondja az apostol, hogy miképpen Krisztus is szép bizonyságot tett Pilátus előtt, úgy ő se féljen szép bizonyságot tenni a kevélykedőkkel szemben. Erre buzdítja: azoknak, akik gazdagok a világon, mondd meg, hogy ne fuvalkodjanak fel. Kevélységgel szemben, ember gőgjével szemben, nagyra töréssel szemben, miden gőggel szemben állj meg!  Ne félj, mondd Jézus Krisztus szép bizonyságát! Mert Ő szenvedett Poncius Pilátus alatt, mert Ő megszenvedte Poncius Pilátus alatt ezt az igazságot, mert Ő megszenvedett ezért az igazságért. És Ő, Krisztus a boldog és egyedül hatalmas, a királyoknak királya, uraknak ura! Ezért ti se féljetek, hanem mondjátok nekik: ne reménykedjenek bizonytalan gazdagságban, bizonytalan hatalomban, egy évig, öt évig, húsz évig tartó történelemben, hanem egyedül az élő Istenben.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az Apostoli Hitvallás következő szakasza, a mai napra esik, így hangzik: megfeszítették, meghalt és eltemették. Mielőtt a hitvallásnak erről a cikkelyéről szólnék, hadd jegyezzem meg – mintegy visszafelé tekintve az eddig elhangzottakra –, hogy az Apostoli Hitvallás a keresztyénség sok-sok küzdelmét tárja fel. Nemcsak úgy vagyunk a hitvallással, hogy a régiek megfogalmazták, és azóta mi különböző alkalmakkor különböző célokra használjuk, mintegy kimondva a hitünket. Igen sok küzdelmet is látunk benne, melyek végigkísérik a keresztyén évszázadokat. Most csak azokat a küzdelmeket említem egy-egy mondatban, melyek az eddig elhangzott hitvallási cikkelyek alapján világítanak bele a keresztyénség életébe. Mindjárt legelöl az állítás, a megvallás: hiszek. S már csattan is a kérdés: mi az, hogy hiszel? Aztán mondjuk: hiszek Istenben. S máris évezredes küzdelmek idéződnek fel: mi az, hogy Isten? Aztán azt mondjuk, hogy egy Istenben hiszek. Miért csak egy Istenben? Aztán azt mondjuk, hogy Mindenható Istenben hiszek, mennynek és földnek teremtőjében, a Mennyei Atyában, - s rögtön hangzik a kérdés: rendben, de akkor honnét a rossz? Aztán mondjuk, hogy Jézus Krisztusban, a mi Urunkban hiszek, s mindjárt hangzik az ellenvetés is: ki itt az Úr valójában? Mondottuk a múltkor: született – és halljuk rá a feleletet: ez felfoghatatlan abszurdum.
Ma arról vallunk, hogy Jézus Krisztus szenvedett, megfeszíttetett, meghalt és eltemettetett. S máris halljuk, amit Pál apostol idéz missziói útjainak, evangélium-hirdetéseinek egyik tapasztalataként: ez botrány! Mit akar a keresztyénség? A szenvedés és a halál apoteózisát? Vajon a keresztyénség egy halottat hirdet, a megfeszíttetést hirdeti, ez állna a hitvallása középpontjában? Olyanok volnának a keresztyének, mint a betegek az orvosi rendelőben, ahol egymás bajával vigasztalgatják egymást? Azt mondják az emberek: sokat szenvedünk, betegek vagyunk, értelmetlen az életünk, s erre jön a keresztyénség, és azt mondja: mi meg hiszünk az Úr Jézus Krisztusban, aki szenvedett, megfeszíttetett, meghalt és eltemettetett?! Miféle vigasztalás ez, miféle üzenet ez? De idézhetjük a keresztyénség nagy ellenlábasának – mi több, ellenfelének, sőt, mondhatom, Marcus Aurelius császárra hivatkozva: ellenségének – a vélekedését is, a sztoicizmus vélekedését, egészen pontosan a sztoicizmus gyűlöletét a keresztyénséggel szemben. A sztoicizmus szerint a keresztyénség zavaros valami, mert egyrészt nem tekinti hősiességnek a szenvedést, a baj méltó, nemes lélekkel való elhordozását, a keresztyénség nem barátja a halálnak, és nem óhajtja a halált, mint minden baj és nyomorúság eltörlésének áldott eszközét, és mégis – mondják a sztoikusok – hitének közepébe állítja a halált.
A sztoicizmus az antik világ legnemesebb etikai vívmánya volt, ám nem viselhette, hogy a keresztyénség nem magasztalja a halált, sem filozófus halálát, aki kiitta méregpoharat, sem a hadvezér halálát, aki a csatamezőn esett el, sem az önként vállalt halált, az öngyilkosságot – viszont magasztalja a rabszolga-halált, a kereszthalált. A keresztyénség Istene rabszolga halált halt. Milyen vallás ez? – borzadtak a sztoikusok. Idézhetünk mást is, egészen közeli jelenséget. A híres színész-rendező, Mel Gibson filmje, a Passió pár esztendeje – nyugodtan mondhatom – kulturális sokkot váltott ki. Az ő filmje olyan vizuális brutalitással mutatja be Jézus szenvedését és kereszthalálát, mely egy csapásra eltörölte azt az évezredes igyekezetet, hogy a rómaiak kivégző eszközét, a keresztet – mondjuk ki, ne szégyelljük: az akasztófát, mert a kereszt akasztófa volt – nemes és igaz szimbólummá tegyük. Noha ez így van, testvérek. Ma, ha keresztet látunk, főleg úgynevezett latin keresztet, nekünk, keresztyéneknek, az áldozaton megnyert igazság, a halálon győztes élet, az elveszésen felülkerekedő isteni kegyelem jut eszünkbe. Messzire vezetne, de megjegyzem, nekünk, reformátusoknak is ez kellene eszünkbe jusson a keresztről. Mert mi, magyar reformátusok kerüljük a kereszt szimbólumát – de vajon azért, mert ismerjük és hordozzuk az igazit.  Hogy miért nem kellene kerülnünk a keresztet, ahhoz ajánlom mindenkinek Ady Endre Krisztuskereszt az erdőn című versét.
De hogy erősebben hirdethessük a kereszt igazságát, vagyis, hogy Krisztus kereszthalála áldozaton megnyert igazság, halálon győztes élet, elveszésen felül kerekedő isteni kegyelem, és hogy a kereszt ennek a jele, ahhoz most álljunk meg mégis  a kereszt mellett – nem a szimbólum mellett, hanem a kivégző eszköz mellett. Úgy, ahogy az evangélisták leírják Krisztus szenvedésének, megfeszíttetésének, halálának és eltemetésének az eseményét, hallgassunk bele a kivégzők kiabálásába, hallgassuk meg, mit mondanak ők, akik csak egy lázadó kivégzését látják ott. Hogy mit mondanak, azt most hosszasan lehetne idézni. Én Pál apostolnak Korinthusiakhoz írott leveléből választottam egy összefoglalót. Ezt mondja az apostol: mi Krisztust prédikáljuk, mégpedig a megfeszített Krisztust, aki botrány és bolondság. Ez a botrány és ez a bolondság áll az Apostoli Hitvallás középpontjában, erről vallunk, amikor azt mondjuk: megfeszítették, meghalt és eltemették. Megfeszítették. Valami különös, 20. századbeli nyelvhelyességi varázslatnak engedve, az Apostoli Hitvallás új fordítása eltörölte a régi magyar passzív szerkezetet, mert állítólag a magyar nyelv nem ismeri a passzív szerkezeteket – ezt én kétségbe vonom! –, ezért az új fordításban, amit mi is bevettünk és használunk, így hangzik: megfeszítették. Ha a latint szó szerint akarnánk fordítani, akkor úgy kellene, ahogy a régiben van: megfeszíttették, megfeszíttetett. Passzív szerkezet ez, ám ahogy mára eltűnt, eltűnt vele az is, hogy az egész emberiség cinkos ebben a bűnben. Viszont ezt igen erőteljesen mutatják meg az evangélisták.
Krisztus megfeszítésében, - ne féljünk kimondani: kivégzésében -  az emberiség mindmáig legnevesebb tényezői, az emberiség legnemesebb vívmányai, illetve ezen vívmányok és eredmények reprezentánsai vesznek részt. Mind. Ők vannak ott a kereszt körül, s az ő számukra botrány és bolondság, amit a keresztyénség mond, hogy az a megfeszített valaki, az a megfeszített Jézus Krisztus a mi megváltónk és üdvözítőnk. Elég egy pillantás: ott vannak Jézus keresztje körül a legnagyszerűbb vallás, a zsidó monoteizmus reprezentánsai. És mi a vádjuk Jézus ellen? Isten Fiának vallotta magát. – s ilyet nem lehet mondani. Egy abszolút és szigorú monoteizmusban ez felfoghatatlan botrány. Ott van a legnagyszerűbb jogrend, a római jog képviselője is. Mind a mai napig római joggal kezdik az egyetemen a jogász hallgatók oktatását. Mi pedig hallottuk múltkor Pilátus dicső levitézlését, hősies gyávaságát: keresztre, rabszolga-halálra adta azt, akiről tudván tudta, hogy ártatlan. És ott van a legígéretesebb és legvirágzóbb szellemi valóság, a hellenizmus, ott van a filozófia is, mert ez a Pilátus, amikor látja, hogy Jézus ártatlan, és tudja, hogy szabadon kéne engednie és hallja Jézus szavát: azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról – görögül, filozófiailag mondom: az alétheia-ról –, akkor Pilátus legyint egyet: ugyan mi az igazság? S ezzel ellegyinti több ezer év szellemi erőfeszítését, filozófiáját, művészetét, tudományát, - mi az igazság?! Ugyan mi az igazság, ha egy ártatlannak meg kell halni? Ugyan mi az igazság, ha keresztre vele verik a testben megnyilatkozó Istent? S mindezt összefoglalva, anélkül, hogy belekezdenék a felelősséget megállapításába, és kiosztanánk, hogy mennyi felelőssége volt Krisztus kereszthalálában a zsidóknak, és mennyi felelőssége volt Krisztus kereszthalálában a római jog képviselőjének, a római hatalomnak, és mennyi felelőssége volt Krisztus kereszthalálában a bölcseknek, filozófusoknak és okosoknak, - nekünk egyszerűen csak passió-énekünkre kell figyelünk, amelyik így énekel: Jaj, vétkeimmel vertelek keresztre! Az egész emberiség, az emberiség minden reprezentánsa ott van Krisztus keresztje körül és elköveti az elkövethetetlent.
De az ember szemében nem ez a botrány! Az az ember szemében nem az a botrány – hogy Pál apostol szavához igazodjunk –, hogy az ember ezt elkövette. Azt mondja Pál: mi Krisztust prédikáljuk, mint megfeszíttetett, és ő, Krisztus a botrány a zsidók szemében, és ő Krisztus a bolondság a görögök szemében. Nem az a botrány, nem az a bolondság, nem az az abszurdum, hogy az ember ezt elkövethette, hanem az a személy a botrány, a bolondság, az abszurdum, akin ezt elkövették. A keresztyénség ellenfelei sokat szokták idézni Tertullianus egyházatya híres és hírhedté vált mondatát, mely így hangzik: hiszem, mert lehetetlen – credo, quia absurdum est. És azt szokták mondani, hogy lám, ilyen a keresztyénség, a keresztyénség abszurdumokban hisz, ilyen ez a vallás, értelmetlen, abszurd, fölfoghatatlan. Lám, jönnek a vallásoskodók, jönnek a vallás felkent papjai, s mindenféle bolondságot akarnak a fülünkbe beleduruzsolni, ránk akarják kényszeríteni, hogy higgyük azt, ami hihetetlen, higgyük azt, ami abszurdum. De ha föllapozzuk Tertullianus egyházatyát, hol is mondta ezt, miért is mondta ezt? csodálkozhatunk, mert így hangzik a mondat teljesen: hogy Isten Fia, a halhatatlan Ige: megfeszíttessék? Ez abszurdum. Hiszem, mert lehetetlen. Mert az ember szemében nem az a botrány és nem az a bolondság, hogy az ember ilyet tehet, hiszen akkor minden halálon, minden rémtetten, minden bűnön, minden aljasságon, s mi magunkon kellene meghökkenve megállnunk! A kereszt igazi jó híre botrány a bűnösnek, hogy ebben van elrejtve Istennek ereje és Istennek kegyelme. Az ember az, aki botrányt csinál a szabadító kereszt körül, bolondságot kiabál a kereszt láttán, a kereszt evangéliuma hallatán, mert nem akarja hallani ezt a hírt.
Így van ez. Egyszerű lélektani törvény, hogy ha bajban vagyok, s nem akarom, hogy bajom föltáruljon, szorulok, és nem akarom, hogy megszorítsanak, mindjárt lelepleződnék, de nem akarom, hogy leleplezzenek, akkor én kezdek kiabálni. A legjobb védekezés a támadás – mondja a régi bölcsesség. Az ember legjobb védekezése a keresztyénséggel szemben a támadás. Bolondság a kereszt, botrány a kereszt, nekitámadnak Krisztus követőinek, és őket gyalázzák a kereszt jele miatt. Mert a keresztyénség, ha igaz és hűséges önmagához, és hirdeti a megfeszített Krisztust, ezzel a hirdetéssel leleplezi az emberiséget. Megmutatja a kereszt, Jézus Krisztus halála és eltemettetése az ember botrányát. A kereszt az ember botránya.
Így vegyük sorba a tételeket: megfeszíttetett és meghalt. Az, hogy Krisztus meghalt, egyértelműen következik abból, hogy megfeszíttetett, és azért is hangsúlyozza ezt a keresztyén hitvallás, mert voltak, akik nem tudtak abba a gondolatba belenyugodni, nem tudták azt semmiképpen sem elfogadni, hogy Istennel ez megtörténhessen. Ezért azt hirdették, hogy ha szenvedett is, az csak ideig való szenvedés volt, de semmiképpen nem halhatott meg, halála látszathalál lehetett. Azért sorolják evangélisták Krisztus halálának tanúit, hogy megerősítsék az olvasókat, hogy ez megtörtént. Milyen érdekes, gondolkozzunk el, hány eseménye, hány nagyszerű alkalma, hány csodája volt Jézus életének, és az evangélisták nem sorolják azok tanúit, pedig Lukács evangélista azt mondja az evangéliuma kezdetén: mindennek szorgalmasan utána jártam, tanúkat hallgattam meg, beszámolókat gyűjtöttem össze, de alig párat sorol, mikor Jézus életét elbeszéli. Azonban a keresztnél név szerint felsoroltatik mindenki. Még azt is megtudjuk, hogy négytagú volt a kivégző brigád, még azt is megtudjuk, hogy kik mentek be Pilátushoz, hogy rendezze le már a kivégzést, mert közeledik az ünnep. Azt is megtudjuk, hogy kik kérték ki Jézus holttestét, mert mindent meg kell tudnunk, mindenki arcát látnunk kell, mert az ember nemhogy a szenvedést mellőzné – azt is nagy ellenérzéssel veti el – , de az isteni halált abszolút módon nem foghatja fel. Olyannyira így van ez, hogy még a keresztyénség is nehezen birkózik meg ezzel a ténnyel. Felfoghatatlan valóban, hogy Isten, aki életet ígér nekünk, sőt Isten, akihez mi az életért folyamodunk, Isten, akit az életnek tartunk, aláveti magát a halálnak. Ami isteni, ami maga az élet-televény - így diktál az ember szíve és a mi szívünk is -, az nem semmisülhet meg, az nem tűnhet el.
Ezért amikor a nagy filozófus, Nietzsche írásában a Vidám tudományban a bolond kiáltozni kezd, hogy meghalt az Isten, így kérdez: de hogyan is csináltuk ezt, hogyan is lehettünk képesek kiinni a tengert, ki adta kezünkbe a spongyát az egész látóhatár letörléséhez? E vonalak nélkül mi lesz egész építőművészetünkből? Állnak-e a házaink a jövőben is, és mi magunk vajon megleszünk-e még? Mit tettünk, amikor e földet elszakítottuk napjától, merre halad most, mi hova tartunk? Minden naptól egyre távolodunk, nem zuhanunk egyenesen előre, vagy hátra, vagy oldalt, vagy minden irányban? Van-e még fönt, és lent van-e? Nem a végtelen semmiben bolyongunk, nem érezzük az üres tér borzongató fuvallatát? Vajon nem lesz-e hidegebb? Nem jön-e közelebb és mindegyre közelebb az éj, nem kell-e lámpást gyújtanunk fényes délelőtt?
És csak kérdez, és kérdez, és kérdez a bolond. Pedig ennél súlyosabb kérdéseket is fel lehet tenni, mert aligha lesz emberi szó, amely egyenesen ki tudná ezt fejezni: meghalt. Csak eget, földet romlasztó kérdéseket tudunk feltenni, mert tudjuk, értelmetlenül halt meg, mert tudjuk, minden halál értelmetlen, vagy ha meghalt – okoskodik az ember – akkor bizonnyal meg is érdemelte. S ahogy mennek a zsidók Pilátushoz, mondván: ne azt írd a táblára, hogy a Názáreti Jézus, a zsidók királya, hanem azt írd az ítéletet tudató táblára: azt mondta magáról, hogy a zsidók királya vagyok, mire Pilátus azt mondja: amit megírtam, megírtam. Mert ha meghalt, ha meg kellett halnia, ha meg kellett feszíttetnie, akkor megérdemelte. Nem tudunk mi sem belenyugodni, sem beletörődni ebbe, de a ténnyel sem tudunk szembenézni. Amellett tehát, hogy Krisztus keresztje leleplezi az emberiséget és megmutatja a mi botrányunkat és bolondságunkat, - véghetetlenül nyugtalanná is tesz bennünket. Mert, hogyan avatkozhat bele Isten ilyen mélyen az ember dolgaiba? Hogyan állhat oda Isten, hogy elhordozza azt, amit az ember éppen az Isten elleni lázadása folytán érdemelt magának? Ama napon, melynek a fa gyümölcséből eszel, bizony halálnak halálával halsz. Ez az isteni szankció minden Isten elleni lázadásért, - de most a kereszten maga Isten hordozza el ezt a szankciót. Lehetséges ez? Létezik ez?
És végül ott áll ebben az artikulusunkban az is, hogy eltemették. Szívesen idézném a régi magyar fordulatot: eltemettették. Mert ebben a passzív szerkezetben megjelenik valami személytelenség is, és valami elvégezetlenség is. A hitvallás ezzel, hogy Krisztust eltemették, pontosan megjelöli az Ő halálának tényszerűségét. Elvégeztetett – kiált Krisztus a kereszten – tudjuk, ez a kiáltás Krisztus ajkán azt jelenti: célba érkezett, elérkezett a megfeszíttetése a céljához, az isteni áldozat nem volt céltalan és hiábavaló. Elvégeztetett, emberileg szólva, ott a körülállóknak, akik ott voltak Krisztus keresztje körül, egyszerűen csak a halál diadalát jelentette. Vége. Vége az életnek. Vége mindannak, amit az élet jelent minden szépségével és szenvedésével együtt, vége, elvégeztetett, befejeztetett. Meghalt és eltemették. A temetés a halál törvénye.
És nincs utolsó pillanatban bekövetkező fordulat. Aki odaáll Krisztus keresztjéhez, reátekint, aki vallja az Apostoli Hitvallással, hogy Krisztus megfeszíttetett, az nem forgathat a szívében hollywood-i, happy endes, utolsó pillanatos fordulatot. Nincs itt végtelenségig visszatartott, utolsó pillanat. Elvégeztetett. És az sincs ide kiírva, úgy sejtelmesen, hogy majd a következő részben valami dramaturgiai fordulattal mégis elénk áll, akit mi most elveszítünk. Igen, tudjuk, hogy – és erről is szólok – lett folytatás, de aki elénk áll a folytatásban, az már feltámadott, aki a Mennyei Jelenések könyvének leírása szerint magán hordja halálának jeleit — meghalt, és ímé él. Nincs fordulat az utolsó pillanatban, mert ez az utolsó pillanat: elvégeztetett, eltemettetett. Eljön Arimáthiai József, Jézus titkos tanítványa, kikéri a holttestet, és a közelgő ünnepre való tekintettel a megszokott temetési eljárást mellőzve, szinte rohamléptekkel elhelyezik a legközelebbi sírba. Hadd menjen az élet tovább, mert az életnek tovább kell mennie. Jön az ünnep, ünnepen nem lehet temetni, a holttest nem maradhat felfüggesztve, gyorsan hát, eltemettetik, hogy az élet mehessen tovább.
Nos, ezért hangsúlyozza olyan erőteljesen az Apostoli Hitvallás, hogy nemcsak megfeszíttetett, nemcsak meghalt, hanem el is temették, - és mert méltósága nélkül temették el. Itt valóban mindent meg kell fordítanunk, ezen a ponton minden más lesz: méltósága nélkül temették el. Amikor majd Húsvét hajnalán elindulnak az asszonyok, hogy mégis megtegyék a végtisztességet, már nem tehetik meg, mert Isten hatalma által Krisztus föltámasztatott. Így hát amikor ezt az artikulust mondjuk és folytatjuk is: megfeszíttetett, meghalt eltemetetett, alászállt a poklokra, harmadnapon föltámadott, mielőtt tehát még a temetésen túllépnénk, ahogy a hitvallás rendje ezt megkívánja, függesszük föl egy pillanatra gondolatainkat, függesszük föl azt a gondolatunkat is, hogy mégiscsak meg kell békülni a halállal. Függesszük föl, mert a keresztyénség hitvalló helyzetébe érkezünk, a legegyetemesebb és legkonkrétabb hitvalló helyzetbe. Hitvalló helyzetben vagyunk minden halálkor, amikor gyászolót kell vigasztalnunk. Vigasztalnunk kell, és hitet kell tennünk. Hitvalló helyzetben vagyunk mindig a haldokló ágyánál, amikor megfogjuk a kezét, és búcsúzunk tőle. Hitvalló helyzetben vagyunk minden koporsónál, sírnál, amikor végtisztességet teszünk illő módon és méltósággal. Minden esetben hitvalló helyzetben vagyunk – csúnyán mondom, de így van valóban –, amikor a halál rendel, mert ő fizet, és aki fizet, az rendel, aki fizet, az pityegtet. És rendel a halál. Játssza az urat a halál. Mindenkor hitvalló helyzetben vagyunk, - mert vesztesek vagyunk. Nietzsche azt kérdezi, hogyan lehettünk képesek kiinni a tengert? Hogyan történhetett meg, hogy elszakadt a föld a napjától, hogyan lehetséges, hogy függőleges és vízszintes összeomlik és nincs többé tér? Hogy lehetséges, hogy világos nappal kell mécsest gyújtanunk, mintha éj sötétben járnánk? Mi is kérdezünk sokat. Kérdezünk, amikor temetünk, kérdezünk, amikor haldoklótól búcsúzunk, kérdezünk, amikor szemünkbe nevet a halál, - de mi keresztyének hitet is teszünk.
Mi valljuk, hogy Krisztus halálának meg kellett történnie. Meg kellett történnie, hogy majd harmadnapon angyal gördítse el a követ sírja szájáról. Így hát amikor hitvallásunkat mondjuk, s a Krisztusra vonatkozó artikulusokat mondjuk, jórészt visszafelé nézünk. Született, szenvedett, megfeszítették, meghalt, eltemették, alászállott és feltámadott. Visszafelé nézünk és ezért mondhatjuk: az, akit megfeszítettek, az, aki meghalt, az, akit eltemettek, - harmadnapon feltámadott. Ezért mondja Pál apostol: jóllehet ez a megfeszített Krisztus a zsidóknak botránkozás, mert egy gyenge Istent látnak benne, a görögöknek  pedig bolondság, mert számukra abszurd, hogy Isten meghalhasson, de a hivatalosaknak, akik hiszik és vallják a kereszt értelmét és titkát, ez Isten hatalma és Isten bölcsessége. Mi mind halandók vagyunk, és nincs hatalmunk. Mi mind emberek vagyunk, és nem érjük fel ésszel Istennek nagy titkait. De aki a keresztre tekint, és megvallja az ő Urát, a megfeszítetett, az Isten hatalmát és Isten bölcsességét is vallja.
Ámen

 
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek. Ma az Apostoli Hitvallás második artikulusát fogjuk magyarázni: Hiszek egy Istenben, Mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. Mennynek és földnek teremtőjében… A múltkor - a bevezető, első artikulus kapcsán – láttuk, hogy a hit természetéhez tartozik, hogy meg akar szólalni. Azért is vettük elő az Apostoli Hitvallást, mert azt érzékelem, tapasztalom, hogy mi, modern keresztyének olyannyira bensőségesítettük már a hitet, annyira magánügynek, a szó rossz értelmében vett szívügynek tekintjük – mert persze szívügy a hit -, de annyira bensőségesítettük, hogy meghagyásokkal el is intézzük, elfogadjuk magunktól is, mástól is, hogy hívőnek lenni jó dolog, ám hogy miben hiszünk, mi a tartalma a hitünknek, azzal bizony mostanában nem sokat foglalkozunk. Márpedig tudjuk, hogy amiben hiszünk, az visszahat ránk, meghatároz bennünket. Majd erről is fogok később szólni, de ma nem ezt akarom taglalni. Csak annyit – még egyszer, ismétlésképpen –, hogy a hit meg akar szólalni, belső természetéhez tartozik. A hit meg akar nyilvánulni, a hívő el akarja mondani azt, amit hisz, amit Istennel kapcsolatban megtapasztalt, amit érez, amit elgondol. Idéztük a 40. zsoltárt, melyben így ujjong a zsoltáros: nem titkolom el nagyságos dolgaidat a gyülekezetben. A hívő ember nem titkolódzik, és a magyar nyelv csodálatos módon kapcsolja össze a hitet és azt, hogy a vallás mindig a hit megvallása is: hitvallás. A hitet meg kell vallani.
Ugyanakkor, látjuk, és az egyház történetéből tudjuk is, hogy az első keresztyének nagyon hamar szükségét érezték annak, hogy ezt, a hívő szívekből fakadó, áradó, olykor túláradó vallomáskésztetést valamilyen módon szabályozzák. Mert úgy van minden erővel, természeti erővel is, ha parttalanul szétterül, nem jut érvényre az ereje. Ezért az első keresztyének már nagyon korán úgynevezett hitszabályokat állítottak föl – latinul ezt regula fidei-nek nevezzük. Már az Újszövetségben is olvasunk néhány kezdeményezést, amikor az apostolok tanácsolják a hívőknek, hogyha meg akarják vallani a hitüket, vagy ha olyan helyzetbe kerülnek, hogy meg kell vallani a hitüket, ha kérdezik, faggatják őket, akkor milyen tételek mentén fogalmazzák azt meg. Később aztán, amikor az Apostoli Hitvallás a maga végleges formájában megszületett, Krisztus után a 2-3. század fordulóján, akkor már nemcsak arra használták a hitszabályt, hogy mederben tartsák a hívő ember vallomásos buzgóságát, hanem jelként is. A hitvallást ezért szimbólumnak is nevezzük. Erről ismerte meg az egyik keresztyén a másikat. Elmondtam a múltkor, hogy ha semmi mást nem teszünk, csak mi reformátusok, katolikusok, metodisták, baptisták, evangélikusok - kit ne hagyjak ki, sorolhatnám sokáig! –, ezt az egyet közösen meg tudjuk vallani, és el tudjuk mondani, akkor a keresztyénség lényegbevágó dolgaiban egyetértünk. Az én véleményem szerint az ökumené, a keresztyének egyesülésének nagy vágya minden pillanatban megvalósul, amikor elmondjuk az Apostoli Hitvallást. Hiszen ezért is született, ezért is használták, erre is alkalmazták, erről ismerte meg egyik keresztyén a másikat.
Most még egy harmadik vonatkozást is meg kell említenem, de ez már szorosan a felolvasott igéhez, illetve a hitvallás második cikkelyének a magyarázatához tartozik. Francia filozófus, Paul Ricoeur mondta egy helyen, hogy a hitvallás nem artikulátlan kiáltás. Bár a szív készteti az embert hitvallásra, bár sokszor szinte kiszakad ez belőlünk, mégsem artikulálatlan valami, hanem az emberi szellemben megfontolt vallomás. Ma azt nézzük meg Jób igéje alapján, illetve a hitvallás második cikkelyének fényében, hogy miképpen jut el a hit a szóig, miképpen lesz a belsőséges Isten-élményből, Isten-tapasztalatból emberi szellemben megfontolt vallomás. Hiszen nem csak annyi a hitünk megvallása, hogy fölkiáltunk, kikiáltjuk magunkból. Régi magyar szóval, a hitet kivalljuk. Sőt, olyan szépen és megfontoltan valljuk ki, hogy jegyzőkönyvbe is lehet foglalni, s még utólag sem kell rajta igazítani.
Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. Mennynek és földnek teremtőjében. Mindjárt azt kell mondanom, kedves testvérek, hogy az Apostoli Hitvallásnak és általában minden keresztyén hitvallásnak  a tételei közül – hiszen minden keresztyén hitvallásban benne van ez a cikkely –  ennek volt a leghányatottabb sorsa az elmúlt két- háromszáz esztendőben. Ez állta ki a legtöbb vihart. Mennynek és földnek teremtője. A vihar abból támadt, a világ teremtés volna egyáltalán. A középkor végéig ez a meggyőződés evidens volt, magától értetődő, megkérdőjelezhetetlen: a világ teremtmény, a világot valamilyen istenség alkotta, világfeletti hatalom teremtette. A középkor végéig ennek a meggyőződésnek tudománya is volt, metafizikának hívták, mely azt tételezte, hogy minden megtapasztalható, megragadható, minden érzékelhető, minden a fizikába tartozó valóságon túl van egy végső valóság, van egy végső vonatkozás. Mindennek van egy első jelentése, tehát mindennek van egy végső jelentése is. Ez tehát meghagyott és magától értetődő dolog volt, olyannyira, hogy a középkori szellem odáig is elmerészkedett – és ez már veszedelmes kockáztatás volt –, hogy magából a természetből is tudott Istenre következtetni. Ezt nevezték a régiek természeti teológiának. Szemléljük a természeti jelenségeket, és arra következtettünk belőlük, hogy kell lenni egy Istennek. Sőt nemcsak arra, hogy kell lenni egy Istennek, hanem, hogy milyen ez az Isten. Kálvin sok helyen arról beszél az Institutió-ban, hogy a világ olyan, mint egy színpad, a természet, az univerzum olyan, mint egy színpad, ahol mi szinte nézőként szemlélhetjük Isten csodálatos dicsőségét. Theatrum gloriae Dei – Isten dicsőségének a színtere az egész világegyetem, mondja Kálvin. Ebből tudtam meg, hogy az én egykori jó sáregresi gondnokom kálvinista ember volt. Egyszer kimentünk a szőlőjébe és elmutatott a simontornyi dombok felé és megkérdezte tőlem: - Tudja-e Tiszteletes Úr, kicsoda Isten? No, a gondnok vizsgáztatja a papot – gondoltam. De nem várt feleltre. Azt mondta, s közben elmutatott a gyönyörű dunántúli dombok felé: ez az Isten. Nem volt panteista – félreértés ne essék, ő az Isten dicsőségét látta ott.
Azonban történt valami az újkorban, és éppen talán az a Spinoza jelzi a fordulatot, akire a múltkor hivatkoztam, aki ebben a természeti teológiában már így beszél: Isten, avagy természet. Természet, avagy Isten. S bár nem tudott dönteni, az biztos, hogy érezte – és érezte Pascal is, meg a többiek is, a szellem óriásai, hogy támadás fog indulni a hitvallásnak ezen tétele ellen: Isten mennynek és földnek teremtője. El is indult ez a támadás. S tulajdonképpen mind a mai napig tart, de lehetne mondani, hogy ma inkább utóvédharcok folytatnak itt-ott még ateista barátaink. Talán másfél esztendeje Londonban volt egy nagy ateista kampány, buszok oldalára kiírták nagy transzparensekkel, hogy: Isten nem létezik, érezd jól magad. De az a két-, háromszáz esztendő, amikor a keresztyénség hol az ateizmussal, hol a szkepszissel, hol a kételkedéssel párbajozott, nemcsak keserűségeket hozott számunkra, hanem néhány nagyon mély tapasztalatot is. Egyrészt meg kellett tanulnunk érvelni, meg kellett tanulnunk, hogy a hit nem artikulátlan felkiáltás, hanem emberi szellemen átszűrt vallomás. Meg kellett tanulnunk bölcsen érvelni amellett, hogy a világ teremtés, a világnak van teremtője.
Már maga a teremtés szó is igen furcsa, különös. Ha azt mondjuk a szó legmélyebb értelmében, hogy valaki teremt, akkor valami halhatatlant jelzünk,  talán nem is szabadna mondani. Pedig szokták művészekre mondani, hogy kreatív emberek, vagy a kisgyerekekre mondani, amikor bontakozik bennünk a tehetség, hogy milyen kreatívak. Ám az az igazság, hogy ha odateszünk mellé egy-egy szinonimát – ötletes, jól áll a kezében a dolog, belső impulzusai, ihletei vannak, készsége a párját ritkítja – máris kiválik, hogy nem igazán mondhatjuk semmilyen emberi tevékenységre azt, hogy teremtés. Az ember mindig a meglévőből alkot, mindig abból csinál valamit, ami már megvan. Michelangelóról mondják, hogy ő állítólag a faragatlan márványtömbben eleve benne látta azt a szobrot, amit később kifaragott. Teremtett Michelangelo? Ő szerényebb volt ennél, s csak azt mondta, kifaragom, ami eleve benne van. Az ő művészete inkább invenció volt – igaz micsoda nagyszerű! Nehéz tehát ez a szó, hogy teremt, mert olyan feltétlenséget jelöl, ami nem birtoka az embernek. Teremteni a szó végső értelmében azt jelenti, hogy a semmiből is tudunk teremteni, márpedig a semmiből mi nem tudunk teremteni, - az a teremtés, ami a nem lévőkből létezőket hív elő, ahogy Ézsaiás próféta mondja.
Továbbá a teremtés szó véghetetlenséget jelöl, és ez a véghetetlenség nem birtoka a véges embernek. Az örökkévaló nem a végesnek a végtelenné hosszabbítását vagy megszorzását jelenti, itt kvalitatív különbség van. A véges és véghetetlen között kvalitatív különbség van, a múlandó és örökkévaló között tehát nem úgy van az átmenet, hogy addig rakosgatjuk magunkból, a magunk múlandóságából a létrát, amíg föl nem érünk valahova. Nos a róka és a holló meséje szerint, ami nem birtoka az embernek, az bizony – ahogy a mese mondja –, az nekünk savanyú. (Savanyú a szőlő.) Ha én nem teremthetek, ha nem vagyok véghetetlen, nem vagyok örökkévaló, ha nem állnak nekem ezek a hatalmak rendelkezésemre – (savanyú a szőlő)  intézném el iróniával -, hát ezért tagad az ember minden valódi teremtést? Ám az az igazság, hogy inkább a kevélység a fő ok. A gőgös ember megalázónak érzi, hogy ő nem lehet teremtő. Az emberben ugyanis van valami különös. Meg is mondom mi, kedves testvérek, mert ez is ide tartozik, a teremtéshez. Nemcsak az égnek és a földnek, a mennynek és az univerzumnak teremtője az Isten, hanem az embernek is teremtője. Különös módon. Az embert az Isten a maga képére és hasonlóságára teremtette, minekutána azonban az emberben ez megromlott, minekutána az ember ezt gőgre, lázadásra, kivagyiságra használja, eltorzult benne ez az istenkép, és éppen e torz istenkép miatt, a megtorzult Isten-érzék miatt vagyunk mi olyan nagyon felháborodva, hogy nem vagyunk teremtők. Hogyha minden kötél szakad, ha igazán szigorúan nézzük a szót (teremt), akkor azt az emberre nem lehet alkalmazni. Így van a Bibliában is. Aki végigolvassa a Bibliát, az nem fogja sehol emberrel kapcsolatban megtalálni vagy olvasni ezt a szót, - az ember alkot, az ember csinál, az ember tesz-vesz, az ember épít, az ember szánt, vet, ültet, mindent csinál az ember, de nem teremt. Ez a szó Isten igéjében Istennek van fenntartva. Kizárólagosan csak Istennek. Ha szabad mondani – én úgy látom -, ez van a kétkedésnek, az Isten-ellenességnek, az ateizmusnak a mélyén, ez a mély emberi fölháborodás: nem vagyok minden, nem én vagyok az univerzum ura!
Másodszor azt is el kell mondanunk, hogy nemcsak hitetlenkedők és tagadók firtatták, firtatják ezt a tételt: mennynek és földnek teremtője. Már a korai keresztyénség idején voltak eretnekek, akik népszerű mozgalmakat alapítottak azzal a tétellel, hogy a világegyetem, ahogy meg van teremtve, nem jó, hanem rossz. József Attila nem tartozott közéjük, de van egy megrázó verse, így szól: ugyancsak rossz kedvében lehetett Isten, hogy ilyen csúnya planétát köpött. Nos, e régiek nem azt mondták, hogy rosszkedvében lehetett Isten, hanem azt mondták, maga a világteremtő Isten rossz. Markionnak hívták azt a nagy eretneket, aki szerint a világot, mint sárgolyót, az univerzumot, a pislákoló kis mécsesekkel s mindennel, ami benne van, egy rossz Isten, egy rosszakaratú, egy vérgőzös, bosszúálló, hatalmaskodó Isten teremtette, ám jött a jobbik Isten – hirdette Markion -, jött az új Isten, Jézus Krisztus, aki ledöntötte trónjáról ezt a rossz Istent és elhozta az üdvösséget.
Sok-sok embert megkapott ez abban az időben, és szerintem, ha lenne ma – ne adja Isten, hogy legyen - de ha lenne olyan kvalitású érvelő, okos ember, mint Markion volt, biztos vagyok benne, nagyon sok követője támadta, még a magyar közéletben is, meg a magyar szellemi életben is. Mert vannak, akik erre hajaznak. Nekik az Ószövetség Istene nem tetszik, szerintük az egy obskúrus, bosszúálló zsidó isten, - de a párthus herceg, az a jobbik. De azt is el kell mondanunk, hogy miért támadhat ilyen gondolat. Amikor Markion előállt és követelni kezdte, hogy a keresztyénség hitvallásából vegyük ki ez a cikkelyt (mennynek és földnek teremtője), s nem mondjuk, hogy mi nem a menny és a föld teremtőjében hiszünk, hanem Jézus Krisztusban hiszünk, annak nem az volt az oka, hogy valami a divatos eszmét talált, vagy hogy az ember hajlamos a hazugságot magához ölelni, hanem ennek oka az ember sorsa volt.
Ezért olvastam fel ezeket a passzusokat Jób könyvéből. A nagy szenvedő, Jób könyvében egy nagy dráma bontakozik ki. Jób nem tudja, miért szenved, csak azt tudja, hogy szenved. Nem tudja, hogy miért veszett oda mindene, miért pusztultak el gyermekei, miért hagyta ott a felesége legsúlyosabb betegségében, miért kell neki egy trágyadombon ülnie, és a rühes sebeit cseréppel vakarnia. Nem érti Jób, hogy a vigasztalására jött barátai, mind csupa rendes, istenes lelkigondozó, kik mindenféle pszicho-dinamikát, metafizikát, teológiát kitanultak, ám nem tudnak neki semmit mondani, sőt vigasztalóiból vádolói lettek. Jób mindezt nem érti – ezért hát Istennel akarja tisztázni a dolgot. Jób perbe vonja Istent. Jób a panaszos, Isten a vádlott, Jób barátai pedig Isten védőügyvédjei. De hiába a védőügyvédek sok-sok szép, teológiai kézikönyvekbe foglalható beszéde, Jób nem nyugszik, mert neki ez a teremtett világ nem jó világ. Ahogy a népdal mondja: ez a világ, ez a világ olyan, mint a mogyoróág, sokat ígér, keveset ád, amit ád is, keserűt ád. Hát Jób feltámad Istene ellen, perel és megkérdőjelezi Istennek nemcsak mindenhatóságát, hanem a jóságát is. A sorsa okán lázad, a sorsa okán támad, nem tud beletörődni. S ekkor, hogy a drámát folytassam, megszólal Isten maga. Ahogy hallottuk Jób könyvének 38. részében, - a forgószélből. De az a döbbenetes, hogy Isten most csak kérdez. Itt a 38. részben tizenháromszor hangzik el kérdésként:kicsoda vagy ki, hétszer hol, ötször mikor, négyszer mi módon, négyszer melyik. És amíg Isten ezt a hosszú beszédét mondja a forgószélből, csak kérdez. Ha Jób egyet kérdezett, Isten hetvenhétszer felelhetne rá, de csak kérdez.
Én most, a hitvallás artikulusához igazodva, csak annyit kell kiemelni, hogy lám, így jutunk el a hitvallásnak ahhoz a vonatkozásához, amit korábban jeleztem, hogy vannak helyzetek, amikor meg kell vallani a hitünket. Mert egy dolog, hogy hiszek, és hitemet el is mondom – ahogy a zsoltárt idéztük és Pál apostolt. Egy dolog, hogy a szívből kiárad az, amit hiszek, s hogy a keresztyénség ennek medret szabott az Apostoli Hitvallással,. De más dolog, amikor számot kell adnunk a hitünkről. Az sem könnyű, hogy megvalljuk a hitünket, ha eleve megkérdőjelezik. Nehéz szólni ilyenkor. Lám, a keresztyénség nehéz két-háromszáz éven van túl, s olykor nem is tudott a felvetésekre válaszolni. Jöttek a tudósok, hozták az érveiket, jött a politika, jött a hatalom, jöttek a filozófusok, jöttek a művészek, mindenki jött, s mondták: nincs is Isten, nincs olyan, hogy teremtés. Mi meg itt álltunk, s mit mondjunk? A 20. század közepén már csak egy kérdést tettek fel a keresztyéneknek: ti még hisztek? – Igen. – puff, s kaptunk egy pofot. Hisztek még? – Igen. – puff, kaptunk még egy pofot. A párttitkártól, a tanácselnöktől, az államhatalomtól. Hisztek még? – azt már  meg sem kérdezték tőlünk, hogy mit hiszünk egyáltalán.
De értsük csak jól Jób igazi nagy drámáját! Mert most őtőle, Jóbtól nem egy ateista kérdezi, hogy mit hisz, nem egy kételkedő firtatja, hogy mit hisz, nem a gyereke kérdezi, hogy édesapu, vasárnap te templomba jársz, meg Bibliát olvasol, meg szoktál imádkozni, miért csinálod te ezt? Nem egy jó barát kérdezi, aki fütyöl az egészre, de velem bizalmas kapcsolatban van, és feszeng az ember, hogy mit mondjon neki, ha kérdez mégis. Most Isten kérdez. Jób könyvének a nagy kicsúcsosodása, nagy drámai pontja az, amikor Isten kérdez minket a hitünkről. Milyen megrendítő ez. Azt gondolnánk, hogy hitünkről elszámolni a másik embernek tartozunk, hitünket megfogalmazni a másiknak tartozunk, a gyermekünknek, akit hitben nevelünk, a barátunknak, akit szeretnénk meghívni a hit csodálatos világára, az ellenfelünknek, akit szeretnénk meggyőzni arról, hogy nem ámokfutás a hit, nem valami bolondos képzelődés, nem valami régi korból itt maradt ócska csökevény, nem valami pszichológiai önbecsapás. Ez így rendjén volna. Ám végső soron – ahogy mondottam a múltkor is – a hitvallás felelet is, és most a hitvalló ember Istennek felel. Kérlek, testvérek, ma otthon, mindannyian olvassátok Jób könyvét 38. részétől végig, olvassátok Isten kérdéseit. Összekötheted-e a Fiastyúk szálait, a Kaszás csillag köteleit megoldhatod-e, a Hajnalcsillagot előhozhatod-e az ő idejében, avagy a Göncöl szekeret forgathatod-e fiaival együtt. Ismered-e az ég törvényeit, avagy te határozod-e meg uralmát a földön, felemelheted-e szavadat a felhőkig, hogy a vizek bősége beborítson téged? Ki helyezett bölcsességed a sötét felhőkbe? Pascal, a nagy matematikus, a nagy hívő, a nagy apologéta, Jézus Krisztus követője, Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének rajongója, a világegyetemről úgy beszélt, mint valami véghetetlen, hideg, sötét űrről. Őt ez félelemmel töltötte el. De most Jóbnál Isten azt kérdezi: ki helyezett bölcsességet a sötét felhőbe? Az, akiről mi azt valljuk: mennynek és földnek teremtője, az az Isten, aki véghetetlen bölcsességével, véghetetlen hatalmával a semmiből világegyetemet teremtett. Arról az Istenről vallunk, aki maga is kérdez bennünket: mit látsz, amikor a világot látod? Mit látsz, amikor a csillagokat nézed, mit látsz, amikor érzed, hogy körülvesz téged az egész univerzum? Mit látsz, amikor ennek a törvényszerűségeit föltárod és belecsodálkozol? Csak törvényt látsz, vagy látod-e, tudod-e, hogy fölötte, mögötte mindent meghatározó módon ott van az élet forrása, a teremtő Isten, aki teremtett mennyet és földet?
A régiek status confessionis-nak nevezték azt, amikor eljön az a pillanat, az a szituáció, amikor hitet kell vallani. A status – vagy státusz – szó sok mindent jelent, különösen a magyar nyelvben, a magyar kisnemesi hagyományokban az volt a lényeg, hogy valakinek legyen státusza, ha volt státusz, akkor rendben volt a dolog: hivatalba, valahol akárhol: van státuszod? – szokták az emberektől kérdezni. Ez jó és biztos helyzetet jelöl. Persze, eredetileg nem ezt jelenti a szó. Mégis, hadd kössem össze a kettőt, testvérek. Amikor Isten helyez bennünket hitvalló helyzetbe,  az úgy történik, hogy Ő maga kérdez bennünket. Minek látod a világot, mit látsz a világban, minek tartod a világegyetemet, és ki vagy te a világegyetemben? Erre minden keresztyének így felelnek: hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. A teremtő Istenben hiszünk, aki nekünk Atyánk, aki mindenható Atyánk, aki világegyetemet teremtett szavával, és szavával tartja fenn, aki a sötétben bölcsességet szerzett, aki előszólítja a szeleket, határt szab a vizeknek, és aki, ha kell, megfordítja a Göncöl szekererúdját is.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az Apostoli Hitvallást magyarázzuk. Vasárnaponként egy-egy cikkelyét vesszük, ma a második fő szakasz azt a cikkelyét, mely így szól – az előzményt is hozzá kell mondani: Hiszek Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, a mi Urunkban. Ma tehát erről a hitvalló tételről lesz szó: a mi Urunkban. A régi hagyomány szerint, amely természetesen csak szép hagyomány s nem valószínű, hogy igaz, az Apostoli Hitvallás úgy született, hogy a tizenkét apostol sorban kezdte mondani. Péter kezdte: Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, - András folytatta: Mennynek és földnek teremtőjében, - János folytatta: És Jézus Krisztusban, - és így tovább,. Valóban fel lehet osztani az Apostoli Hitvallást tizenkét szakaszra, és mindenikhez lehet társítani egy-egy apostolt. S ugyan nem is igaz a szép hagyomány, mert az Apostoli Hitvallás a második század közepén jelenik meg először teljes formájában, ahogy mi mondjuk és valljuk, mégis feltehetjük a kérdést: hogy amikor Tamásra került a sor, vajon ő mivel járult hozzá az Apostoli Hitvalláshoz, melyik cikkelyt, melyik részt mondotta Tamás apostol?
A húsvét utáni történet alapján nyilván mindannyian azt mondanánk, hogy Tamás feltehetően azt mondotta, hogy: - és harmadnapon feltámadott halottaiból, vagy esetleg a hitvallás végén: - hiszem testünknek feltámadását. Mégis, azt hiszem, testvérek, Tamásnak ez az igazi vallomása, amikor a feltámadott Krisztussal találkozik, amikor a Krisztus jelenléte, készsége és szeretete legyőzi a kételkedését és a hitetlenségét, és ezt mondja Tamás: Én Uram és Istenem. Mert ha mégis az apostolok állították össze a hitvallást, akkor ez az a cikkely, ez az a mondat, amivel Tamás igazán a szívéből és lelkéből hozzájárulhatott a hitvalláshoz. Sőt, amennyiben az apostolokat tudjuk kortársainknak tekinteni – szellemi értelemben mindenképpen -, akkor azt is mondhatnám, hogy egy olyan döntő megnyilatkozáshoz érkeztünk el, amin nem kevés múlik, a mi időnkben sem kevés múlik ezen, szinte mondhatnám, hogy az egész keresztyénségünket értjük meg ebben az egyetlenegy hitvalló állításban: hiszek Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.
Először is amikor azt mondjuk, hogy Jézus Krisztus Úr, akkor egyszerre valljuk meg Krisztus istenségét és teljhatalmát. A magyar nyelvben az úr szó teljhatalmat is jelent, olyan lehetőséget, olyan uralmat, ami teljes körűen mindenre kiterjed. Tudjuk, eredetileg az ország szó is az úrság szóra megy vissza, és ha azt mondom, hogy Magyarország, akkor ezzel azt fejezzük ki, hogy ez az a terület, ez az a régió, ahol a magyarok az urak. (Tudom, mindenki csóválja a fejét, nem vagyunk mi urak a saját hazánkban,  - de mégis mondjuk, hogy ez a politikai megjelölés, hogy ország, azt jelenti, hogy itt valaki uralkodik.) Ha azt mondjuk, hogy Isten úrsága, Isten országa, akkor értjük, miről szólok. Ez azt a valóságot, azt a világot jelenti, ahol Isten az úr, - ez az Ő úrsága, ez az Ő országa. Amikor tehát Jézus Krisztus úrságát megvalljuk, akkor nem posztmodern értelemben mondjuk, hogy Jézus Krisztus a mi Urunk. Mert egyébként ma mindenki olyan urat, olyan főnököt választ magának, amilyet akar, és úgy osztja szét az életét, a dolgait, a lojalitását e világ különböző erői, hatalmai, meghatározottságai között, ahogy akarja. Nem így mondjuk, hogy Jézus Krisztus Úr! Az első keresztyének sem úgy mondották, hogy a vallási mezőben, ami egy plurális mező, mi keresztyének nem a Baált választjuk, nem Zeuszt választjuk, nem Apollót választjuk, nem egy magyar ugra-bugra táltos sámánt választunk, nem egy druidát választunk, mi Jézus Krisztust választjuk, nekünk Ő a főnökünk. Ennél sokkal-sokkal többet, mélyebbet és messzebbre hatóbbat mondtak ki a keresztyének. Olyannyira, hogy a keresztyénséggel szemben megmutatkozó ellenállás, a keresztyének gyűlölete, a keresztyének üldözése mindig innen sarjadt. A régi római birodalomban is az volt a kérdés, hogy ki az úr. Görögül: ki a küriosz? A császár vagy Jézus Krisztus? Ha a császár az úr, akkor őt isteni tisztelet illette meg. Augustus császár volt, aki elhozta a nagy pax romana-t és a pax romana az egyik lényeges része az volt, hogy a római császár egy fejjel magasabban állt, mint az összes többi halandó. A római császárt isteni tisztelet illette. Azt is mondhatnánk, hogy ez valamiféle személyi kultusz volt, de több és alaposabb volt az, mint a 20. század ostoba és gyilkos személyi kultuszai. Aki tehát a római korban megtagadta a császár iránti köteles tiszteletet, az illojálisnak bizonyította magát a birodalommal szemben, s ezért a hatóságok üldözték.
A keresztyénség gyűlölői az első három-négy évszázadban folytonosan azzal vádolták a keresztyénséget, hogy fölforgatják a birodalom békéjét. Pedig voltaképpen nem csináltak semmit. Szerették egymást, igyekeztek mindenkivel jót tenni, ahogy a Filippi levélben hallottuk, egy akarattal, egy lélekkel megosztani, megnyitni az életüket, alázatosan és szeretettel. Ám mindig elérkeztek egy végső ponthoz: kinek hódolunk, mint Istennek? Még azt is mondhatnám, hogy az első keresztyének is olyanok voltak, mint a keménynyakú kálvinisták, s ezek bizony akárki előtt nem hódoltak be. Bár azért jobbak voltak, mint a keménynyakú kálvinisták, mert a keménynyakú kálvinisták időnként üres pózból merevítik meg a gerincüket, és ők még az Úristen előtt sem hajtanak térdet. Azért voltak jobbak az első keresztyének, mert ők az Úristen előtt bizony térdet hajtottak. De csak előtte hajtottak térdet. Amikor tehát a hitvallásunkban azt mondjuk, hogy Jézus Krisztus Úr, akkor az Ő istenségét és teljhatalmát valljuk. Négy nagyon egyszerű megállapítást kell ehhez a tételhez tennünk, hogy amikor mondjuk – keresztelőkor, úrvacsorakor, temetésen, egyéb alkalmakkor – és eljutunk a hitvallásnak ehhez a passzusához, akkor a szívünkbe is visszhangozzon az igazi értelme és mélysége.
Először is azt kell mondanom, hogy ez egy titokzatos vallomás, titokzatos megvallás. Jézus Krisztus Úr. Azért mondom így, hogy titokzatos és nem azt, hogy titok, mert egy 20. századi nagy misszionárius, Leslie Newbigin szavával élve, ez a megvallás nyílt titok. Mi a nyílt titok? – angolul open secret. Az a nyílt titok, amit mindenki tud, csak az nem tudja, akire vonatkozik! Mindenki erről beszél, mindenki tudja. Mondhatunk szomorú példát is, mindenki tudja, hogy egy férfit felszarvazott a felesége, mindenki tudja, az egész város tudja, már a pletykarovatok is megírták, csak ő nem tudja még. A háta mögött erről beszélnek, erről suttognak, - nyílt titok. De lehet szép példát is mondani: valakit tisztségre fognak méltatni, már mindenki arról beszél, hogy ő a várományos, már úgy is viselkednek irányában, csak ő nem tudja, mi ez a hirtelen jött tisztelet. Talán tréfálkoznak vele, bohóckodnak vele, hogy hajlongnak előtte, gazsulálnak neki, jönnek hozzá sorban emberek, akiket soha nem is ismert. De már mindenki erről beszél, csak még ő nem tudja. Jézus Krisztus Úr,  nyílt titok ez – így mondom, kedves testvérek! – az egész világ sugdolódzik az ember háta mögött, az egész világ arról beszél, hogy Jézus Krisztus Úr, csak még az ember nem tudja! Minden erről beszél, az egész teremtett mindenség erről beszél. Ha egy kicsit fülelnénk arra, hogy – slágeresen szólva – mit susog az őszi szél, ha egy kicsit bele tudnánk hallgatni, hogy mi az univerzum szimfóniája, ha abbahagynánk a csörömpölést s odahallgatnánk, ha megértenénk, hogy valójában mit mutat a csillagok állása! Bizony, rá kéne döbbenjünk, hogy az egész univerzum erről beszél. Ám az ember számára ez mégis nyílt titok, mert még nem érkezett el a szívünkig, még nem rezdültünk bele, még nem csodálkoztunk rá, hogy valóban, igen, Jézus Krisztus Isten egyszülött Fia, az örökkévaló Ige, akinek a szava által minden lett, ami lett, Ő az Úr, és neki hódol minden ezen a világon, ahogy hallottuk a Filippi levél csodálatos himnuszában: minden térd meghajol előtte, mennyei, földi, föld alatt való és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. Mintha noszogatna bennünket minden. Tudod-e már, elfogadtad-e már, tudomásul vetted-e már, tartozol valahova, van gazdád, van Urad, van megtartó Istened?!
A második, amit ezzel a hitvalló tétellel kapcsolatban el kell mondanunk, hogy Jézus Krisztus úrsága paradox úrság. Nem szeretem ezt a szót, paradox, mert ahány filozófus használja ezt a kifejezést, annyiféleképpen használja. Mondhatnám azt is, hogy dialektikus úrság, de a dialektika megint egészen mást jelent. Ezért szinte kényszerűen használom a paradoxon kifejezést, amiben nagy ellentmondás jelenik meg, legalább is a számunkra. Aki fölmegy a budai várba, a Hadtörténeti Múzeum előtti sétányon láthat néhány régi ágyút, egyikére-másikára, ha még nem koptatta le róla az idő – rá van írva, rá van öntve három betű, U, R, M,: Ultima Ratio Regum, a királyok utolsó érve – tudniillik az ágyú. Ha már nem lehet szép szóval, nem lehet fenyegetéssel, nem lehet diplomáciával, akkor jöjjön az ágyú, jöjjön a hadsereg, jöjjön a háború, jöjjön a pusztulás,  - az ultima ratio az ember uralmi világában egyetlen egy szóban összefoglalható: halál. Ha nem teszed ezt meg ezt meg, halál fia vagy. Ha nem lesz így meg így, akkor háborút indítunk, ha nem ez és ez történik, és nem ennek és annak ilyen meg ilyen akarata szerint lesz, akkor vége mindennek. Ultima ratio – végső, utolsó érv. Halál. Krisztus azonban rabszolgaságba rejtette el fenséges isteni úrságát. Hallottuk a Filippi levélben: nem tekintette zsákmánynak, amikor Isten formájában volt, hogy Ő Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, emberi formát vett fel, és alázatos volt mindhalálig, mégpedig keresztfának haláláig. Ezt nemcsak a pontos értelmezés kedvéért toldja ide az apostol, hogy azért el ne tévesszük, Krisztus kereszthalált halt, hanem ezzel jelzi hogy rabszolgahalált halt! A rabszolgák halála volt a régi római birodalomban a keresztfára való felakasztás. A legkínosabb, legiszonyatosabb halálnemek egyike. Pál apostolt lefejezték, ő római polgár volt, őt nem lehetett keresztre feszíteni. Ez a mi Krisztusunk azonban, akiről az egész világegyetem énekel és magasztalja Őt Úrként, teremtőként, Isten Fiaként, a Szentháromság második személyeként, mindennek életet és értelmet adó logoszként, rabszolga halált halt. Úrságát rabszolgaságba rejtette el, „istenségét elrejtette, midőn testünket felvette” – énekeljük megannyi alkalommal úrvacsorázáskor. Vagyis ez azt jelenti, hogy Istennek nem a halál a végső érve, hanem a feltámadás. Ez az a szakadék, amit semmilyen emberi erőfeszítés nem hidal át, ez az a kvalitatív különbség, amit semmilyen emberi teljesítmény nem tud megszüntetni: az emberi hatalomnak, az embernek, ha hatalmas, az embernek, ha hatalmat szerez, az utolsó érve a halál. Így akivel kapcsolatban állok én, az a személyi viszonyok kapcsolatrendszerében többé nem te a számomra, hanem egy harmadik, egy valaki, de inkább valami: az. Sokszor hallom, amikor emberek dúltan, indulatosan, kárhoztató módon beszélgetnek egy harmadik személyről, akkor mondja az egyik a másiknak: te tudod, X. Y. ezt meg ezt mondta, és ekkor amabból úgy kibugyog kocsisnyelvű indulattal, hogy: az meg ki? Ám ez nemcsak helytelen használata a vonatkozó névmásnak, mert úgy kéne mondani, hogy ő kicsoda, hanem tárggyá süllyesztés. Eltaposhatóvá, széttörhetővé, megszüntethetővé teszi. Megszűnik az én-te viszony. De Istenn érve az élet.
Isten Jézus Krisztus feltámasztásával fönntartja ezt az én-te viszonyt. Én Uram és én Istenem – mondja Tamás abban a megrendítő jelenetben. Isten végső érve nem a halál, Ő nem teszi az Ővele szemben álló vagy Őelőtte álló embert személyből tárggyá, tétellé, megsemmisíthető valamivé! Isten végső érve a feltámadás. Vagyis Isten az Ő uralmát szeretetében juttatja érvényre. Amikor azt mondjuk, hogy Jézus Krisztus a mi Urunk, akkor Istennek erről a szeretet-uralmáról teszünk vallomást. Ezért nem akarunk másnak hódolni, bár természetesen megadjuk a tiszteletet azoknak, akik fölöttünk vannak, a feletteseink, hisz felszólít bennünket az apostol, hogy tartsunk könyörgéseket minden királyokért, felsőbbségért, uralmon levőkért, hogy nekünk békés időnk legyen. De ugyanezért, a keresztyén ember csak Jézus Krisztusnak hódol, mert Ő a szeretet Ura, mert Isten Őbenne nem a halált hozza végső érvként, hanem a feltámadást és az életet. Továbbá azért is paradoxon ez a megállapítás, mert még valamit tisztáznunk kell. Jézus Krisztus az Ő testet öltésében emberi mivoltában nemcsak istenségét rejtette el, hanem önként vállalt kereszthalálába elrejtette Istennek haragját is. Isten haragját is elrejtette, és azért kell erről szólni, nehogy azt gondoljuk, hogy Isten szeretete szentimentális szeretet, amire egyébként szorult helyzetünkben, nehéz pillanatainkban mi magunk is nagyon vágyódunk. Nagyon szeretjük a szentimentális embereket, hogyha mi kérjük a megbocsátást, nagyon vágyódunk ilyen után, ha valakit megbántottunk és engesztelődni kérjük, várjuk hát, hogy viseltessék szentimentálisan, engedjen, csorogjon a könny, legyen heppy end-es, Hollywood-os, rózsaszínű, vattacukros befejezése a dolognak. Isten szeretete nem szentimentális szeretet, ezt Krisztus halála mutatja meg a számunkra. Krisztus elszenvedte Isten bűn miatti haragját. De nem ez a végső szava, hanem a feltámadás.
Harmadjára azt is el kell mondanunk, hogy Jézus Krisztus úrsága szellemi úrság. Természetesen, sokszor a keresztyéneket is megkísértette, hogy a Jézus Krisztus úrságából valami evilági délibábos, ideig-óráig, vagy sokat tartó uralmat csináljanak. 1517. október 31.-én – ma ezt is ünnepeljük, erre is emlékezünk –, a reformáció napján egy egyszerű kis wittenbergi újszövetségi tanár, egy ágostai szerzetes kitűzött 95 vitatételt, és ennek a 95 vitatételnek az volt a lényege, hogy Jézus Krisztus az Úr. Nem a római pápa az úr, nem a német-római császár az úr, nem a választófejedelem az úr, nem a török az úr, nem a tartományfőnök az úr, nem a kolostori apát az úr, nem Luther Márton az úr, mikor az újszövetségi órát tartja a wittenbergi egyetemen! Jézus Krisztus az Úr. Noha az ember szívében ott él szüntelenül, hogy magát tegye meg úrnak, ahogy Madách Imre Ádámja is mondja: Úrnak lenni mindenek felett, - ez az édes érzet,  boldogság, mégis, kedves testvérek, ha ezt el is hárítjuk, mindenképpen látnunk kell, hogy Krisztus úrsága szellemi úrság, mert az ember Isten elleni lázadása alapvetően és döntő módon szellemi természetű. Voltak és vannak ma is, és biztos vagyok benne, hogy amíg az emberi történelem megy a maga útján, lesznek is olyanok - különösen az aszkéta hajlamúak –, akik azt mondják, hogy szellemileg rendben van az ember. Ó, azzal nincsen semmi baj, - a hússal van baj, a testtel van baj, a biosszal van baj, az érzékekkel van baj, az ösztönökkel van, azt kell legyőzni! És elkezdődnek az aszkézis önáltatásai – hadd hivatkozzam megint Lutherre, aki végigjárta az aszkézis egész iskoláját, minden csínja-bínját, kitanulta, mégis nyughatatlan volt a szíve. Mert nem a testtel volt baj, hanem a szellemmel, a szívvel, a lélekkel, a lélek volt nyughatatlan. Ahogy Augustinus egyházatya mondja: a szívünk nyughatatlan mindaddig, amíg Istenben nyugalmat nem talál, amíg Istennel meg nem békél, mert szellemi természetű az ember Isten elleni lázadása, mert Isten úrsága, ami Jézus Krisztusban mutatkozik meg, szellemi természetű. Azután, ez azt is jelenti, hogy nem kell a testet kicselezni. Erre különösen a mai világ hoz ezer példát. Mert persze, az ember tartja pozícióit és mintegy elő-védőműként előretolja a testet, annak minden nyomorúságát, a betegségeinket, s ami lehúz bennünket, a csikorgó ízületeinket, a szervi bajainkat, az öregedésünket, a hulló fogainkat, a nyomorúságainkat, a vágyainkat. Mindezt előtérbe toljuk, és azzal bíbelődünk, maradjon csak meg biztos fellegvárában az Isten elleni gőgös szellem. Bizony, vannak, akik arra teszik a tétet, hogy kicselezik a testet. Ez a gnoszticizmus tudománya, kicselezni a testet, és azt hirdetni, hogy nem a szívben, nem a szellemben van a baj, hanem a tudással, hogy az a baja az embernek, hogy keveset tud. S ha majd sokat tud, ha majd nagyon sokat tud, akkor megoldódnak a problémák. Kedves testvérek, én nem kívánnék 1517-ben élni, valószínű, egy napot nem élnék meg a korabeli körülmények között. Nem kívánnék az ókorban sem élni, nem vagyok híve Rousseau-nak sem, aki azt mondta: retour á la nature, vissza a dzsungelbe, egy szál főkötővel Tarzanként éldegélni. Nem kívánnék, nem erről beszélek. Hanem arról, hogy az ember el akarja magát hitetni azzal, hogy minél többet tud, minél több az ismeret, annál közelebb jutunk a gyökérproblémák megoldásához, és csak egyszerű kérdéseket kell feltenni. Közelebb jutottunk tényleg? Abban egészen biztos vagyok, hogy nem is lehet kifejezni, mennyivel többet tud a mai ember, mint a régi. Exponenciálisan növekszik az emberi tudás. De megoldottuk a problémáinkat? Nem kell kísérletet tenni arra, hogy kicselezzük önmagunkat, valónkat - Jézus Krisztus testben támadott fel! Gyere ide, Tamás, hozd ide az ujjadat, nézd meg a szögek helyeit! Hozd ide a kezedet és tedd be az én oldalamba, és ne légy hitetlen, hanem hívő. Krisztus testben támadott fel. A szellemmel van a baj, a szívet és a lelket kell jó irányba fordítani. A testünk hisz, kedves testvérek? Hazamegyünk istentisztelet után és elkezdjük korbácsolni a testünket, hogy higgyél már? A húsunk hoz létre szellemi teljesítményeket? Hát kezdjük önmagunkat ütni, vágni, mindenféle spanyolcsizmákba, Prokrusztész-ágyakba betenni, hogy végre kijózanodjon a biologikumunk és kezdjen el hinni? Nem ezt mondta Jézus Tamásnak, hogy Tamás, Tamás, nem hisz az izmod, Tamás, Tamás, nem tud hívő lenni a gyomrod, nem jól lelkesedik a tüdőd, de azt mondja: te magad, a szíved, a lelked, amitől ember az ember, ne légy hívő, hanem hitetlen.
És végül, ez a megvallás, hogy Jézus Krisztus a mi Urunk: szabadító és személyes, egyszerre szabadító és személyes vallástétel. Talán némelyeknek feltűnt, hogy amikor kezdtük mondani az Apostoli Hitvallást: Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében, és az Úr Jézus Krisztusban, Ő egyszülött Fiában…, mindez  szinte ijesztően dogmatikusan hangzik. Ez ínyencfalat a dogmatikusoknak, elvonatkoztatott, metafizikus, távol van! Isten, mindenható, egyszülött – hű, de nagy dolgok ezek! És most hirtelen minden megváltozik. Ezért mondtam, hogy döntő kérdéshez érkeztünk, mert itt így mondjuk: és hiszek a mi Urunkban. Hirtelen alanyivá, szubjektívvé válik a dolog, hirtelen megjelenik az én-te viszonylat, s nem egy harmadik valamiről beszélünk, nem egy távoli fenségről szólunk itt, hanem arról, aki az én Uram, arról, aki az én Istenem, arról, aki a mi Urunk, arról, aki a mi Istenünk. Ez a megvallás személyes megvallás, és szabadító is. Azért szabadító, mert voltaképpen valóban csak a keresztyének történetéből értjük meg, mit munkál az ember szívében és életében Tamás nagyon egyszerű, de szíve mélyéről fakadó hódoló megvallása: én Uram, én Istenem! Utaltam már bevezetőben arra, hogy a keresztyénségnek folyamatosan ütközései voltak ebben a kérdésben. De ha így mondtam, akkor rosszul mondtam, hogy a keresztyénségnek – mert a keresztyénség több, szellemi tartalom, nem puszta testület, intézmény, történet vagy történelem. Így kellett volna tehát mondanom, hogy a keresztyéneknek voltak ütközései, kinek-kinek, egyenként. Nem a keresztyénség ütközött a római birodalommal, nem a keresztyénség ütközött a kommunizmussal, nem a keresztyénség szaladt bele időnként a totalitárius gondolkodás karmaiba, nem a keresztyénség ütközik valamiféle liberalizmussal, polgári demokráciával, kínai császársággal. Hanem a keresztyének, te és én. Nem a keresztyénség viseli a gúnyt, az üldözést, a mellőzést – ilyen nem árt a keresztyénségnek, testvérek. Bucer mondta a reformáció idején, hogy a keresztyénség olyan üllő, amelyen sok kalapács elkopott már, és sok kalapács fog még elkopni a keresztyénségen. De én és te! – mert a gúnyt, az üldözést, a mellőzést élő személyek szenvedték el. Azok, akik Jézus Krisztust Úrnak vallották. Az ő Uruknak, a történelem Urának, a világegyetem Urának. Úrnak vallották, akinek nem a halál a végső érve, hanem az élet. És azért ragaszkodtak életük árán is a keresztyének Hozzá, mert ebben a Jézus Krisztusban találták meg az élet forrását. Jézus Krisztusra tudtak úgy tekinteni, mint akiből, a feltámadott Úrból örökké, szüntelenül árad Isten személyes szeretete feléjük. És ezért a személyes isteni szeretetért kész voltak mindent elveszíteni, ezért a személyes szeretetért kész voltak bármiről lemondani, - csak erről nem. Bármiről, csak erről nem. Önmagukról is képesek voltak lemondani, mert tisztában voltak azzal, hogy földi hatalomnak, embernek, uralomnak, királyságoknak, birodalmaknak, eszméknek, akármiknek és akárkiknek, ami emberi, és ami teremtményi csak egy érv van a kezében, a végső érv: megtöltjük az ágyút és lövünk. De az én Uramnak és én királyomnak a kezében az élet érve van. Ő a feltámadással érvel. Nem mondok le róla, sem az életről, sem az én Uramról és királyomról, sem arról, hogy neki hódoljak, hogy Őt tiszteljem, és Őt imádjam. Őbenne találták meg az élet forrását, és tudták, hogyha az élet-szomjúhozást valaha is meg akarják oltani, ha valaha is meg akarnak elégíttetni, ha valaha is át akarják élni a csodát, amit mi, reformátusok oly gyakran éneklünk zsoltárunkban (mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik), hogy az éltető vizet megtaláljuk, és szomjúságunk oltassék, akkor ennek a szabadító Úrnak a vezetését, oltalmát és hűségét kell kérnünk. Én Uram és én Istenem.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az Apostoli Hitvallás cikkelyeit magyarázzuk alkalomról alkalomra, így ma az Apostoli Hitvallás második főrészének első tételeit olvasom, így hangzik: Hiszek Jézus Krisztusban, Isten Egyszülött Fiában. Nemrégiben úgynevezett Teremtés Napját szerveztek a magyarországi egyházak, nyugati egyházakban eldivatozott mintára. Amikor ennek a napnak az előkészületei során az egyik szervező nyilatkozott a TV-nek, hogy miért kell Teremtés Napját tartani, akkor ő, sok okos indok mellett azt mondta: azért is kell ezt tenni, mert ma a keresztyének sokkal többet beszélnek Krisztusról, mint a teremtésről, példa rá az Apostoli Hitvallás, mert abban csak egy kis mondat az, hogy Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében, majd utána hosszan-hosszan jön az, hogy mi mit hiszünk Jézus Krisztusról. Kell hát, úgymond, teremtés napját tartani, hogy egy kicsit többet szóljunk a teremtő Istenről. Nem szeretek szószékről vitatkozni, főleg, ha a nyilatkozó nincs jelen, mégis azt kell mondjam, hogy nem volt igaza és nincs igaza ennek a megnyilatkozónak. Egyrészt azért nincs igaza, mert a teremtésről, a teremtett világról nekünk nem azért kell beszélni, mert alig szólnánk róla az Apostoli Hitvallásban, hanem azért, mert igen gyalázatosan töltjük be Istentől kapott mandátumunkat, és csakhamar tönkre fogjuk tenni a teremtett világot és a természetet, ami körbe vesz bennünket. Kell hát a teremtett világról beszélni, de nem azért, hogy egyensúlyba hozzuk azt, ami az Apostoli Hitvallásban némelyek szerint nincsen egyensúlyban.
Másodszor azért sincs igaza ennek a megnyilatkozásnak, mert azt veszem észre, hogy újabban amúgy is szinte – már-már kizárólag –  csak a teremtett világról, a környezetről beszélünk. Mi még annak idején általános iskolában úgy tanultuk, hogy volt ókor – nem, volt őskor – ókor, középkor, újkor, legújabb kor, illetve – a mi tanárunk ezt úgy magyarázta, hogy ez a legújabb kor már voltaképp az atomkor. Nos, nyugodtan kijelenthetjük, testvérek, hogy az atomkort többé-kevésbé magunk mögött hagytuk, és bio-korba léptünk, a 21. század minden valószínűség szerint a biológia évszázada lesz. Ennek csak felszínes lenyomata az, hogy ami bio, vagy amire ráfogják, hogy bio, az eleve háromszor annyiba kerül, tehát a jól gondozott almáért kérnek 400 forintot vagy kétszáz forintot, a bio-alma viszont, ami kukacos lett és töppedt és leesik a fa alá, az nyolcszáz forintot ér. Elnézést kérek mindazoktól, akik meggyőződéses hívei a bio-élelmiszereknek, most csak a jelenségről szólok. ez Ám ha gén-manipulációról beszélünk, ha klónozásról beszélünk, ha azokról a nagy emberi vállalkozásokról szólunk, amelyek most már a legmélyebb rétegekbe nyúlnak be, akkor azt kell mondanunk, hogy az atomhasítás semmi ahhoz képest, ami most, a 21. században vár ránk. Ne szólnánk hát a természetről?  – csak arról beszélünk, csak azt manipuláljuk! Kérdés, hogy jól értjük-e és jól tesszük-e?
De ma nem erről akarok szólni, hanem arról, hogy ha többet beszélnénk Krisztusról, a Megváltóról, akkor nemcsak azt tudnánk jobban, hogy kicsoda Isten, nemcsak azt tudnánk jobban, hogy mi az a világ, ami körülvesz bennünket, nemcsak önmagunkat ismernénk meg jobban, hanem azt is jobban tudnánk, hogy milyen az az Isten, akiről hitet teszünk a hitvallásban, milyen az Ő kapcsolata velünk, emberekkel. A keresztyén hitvallás – és ez az utolsó megjegyzés a bevezetőben – elsősorban nem általános hitvallás, nem teista vagy deista megnyilatkozás, hogy van Isten. Az apostol szerint az, hogy van Isten, azt még az ördögök is tudják, sőt, nemcsak tudják, hanem hiszik. Azzal még nem mondunk sokat, ha azt mondjuk, hogy van Isten, és azzal sem mondunk sokat, amivel mi magyarok szoktuk magunkat békíteni a felekezeti vitáinkban, hogy „egy az Isten” – s ez a lényeg. Főleg az unitárius testvérek szokták ezt mondani nekem is, hogy Tiszteletes Úr, maga református, én meg unitárius vagyok, az meg katolikus, baptista, az meg a Dalai lámát követi, de egy az Isten, ez a lényeg. De milyen az az egy Isten, ki az az Isten, és mi az Ő kapcsolata velünk, mi dolgunk van nekünk ezzel az Istennel?! És ennek az Istennek mi dolga van velünk? – eza kérdés-sorozat a keresztyén hitvallásnak a veleje és a lényege, és ezért olyan hosszú az Apostoli Hitvallásnak a Jézus Krisztusról szóló része. Arról a Jézus Krisztusról szól ez a cikkely, aki a Szentháromság második személye, aki testet öltött, aki belépett a történelembe, aki egyértelműen emberi létformában vállalta, kinyilatkoztatta, megmutatta, hogy a teremtő Istennek valami egészen sajátos és különös köze van hozzánk, emberekhez.
Ma két név és az örök isteni titok áll előttünk. Azt mondjuk, Istennek Egyszülött Fia. Az örök istenit nevezzük így a legmélyebb módon. Egyszülött Fiú – ez nem az egykét jelenti, egyszülött fiú  - ez nem azt jelenti (elnézést, ha valaki úgy érezné, hogy blaszfémiát mondok), hogy Istennek csak ennyire tellett. Az Egyszülött Fiú azt jelenti: így mutatja meg Isten a Fiúban, hogy Ő Atyánk. Isten atyai mivoltához köt ez bennünket vissza. Az Egyszülött Fiú valósága, a Fiú a Szentháromságban egyértelműen mutatja azt, hogy Isten nemcsak alkalmanként, nemcsak egy-egy esetre, nemcsak pedagógiából atya, hanem öröktől az. Amikor Isten titkait kutatjuk, és belátjuk, hogy ésszel ugyan nem nagyon érjük föl, belátjuk, hogy nincs olyan magas lajtorjánk, hogy felhágjunk a transzcendens titkokig, nincs olyan titkos műszerünk, amivel a világ legapróbb és bonthatatlan részeit is láthatnánk, ilyenkor hajlunk arra a gondolatra, hogy Isten, mivel Ő örökkévaló, véghetetlen, kikutathatatlan, öröklétű, mindentudó, mindenható, mindig azt az arcát mutatja nekünk, amire nekünk éppen szükségünk van. Ha dorgálásra van szükségünk, akkor vasvesszővel, mint bosszúálló király érkezik, ha gyógyulásra van szükségünk, akkor orvosi köpenyt kap magára. Ha le akar bennünket nyűgözni, akkor maga elé teszi az egész univerzumot minden titkával, s meg se tudunk szólalni, úgy, ahogy a legutóbb hallottuk, amikor Jób könyvét olvastuk: vajon kicsoda tudja elfordítani a Göncöl szekere-rúdját.
Ám nem ez az igazi kérdés, hogy ki képes a Göncöl szekerét megfordítani, hanem az a kérdés, hogy ki képes az ember szívét megfordítani. Merthogy Isten öröktől Atya, az ember öröktől gyermeke s úgy teremtette, mint gyermeket és úgy akar róla gondot viselni, úgy akarja megáldani és szeretni, ezt ez a tételünk fejezi ki: Jézus Krisztus Egyszülött Fiú. S azt is kifejezi ez a tétel, hogy Jézus Krisztus, mint Fiú, az Atyának engedelmes, amikor szeretetével megvált bennünket.
A keresztyénség első évszázadaiban volt egy nagyon erős mozgalom, mely politikai ideológia is volt egyébként, mely a római birodalomban mindenféle pártokat is szervezett, idegengyűlölő pártokat.  Ideológiája  az volt, hogy a régi isten, a világteremtő istenség – ha szabad ezt a szót használni – egy nagy fuserátor volt, egy rosszlelkű Mekk-mester. Ez egy csúnya világot teremtett, egy vérrel, sárral, könnyel összegyúrt világot, s ebben a világban a haragnak, a megfizetésnek, a bosszúnak, a számadásnak, a számonkérésnek a törvényei uralkodnak. De jött egy jobb Isten – ez Jézus Krisztus – aki legyőzte ezt a régi istent. Jött az új szövetség Istene, aki félrerakta, lesöpörte, kitette az Ószövetség haragvó Jehováját. Mi keresztyének azonban azt mondjuk, hogy Jézus Krisztus nem a régi Istent győzte le, nem volt a Golgotai kereszten és a feltámadáskor semmiféle isteni harc, Ő az Atyának volt engedelmes, amikor szeretetével megváltott bennünket. A Fiú és az Atya kapcsolata Agusztinusz egyházatya szerint szeretetkapcsolat. Ami a Szentháromságban történik – ha szabad ilyet mondani - az maga a szeretet. Az örök fiúság ezt a lényegi szeretetkapcsolatot mutatja meg, közénk jötte pedig azt,  hogy Isten ezt a szeretetkapcsolatot akarja az emberrel való viszonyában is érvényesíteni. Kicsoda Isten? Inkább így kérdezzük: milyen ez az Isten, és milyen az Ő kapcsolata velünk? És máris ott van a felelet: ez az Isten a szeretet Istene, és ez az Isten szeretetkapcsolatot akar velünk.
Ugyanakkor az Egyszülött Fiú kizárólagosságot is mutat. Egy-szülött, mert a megváltó munkát, az ember kiszabadítását ő hozza el, ő szabadít meg abból a vérből, sárból, bűnből, halálból, abból a borzalomból, amibe az ember belevitte magát, és amit az ember napról-napra halmozna, ha Isten nem tartóztatná fel a rosszat. Azt a szeretetmunkát, ahogyan Isten bennünket ebből a rosszból kiszabadít és kivált, nem végezheti más, csak Ő, mert nem tudja más elvégezni. Münchausen bárón mindig mosolyogtunk a meséit olvasva, főleg, amikor azzal dicsködött, hogy lovával mocsárba ragadván, saját hajánál fogva kihúzta magát a mocsárból. Még a ló is kijött vele, mert a báró, persze, mindenre képes. Nevettünk rajta. De valójában inkább sírnunk kellene, testvérek, hogy hányszor megkísérli az ember ezt, hány ideológia, hány birodalom, hány nagy vállalkozás, hány nagy fölsóhajtás és hány egymás buzdítása, hány egymás taposása volt így: húzd a hajad! Húzd ki magad a mocsárból. Pedig talán mégis József Attilának van igaza: „Nem emel föl már senki/, belenehezültem a sárba/ Fogadj fiadnak Istenem/ hogy ne legyek kegyetlen árva!” Nem emel föl már senki, nem húz ki senki, nem tudom magamat a bajból, a bűnből, a nyomorból kitornászni, isteni beavatkozásra van szükség. Isten az egyszülött fiú által avatkozik be, mert egyedül Krisztus végezheti el az ember megszabadításának munkáját.
Itt van előttünk rögtön a két név is: Jézus, Krisztus. Helyesebb lenne – magyarázták nekem mindig tudós professzoraim – ha úgy mondanánk, hogy Krisztus Jézus. Tudniillik a krisztosz görög szó, vagy a héber-arám messiás egyszerűen csak azt jelenti, hogy felkent, felhatalmazott, isteni erőkkel felruházott, míg a Jézus szó azt jelenti, hogy szabadító, pontosabban fordítva: az Úrnál a szabadítás, az Úr a szabadító, Istennél van a szabadítás. Tehát Isten ebben a névben is úgy mutatkozik be, mint szabadító, és ez az Ő történeti, történelmi munkája közöttünk. Én vagyok az Úr, aki kiszabadítottalak téged, én vagyok az Úr, aki megszabadítalak téged. Néhány hónapja Magyarországon valami vitát próbáltak gerjeszteni abból, hogy megjelent a Magyar Parlamentnek egy nyilatkozata Trianonnal kapcsolatban és szerepelt benne egy kifejezés: Isten a történelem ura. Nahát, micsoda visítozás támadt itt Magyarországon szélső liberális lapokban, szélső liberális filozófusok és mindenféle népek által: hogyhogy Isten a történelem ura?! micsoda ódivatú, micsoda borzasztó szittya, református, protestáns kifejezés ez?! Már inkább beértük volna, mondották, hogy ilyen kifejezést olvasunk: Gondviselő, vagy ános örök szellem, véghetetlen hatalom. Mi az, hogy a történelem ura!? Én csak gondolkodom azóta is, testvérek, hogy mi ütötte meg ezeket az atyafiakat olyan nagyon? Miért, hűt ki a történelem ura? Joszip Visszarionovics Sztálin? – Miért, ki a történelem ura? – az amerikai elnök? Miért, ki a történelem ura? – Lulumba? Miért, ki a történelem ura? – Mao-ce-tung? Ki a történelem ura? – úgy mégis? De még inkább megdöbbentett annak meg nem értése, hogy ez a történelem ura Jézus Krisztusban lépett be a történelembe, és szabadítást hozott az ember számára. Ez a történelem ura, ez az Isten, akit a történelem urának nevezünk, nem birodalmat építeni jön, mert az Úré a föld és annak teljessége, nem vagonokat sorakoztat a határon, hogy elvigyen bennünket malenkij robotra, mert angyalok milliárdjai szolgálják Őt, ugyan mi szüksége van a történelem urának, hogy hadúrként meg basaként, meg mit tudom én, miként jelenítse meg magát, hódoltassa a szegény szerencsétlen embert? Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kiszabadítottalak téged! Jézus, ez azt jelenti: Istennél a szabadítás. S az az örök isteni Fiú, aki testet öltött és a történelembe lépett, felkent is volt, felhatalmazott arra Isten Lelke által, hogy ezt a szabadítást elvégezze.
Most érkezünk el a felolvasott igéhez. Jézus rendkívüli helyzetben fordul a tanítványaihoz. Azt írja az evangélista: Caesarea Filippi országútján járnak. Caesarea Filippi már a régi Palesztina határán kívül esik, valamikor, még Nagy Sándor után alapították - Fülöp Császár városa -, ez volt ennek a városkának a neve, de már túl volt a határon, egy másik országban. Egy olyan pillanatban vagyunk itt,  amikor Jézus még dönthet. És úgy tűnik, hogy Jézusban - emberileg szólunk! - ott is van ez a döntési kényszer, hogy menjen tovább északnak - Caesarea Filippi északra van ott hagyja az országát, Palesztinát, elmenjen Cesarea Filippibe, hol már nincsenek írástudó farizeusok, főtanácsnokok, hol már Jeruzsálem nem uralkodik, és abból a sok viszályból, konfliktusból, sok összeütközésből, ami Jézus eddigi szolgálatát kísérte, egy egyszerű mozdulattal kilépjen. Ősi emberi ösztön ez. S nyugodtan mondhatom, amikor a Káténk azt mondja, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusunk születése napjától egészen élete végéig, de különösen annak utolsó szakaszában testében, lelkében elhordozta Isten bűn miatti haragját, akkor ezt erre a helyzetre is alkalmaznunk kell. Mert milyen sokszor vagyunk így! Szeretnénk innen elmenni – „elindultam szép hazámból, híres kis Magyarországból” - , szeretnénk a konfliktusokból kilépni, és nem pusztán azért, mert amúgy békességre hajlamosak vagyunk, s nem tartozunk a harcosok közé, ha emberrel találkozunk, mi nem gyűrjük könyékig az ingujjunkat, kezdünk mindjárt tusakodásba, hanem mert érezzük, hogy alatta fogunk maradi a konfliktusnak, a drámának, azt mi nem nyerhetjük meg. Kihúzódunk belőle. Mintha Jézus szenvedéséhez  is hozzá tartozna ez a nagy belső lelki dráma, ami majd fokozódni fog egészen nagycsütörtök éjszakájáig: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem a keserű pohár, ha lehetséges, ne kelljen ezt a halált meghalnom, ha lehetséges, ne ilyen módon szabadíttassék meg az ember. Most térképen is magunk elé tudjuk képzelni: Jézust határon áll a tanítványaival. Egy lépés, és egy másik országban van, egy lépés, és ledobott magáról minden konfliktust, egy lépés és nincs többé probléma, nincs ütközés, egy lépés és már nem követhetik Őt a jeruzsálemi besúgók és kémek, és nem jelentgethetik Őt a Nagytanácsnak. Egy lépés, és oszlik Júdás szívében a gondolat, hogy elárulja a Mestert. Határhelyzetben van, és ebben a határhelyzetben fordul tanítványaihoz és kérdezi tőlük: kinek mondanak engem az emberek? S máris mondják a tanítványok, amit az exitpoll mutat, amit a közvélemény-kutatás jelez, hiszen ők is végeztek közvélemény-kutatást, mondják hát, hogy némelyek Keresztelő Jánosnak mondanak. Van ennek nyoma az evangéliumban, mert tudjuk, hogy miután Heródes lefejeztette Keresztelő Jánost, nem sokkal rá jött a hír, hogy egy másik figura járkál ott fent északon, csodákat tesz, betegeket gyógyít, halottakat támaszt föl, igazságot beszél, tömegek követik. És ekkor Heródes szíve összeszorult, és rögtön azt mondta: Keresztelő János az, föltámadt a halálból. De mások azt mondták, hogy ez a Jézus Illés volna, a régi próféta, aki nem látott halált, aki elragadtatott tüzes szekéren, mert a Jézus szava tüzes szó, mert a Jézus igazsága isteni igazság, mert a Jézus jelenlétében újra megnyílnak a mennyek távlatai. S mert jó a Jézust követni úgy, ahogy a régieknek jó volt Illés prófétát követni, mert Isten oltalmát, Isten szabadítását, és Isten szeretetét találták Nála. Megint mások azt mondták: Jeremiás ő, nem volt szebb szavú próféta a régi időkben, mint Jeremiás, nem beszélt más olyan csodálatosan Isten nagyszerű szeretetéről és nem hirdette meg más olyan erővel az Újszövetséget, mint Jeremiás. Ő mondta először, hogy új szövetséget köt velünk Isten, nem kőtáblákra lesz írva, nem pergamenekre lesz följegyezve, nem nagy kódexek fogják azt a törvényt őrizni. A szív hústábláira lesz felírva, és nem tanítja atya a gyermekét, és barát a barátját, mert mindenki belülről, szívből, lélekből fogja tudni az Isten útját – az az igazi szabadítás.
Megint mások – idézik a tanítványok – azt mondták, hogy egy vagy te a próféták közül. Próféta vagy. S ekkor Jézus megkérdezi a tanítványokat: ti kinek mondatok engem? Ez az a kérdés, testvérek, amely kétezer év óta, az Igén áthangozva szól mindannyiunkhoz. Ti kinek mondatok engem? Te kinek mondasz engem, te kinek mondod az Úr Jézus Krisztust? Te kinek nevezed Őt? És egyszerre csak mi magunk is ott találjuk magunkat ezen az északi úton (vegyük Caesarea Filippit szimbolikus névnek, meg a határt is jelképesnek, de akár egzisztenciálisnak is), és vajon, nem lenne jobb már itt, a 21. században, a bio-kor kezdetén kilépni ebből a keresztyénesdiből? Hát mennyi mindent mondanak ma is Jézusról, s milyen erővel mondják!? Van, aki azt mondja, igen, ő egy próféta volt, más azt mondja, csoda-rabbi volt, megint más azt mondja, Jézus olyan volt, mint a Dalai láma. Megint más azt mondja, jó fej volt, szupersztár, megint más azt mondja, hogy Ő volt az első hippi, aki bevezette a marihuánát, megint más azt mondja, hogy Ő volt a melegek első barátja, mindent mondanak róla. De nem az az érdekes, hogy ki mit mond róla, nem az az érdekes, hogy a filozófus, az irodalmár, a politikus, a vallásalapító, a szekta-vezér mit mond Jézusról! Ti kinek mondjátok őt? Ez a kérdés. S most arra is emlékeztetem a gyülekezetet, hogy a keresztyén hitvallást mindig valamilyen kérdés is motiválja, mindig valamilyen ügy, valamilyen nehézség, valamilyen megszólítottság hívja elő az emberből. Ekkor így felel Péter: Te vagy a Krisztus, Jézus, - te vagy a Krisztus, Te vagy a felkent, az Úr, a szabadító, az Úr szabadítója, te vagy a felkent, az élő Isten Fia.