Hiszek

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A mai napon is az Apostoli Hitvallás soron következő passzusa vezet bennünket az ige megértésében: Hiszek egy egyetemes keresztyén anyaszentegyházat, a szentek közösségét. Egészen pontosan, ma ennek a cikkelynek az első feléről fogok szólni, még egyszer olvasom tehát az első felét: Hiszek egy egyetemes keresztyén anyaszentegyházat.
Nemrégiben valakivel egy hosszadalmas vitába bocsátkoztam, s nem tudom, hogy megnyertem-e a vitát (ha nem, akkor majd most a szószéken próbálom megnyerni, remélem, könnyű győzelmet fogok aratni). A vita arról folyt, hogy bonyolult-e a keresztyénség, vagy éppen ellenkezőleg, valami nagyon egyszerű. Az indította el a vitatkozást, hogy bár ilyen kérdést régebben nem nagyon szoktak feltenni (hogy bonyolult-e a keresztyénség, vagy ellenkezőleg, nagyon egyszerű valami), de valamikor, a keresztyénség kezdeteiben, ha nem is ilyen módon – mert ez nagyon mai kérdés: hogy bonyolult-e vagy egyszerű valami – de ugyanezt a típusú kérdést föltették, - és lám, ma újra nagy kérdéssé lett. Az is biztos, hogy régen nem ugyanezen okból tették föl, mint ma. Ma azért teszik föl egyre többször ezt a kérdést, mert a vallások versengésben vannak egymással, összezsugorodott a világ, ahogy már az 1960-as, 1970-es években mondták: az egész világ faluvá lett, - a falu pedig arról nevezetes, hogy ami a felszegen történik, azt rögtön tudják az alszegen, és a belszegen sem történhet olyan, amit kültelken ne tudnának. Minden tudunk, mindenről értesülünk, mindenről hírünk van, minden találkozik, és mindenki találkozik, - találkoznak a vallások is. Sőt, egy erős versengés alakult ki, és ez a versengés a mai világ kellékei között zajlik, amolyan gyors-vetélkedő módjára. Ezért mondom, hogy egyre többen kérdezik, bonyolult-e a keresztyénség vagy egyszerű-e a keresztyénség? Amolyan (félreértés ne essék)  Ki nyer ma? módjára folyik ez, öt perc, öt kérdés, ha tudjuk az öt megfelelő választ, akkor máris miénk a pálma.  De talán még egyszerűbb azt mondani, hogy úgy zajlik ez a versengés, mint a televíziók betelefonálós műsoraiban: ki van írva egy szó, amiből csak egy betű hiányzik, s aki tudja azt az egy betűt, az nagyon sokat nyer. Minél gyorsabban, minél könnyebben kimondható a talány, annál vonzóbb. Ráadásul, az Európában, a nyugati civilizációkban nagy erőkkel térítő munkát végző iszlám azt is hirdeti magáról, hogy a legegyszerűbb vallás. Ott néhány gyakorlatot kell megtartani, néhány alapvető tételt kell vallani, a többit majd az imámok meg a kádik megmondják. Aki az iszlámba betér, annak minden be van biztosítva, ha azt a néhány regulát megtartja, amit a vallása rá ró. Én azonban azt tudom mondani, hogy nem így van, sőt éppen ellenkezőleg. Mert a vallás önmagában mindig is rendkívül bonyolult és szövevényes valami. Pontosan ugyanolyan bonyolult és szövevényes, mint az emberi élet. Ugyanannyira indázik, kanyarog, visszatér önmagába, új fejezetet nyit, mint amilyen az életünk, és bármennyire is szeretnénk az életünket akár egy söralátéten is – mint az adóbevalláson – három mondatban megírni, nem tudjuk, az emberi élet – akár csak egy ember élete is – rendkívül bonyolult. És a vallás egyik nagy vállalkozása éppen az, hogy elleplezze az életünknek ezt a bonyolultságát. Hogy ne kelljen szembesülni azzal, amivel az ember nem szívesen szembesül, hogy a maga erejéből, a maga igyekezetéből akármilyen úton-módon törekszik is, nem tudja önmagát saját léthelyzetéből kiszabadítani, az ember nem tudja megoldani saját sorsproblémáit önmaga erejéből.
A vallások egyik nagy titka, hogy segítenek bennünket abban, hogy ezzel a ténnyel ne szembesüljünk. Kivéve egy vallást, a keresztyénséget. A keresztyénség ilyen értelemben, nyugodtan mondhatom: abszolút vallás, mert nyílegyenesen elvisz bennünket Istenhez, a megoldáshoz, sőt azt hirdeti, hogy nem is tudunk Istenhez eljutni, hanem Isten érkezik hozzánk. Ez a keresztyénség üzenete. Ez az evangélium. A megoldatlanságban gyötrődő és vergődő ember, aki megannyi vallást, kultúrát, civilizációt hozott létre és fog is létre hozni, meg akarja önmagát váltani, nem akar azzal szembesülni, hogy nem tudja önmagát megváltani, sőt, azzal sem akar szembesülni, hogy megváltásra szorulna tulajdonképpen. Mint a 40 fokos lázban szenvedő tüdőgyulladásos ember, aki azzal biztatja magát, hogyha egy kalmopyrint beszed és alszik három percet, akkor elmúlik a baja, s ha nem, akkor eszik egy kis fokhagymás mézet, s ha attól sem múlik el a baja, akkor iszik egy kis forralt bort, s ha attól sem múlik a baja, antibiotikumot szed. Több ezer év óta kuruzsolja magát az ember fűvel, fával, mindenféle gondolattal, filozófiával, vallással. A keresztyénség egyszerűen és nyílegyenesen, radikálisan és abszolút módon adja tudtára az embernek, hogy van megoldás, és hogy a megoldás Istennél van, és Isten ezt a megoldást elhozta. Tehát azt tudom mondani, hogy a keresztyénség, mint vallásos közösség (s erről már beszéltünk, hogy a hit mindenképpen kiteresedik, hagyományai lesznek, szertartásai, életrendje lesz), tehát a keresztyénség ebben a mai nagy vetélkedőben – ki tud többet hamarabb, ki tud egy mondatban többet megfogalmazni, ki tudja a tutit?! – úgy tűnik, veszíteni fog. A mai ember is imád vallásosnak lenni, a mai ember is szívesen bocsátkozik labirintus-játékokba, és áltatja magát, ha még ezt kipróbálja, azt kipróbálja, ha még ebbe belekap, ha még kettőt, hármat összerak, akkor lesz megoldás. Amit viszont a keresztyénség olyan egyszerűen a tudtára ad, az örömhírben, az evangéliumban, az nem kell. Szinte azt lehetne mondani, hogy a keresztyénségnek nem a többi vallással van konfliktusa, nem a többi vallási tradícióval veszekszik, hanem a mindenkori emberrel van konfliktusa a keresztyénségnek.
Ezért nem véletlen, hogy az Apostoli Hitvallás nem fejeződik be ott, ahol mi a múltkor abbahagytuk: Hiszek Szentlélekben.  Ámen – és ezzel mi megvalljuk az Atyát, Fiút, Szentlelket –, s ezzel benne foglalt módon vallást teszünk Isten csodálatos munkáiról. Hanem folytatja – és hittétellé, hitigazsággá, és bizonyos értelemben hittitokká is teszi az egyház kérdését. Kell is tennie az okán is, amit eddig elmondottam. Mert ha a vallási közösségekhez viszonyítjuk a keresztyénséget, látjuk, hogy mindig veszíteni fog. Mert nem tud olyan bonyolult lenni a keresztyénség, mint amennyire az ember szeretné, hogy bonyolult legyen, és ugyanakkor annál meg mindig sokkal egyszerűbb, mint amennyire az ember szeretné, hogy egyszerű legyen. Másrészt, az egyház története sem túl szép, és ezt már a régi időkben is érezték, hogy annyi bonyodalom, annyi ütközés, annyi dráma van magában a keresztyénség történetében is, hogy szinte hinnünk kell azt, hogy van egyház. Hinnünk kell az egyház létezésében is.
Amikor azonban így mondom a hitvallási tételt: hiszek egy egyetemes keresztyén anyaszentegyházat, vagy régiesen - hiszek egy közönséges anyaszentegyházat –, akkor nehezen mondhatom katolikus változatban: hiszek a katolikus anyaszentegyházban. De nem azért, mert a katolikus szót én ne használhatnám. A katolikus szó egyetemest jelent, tehát használhatom. Azért nem mondhatom így, mert a római katolikus szöveg azt a változatot követi, mely így hangzik: Hiszek a katolikus anyaszentegyház-ban. És itt megnyitunk egy régi vitát! Mi viszont azt mondjuk: az egyházat hiszem.  S a kettő teljesen mást jelent. Egyházban hiszek, vagy az egyházat hiszem? El is mondom mind a kettőnek az értelmét.
Az első esetben tehát azt mondjuk, hogy hiszek az egyházban. Ezt már Augustinusnál is látjuk, ám a reformátusok által legnagyobbra becsült régi egyházatyát ezen a ponton bírálnunk kell, és nem fogadjuk el a nézeteit. Augustinus hosszasan fejtegeti, hogy úgy kell érteni, hogy hiszek Istenben, a mindenható Atyában, Jézus Krisztusban, a Szentlélekben – és az egyházban.  És mindez okán, amit az egyház mond és tanít, amit az egyház hitelesnek és igaznak nyilvánít, nekem azt hinnem kell, nekem abban hinnem kell. Nem ok nélkül érvel persze így Augustinus, csak mi már ezt elfelejtettük: nagy vita dúlt az ő idejében, egyházszakadás volt, kiváltak a donatisták, akik nagyon szentnek gondolták magukat. A mártíriumot nagyon szerették, és azt mondták, hogy ők az igaz egyház, és velük szemben pedig Augustinus mindig azt mondta, hogy nem: az egyház az apostoli közösségben, az apostoli tanításban, a folytonosságban van, és hinni kell az egyházban – tudniillik az egyház szavában. Ám ebben az esetben nyílegyenes út vezetett – szellemi értelemben is – az úgynevezett hiper-katolicizmushoz, ami azt jelenti (szociológiai kifejezéssel élve), hogy vallásos vagyok úgy, ahogy az egyházam megkívánja. Ahogy az egyházam megparancsolja, ahogy az egyház dogmái ezt előírják. Minden tekintetben, nemcsak hittételek dolgában, hanem életvezetésben, étkezésben, szokásokban, szexuális magatartásban, családtervezésben, a tudományról vallott kérdésekben, zenei kérdésekben. Ily módon azonban, vélik sokan, az egyház óhatatlanul elnyomja az egyént, és ami a hitvallás végén van – mert ez már a hitvallás végén áll: hogy hiszek az egyházban – az elejére kerül, és jószerivel kezdhetnénk úgy is az Apostoli Hitvallást, hogy hiszek az egyházban, és miután az egyház mondja, hiszek a Szentháromság Istenben is. Az egyház nyit ajtót Istenhez. Ez a hiper-katolicizmus.
De hadd szóljak rögtön arról is néhány szót, ami a másik pozíció jelöl, amely az Apostoli Hitvallás eredeti változatára hivatkozik, ott így áll: hiszem az egyházat, hiszem az apostoli keresztyén egyetemes anyaszentegyházat. Ezt a pozíciót képviselték a reformátorok is, és azt mondták, nem lehet az egyházat Isten szintjére emelni, azért hiszünk Istenben, mert Ő isteni személy – hiszen mondhatnánk azt is, hogy hiszem Istent, hogy tudniillik Ő van. De ez nem nagy dolog, ezt minden hiszi (még az ördög is), mi azért azt mondjuk, hogy hiszünk Istenben, mert isteni személyben hiszünk, és nem lehet erre a szintre fölemelni az egyházat. Nem lehet az egyházat megisteníteni. Ezért a reformátorok következetesen azt vallották, hogy az egyházat hisszük, az egyház hittétel, az egyház Isten titokzatos munkájának az eredménye, de mégis csak tárgyesetben mondjuk, hitünk rá irányul, de nem a hitünk forrása. Ebből aztán – különösen a 20. században – egy másik szélsőség alakult ki, ezt én hiper-protenstantizmusnak neveztem el. Szociológiailag így lehet megfogalmazni: vallásos vagyok a magam módján. Legegyszerűbben talán azzal a német szlogennel lehet visszaadni, ami az 1960-as, 1970-es években, az első nagy szekularizációs hullám idején terjengett Németországban, Christ sein ohne Kirche – keresztyén vagyok egyház nélkül, tudok keresztyén lenni egyház nélkül is. Sőt, akkor tudok igazán keresztyén lenni, hogyha az egyháznak nevezett valamit a papjaival, a templomaival, az intézményeivel – elnézést kérek a diákoktól – az iskoláival együtt (Baár-Madas VIII. B., IX: C) kicsukjuk az életünkből. Mert mindenki, aki belekeveredett már egy kicsit ebbe az egyháznak nevezett valamibe, aki volt például egyházi iskolás, az mindjárt másképp kezd az egyházról gondolkozni. Aki még nem találkozott az egyházzal – és most nem a tornyos épületekre gondolunk, hanem az egyház szervezetére, institúcióira – az még talán tud szépet gondolni, még hiheti, hogy az egyháznak jó a bizalmi indexe, de aki már találkozott csuhással, vallástanárral, egyházi járulék beszedővel, megnyilatkozó egyházi fő-okossal, már mondja is: Christ sein ohne Kirche – inkább egyház nélkül leszek keresztyén. Csupa, csupa csalódás. Hát mennyi árulás, mennyi hitványság, mennyi bűn, mennyi vér, mennyi borzalom van itt. Most különösen itt, a 21. század elején – azt hiszem, még a múlt században Umberto Eco nyitotta a sort A rózsa neve című regényével – minden évben jön egy új regény, amely leleplezi az egyház különböző bonyodalmas és rettenetes intrikáit és összeesküvéseit.
Hát akkor, ha mégis keresztyén akarok lenni, ha mégis a Krisztus nevét akarom megvallani, akkor leszek vallásos a magam módján, ráadásul nem is fogja megmondani az egyház, hogy hogyan éljek! Azt majd én megmondom magamnak. Így szól ma sok ember. Voltam én már, kedves testvérek, olyan atyafinál látogatóban, akinek a lakását nyugodtan nevezhettem volna vallástörténeti múzeumnak. Volt ott minden, a mandalától kezdve a ménórán át a Jordánból hozott keresztelő vízen keresztül Artúr király kardjáig, minden, szerintem még Kálvintól is szerzett valamilyen pergamen tekercset, és mindeniknek volt valami funkciója. Vallásos vagyok a magam módján. Ez hiper-protestantizmus, mely elveti a közösséget, mert úgy találja, hogy éppen a közösség zárja el Isten elöl az utat. Láttuk, hogy a hiper-katolicizmusban a közösség nyitja meg az utat, az egyház nyitja meg az utat, azért van egyház, hogy legyen út Istenhez. A hiper-protestantizmus viszont azt mondja, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek, ott biztos nincs ott az Úr Jézus Krisztus. Ahol hárman vannak, onnan az Isten már elmegy. Ha egyedül vagyok, magam, az a jó. De annyira egyedül, hogy más meg se tudja. És itt mi, mai reformátusok kezdünk is önmagunkhoz hasonlítani, mert beosonunk ide, a Böszörményi út 28.-ba, vasárnap reggel háromnegyed tízkor, mindenki bódorog, szendereg itt a Bőszörményi úton, de hogy holnap megtudják-e rólunk, hogy reformátusok vagyunk, azt bizony, nem tudom. Közelítünk a hiper-protestantizmus sztrádája felé. De, hátha nem kell felmenni rá, ezért hadd szóljak még néhány szót.
Az Apostolok Cselekedetei arról győz meg minket, hogy az egyház és a keresztyénség a legegyszerűbb. Négy tételt hallottunk, és ez a négy tétel minden időben igaz volt. Azt nem mondom, (mert nem mondhatom), hogy csak ennyi a keresztyénség, de azt mondhatom, hogy ezek nélkül nincs keresztyénség. És ha ez a négy megvan, lehet, hogy szürke, lehet, hogy kiszáradt, lehet, hogy fáradékony, lehet, hogy nem vonzó a keresztyénség, lehet, hogy ma, az eszmék és a vallások piacán oda sem néznek rá, mert nem csörög, nem sípol, nem fújtat, de ez a négy: ez a keresztyénség. Azt mondja Lukács: foglalatosok voltak az apostolok tudományában, a közösségben, a kenyér megtörésében és a könyörgésekben. Nagyon röviden mindegyikről egy-egy mondatot, mert egyébként értjük jól.
Az apostolok tanítása az evangélium. A keresztyénség az evangélium körül forog. Vedd el az evangéliumot és nincs keresztyénség. Nem tudsz a helyébe tenni semmit. Kétezer év óta kísérletezgetnek okos és kevésbé okos, erős és kevésbé erős emberek, hogy kivegyék az evangéliumot, és valamit a helyébe tegyenek, hisz egyébként olyan csodálatos ám a keresztyénség, meg olyan jól működik, nézzük, hátha más tengelyen is forog. Nem forog más tengelyen, testvérek, nem forgott sem a kelta mondák és legendák tengelyén, nem testvérek a sámánok tengelyén sem, nem forgott ez a nemzeti szocializmus tengelyén sem, nem forog ez semmiféle tengelyen, - csak az evangéliumon. Vedd ki az evangéliumot és megszűnik a keresztyénség.
Sőt, azt mondja az Ige, hogy foglalatosak voltak… Egy Biblia-fordító, Kecskeméti István ezt így fordítja, hogy kitartottak benne. Szüntelenül. Az evangélium ismeretét nem lehetett egy konfirmációs tanfolyammal lerendezni, mert az evangéliumnak az élet centrumához van köze. Ez az evangélium titka, ez az Isten ereje. Elmondtam a bevezetőben, hogy az evangélium üzenete ez: Istennél ott van az életmegoldás. Ezért kitartottak mellette, kitartottak benne. Kálvin mondja egy helyen, hogy ő meg tudja mondani, hogy ki az, aki igazán hitre jutott, és ki az, aki mímeli ezt. Nagyon egyszerű a megoldás: sokan vannak, akik átestek a hit nagy érzelmi, mindent megmozgató, mindent megrázó sokkján, ám utána őket nem érdekli semmi. Ők már, úgymond, hívők, nekik a Szentlélekkel pertu. Azt mondja Kálvin: ez helytelen, mert aki igazán hitre jutott Isten által, az minden nap, minden reggel úgy érzi magát, mint kezdő az Isten országában, abban megszületik a docilitas, a tanulni vágyás, a fogékonyság, ismerni akarja Isten dolgait, vágyakozik utána, tanulni akarja, el akar benne mélyedni, és újra meg újra meg akar benn újulni. Kitartottak az apostolok tudományában.
A második szó_ közösség. Görögül koinonia, ami egyszerűen azt jelenti, hogy a keresztyéneknek közük van egymáshoz. Tudom, ez nevetségesen, primitíven hangzik: közünk van egymáshoz, nem nagy dolog! De nem úgy van az életünk berendezve, hogy miután ellátjuk a hivatásunkból adódó teendőket, ki a pult ezen felén, ki a másik felén, majd letesszük a szerszámot, utána mégis mi közünk van tulajdonképpen egymáshoz!? A keresztyénség, ezzel ellentétben, életközösség. Az Apostolok Cselekedetei leírja azt is, hogy az első keresztyének vakmerő módon – mert erre nem volt parancsuk, csak a lelkesedés vitte őket – még vagyonközösséget is létesítettek. Erre nem volt parancsuk Krisztustól, s meg is adták az árát. De közösséget gyakoroltak egymással. Egy tudós összehasonlította az apostoli leveleket a korabeli erkölcsi, etikai iratokkal, értekezésekkel, és azt mondja, hogy a keresztyénség egészen feltűnő gyakorisággal használja a családi élet metaforáit, képeit. Az Újszövetségben nagyon sokszor családként írja le a keresztyén gyülekezetet, Krisztus által az embereknek köze lesz egymáshoz, mert Krisztusban a szeretet forrása nyílik meg az ember számára, és aki megkapta a szeretetet, az nem tud mást tenni, mint szeretni. Szeretni akar, keresi a másikat, hogy szerethesse.
Harmadszor, nemcsak egymással van köze a keresztyéneknek, hanem azt mondja: a kenyér megtörésében is kitartottak. Ez nem azt jelenti, hogy a keresztyénség végtelen nagy lakoma volt. A kenyér megtörése a sákramentumot jelenti. És ebben is kitartottak. Bár eleinte – például a Korinthusi gyülekezetben – sok bonyodalom támadt abból, hogy nagyon szerették az agapét és ezt összekeverték az úrvacsorával, s Pálnak keményen meg kellett intenie őket,  a  félreértések és a visszaélések ellenére kitartottak az úrvacsorázásban is. Mert ez a Krisztussal való közösséget jelentette. Nem egy darab kenyér, nem egy korty bor, nem valami önkényesen választott szimbólum, nem egy puszta rítus, hanem Isten Szentlelke által a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztussal való közösség.
Negyedjére azt mondja Lukács: kitartottak a könyörgésekben. A keresztyénség közbenjáró vallás. Én úgy sajnálom, hogy mi, protestánsok a katolikus Mária-dogma miatt, meg a szentekről alkotott katolikus elképzelés miatt, tudniillik, hogy a szentek a mi közbejáróink, hihetetlen mértékben eltávolodtunk ettől a mély keresztyén igazságtól és meggyőződéstől, hogy a keresztyénség közbenjáró vallás. A keresztyének közbenjáró emberek. Azt mondja Péter apostol: szent az Úr, legyetek szentek. Mi a szent dolga? Ne féljünk ezt kimondani, ne adjuk oda régi katolikus dogmáknak: a szentek közbenjárnak. A keresztyének közbenjártak, imádkoztak a másikért, imádkoztak a betegekért, imádkoztak a szenvedőkért, imádkoztak az elöljárókért, a fejedelmekért, a nagyurakért, a rabszolgákért, hogy békés és jó időnk legyen, hogy Isten kegyelme kiáradjon. Nem szűntek meg könyörögni, kitartottak a könyörgésekben.
Négy egyszerű dolgot mondottam el: evangélium, közöm van hozzád, közösségem van Krisztussal, és szüntelenül imádkozom. Mondhatnánk azt is mindezek alapján, hogy a keresztyénség egyáltalán nem bonyolult, sőt, a világ legegyszerűbb vallása: semmi egyéb, mint Krisztust követni, mert mit tett Krisztus? Hirdette Isten országát, közössége volt népével, megalapította a szent jegyeket, a keresztséget és az úrvacsorát, és most is szüntelen közben jár érettünk. Amikor tehát azt mondjuk az Apostoli Hitvallásban, hogy Hiszek egy egyetemes keresztyén anyaszentegyházat, akkor a keresztyén szót már értjük is. Krisztus követői vagyunk. Még azt sem félek kimondani, hogy Krisztus utánzói vagyunk, ebben a négyben feltétlenül és mindenképpen.
Amit ma elmondottam az Apostoli Hitvallás eme cikkelyének „liberális” értelmezése volt. Nagyon tágas, nagyon szabad, megengedő. A következő vasárnap a „konzervatív” értelmét szeretném elmondani, ami szigorú, precíz és pontos, amely majd azt a cikkelyt taglalja: hiszem a szentek közösségét. Halljuk még egyszer az Igét: foglalatosak voltak az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyér megtörésében és a könyörgésekben. Bonyolult? Egyszerű?  Sem nem bonyolult, sem nem egyszerű.  Krisztusi.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A keresztyén hitet, még pontosabban a keresztyén hittant nagy általánosságban két vonatkozása miatt szokták támadni, és támadják mai napig is - gyakran egyébként ugyanazok. Az egyik panasz a keresztyén hittel kapcsolatban az, hogy túlságosan zárt. Egy olyan zárt rendszer, mondják, mely nem hagy helyet a gondolatnak, a kutatásnak, a kérdésnek, netalán éppen a kételkedésnek, és ezzel megfojtja a tudományt, végeredményben korlátozza a szellem szabadságát. Egy tiszteletreméltó akadémikus, amikor az élet értelméről vitatkoztunk, s próbáltam hangsúlyozni, hogy volna valamiféle létjogosultsága a hitnek, egyből, reflexből odavágta: rendben, de nem engedem, hogy a tudomány a teológia szolgálólánya legyen.
A másik panasz vagy vád – és ezt gyakran éppen ugyanazok mondják,  akik az elsőt is – az, hogy a keresztyén hit túlságosan nyitott, hogy számtalan kérdésünkre nem felel, s még arra sem ad választ, ami keresztyének között is vita tárgyát képezi. Különösen ma, amikor vallások találkoznak lépten-nyomon egymással, és sokkal nagyobb felületen sokkal több ponton van érintkezés, párbeszéd, vita, s olykor, sajnos, súlyos összecsapás is, mintha a keresztyén hittan – jelesül az Apostoli Hitvallás – nem felelne ezekre, - csak valamit jelez, valamire utal, de sok mindent nyitva hagy. Hogy melyik panasz igaz – vagy hogy egyik sem igaz, én ezt most nem akarom eldönteni, inkább csak jelezni szeretném, hogy az elmúlt hetek során, amikor a hitvallást magyaráztuk, talán mi is éreztük ezeket a felvetéseket. Bizonyára átfutott a szívünkön, hogy hallom itt az Apostoli Hitvallást, s mondom is, de egy csomó kérdés tekintetében egy tapodtat sem tudok mozdulni. Annyira egyértelmű, világos és kategorikus a hitvallás, hogy azt sem engedi, hogy bizonyos kérdések szóba jöjjenek. Ezt persze, olykor örömmel is vesszük, mert éppen az segített, hogy hitvallás néhány nagy kérdésben kategorikus. Felvázoltam néhány hitvalló helyzetet, amikor számot kell adni a hitünkről. Bizony, jó tudni, ha éppen én nem tudom a hitemet jól előadni, nagy segítség nekem, hogy a régiek megfogalmazták azt, és én azt elmondhatom. Sőt, azt is éreztük, hogy az Apostoli Hitvallás felülmúlhatatlan segítséget ad az identitásunk tisztázásához. Keresztyének vagyunk. S ha semmiben sem tudunk megegyezni a római katolikusokkal, az evangélikusokkal, a baptistákkal és a többiekkel – mégis azzal, hogy az Apostoli Hitvallást közösen el tudjuk mondani, egyértelműen kinyilvánítjuk, hogy egy gyökérről sarjadunk, egy felé tekintünk, egy Úrban, egy Istenben hiszünk.
De éppen ezért érezhettük azt is, hogy milyen jó lenne, ha a hitvallás még néhány más kérdésre is egyértelmű feleletet adna, amit közös hitvallásban is elmondhatnánk. Csak néhány református kérdést sorolok, maradjunk most a magunk háza táján. Miért nem beszél a hitvallás a predestinációról? Ez mindenkit érdekel. Főleg, amikor ilyeneket mondunk, hogy felment a mennybe, ül a Mindenható Atyaisten jobbára, onnan jön el ítélni eleveneket és holtakat… És ez hogy és mikor lesz? És hogy van az eleve elrendelésnek a titka? Nem beszél a hitvallás arról, ami nekünk olyan drága és fontos, és birokra mentünk érte a középkorban: az igaz ember hitből fog élni. Hogyan igazulunk meg, hogyan nyerjük meg az üdvösség lehetőségét? Erről nem szól a hitvallás. Érdekelne az is nagyon, hogy melyik egyházkormányzati forma jó. Az volna jó, ahol a pápáig fölmenően minden szép hierarchiában el van rendezve, és nemzedékek során, évezredeken keresztül az apostoli folytonosságban adódik tovább a szent tudomány, a hit letéteménye.? Vagy talán az a jó, ahol ketten vagy hárman az Úrjézus nevében egybejönnek, és Ő ígérete szerint ott van velük? Tehát nem kell forma, nem kell szervezet, nem kell alakzat? Ez különösen a mai embernek nagy kérdése, mert szeret ide-oda, amoda csapódni. Vagy a miénk a jó, reformátusoké? Miért nem mond erre a hitvallás csak egy szót is? És sorolhatnám kérdéseket. Miért nem beszél a hitvallás arról, hogyan viszonyuljunk a többi vallás követőihez, miért nem beszél a hitvallás arról, hogyan kell nekünk közpolitikai kérdésekben állást foglalni. Ezernyi kérdés van itt. Tehát bennünk is megvan az érzés, hogy miközben bizonyos pontokon egyértelmű, szinte már dogmatikus a hitvallás, aközben más kérdésekre nem kaptunk feleletet.
Ma, amikor a hitvallás záró szakaszát mondjuk: Hiszem a test feltámadását és az örök életet – egy abszolút határhelyzetre érkezünk, ahol e két érzésünk csak fokozódhat. Ezt most őszintén el kell mondanom. De azt is el kell mondanom, hogy a hitvallás záró szakaszához érkezve, nem befejezzük a hitvallást, vagy legalábbis nem itt ér véget a hitünk, hanem éppen itt nyílik fel a hitünk, mert egy olyan határhoz érkezünk, amin túl csak hit által léphetünk. Azt is el kell mondanom, hogy boldog hitet vallunk meg ezzel: hiszem a test feltámadását és az örök életet. S éppen akkor, mikor kiérkezünk egy olyan térbe-időbe, helyzetbe, ahonnan magunk erejéből nem tudunk tovább tekinteni.
Ezzel a két tétellel a hitvalló – aki ezeket megvallja: hiszem a test feltámadását és az örök életet - teljességgel Istenre bízza magát. És éppen abban a helyzetben, ahol a legnagyobb erővel éljük át a lépés-kényszert, mert amikor élet és halál peremére, múlandóság és maradandóság határvidékére, a semmi és a minden határához érkezünk, óhatatlanul késztetést érzünk, hogy tovább kell menni. Ezt nem lehet annyiban hagyni, hogy itt most ingadozunk, hogy a semmibe hulljunk, vagy a mindenbe lépjünk, hogy a halál mindent eltöröl, vagy Isten még valamit ajándékoz nekünk, menni kéne tehát tovább. Nagy drámát, de boldog drámát hoz ide nekünk a hitvallás, és azt is tudom mondani, hogy egy paradoxont is, egészen sajátosan, kifejezetten egyedülálló módon: keresztyén paradoxont. Mert ezt egyedül a keresztyén hit hordozza, és ez az a hit, amiért évezredek során, csodálatos módon a keresztyének megannyi szenvedést is kész voltak vállalni és vállalnak mindmáig is. Ha jól értjük a mártírok sorsát, áldozatvállalását, a keresztyén hitvallók nem azért vállalták, hogy üldözzék, netalán megöljék őket, mert hittek valamit az egyházról vagy gondoltak valamit a gondviselésről. Élet és halál  határánál válik el, hogy teljességgel Istenre bízzuk-e magunkat, vagy megállunk, és nem tudjuk, hogy merre tovább… Azt is el kell mondanom, hogy az óegyház idején nagyon sok kemény vitatkozás közepette (mert nagyon sok kemény és drámai vita folyt a keresztyén hitről az első évszázadokban), számunkra szinte ijesztő, de inkább teljességgel félreértett módon úgy rögzítették a hitet az úgynevezett Atanáziusz-féle hitvallásban, hogy ezt a bevezetők írták elé: aki üdvözölni akar, annak mindenek előtt az egyetemes keresztyén hitet kell megtartania. Aki üdvözölni akar... Mi itt meghökkenünk, mert félreértjük ezt a bevezető mondatot, mely után jön az általános, egyetemes hitszabály, s ez többé-kevésbé ugyanaz, mint az Apostoli Hitvallás. Meghökkenve azt mondjuk tehát, hogy aki üdvözölni akar, annak tételesen ezt meg ezt kell hinni? Tényleg, Isten ilyen volna, hogy fölad nekünk egy hitleckét, és ha mi azt bemagoltuk és fölmondtuk, akkor megkapjuk a mennyei naplóban az ötöst, és év végén, évzárókor kihirdeti az osztályfőnök, Szent Péter, vagy az igazgató Mennyei Atya, hogy színjeles, jöhet a mennyországba? Erről lenne szó? Erre vonatkozna az, amikor azt mondjuk, hogy hit által üdvözülünk? Erre a tételre fut ki a dolog? Ha erre gondolnánk, akkor persze hivésről beszélnénk, és a hivés ugyanolyan cselekedet, mint általában minden cselekedet, amire Pál azt mondja: nem cselekedetből üdvözülünk, nem hivés által üdvözülünk, - kegyelemből üdvözülünk hit által. Tehát félreértjük a régieket, és hadd mondjam el a védelmükben, hogy nem is az volt a céljuk ezzel a mondattal (aki üdvözülni akar, annak mindenek előtt az egyetemes keresztyén hitszabályt kell megtartania…), hogy egyfajta dogmatikai keresztyénséget állítsanak föl, és érezze csak magát minden keresztyén úgy, mint én harmadikos gimnazista koromban, amikor megmondta a kémia tanár, hogyha nem tanulom meg a Mendelejev-féle periódusos táblázatot, meg fog buktatni. Nos, megtanultam, bár nem értek a kémiához semmit, fogalmam sincs, hogy melyik elem leírása mit jelent (elnézést mindazoktól, akik a kémia fantasztikus tudományát megtanulták!), én csak nem akartam megbukni, hát megtanultam. A régiek nyilván nem ezt akarták elérni. Ők azt mondják, ha üdvözülni akarunk – márpedig üdvözülni akarunk, Németh László szavával egy ügye van minden embernek: az üdvösségügy, nincs más ügy! –, akkor ragaszkodnunk kell Istenhez. Aki üdvözölni akar, annak hinnie kell, hogy hitben megyünk Istenhez, mert Isten a hit útját adta nekünk, és ezen az úton egyenesen mehetünk Őhozzá, és egészen nála lehetünk.
Hitvallásunk tehát – paradox módon – megérkezéssel és nyitással zárul. És mégis csodálatos módon mi gyakran megtorpanunk. Pedig boldog ez a mi hitvallásunk: hiszem a test feltámadását és az örök életet – boldog hitvallás, sok-sok református fejfán olvassuk: a boldog feltámadás reménye alatt. Boldog hitvallás, elmondjuk. És mégis megtorpanunk, és a hitvallás töprengéssé változik. Hát legyen így ma is, testvérek, hadd hívjalak meg benneteket egy rövid töprengésre, de abban a reményben, hogy a végén visszaérkezünk a boldog hittudathoz, és boldogan fogjuk elmondani úrvacsorakor együtt hitvallásunkat.
A mi hitvallásunk test feltámadásáról beszél. Vannak régi keresztyén hitvallások, és újabban is születtek új hitvallások is, melyek mellőzik a testre vonatkozó kitételt, így mondják: hiszem a feltámadást, - tehát mellőzik a testet. Ennek van némi oka. Például, az egyik ok az, hogy mi nagyon nehezen tudunk képet alkotni magunknak arról, hogy milyen lesz majd a feltámadás, milyen formában lépünk elő, milyen viszonylatok jutnak érvényre a feltámadáskor és a feltámadás után. Emlékezzünk csak Jézus és a szadduceusok vitájára. A szadduceusok arról voltak nevezetesek, hogy tagadták a feltámadást. És emberileg szólva, az észérvek mentén talán volt is rá okuk. Ugyanis nem tudták az embert más viszonylatrendszerben elhelyezni, mint amilyenben itt és most él, nem volt a számukra más viszonyvilág. „Kantiánusok” voltak a szadduceusok. Immánuel Kant írta meg filozófiában, hogy térhez és időhöz vagyunk kötve, a tér és az idő kategóriái szerint gondolkozunk, együtt születünk a térrel és az idővel, és nem tudunk belőle kilépni. Alapvető emberi adottság ez – és ez a tiszta ész kritikája, ez a tiszta ész korlátozott volta, nem tudunk elgondolni ezen túl valót. Így voltak a szadduceusok is, ők nem tudtak más világot elképzelni, csak a magukét, ezért firtatták Jézustól, hogyan lesz az, ha egy asszony, akinek meghalt a férje, majd elvette a másik férfi, és az is meghalt, és újra férjhez ment és így tovább, hogy aztán a mennyországban kinek lesz a házastársa? Jézus korholja őket: tudatlanok vagytok, nem tudtok semmit. Annyi igazsága azonban volt a szadduceusoknak, hogy miután a halál mindent összezúz és megszakít, és miután az élet folytatódik, hogyan képzeljük hát feltámadást, mindennek helyreállítását? Hogyan lesz az ott, akkor, amikor Pál szavával Isten minden újra egybeszerkeszt (Efezus 1:10)? Ők ezt nem tudták elgondolni, ők csak azt tudták, hogy zavar nélkül nem ismételhető meg a világ. És ebben, azt kell mondanom, a szadduceusoknak félig igaza volt. De csak féligazság volt ez, halálos féligazság. Jézus éppen erre emlékezteti őket: a feltámadással nem ismétlés veszi kezdetét, a feltámadás nem „remake”, a feltámadás nem „retró”. S tényleg is, testvérek, ha már valaki spekulált azon, milyen korú testében szeretne feltámadni? Öt éves gyermeknek, tizenöt éves kamasznak, harmincéves erős meglett javakorbelinek? Figyeljünk Jézus szavára: tévelyegtek, nem tudtok semmit. (Márk 12:37) A feltámadás nem azt jelenti, hogy kezdetét veszi egy ismétlés. A régi teológusok ezt csodálatosképpen azzal fejezték ki, hogy itt, a múlandóság világában mi, akiket a bűn és a halál megrontott, mi a status gratie-ban, a kegyelem állapotában vagyunk. Kegyelemből tartattunk meg. Csodálatos üzenet ez. Majd folytatják, a feltámadással egy másik állapot kezdődik, a status gloriae, a dicsőség állapota. Pontosan úgy, ahogy Pál apostol mondja a Korinthusi levélben, amikor a feltámadás titkáról beszél: elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben. (1Kor 15:42) A feltámadás glorifikáció, megdicsőítés. S ezzel azt is valljuk, hogy Isten minden teremtéséhez hűséges, - a testhez is. Ez Isten nagy titka, Ő a testhez is hűséges. Hűséges hozzánk, akik itt vagyunk ebben a nyomorult, halandó, törékeny, megromlott, elvesző testünkben. Ő hűséges testünkhöz, lelkünkhöz. Persze, könnyű lenne keresztyén platonista módjára, mert vannak keresztyén platonisták, azt mondani, hogy lebomlik földi sátorházunk, ledől a börtön, a rab lélek kiszabadul. Kiröppen a pillangó a bábból, a porhüvelyből kiszabadulunk, a bőrzsák szétszakad, és a lélek visszatér az istenéhez – erről beszél Platón megannyit a filozófiájában. Mit mond a Heidelbergi Káté? – Az én vigasztalásom az, hogy mind életemben, mind halálomban testestől-lelkestől nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges Megváltómé, az Úr Jézus Krisztusé, - testestől, lelkestől, hiszem a test feltámadását. Mert Isten nem éri be azzal, hogy visszatérjen a lélek, hanem jelzi, hogy a feltámadás nem megistenülés, nem a teremtmény isteni rangra való fölemelése, hanem az eredetihez viszonyuló tökéletes helyreállítás. Nem azt valljuk, hogy a lélek, vagy ami bennünk isteni, az végre visszatér az istenibe, hanem azt valljuk, hogy Krisztus dicsőségében azzá leszünk, akinek Isten eleve öröktől szánt bennünket. Ha helyreállításról beszélünk a feltámadás kapcsán, úgy nem egykori önmagam helyreállítását vallom, aki én voltam tíz, húsz, harminc éve, vagy a halálom pillanatában, hanem  igazi valóm helyreállítását vallom, amit és akit elvesztettünk a bűneset miatt.
Továbbá: hiszünk az örök életben. Amikor azt mondottam, hogy a keresztyén hitnek ennél a tételénél jutunk el arra, hogy teljességgel Istenre kell bízni magunkat, arra utaltam, hogy ezzel a záró tétellel fejezzük ki: mi az örökélet. És azt is, hogy ezt hitben hordozzuk. Istenre hagyatkozva hordozzuk ezt a nagy titkot, mert a mi töredékes és bűn rontotta létünk, ördög csalta szívünk ezt nem tudja igazán elgondolni. Annyi bizonyos, hogy az örök élet nem végtelen ismétlés. Sokan emiatt borzonganak a mennyországtól – népiesen szólva: mert unalmas lesz. És ha az örök élet végtelen ismétlés, bizony, nagyon hamar elunnánk a mennyei kórusban a jelenlétet. De nem végtelen ismétlésről van szó. Továbbá: az örök élet nem az, amiben nem történik semmi. A buddhizmus filozófiája újabban sok keresztyént is megigézett, mert valóban vonzó az állítása, hogy az volna az örökélet, melyben nem történik semmi, - fájdalom, betegség halál ott van, ahol változás van. Ez Buddha filozófiájának a legmélye. Miért van szenvedés? - kérdezi Buddha. Mert változik a világ. És mikor szűnik meg a szenvedés?  Ha eljutunk a változtathatatlanság állapotába. A Nirvána nem a semmit jelenti, hanem azt, hogy nem történik semmi. Sok-sok buddhista meditációs gyakorlat, és technika éppen erre irányul, hogy fölkészítse a halandó embert arra a létállapotra, amelyben nem történik semmi. De az örökélet nem ez, hanem részesedés az örökkévalóban.
Íme, az elgondolható peremére érkeztünk, oda, ahol véget ér az életünk – ez a földi életünk –, ahol elkerülhetetlenül tudjuk, hogy meg fogunk halni, mert a halottak támadnak fel. Hiszem a test feltámadását, tehát a halottak feltámadásában hiszek, tehát tudom, hogy meg fogok halni. És eljutunk oda, ahol a múlandó ember legszebb szavaival, legnemesebb filozófiáival, legcsodálatosabb teológiáival is csak úgy tudja megrajzolni azt, ami előttünk áll, mint amikor téli időben a párás ablaküvegre próbáljuk fölrajzolni, ami oda túl van az ablakon. Belül rajzolgatom a jeges ablakra a túlnani világot. Isten azonban segítségünkre siet, és boldog hitvallásra ad módot. Pál apostol szavai segítenek abban, hogy a kétségeink, spekulációink, fantáziáink és kielégíthetetlen kíváncsiságunk ellenére boldog hitvallást tegyünk. Pál kétféleképpen beszél a feltámadásról. Az 1. Korinthusi levélben így mondja: Ímé, titkot mondok néktek. Titokról beszél, amely föltárul, megnyílik, és mi beleláthatunk. Hasonlatot is mond hozzá az apostol. Valahogy úgy van ez, mint az elvetett gabonamag. El kell rothadnia, meg kell halnia, meg kell semmisülnie az elvetett gabonamagnak, hogy új élet támadjon belőle. A 2. Korinthusi levélben viszont vágyakozásról beszélt, és az átköltözés és az átöltözés hasonlatával érvel. Ma erről szeretnék néhány szót szólni.
Azt mondja az apostol, hogy az emberi élet nagyban hasonlítható a sivatagi nomádok létformájához: sátorozók vagyunk, – és időnként szedni kell a sátorfánkat, odébb kell költözni. Másutt kell letelepedni. Költözködők vagyunk, akik sohasem lehetnek bizonyosak abban, hogy holnap nem kell útrakelniük. Ezért maradandó hajlékra vágyakozunk. Majd hirtelen ezt a képet vált, és a költözködés képét az öltözködés képére cseréli, és azt mondja, hogy mi, akik itt vagyunk, arra vágyakozunk, hogy átöltözhessünk. Mégpedig különös módon. Nem akarunk levetkőzni, nem akarunk e testben mezítelennek találni. A mezítelenség itt a kiszolgáltatottságot, a gyengeséget, a megvertséget jelenti - úgy, ahogy látom a kórházakban, ahol a haldokló betegekre már nem is adnak se pizsamát, se köpenyt, csak rájuk terítenek egy lepedőt, az alatt ők meztelenül vannak. Nem akarunk meghalni,  jaj: csak mezítelennek ne találtassunk! Átöltözni akarunk, mégpedig úgy, hogy fölvesszük a múlandóra, halandóra a múlhatatlant és a halhatatlant. Így mondja: arra vágyakozunk, hogy ami múlandó, azt elnyelje azt az élet. Nagy és erős kijelentés ez. Nem a halál nyeli el az életet,  -noha így éljük ezt meg, így élte meg Jónás is, mikor benyelte a cethal, és fölsikoltott a cethal gyomrából, a halál kellős közepéről, s mi is mondjuk a zsoltárral, a circumdederunt-tal, körülvettek minket a halál kötelei, átfontak bennünket és megsemmisülünk és eltűnünk, és a halál, mint egy mohó, éhes szörnyeteg jön, és felfal minket. De mégsem! Azt mondja az apostol: én arra vágyódom, hogy ami múlandó, azt elnyelje az élet. Sőt, azt mondom, az előző kép alapján, hogy olyan ez – tudniillik a feltámadás és az örök élet, mint amikor egy régi romos és lakhatatlan épületet nem elbontanak, hanem köré és fölé építenek egy újat. És ami régi, romos és lakhatatlan volt, az belekerül az újba. Benne van. Ez a vágyunk, és szabad nekünk erről a vágyunkról szólni.
A hitünk azonban realistább, mint a vágyunk. Visszatérve Pál apostol 1. Korinthusi leveléhez, a hitünk tudja: mégiscsak szükséges, hogy ez a romlandó romlást lásson. El kell vettetnie, mint a gabonamagnak, meg kell halnia, hogy új életre kelhessen. Ezért, amikor hitvallásunkban ezt mondjuk: hiszem a test feltámadását és az örök életet, két megfontolás áll egyszerre előttünk: előállunk porunkból, elvettetünk romlandóságban, feltámasztatunk romolhatatlanságban. A másik megfontolás: elnyeli az élet a halált, magába zárja az örökkévaló a múlandót. Boldog hit hát a miénk, mert bár nem úgy lesz, ahogy mi szeretnénk a saját végességünkben vágyódva, haláltól szorongva, rettegve, nem úgy lesz, ahogy gyávaságunkban kívánnánk, nem úgy lesz, hogy nem látunk halált, de úgy lesz, ahogy Isten az övéinek megígérte. Azért látunk halált, mert az a bűn zsoldja, de azért nézhetünk szembe bátran a halállal, mert Krisztus is látott halált, mert Krisztus is megkóstolta a halált, - és Isten Őt feltámasztotta. Mi pedig Krisztushoz vagyunk kötve, s miatta, Krisztus miatt vagyunk a várományosok, miatta van várományunk feltámadásra és örök életre, és ennek a várományunknak nem a szívünk gondolata, nem a filozófiánk, nem a költészetünk, nem a vallásaink, hanem egyes egyedül Jézus Krisztus a garanciája. Jézus él, mi is élünk - énekeljük húsvéti énekünkben. Tehát Istenre várunk, a kegyelem állapotában várjuk a dicsőség állapotának eljöttét. Krisztus által ismertük meg ezt az Istent. Istenre várunk, aki maga az örökkévalóság, s mi Krisztusban ismertük meg Isten, abban a Krisztusban, aki föltámadott, és elsőszülött a halottak között. Jó dolog Krisztus testvérének lenni, és jó tudni, hogy Ő az elsőszülött, s mi mind, évezredek során utána következünk.
Sokak vádjára tehát, hogy a keresztyén hit túlságosan is zárt, kevés teret és helyet ad, éppen hitünk megvallásával felelünk. Mi abban hiszünk, hogy részesei lehetünk az isteni örökkévalóságnak. Arra a vádra pedig, amit olykor mi magunk is érzünk, hogy a keresztyén hit túl sok kérdést nyitva hagy, ugyancsak hitünk megvallásával felelünk. Mi abban hiszünk, hogy éppen ott kell nyitva hagynunk mindent, ahol a halál mindent bezárna. Mi valljuk, hogy az örökkévaló Isten elvégzi ígérete szerint, hogy ami múlandó, ami bezárt, ami eltűnik, azt elnyeli az élet, az örökkévaló.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az Apostoli Hitvallás magyarázata során többször utaltam már arra, hogy a keresztyén hit, különösen, ha a hitszabály szerint, tételekbe foglalva valljuk meg, mondjuk ki, ahogy a Hiszekegyben van, akaratlanul is ütközik más vallások meggyőződéseivel. Sőt, olyan meggyőződésekkel is, melyek nem feltétlenül vallásiak, lehetnek ezek másfajta meggyőződések is. Az ütközés lényege az, hogy hitvallásunk – ha megvalljuk! – számos kérdést intéz másokhoz, kérdéseket vet fel mások felé, és megfordítva is, hitvallásunkat hallva, keresztyén életünket látva mások is mintegy kívülről, kívülállóként kérdéseket intéznek hozzánk. Néhány jellegzetes példát hadd soroljak föl. Ha azt mondjuk, hogy hiszünk, vagyis nemcsak elhiszünk ezt, azt, amazt, nemcsak valamiféle emberi hiszékenység vagy fogékonyság van bennünk, hanem hiszünk, tehát érvényre juttatjuk az életünkben a hit létjogát, mindjárt kérdeznek bennünket, s hitünket azonnal megkérdőjelezik. Te hiszel? Te hívő vagy? És ebből aztán ezer más kérdés is adódik. Aztán, ha kimondjuk, hogy személyes Istenben hiszünk, azonnal ránk támad a filozófia meg sok-sok egyéb vallás is, olyan vallások, amelyek egy diffúz világot tételeznek, és számon kérik rajtunk a személyes Istenben való hitet, magyarázatot követelnek. Vagy, ha azt mondjuk, hogy Jézus Krisztusban hiszünk, vagyis abban, hogy Isten Jézus személyében találkozott az emberrel, közösséget vállal az emberrel, hogy a teremtő Isten átlépte a teremtő és a teremtés közötti határt, megszüntette a kvalitatív különbséget, hogy minket megmentsen, azonnal kérdéseket tesznek fel. Hogyan, miért, milyen módon, miért éppen Jézus Krisztusban? Vagy, ha azt mondjuk, hogy hiszünk a Szentlélekben, a szeretet végső személyes valóságában, a mindent meghaladó szellemi hatalomban, tehát nem hagyjuk a világot az anyag fogságában, máris jönnek, és sokan és sokféle kérdést tesznek fel a Szentlélekről,  s visszamenőleg újra Krisztusról, a személyes Istenről, az Atyáról, a hitről. A kérdéseikben ellenvetéseket támasztanak, vitára vonnak bennünket, és ezekből sokszor konfliktusok támadnak. Ma azonban egy olyan tételhez érkezünk az Apostoli Hitvallásban: hiszem a bűnök bocsánatát, amely érdekes módon nem így teremti meg a megosztást vagy a konfliktust és a vitát, hogy mi keresztyének és a többiek, mi keresztyének és mások állnánk szemben. Ezt a hitvalló tételt egy olyan vita teremtette meg, bár magát a vitát nem szüntette meg, mely vita a keresztyénséget belülről osztja meg.  Amikor azt valljuk: hiszem a bűnök bocsánatát, máris hallom, amint a keresztyénség önmagával vitatkozik, önmagában oszlik meg és magában a keresztyénségben támadnak konfliktusok.
A múlt alkalommal utaltam egy nagy vitára, ez a donatista szakadás volt, amely a keresztyénség első évszázadait kísérte végig. Az üldözések után támadt a kérdés, hogy mi legyen azokkal, akik megtagadták Jézus Krisztust, otthagyták a keresztyén hitet, majd miután véget értek az üldözések, vissza akartak térni, és újra keresztyének akarnak lenni. Ez a nagy vita nem is oldódott meg jól, hadd jelezzem, egészen a hatodik, hetedik századig tartott, különösen Észak-Afrikában.  Amikor aztán megjelent a hódító iszlám Észak-Afrikában, a súlyosan megosztott keresztyénség egy pillanat alatt feloldódott, és sokan a donatisták közül áttértek iszlám hitre, mert korábban nem kaptak jó megoldást nagy kérdésükre. A vitát már röviden bemutattam, nem akarom ismételni. Csak még egyszer jelzem, hogy a vitát eleve elkerülhetetlenné tette, amit az egyházról hiszünk, hogy ugyanis Krisztus megszenteli az Ő népét, hogy a keresztyén közösség szent közösség, hogy van egy szent valósága: hiszem a szentek közösségét, ez a tétel is ott áll a hitszabályok között. Mivel azonban az egyházról szóló tétel megelőzi a bűnbocsánatról szóló tételt, tűnhet úgy, hogy előbb van egyház, és utána van bűnbocsánat, ebből viszont nagyon sok félreértés támadt. Ezért szükséges néhány tisztázó szót is szólni.
A vita az első évszázadokban döntő mód arról szólt, hogy van-e bűnbocsánat, van-e bocsánat. Lehetséges-e a kegyelem valóságát, a kegyelmet olyan mélyre belegyökereztetni az emberi világba, hogy abból aztán  újra meg újra felsarjadjon a kegyelem és a megbocsátás? Emlékszünk Péter kérdésére, amit Jézustól kérdezett, hányszor lehetséges az, hogy az atyámfia ellenem vétkezzen, és én megbocsássak neki. Hétszer is? Mire Jézus azt mondja neki, hogy nem mondom Péter, hogy hétszer is, hanem még hetvenhétszer is. (Máté 18:21-22) Csodálatos és lenyűgöző Jézus felelete. Az első évszázadok kérdése az volt, hogy lehetséges-e valóban hetvenhétszer is ezt begyökereztetni. Van-e bűnbocsánat, van-e bocsánat? A régiek vitája azt sejteti, hogy az első keresztyének olyan tragikus mélységben élték meg a bűn valóságát, hajlamosak voltak úgy látni azt, ahogy az antik görögség is látta, hogy nem valami konkrét tettet, cselekedetet láttak a bűnben, hanem sorsot, legyőzhetetlen, kikerülhetetlen sorsot, tehát olyan tragikus mélységében, olyan sorserőnek élték ezt meg, annyira meghatározó volt számukra a bűn megtapasztalása, hogy sok keresztyén nem is tudta ezt másképpen megoldani, nem tudta másképp megvédeni a saját életének és a keresztyén közösség szentségét, mint úgy, hogy a lehető legmesszebb elkerülték a bűnt. Szinte fizikai adottságnak, fizikai valóságnak vették a bűnt. S ahogyan egy-egy járvány esetén karanténba zárják a beteggyanús embereket, ők is óvintézkedéseket rendelnek el.
Emlékszem, gyerekkoromban elég gyakran volt száj és körömfájás a faluban, s vagy le kellett vágni a jószágot, vagy bezárták a gazdát a jószágaival együtt a házba, se ki, se be. Mi ugyan jártunk iskolába, de ott volt a lavór, bele volt szórva a vízbe fertőtlenítőszer, csizmában mentünk, beleléptünk, s úgy mehettünk be a tanterembe. S ma, amikor járványok támadnak, szinte fizikailag is átéljük a fenyegetettséget. Így voltak valahogy a régiek a bűnnel, nyílegyenes volt számukra a megoldás: elkülönülni, aki pedig bűnös, azt a keresztyén közösségbe be nem engedni. Ebből lett aztán szerzetesség, lett belőle remeteség. Végül is talán megoldhatom a bűnt is, vélték sokan, ha kimegyek valahova az erdőbe, beülök egy barlangba, senkivel szóba nem állok, a bűn ragályát nem fogom elkapni. Lett aztán ebből gyakori kizárás, lettek belőle határozott, szigorú, kérlelhetetlen szabályok.
De ezek a keresztyének nem érték be ennyivel. Lázadtak is mindegyre. Végül is miért ők szigeteljék el magukat? De főleg akkor lázadtak, amikor úgy látták, hogy az egyház összekeveredik a világgal, az egyház túlságosan is elvegyül az emberek közt, hogy nagyon szabadelvű – mondjuk mai szóval –, nagyon liberális az egyház, megnyitja a kapuit, s jöhet boldog-boldogtalan, nincsenek kritériumok, túl könnyen bocsát meg az egyház. Ez volt régen a szakadároknak, így a donatistáknak a vádja: túl könnyen bocsát meg az egyház. Pedig, mondották ők, nincs mindig bűnbocsánat. Ez azonban óhatatlanul kérdéssé tette, hogy mennyit ér akkor a Krisztus kegyelme, valóban egyetemes érvényű-e, valóban feltétlenséggel hirdethetjük-e az evangéliumot, a szabadulás evangéliumát, vagy vannak esetek és helyzetek, amelyekre nézve azt kell mondanunk, hogy drága kegyelem a Krisztus áldozata, csodálatos dolog az Ő bűntörlő áldozata, de itt nem, erre az esetre nem áll. A régiek Augustinus vezetésével szembe szálltak az elkülönülőkkel, és okkal hangsúlyozták, hogy a kegyelem mindig hatalmasabb a bűnnél. Pál apostolt idézték újra meg újra, így mondja a Római levélben, hogy ahol bővölködik a bűn, eluralkodik a bűn, ott sokkal inkább bővölködik a kegyelem. (Róma 5:20-21) A kegyelem mindig több. Ezért okkal emelték ki erre vonatkoztatva, hogy az volna a keresztyénség lényege, a keresztyénség nagy titka és megragadó ereje, hogy a keresztyénségben jelenik meg az abszolút új. Hadd mondjam így: a mindig-új, vagy ahogy énekeljük az egyik reggeli énekünkben, az örökélet reggele. (489. dicséret) Merthogy a bűn mindig hozzáköt bennünket ahhoz, ami volt, és nem enged, és fogságban tart a befejezettség, megtörténtség – sokszor szoktuk mondani – a jóvátehetetlenség foglyai vagyunk, és aki a jóvátehetetlenség foglya, az a tehetetlenség foglya. De a keresztyének mindig azt hirdették, hogy Krisztusban a mindig-új jelenik meg. Ha elolvassuk Pál apostol csodálatos himnuszát a Római levél 8. részében, ahol mondja az apostol, hogy meg vagyok győződve arról, hogy sem élet, sem halál, sem eljövendők, sem elkövetkezendők, sem mélység, sem magasság, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem semmiféle teremtmény nem szakíthat el bennünket Jézus Istennek szerelmétől, amely Urunk Jézus Krisztusban vagyon, - ebben a csodálatos felsorolásban egy valami nem szerepel. Mennyire bátor az apostol, amikor azt mondja, sem jelenvalók, sem elkövetkezendők… – és ott nincs az a szó, hogy a múlt. Mert a bűnbocsánatban Isten a múltat elengedte, a bűnbocsánatban Isten a múltat múlttá tette. Az már elmúlt. Ezért mondja másutt az apostol magára nézve, hogy amik voltak, azokkal nem törődöm, azoknak hátat fordítok, célegyenest igyekszem a nekem eltett mennyei jutalomra.(Filippi 3:4) Nem vagyunk immár foglyai a tegnapnak – hirdették a régiek. Egyszerű szóval:  nem vagyunk adósai a vétkeknek, a bűnöknek. Nem jön többet levél a mennyei bankból, hogy megváltozott a kamat, és ennyivel meg ennyivel többet tessék fizetni, és egyébként az ön életére az ördög inkasszót tett, és ha nem tud fizetni, vége a játéknak. Mi több, fordítva: nem vagyunk adósok.
A bűnbocsánat kegyelme szabadító kegyelem. Ezért hangsúlyozta nyomatékkal Augustinus, amikor az egyház valóságával való összefüggést elemezte, hogy keresztyén életünknek, az egyházban való életünknek három dimenziója felel az evangéliumra: a keresztség, az úrvacsora és a szent élet – mondjuk ezt most református kálvinista módon: ez a hálaadó élet – ez felel az evangéliumra. A keresztség fejezi ki, hogy egy szent néphez tartozunk, a Krisztus által megszentelt néphez. Az úrvacsora ad alkalmat arra, hogy újra meg újra elkérjük Isten kegyelmét és elkötelezzük magunkat szövetségében. És a szent élet, a hálaadó élet mutatja meg, hogy ez az elkötelezés valóban megtörtént, hogy nemcsak üres szavakat mondunk, amikor elmondjuk a közgyónást, amikor irgalmat kérünk a bűneinkre, amikor kifejezzük, hogy az anyaszentegyházhoz tartozunk, - ezt a szent élet, a hálás élet mutatja meg.
Ma azonban másról folyik a vita. Nem olyan hangos ez, mint a régi, nem olyan megrázó, de nem kell egy vitának hangosnak és megrázónak lenni ahhoz, hogy nagy kárt okozzon. Tehát ma is folyik egy vita – és meggyőződésem szerint igen kártékony vita –, melyre éppen ugyanolyan érvényes ez a hitvallási tétel, mint volt a régire, csak másképp. Hiszem a bűnök bocsánatát. Ha a régiek arról vitatkoztak, hogy van-e bocsánat, meg lehet-e bocsátani, ha azt vizsgálták, hogy milyen mélyen gyökerezik a kegyelem és fölsarjadhat-e a kegyelemből újra meg újra a szabadulás, a kegyelem gyümölcse, a szeretet valósága, akkor a mai ember – ha szabad így fogalmaznom – ezt a kérdést egyszerűen korszerűtlennek tartja. És kérdezi, mire való a bocsánat? Ha a régiek azon oszlottak meg, hogy mennyire mély és átütő a bűn valósága, és gyógyítja-e a bocsánat, akkor azt kell mondjam, hogy a maiak ezt egyáltalán nem értik. Mert azt mondják, hogy nincs bűn. Miről vitatkozunk hát? Miért kéne bocsánat, ha nincs is bűn? Mi az, hogy bűn? S ha van is bűn, akkor Machiavelli cinizmusával azt mondják, hogy az emberek egyetemlegesen gonoszak – így Machiavelli –, és csak szükség esetén hajlandók némi jóra. De Machiavelli nem teológus volt, ne értsük őt félre, nem pesszimista létfilozófiát fogalmazott meg,  amit ő mond, nem teológiai igazság, hanem cinikus önigazolás. Azt igazolja, hogy mégis meg lehet tenni azt, amit az erénytanok és a közfelfogás rossznak tart, hiszen mindenki rossz. S legfeljebb, ha nagy az árvíz jön, akkor kapaszkodunk föl együtt a tutajra, és nem lökjük le onnan egymást. Ha ég a ház, akkor mozdul a kezünk, hogy tüzet oltsunk, egyébként „normálisan” mindenki rossz és gonosz. Vagyis amit Machiavelli kimond, annak éppen a fordítottját gondolja. Amikor Magyarországon az úgynevezett – most már én is így mondom: úgynevezett - rendszerváltás után elkezdődött az úgynevezett múltfeltárás, én sokáig őszintén azt hittem, hogy az évtizedes vonakodás, az ímmel-ámmal folyó kutatás, a tény, hogy ezt az egész ügyet bujkálás övezi, a régi tények eltagadása, mind-mind abból származik, hogy az emberek – különösen az érintettek – az egyházban is félnek attól, hogy nem nyernek majd bocsánatot. Azt hittem, hogy mindebben egy alapvető lélektani meghatározottság jut érvényre, mert valóban úgy van, és borzasztó torzulásokat hoz létre az emberben az a gondolat vagy érzés, hogy nincs bocsánat arra, amit elkövetett. Ezért az emberek valósággal egy másik ént építenek fel, egy fedő-ént, egy leplező-ént, egy ént, ami a felszínen megjelenik, s a valódi ént másnak mutatja, nem feltétlenül angyalnak, szentnek, de feltétlenül olyasvalakinek, akiben nincs meg az elkövetett bűn vagy vétek, ami miatt a tettes, az elkövető, az érintett szorong. Pár éve még azt hittem, hogy ez az egész kérdés, hogy mi itt Magyarországon nem tudunk a saját múltunkkal szembenézni, ebből a szorongásból fakad, hogy talán nincs bocsánat. Azt gondoltam, hogy némelyek ebben a félelemben élnek, hogy csak azért firtatják múltjukat (na, lássuk, mi volt régen, mit tettél, mit mulasztottál?), hogy aztán szép mosollyal, szeretettel az arcunkon, kicsalogassák a vallomásokat - de hátunk mögött elrejtve a bunkó! S aztán puff – leütjük azt, aki feltárja múltját, - mert nincs bocsánat. Aztán rájöttem, hogy nem erről van szó, itt nem a  leplező-én építése történik (Egyébként mi mást fejez ki a fügefalevél, amivel Ádám meg Éva eltakarták magukat? Az is egy másik, egy leplező én. Mi mást fejez ki a bokor, amelyben elbújnak, mint kultúrát, civilizációt, mely eleve azért épül, hogy elrejtse az embert? S mi más sokszor a vallásoskodásunk is,  mint ugyanezt? Beleöltöztetjük önmagunkat a vallásos ember fedő-, leplező-énjébe és azt hisszük, hogy már Isten sem veszi észre, kik vagyunk!) De rá kellett jönnöm, hogy nem ez az oka a mi elmúlt 15-20 évünket végigkísérő borzasztó vonakodásnak. Nem félnek a lelepleződéstől az emberek, nem tartanak a tények föltárulásától, nem szorongatja őket, hogy az életüket bűn terheli és netalán nincsen reá bocsánat. A baj egyenesen abban van, hogy nem hiszik, és nem gondolják, hogy volna bűn. Ilyen egyszerű. Amit ők egykor elkövettek, hogy társukat elárulták – maradjunk a konkrét ügyeknél –, hogy besúgók voltak, hogy összejátszottak egy diktatúrával, - az nem bűn, mert nincs olyan, hogy bűn. Egyszóval nincs is mit megbocsátani. Vagyis – miről beszélünk? Aki mégis azt gondolja, hogy az árulás, a besúgás bűn volna, az, úgymond, nyilván semmi mást nem akar, mint a mai embert visszarángatni valami régi, ókori, középkori, rettenetes, borzalmas, a múltnak átadott inkvizítori világba! Nincs erre szükség, nincs bűn! Mit akarunk hát mi tőlük? – kérdezgetik felháborodva. Ha a régieknek azzal kellett megküzdeni, hogy némelyek nem hittek a megbocsátásban – ez volt a régi vita! –, ma nekünk azzal kell szembenéznünk, hogy sokak szerint nincs is mit megbocsátani. Egyszóval a Krisztus keresztje, Isten mentő szeretete valami avult dolog, és aki ma megbocsátásról beszél – még egyszer mondom – , az a régi világba akarja visszarángatni a mai világot. Erről folyik ma a csendes, de megosztó, rettenetes, pusztító vita.
Bár a vita nem is igazán vita, hanem csak úgy megtörténik, hogy nem történik semmi.  S paradox módon, ezúttal nem a bűnében vergődő ember, nem a kereső, a szabadulni vágyó ember és az egyház között zajlik a vita, hanem belül az egyházban. Amikor Ausgustinus az Apostoli Hitvallást magyarázta, apologetikus tónusban minden egyes hitvallási tételnél fordítva is megmutatta az igazságot. A keresztségre készülőknek cáfolatot is adott a kezébe. Csak néhány tételt idézek a magyarázatából. Így mondja egy-egy hitvallási tételt magyarázva: ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, hogy nincs Isten. Ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, hogy Krisztus nem üdvözít, ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, a Szentlélek nem isteni személy, ne higgyetek azoknak, akik azt mondják nincsen bűnöknek bocsánata, és nem fogadják vissza azokat, akik gyengék voltak az üldöztetéskor, hiszen Krisztus megbocsátott az őt megtagadó Péternek. Ne higgyetek azoknak – ez is egy régi vita volt – akik megtiltják, hogy az özvegyek újra házasodjanak, és bűnnek bélyegzik azt, hiszen Isten kegyelme lehetővé teszi, hogy az ember új életet kezdjen.
Most én ma az ő stílusában csak egy tételt mondok: ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, nincsenek bűnök. Ne higgyetek nekik. Sokan vannak, sokan mondják, sokan tanítják. Ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, hogy a bűntudat illúzió, hogy a bűn csak valami pillanatnyi adottság, olyan mint a kaleidoszkóp, amit rázunk, belenézünk – ez nem jó kép – megrázzuk, és jó kép adódik. Vagy modern képpel, ne higgyetek azoknak, akik azt mondják, a bűn olyasmi, mint amikor a software-ben hiba támad, ám a hardware rendben van. Control+alt+del – újra indítjuk a menetet. A hardware rendben van, a software-hibát kijavítjuk – mi szükség hát bocsánatra?
Akik ezt mondják, akik azt mondják, hogy nincs bűn, azok a bűntelenség dogmáját vallják, és erre azt tudom mondani: ez rossz gyógyszer – mert sok-sok embernek gyógyszerül szánják a bűntelenség dogmáját, a szorongó, vergődő, aggódó embernek ajánlgatják, aki vergődik a bűneiben, vergődik a vétkében, vergődik – ahogy mondom – a tehetetlenségben, a jóvátehetetlenség tudatában. Azt mondják neki, hogy óh, ez illúzió, nem kell ettől félni. Ez a gyógyszer veszélyesebb, mint a betegség. Milyen orvos az, aki a betegének azt mondja, kérem, magának semmi baja! Gyógyszer ez? Valaki orvoshoz megy nyomorultul, betegen, megvan a diagnózis – rák –, és azt mondja az orvos: csak a röntgenkép homályos, magának nincs semmi baja. Menjen haza, éljen nyugodtan. Milyen viszony ez az életünk elrendezetlen dolgaihoz, a bűn csapdáihoz, a sors rettenetes erőihez, ha azt mondjuk, hogy nincsenek is. És ha nincsenek, akkor nincs mit megbocsátani. Ne higgyetek ezeknek! A bűnök bocsánatát higgyétek.
A felolvasott négy megfontolással segít bennünket, próbáljuk hát úgy érteni, hogy teljes egészében ránk is vonatkozik. Jézushoz visznek egy asszonyt, akit tetten értek házasságtörésen. Mózes törvénye szigorú és kérlelhetetlen, az ilyet meg kell kövezni. Megkérdezik Jézustól: Mester, mit szólsz? Nem mondom végig a történetet, ismerjük jól, csak a négy vonatkozást emelek ki. Ki az, aki közületek nem bűnös? – kérdez vissza Jézus. Aki közületek nem bűnös, az vesse rá az első követ. Ez a tétel belépés a kegyelem erőterébe. Ki az, aki itt nem bűnös? Aki tudja magáról, hogy az, aki elrejtett, megoldatlan, jóvátehetetlennek tudott vétkek között vergődik, és ezt Jézus kérdése nyomán immár elkerülhetetlenül tudja is magáról, - az lép be a kegyelem erőterébe.
Azt mondja Jézus: ha van közöttetek, aki nem bűnös, az vesse rá az első követ. Mi itt mosolygunk, hogy micsoda csapdát állít Jézus ezeknek a lihegő embereknek, akik tulajdonképpen Jézusnak akartak csapdát állítani. Aki nem bűnös, az vesse rá az első követ. De jól megválaszol nekik Jézus! De ha mosolygunk, és azt mondjuk, micsoda nagyszerű jézusi fogás van ebben a megengedésben (mert ez megengedés: aki nem bűnös, dobhatja a követ, aki nem bűnös, az jelentkezhet hóhérnak, aki nem bűnös, az ítélhet), ne feledjük, Jézus nem azt mondja, hogy senki sem bűnös itt.. Ez egy nagy megengedés, nagy kockáztatás, de tudjuk, hogy. Jézus tudja, hogy ott mindenki bűnös.  Jézus tudja, hogy itt mindenki bűnös. Miért mondjuk hát azt, hogy nincs bűn?
Hol vannak a te vádolóid? – kérdezi Jézus az asszonytól. Ez a kérdés megrendítő. Nem azt mondja Jézus, hogy hol vannak a hőbörgők, hol vannak a provokátorok? Nem azt mondja az asszonynak, na, megúsztad te is, sipirc, fel is út, le is út. Azt mondja: hol vannak a te vádolóid? – és az itt szereplő szó nem a vádaskodást jelenti, hanem az ügyész megalapozott tevékenységét, aki tényekre alapozva előterjeszti a vádat a bírónak ítéletre. Itt nem bizonyításról van szó, hanem a tett megítéléséről: hol vannak a vádolóid? Ezzel Jézus kimondja, hogy az az asszony bűnös volt. Nem azt mondja, hogy eloszlott a viharfelhő, vagy hogy koncepciós per áldozata lett majdnem. Hol vannak, akik kategorikusan szólnak ellened? Ez a kérdés nem elengedés, nem megengedés. Folytatásnak kell jönnie, s Jézus folytatja is: én sem kárhoztatlak téged. Itt már egy másik szó szerepel, ez már nem a vád, hanem az ítélet szava. Krisztus a bíró. Én sem kárhoztatlak téged. Hiszek a bűnök bocsánatában. De ennek is folytatódnia kell: és így folytatja Jézus: eredj el, és többé ne vétkezzél. Ha eddig azt hittük volna, hogy egy jogi rabulisztikának vagyunk itt tanúi, hogy Jézust provokálva odavisznek elé egy esetet, ami megítélés szempontjából nem is kétes, és arra akarják Jézust, a kegyelem királyát rávenni, hogy mondja ki: kövezzétek meg, sőt dobja Jézus az első követ…, akkor tévedünk, mert az elbocsátó szó  (eredj el, és többé ne vétkezzél!) jelzi, hogy csak a szabad ember, csak a megbocsátást nyert ember, csak a bűnéből feloldozott ember, csak a tehetetlenségből kiszabadított ember és a jóra képessé tett ember tud álcáktól mentesen élni. Csak az ilyen embernek nincs szüksége másik énre. Csak ebben az esetben mondhatom, hogy nem kell egy másik Szabó Istvánt magam köré nőtetnem, hogy azt lássa mindenki, míg belül ott van az igazi, amit jobb, ha nem lát senki és én sem. Csak így lehet szent életet élni, csak így lehet az igazságnak élni, csak így lehet hűségesnek lenni a jóhoz. Ne felejtsük el a hazug mondatot, amit Machiavellitől idéztem. A fele igaz, mert azt mondja – s addig igaz is – hogy minden ember egyetemesen gonosz. De a másik fele már nem: hogy ezért csak szükség esetén teszi a jót. A keresztyénség ezzel szemben áll, ezzel ütközik, mert mi az valljuk, hogy az  ember nem szükségből teszi a jót, hanem szabad hálából vagy hálás szabadságból.
Ma nagy szellemi forradalomra van szükség, hogy a cinizmusból szőtt hálót, amit évszázadok óta fonnak Európában és a nyugati civilizációban, valamiképpen átszakítsuk. János elmondja: Krisztust akarták megfogni, azért vitték oda a bűnöst és így akarták Jézust belesodorni egy ítélkezési procedúrába, hogy aztán megfoghassák. Mert tudták, hogy Jézus megbocsátó, tudták, hogy Jézus elengedő, tudták, hogy Jézus szabadító, s meg akarták fogni. Nem sikerült nekik. De csak itt. Mert később megfogták, elítélték, keresztre feszítették, megölték. Ahogy mondjuk úrvacsorai énekünkben: a nagy bűnöst elengedték, a szentet fára függeszték. (440.dicséret) Ez azért történt, mert valakinek meg kellett adnia a bocsánat, a kegyelem árát. Nem olcsó ez a kegyelem, nem olcsó semmi az a szó: eredj el, és többé ne vétkezzél. Nem olcsó a bűnbocsánat, nem olcsó a bocsánat, mert aki enged, aki elenged, az veszít. A szeretet veszít, a szeretet tud veszíteni.
Most már csak az a kérdés maradt hátra, hogy valóban megelőzi-e az egyház a bűnbocsánatot. A régiek a középkorban a hitvallásnak ezt a tételét (hiszem a keresztyén anyaszentegyházat) így fordították, hogy hiszek a keresztyén anyaszentegyházban. És úgy magyarázták, hogy azért kell az egyházban hinni, mert mintegy bele van zárva az egyházba a bűnbocsánat valósága, az egyházban nyerünk bocsánatot, az egyházhoz kell tartozni, s ezért kell megkeresztelkedni, ezért kell úrvacsorázni, ezért kell a szent közösséget gyakorolni, mert Isten ezt a kegyelmet az egyháznak adta. Van is ebben sok igazság, hiszen azt mondja Krisztus az apostoloknak: „amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen.” (Máté 18:18, vö.  Máté 16:19) De, hogy félre ne értsük a kulcsok hatalmának titkát, ki kell mondanunk, hogy az egyház mégsem zárhatja magába a bűnbocsánat lehetőségét, mert ha magába zárná, nem értenénk a kegyelem titkát. A kegyelem titka ez: a bocsánat ajándék. A bocsánat a végső kegyelem diadala, az egyház csak előleg. Isten az anyaszentegyház életében megelőlegezi számunkra a kegyelem végső diadalát. Az egyház az a közösség, ahol közösen, olykor vitáktól terhelten, olykor a régieket és önmagunkat sem értve, olykor a világ zűrzavarába is belezavarodva, fájdalmasan hordozva saját vétkeinket, nyomorúságainkat, mégis boldogan valljuk, és közösen valljuk, hogy Isten Krisztusban a radikális rossznál és mélyebben gyökereztette a kegyelmet, az isteni szeretet ősmélységébe rejtett el, és ebből újra meg újra fölsarjad és valósággá lesz a bocsánat. Ezért vallhatjuk együtt, és valljuk személyesen is: hiszem a bűnök bocsánatát. Ámen

 Szeretett gyülekezet, Kedves testvérek!
 
Mivel a mai napon istentiszteletünket közvetíti a Kossuth rádió, engedjétek meg, hogy a szélesebb körben most néhány szóban, röviden elmondjam a rádióhallgatók kedvéért, hogy milyen vezérfonal szerint olvassuk és magyarázzuk az igét gyülekezetünkben, immár hónapok óta. Tavaly ősszel kezdtünk hozzá, hogy az Apostoli Hitvallás – egyszerűbb nevén: a Hiszekegy – alapján elmélyítsük hitünk sarkalatos tételeit. Így vasárnapról-vasárnapra az Apostoli Hitvallás egy-egy cikkelyét vettük, - de nemcsak azt néztük az Ige fényében, hogy mit mondunk, mit jelent Hitvallás egy-egy cikkelye, amikor keresztelőkor, konfirmáción, úrvacsorázáskor, temetésen, és még sok más alkalommal elmondjuk, sőt olykor elimádkozzuk. Aztán nemcsak arra figyeltünk, hogy milyen helyzetekben válik elkerülhetetlenné a hitünk megvallása – például, ha ilyen módon tudunk mi, keresztyének egymással közösséget teremteni, vagy ha hitvitánk van, vagy ha számot kell adnunk mások előtt hitünkről és reményünkről. A leginkább mégis mindig azon ámultunk, hogy mi teszi lehetővé azokat a nagy felismeréseket, a hitigazságok belátását, melyeket az Apostoli Hitvallás foglal egybe.
 
Ma a Hiszekegynek ez a cikkelye irányítja gondolatainkat: Hiszek Szentlélekben. És ma is mindhárom kérdésre tekintettel leszünk. Tehát először arra figyelünk, hogy mit mondunk, amikor megvalljuk: hiszek Szentlélekben, másodszor, hogy mikor kell ezt mondanunk, és harmadszor: mi teszi lehetővé, hogy Isten nagy titkába belelássunk.
 
Amikor tehát azt mondjuk, hogy hiszek Szentlélekben, akkor hitvallást teszünk arról, hogy a Szentlélek Isten. A keresztyén hit elsődlegesen istenhit. És azzal, hogy Istent Léleknek valljuk, azzal mindenek előtt mondjuk ki, hogy Isten: életadó hatalom. Az isteni Lélek mint élet árad ki és jár át mindent. Isten él! És ez el is dönti a vitát, hogy helyes-e a bibliai megnevezést: Szent Lélek – új módi szerint Szent Szellem-nek mondani? A vitának, elismerem, van alapja, és pedig az, hogy a bibliai nyelvek több szóval is képesek kifejezni a titokzatos isteni személy, a Szentlélek nevét. Ehhez aztán még hozzájön a nyugati szellem-filozófiák hatása, és máris sokan oktatnak minket: úgy lenne helyes, ha Szentlélek helyett Szent Szellemet mondanánk. De ez nem helyes, csak szellemes – a szellem ugyanis elvontságot jelöl, s nem mintha Isten ne tudna filozofálni, de ami absztrakt, az nem mindig az élettel, hanem inkább a semmivel határos. De Isten él. És mi boldogan elmondjuk ezzel azt is, hogy Isten nem szép emlék, nem elvont gondolat, nem lábjegyzet a történelemhez, nem sejtelem a világban tájékozódó ember szívében, nem költői felsóhajtás, nem minden jónak szótári gyűjtőneve, - hanem élet. S amíg átjár minket Isten Lelkének hatalma, addig van valósággal közösségünk Istennel, - akkor tehát közünk van az élethez. Isten a maga Lelkét lehelte az emberbe. Igen, az ember olyan Isten nélkül, mint a fuldokló, akit vízből mentettek, de már-már halott, hacsak valaki újra nem éleszti. Isten nélkül a semmibe fulladunk.
 
E hitünk megvallásával kimondjuk azt is, hogy a Szentlélek a szeretet köteléke is, - mert csak Isten által tudunk szeretni, viszont, Isten Lelke erőterében nem tudunk mást, csak szeretni. Pár éve jelent meg magyar fordításban egy népszerű és sokat olvasott könyv a keresztyén hit alapvető kérdéseiről. Ebben az angol szerző keresetlen szavakkal azt mondja, hogy a Szentháromság személyei közül a Szentlélek az, akivel régen meglehetősen mostohán bántak a teológusok – mert míg az Atyáról és a Fiúról sokat töprengtek, vitatkoztak, tanítottak, addig a Szentlélek, mint afféle hamupipőke sosem került sorra. Ezt egy 21. századi teológus írja. Ám az az igazság, hogy leszámítva a hamupipőkés hasonlatot, ezt a panaszt már Augustinus egyházatya is leírta. Nem a maiak kezdték tehát a töprengést, hanem a régiek is sokat elmélkedtek azon, hogy mit jelent ez a tömör hitvallási tétel – hiszek Szentlélekben -, csak így magában, szinte pusztán magában, főleg ha az teremtésről és a megváltásról szóló hosszabb cikkelyeket nézzük. Én nem szeretnék olyan szigorú lenni, mint volt Augustinus vagy a mai teológusok. Úgy vélem, ők is inkább csodálkoztak, mintsem méltatlankodtak. Mert a legegyszerűbben azt tudjuk mondani – hogy az isteni Lélek teszi valóságossá, teljessé Isten dicsőséges szeretetét  - személyesen bennem bűnbocsánat, újjászülés, megszentelés, új élet által, az emberi közösségben pedig az egyház eleven valóságában és szent életfolytatás által. Ha úgy érezzük, hogy keveset beszéltünk a Szentlélekről, azt először is mindig múlt időben mondjuk: keveset beszéltünk, és azért érezzük ezt, mert a Szentlélek mindig új. Bár én még a földön vagyok, de reményem már a mennyben van – bár még sóhajtozom a bűn rontotta élet terhei alatt, de szívemben már az új élet éneke zeng, bár én még a halál közelében járok, s annyi teher nyom, hogy szinte kívánom is az elmúlást, de leginkább azt kívánom, hogy odasorakozhassam azok közé, akik közt Krisztus az első, a feltámadott. A Lélek old bele teljesen Isten szeretetébe – ő, a Szentlélek: a szeretet Lelke. A szeretetben semmi sem régi.
 
S kimondjuk azt is, hogy a Szentlélek, akiben hiszünk, a józanság Lelke.  Az apostol olyan kifejezést alkalmaz itt, amikor fiatal munkatársát, Timótheust buzdítja, mellyel nemcsak egy fiatalembert lehet inteni, figyelmeztetni, meg kell is talán, hiszen a fiatalok hajlamosak a kapkodásra. Ezzel a szóval: józanság - inkább életünk nagy kérdéseinek megoldását jelezzük. Ahol ugyanis azt látjuk, hogy az ember gőgből alázatba jut, önhittségéből igazi léthez érkezik, és megfordítva: ahol restségből igyekezetre lép, csüggedésből pedig reményre ébred, ahol az ember képes betölteni isteni hivatását – ott van a józanság. Ott minden áthat a józanság Lelke, aki a mértéklet, a rend, a békesség, a bölcsesség Lelke.  Hiszünk ebben a Lélekben – s imádkozunk is szüntelen: jövel, teremtő Szentlélek!
 
De mikor kell ezt megvallanunk? Hol és mikor támad olyan helyzet, mely szinte szánkra kényszeríti, amit a szívünkben hordozunk?  Mindjárt most ennek az esztendőnek első vasárnapján itt van ez a helyzet. Most mindjárt, amikor érkezik sokféle józanodás – de persze nem a Lélektől, és nem is Lélek szerint. Mert számos józanodása van az embernek, de éppen ezek közt, mi több ezekkel szemben – hangsúlyozom –, ezekkel szemben segít meg az erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelke. Az apostol egy fiatalembert buzdít és józanít, és éppen azért, mert sokféle módon kellett józanodnia – de ha a Lélek józanságát elvéti, akkor minden megfontolása gyávaságra sarkallja (gyávaság: éppen ezt jelenti itt a félelem szó – azt, amikor félelem bénít valakit). Fiatal volt – könnyen letorkolták tapasztalatlansága miatt. Mentora, a nagy apostol börtönből írja levelét, üldözést szenved a Krisztus evangéliuma miatt – rettentő hír ez.  Mégis, emlékeztetlek – így kezdődik ez a börtönből írt levél - , emlékeztetlek (intelek), hogy gerjeszd fel Isten kegyelmi ajándékát, ne engedd kihunyni az áldás parazsát, hanem éppen ellenkezőleg lobbantsd azt eleven lángra. Mi ez a félelem, mely ellen az apostol beszél? Ez a félelem halálosan józanít – pontosabban szólva: rosszít! Kiábrándít, reménytelenné tesz, gyávát csinál az emberből. A megfontolás az oka? – ahogy Shakespeare mondja: „A megfontolás mindönkből gyávát csinál.” S erre utal már az antik drámaíró, Szophoklész is: a gondolat gyáva félelmet kelt. És szégyent ébreszt.  Mennyi-mennyi mindent kívántuk tegnapelőtt este, vagy éppen még tegnap reggel – új évre, új időre való mind. De talán ma már reggelre kelve uralkodni kezdett rajtunk a megfontolás – halljuk a hírt, hogy keresztyéneket üldöznek sok helyt a világban hitükért, halljuk, hogy akire tekintélyként néztünk, megbukott, és erkölcsi hitele elveszett, látjuk, hogy sok szép álomházat építettünk, de elolvad mind, mint  a jégcsap, ha rásüt a nap.  Azt tartják, hogy akit nagy dráma ér, órák alatt megőszül. Jaj, hogy tud az ember egy perc alatt szkeptikussá lenni?! S  mellé, még idézgetni is cinikusan a költőt: hogy ez a kétszer-kettő józansága! De nem! Hanem ahogy Lutherrel mondották sokan a régiek: Spiritus Sanctus non est scepticus.  „A Szentlélek nem szkeptikus, és nem ír a szívünkbe kétségeket és vélekedéseket, hanem inkább bizonyságokat, melyek erősebbek, mint maga az élet és minden tapasztalás!” Ahol a Lélek ereje és szeretete áthatja az embert, éppen ott következik az igazi nagy józanodás – kétséggel, cinizmussal, szkepszissel – gyávasággal szemben. A gyáva mindig a kétségeivel érvel. „Oroszlán van kint az utcán, mondja a rest” – idézzük csak a Példabeszédeket (Péld. 22:13). De akit megajándékozott Isten – márpedig a Szentlélek: ajándék, Isten önajándéka – tehát akit megajándékozott Isten, az éppen a Lélek erejében tartja meg azt, ami jó, mondja el azt, ami igaz, teljesíti azt, ami szép.
 
Hadd hirdessem hát nektek ezen a mai napon a Szentlélek józanító jóságát minden rosszal szemben, hadd hirdessem a megerősítő isteni erőt minden félelemmel szemben, hadd dicsőítsem a szeretetet, mely minden elveszést feltartóztat – nézzétek, mondom az apostollal: Isten megtartott minket, szent hívással meghívott örök életre, kegyelmet adott nekünk Krisztusban minden időknek előtte, most pedig meg is mutatta, mert Krisztusban eltörölte a halált, világosságra hozta az életet és halhatatlanságot. Lám, vallanunk kell: hiszek Szentlélekben – mert így gerjesztjük fel a kegyelem lángját, mert így csatlakozunk a világosságra hozott élethez, így tesszük meg az a létmozdulatot, amikor ugyan a megfontolás sötétbe rántana vissza, de mi esendő és töredékes módon hitünket lobbantjuk lángra. Szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk vallást az üdvösségre. (Rm 10:10)
Józanság – szó szerint: jól gondolás – mindig jóra gondolás.
 
Amikor tehát a hitünk megvallásának ez az úgymond, kényszerhelyzete előáll – amikor tehát nem tehetek mást, mint hogy megvallom hitemet, akkor a józanító Szentlélekről vallok – a vigasztalás, az igazság Lelkéről –, aki maga a vallomás Lelke, aki nekünk Szószólónk.
 
Kétféleképpen is. A Szentlélek a mi védelmezőnk, tehát ügyvédünk, aki helyettünk elmondja a szükséges időben, amit mi nem tudunk elmondani. Mert nem tudjuk mindig elmondani az embereknek, hogy mit hiszünk. Ne aggodalmaskodjatok hát, buzdít Krisztus, a Szentlélek a szükséges órában megadja nektek, akit mondanotok kell. Felfoghatatlan nagy szabadság ez egy olyan világban, ahol minden szavunkért aggódnunk kell, mindent eleve pontosan tudnunk kell, ahol mindenkitől meggyőző szót várunk, és senkinek sem hiszünk.
 
De nem tudjuk mindig elmondani Istennek sem, hogy mivel van tele a szívünk: kétséggel és kéréssel, bánattal és örömmel, imádsággal és reménykedéssel, rossztól való félelemmel és jónak sejtelmével – de a Szentlélek  fohászkodik helyettünk és értünk, mondja Pál, és kiált a Lélek helyettünk, gyávák helyett: abbá, Atyám! – mert a kimondhatatlan fohászokat mindig a Lélek mondja bennünk. Nagy buzdítás ez nekünk, ennek az évnek a kezdetén.
 
Nehéz keresztyénnek lenni. Ha csak a szép múltunkat akarjuk elmondani, azonnal a legszebb színpadot kapjuk, ha csak kulturális értékeinket akarjuk megmutatni, rögvest miénk a legszebb múzeum, - de Istenről beszélni veszélyes, ahogy egy orosz keresztyén mondta pár évvel ezelőtt. Ahol Isten neve felhangzik, őrjöngeni kezd az amúgy gyáva értelem, de csalfa mód teszi: hallgat, közönyt mutat, elhallgatja azt, ami lényeges. Milyen nehéz hát nekünk – akik annyiszor meghátráltunk már Krisztus nevének megvallásában – most Isten elé állni, és könyörögni ez esztendő kezdetén – hogy szűnjenek a háborúk (óh, háborút mindig könnyebb kezdeni, mint befejezni!), hogy jusson eledel mindenki asztalára (s ne méricskéljünk senkinek érdemében), hogy ne büntessék, aki anyanyelvén beszél (történetesen, ha magyar), hogy ne kelljen életgondokon tengődnünk, hogy beteg gyógyulást lásson, a gyászoló vigasztalást, hogy a kereső magyar lélek megtalálhassa az örök Istent, hogy békességes és áldott esztendőnk legyen, – óh, van-e bizalmunk Isten elé vinni mindezt? Gerjeszd fel a Lélek ajándékát – az erőt, a szeretetet, a józanságot! –, mert a Lélek kimondja, ami neked kimondhatatlan. Mondanunk kell hát: hiszek Szentlélekben.
 
S végül, testvérek, ámulunk mindegyre, hogy miképpen lehetséges nekünk felismerni Isten nagy titkait! Kortársaink fülét szélhámosok duruzsolják tele, szemüket csillogó-villogó csodafélékkel kápráztatják, a miénket is, mert önmagunk kortársai vagyunk. A lélek éhes és szomjas – igazságot keres. Nehéz keresztyénnek lenni – mondottam az előbb. Igaz. De valósággal az igaz, hogy nagyszerű keresztyénnek lenni. S mi ezt ezzel az egyszerű hitvallással fejezzük ki: hiszek Szentlélekben. Amit eddig elmondottam a Szentlélek nagyszerű hatalmáról, azt egy szóban így is összefoglalhatjuk: a Szentlélekben terem számunkra igazság, vigasztalás, reménység – jó belátás, erő. Sőt, most azt is ki kell mondanunk – és éppen az isteni szeretet kapcsán, hogy a Szentlélek nemcsak terem, hanem teremt. Ami terem, az hosszabb-rövidebb folyamatok eredménye-gyümölcse – ezért utal az apostol Timótheus édesanyjára és nagyanyjára, a drága örökségekre, tapasztalatokra, az érlelődésre, a titkos vezettetésre, ezek mind-mind ott vannak már a mi életünkben is. Amikor pedig józanodunk, meglátjuk ezeket, amikor erőt kapunk, akkor összeszedjük szétszórt erőinket, s hálásak vagyunk, hogy mennyi mindent érlelt már bennünk Isten.
 
De a Szentlélek teremt is – újat teremt, mindent átformál, összeköti a mennyet és a földet, és bepecsételi szívünkbe Isten dicsőségét. Amikor az Apostoli Hitvallásnak ehhez a tételéhez érünk – hiszek Szentlélekben – egyszerre egybekötve látom az isteni világot és az embert, összekötve látom magamat Krisztusommal - élő hitben.  Igen, a Szentlélek ébreszt bennem hitet, megvilágítja az ige üzenetét, megváltoztatja észjárásomat – mert amik jók, tökéletesek, igazak, szentek, immár ezekről gondolkodom!  -, a Szentlélek formál, hogy olyan legyek, mint Krisztus. Ahol a Lélek ragyog, ott Isten ragyog, ahol a Lélek árad, ott Isten érkezik, ahol a Lélek a szívbe ér, ott vagyunk otthon Istennél – mert a Szentlélek társ az örökkévalóságban. Hogy hiszek – ezt azért mondhatom teljes érvénnyel, mert a Szentlélek ébresztett bennem hitet. Nem lemondó, gyáva félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem a termő és teremtő erő, a megváltó szeretet, és a megszentelő józanság Lelkét – bizony, jövel, jövel, Teremtő Szentlélek!
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Hogyha Isten adna a mi időnkben is egy Luthert az anyaszentegyháznak – kellene is, hogy adjon! – , adna egy Luthert, akkor ez a mi Lutherünk bizonyosan ugyanúgy keresné a kegyelmes Istent, keresné az irgalmat, a szeretetet, az igazságot, ahogy a régi Luther. S ha Isten adna Luthert, bizonyosan adna mellé egy olyan lelki atyát is, mint aki volt régen. Staupitznak hívták, ő volt Luther gyóntatója a kolostorban. Staupitz Lutherrel rendre elmondatta az Apostoli Hitvallást, és amikor ahhoz a cikkelyhez érkeztek: hiszem a bűnök bocsánatát, megállította a bűnei miatt gyötrődő Luthert és újra meg újra elmondatta vele ezt a cikkelyt: hiszem a bűnök bocsánatát.
Ma azonban, azt hiszem, Staupitz, a lelkigondozó nem ezt a cikkelyt ismételtetné újra Lutherrel, hanem a ma soron következőt: hiszem a szentek közösségét. Ezt mondatná vele újra meg újra. Okkal állapította meg az 1930-as években egy nagy anglikán teológus, William Temple, hogy bár az első négy-öt évszázadban az egyházatyák, koruk legkiválóbb szellemi alakjai mindent megfogalmaztak, hitvallási formába öntöttek és kitisztáztak, amit mi a Szentháromság Istenről elmondhatunk, ám az egyház kérdését sem akkor, sem azóta nem tisztáztuk. Nagy kérdés ma is, mit jelent az: hiszem a szentek közösségét.
A múlt alkalommal némi humorral azzal fejeztem be az igehirdetést, hogy amit az anyaszentegyházról négy rövid tételben az Apostolok cselekedetei alapján elmondtam, nevezetesen, hogy ott van egyház, ahol tanulják és hirdetik az evangéliumot, ahol van egymással való szeretetközösség, ahol gyakorolják a sákramentumokat is, és nem szűnik meg az igazság, ez afféle liberális megközelítés lett volna, engedékeny, minimalista. S azt is megígértem, hogy ma a konzervatív felfogást fogom elmondani. Így ma kísérletet teszek rá (úgysem esik nehezemre konzervatív dolgokat mondani). Ugyanakkor ezzel azt is jelezni akartam, hogy az egyházról többféle módon kell gondolkodnunk.  Múltkor különösebb bonyodalom nélkül, néhány egyszerű tételben elmondhattuk, hogy mit hiszünk az egyházról, mit hiszünk a keresztyénségről. Most viszont elmélyedve, pontosan, szigorúan fogalmazva kell elmondanunk, hogy a két tétel (hiszem a keresztyén anyaszentegyházat - hiszem a szentek közösségét) egybetartozik. Olyannyira egybetartozik, hogy a tudósok egyértelmű tényként rögzítik, hogy az Apostoli Hitvallásnak számos korai változataiból hiányzik ez a passzus: hiszem a szentek közösségét, - és ennek jelentősége van. Sok változatban természetesen ez is ott van, de nem tudni, melyik változat volt a leghasználatosabb. Például, biztos, hogy Galliában és Észak-Afrikában ez a passzus nem hiányzott. A keleti keresztyénség liturgiájában viszont nem mindig használták. Egészen a negyedik század végéig változatos a helyzet,  s ekkor alakul ki a konszenzusos szöveg, amit azóta minden keresztyén a világon egyforma módon vall. De sok esetben, amikor hitszabályt fogalmaztak a régiek, nem tartották fontosnak ezt a passzust, beérték az anyaszentegyházról szóló résszel. Mégis úgy hozta a sora, hogy a negyedik század végére ez a tétel is az egyetemes hitszabályok közé került. A konszenzus kialakulásának történetét nem ismerjük, de többféle okot felsorolhatunk, s mindenik sarkalatosan érinti a keresztyén hitet és életet. S mindennek alapját megtaláljuk a felolvasott Igében, a Korinthusi levél bevezető szakaszában.
Hiszem a szentek közösségét - ezzel azt jelezzük, hogy az egyháznak van története. A negyedik században egy Nicetas (vagy görögösen Niketasz) nevezetű püspök, aki a mai Szerbiában, Fehérpalánkon püspökösködött, arról ír, hogy a szentek közössége – latinul communio sanctorum – azt jelenti, hogy Isten egyháza magába foglalja azoknak az életét is, akik előttünk éltek, a szüleinkét, a nagyszüleinkét, a dédszüleinkét, a reformátorokét, az egyházatyákét, az atyákét, az ószövetségi szentekét egészen vissza Ádámig, és azokat is, akik majd utánunk jönnek, a gyermekeinket, az unokáinkat. Egyszóval a hitvalló tételnek, hogy van egy idői vonatkozása. Időben, történelemben, közösségben vagyunk azokkal, akik előttünk jártak, és közösségben vagyunk azokkal is, akik utánunk fognak jönni. Ezt egyébként a Heidelbergi Káté is így magyarázza: Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől fogva annak végéig által egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt Igéje, Szentlelke által oltalmazza, és hiszem, hogy annak én is tagja vagyok és az is maradok. Nagy alázatra és bölcsességre indít ez bennünket, s most ennek néhány vonatkozását említem meg.
Mindenekelőtt, az idői dimenziónak a megnyitása azt jelenti, hogy a keresztyénség nem velünk kezdődik, és nem velünk végződik. Ezt néha könnyű kimondani, de sokszor úgy élünk, mintha ezt nem tudnánk. Néha úgy viselkedünk, mintha velünk kezdődne, és velünk végződne a keresztyénség. Annyi a keresztyénség, úgymond, amennyi az én keresztyénség-történetem. De mi egy nagy szent folyamatban vagyunk Isten elválasztó kegyelme folytán mindazokkal egyetemben, akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét segítségül hívják bármely helyen, a magunkén és a miénken, ahogy Pál apostol mondja. Így kezdődik a Korinthusi levél: bármely helyen, a magunkén és a miénken - bármely időben, az ő idejükben és a mi időnkben: ez a szentek közössége. És mi ezt a boldog tapasztalatot terjesztjük ki időben egészen – ahogy a Heidelbergi Káté mondja – a világ kezdetétől annak végéig. Isten munkálkodik a történelemben, és munkálkodik az emberek között. Igéje és Szentlelke által embereket ragad meg, hív el, gyűjt egybe, és tart meg az üdvösség szent ígéretében.
Ebből az is következik, hogy el kell hordoznunk az előttünk járó nemzedékeket minden nyomorúságukkal együtt. Annak a felfogásnak, hogy velünk kezdődik és végződik a keresztyénség (na jó, talán még a gyerekem, az unokám konfirmáljon le, de nem kell ezt annyira erőltetni!), az egyik oka az, hogy a mai keresztyénség nagy szellemi támadásoknak van kitéve. Szüntelen a szemünkre lobbantják, az orrunkra koppintják, hogy: na de igen, inkvizíció, na de igen, keresztes háborúk, na de igen, tokás püspökök, na de igen, az egyházatyáknak ilyen, olyan megnyilvánulásai, na de igen a szent Niceai zsinat. A történész elmondja, hogy mennyi intrika, cselezés, csűrés-csavarás volt ott. No, mondjuk erre mi, magyar reformátusok, ezt mind régi dolog, viszont minket mindig üldöztek, gályarabjaink voltak, harcoltunk a vallásszabadságért! Ám erről nekem mindig az jut eszembe, hogy az 1800-as évek elején, mikor Debrecenben püspököt választottak, és az ellenpártnak nem tetszett, összecsapott a hierarchia meg a küriarchia. Ebből lett a híres Sinai-per, s mi büszke kuruc reformátusok elmentünk a labanc Bécsbe és feljelentettük egymást. És még mennyi minden van! Bizony, ilyenkor az ember könnyen mondja: semmi közöm a régiekhez, az én keresztyénségem közvetlen keresztyénség, egyenes utam van Istenhez, megkaptam Lelkének áldását, élek egy szép és drága jó közösségben, mi közöm ezekhez a régi dolgokhoz,  - a szentek közössége az, ami itt és most van.
S aki ezt srófolja tovább, hamar eljut oda, amit nemrégiben olvastam egy amerikai internetes egyházi portálon. Hogyan lehet harminc másodperc alatt megmondani, hogy milyen egy gyülekezet? Ez a harminc másodperc –amerikai módszer, lift-speach módszernek nevezik. Eszerint bárkiről megtudhatod kicsoda, míg a lift az első emeletről felér a harmadikra, elég erre ennyi idő. Ezt a módszert átvették az amerikai keresztyének is. Furcsállnám, de megtörténhetne, hogy ha belépne most ide egy amerikai testvér, máris – mindjárt fél tizenegy! – sőt, tíz óra hat perckor tudta volna, hogy budahegyvidéki gyülekezet milyen. A mai keresztyénség a gyötrelmében, bajában, gondjában gyökerezik ez, ha teher nekünk a régiekkel, a régi keresztyénséggel, meg az Ószövetség atyáival, meg a középkoriakkal közösséget vállalni. Ami a keresztyénségben itt és most van – ezt jelenti a szentek közössége. De sokan hirdetik ezt! Ám hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy éppen a negyedik század végén kerül be a Hitvallásba véglegesen a cikkely: szentek közössége – s nem véletlenül.
A negyedik század derekán a római birodalomban véget értek a keresztyénüldözések. Constantinus császár, türelmet adott, Theodosius császár államvallássá tette a keresztyénséget. Csakhogy az üldözés emlékei elevenen éltek. Különösen Észak-Afrikában, ahol sokan mártírok lettek, sokat szenvedett a keresztyénség. Amikor véget értek az üldözések, azt látták, hogy azok is keresztyénként teszik magukat, akik az üldözések ideje alatt megtagadták Krisztust. Voltak, akik a rejtegetett Bibliákat beszolgáltatták. Voltak, akik nyilvánosan megtagadták Krisztust. Túlélték az üldözéseket, sok hitvalló pedig áldozatul esett. S most megjelentek, és elkezdtek újra keresztyének lenni, csak úgy, minden további nélkül. De hát végül is, mondhatnánk, a keresztyénség a bűnbocsánatnak, az irgalmasságnak, az elengedésnek a vallása. Minden további nélkül lehet újra Jézus Krisztusban hinni, lehet papnak, püspöknek lenni, mert az árulók között nagyhatalmú atyafiak is voltak. Az észak-afrikaiak fellázadtak ellenük. Majd rendre csúfolódtak a többi keresztyéneken, mondván hogy ti mindenféle jött-mentet azonnal befogadtok, konkolyt vettek a búza közé. Nagy vita volt ez, évtizedekig tartott. Ha ma fölvetnék …. bár föl sem merjük vetni a kérdést! – nem vagyunk olyan bátrak, mint a régiek, gyávák vagyunk -  s mégis, ha fölvetnénk: mi legyen azokkal, akik a pártállam idején elárulták Jézus Krisztus ügyét, megtagadták a hitet, elszegődtek titkos ügynöknek? – vajon mit felelnénk rá? Visszafogadjuk őket, minden feltétel nélkül?  - a bűnbocsánat közössége vagyunk! Tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna? - az egész egy rossz álom volt! Csak egy színdarab a kommunizmus színházában, de igazából véve nem történt semmi? Mondjuk rá, hogy igen! De akkor hogyan számolunk el azokkal, akiket kivégeztek, börtönbe csuktak, mindenükből kiforgattak, tönkretettek? És ők, az áldozatok meg a tettesek hogyan fognak az anyaszentegyházban együtt meglenni? Azt tudom mondani, ez az egyik legsúlyosabb kérdése a mai keresztyénségnek, s nemcsak a volt szocialista országokban, hanem az egész világon. Ma is vannak keresztyénüldözések, mindenféle. A legszerényebb számlálás szerint ma 24 országában van keresztyénüldözés, köztük a világ legnagyobb népességű országában, Kínában, aztán iszlám országokban, és Indiában is. Hallottuk karácsonykor, Egyiptomban egy kopt templom előtt robbantottak, és ez kifejezetten keresztyénség elleni merénylet volt. Mit mondunk mi nekik? Hogyan segítsük azokat, akiket ma, 2011. január 16.-án üldöznek a hitükért? Mert amíg mi, akik túl vagyunk, ha nem is véres próbákon, ha mi nem tudunk tanulságokat levonni, akkor mit tudunk értük tenni? Hallgassunk úgy, ahogy a lusta nyugati keresztyének hallgatnak. Mert én nem hallottam az elmúlt tíz évben, hogy a német keresztyének tiltakoztak volna bármely arab országban a keresztyének üldözése miatt, vagy az amerikai keresztyének szólnának Kínának, hogy ne csinálják, amit csinálnak. Az olaj fontosabb, az arab vendégmunkások fontosabbak, a nukleáris leszerelés fontosabb, tudjuk jól. Vannak ilyen érvek és indokok is, - de mi a szentek közösségét valljuk, ismétlem Pál apostollal: azokról beszélünk, akik a Jézus Krisztus nevét segítségül hívják bármely helyen, a magukén és a miénken.
Tehát nemcsak az idő dimenzióját nyitjuk meg, hanem kimondjuk, hogy ma, itt a maguk helyén közösségben vagyunk a más helyen élő keresztyénekkel. Ezért bár okos volt egykor a donatisták kritikája az egyházzal szemben, amikor visszafogadták a bukottakat, mégis Augustinusnak volt igaza, aki szerint nem lehet másként megbékülnie két embernek, csak, ha egymás szemébe néznek. Ha azt mondjuk, hogy hess azoknak, akik elbuktak, ki vannak zárva, és lehetetlen, hogy újra felkeljenek és megújuljanak, akkor először is Isten ítélőszékébe ülünk (amire nincs jogunk), másrészt soha nem nézünk a szemükbe.
Még egy vonatkozása van az idő és a tér dimenziójának. Így mondja a Heidelbergi Káté: Hiszem, hogy én is tagja vagyok ennek a közösségnek. A Heidelbergi Kátét a 16. században írták, s akkor fordított volt a helyzet, mint ma, de annak is van üzenete. A nagy egyházmegújító harc során a drámai kérdés az volt, hogy én tagja vagyok-e az egyháznak. Ez is nagy-nagy alázatra int bennünket. Ma ugyanis azt tapasztalom – református körökben különösen –, hogy nem rendíti meg az embereket, ha nem tagjai az egyháznak. Sőt. Nem nézett rám szépen a papom - mondja valaki -, én abba a gyülekezetbe többet be nem teszem a lábamat. Már megint konzervatív prédikációt mondott a pap – mondja más -, keresek egy liberálist. Már megint liberális prédikációt mondott a pap, keresek egy konzervatívot. Az a pap ide húz a politikában, én oda nem megyek, mert narancsszínű az orra! Annak meg piros szegfűből van a füle, én oda be nem teszem többé a lábamat! A lábunkkal szavazunk, - s nem akarunk egyháztagok lenni. Szinte azt játssza ma a református ember, hogy könyörögjön már a pap, meg a presbitérium, hogy méltóztasson a templomba eljönni, és közösséget gyakorolni. Milyen csodálatos, amit a Heidelbergi Káté mond: hiszem, hogy ennek a közösségnek tagja vagyok, és az is maradok! Nemcsak akkor vagyok ott, amikor én vigasztalást, erőt, békességet, boldogságot kapok a gyülekezetben, hanem akkor is, amikor harcok, konfliktusok, hiedelmek, félreértések és drámák vannak, és más is kap vigasztalást, erőt, békességet, boldogságot. Én annak a közösségnek vagyok a tagja. Az lehet, hogy egy édesapa kitagadja a gyermekét, olykor megtörténik ez a borzasztó dolog, de egy gyermek soha nem mondhatja, hogy ez az ember nem az édesapám, és ez az asszony nem szült engem, nem az édesanyám. Viselkedhet úgy, mintha nem lenne az apja, viselkedhet úgy, mintha nem lenne az édesanyja, de ezt a tényt, ezt az igazságot, hogy az anyaszentegyházba hívott el bennünket és szült bennünket Isten Lelke új életre, ezt nem tudjuk eltagadni. Fordítva, mi boldogan valljuk, amikor mondjuk: hiszem a szentek közösségét.
Amikor a régi óegyházban kitört a vita, újra meg újra felidézték ezt a tételt: hiszem a szentek közösségét. Ezzel vallották meg és vallom meg én is, hogy amilyen nagy és felfoghatatlan titok, hogy én a szentek közé tartozhatom, ugyanolyan nagy titok, hogy Isten milyen módon tartja meg az Ő választott népét a világban. A példázat szerint Isten nem enged szolgái dühödt rendcsinálásának: kitépjük a konkolyt! S azért nem enged, mert bár a búza és a konkoly együtt növekednek, és tudjuk, hogy az anyaszentegyházban együtt vannak igazak és hamisak, szentek és tisztátalanok, amint a búza és a konkoly, ezek együtt növekednek, - de az egyik csak búza, a másik meg csak konkoly, és nem azonosak. Ez az anyaszentegyház egyik nagy titka.
A középkorban, mást is értettek a szentek közösségén, mert középkori módon mindent két szintre bontottak. A szentek a kiemelkedő alakokat jelentették, azokat, akiknek annyi érdemük gyűlt már, hogy abból nekünk is jutott. Olyan bőséggel termett a hűség, jóság, állhatatosság, igazság, tisztesség, hogy érdemet lehetett belőle átszármaztatni. Ez aztán oda fajult, hogy bár a Biblia alapján Dávid bűneiről tudunk, Péter gyávaságáról tudunk, de hogy egy középkori szent milyen volt, arról nem tudunk semmit. Olyan fényesre sikálták az életüket, hogy szinte már nem is volt emberek. Aztán később ez a felfogás tárgyiasult is, a commonio sanctorum-ban a sanctorum szót semleges nemben vették. Aquinói Szent Tamás így is értelmezte, s azt mondta, hogy ez nem a szent emberek közössége, hanem a szent dolgok, a sákramentumok közössége. És az a jó keresztyén, aki mind a hét szentségben részesedik valamilyen módon. S mire Lutherhez érkezünk, látjuk, a szentséggel boltolni is lehetett. „Mihelyt a pénzed a ládikában koppan, lelked a menybe izibe betoppan” – prédikálta Tetzel János dominikánus prédikátor meggyőző módon, s elég sok pénzt össze tudtak ebből gyűjteni. Mert így gondolta a középkori ember: a szentség átruházható, megszerezhető. Tárgyiasult.
De mit mond Pál? Ti itt vagytok megszentelve - ezt írja a korinthusiaknak, noha később éppen az úrvacsora kapcsán azt írja nekik, hogy nem dicsérlek benneteket, mert nem haszonnal, hanem kárral gyűltök egybe. Ezért utasította el a reformáció ezt a kétszintes felfogást, és hangsúlyozta az etikai jelleget. Szentek vagytok – ezt mondja a Korinthusi levél az első három versében Pál, majd utána semmi mást nem hallunk tőle, mint azt: hogy legyetek szentek. A keresztyénség ilyen módon életfeladattá válik. Ha nem lenne kiüresítve ez a szó, azt mondanám: életprogram ez. Isten a szentség dimenziójában hív meg bennünket, és a szentség dimenziójában nem lehet másnak lenni, mint szentnek. Aki felmegy az autósztrádára, az nem közlekedhet akárhogy. Ne legyünk hát olyanok, mint a viccbeli ember, aki megy az autósztrádán, bekapcsolja a rádiót, és hallja, bemondják: figyelem, figyelem, egy ámokfutó szembe megy a forgalommal! Mire az atyafi: na, már megint hazudik a média, mert itt nem egy ámokfutó jön velem szembe, hanem legalább ötven! A szent életnek vannak szabályai. Kár, hogy ehhez a szent élethez mi végső szükségben vesszük elő az anyaszentegyházat. Pedig az derül ki a hitvalló tételből (Hiszem a szentek közösségét), hogy a megszentelés az anyaszentegyházban megy végbe. Az angolok nagy Bibliája, a King James Version, amely ebben az esztendőben ünnepli kiadásának 450.-ik évfordulóját, helyesen érti ezt, magyarra áthozva így: Isten szentekül hívott el. Szentekül hívott el. Vagyis elkülönített és magának fenntart és megkülönböztet, és nem kever össze a világgal.
Ma sok minden hallottunk bűnről, vétkekről, bukásról, szentek közösségéről, megbocsátásról, búzáról és konkolyról. Nemrégiben mondta egy okos ember, amikor firtatták, hogy a keresztyéneknek mégiscsak jobban kéne szeretniük a bűnösöket: igen, igen, Jézus Krisztus leült a bűnösök asztalához és velük együtt evett. de nem nyitott velük közös éttermet. A bűnösök barátja volt, de nem az üzlettársa. Ez a keresztyén élet nagy művészete: Isten megújító kegyelmében szüntelenül szeretni, de soha nem cinkossá aljasodni. Hiszem a szentek közösségét, hiszem, hogy az egyház Isten Szentlelkének munkája, az üdvösség történetének közössége, hiszem, hogy az egyház az áldások közössége, és hiszem, hogy az egyház a végső idő közössége, mert sohasem a fennállóból szerveződik, hanem mindig az eljövendő isteni világ erői éltetik. Igen, tudom testvérek, ma az egyházra rájár a rúd – ahogy szokták mondani. De inkább azt mondom, hogy ma az egyház nagy próbatételben van, tényleges üldözések, és szellemi megvetés sújtja. A világ sok részén üldözik, Európában pedig megvetik. De te őrizd meg, ami tenálad van – mondja a gyülekezet ura, a Jelenések könyvében. Őrizd meg az igazságot, őrizd meg a megbocsátás hatalmát, őrizd meg meghívásodat az eljövendő örök életre, - légy hű mindhalálig és néked adom az élet koronáját.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A mai vasárnaptól egy régi adósságot szeretnék a gyülekezetben és a gyülekezetnek törleszteni. Ez a régi adósságom az Apostoli Hitvallás végigmagyarázása. Minden keresztyénnek hitvallása ez, amit Apostoli Hitvallásnak nevezünk, évezredek óta hangzik keresztyén közösségekben, és akik ezt mondják és vallják, évezredek óta közösségben is vannak egymással. Az Apostoli Hitvallás által közösségben vagyunk a régiekkel, akik ezt a hitvallást átadták nekünk, megtanítottak bennünket reá. Ők ezt úgy adták át nekünk, mint amelyben a keresztyén hit alapvető igazságai és tételei foglaltatnak benne, és aki ezt elfogadja, és – régi magyar szóval - kivallja, az közösségben van a keresztyénekkel. Mi is ezt adjuk át az utánunk következő nemzedékeknek, erre tanítjuk gyermekeinket, - néha jól, mint hitvallást, mint olyan alapot, melyre rá lehet helyezkedni, néha nem igazán jól, elvétve, úgy, mintha imádság lenne, mert sokszor az Apostoli Hitvallást imádságként mondjuk. De ha hittel mondjuk, nem bánom, mondjuk imádságként is.
Másrészt általános ismertető jegy is az Apostoli Hitvallás. Bármilyen felekezethez tartozzék valaki, és bármilyen különbség is legyen hitágazatok, felekezetek, hagyományok között, ha ezt mondjuk mi, reformátusok, és mondják római katolikusok, ortodoxok és még ki tudja hányan hányféle nevezeten, ha tehát ebben egyetértünk, akkor a leglényegesebb dologban egyet is mondunk. Mert egyre tekintünk, a Szentháromság élő Istenre. S mindjárt ehhez tartozik, hogy nemcsak a nemzedékek során, s nemcsak a hitbéli meggyőződésben van kimondhatatlan jelentősége az Apostoli Hitvallásnak. Van itt egy nagyon erős aktualitása is. Mert most nemcsak az adósságomat szeretném a gyülekezetnek törleszteni. Azt is el kell mondanom, hogy mi, keresztyének ma, a 21. század kezdetén önmagunknak is adósai vagyunk – azzal is, hogy az Apostoli Hitvallásban foglaltakat végiggondoljuk. Sőt, merem ezt kiterjeszteni: adósok vagyunk azzal is, hogy egyáltalán a hitünk tartalmát végiggondoljuk. Adósok vagyunk, mert alig beszélünk róla, pedig az apostol arra buzdít bennünket, hogy egymás hite által, hitből hitbe épüljünk. Az egyik hívő mondja a másiknak. Mára nagy divat lett a hit kérdését – azt nem mondom, hogy mellőzni – de mindenképpen bensőségesíteni, s annyira elzárni, magánügynek tekinteni, hogy meghagyással intézzük el. Te is hívő vagy, én is hívő vagyok, hívőnek lenni jó dolog, aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, aki hisz, az rossz ember nem lehet.
Mindig felötlik bennem a régi eset, amikor kezdő lelkészként a falu tanácselnökéhez kellett mennem, aki kedvesen fogadott is, ám jelezte, nem örül, hogy az iskolában szervezzük a hitoktatást. Majd azt mondta: üsse kő, én is hívő ember vagyok meg maga is vivő ember. Mikor látta, hogy elkerekedik a szemem – mert azért vasárnap őt nem láttam a templomban – mindjárt hozzátette: én a kommunizmusban hiszek, maga meg a vallásában, de az a lényeg, hogy hiszünk. Azóta töröm a fejem, hogy ha ez ennyire egyszerű és nem számít, hogy mit hiszünk, akkor végül is mi a baj a világgal?  Valóban, minden ember hisz valamiben, mindenki „hívő.” Hogy van hát ez? Egy szónak is száz a vége, mára olyannyira bensőségesítettük mi, keresztyének is a hitünket, olyan keveset beszélünk róla még egymás között is, hogy előbb-utóbb óhatatlanul a helyébe teszünk valamit. Mit is? Hát, ami éppen van, ami jön. A mi keresztyénségünk improvizálgató keresztyénség lett, de nem a szó klasszikus értelmében. A klasszikus improvizáció az, amikor feladnak az orgonaművésznek egy szép motívumot, dallamot, és ő fantasztikusan szép dolgot varázsol belőle. Mi viszont úgy improvizálunk, hogy ami éppen eszünkbe jut, arra fújjuk a nótát. Sőt, dallamot, a cantus firmust is mi költjük. Nincs ez így jól.
Ma tehát, és később is, nemcsak azt szeretném megmutatni, hogy mit mondunk, amikor a hitvallást mondjuk, mit kell értenünk egyes tételein, hanem azt is, hogy nekünk eleve szükségünk van a hit megvallására. Szükségünk van arra mondjuk a hitünket. Nem tudom, van-e még egy olyan nyelv, mint a magyar, amely a hit és meg-vallás szót, a hit és a vallás szót belső jelentésük szerint is összeköti – így: hitvallás. Ez az összekapcsolás a vallás szó aktív értelmét tárja fel, a vallás megvallás, kivallás, vallomás, konfesszió, az a mozzanat, amikor az ember előadja, elmondja, megmutatja azt, amit hisz. Márpedig, a hit - ha élő hit - mindig el is akar jutni a megvallásig. Igen, annak is eleget kell tennünk, amire Péter apostol buzdít, hogy készségesen adjunk számot, ha kérdeznek a bennünk lakozó reménységről, ha kérdeznek, ha vádolnak, ha bírálnak, ha szükség hozza, meg kell vallani hitünket. Ám magának hitnek is van egy belső mozgása. A hit meg akar nyilatkozni. A hívő szüntelen ezt érzi: el kell mondania! Hittem, azért szóltam – mondja a zsoltáros. Hittem, azért szóltam – mi is hiszünk, azért szólunk, bővíti Pál apostol. Azért szólok, mert hiszek, vagyis amit mondandó leszek, az a hitemben fogant és a hitemből születik meg. Nem maradhat bennem, nem rejthetem, nem titkolhatom. Az ujjongó zsoltár, egy másik, így mondja: nem titkolom el a Te dicsőségedet, a Te jóságodat a nagy gyülekezetben. (Zsoltár 40:11) Nem titkolom el az emberek elől, mert nem is titkolhatom, a hitem arra kényszerít, hogy megvalljam.
Meghagyom, és majd erről is lesz szó, a hit természetesen belsőséges valami. Nagy titok. Szívügy. Mégis, engedjétek meg, hogy most ezt a másik dimenzióját hangsúlyozzam: a hit megvallás. Vallás. Tehát benne kimondja magát a hívő, és elmondja, mit kapott Istentől. Sőt, azt is elmondja, hogy Isten az életünk forrása és boldogító célja, tehát hogy kicsoda maga Isten. A hitvallás vállalás is, szent kockáztatás, kísérlet arra, hogy elmondjuk, kicsoda Isten.
A mai artikulus, hitvallásunk első cikkelye: Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában. Mindenható Atya. Ez mindjárt a legnehezebb kérdéshez visz minket, de a hitvallásnak – mondom – meg van ez a kockázata. A szó köznapi értelmében nem közismereteket sorol, nem a kétszer-kettőről beszél, nem az 59-es villamos menetrendjét, nem a kurrens valutapiaci árakat adja elő. Másféle evidenciát mond ki, - életet, sorsot meghatározó igazságokat és titkokat. Isten Mindenható Atya. Ez egyszerre általános és egyszerre sajátos (személyes) hittétel. Olyan meghagyás, amelyre a legelemibb tapasztalatból is el lehet jutni. Jól emlékszem rá, amikor ösztöndíjas voltam az Egyesült Államokban, az egyetemen vitába keveredtem egy diákkal, aki hangos, harcias ateista volt. Milyen érdekes, az ateizmus is hit, és a modern korban az ateisták hívőbbek, mint a keresztyének, - vallásosabbak, aktívabbak, jobban szeretik elmondani, hogy nem hisznek, örülnek, ha vallhatják, hogy úgymond, szerintük nincsen Isten. Nahát, vitába keveredtem ezzel az ifjúval, s érdekesen alakult a vita, merthogy én, egy magyar anyanyelvű diák sarokba szorítottam őt. Mindenféle okoskodó kérdéseket tettem fel neki, majd a végén, a meghagyáskor azt kérdeztem tőle: mégis, ha volna Isten, minek neveznéd Őt? S minthogy ő már sarokba szorult, nagy fogcsikorgatva odamondta nekem: na jó, ha volna Isten, akkor így nevezném: kozmikus hatalom. Mégsem éreztem, hogy megnyertem a vitát, keresztyénként végképp nem. Én ugyanis azt vártam, hogy valami ilyesmit fog mondani: örök jóság, csodálatos szeretet. Tehát valami személyes meghagyást vártam tőle. De ezzel, hogy odadobta: kozmikus hatalom, úgy éreztem, nem mond semmit. Kozmikus hatalom. Hát, a Csillagok Háborúja nagy filmeposzában is az a jelige, hogy az erő veled! Talán ettől lett olyan népszerű ez a film, hogy mindenkinek, keresztyénnek is tetszhetett, s még egy buddhistának is, meg egy muszlinnak is, sőt egy ateistának is: az erő veled?! Normálisan ezt úgy szokták mondani: az Isten veled van, nem? Mi az, hogy kozmikus hatalom? Sokat tűnődtem ezen a megjegyzésen, és rájöttem, hogy ha végül is válaszolni kell valamit Goethe kérdésére, aki a Faustban veti fel, hogy mi abroncsozza össze a világot, mitől nem dől szét az univerzum, miért működik ez a felfoghatatlan, csodálatos valami, ami nem masinéria, hanem élő, lüktető eleven erővalóság, akkor egyszerű logikával, tapasztalataink alapján is mondatjuk: valami kozmikus hatalomnak kell itt lennie. S máris megyünk tovább, mert megjelenik a kórusban Spinoza, a nagy filozófus, aki amikor Istenről értekezik ezt mondja: Deus sive natura, Isten, avagy a természet. Vagyis, kérdezem: amit természetnek látunk, ismerünk meg, tapasztalunk: az Isten?  Vagy természet? Ezt Spinoza nem tudta eldönteni. Aztán jönnek a modernek, a 20. század második felének intellektuálisan becsületes tudósai, akik arról szólnak, hogy nem lehet ezt a kérdést megkerülni, hiába hőbörgött a 19. században az ateizmus, és csinált maga köré politikát is. Ha egy tudós intellektuálisan tisztességes, akkor Einsteinnel, vagy Szentgyörgyi Alberttel, vagy Heisenberggel – csak a nagyokat említem – csak azt kell mondja, hogy kell lennie valaminek, kell lennie egy alkotó hatalomnak, kell lennie egy tervnek, kell lennie egy rendnek, valaminek kell lennie. Mi azonban, azt mondjuk, hogy ez a valami: valaki, mi nem egy mindenható valamiben hiszünk, amit különböző elnevezésekkel lehet illetni, éppen mi divatja járja filozófiának, tudománynak. Hanem mi azt mondjuk, hogy ez a mindenható valami, ez a kozmikus hatalom, ez a véghetetlen, felfoghatatlan erő és élet, amiben élünk, vagyunk és mozgunk, hogy idézzem Pál apostolt, aki viszont régi görög költőt idéz (ApCsel 17:28), ez a valami: valaki  - Mindenható Atya.
És azért mondjuk ezt, mert ez az Isten szólt. Előbb le kell szögezni, hogy nem azt mondjuk ezzel, hogy mi hallottuk valamit, s az mintha szó lett volna. Nem költészetről van itt szó. A költészetnek valóban a leggyönyörűbb lapjaira tartozik, amikor a költő metaforizál, vagy még inkább antropomorfizál, és azt mondja: beszél a tenger. Mit beszél a tenger? Dehogyis beszél, hangokat hallunk mindössze, - de mondjuk: csattog a víz, harsog a szél, mennydörögnek a villámok, énekelnek a madarak. Sőt, mehetünk tovább, - azt mondja a zsoltáros, hogy a nap és a hold beszélgetnek egymással (19. zsoltár). Tényleg, beszélgetnek egymással? Gyönyörű költői kép ez. Mi azonban nem azért mondjuk, hogy Isten szólt, mert másképp nem tudnánk felfogni az isteni hatalmat. Azért mondjuk, hogy mindenható atya - mert Isten az, aki szólt. Szólt, hogy sötétségből világosság legyen. A keresztyénség alapvető hite, hogy a világ nemcsak úgy magától van, és Isten, akiről szólunk, nem puszta foglalata mindannak, ami van. Mi nem mondjuk: Isten avagy természet, sőt azt mondjuk: a világ nem csak úgy van, hanem úgy lett, a világosság lett, az univerzum lett, mert Isten szólt: legyen. Sőt azt is valljuk, hogy Isten a semmiből teremtett,  vagyis Isten nem az eleve meglevőt formálgatta és alakítgatta. És ez azt is jelenti – kapcsolódjunk az apostolhoz –, hogy ez az Isten, aki szólt: sötétségből világosság legyen, a szívünkben is szólt, Ő támasztotta a mi szívünkben is a világosságot. Ezért teszünk hitvallást, ezért hiszünk, ezért van vallásunk, mert Isten, aki sötétségből világosságot teremtett, aki minden hatalomnál öröktől több hatalom - ahogy Anselmus mondja: Isten mindig nagyobb, Deus semper maior -, ez az Isten szólt nekünk is.  Tehát a Hitvallás első cikkelyében az egyetemesből így jutunk el a sajátoshoz. Nevezetesen ahhoz, hogy nekünk valami különös közünk van Istenhez, amellett, hogy mi is része vagyunk a világegyetemnek. Istenhez valami különös köze van az embernek, - én nemcsak egy vagyok a világban tenyésző és enyésző, porból lett és porrá leendő valami,k közül, nemcsak része vagyok a világnak a magam tiszavirág-életével, Szent-János bogár fényével, nekem különös közöm van Istenhez. Talán ez az egyik oka annak, hogy a Hitvallást nem így mondjuk: credimus, hiszünk – hanem így: credo, hiszek!
Atya! Első helyen áll hitvallásunkban -  és döntő kérdést vet fel. Azt valljuk itt ugyanis, hogy a Mindenható Isten: Atya. Ez pedig döntő kérdés, hogy mondhatjuk-e így: Mindenható Atya? Nem udvarias kifejezés ugyanis, hogy Isten Mennyei Atyának nevezzük, hanem mély tapasztalat. És nem felfokozott túlzás, hogy a Mennyei Atyát Mindenhatónak nevezzük, hogy így hódoljunk Neki, és ezzel ismerjük el felsőbbségét. Feuerbach, a 19. század ateista filozófusa igen jól látta – ismerjük el, jól látta és fején találta a szöget -, hogy itt kell igazán a keresztyéneknek helytállni, és valamit mondani. Szerinte ugyanis a keresztyének sem csinálnak mást, mint amit mindenki csinál: antropomorfizálunk, emberiesítünk, vagyis amit a világban tapasztalunk, azt emberi tulajdonosságokkal ruházzuk föl. Sőt – mondja Feuerbach – a keresztyének ezen tovább is mennek, s amit egyébként mindenki csinál, azt a keresztyének megtoldják egy mennyei világgal, melyre mintegy égi vetítővászonra kivetítik a vágyaikat. Ezt nevezik projekciónak, vagy kivetítésnek. Nem vagyok halhatatlan? –  döbben az ember – hát kivetítek egy halhatatlan istenséget. Nem vagyok mindenható? – nemhogy a Himaláját nem bírom odébb nyomni, de a Gellért-hegyet sem. Kivetítek egy mindenhatót. Az ember nem boldog, mert szenved, körülvették a halál kötelei? Ügyefogyott – ahogyan a zsoltárt fordítja megkapóan a régi fordítás. Hát kivetítünk egy mindenre képes, felettébb ügyes szuperlényt. Feuerbach azt mondja, hogy amit isteninek állítunk, az tulajdonképpen maga ember. Önmagunk javított kiadása. Ezt vetítjük ki, ehhez imádkozunk, ennek hódolunk, és abban reménykedünk, ha ebből valami keveset megvalósítunk, már nem kell olyan sokat kivetíteni. S lám, a 20. század nagy ateista birodalmai, úgy is, mint a Szovjetunió és az Egyesült Államok vállalkoztak erre, ezen vetekedtek jó évszázadig, hogy ebből megvalósítsanak valamit. Mert ha, például, minden kunyhóban lesz villany, akkor az orosz paraszt nem fog azért imádkozni, hogy a Világosságok Atyja ragyogtasson rá fényt. Van fény – éjszaka is. Ha sikerül jó fájdalomcsillapító szereket föltalálni, már nem érzi úgy az ember, hogy a Könyörülő Istenhez imádkozzon. És így tovább, és így tovább... Most éppen ott tart ez az eszelős verseny, hogy azt keresik, miképpen lehetne az embert halhatatlanná tenni. A génmanipuláció, az ember géntérképezése mögött ez a nagy eszme van.
Mi azonban látjuk, hogy a kettő között nincsen ilyen egyszerű átmenet. A végtelen nem a véges felnagyítása, az örökkévaló nem a mulandó végtelenítése. Nem azért nevezzük Istent Mindenható Atyának – még egyszer mondom –, mert udvarolni akarunk ezzel, vagy mert szeretnénk mindenhatósággal felruházni, hanem azért, mert Jézus Krisztusban megértettük, hogy Isten valóban Atya.
Egyetlenegy kitérőt teszek ennek megértéséhez. Szószéken nem szoktam sokat szólni eretnekségekről,  nem érdemes, jönnek és mennek a maguk során, minek nekik ingyen reklám. Viszont a mi korunkban divatozott fel és le egy eretnekség, mely újabban Magyarországon is csilingel, noha másutt már kiment a divatból – jaj, szegény magyarok, megint divatja-volt dologgal bajlódunk! Ez a feminista ideológia. Ez azt hirdeti , hogy a hitvallásban, az imádságban, a Bibliában ki lehet (és kell) cserélni az atya szót. Például arra, hogy Anya, vagy arra, hogy „atya-anya”, vagy valamire. Pár éve Németországban jelent meg egy politikailag „korrekt” bibliafordítás melyben eszerint változtatták (illetve hamísították) a szavakat. Ám korunk feministái valójában Feuerbach követői, aki azt mondta volt, hogy az ember mindig kivetít valamit, s azt nevezi nagyszerűnek. Márpedig, ha emberi alkotmányról és elnevezésről van szó, akkor át is nevezhető – így az eretnekek. A kozmikus hatalmat – merthogy ez mégiscsak valami általánosság -  tetszés szerint átnevezhetjük. Mi keresztyének azonban azt mondjuk: csak meghagyjuk, hogy Istent kozmikus hatalomnak is lehet nevezni. Számunkra ő mindenható Atya – ez az ő neve! Nem mi találtuk ki ezt a nevet, hogy Istent, a Mindenhatót Atyának nevezzük. Ez Jézus Krisztus üzenete. Jézus Krisztus az Atyát nyilatkoztatta ki számunkra. Jézus Krisztus mennyei Atyát nyilatkoztatott ki. És itt érkezünk el hitvallásunk aktuális üzenetéhez is, és erről kell még befejezésül néhány szót szólni.
Értsük meg, nemcsak fogalmakkal játszunk itt: mindenható meg atya, hogy az egyik általános, a másik pedig személyes, és hogy az embernek így jó, hogy az általánost személyesen is megéli. Nem ez kapcsolódik itt össze, hanem egészen más. Az ugyanis a döntő dolog, hogy nem mi vagyunk azok, akik Istennel ilyen viszonyban akarunk lenni. Arra, hogy mi milyen viszonyban szeretnénk Istennel lenni, arra a vallás története a keresztyénségnél ezerszer szellemesebb megoldásokat hozott már. Ha betérünk a mai kor bármelyik vallási bazárjába, ott ezerszer jobb megoldásokat találunk és vehetünk. Az ember zseniális gondolatokat talált arra, hogyan kéne nekünk Istenhez viszonyulni. Nem sorolom őket. Itt most azt értjük meg, és azt valljuk meg, hogy Isten akar hozzánk így viszonyulni. Ő akar Atyánk lenni. A hatalmas Isten Atyánk akar lenni, a hatalmas szeretni akar. Tehát mi azt is mondjuk ki hitvallásunkban, hogy a hatalmas szeret, és hogy, aki szeret, az a hatalmas, - aki szeret, annál van a hatalom. Isten akar így viszonyulni hozzánk. Milyen csodálatosan írja le ezt a felolvasott zsoltár is. Elestem, elvesztem, halál kötelei vettek körül, beláttam a por-létemet – mondja, de Istenhez kiáltottam. Szeretem ezt az Istent, mert Ő szeret engem,  megsegített és megszabadított. Szeretem Istent, mert meghallgatja esedezésemet. Isten Jézus Krisztusban úgy mutatkozik be, mint aki az univerzum céltudatos és csodálatos teremtője és fenntartója, de mint akinek az emberi élettel sajátos célja van. Tehát véghetetlen dicsőségét, mindenhatóságát, világkormányzó hatalmát Jézus Krisztus által úgy éljük meg, hogy Istennek velem, az emberrel külön sajátos célja van. Hitünk nem filozófiai okoskodásokon, nem feltevéseken és meghagyásokon alapul. Amikor mi hitet vallunk, tulajdonképpen felelünk. A hitvallás felelet. Tapasztalataink alapján felelünk, válaszolunk Isten megnyilatkozására. Annak vallom Istent, aki Ő maga, annak vallom, aminek Ő önmagát egyetemesen megismertette: mindenhatónak, és annak vallom, akinek Ő megismertette magát nekem: Atyának.
Legvégül - mint minden alkalommal teszem majd - most is jelezni szeretném, miért szükséges nekünk a hitet megvallani. Sokféle körülmény hoz bennünket hitvalló helyzetbe, amikor  el kell mondanom a hitemet. A ma felolvasott két Igében, mint két szembefordított tükörben a következőket látjuk: a zsoltáros csodálatos tapasztalatról szól, halálból való szabadulásról, s mondja: az én Istenem meghallhatja kérésemet, esedezésemre hajtja fülét, odahajol hozzám. Én Őt szeretem, mert Ő, a mindenható szeret engem. Ezt idézi fel Pál apostol. Elmondja, sok hányattatása, üldöztetése, sarokba szorítása, mélyre nyomása, megaláztatása van a keresztyén embernek, - főleg akkor, ha hitet vall. A hitéért szenved. Tehát előbb idézi a zsoltárt: hittem, azért szóltam. Majd visszatükrözteti: hittünk mi is, ezért szóltunk. Mit hittünk és miről szóltunk? Hogy Isten a mi szívünkbe is világosságot gyújtott Jézus Krisztus által dicsőségének  visszatükröztetésére. Majd, még mindig a zsoltárt fokozva, azt mondja: mert minden tiérettetek van, hogy a kegyelem sokasodva, sokak által a hálaadást bőségessé tegye Isten dicsőségére. Amikor konfirmandus korunkban a Heidelbergi Káté magyarázatát tanultunk az Apostoli Hitvallásról, talán azt éreztük furcsán fogalmaz a káté. De itt van a gyökere, azt mondja: amikor megvalljuk Istenről, hogy Ő Mindenható Atya, akkor egyszerre valljuk, hogy Isten mindenható, minden a rendelkezésére áll, és mindent meg is akar tenni, mert Irgalmas Atya is, hogy minden a javunkra szolgáljon. A helyzetem nehéz, mondja a zsoltáros: nyomorúságom mélyén így kiáltottam, minden ember hazug. Senki nem mond igazat. Ám a nyomorúságban van egy pillanat, amikor felismerjük, nem azt kell mondanunk, amit gondolunk, vagy látunk (minden ember hazug), hanem a hitünket kell mondanunk – ez a  hitvalló helyzet, amikor én is, te is, a gyülekezet is, mindenki, aki Istenben, a Mindenható Atyában hisz, mondhatja az igazat. Isten az, aki világosságot gyújtott a mi szívünkben. Hiszek egy Istenben, Mindenható Atyában.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A mai napra az Apostoli Hitvallás következő szakaszát vesszük, ez így hangzik: harmadnap feltámadt a halottak közül. Már korábban is többször mondottam egy-egy artikulusnál, hogy milyen fontos az a cikkely, sorsdöntő a megértése, mennyi minden múlik rajta hitünk, öntudatunk, életünk, Istennel való kapcsolatunk számára. Ezért most bajban vagyok, hogy mostmár milyen retorikai fokozással hangsúlyozzam, hogy ez a ma olvasott cikkely a keresztyénség sarkalatos hitvallási tétele, tudniillik, hogy Jézus Krisztus föltámadott a halottak közül. Tehát inkább nem fokozom, mert minden fokozás csak tompítaná az élét. Engedjük csak magunkhoz közel az ige igazságát, amit Pál apostol a Korinthusi levélben ír, amikor a feltámadás titkáról beszél, és azt mondja: ha nincs halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadott fel. Ha pedig Krisztus nem támadott fel, akkor üres a prédikálásunk, üres a hitetek, - majd egy szakasszal később megtoldja: akkor semmit sem ér, hiába való a hitetek. Mondhatnám azt is, hogy az egész Apostoli Hitvallást azért kellett rögzíteni, azért vették használatba a keresztyének, azért mondjuk évezredek óta, amikor hitet vallunk, amikor megerősítjük egymást, amikor tételesen szeretnénk kifejteni, mit hiszünk mi, keresztyének, s mit hiszek én, mert ez a tétel indított mindent és ez a tétel áll a közepén: Jézus Krisztus föltámadott a halottak közül.
Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy ezt kivéve nincs is olyan hitvallási tétele a keresztyénségnek az Apostoli Hitvallásba belefoglalva, amely kapcsán ne volna érdemes vitába bocsátkozni. Bőséggel találunk akár a régi zsidóságban, akár más vallásokban, akár emberi elgondolásokban olyan meggyőződéseket, olyan tapasztalatokat, amelyeket párba lehet a mi hitvallási tételeinkkel állítani. Hadd említsek néhányat röviden. Azt, hogy Isten van, ezt minden vallásos ember hiszi, mindegy, hogy melyik valláshoz tartozik, - minden vallásnak ez az alapja: van Isten, van egy embert meghaladó transzcendens valóság. Még azt is mondhatnánk, hogy – elnézést a kifejezésért – még abban is egy gyékényen másokkal, hogy ez az istenség nem személytelen valami, nem elvont világerő, absztrakt világ-törvény, hanem személyes valóság. Arról lehet együtt sokakkal elbeszélgetni, hogy Isten küldött hozzánk a maga isteni világából kiváló alakokat, nagyszerű személyeket, prófétákat, messiásokat, szabadítókat, hűségeseket, akiknek élete, sorsa csupa nagyszerű titok a számunkra, de mind az isteniben gyökereznek. Azt azonban, hogy üdvözítőnket és szabadítónkat – ahogy Ézsaiás próféta könyvében olvastuk: az Úr választottját, akit Isten kedvel, aki nem töri el a megrepedt nádat, és a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, és igazságot hirdet a kapuban - , hogy tehát ezt a mi szabadítónkat – vagy ahogy Pál apostol mondja talányosan az athéni prédikációjában: ezt a férfiút - Isten azzal bizonyította mindenek bírájának, hogy föltámasztotta Őt a halottak közül, - ezt mások a legélesebben és leghatározottabban elutasítják. Abszolút hittételről van tehát szó, fordítópontról. Ezzel a hittel, ezzel a meggyőződéssel, a feltámadott Jézus erőinek a megtapasztalásával lépünk be valójában a keresztyénségbe, a keresztyénség szentélyébe, a szentek szentjébe. Itt dől el minden. Lehet ugyan a keresztyénségen belül is félig-meddig profánnak maradni, egy kicsit kívül is, egy kicsit belül is lenni, de ha a legmélyebb titokig akarunk eljutni, be kell lépnünk a szentek szentjébe, ahol a feltámadott Jézus Krisztusról vallunk hitet.
Olyannyira így van ez, hogy az Újszövetségben többször is azt olvassuk, hogy éppen ennek a bizonyságtételnek a kimondásakor csattan fel gúnyos megjegyzés. Pál apostol athéni igehirdetésénél is azt olvassuk, hogy miután elmondta az általános isten-érveket az ott levő görög filozófusoknak, talán még bólogattak is. Amikor idézte a görög költőket -  Istenben élünk, mozgunk, vagyunk! – még inkább bólogattak. Amikor azt mondta Pál apostol, kiről lesütött, hogy zsidó ember, hogy egy vérből teremtettünk mindannyian, nincsen különbség, mindannyian Isten gyermekei vagyunk, még jobban bólogattak – ilyet a Dalai láma is tud mondani, bárki tud mondani, és szép is, ha mondja. Nagy humanista, emberbarát, aki tudja ezt mondani, bólogattak hát: na, végre, valami szép vallásfilozófiát hallunk. De amikor a feltámadásról hallottak – jegyzi Lukács evangélista – némelyek gúnyolódni kezdtek. Ugyanezt halljuk pünkösd napján is, amikor Szent Lélekkel betelve kiálltak az apostolok, és szólták Jézus Krisztus nagyságos dolgait, hirdették a feltámadott Urat. Az ott lévők közül némelyek – mondja szintén Lukács – gúnyolódni kezdtek, mondván: ezek édes bortól részegedtek meg, részeg ember beszél ilyet, bolond ember mond ilyet. Amikor pedig Pál apostol fogságban, Festus előtt bizonyságot tesz a hitéről, azt mondja neki a római: bolond vagy te, Pál, a sok tudomány őrületbe visz téged.
Most leginkább a pünkösdi történet szavához kell igazodnunk, ahol Lukács nyomatékkal használja a gúnyolódás kifejezést. Ott nemcsak annyi történt, hogy gúnyolódni kezdtek, vagy gúnyolódtak, hanem szó szerint talán így lehetne fordítani, körbegúnyolták az apostolokat. Körbecsúfolták őket. Nem csak elhessentették egy legyintéssel, ahogy Festus: bolond vagy te, Pál. Nem csak szkeptikus megjegyzést tettek, ahogy az athéni filozófusok az Aeropáguson, filozófushoz illően, mindent megkérdőjelezve, s mindent gyanú alá téve (gyanakszom, tehát vagyok! - nem hiszek el mindent, tehát vagyok!) – legyintenek egyet Pálra, sőt kegyesen azt is mondják: gyere el még egyszer, meghallgatunk máskor is. Jeruzsálemben mutatkozik a történet lényege. Ott körbegúnyolták az apostolokat.
Istenről beszélni – ez nem nagy dolog, testvérek, aki hisz, aki vallásos, az eleve állítja, hogy van Isten. Istenről, mint személyről beszélni, ehhez is találunk magunknak beszélgető partnert, egyetértőt. Csodálatos isteni személyről beszélni, szabadítóról, messiásról, hűségesről, prófétáról, igazról – erről is tudunk érvényes szót mondani. A vízválasztó a feltámadás. Majd még meghallgatunk – mondják Pállal gúnyolódva.
Mielőtt azonban a drámát tovább vinném, szeretnék arról is szólni, hogy Krisztus követői számára sem olyan egyszerű dolog a feltámadás boldog hitét magukhoz ölelni. Nem olyan könnyű, és azért is hangsúlyoztam az előbb ezt a drámát, mert – megmondom őszintén – maguk a keresztyének is zavarban vannak sokszor, a keresztyének is alkudoznának másokkal, meg talán önmagukkal is, hogy úgymond, mindent aláírunk az Apostoli Hitvallásból, csak ezt ne kelljen aláírni. Egy idős lelkész mesélte, aki faluhelyen volt sok ideig lelkipásztor, tradicionális közösségben, ahol, ahogy szokták mondani, nagyon megadták a módját a temetésnek. Volt még virrasztó, öltöztették a halottat, funerátor volt a községben, aki eljárt temetés ügyében, ismerte mindeki a harangverseket, a rokonok ásták a sírt és hantoltak, a temetés után pedig tor volt, úgy rendesen, ahogy el kell búcsúzni valakitől. Nos, ez a lelkipásztor temetésről-temetésre nagy lelkesen hirdette a feltámadás boldog evangéliumát. Még fafejű sem volt, bár lehetett volna, mert ő is úgy tanulta a teológián a temetési beszéd titkát, hogy papnak nem szabad nekrológot mondani, a pap dolga az, hogy ő a feltámadást hirdesse. De ő nem volt fafejű, iskolás, hanem az elhunyt érdemeiről is mindig szépen megemlékezett. Ám mindig érezte, hogy valami gyanakvás, fenntartás, távolságtartás van közte meg az emberek között. Így aztán egy torban, mikor már kicsit emelkedett a hangulat, megkérdezte az egyik atyafit, hogy mondja meg neki őszintén, mi a bajuk vele? Ott él már tíz éve a faluban, csak nem az a bajuk, hogy nem a felszegről vett feleséget, hogy nincsen rokona a faluban, hogy városias a beszéde? Ekkor az atyafi megmondta neki az igazat: tiszteletes Úr, mi nagyon szeretjük magát, szeretjük a prédikálását is, meg ahogyan közöttünk forgolódik, el nem eresztenénk egy szekér aranyért sem. Csak egyet kérünk: ne beszéljen nekünk annyit a feltámadásról! Mire meghökkent a lelkész – hát hogy-hogy ne, neki az a dolga, hogy vigasztalást hirdessen a temetésen. Mire mondja neki ez az idős bácsi: megmondta nekünk – és idézett egy három nemzedékkel korábbi papot –, megmondta nekünk X tiszteletes úr ötven évvel ezelőtt, hogy nincs feltámadás, s csak azért mondja, mert ez hivatali kötelessége.
Velünk is baj van, testvérek, amikor a feltámadás hitének a megvallásához jutunk. Ezért hadd említsek néhány tényt az evangélium leírása szerint, mit éltek át húsvétkor a Krisztus tanítványai és követői. Először is minden evangélium egybehangzó tanúságtétele szerint az üres sír ténye megdöbbentést váltott ki. Természetesen a megdöbbenésnek sokféle gyökere lehetett. Talán emlékeztek testvérek, Krisztus eltemettetésével kapcsolatban elmondtam, hogy megaláztatásához az is hozzátartozott, hogy méltósága nélkül temették el. Nos, éppen húsvét hajnalán mentek volna az asszonyok, hogy az elmaradt köteles végtisztességet megtegyék. De nem tehették már meg. Mély megdöbbenést váltott ki az üres sír. És ezerfelé indultak az emberi gondolatok.
Emlékszünk Mária Magdalénára, akinek megjelent a feltámadott Jézus, de ő összekeverte a kertésszel, s könnyek között rimánkodott neki: Uram, ha te vitted el Őt, mondd meg, hogy hova vitted el, és én eltemetem Őt. A tanítványok döbbenete más, látják az üres sírt, angyal jelenik nekik, futnak haza a többiekhez, és Márk evangélista keményen, világosan leírja, hogy asszonyos beszédnek, fecsegésnek tartották, amit hírül adtak. Nem hittek nekik. De értesült a Nagytanács is, hogy valami történt. Elhengeredett a kő a sír szájáról, elmenekültek a sír őrzői, fényes jelenés támadt ott, s nem hallatszik már sírás a városnak abból a részéből, ahol Jézus tanítványai vannak. Ekkor lefizetik az őröket, hogy hallgassanak, és terjeszteni kezdik, hogy ellopták a holttestet. Miért? Nehogy híre menjen, hogy feltámadt.
Amikor azonban a feltámadott Jézus megjelenik a tanítványoknak, hit támad a bennük. Így kapcsolódik össze itt két motívum. Az egyik az ember sejtelme, hogy nem ér véget az életünk a földi élettel. Ez sejtelem, érzés, gondolat, reménykedés, - pislogó gyertyabél. Föl-föllobban, de nem ég igazán, csak telekormozza a lelkünket ez a mély, kipusztíthatatlan meggyőződés, hogy valami van, valami van az élet után. És az a valami nem a halál, nem a semmi, valamilyen folytatásnak kell lennie, - szinte minden ember hordozza ezt magában. Milyen szépen mondja Ézsaiás próféta – s ha másra is érti, hadd fogalmazzam így – ez az élet-tudatunk pislogó gyertyabél, halvány kis remény. Ám amikor reményünkkel (belezárva a földi lét valóságába) a halál faláig jutunk, szintén Ézsaiás prófétával szólva: csak tapogatjuk, mint vakok a falat, s akkor meg is roppanunk, a halál ténye-súlya megroppantja az emberi életet.
Egyszer egy okos ember azt mondta, hogy ő kétféle embert ismer: azokat, akik még nem álltak meg szerettük sírjánál, és azokét, azokat, akik már temettek. S akik már temettek, akiknek már van halottjuk, azoknak az életében repedés támadt, ahogyan hosszában megreped a nád, s egyre több súly repeszti, roppantja az életünket. De ez a mi Messiásunk, a feltámadott Jézus Krisztus - mondja róla Ézsaiás – nemcsak azt a pislákoló kis reményt nem oltja ki, hanem a megrepedt nádat sem töri ketté! Pedig a megrepedt nád nem jó semmire. Éppen ez az egyik nagy közös tapasztalatunk, amikor a gyász súlyos teherként ráakaszkodik az életünkre. Előbb talán a nagyszülők, aztán a szülők, aztán a testvérek, sokaknál gyermek, olykor unoka is, barát, ismerős, hozzátartozó hal meg, - egyre nagyobb és egyre terhesebb a batyunk, és egyre több a repedés. Milyen irgalmas, milyen kegyelmes a mi feltámadott Krisztusunk! A gyertyabelet egy pöccintéssel el lehet oltani, ahogy múlt vasárnap én is a túlégett adventi gyertyát egy kis mozdulattal eloltottam istentisztelet végén. És meddig tart egy megrepedt nádat eltörni? Mégis, nem a mi ilyen-olyan sejtésünk, gondolatunk, élet-vágyakozásunk lobban föl a tanítványokban ott Húsvétkor, hanem maga a Feltámadott az, aki megjelenik. Nem a feltámadás gondolata ébreszt hitet a tanítványokba, hanem maga a Feltámadott ajándékoz hitet. És ez azóta is így van. A feltámadás sejtelme pislogó gyertyabél. Néha fellobban és megvilágít körülöttünk valamit, néha engedi, hogy ne tévedjünk végképp a sötétbe, de az igazi fényt maga a feltámadott Úrjézus Krisztus ragyogtatja föl számunkra. Ő ébreszt hitet Lelke által, Ő ébreszt bennünk is hitet. Ha halljuk mások bizonyságtételét Krisztus feltámadásáról, Lelke által az bennünk hitnek forrása lesz, - és nekünk is ezt kell tennünk. Az élő, feltámadott Krisztusról kell bizonyságot tennünk, hogy másokban is hitet támasszon ő. Ez gúny tárgya kezdettől.
Elmondottam, hogy pünkösdkor körbegúnyolták a tanítványokat, Athénben csak legyintettek, aztán mondták, majd máskor is meghallgatunk. Pedig jó dolog a feltámadásról - márpedig Krisztus feltámadásáról – hallani, mert legalább négy nagyon fontos üzenete van, ezt a négyet szeretném most még röviden elmondani.
Amikor azt valljuk, hogy Jézus Krisztus feltámadott a halottak közül, mégpedig így valljuk, hogy: harmadnapra, vagy harmadnapon feltámadt a halottak közül, akkor arról teszünk bizonyságot, hogy Isten Igéje maradandó! S ebbe belefoglaltan altételként arról is vallunk, hogy Isten igen-je maradandó. Próféták jövendölték, hogy Isten szentje nem lát rothadást, íme, harmadnapra feltámadott. Mielőtt a test oszlani kezdett volna, mielőtt visszafordíthatatlan biológiai, kémiai, fizikai folyamatok indultak volna, Isten föltámasztotta az Ő szentjét. Istennek az ígéretéhez való hűsége ez – és mi ebből bontjuk ki, hogy Isten igen-je maradandó. Ebből is élünk, ez a mi egész életünknek alapja, ez mindennek az alapja, - Isten igent mond, Isten azt mondja: kegyen – és ő örökkön hűséges ehhez az akaratához! Isten teremt, teremtését fönntartja és újjáteremti. A keresztyén dogmatika egyik fő tétele, hogy Isten a semmiből teremtett. Ha azt mondjuk, hogy a halál semmi, azt is mondjuk, hogy a halál megsemmisülés, azt is mondjuk, hogy a halál végleges elveszés. De ezért mondjuk azt is, hogy Krisztus feltámasztása új teremtés. Hogy jövendöl Ézsaiás próféta? – A régiek elmúltak, és beteljesedtek, és újat kezdek. És tudatom veletek, mikor az meglesz. Isten Jézus Krisztus feltámasztásában újat kezd. Akik a Krisztusban vannak – mondja Pál – azok új teremtmény, új születés, új élet kezdődik bennük Isten maradandó, örök igenje értelmében.
Másodszor, amikor azt mondjuk, hogy harmadnapon feltámadt a halottak közül, akkor valljuk, hogy az élet több az emberlétnél. Számunkra ez a legnehezebb belátás, mert az életnek az a természete, hogy mindent kitölt, és elfoglal. Az emberi életnek is megvan ez a természete, legegyszerűbb példát tudok mondani: ismerősöm házat épített, nagy házat, olyan nagyot, hogy öt család beleférne. Néhány évvel ezelőtt beköltöztek. A múltkor találkoztunk, és azt mondta, hogy kicsi a házuk. Mondom: - hogy-hogy kicsi, harminc ember lakhatna abban a nagy házban, akkorát építettetek?! Azt mondja: - Belaktuk. Igen, nincs az a tér, nincs az a hely, amit az ember ne tudna belakni, minden sarokba jut valami, hirtelen mindennek lesz helye, - az élet folyamatos és szüntelen expanzióban van. Ezért amikor azt mondom, hogy az élet több az emberéletnél, mi ezt nagyon nehezen tudjuk felfogni. Mert nekünk annyi az élet, amennyit az emberélet ki tud tölteni, el tud foglalni, be tud lakni, és ami azon túl van, az nincs. Vagy ha van, ismeretlenként vonz, hogy elfoglalunk és belakunk. Ma arról ábrándozik az ember, hogy a világűrt is be fogja népesíteni. Múlt héten jött a hír, hogy találtak egy olyan biológiai valóságot, amelyben a hat meghatározó kémiai elem mellett van egy hetedik is. Sőt, ez kiváltja a hatodikat, nem szükséges foszfor a szerves élethez, az arzén is alkothat élet-elemet. Új életformát találtak – úgymond. S akkor mi van még itt? Elindult a tudományos fantázia, mi mindenből lehet még élet, mit lehet belakni, elfoglalni? Mégsem végtelenek az emberi élet határai, nem is ezt mondom, hanem azt mondom, hogy az élet több az emberi életnél. Pál apostol ezt így mondja a 2. Korinthusi levélben: mi pedig ebben a testben arra vágyakozunk, hogy ne kelljen levetkőznünk a halandó életet, hanem hogy fölöltöztessük a múlandóra, a halandóra a múlhatatlant. Hogy ne az legyen – az öltözéshez hasonlítva –, hogy először lecsupaszodunk a múlandókból, a veszendőkből, a halandóból, a megsemmisülőből és aztán fölöltözzük a halhatatlant, hanem arra vágyódunk, hogy elnyelje a halhatatlan, az örökkévaló a múlandót. Több az élet, mint az emberi élet. Isten az élet.
Harmadszor, Jézus Krisztus feltámadása– személyesen és egyedi módon az ő feltámadása - azt jelenti, hogy a megfeszített, meghalt és eltemetett, poklokra alászállott Krisztus támadott föl a harmadik napon. Vagyis Isten éppen ezzel bizonyította Őt annak, aminek Krisztus vallotta magát. Teológiai nyelven, Isten vindikálta Jézus Krisztust, melléállt, igazolta őt. A feltámasztás ítélet is, Isten Krisztusnak ítéli az igazság pálmáját. Nem volt hazugság, amit Krisztus mondott, nem volt hazugság, amit Krisztus tanított magáról, nem volt istenkáromlás, nem volt hagymázos maga-nőttetés, amit Krisztus földi életében láttunk. Isten Fiának nevezte magát, s azt mondta tanítványainak: az embernek Fiát elárulják, ítéletre adják, megfeszítik, meghal, és a harmadik napon feltámad. S mondotta: romboljátok le a testnek e templomát, és én harmadik napra fölépítem. Káromolja Istent, - vádolták rögtön, olyat mond, ami nem lehet! Mégis. Pislog a mécses-láng, roppan az a nád, de Isten igazolta Őt, előhozta a halálból.
És ebből a negyedik nagy üzenet, a boldog hit. Bűn, betegség, halál legyőzhető. Így mondja szép húsvéti énekünk: ha Ő fel nem támadt, nincs többé bűnbocsánat. Bűn, betegség, halál legyőzhető. És hogy nem távolba repítő hitről van szó, hanem most a szentek szentjénél állunk, a küszöbön állunk, be is kell lépnünk oda, noha  a kétségünk, hitetlenségünk, fájdalmaink, megroppant élettartásunk, pislogó mécsesünk visszatartana bennünket, be kell lépnünk a szentek szentjébe, - ide vezet ez a hit, és Isten ehhez nekünk sok-sok segítséget, támogatást és biztatást ad. Mert vannak nekünk is részleges győzelmeink. Ha fölkel egy beteg az ágyból, az vajon nem a feltámadás előíze? Bizony az. Ha valakire azt mondta az orvos, maradjon otthon, töltse el a hátralevő néhány napját békességben, készítse fel az övéit meg önmagát is a halálra – de ezt tíz éve mondták neki, és ma itt ül közöttünk, az tudja, miről beszélek. Aki előre elsiratta már szeretettét, s mégis itt van vele, az tudja, miről beszélek. Részleges győzelem ez. Nehezebbet mondok. Ha bajból, keserűségből, bűnből, bánatból, gyötrelemből, károkozásból, lelki, fizikai, bármiféle károkozásból gyógyult valakinek a szíve, és tudott igazán megbocsátani és elengedni, az győzött, és az tudja, hogy miről beszélek. Ha valaki hosszú évekig rejtegette bűnét, lappangva osont a fal mellett, ám egyszer eljutott a boldog és mindent átszakító döntésre, és letette azt a bűnt, nem cipelt tovább, és bocsánatot kért, és megengesztelte a másikat, az is tudja, hogy van győzelem a bűn fölött. Van győzelem bűn, betegség és halál fölött. Egy nagy teológus, Wolfhart Pannenberg így mondja, és igazán mondja: Krisztus feltámadása prolepszisz – elővételezés, előíz, foglaló. A jövőt észleljük, amikor Krisztus feltámadásáról beszélünk. Ugyan múlt időben mondjuk: harmadnapon feltámadott a halottak közül, de a jövőről beszélünk. S mi még az első napon sem vagyunk, nemhogy a másodikon. Az a harmadnap még előttünk van.
Végezetre engedtessék meg egy szójáték, amit az eredeti szöveg nem enged meg, de a magyar szavak megengedik! – azt mondja Pál apostol: ha a Krisztus föl nem támadott, üres a mi prédikálásunk – üres az enyém is! – és üres a hitetek, üres a tiétek is, testvérek! De Krisztus feltámadott és elsőszülött lett azok közül, akik elaludtak. Választhatunk: vagy üres sír vagy üres hit. Ha a Jézus sírja üres, akkor a mi szívünk és életünk megtelik a feltámadás boldog bizonyosságával. Ha az a sír nem nyílt volna meg, az a kő még mindig rajta volna, akkor a hitünk lenne üres. De igazán komolyan, talán mégsem üres a szívünk, pislog a gyertyabél, meg van még megrepedt a nádszál is,  - és a mi üdvözítőnk, szabadítónk, Messiásunk megrepedt nádat nem tőr el, pislogó gyertyabelet nem olt ki, hanem igaz fényt, világosságot, boldog feltámadás reményét önti mindnyájunk szívébe. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ma Hitvallásunkból ezt a cikkelyt vesszük - Jézus Krisztusról mondjuk: felment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat. Amikor az Apostoli Hitvallás egy-egy cikkelyét olvassuk, magyarázzuk és próbáljuk az igazi mélységeit megérteni, tudjuk jól: Istenről teszünk vallomást, - Őt valljuk, az Ő valóságát mondjuk ki: hiszek Istenben, hiszek Jézus Krisztusban, hiszek a Szent Lélekben. Valljuk Istent, aki világteremtő, gondviselő, megváltó, üdvözítő. Talán észrevettétek már az eddigi magyarázatok során, hogy mindegyre azt a kérdést próbáltuk felnyitni, hogy milyen Isten? Mert ez döntő kérdés. Az a kérdés ugyanis, hogy van-e Isten? - a zsoltáros szava szerint csak a bolond kérdése. A bolond teszi fel a kérdést, van-e Isten, és így felel rá: nincs, hiszen a kérdés (van-e Isten?) eldöntendő kérdés. Van vagy nincs? Ezt tehát Isten igéje a bolondság dimenziójába utalja. De az emberi kultúra története is azt bizonyítja, hogy az igazi kérdés sosem eldöntendő kérdés volt, hanem az, hogy milyen Isten, akiben hiszünk? Milyen Isten, aki van? Sőt, ezt tovább kell mélyítenünk. Éppen Kálvin az, aki azt mondja, hogy nem állhatunk meg annál a kérdésnél, hogy milyen Isten, qualis sit Deus, hanem azt is fel kell tennünk: milyen Isten a mi számunkra. Milyen Isten a velünk való kapcsolatában? Hiszen mi ezt nem tudjuk kérdezni, hogy milyen Isten a Mars-lakók számára, milyen Isten a bálnák számára, de azt a kérdést, igenis mindig, nagy izgalommal, sok belső gyötrelemmel és nagy vigasztalásokat kapva kérdezzük: milyen Isten a mi számunkra?
Éppen ezért, amikor most elérkezünk a felolvasott cikkelyhez (fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat), egy olyan dimenzióba lépünk, amelynek kapcsán – megvallom őszintén – igen nehezen tudunk feleletet adni az alapvető kérdésre (milyen Isten a velünk való kapcsolatában?). Mert azt, hogy milyen Isten, sokszor megtapasztaljuk gondviseléséből, hogy milyen Isten, azt megtapasztaljuk abból, ahogy a lelkünkben Szent Lelke által dolgozik, ha szabad ezt a kifejezést használni Istennel kapcsolatban. Hogy milyen Isten, azt világosan és egyértelműen látjuk Jézus Krisztus testet öltéséből, földi életéből, önkéntes kereszthalálából, megdicsőüléséből, föltámadásából. Hogy milyen Isten, azt megtapasztaljuk Szent Lelkének megannyi munkájából. De mikor azt mondjuk: felment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni eleveneket és holtakat,  akkor úgy érezzük, hogy mintha egy ablakhoz lépnénk oda kívülről, de az ablakot belülről  függöny zárja, és mi csak próbálunk betekinteni az isteni világba, ám csak homályos árnyékokat, mozgásokat láthatunk. Néha ellibben ez a függöny, s egy pillanatra belátunk az isteni titokzatos világába. Ezért a keresztyének is sok-sok gondot tudnak megfogalmazni és megélni e hitvallási tétel kapcsán. Elég, ha csak arra utalok, hogy a keresztyén ünnepkörben, mely most kezdődött nemrég, ádvent első vasárnapján, minden keresztyén végig tudja mondani az ünnepeket, de csak húsvétig. Aztán ugrunk egy nagyot, és mondjuk pünkösdöt. Áldozócsütörtököt nem szoktuk fölidézni. Olyannyira elfeledtük, hogy a nyugati keresztyénségben áldozócsütörtök ünnepe szinte ki is halt. Ezt a budahegyvidéki gyülekezetről is tudom, mert bár áldozócsütörtökkor is szoktunk istentiszteletet tartani, de olykor a lelkészen, meg a kántoron, meg a harangozón kívül más nem nagyon szokott eljönni. Pedig-pedig, testvérek: Krisztus felment a mennybe. Áldozócsütörtök ennek az ünnepe.
Sok küzdelmünk van tehát, és ezt a hitvalló tételt szinte önmagunk kétségei, bizonytalanságai ellenére kell tartanunk. Hadd hívjam ma a gyülekezetet arra, hogy tekintsük bele ennek a mélységeibe. Ám eleve elnézést kérek, mert messziről fogok nekiindulni, sajnos, én a helyből ugrás művésztét nem ismerem, mindig messziről kell nekiszaladnom, de igyekszem a távot gyorsan megtenni.
A keresztyén teológusok évszázadok óta próbálják rendbe foglalni és előadni az emberi hit-tapasztalatot. Nagyon sokféle hit-tapasztalat van, némelyik ezek közül érvényes, némelyik érvénytelen, némelyik tovább adható, némelyik nem adható tovább. Vannak az emberi lélekben olyan érintések, melyeket talán csak egy költő tud megfogalmazni. De van olyan tapasztalatunk is, amit bárkivel meg tudunk osztani. A teológusok két nagy dimenziót szoktak megjelölni, két rubrikát, ha arra a kérdésre válaszolunk, hogy milyen Isten. Az egyik rubrika alatt sorolják Isten közölhetetlen tulajdonságait, a másik alatt pedig Isten közölhető tulajdonságait. Istennek tehát vannak incommunicabilis és communicabilis tulajdonságai. A közölhető isteni tulajdonságok Isten létét, személyes voltát, Isten velünk való kapcsolatát érintik. Ilyenek: Isten tudása, bölcsessége, igazságossága, jósága, szeretete, könyörülete, szentsége, Isten örök rendje, Isten féltékenysége, Isten haragja, Isten szabadsága, mindenhatósága. A skolasztikus teológusok mindezt három alfejezetben is összefoglalják: Isten tökéletessége, Isten szépsége és Isten dicsősége.
Istennek azonban vannak úgynevezett közölhetetlen tulajdonságai is. Ezek Isten önlétére vonatkoznak. Isten önmagában önmagának elégséges. Ezt mi nem tudjuk felfogni, ez tehát olyan axióma, amit állítunk, de nincs hozzá bemenetünk, nincsenek hozzá analógiáink, nincsenek megosztható tapasztalataink. Hiszen az emberi élet véges, életünk mások életre támaszkodik, egyik élet a másikból támad, a másikhoz kapcsolódik. Tehát amikor azt mondjuk, hogy Isten önmagában önmagának elégséges – immár értjük jól –, egy nem közölhető, nem átadható isteni tulajdonságról beszélünk. Ugyanilyen Isten változhatatlansága. Számunkra ez is felfoghatatlan. Az antropológusok szerint az ember hétévenként kicserélődik. Ezt ugyan sohasem bizonyították, de állítólag, ha hét évet megér valaki, a nyolcadik évben már nem ugyanaz a sejtrendszere. Biológiailag teljesen kicserélődik az ember. Mi változunk, növekszünk és csökkenünk, terjeszkedünk és zsugorodunk. Az életünk halállal határos, fájdalmat, szenvedést, nyomorúságot ismerünk. Isten változhatatlan, ezt mi fel sem tudjuk fogni. Isten mindenütt jelenvalósága is ugyanilyen közölhetetlen tulajdonság, mert a fizika nekünk nem engedi meg, hogy egyszerre két helyen legyünk, ez nekünk lehetetlen. Még egy miniszternek sem szokott sikerülni egyszerre két helyen lenni, még kevésbé egy püspöknek. Ám hogy Isten mindenütt jelenvaló, és hogy Isten minden-idejű, Istenben minden idő jelen van örökkévaló módon, ezek számunkra fölfoghatatlan isteni tulajdonságok. Immánuel Kant elég világosan megírta „A tiszta ész kritikájá”-ban, hogy az ember csak térben és időben tud gondolkodni, így születtünk, minden fogalmunk, tapasztalatunk, elképzelésünk, minden, ahogy vagyunk: térhez és időhöz van kötve, és hozzánk van kötve a tér és az idő.
Mindezeket azért soroltam, mert amikor az Apostoli Hitvallásnak ahhoz a tételéhez érünk, hogy a feltámadott Krisztus, miután negyven napot eltöltött tanítványaival, és beavatta őket Isten országának titkaiba, kivitte őket Jeruzsálem mellé, felhatalmazást adott nekik – többek között a keresztségre! – majd őket áldva felemelkedett és eltűnt szemük elől, felment a mennybe. Itt tehát, még nekünk is hit-harcot kell folytatnunk, önmagunkkal szemben is, mert - mint mondottam – éppen csak bele tudunk pillantani a titokzatos isteni világba, amelyről ilyeneket mondunk: mindenütt jelen való, minden idejű, önmagának elégséges, véghetetlenül egységes és örökkévaló. Ilyen pillanatot többet is idéz a Biblia. István vértanú esetét idézem én is, aki kivégzésekor, szinte fél halottként föltekint és így kiáltott: láttam az eget megnyílni, és az én Krisztusomat a Mindenható jobbján ülni. Ugyanilyen János apostol látomása Patmosz szigetén, mikor elragadtatik, és mintegy látja a mennyei istentiszteletet, amit aztán nem tud leírni másképp, mint lenyűgöző szimbólum-együttesben. A Jelenések könyvében egyik szimbólum sorjázik a másik után, de nem azért, mert a száműzött Jánosra búbánatában rátört volna a poézis, mint szegény Ovidiusra, akit száműzött a római császár, s a tengerparton írta szebbnél szebb verseit, hanem, mert nem lehetséges az ember számára ezt másként leírni és fölfogni. És végül hadd idézzem Pál apostolt, aki a Korinthusi levélben a sok személyes támadásra válaszolva,  azt írja: ismerek egy embert – hogy testben-e vagy lélekben-e, meg nem mondhatom, ismerek egy embert, aki elragadtatott a harmadik égig – hogy testben-e vagy lélekben-e, meg nem mondhatom – , és látott kibeszélhetetlen látomásokat – hogy testben-e vagy lélekben-e, meg nem mondhatom. Mi értjük, hogy önmagáról beszél. Viszont azt is mondja az apostol: noha ismerek egy ilyen embert, aki kibeszélhetetlen titkokat látott, én a tekintélyemet, az igazságomat nem azzal erősítem meg, hogy ezekkel a titkokkal előállok. Azt akarom – mondja –, hogy mindenki annak tartson, aminek lát, és amit tőlem hall. Mégis ismer egy ilyen embert: egy villanásra ő is belelátott a mennyei világba?
Bepillanthatunk tehát az ablakon egy pillanatra, aztán újra lehullik a függöny. Hol van ez a mennyei világ, milyen ez a mennyei világ, hova távozott el Jézus Krisztus? Nagy-nagy kérdések ezek, és nekünk ragaszkodnunk kell, ehhez a hitvalló tételhez, ahogy önmagunkat is megerősítjük és cáfoljuk a régi ateista propagandát. Amikor Gagarint, az első űrhajóst fellőtték egy kapszulában, s keringett hármat-négyet a földgolyó körül, majd visszaérkezett, sajtókonferenciát tartottak. Itt megrendezte tőle egy bábuska, egy vallásos ortodox orosz öregasszonyt, hogy találkozott-e Istennel az űrben? Ekkor Gagarin azt mondta: ő ottan nem látott semmit. Másnap meg is írta a Pravda: Gagarin az űrben járt és nem találkozott Istennel, ergo Isten nincs. Azért hozom ide példaként ezt, mert bármilyen gyerekes és átlátszó volt az szovjetek propagandája, bizony, mi is így vagyunk olykor: ha nem érzékelem, nem tapasztalom helyét, és idejét nem tudom, mert térben és időben gondolkodunk, akkor a szívembe kétség költözik. Mindazáltal, ki tudunk mondani néhány lényegbe vágó igazságot.
Először is Isten végére-mehetetlen. Ha valamiért, ezért nem ismerjük meg igazán a mennyei világot, mert Isten végére mehetetlen. Hol lakik Isten? Hogyan jutunk el Istenhez? Hol van az Ő trónusa és székhelye? Talán emlékeztek, mikor Jób könyvét idéztem néhány héttel korábban, felolvastam az isteni megnyilatkozást. Jób szeretné az emberi ítélőszék elé vinni Istent, és beperelni Őt minden fájdalomért, szenvedésért, nyomorúságért, minden bajért. Isten megszólal a forgószélben, de nem azt kérdezi Jóbtól, hogy miért rossz helyre adta fel a neki címzett panaszt – jaj, jönnek vissza hozzánk ilyen levelek: hibás címzés, címzett ismeretlen! – hanem csak ilyeneket kérdez Isten Jóbtól: hol lakik az eső? meg tudod-e fordítani a Göncöl szekér szekere-rúdját? honnan jön a hó, föl tudod-e tartóztatni a tengeráradatot, megszámláltad-e az égen a csillagokat? Csak ilyeneket kérdez. Isten végére-mehetetlen térben és időben, és ha van Istenben tér és idő, az Ő véghetetlensége mindezt magába foglalja, de mi a saját terünkön és időnkön sem tudunk túlmenni.
Szabó Lőrincnek írt egyszer egy kedves, humoros tanító verset Szun Vo Kungról, a majmok királyáról, talán sokan ismerik. Föllázad a majomkirály, világhatalmat akar, perbe száll Buddhával, és alkut köt vele. Ha a majomkirály, el tud jutni a világ végére, akkor övé lesz a világ. Elindul hát a majomkirály, végiglohol világon, és tényleg eljut a világegyetem szélére. Öt nagy oszlop áll ott, hatalmas borzasztó oszlop. Ő középsőre odaírja grafitival: itt járt Szun Vo Kung, a negyedik oszlop tövébe pedig majom-módra odateszi a névjegyét. Aztán visszatér Buddhához, a világistenhez, és kéri a világuralmat. Így fejeződik be a vers: ekkor a világisten megszólalt: „te nyomorult majom, te barbár ész- és erőszörnyeteg, azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad hajt, és önzés fűti, lebírsz engemet?! Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből, nézz ide, nézd középső ujjamat, itt járt Szun Vo Kung, itt van ezt te írtad, s nézd piszkod itt a hüvelykem alatt!” Bizony, csak a világisten tenyerén futkározott ez a pökhendi majomkirály, aki azt hitte, hogy kiért a világegyetem szélére. Isten végérem-mehetetlen.
Ez bizony általános, mély emberi meggyőződés, nem is véletlen, hogy Szabó Lőrinc buddhista tanmeseként tudta megverselni. Mindannyian hordozzuk ezt az érzést, és amikor azt mondjuk: menny, ezzel azt mondjuk: Isten végére-mehetetlen.
Van azonban keresztyén sajátosság is. Nem tudok más vallást, amelynek a hitvallásában ez lenne, hogy felment a mennyekbe, ült a mindenható Atya Isten jobbján, - ezt mi keresztyének mondjuk. Tehát a keresztyének nemcsak azt mondják, hogy Isten végére-mehetetlen, hogy nem érünk ki Istenből, hanem valami egészen mást is mondunk. Azt mondjuk, hogy Isten és az ember között, vagy még pontosabban, a teremtő és a teremtmény között kvalitatív különbség van. Ezt szimbolikusan így fejezzük ki: fönt és lent. Isten a mennyben van, te pedig a földön vagy. Így jelöljük meg helyünket mi, keresztyének, a világegyetemben.
S mielőtt végül, a hitvallás tételének három mély, titokzatos értelméről szólnék, azt is el kell mondanom, hogy nekünk mai keresztyéneknek még külön harcunk is van önmagunkkal. Kétféle módon szoktuk a nagy kérdést kikerülni. Mi az, hogy menny, hol van a menny, mi az, hogy mennybe ment a mi föltámadott Krisztusunk és hol van az Isten trónusa? Az egyik kerülő: protestáns, rossz protestáns. A rossz protestáns földre sütött szemmel jár, feltűri az ingujját könyékig, és munkához lát. Őt nem érdekli semmi, csak amit gyúrhat. Ő a dolgos protestáns. Nem néz föl – miért nézzen föl? –, neki itt van dolga. Aztán – s elnézést kérek a római katolikusoktól –, de ha megszidtam a protestánsokat, a katolikusokról is kell néhány szót szólnom. A katolikusok úgy találtak kerülő utat, hogy a kérdést bezárták az emberi képzeletbe. Akárhányszor elmegyek egy szép barokk katolikus templomba, mindig pufók angyalkákat látok felhők szélén ülni bűbájos mosollyal, kis szárnyacskákkal verdesni. Így kéne akkor a mennyországot elképzelni, valami felhőkből épített trónus? Mindkét kerülő végzetes. Az egyik nem is akar róla tudni, a másik pedig teljes egészében az emberi fantáziának szolgáltatja ki a kérdést. Vajon, milyen lenne egy posztmodern mennyország, kedves testvérek? A barokkot ismerjük, s ha majd a katolikus egyház kanonizálja a posztmodernt, bizony kíváncsi leszek rá, milyen akkor az ember-képzelet szülte mennyország. Inkább azonban nézzük a nagy titkokat és a csodálatos üzeneteket.
A mennybemenetel Jézus Krisztus megdicsőítésének a zárása. Itt teljesedik be megdicsőítése. Ülj jobbomra – mondja a messiási zsoltár. Ülj jobbomra, míg ellenségeidet zsámolyul lábad alá vetem. Abszolút isteni, királyi felségében látjuk Krisztusunkat, aki teljes méltóságára állíttatik vissza. Ez szabadító kijelentés, a számunkra is szabadító. A szabadulás immár nem szubjektív érzés, nem valami egzisztenciális futam, miszerint ha hiszek Istenben és Jézus Krisztusban, akkor a lelki görcsök kigubancolódnak (ó, bár azok is kigubancolódnának,kívánom tiszta szívemből!) – ez valóságos szabadítás. A történelemben ritkán-ritkán élünk meg, de megéljük, és elmondhatjuk boldog szívvel, hogy nincsenek a történelemnek véglegesen lezárt alakzatai. Idéztem Gagarin elvtársat az 1960-as évekből. Ugyan ki gondolta volna akkor, hogy egy föltörekvő világbirodalom hipp-hopp, el fog tűnni?! És hol van ma? – nincs! Akik most feltörekszenek és végleges hatalmat vindikálnak maguknak, azok sem lesznek – tudjuk! Jézus Krisztus Úr mindenek felett! Felment a mennybe, ült az Atya Isten jobbjára, - a mindenható, világot kormányzó Isten jobbján ül teljes méltóságában.
Ha azt mondtuk, hogy Krisztus feltámadása legyőzte a halált, mert legyőzte a halált, és bebizonyította, hogy nem végérvényes a halál valósága, nem a halálé a végső szó, akkor Krisztus mennybemenetele a halál okát győzte le! Mert van oka a halálnak. Ez pedig az ember Isten elleni lázadása. Nagy és szabadító üzenetet mondunk, amikor azt mondjuk: felment a mennybe, ült az Atya Istennek jobbjára. De azt is mondjuk, hogy ő eljövendő. Bennünk, keresztyénekben különös módon keverednek az ádventek. Mire is várunk mi ádventben? Gyújtjuk az ádventi gyertyákat, énekeljük: veni, veni Immánuel, a régieket idézzük, a prófétákat, az atyákat, akik várták a Messiást. De ha csak ezt tesszük, visszafelé tekintünk. Így szól latinul a Jézus Krisztus visszajöveteléről a hitvalló tétel: adventurus – eljövendő, még egyszer eljön, és mi várjuk Őt. Várjuk igazság bírájaként, mert eljön ítélni élőket és holtakat, eljön igazság bírájaként az, akit ártatlanul ítéltek el. Ézsaiás prófétától olvastuk múlt vasárnap, szép ádventi jövendölésében: a törvényt igazán jelenti meg. Egy igaz bíró fog elérkezni, bírói hatalmat fog gyakorolni.
Összeszorulhatna a szívünk. Az a Krisztusunk jön ítélni élőket és holtakat, akit az ember – noha tudván tudta, hogy ártatlan – elítélt, az a Krisztus jön ítélni, akit az ember keresztre adott, likvidált és megsemmisített és elsöpört az útból? Akkor milyen bíró lesz ő, a bosszú bírója lesz? Feltámadott, az Atya jobbjára ül, királyi jogart vett a kezébe, és jön bosszút állni ellenségein? Olyan csodálatosan mondja a Heidelbergi Káté ennek a hitvalló tételnek a magyarázatánál: az a bíró fog ítéletet gyakorolni, az a bíró fog fölöttem ítélni, aki hagyta magát elítéltetni értem és az üdvösségemért! S így mondja a káté: én fölemelt fővel várom őt. Amikor azt mondjuk, hogy Krisztus eljövendő ítélni eleveneket és holtakat, akkor mi felemeljük a fejünket, és Őt, a mi Krisztusunkat így várjuk, mert Ő szeretetében, kegyelmében és irgalmában hagyta magát érettem megítéltetni.
S végül, azt mondjuk, hogy közbenjár érettünk. Auden-nek, a nagy angol-amerikai költőnek van egy szép verse, Újévi ének – ez a címe, ebben Isten valóságáról, titkáról szól. Itt mondja, hogy az ember ki- és betekintő értelme szüntelen keresi az istenit, de jönnek rendre vissza bontatlanul a mi Istenhez írott leveleink, így: címzett ismeretlen. A közbenjárásról szólok most. Jézus Krisztus, aki az Atya jobbján ül – mondja az apostol – szüntelenül közbenjár érettünk, és imádságainkat jó illatúvá teszi az Atya előtt. Amikor az imádkozásra tanít bennünket Krisztus, és azt mondja a tanítványainak, hogyha valamit kértek az én nevemben, az Atya megadja nektek, akkor ennek az igazi mélysége itt mutatkozik. Amikor Jézus nevében kérünk valamit, bizton remélhetjük a meghallgattatást, mert nekünk közvetlen közbenjárónk van. Elnézést kérek azoktól, akik szentekhez és közbejárókhoz szoktak imádkozni! Hadd bíztassam őket, nem kell a levelet kerülő úton küldeni, nem kell közbenjárót, közvetítőt keresni, mert a mi Krisztusunk nevében mondott imádságot a Szentháromság Isten második személyének a nevében mondjuk. Nem vétjük el, és bizton, isteni valóságba érkezik minden kérésünk. Hogy mondja Arany „Szondi két apródjá”-ban? Az a csodálatos két sor: Jézusa kezében kész a kegyelem,/ Egyenest oda fog folyamodni. Egyenest, egyenest a mi Jézusunkhoz, aki ül az Atya Istennek jobbján. Vigasztalásunk van tehát, testvérek, Krisztus mennybemeneteléből. Felvette testünket, ünnepeljük karácsonykor. Ezt nevezzük inkarnációnak. De fölvette és fölvitte, megtartotta az emberi testet mennybemenetelekor is. Ezt pedig assumptio carnis-nak nevezzük. Bizonyos zálog, pecsét, bizonyíték a számunkra - testünk feltámadására, kegyelmes ítéletre, minden imádságunk meghallgattatására, halál okának végső legyőzetésére: Ő fölment a mennybe, ül az Atya Istennek jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat. Veni, veni Immánuel, jövel, jövel, Immánuel.
Ámen

„A hatodik hónapban pedig elküldetett Gábriel angyal Istentől Galileának városába, amelynek neve Názáret,  egy szűzhöz, aki a Dávid házából való József nevű férfiúnak volt eljegyezve. A szűznek neve pedig Mária. És bemenvén az angyal hozzá, mondta néki: Örülj, kegyelembe fogadott! Az Úr veled van, áldott vagy te az asszonyok között.  Az pedig látván, megdöbbent az ő beszédén, és elgondolkodott, hogy micsoda köszöntés ez?!  És mondta néki az angyal: Ne félj Mária, mert kegyelmet találtál az Istennél.  És ímé fogansz a te méhedben, és szülsz fiat, és nevezed az o nevét JÉZUSNAK. Ez nagy lesz, és a Magasságos Fiának hivattatik; és néki adja az Úr Isten a Dávidnak, az ő atyjának, királyi székét; és uralkodik a Jákób házán mindörökké; és az ő királyságának vége nem lesz! Mondta pedig Mária az angyalnak: mimódon lesz ez, holott én férfiat nem ismerek?  És felelvén az angyal, mondta néki: A Szent Lélek száll te reád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged; azért ami születik is szentnek hívatik, Isten Fiának. És íme, Erzsébet, a te rokonod, ő is fogant fiat az vénségében; és ez már a hatodik hónapja néki, a kit meddőnek hívtak:  mert az Istennél semmi sem lehetetlen.” Lukács evangéliuma 1:26-37
 
Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Ma az Apostoli Hitvallásnak ahhoz a cikkelyéhez érkeztünk, amelyet így mondunk: Fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától. Ma tehát hitvallásunk egyik legnehezebb, de – bátran mondhatom – legszebb részéhez érkeztünk el. A múltkor, amikor Jézus Krisztus úrságáról szóltam, elmondottam, hogy megfigyelhető, hogy amint haladunk előre az Apostoli Hitvallást egy-egy cikkelyét mondva, az első néhány elvonatkoztatott tétel után a hitvallás hirtelen személyes hangvételűvé válik. Itt ugyanis nem azt mondtuk, hogy hiszünk az Úrban, hanem azt mondottuk, hogy hiszünk a mi Urunkban. Személyessé tettük, személyesen fogalmaztuk meg, amikor Krisztusról szóltunk. És a most felolvasott ige is Őreá vonatkozik, és a cikkelyek is Reá vonatkoznak: fogantatott Szent Lélektől, született Szűz Máriától,  - mert itt személyesen és ránk vonatkozó módon kell szólnunk. Nem valami kívülállóról beszélünk, nem egy elvonatkoztatott történetet ismétlünk meg néhány hitvalló tételben, hanem amikor ezeket a cikkelyeket mondjuk, magunkról is beszélünk, s mindazt, amit Krisztusról mondunk, azt úgy mondjuk, hogy mireánk vonatkozik.
 
Így fejezzük ki, hogy Krisztus, a mi Urunk emberi testet öltött, emberként járt közöttünk, emberi sorsot vállalt, de egyúttal, isteni csoda révén fogantatott, Istenként jár közöttünk, Istenként vállalt emberi sorsot. Ahogy a régi hitvallás mondja: Jézus Krisztus igaz Isten és igaz ember, valósággal Isten és valósággal ember. Nagy titok ez, csodálatos titok ez. Mégis sok-sok keresztyén van, aki a hitvallásnak ezt a tételét és – hozzáteszem gyorsan, majd szólunk arról is, amikor oda érkezünk: a feltámadásra vonatkozó tételt is –  elhagyná, és azt mondja: csodálatos tömörségű és mindenki számára elfogadható lenne az Apostoli Hitvallás, ha pusztán annyit mondanánk, hogy hiszünk Jézus Krisztusban, a mi Urunkban, aki szenvedett Pilátus alatt, megfeszíttetett, meghalt, eltemettetett, alászállt a poklokra, majd: hiszünk a Szent Lélekben, hiszünk az Anyaszentegyházban. Mondom most így,  hiányosan a hitvallást. Merthogy még keresztyének is vannak, akik lehetetlennek és botrányosnak tartják ezeket a ma idézett  megfogalmazásokat és tételeket. De ne térjünk ki előle, ugyanakkor ne vegyük elő a dogmatikai  bunkót (ezt bízza rám a gyülekezet, dogmatikát tanítok Pápán a teológusoknak, tudom, hogyan kell sulykolni, és rajtuk számon kérni), hanem nézzünk szembe ezzel az érzéssel, sokszor ki sem mondott gondolattal, hogy mégiscsak lehetetlen és mégiscsak botrányos dolog ez, hogy Jézus Krisztus így fogant: Szentlélektől. Lehetetlen, mondják sokan, mert ez olyan mértékű beavatkozás a természet törvényeibe, hogy már-már vakhit kell ahhoz, hogy ilyet hinni lehessen.
 
A természet törvényei megvannak, amikor Isten megalkotta a világot, azt a  maga törvényszerűségével alkotta meg! Olyan pedig nincs, harsog az ember, hogy fogantatott Szentlélektől, mert a természet törvénye, ahogy mi ismerjük, ezt teljes mértékben kizárja, tehát abszurd olyat mondani, hogy fogantatott Szentlélektől. Lehetetlen, mert értelmetlen, és azért botrányos ilyet mondani. Még Mária is meghökkenve, csodálkozva és elámulva kérdezi, mikor Gábriel arkangyal jelenti neki, hogy mi fog történni: hogyan lesz az, szó szerint így van, a görög szövegben: hogyan lesz az! Teljesen jellemző, hogy a legtöbb fordítás éppen az emberi gondolatot vagy érzést visszaadva így hozza: hogyan lehetséges az? Pedig Mária nem azt kérdi, hogyan lehetséges az, azt kérdezi, hogyan lesz az, hogy lesz az? De mi a fordításaiba beleolvassuk önmagunkat, s mindjárt átalakítjuk is filozófiailag a potencialitás és aktualitás tételei szerint, hogy miképpen lehetséges ez egyáltalán. Potenciálisan hogy van ez a dolog, nemhogy még aktuális is lenne? Mária ezt a feleletet hallja: Istennek semmi sem lehetetlen – és ez így van, kedves testvérek, Istennek semmi sem lehetetlen.
 
Éppen ezért most nem akarok semmiféle magyarázatokba belefogni, bár sokféle magyarázat van, s némelyik elfogadható, némelyik jól érvel, mert a keresztyénség története során mindig törték a tudósok a fejüket, hogy ez miképpen lehet. Én ezekbe nem akarok most belefogni, hanem azt a gondolatot viszem tovább, amit sok ember szíve kimondva, kimondatlanul hordoz: lehetetlen és botrányos ez. Valóban? Lehetetlen és botrányos? Hadd mondjam mindjárt először azt, hogy valóban lehetetlen és botrányos. De nem az a botrányos, hogy ez megtörténhet, hanem az a botrányos, hogy megtörtént. Gondoljunk ebbe bele. Isten valóban belép az emberi világba – ez a botrány. Merthogy Istenről az ember jószerivel úgy gondolkodik, hogy Ő az a valaki, valami, Ő az, Isten az, aki mentes mindentől, ami a múlandóság körébe van rekesztve. Azért Isten. Még a nagy ateista kritikus, Feuerbach is azt mondja, mikor bizonyítani akarta hogy a keresztyénség merő smafu, képzelgés, még ő is azt mondja, hogyha Isten volna, akkor olyannak kell lennie, aki mentes minden nyomorúságtól, minden végességtől, minden múlandóságtól. Isten olyan, hogy rá nem érvényes a gravitáció törvénye, fölötte áll a biológia, fizika, kémia törvényeinek. És így is képzeli az ember, amikor Istent képzel magának. Ősi érzés, ősi gondolat, nyugodtan kimondhatjuk, ősi igazság ez. Többször szóltam az elmúlt alkalmakon arról, hogy Isten és az Ő teremtménye között kvalitatív különbség van, Isten a teremtő, és minden egyéb teremtmény. És áthidalhatatlan a különbség – hát akkor éppen az a botrány, hogy Isten belép az emberi világba, Jézus Krisztusban, egyszülött Fiában emberré lesz. Ez a botrány. Isten halandóvá lesz, Jézus Krisztusban sebezhetővé lesz. Megismeri az éhséget, szomjúságot, a fáradtságot, az emberi lét minden nyomorúságát, megkóstolja a halált – ahogy Pál apostol mondja – eltemettetik és alászáll a poklokra.
Ez a botrány. Milyen isten az ilyen isten? Ez egy gyenge isten? Egy félisten? Milyen isten az ilyen isten? Továbbá Isten valóban az emberi világba, és fokozza azt, ami az ember számára addig is lehetetlen és botrányos volt, mert embertől születik –fogantatott Szent Lélektől, született Szűz Máriától. De amikor belép, teremtő tettel lép be. A középkori skolasztikusok sokat spekuláltak azon, hogy Istennek kétféle hatalma volna. Az egyik, latinul így mondják, a potestas Dei absoluta, ez Istennek örök, abszolút, véghetetlen hatalma, ez volt Istennek a hatalma a világ megteremtése előtt, de miután Isten megteremtette a világot és annak minden törvényszerűségét is, Önmaga hatalmát is korlátozta, ezt potestas Dei ordinata-nak nevezik. Ez korlátozott hatalom, Isten is betartja a játékszabályt. Hogy mondja Einstein? Isten nem kockajátékos, nem lutri megy a világegyetemben, nem úgy megy a világ, hogy ahogy esik, úgy puffan, itt törvényszerűségek vannak, és mi ezért ünnepeljük és dicsőítjük a gondviselő Istent, aki szavával, szeretetével, hűségével megőrzi ezt a világot a maga törvényszerűségei között. S most mégis, és szinte ennek ellenében, Isten egy teremtő tettel lép fel, teljes körűen beavatkozik,  - és ez a botrány az ember számára.
 
Isten beavatkozik. Mégpedig radikálisan – ahogy szokták mondani. Bár, megmondom őszintén, én nem tartom elegendőnek a radikális szót, ezt mostmár adjuk oda a fogorvosoknak meg a politikusoknak. A fogorvos kezeli a fogaink gyökerét, a politikusok meg mindig arról süvöltőznek, hogy radikálisan kell kezelni egy-egy problémát, de ez többnyire azt szokta jelenteni, hogy felé se néznek. Hagyjuk meg nekik. Isten azonban ennél is mélyebben avatkozik be, mert amit Krisztus fogantatásában és születésében látunk, az új teremtés. Nem is véletlenül mondja Pál apostol, hogy aki Krisztusban van, aki Krisztus által újjászületett, új életre jutott: az új teremtés. Nem a gyökerekig hatol le Isten, hanem a megváltás teljesíthetetlen feltételeit teremti meg. Ezeket a feltételeket meg kell teremteni. Az ember elveszett, az ember olyannyira elveszett, hogy képtelen önmaga szabadítására bármit is tenni, ami érvényes és hathatós. Isten viszont önmagában és az ember-Krisztusban megteremti az ember megszabadításának feltételeit.
 
Azután azért is botrányos ez az isteni tett az ember számára, mert nyugtalanító. Isten megtette, - Isten megteheti. Amit Gábriel arkangyal mond Máriának csodálkozó kérdésére: Istennél semmi sem lehetetlen, vagy ha kiegészítjük azt egy másik evangéliumi igével, mert ami embereknél lehetetlen, Istennél lehetséges, ezt örvendező szívvel halljuk sokszor. Hallgatja ezt a betegségében könyörgő ember: ami embernek lehetetlen, orvosnak lehetetlen, gyógyszernek lehetetlen, kuruzslónak lehetetlen, az Istennek lehetséges, hogy legyen gyógyítás és gyógyulás. Örvendezve hallja az ember, amikor csapdába zárul az élete és nem tud belőle kitörni, nincs mód, nincs út: ami embernek lehetetlen, Istennek lehetséges. Bizony sokszor fogadjuk ezt örömmel, s  buzdítjuk is ezzel egymást. Jószerivel ez az alapja annak, hogy merünk imádkozni, mert semmi más alapja nincs egyébként annak, hogy Isten elé álljunk és merjük Őt kérni. S mégis van az emberben – és itt van a megváltás, az isteni szabadítás nagy drámája -  van az emberben egy vonatkozás, ahol a boldog igazság (Istennek semmi sem lehetetlen!) nyugtalanná teszi az embert. Az embert kevélysége teszi nyugtalanná Azzal, hogy a Szentháromság-Isten az Ő második személyében emberi testet öltött, asszonytól született, húsból, vérből, csontból való lett,  egy közülünk, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja, mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt, nos, ez tölti el véghetetlen nyugtalansággal a lázadó embert. Jézus Krisztus a legnagyobb alázattal jött közénk, de nem cimborált a kevély emberrel. Nem lett társ és partner a lázadásban, a kevélykedő emberrel nem közösködött, nem alapított vele korlátolt felelősségű társaságot vagy zárt részvénytársaságot, vagy nyílt részvénytársaságot, vagy cimboraságot, vagy bármit. Inkább elhordozta egyrészt Isten bűn elleni haragját, és elhordozta másrészt a kevély ember Isten elleni lázadását. Milyen nyugtalanító, milyen zaklató, milyen felháborító, hogy Isten Jézus Krisztusban, az ő fogantatásában, testet öltésében, születésében letöri az ember gőgjét.
 
Másodszor, azért botrányos sokak számára az Apostoli Hitvallásnak ez a cikkelye (Fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától) mert a keresztyének is tudnak nacionalisták lenni. Szóljunk erről is. Egykor régen az ősi nacionalisták kérdezték: jöhet-e Názáretből valami jó? Merthogy Isten egy galileai parasztlányt választott ki a megfoganó és megszületendő Messiás hordozó edényéül, akiről ezt mondja az angyal: kegyelemmel, malaszttal teljes, szó szerint fordítva: olyan valaki, aki Isten teljes kegyelmébe befogadtatott. De hát hogy is van ez? Jöhet valami jó Názáretből? – kérdezgették Jézus korában a korabeli nacionalisták. Majd ugyanők azzal vádolták be Jézust a szintén nacionalista Pilátusnál, hogy Jézus maga galileai, azaz nacionalista. Bevádolták őt egy nacionalistánál, mert Pilátus is az volt - senatus populusque romanus – oda volt írva a jelzője: a római szenátus és nép, - tehát Jézus a római náció legfőbb képviselője előtt állt ott bevádolva, nacionalizmus vádjával. Jézus, aki Galileában, Názáretben nevekedett, akiről az éppen Őt vádolók kérdezték arrogánsan nem sokkal korábban: jöhet-e onnét valami jó?
 
De folytassuk. Pilátus nyugtalan lett, és éppen e vád miatt zavarodott meg, és nem értette, hogy Krisztus országa nem ebből a világból való. Jöhet valami jó a zsidó Máriától? Jöhet valami jó a zsidó szűztől? – kérdezgetik ma a nacionalisták. S kérdezik ezt a kvintesszenciális nacionalisták, a humanisták is. Jöhet-e valami jó abból, hogy a világ eldugott zugában, nem a fejedelmek palotájában, hanem egy istállóban, nem ott, ahol a világ nagy dolgait szövik- fonják a világot, hanem egy poros kis városkában – mely inkább falu, amit Názáretnek neveznek -, onnan jöhet-e valami jó, mert ott nagy fényesség nem ragyog, onnan az emberek szabadítást nem várnak és követelnek, ott nem szövik, fonják az ember megváltásának ügyét. Onnét mit várhatunk? Semmit, csak alázatot és engedelmességet. Onnét jöhet valami jó? De mintha a próféta szava csengene vissza Krisztus fogantatásában, testet öltésében és születésében. Ezt mondja Ezékiel próféta a maga idején, a maga nacionalistáinak: nem azért választott ki titeket az Úr, mert bármelyik népnél különbek, nagyobbak lettetek volna. Ellenkezőleg, mert ti voltatok a legkisebbek, és a legkevesebbet érőek, hogy rajtatok mutassa meg dicsőségét. Nem azért választatott ki Mária Jézus Krisztus szülőanyjául, mert ő lett volna a legbölcsebb, legtökéletesebb, legnagyszerűbb, legjobb törzsökből származó asszony, és úgy méltó, hogy a Messiás tőle szülessen. Ő alázatos szolgálóleány. Nem pártus hercegnő. volt Egyszerű názáreti cselédlány. Törjön a büszkeség, omoljon a gőg, s aki akarja, tartsa csak botránynak, hogy így fogantatott, így hordoztatott egy asszony méhében, s így született a mi Megváltónk. Istennek semmi sem lehetetlen.
 
Kedves testvérek, Isten útja nem a nagyság útja. Ahogy a zsoltár mondja, Isten a kevélyeket távolról ismeri, távol tartja magától Isten a gőgösöket. Istent nem találod ott, ahol büszkeség burjánzik, Isten nincs ott, ahol az ember kevélykedik és nőtteti magát, s önmagát hányra az egekre. Istenhez mindig engedelmességünkben és alázatunkban nyílik meg az út. És ez Mária titka, ő alázatos és engedelmes. Ahogyan a régiek mondották, amit Éva a engedetlensége és lázadása miatt elveszített a paradicsomkertben, és vele együtt elveszített az egész emberiség, azt Mária – ez a cselédlány – engedelmessége által visszaszerezte az emberiségnek. Mert ez az Isten titka, és ez az Isten útja.
 
S végül, mi protestánsok, a katolikus Mária-kultusz miatt igen sokat aggodalmaskodunk, amikor elérkezünk hitvallásunk ezen tételéhez: Fogantatott Szentlélektől, született – harapunk egyet – Máriától, már nagyon azt sem bírjuk kimondani, hogy Szűz Máriától, mert hát mi protestánsok vagyunk, és a katolikus testvérek pedig nem is tudjuk, hogy mit, de borzasztó Mária-kultuszt növelnek, és mindenfajta dogmákat hoztak ennek kapcsán. Pedig azt gondolom, testvérek, hogy ezzel a mi aggodalmaskodásunkkal – ami egyébként fölösleges aggodalmaskodás! – elveszítjük a református, vagy kálvinista pluszt, azt a felséges többletet, amely a hitünkben mindig feltétlen utat nyitott Isten felé. Olyannyira elvesztettük már ezt, hogy a pszichológia ma már alkalmazza azt a lélektani esetet, lélektani típust, amit így neveznek: hiper-protestáns. Ez pedig az anyátlanság szinonimája. Így aztán, ha akarjuk, ha nem, szegény József Attilát is be kell sorolnunk a hiper-protestánsok közé, mégha egyik verse szerint ő a görög katolikus vallásban született is Ismerjük versét:
 
Nincsen apám, sem anyám,
Se Istenem, se hazám,
Se bölcsőm, se szemfedőm,
Se csókom, se szeretőm
Harmadnapja nem eszek,
Se sokat, se keveset.
 
 Nos, ez a hiper-protestáns: nincsen senkim. Ahogy Ady mondja másképp: Vagyok északfok, titok, idegenség. Se apám, se anyám. Annyira félünk mi, protestánsok már csak azt is kimondani, hogy Szűz Mária, már csak azt is kimondani, hogy Jézus Krisztus édesanyja, már csak azt is kimondani, hogy fogantatott Szent Lélektől, született Szűz Máriától, hogy inkább harmadnapja sem eszünk... Se sokat, se keveset. Nincsen apám, sem anyám. Annyira félünk ebben a nagy isteni csodába alázattal betekinteni, olyannyira aggodalmaskodunk a Mária iránti túlzott tiszteletadás miatt, a Mária-imádat, a katolikus Mária-dogmák miatt, hogy közben elveszítjük az Istennel való kapcsolatunknak a nagy titkát is, ez pedig az engedelmesség! Mert mit mond Mária? Legyen velem, történjen velem a Te beszéded szerint. Ha ezt elveszítjük, akkor mindent elveszítettünk. Pedig ha van protestáns, református büszkeség, akkor az éppen az, kedves testvérek! Legyen az Isten akarata szerint! Hát nem éppen azzal húzzuk ki magunkat, hogy mi nem pedálozunk kilencvenezerrel, hogy egy kis érdemet fölhalmozzunk, mi nem vásárolunk búcsúcédulákat, mi nem megyünk a paphoz gyónni, hogy rója ki a hatvanhat Üdvözlégy Máriát, és a kilencszáz Miatyánkot, hogy beírhasson a Mennyei Atya egy piros pontot a mennyei ellenőrzőnkbe!? Legyen az Ő akarata szerint, mondja a boldog Szűz. „Mind jó, amit az Isten tészen, szent az ő akarata.” - énekelünk mi! - velem is legyen a te beszéded szerint! S ki mondja ezt, kedves testvérek? Az a Mária mondja, akinek a nevét még ajkunkra sem vesszük. Tanuljunk hát tőle, a szűztől, Máriától, aki szülte a mi Üdvözítőnket és megváltónkat.
 
Utaltam már a korábbi magyarázatok során arra, hogy a hitvallás nem csak úgy magától jön. Bár szép hagyomány, hogy a tizenkét apostol körbeült és összerakták az Apostoli Hitvallást, mindenik mondott egy cikkelyt, tudjuk, hogy ez nem így volt. De azt is tudjuk, hogy mindig volt valamilyen helyzet, valamilyen állapot, ami kikényszerítette a keresztyénekből, hogy megvallják a hitüket. Csak egy-egy mondatban: azt, hogy hiszünk Istenben és megvalljuk Őt, azt azért tesszük, mert erről bennünket az egész teremtett világ kérdez, mert a világban minden arról beszél, hogy: Isten teremtett, hát megkérdez bennünket a becsipogó kedves kis cinege, ha eleségért jön, kérdez a felkelő nap, és a csillagok, kérdez bennünket az egész univerzum. Felelnünk kell rá: mi mit hiszünk? Azt, hogy hiszünk Isten jóságában – olvastuk Jób könyvében – arról meg a nyomorúságaink kérdeznek és faggatnak. A sokféle helyzet, amire nincs magyarázat, nincs feloldás, mind-mind kérdez, és nem azt kérdezi, hogy hol van Isten, hanem azt kérdezi, hogy te most, aki szenvedsz, te most, aki beteg vagy, te most, aki gyászban vagy, te most, aki a vereséged legközepén, legmélyebbén vagy, te mit hiszel Isten mindenhatóságáról? Mit vallasz arról, hogy milyen Isten? Arról pedig, hogy hiszünk Jézus Krisztusban, arról megannyi vallás tesz fel nekünk kérdést. S egyre  erőteljesebben. Talán kétszáz éve még azt hittük, hogy a keresztyénség a kérdező vallás, amely szétárad a világban, kikérdezi és megcáfolja a más vallásokat, kikérdezi és megszégyeníti a pogányokat. Ma minden fórumon, minden találkozásunkban kérdez minket a buddhista, a muszlim, a hinduista, az animista, a szellemimádó, a spiritiszta, a sámánkövető, mindenki minket kérdez: kicsoda ez az Úr Jézus Krisztus? Azt is hallottuk, amikor Krisztust Úrnak valljuk, hogy többnyire a politika, a hatalom szokott bennünket lojalitásunk felől kérdezni. Ezt kérdezi az emberi hatalom: mi az, hogy rajtam kívül volna még úr, mi az, hogy rajtunk kívül, a fennállón kívül volna valami más, valaki más, s ti neki adjátok teljes lojalitásotokat?
 
Most pedig, amikor megvalljuk, hogy Jézus Krisztus Szentlélektől fogantatott, szűztől született, - az Istenhez való alapvető viszonyunkról vallunk, mert az eszünk, a fajtánk és a hagyományaink szólít vallástételre. De mindháromra - az eszünk, a fajtánk és a hagyományaink kérdésére is ezzel felelünk: ami embereknek lehetetlen, az Istennél lehetséges, Istennek minden lehetséges. Mondjuk mindháromnak: Istennek lehetséges, hogy Megváltót küldjön, lehetséges, hogy Krisztus személyében sorsunkat mindhalálig elhordozza, lehetséges, hogy Jézus engedelmessége által nekünk az eget megnyissa, és az alázatosokat fölmagasztalja. Az Apostoli Hitvallás sokak legnehezebben tételéről szóltam ma, ám ez a tétel nemcsak nehéz, hanem egyúttal szép tétel is, ez áll hozzánk a legközelebb. Amikor Szűz Máriáról beszélünk, és az ő engedelmességét dicsérjük, Krisztusról szólunk, aki testvérünkké  lett, elhordozza sorsunkat, s akiben Isten elrejtette az új élet valóságát. Ő igaz Isten és igaz ember, egyetlen közbenjáró, hűséges szabadító, üdvösségünkben, örök életünkben egyetlen kezesünk. Fogantatott Szent Lélektől, született Szűz Máriától.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az Apostoli Hitvallás következő artikulusa, melyről ma szólunk, így hangzik: alászállt a poklokra (vagy ahogy régiesen mondjuk: szálla alá poklokra). Amikor hozzákezdtem az Apostoli Hitvallás magyarázatához, elmondottam, hogy régi adósságom ez nekem, régóta tartóztam a gyülekezetnek azzal hogy az Apostoli Hitvallásról is tanítsak. Most már meg kell mondanom, hogy részben azért halogattam adósságom törlesztését, mert ez a mai szakasz olyan cikkelye az Apostoli Hitvallásnak, melyhez hihetetlenül sok spekuláció kapcsolódik. Bár Isten igéje határozottan, világosan, de az igére jellemző módon, szűkszavúan beszél erről, én úgy éreztem, hogy a sok spekuláció félre fogja sodorni az én gondolataimat, de a gyülekezetét is. Igen, ha ezt a szót halljuk, hogy pokol, akkor egy alagsori borkiméréstől kezdve egészen a pokol tűzéig minden eszünkbe tud jutni. Igen, valóban sok spekuláció, sőt gyakorlat is kapcsolódik a pokol tudatához, az alvilágnak, az elveszett lelkek gyűjtőhelyének képzeteihez. Annyira, hogy szinte lehetetlen átvágni rajtuk. Elég ha csak költőket idézek. Közülük talán a legnagyobb Dante, aki az Isteni komédiában írja le, hogyan útikalauza, Vergilius végigkíséri a pokol minden körén, bugyrán, mígnem koncentrikus, szűkülő körökként el nem jutnak a kilencedik körig, a könnyek taváig, s ott van belefagyva a sátán. Idézhetjük a nagy angol költőt, Miltont is, aki Az elveszett paradicsomban egy nagy jelenetsort ír le a pokolról, ahol a legyőzött lázadó angyalok dühösködnek, hogy Krisztus győzelmet aratott bűnön, halálon, poklon és síron, és fontolgatják a bosszú lehetőségét. Aztán idézhetnénk, vagy inkább kivetíthetnénk a falra festmények ezreit a kora keresztyénségtől kezdve mind a mai napig, a legdöbbenetesebb oltárképeket, apokalipsziseket, haláltáncokat, szinte valóságosan előttünk van, amit a régiek gondoltak a pokolról. Talán Hyeronimus Bosh  leghíresebb, aki valóban, szinte lenyűgöző hiper-realizmussal mutatja be, mit gondolt a középkor embere a pokolról. És színdarabokat lehetne idézni. Aztán, ha kicsit közeledünk a mi időnkhöz, amikor a 19. században kultúránk minden antropologizálni kezdett, így a poklot is, eltűnnek az ördögök – illetve nem tűnnek el, hanem átváltoznak, gondoljunk Dosztojevszkij megdöbbentő regényére, az Ördögökre. Az ördögből lázadó lesz, terrorista, öncélú gyilkos, bűnöző.  Vagy gondoljunk Rimboud-ra, a francia költőre, aki a trópusokon eltöltött kallódó életét írja meg Egy évad a pokolban címmel, vagy a magyar költőre, Faludy Györgyre, aki a recski gyűjtőtáborban töltött éveket. El lehet menni Recskre, meg lehet nézni, hogyan teltek Pokolbéli víg napjai – hogy a költeménye címét idézzem. S van gyakorlata is a pokolnak, gondoljunk a hardrock szélsőséges megnyilvánulásaira, meg a sátánizmusra, vámpirizmusra, korunk démonizmusára. S ha mindezt rettenetesnek, borzasztónak, embertelennek, a beteges fantázia szüleményének tartjuk, máris szeretném felhívni a figyelmet arra is, hogy gyerekeink ma már sokkal többet találkoznak pokoli dolgokkal, mint mi, ódivatú keresztyének. Elég, hogyha csak levesszük a polcról Harry Potter kalandjait, és belelapozgatunk, vannak abban is pokoli dolgok bőségesen.
Hitvallásunk Krisztus temetése és feltámadása közé helyezi ezt a tételt: alászállt a poklokra. De ebben egyúttal előre is tekint, az utolsó ítéletre, melyről szintén Krisztussal kapcsolatban, a végidők várására nézve vallunk. Krisztus eljön ítélni eleveneket és holtakat. Krisztusnak lesz még egy ádventje, így is mondja a latin: adventurus, eljön még egyszer, immár mint ítélő bíró. Mégis meg kell kérdeznünk, mi az a pokol? És mivel Kant óta tudjuk, hogy nem tudunk csak térben és időben gondolkodni és elképzelni, azt a kérdést is fel kell tenni, hogy hol a pokol. És mivel mi, emberek tesszük fel ezt a kérdést, és önmagunkon kívül más nem nagyon szokott érdekelni minket, azt a kérdést is feltesszük: kik vannak a pokolban?
A 19. század óta, amikor megkezdődött a nyugati kultúrában mindennek antropologizálása, fokozatosan három határozott válasz alakult ki, és a kultúránknak, sőt – nyugodtan mondhatom – a teológiánknak, a prédikálásunknak, a lelki gondozásunknak, a jövő-tudatunknak a különböző eresztékein keresztül el is érkeztek hozzánk ezek a válaszok. Ezek így hangzanak: nincs pokol, s éppen ezért sehol sincs olyan, hogy pokol, és senki sincs a pokolban, mert ha nincs, akkor ott nincs senki. A 19. században az amerikai pragmatista filozófia nyomán alakult ki az a meggyőződés, hogy azért szükségtelen a pokolról spekulálni, mert a halál megsemmisülést jelent, a halál annihiláció. El is nevezték ezt a filozófiai-teológiai mozgalmat annihilácionizmusnak – fölírtam külön, hogy ki tudjam mondani, oly borzasztóan hangzik a kifejezés, mint maga a pokol. Ehhez a meggyőződéshez sok-sok keresztyén érvet is hozzákapcsoltak. Ha van pokol, és vannak a pokolban kárhozott lelkek, és valahol meg is van ez a pokol, akkor hol van Isten humanitása? Akkor hogyan igazoljuk – ez az istenigazolásának, a teodiciának a nagy kérdése -, hogy Isten örökkévaló és szeretete mindent áthat? Akkor mit kezdünk Isten igazságosságával, akkor mi végre való a kegyelem, mi végre való Krisztus áldozata? Igaz-e az, amit Péter apostol mond, hogy Isten türelmesen várakozik az ítélettel, hogy mindenek megtérjenek? Igaz-e amit Pál apostol mond Timótheshoz írt levelében: az az Isten akarata, hogy minden ember eljusson az igazság ismeretére és üdvözüljön? Nehéz és súlyos kérdések ezek, a 19. század pedig egy nagy tagadásba gyúrta össze ezeket. S bár ott van az Apostoli Hitvallásban, hogy alászállt a poklokra, bár mind az Ószövetség, mind az Újszövetség – szűkszavúan, de határozottan – említ egy világot, valóságot, létdimenziót, amit pokolnak nevezünk, ha ezt a sok idézett ellenérvet összegyúrjuk, az a mi szívünknek is jólesik. Jó azt hallani, hogy nincs pokol. Mikor azt halljuk, hogy nincs pokol, nincs kárhozat, meg is nyugszunk rendesen.
De néhány más érvet is ide kell hozni, testvérek. Tudjuk, hogy az emberi életet mélyen áthatja az, amit a filozófia radikális rossznak nevez. Ebben mindig is nagy kutakodás határozza meg az embert: honnét van a rossz? Udne malum? – kérdezték a régiek. Honnét a rossz? Hiszen olyan szép a mi civilizációs és kulturális vállalkozásunk, olyan igaz szeretetben igyekszünk az utánunk jövő nemzedékeket szépre, jóra, igazra megtanítani! S mégis, ismétlődik, sőt, nemcsak ismétlődik, hanem fokozódik a rossz. Én ezt a kérdést történeti kérdésre fordítom, s így kérdezem: honnét a 20. század, honnét a két világháború pokla, honnét az emberirtások, kezdve az afrikai emberirtásokon, a zsidóirtáson át a szovjet lágerekig, el Kambodzsáig, el az általunk nem is tudott tíz- százezrekig, milliókig, el addig, hogy a 21. században, itt tőlünk 6-700 km-re Szerbiában, Boszniában mi történt!? Honnét a rossz, honnét a 20. század? Van valami radikális rossz, amit Karl Bart, a nagy svájci teológus németül így nevez el: das Nichtige – semleges nemben, a semmis, ami úgy van, hogy nincs. Van a nincs!
Aztán mondhatnánk azt is, mintegy felelve a 19. század századiaknak, akik szerint pokol nincs sehol, hogy mégis van. Olyan ez, mint a puctum matematicum, az sincs, mert a matematikai pontnak, nincsen kiterjedése, de az a pont mégis van. Mert ez az origó, anélkül a vonatkoztatási pont nélkül nincsen tér, nincsenek szerkezetek a térben, nincs kiindulási és megérkezési pont, ez a semminek, a rossznak, a bűnnek az origója, kiindulási és megérkezési pontja, kezdete és végállomása. Hát ez a pokol. Idő nélküli örökkévalóság, hely nélküli hely, végtelen szorosság. És hogy adjunk a régiek igazságának is, a modern ember tudatában a pokol (a középkori képzetek emlékére) valami rettenetes kazánház, ahol égetik az embereket, mint ahogy a gonosz gyerek felszúrja egy pálcikára a cserebogarat és forgatja a tűz fölött. Mindenféle elképzelhetetlen kínok vannak itt. De ez csak képzet. A hatvanas években Amerikában volt egy nagyon sikeres kis füzetecske, ennek ez volt a címe: Inferno – pokol – alvilág. A karikaturista e füzetben a maga korát parodizálta. Az egyik legtetszetősebb karikatúráján a pokolban a földbe beásva több száz ember feje látszik, és egy ördög fűnyíróval nyírja a fejüket, míg a másik ördög mondja: itt vannak azok a jó szomszédok, akik nem átallják víkenden reggel hattól este tíz óráig nyírni a füvet a szomszédok legnagyobb kellemetlenségére. Egy másik karikatúrán nyárson sütnek valakit, s mondja az egyik ördög a másiknak: hát itt vannak azok, akik az étteremben mindig kifogásolták, hogy nem sütötték meg rendesen a húst. De értjük, még ezekből a paródiákból meg az emberi képzeletből is, hogy a pokol valami szélsőséget hordoz, amit a középkorban jobbára tűzzel szoktak ábrázolni, - a pokol a tűz, a pokol tűzét szokták rossz akaratú emberek a másokra kívánni Ám idézzük csak fel Dantét, nála a kilencedik körben, a poklok poklában, a legmélyebben, ahol bezárul minden kör, fagyhalál van. A könnyek tavába belefagyva ott van a sátán, a könnyekébe, abba a világmilliós könnytengerbe, amit minden embernek el kell sírni, amit minden fájdalom, minden rossz és minden gonosz okoz.
A modern korban volt még egy igen szellemes felelet, Jean-Paul Sartre, a híres-hírhedt filozófus – aki sohasem tudta eldönteni, hová tartozik – tett egyszer egy megjegyzést: a pokol, a másik – tudniillik a másik ember. Erre viszont azt kell mondanunk, hogy ha van élet a halál után – márpedig van élet a halál után –, és ha ez az élet csak a mennyben lehet – a modernek szerint  –, akkor hadd szellemeskedjek egy kicsit, szegény Sartre számára a mennyország is pokol lesz, mert bizony a mennyországban is van másik. Sőt, éppen az a mennyország, hogy van másik, a pokol pedig éppen az, hogy ugyan van másik, de annak a másiknak nincsen hozzám köze. Még egyszer mondom, a Szentírás szűkszavú, csak néhány szó, néhány meghatározás áll benne. Gyehenna. Jézus azt mondja, amikor bűnről és szent életről beszél: ha a te szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt, mert jobb neked vakon Isten országába menni, mint a gyehennára vettetni. Aztán hallottuk – olvastam a zsoltárban – seol, - ez egy ószövetségi szó, magyarban belehalljuk, hogy sehol, de a két szónak nincs semmi köze egymáshoz. Seol, mondja a zsoltár, ha menekülni akarnék Isten elől, és a seolban vetnék ágyat, az alvilágban, a holtak gyűjtőhelyén, az istennélküliségben, az életnélküliségben, Isten még ott is ott van. Megtalál engem. Vagy ahogy hallottuk múlt héten, az evangelizációban, a 18. zsoltárból – Isten aláhajolt, és nem ide hajolt alá, a Bőszörményi út 28.-ba, hanem aláhajolt a legnagyobb mélységekbe, és kiemelt engem.
Amikor görögre fordították az Ószövetséget, átvették a görög mitológiából a Hádész szót, mellyel az Újszövetségben is találkozunk, mikor Jézus azt mondja Péternek: - Te Péter vagy és én erre a kősziklára építem anyaszentegyházamat, és a poklok kapui sem vesznek rajtam diadalmat, - a Hádész kapui sem vesznek rajta diadalmat. Mélység, külső sötétség. Egy szóval, amit mi pokolnak nevezhetünk Isten igéje nyomán, az irányt jelöl, vagy dimenziót jelöl: lefelé és kifelé. Lefelé és kifelé. Az Istentől való elszakadás záró pontja ez. Amikor majd az ítélthez szóló részhez érünk az Apostoli Hitvallásban, hallani fogjuk azt is, hogy ez nemcsak önkéntes elszakadása az embernek, hanem elvesztetés is az ítéletben. Akkor – bármily tragikus is – Isten „enged” a szabadságos emberi akaratnak, Isten „enged” az ember istennélküliségének, Isten enged annak, hogy az ember nem akar Istennel lenni, Isten enged az ember lázadásának – félelmetes dolgokat mondok most, tudom. És azt mondja: legyen! Nélkülem akarsz? – legyen! Isten nélkül akarsz? – legyen! És ezt azért mondom, mert mi, modernek vitatkozunk és kiabálunk, amikor Isten döntéseiről és Isten szuverenitásáról hallunk, és azt mondjuk, tartsa Isten tiszteletben a szabadságunkat, tartsa tiszteletben a döntésünket. Ha Isten szabadnak teremtett bennünket, ne nyúljon bele az életünkbe, tudjuk, mi a dolgunk, hát ne igazgasson bennünket, ne szabjon nekünk törvényt. Ott van a pokol, ahol ez bekövetkezik.
Vagyis az a pokol, amikor az Isten azt mondja: legyen úgy, ahogy akarod. Ez az ítélet. De hadd idézzem meg a külső sötétséget, ezt a lefelé és kifelé dimenziót abból a példázatból, amely kapcsán talán a legkevésbé gondolnánk erre. Ez a tékozló fiú példázata. Amikor a fiú hazatér bűnből, lázadásból, tékozlásból, hazatér halálból, feltámad, van, aki szándékosan kimarad az örömből. Az idősebbik testvér. Ő nem megy be az örömbe. Amikor azt mondjuk, hogy Jézus Krisztus alászállott a poklokra, ehhez hozzá kell gondoljuk ennek a példázatnak azt a megrendítő mozzanatát, amikor az atya az örvendező házból, hol lampionok égnek, vigadnak, mulatnak, táncolnak (mert meghalt és feltámadott, mert elveszett és megtaláltatott fiú), ebből az örömből az atya kimegy a külső sötétségbe, és azt mondja az idősebbik fiúnak (aki föl van ezen háborodva, hogy Isten szeret, föl van dúlva, hogy Isten visszafogad, véghetetlenül el van keseredve, hogy van megtaláltatás, föltámadás), az mondja neki az atya kérlelve és hívogatva: neked is örülnöd kellene! Tehát hol a pokol? – Ahol az ember nem akar örülni, nem tud osztozni –, osztozni az életben és az örömben.
Amikor az Apostoli Hitvallásban a két nagy artikulus között (eltemették, harmadnap feltámadt a halottak közül) az mondjuk: alászállt a poklokra, két végső nagy kérdést nyitunk meg, és még most röviden ezekről szeretnék szólni. Vajon mit jelöl Krisztus poklokra való alászállása? Röviden elmondom a két lehetőséget, mind a kettő igazat jelöl, ám én nem vagyok annyira ügyes dialektikus teológus, hogy ezeket összehozzam egy lapra. De mindkettő fontos.
Alászállt a poklokra, - ez Krisztus önmegüresítésének, megaláztatásának, halálának, elveszésének – görögül: katabázisának – a mélypontját jelenti. A Filippi levél igazságának a fényében mondhatjuk ezt. Amikor Krisztus, „Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; és mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig.” (Filippi 2:6sk) Alászáll, egyre lejjebb, lejjebb és lejjebb. Nem a halál, nem az eltemettetés volt a megaláztatásnak a végállomása, hanem a poklokra való alászállás. Ezért mondja a Filippi levében ugyanitt, hogy amikor aztán Isten Őt fölmagasztalta, és engedelmességéért, hűségéért, áldozatáért olyan nevet adott Krisztusnak, mely mindennél feljebb való, hogy az Ő nevére nemcsak mennyeiek, földiek, hanem föld alatt valók is mind meghajolnak. Éli, éli, lámma sabaktháni – én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Alászállt a poklokra, az Istentől való elhagyatottságnak ez a végállomása.
Ezért azok a kérdések, hogy hol van a pokol, és kik vannak a pokolban, és mekkora a pokol, és a pokolban fűtenek-e vagy hűtenek-e, és kilenc köre van-e a pokolnak, és minden körben van-e hat-hat bugyor, és hogyan duzzognak ott a bukott angyalok, és mi a köze a felvilágnak az alvilághoz, ezek már nem kérdések, mert a pokollal a lehetetlent mondjuk ki: az Istentől való elhagyatottság lehetetlenségét. Még egyszer idézem a svájci teológust: das Nichtige – amihez ő hozzáteszi: lehetetlen lehetőség, ez az ami nem történhetne meg, ami nincs, és mégis van. Ide szállott alá Krisztus, mintegy végigjárva az Istentől elszakadt embernek ezt az útját.
Van azonban egy másik magyarázat is, amit a felolvasott igére, Péter apostol 1. levelének harmadik részére utal. Ezt mondja: mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem-igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen, megölettetvén a test szerint, de megeleveníttetvén lélek szerint, melyben elmenvén a tömlöcben levő lelkeknek is prédikált. ­­Ezt ki kell egészíteni Péter második levelének megjegyzésével, mely szerint Isten a bűnbe esett angyalokat a mélységbe taszította (2Péter 2:4) A mélységet itt egy olyan szó fejezi ki,  mely az Újszövetségben egyetlen egyszer forduló elő, görögül tartarosz. Fénytelen mélységet jelöl a szó, azt a dimenziót, melyre más szavaink is vannak: Gyehenna, Hádész, külső sötétség, a nem létező, mely mégis van, Isten nélküli örökkévalóság, hely nélküli hely, végtelen szorosság, tűz és jég, halál és elveszés. Ám azt mondja Péter: Krisztus alászállván lélekben, a lélek dimenziójában prédikált a tömlöcben levő lelkeknek. Ez a mélység a pusztulás helye, vagy inkább mondjuk: végtelen Isten nélküliség. Erről beszél Milton is „Az elveszett paradicsom”-ban, ott lázadó lelkek vannak tömlöcbe vetve. Ezért tehát, amikor Krisztus alászáll a poklokra és prédikál, ez az Ő győzelmének a kezdete. A síron, halálon, poklon győztes Úr prédikál a tömlöcben levő lelkeknek. Az a Krisztus prédikál, aki életét szenvedésben töltötte, akit ártatlanul ítélték el, aki így kiáltott a kereszten: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? – aki méltósága nélkül temettek el, – ez a Krisztus prédikál, mert mégis győztes. Prédikált – ez az Újszövetség nyelvén nem morálprédikációt jelent. Az Újszövetség nyelvén a prédikálás – jaj nekünk, prédikátoroknak, ha elvétjük, és bizony sokszor elvétjük! - a prédikálás nem bölcselkedést jelent, sem szép poémát, sem retorikát, hanem minden esetben az evangélium hirdetését jelenti. Krisztus prédikált, győztes üzenetet adott át, evangéliumot hirdetett a tömlöcben levő lelkeknek.
Én nem tudom eldönteni, hogy a két lehetőség közül melyik az erősebb. Nálam százszor okosabbak sem tudták eldönteni, Kálvin János sem tudta eldönteni, pedig ő aztán rendet rakott a középkor végén ebben a kérdésben, és szépen cáfolta a középkorban költött purgatóriumot a limbo patrumot, meg a limbo infantumot. Menny és pokol van – mondja Kálvin. De ezt a kérdést, hogy Krisztus alászállása a poklokra azt jelentené, hogy megérkezett megaláztatásának, Istentől való elhagyatottságának a végállomására, abba a punctum matematicumba, honnan kisarjad és ahova visszatér minden radikális rossz, ahova eljuthat az ember, ha annyira büszke önakaratára, és Isten nélkül akar élni, vagy pedig győzelmet hirdet-e a Krisztus az istenellenes lázadóknak, nos, ezt Kálvin sem tudta eldönteni.
Ezért engedje meg a gyülekezet, hogy egy állítással, és egy kérdéssel fejezzem be ennek az artikulusnak a magyarázatát. Állítás az, amit Jézus Péternek mond: Krisztus országán a poklok kapui sem vesznek diadalmat. Boldog, igaz, Isten hűségéről, csodálatos nagyságáról, örökkévaló szeretetéről tanúskodó állítás ez. A poklok kapui sem vesznek diadalmat. A kérdés pedig így hangzik: ha Jézus Krisztus alászállott, és a tömlöcben levő lelkeknek prédikált, akkor vajon megkockáztathatjuk-e azt az állítást – kérdezem – , hogy a pokolban hangzik először a Sátánon győztes Krisztus evangéliuma? Ott szól először a győzelem híre, hogy legyőzetett bűn és halál, hogy válságot szerzett Krisztus, hogy nem az elveszésé az utolsó szó, pontosan ott hangzott, ahonnan mindez fakad, ered, és visszatér? Forgassátok a szívetekben a kérdést, nagy vigasztalás van benne.  Krisztus a pokolban evangéliumot hirdet.
Ámen