Pál második levele a korinthusiakhoz

Az imént olvasott soraiban Pál apostol arról ír, hogyan néz szembe a halállal. Az apostol életében ez nem íróasztal mellett történő filozófálgatásban születik meg, hiszen Jézus Krisztus szolgálatában gyakran került valóságosan a halál közelébe. Van mit végiggondolnia, van miről bizonyságot tennie, amikor ezeket a mondatokat leírja a korintusi gyülekezetnek. De vajon hogyan jutott levelében ide, miért tartja fontosnak, hogy kifejtse a feltámadás reménységét?
Az előző fejezetben arról írt, hogy bár az evangélium szolgálatáért nem kap látható jutalmat, hanem sokkal inkább üldözés és megvetés az osztályrésze, ő mégsem csügged el, nem adja fel, amit Isten rábízott. Szenvedéseit, amelyek során külső embere megromlik, de belső embere magújul, nem tagadja. Mindezek vezetik oda az apostolt, hogy arról valljon a korintusiaknak, ahogyan ő a halállal néz szembe.
Pál apostol három képben fejti ki mondanivalójának lényegét, amely képek egy-egy ellentétpárt tartalmaznak. Jöjjetek, nézzünk szembe mi is az elmúlás valóságával ezeken a képeken keresztül!
I. Földi sátor vagy mennyei ház?
Pál apostol az emberi testet, ill. az ember életét egy sátorhoz hasonlítja. A hasonlat közel áll hozzá, hiszen maga is sátorkészítőként dolgozott. A sátor ideiglenes lakóhely, amely aránylag hamar elhasználódik, elkopik, összeomlik. Ugyanígy az emberi élet is. Általában hamarabb lesz semmivé, mint egy, az ember által épített ház.
Pál azt írja, "Tudjuk, hogy földi sátorunk öszeomlik." Nyilvánvaló, hogy mi is tudjuk, a halál ténye nem kérdés. Ha megkérdezünk bárkit: "Tudod, hogy meg fogsz halni?", nincs olyan ember, aki azt válaszolná: "Tényleg? Most hallom először…" Mégis érezzük, hogy Pál, amint ezeket a sorokat írja, valahogy máshogy gondol erre a tudásra. Szembe néz vele, számol vele, foglalkozik vele. Mer róla gondolkodni és beszélni.
Vannak közöttünk, akiknek ez valóságos tapasztalat, akik számára a földi sátor összeomlása reális közelségbe került. Akkor történik ez, amikor valakit a halál elszakít a közelünkből, vagy amikor magunkon érezzük, látjuk egyre inkább, hogy "külső emberünk megromlik" (4.16). Van, aki azon gondolkodik el, hogy egyre gyakrabban megy temetésre; ismerősei, barátai, kortársai elmúlóban vannak. Sokszor ilyen események, betegések, vagy éppen a megöregedés eszmélteti rá az embert: a földi sátor összeomlik. Vannak, akiknek életkoruktól és monden egyéb eseménytől függetlenül valóságos kérdés ez. Akik rendszeresen elgondolkodnak arról, hogy minden a pusztulás alá vettetett, és ez nagyon nehéz gondolatokat szül bennük.
Mások azonban úgy érzik, hogy semmit nem tudnak kezdeni e kérdéssel. Esetleg szépek, fiatalok, egészséegesek, erősek. Keresztyénként is úgy gondolják, a halál és feltámadás kérdése majd évtizedek múlva válik aktuálissá számukra.
Tudjuk, hogy földi sátorunk összeomlik, de azt is tudjuk, - folytatja Pál - hogy "…van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk." Ez az első ellentétes képpár második fele. Mert ez az életünk, testünk, mint egy sátor összeomlik, de van egy másik életünk, egy másik testünk, amit Isten készített, ami örökkévaló: a mi mennyei házunk. Senki ne gondoljon itt mennyei lakótelepre! Az Ige azt mondja el, hogy ha ez életünk össze is omlik, Isten Jézus Krisztus halála és feltámadása által egy másik, örökkévaló, elmúlhatatlan életet szerzett nekünk.
Éppen ezért az evangélium (Krisztus feltámadt!) vígasztalás mindenkinek, akit megsuhintott az elmúlás szele. Akinek fájdalmas és terhes (testileg és lelkileg egyaránt), hogy - mint mindenki más is - önmagában hordozza a pusztulást. Összeomlik a sátorod? Igen! De Isten Jézus Krisztusban mennyei házról gondoskodott részedre. "Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek…" (Jn.14)
Ugyanakkor az evangélium mindenki más részére kijózanító üzenet ma. Neked úgy tűnik, hogy a jelen a biztos, összeomolhatatlan, el nem múló épület, a jövő, a halálon túli lét pedig olyan homályos, bizonytalan, gyengécske valóság, mint egy összeomló sátor. Nem így vagyunk ezzel sokan? Nem ezt táplálja bennünk olyan sok minden ma? Rohanásban élve kinek van ideje ilyen felesleges és haszontalan dolgokkal foglakozni, minthogy "földi sátrunk összeomlik"? Tudjuk, éppen ezért hajszoljuk magunkat. Minél több minden férjen bele az életbe, ha már úgyis olyan rövid. És eközben a jelen elpusztíthatatlannak mutakozik előttünk, a halálon túli jövő pedig jelentéktelenné homályosodik a keresztyén, hívő, Krisztust követő embernek is. Ne hidd el, hogy örökké élsz! Ne hidd el, hogy mindegy, mit teszel! Ne hidd el, hogy a lényeg csak annyi, hogy minél gondtalanabbul élvezd az életet!
II. Levetkőzve vagy felöltözve?
Pál apostol a 2.v-től egy újabb képet használ; egy ruha levetésének ill. felöltésének képét. Ennek alapján úgy látja magát, és minden embert, mint akik fel vannak öltözve, de ez mégsem ad nekik megelégedést: "Azért sóhajtozunk ebben a testben, mivel vágyakozunk felölteni rá mennyből való hajlékunkat". A "sóhajtozunk" kifejezés más jelentései: gyötrődünk, nyögünk. Ennek az agóniának okai az apostolt ért szenvedésekben, üldöztetésekben, egyéb nyomorúságokban keresendők. Hasonlóan a mi életünkben is: a fájdalmak, a csalódások, a nyomorúságok, a betegségek, amelyek miatt sóhajtozunk, mind-mind arra mutatnak, hogy még várjuk a teljes megváltást a bűnből és annak következményeiből. Ezért mondja Pál, hogy szeretné magára ölteni az eljövendő, az örök életet.
Előbb azonban le kell vetni a meglévő életet, a halálban. "Nem szeretnénk ezt levetni…" - mondja. Nem szeretünk meztelenek lenni, a halálban pedig - az itt használt kép alapján - ez történik. Lemeztelenedünk, mert levetjük, levétetik rólunk az élet. Hiába nem tökéletes, ami van, hiába sóhajtozunk benne, mégis csak élet, Isten ajándéka. És a halálban le kell vetni.
Egy idősebb barátomnál voltam egyszer a kórházban, aki hívő ember volt. Akkor már egyre világosabb volt, hogy nincs túl sok ideje már ebben a világban, ebben az "öltözetben". Azt mondta: András, tudom, hogy ha meghalok, az Úrnál leszek, de mégis: az élet! Az életet nagyon nehéz elengedni! ("Aki … nem fogta fel az élet szépségét, az nem tudja, mi a feltámadás." - Barth, Kis Dogmatika)
Pál, aki hiszi, vallja, hirdeti, hogy Isten Jézus Krisztussal együtt minket is feltámaszt a halálból, mégis azt mondja: nem akar meztelen lenni. Tart a haláltól. És ezért szeretné a meglévő ruhára felöltözni a mennyeit. Azaz: bárcsak ne halnék meg, hanem még életemben visszajönne az Úr Jézus Krisztus, és akkor egy pillanat alatt átváltozna jelenlegi, halandó testem/életem az örökkévaló, mennyei testté/életté.
A következőre hívom fel a figyelmet ennek alapján. Pál nem a testtől akar szabadulni, mint amint azt oly sok keleti vallás/meditációs gyakorlat, tanfolyam hirdeti napjainkban (Éppen Magyarországon tartott előadást a buddhizmus harmadik legfontosabb lámája). Nem a testi létből való kiszabadulásra vár Pál (és a keresztyén ember), hanem arra, hogy felöltözze azt a testet, ami nincs az elmúlásnak alávetve. Ahogy egy másik módon kifejezi ezt az apostol: [arra várunk] hogy a halandót elnyelje az élet. "Általában azt halljuk, hogy a halál nyeli el az életet, és ez így is zajlik le szemeink előtt. De ahogy a nagy hal nyeli el a kisebbet, úgy bizonyul az élet erősebbnek, mint a halál. És ezért, még ha le is kell vetkeznünk ezt az életet, erősödjünk meg abban, hogy ahogy Krisztus feltámadásában magára öltötte az elmúlhatatlan életet, úgy lesz az majd velünk is.
III. "Itthon" vagy "otthon"?
A harmadik képet Pál az otthoni életből veszi. Arra épít, hogy egy ember egyszerre egy helyen lehet. Az apostol lényegében azt mondja a 6-8.v.-ben: Vagy itthon vagyunk e testben (azaz élünk), de akkor távol vagyunk az Úrtól; vagy otthon vagyunk az Úrnál (már meghaltunk), és akkor távol vagyunk e testtől (ettől az élettől). Vagy "itthon" vagyunk, vagy "otthon" vagyunk. Az apostol azt írja, hogy "inkább szeretnénk kiköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz". Szívesen költözne itthonról otthonra, mint ahogy szívesen öltözné fel az új életet, és mint ahogy szívesen költözne be a mennyei, örök házba.
Hogyan néz szembe az apostol a halállal? Bátor bizalommal. Ezt olvassuk mind a 6. mind a 8. versben: "mindenkor bizakodunk". Honnan van az apostolban ez a bátorság, és hogyan lehetne a miénk is ez a biztos bizakodás? Hogyan tud Pál bizalommal, a mennyei hajlékról, az új élet felöltözéséről, a hazaköltözésről szóló teljes bizonyossággal, félelem nélkül szembe nézni a halállal? Nem látja egyiket sem, "csak" hiheti. Maga is úgy fogalmaz, hogy "hitben járunk, nem látásban".
Meggyőződése, hogy Isten erre elkészített bennünket, ezt szánta nekünk. Ahhoz pedig, hogy Istennek ezt az ígéretét Pál és mi is igaznak tudjuk tartani, Isten "zálogul adta nekünk a Lelket". Nyilvánvaló, hogy Pál apsotolnak minden küzdelme, nyomorúsága, e testben való sóhajtása közepette nagy vígasztalás és bizonyosság forrása ez, hiszen már másodszor írja levelében (1.22). A Szentlelket Isten zálogként, foglalóként, garanciaként adta a szívünkbe. Ez a bizonyosság alapja.
Mert a Szentlélek az élet Lelke, ő az, aki megelevenít. Ő volt jelen a teremtéskor, ő munkálkodik, amikor Isten Jézus Krisztusban újjászül valakit, és őaz, aki felölti ránk a mennyei hajlékot. Isten az ő Lelkét belehelyezte mindazokba, akik Jézus Krisztusban elfogadták a szabadítót. A János ev.ban azt mondja róla maga Jézus: a Szentlélek veletek, sőt, bennetek lesz (14.17).
Ha Isten az ő Lelkéből adott nekünk, ha ez az összeomlófélben lévő sátor a Lélek templomává lett, hogyne adná Isten meg az örök életet? A Szentlélek jelenléte a zálog, a foglaló, a garancia arra, hogy Isten minden ígéretét, amit Pál felsorolt, meg fogja tartani.
A Szentlélek teremti bennünk a bátor bizalmat, bizonyosságot. Aki Krisztusban van, ismeri Isten Lelkének ezt a valóságos, megerősítő munkáját. Az tudja, miért volt ez olyan fontos Pálnak. Mert a Lélek nem tan, hanem Isten bennünk. A munkálkodó Isten a szívünkben. Az, aki meggyőz, bizonyossá tesz olyan dolgok felől, amelyek különben teljesen hihetetlenek lennének szémunkra.
A Lélek azonban nemcsak bizodalmat szül bennünk, akik most már bátran nézünk szembe a halállal. Hanem azt is munkálja, amit az apostol így fogalmaz meg: "Ezért arra törekszünk, hogy akár itt lakunk még, akár elköltözünk, kedvesek legyünk neki." Az az ember, aki előretekint az eljövendőre, Istennek kedves életre törekszik. Úgy, ahogy János apostol mondja: "Akiben megvan ez a reménység [ti. hogy látni fogja Istent], megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta." (1Jn.3.3) Az a bizonyosság, hogy nem a halál nyel el bennünket, hanem az élet nyeli a mi halandó testünket, sohasem a felelőtlen és Isten elleni életre vezet. Azért, mert aki tudja, hogy Isten az ő Lelkét adta garanciául arra, hogy magához fogja venni, tudja, hogy azon a napon megméretik élete, és el kell számoljon minden dolgával.
Jöjjetek hát, tekintsetek Jézus Krisztusra, aki halott volt, de íme, él. Ha még csak azt tudod, hogy földi sátrad összeomlik, de azt nem tudod, hogy mit öltözöl fel utána, bízzad rá magad. Engedd át életed a kezébe, amelyet teérted is átszögeztek. Ha pedig már hosszabb ideje abban a reménységben élsz, hogy ő felöltöztet téged, hogy az élet elnyeli a halandót, gondold végig, hogy vajon Istennek kedves életet élsz-e. Úgy élsz, mint aki számol az élet véges voltával, vagy úgy, amint a világ diktálja: nincs időd imádkozni, istenre figyelni, róla, az elmúlásról és a halál legyőzésének örömhíréről elmélkedni? Adja meg nekünk az Úr, hogy ne csak a fejünkkel, hanem egész életünkkel tudjuk, hogy ha földi sátorunk összeomlik is, van Istentől készített hajlékunk! ÁMEN!

Pál apostol és a korintusi gyülekezet története egyre jobban kibontakozik előttünk, ahogyan előre haladunk a második korintusi levél olvasásában. Szeretném hangsúlyozni, hogy a Biblia, és így ez a bibliai "könyv" is, amit hétről hétre olvasunk, nem száraz, steril hitigazságok gyűjteménye. A szavak mögött hús-vér emberek, valóságos események, fájdalmas konfliktusok, sokszínű érzelmek állnak. A korintusi levél egy darabja annak a valóságos történetnek, amely az apostol, az általa alapított gyülekezet, valamint a gyülekezetbe érkező álapostolok között zajlott.
Fontos ezt látnunk, mert a keresztyén élet, amiben szeretnénk növekedni e levél olvasása révén is, nem "vákumban" élt élet. Nem hitigazságok elsajátítása, nem egyéni lelki életünk támogatása, hanem a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus követése a legvalóságosabb mindennapjainkban. Ebben az életben Jézus Krisztus tanúi vagyunk, megbízatással, küldetéssel rendelkezünk. Ha életünk teljességében őt követjük, azaz akarata szerint igyekszünk élni, bemutatjuk őt másoknak. Ez a misszió: Krisztussal járva bemutatni őt annak a világnak, amelyik nem ismeri, sőt, gyűlöli őt.
Tudom, hogy tudjátok ezt - nem kell mondani. Miért mondom mégis? Azért, mert a Jézus Krisztusról szóló bizonyságtételbe könnyen belefáradunk. Sokan bele is fáradtunk. Elcsüggedtünk, talán feladtuk. Tudjuk, hogy "ez a dolgunk", de egyáltalán nem hiszünk abban, hogy eredménye, gyümölcse van. Sokan vannak így gyülekezetünkben.
Pál apostol ebben a fejezetben kétszer is írja: "nem csüggedünk"(v.1, v.16). Ez azonban nem a megingathatatlan misszionárius örök jelszava, hanem a vádaskodások össztüze alatt roskadozó apostol hitvallása. Akármivel is kell szembenéznie, a szolgálatot nem adja fel, a Krisztusról szóló tanúságba nem fárad bele, nem csügged el. Mondhatjátok persze, hogy ez természetes, a nagy apostol nem adhatja fel. De én nem vagyok Pál! Azonban ahogyan elgondolkoztam ezen a részen, arra jutottam, hogy neki sokkal több oka lett volna elcsüggedni, mint nekünk, mégsem tette. Jöjjetek, merítsünk hát erőt missziói életünkhöz Pál vallomásából, és könyörögjünk Isten Szentlelkének, hogy ő legyen a vezetőnk ebben!
I. Ne csüggedj, amikor erkölcsi vádak érnek
Bibliamagyarázók szerint a v.2-ben az apostol azokra a vádakra reagál, amellyel a korintusiak, ill. az odaérkező, Pált bíráló és tekintélyét romboló álapostolok támadják őt. A vádak súlyossága, valamint az, hogy lelki gyermekei felültek ezeknek a vádaknak, emberileg elégséges okot adna arra, hogy az apostol azt mondja: elég, belefáradtam. Ő azonban válaszol az őt ért vádakra.
"…elvetjük a szégyenletes titkos bűnöket." A bűnnek az ereje gyakran az elrejtettségben van. A szégyenteljes titkok addig tartják hatalmukban az embert, amíg nem kerülnek a nyilvánosságra. Ez történik a bűnvallásban, amikor Isten és testvérünk előtt felfedjük a valóságot. Amilyen nehéz, olyan felszabadító a bűnvallás. Ezzel megtörik ezen bűnök hatalma, mert erejük éppen a leplezettségben, a rejtőzködésben van.
Pál apostolt azzal vádolják, hogy élete nem tiszta és egyenes, sem a korintusi gyülekezet, sem Isten előtt. Ő azonban ezt tagadja, és azt mondja, hogy mindezt elvetette, megtagadta. Éppen ezért "nem járunk ravaszágban" -mondja. A kígyó Évát a ravaszságával csalta meg, írja máshol e levélben (11:3), amiből világosan látjuk, mivel vádolták őt. Megtévesztő, félrevezető, tudatosan csapdát állító magatartással és beszéddel. Ehhez kapcsolódik az is, hogy meghamisítja az Isten Igéjét. Nem az igaz evangéliumot, üzenetet szólja, azért, hogy embereket félrevezessen, ravasz módon becsapjon. Mindezt titokban, elrejtve, szégyenteljesen teszi - állítják róla.
Nem tudom, át tudjuk-e élni az apostol fájdalmát. Az általa szeretettel plántált gyülekezet támadja személyét. Ő azonban nem csügged el.
A vádak, amelyek a keresztyéneket érik, ma is hasonlóak. Egy Krisztus ellenes világban élünk, amelyben ez az ellenségesség még nem nyílt. Nincs keresztyénüldözés, de a "levegőt" át- meg átjárja az elutasítás. Azt a levegőt, amelyet mi is magunkba szívünk. Gyakran nem tudatosítjuk magunkban, hogy bennünket, Krisztus követőit milyen vádak érnek folyamatosan, mert legtöbbször nem nyíltan, közvetve érnek el. Éppen ezért azt sem tudjuk, hogy miért csüggedünk el, és érezzük a Krisztus követő, a missziói élettel kapcsolatban: elég, belefáradtam, hiábavaló, eredménytelen.
A bennünket körülvevő világ a krisztusi értékeket kigúnyolja és megveti. Hűséges akarsz lenni? - nevetséges! Becsületesen akarsz dolgozni? - ébredj fel! Elítéled azt, amit Krisztus elítél? - Ne szólj bele más dolgába! Hiszel abban, hogy Jézus Krisztus az egyedüli megváltó? - Nem vagy toleráns, sőt, primitív, beszűkült gondolkodású vagy! Gyülekezetbe jársz? - könnyen leszektáznak. Bűnnek tartod az abortuszt? - Ki vagy te, hogy beleszólj mások életébe?! Érzed, hogy micsoda támadás éri a hitbeli és erkölcsi meggyőződésedet, az egész személyedet nap mint nap? Ezért csüggedsz el, ezért fáradtál bele…Annyit hallod az ellenkezőjét, hogy már magad is elbizonytalanodsz. Lelkiismeretfurdalást érzel, ha arról van szó, hogy megvalljad a hited: tényleg egyedül ő az élet? Tovább kell ezt adnom? Bolondságnak tartod, ahogyan élsz: tényleg lehet így élni? Juthatok valamire?
Pált azzal vádolják, hogy ravasz és meghamisítja az evangéliumot. Nem tudom, hogy ti milyen gyakran taklálkoztok ugyanezzel a váddal, de nem ritka. Ez a következően hangzik ma: Az egyház, vagy a papok (sic!) a Bibliából kihagytak, elrejtettek részeket, amelyek például a reinkarnációról szólnak (és mindjárt értelmetlen a váltsághalál). Ez megjelenik egészen buta, napi szinten, és tudományos köntösben is. Meglepő a hasonlóság az akkori vádakkal.
Nekünk sem lehet más válaszunk, mint az apostolnak: "…az igazság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt." Pál azért nem csügged, mert ápolja magában a meggyőződést, hogy ő Isten előtt áll, őt egyedül Isten ítéli meg. Éppen ezért nyílt és őszinte az igazság hirdetésében, nem tagadja nyomorúságait, kudarcait. De mivel Isten előtt áll, nem csügged. Te ki előtt állsz?
II. Ne csüggedj, amikor azt látod, hogy sokan nem fogadják el az evangéliumot
A 3. versből kiderül, hogy Pálnak nemcsak a személyét, hanem az üzenetét is bírálták. "Ha pedig nem elég világos a mi evangéliumunk…" Azt mondhatták a Korintusba érkező hamis apostolok, hogy Pál beszéde nem elég világos, és ezért nem térnek meg többen. Pált Jézus Krisztus arra hívta el, hogy az ő evangéliumát hirdesse, és az apostol ennek odaszentelte egész életét. Ugyanakkor mégis azt kellett tapasztalnia, hogy hallgatói közül sokan, különösen szeretett népe, Izrael tagjai, bezárják a szívüket a szabadítás üzenete hallatán. Elég szomorúságot jelentett ez annak az embernek, akit szorongatott a Krisztus szeretete. És akkor azt kell hallania, hogy vele van a baj, nem világos az igehirdetése, és ezért nincs több gyümölcse munkájának. Az apostol azonban mégsem mondja: elég, feladom.
A probléma sokunknak hasonló. Mindaz, aki komolyan vette, hogy Krisztus őt a halálból mentette meg, és ezért szeretné ezt elmondani, átadni szüleinek, gyermekeinek, testvéreinek, barátainak, ismeri ezt a kételyt. Mennyi ideje imádkozom (vagy: mennyit imádkoztam), mennyiszer próbáltam elmondani, hogy mi tett velem Isten szeretete, és mégsem értik. Ugyanazokat a kérdéseket teszik fel újra és újra, pedig már hányszor megadtam a választ legjobb tudásom szerint. Van, aki nemcsak maga teszi fel a kérdést magának, hanem megkapja mástól: bolondság, amiben hiszel, értelmetlen dolog.
Pál ebben a helyzetben is a Mindenható Istenre emeli tekintetét. Ő az, aki egyedül világosságot tud gyújtani ott, ahol a sötétség uralkodik. Mert az ember szívét/gondolkodását - minden emberét - e világ istene, a Sátán megvakította. Áthatolhatatlan sötétéséget borított az ember elméjére, amit semmiféle érv, semmilyen logika, semmilyen bölcsesség vagy rábeszélés soha, de soha nem képes eloszlatni. "…Nem látják meg a Krisztus dicsőségéről szóló evangélium világosságát, aki az Isten képmása." A vak nem lát semmilyen világosságot, mégha oly jól célozzuk is azt a szemébe. Akinek elméjét a Sátán megvakította, annak nem világos az evangélium, az nem látja a Názáreti Jézusban Istent magát.
Akkor hogyan lehetséges, hogy egyeseknek mégis világos az evangélium? Úgy, hogy "Isten, …aki ezt mondta: 'sötétségből világosság ragyogjon fel', ő gyújtott világosságot a szívükben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán." Aki szólt a teremtés hajnalán, és szavára az őskáoszban, a sötétéségben rend és világosság lett, ugyanaz szól, és teremt világosságot az ember szívében. Mert Isten teremtő hatalmánál kevesebb nem képes újjáteremteni. Mert az, hogy a világ Isten szavára a semmiből lett, nem nagyobb csoda, mint hogy a Sátán által elvakított ember szívében világosság gyúl.
Pál tehát azt mondja, hogy bár sokan nem értik az evangéliumot, pedig számára semmi nincs, ami ennél fontosabb lenne, ő mégsem adja fel a Krisztus hirdetését. Elismeri és elfogadja, hogy ennek kulcsa a Teremtő Isten kezében van, akinek kezében ő csak egy eszköz. Kész vagy-e te is Isten kezébe tenni a bizonyságtételed eredményét? Kész vagy-e hozzá hűségesen, róla szavakkal és tettekkel bizonyságot tenni akkor is, amikor ő magának tartja meg a döntést, hogy kinek és mikor gyújt világosságot szívében? Kész vagy-e ezzel a reménységgel élni?
III. Ne csüggedj el az evangélium hirdetésére nézve akkor sem, amikor saját nyomorúságoddal nézel szembe.
A korintusba érkező szuperapostolok szívesen dicsekedtek látomásaikkal, elragadtatásaikkal, Krisztus bennük látványosan megmutatkozó erejével. Éppen ezért Pál üldöztetései, erőtlenségei, nyomorúságai jó célpontjai lehettek a támadásoknak. A levél elején olvastuk, hogy Ázsiában erején felül megterheltetett az apostol, annyira, hogy már a halára is elkészült. Azt mondtam, hogy ez valószínű az efézusi ötvöslázadással függ össze, amelynek következtében Pál elhagyta a várost. Hogyan hirdethet az apostol egy dicsőséges, győzedelmes evangéliumot, amikor ennyi nyomorúság van az életében? Bírálói rámutathatnak erre a látszólagos ellentétre. Hol van itt az áldás, Isten ereje és hatalma? Ennyi nyomorúság közepette hogyhogy nem fárad bele az evangélium hirdetésébe? Ha Isten szolgálja, miért van ennyi nehézsége, és miért nem csügged el?
"Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak." Az apostol magáról beszél, és kincsnek nevezi azt a szolgálatot, amit Isten rábízott: az evangélium hirdetését, amit Isten újjáteremtő erejének kiárasztására használ fel. Ez a kincs azonban értéktelen és törékeny cserépedényben van, azaz egy elmúlás alá vettetett testben, egy üldözött, megvetett, éppen bevádolt, elutasított ember életében. De ez Isten akarata, mondja Pál, mert ha nem így lenne, elbízná magát, saját magának tulajdonítaná azt, hogy emberek elfogadják Jézus Krisztust. Ezért bár szorongatják - nem szorítják be; kétségeskedik maga is - de nem esik kétségbe; üldözik - de nem hagyja mindenki el; letiporják - de mégsem pusztul el. Magában hordozza Jézus Krisztus halálát, hogy az ő életét is magában hordozza: éppen abban, hogy nem ismer elveszett helyzetet, éppen abban, hogy soha nem adja fel. Mert amikor minden józan, emberi gondolkodás szerint, ennyi küzdelem, bírálat, sikertelenség között fel kellene adnia, egyedül a feltámadott és benne élő Krisztus a magyarázat arra, hogy mégsem csügged el.
Csodálom Pál hitét és elkötelezettségét. Össztűz alatt van, minden az ellen szól, hogy folytassa a Krisztusról szóló bizonyságtételt, és ő nem omlik össze. Ennek egyetlen magyarázata, hogy ismeri az ő Urát. Hogy igaz, amit máshol ír (Gal.2.20): "Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus…" Valóban úgy látja az életet, hogy semmi jelen szenvedés, elutasítás, kritika nem mérhető ahhoz a dicsőséghez, amit a Krisztushoz való hűség szerez neki. Ő nem a láthatókra néz, hanem a láthatatlanokra.
Ezért hát te se csüggedj. Ne add fel. Ha úgy érzed belefáradtál Krisztus teljes szívvel való követésébe és az ő megvallásába, ha úgy látod, hogy csak kritikában, meg nem értésben, elutasításban van részed, végy példát az apostoltól, és szegezd tekinteted Jézus Krisztusra! ÁMEN

Pál, akit az általa alapított gyülekezetben, Korintusban álapostok kezdtek kritizálni, akinek tekintélyét és szavahihetőségét a gyülekezetben sikeresen aláásták, folytatja az apostoli szolgálat kifejtését és védelmét. Azt a feladatatot, amelyre egyedül Isten tette alkalmassá, az új szövetség szolgálatának nevezi. Mai igénkben ezt a szolgálatot fejti ki az apostol, oly módon, hogy a Mózesen keresztül adatott Sínai hegyi szövetséggel, azaz az ó szövetséggel állítja párhuzamba. Mindennek oka, hogy a hamis apostolok, akik Pál szerint más evangéliumot hirdettek, mint ő (11.4), akik büszkék voltak zsidó származásukra (11.22), nagy valószínűség szerint abban látták Krisztus szolgálatát, hogy a korintusi pogánykeresztyéneket zsidóvá teszik.
Pál apostol azt mutatja be, hogy az új szövetségben mennyivel többet hozott Jézus Krisztus. Ég és föld a különbség az ószövetségben ill. az újszövetségben élők között. Azonban mielőtt ennek a különbségnek kifejtésébe kezdenék, hadd mutassak rá arra, hogy mi a mai ige aktualitása a mi számunkra.
Keresztyén gyülekezetekben mindig is voltak és vannak olyan emberek, akik „Krisztus nélkül keresztyének”. Ilyen persze nem létezik, mert a keresztyén élet Jézus Krisztus megismerése, elfogadása és követése, de többen mégsem ismerik őt személyesen. Nincs is jelen az életükben az a „több”, amit az új szövetség szerzője, Jézus Krisztus hozott. Ahogy látni fogjuk, bizonyos értelemben olyanok, mintha az ó szövetség alatt élnének. Isten Lelke adja meg nekünk, hogy annak teljességét tudjuk hittel magunkhoz ölelni a mai napon, amit a mi Mennyei Atyánk elkészített, és az ő fiában, az Úr Jézus Krisztusban megszerzett nekünk! Mert sokan vannak úgy, mint éhezők, akiktől egy karnyújtásnyira van a megelégedés, az élet, de nem tudnak róla, és ezért kínlódva élnek, vagy pusztulnak el.
Mi az több, amit Krisztus szerzett meg az új szövetségben?
I. Halál helyett élet
"…a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít" - summázza a nagy különbséget Pál. Szemei előtt Mózes fogan meg, aki Izrael számára hozza Isten törvényét a két kőtáblára vésve. Mózesnek e szolgálatát "a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálatának" nevezi. Azt is mondja, hogy ennek is megvolt a maga dicsősége, de mégis a halál szolgálata volt. Isten Izraellel a Tízparancsolat átadásakor kötött szövetséget. Hogyan nevezheti ezt a csodálatos eseményt a halál szolgálatának az apostol? Miért mondja, hogy a betű, azaz a kőtáblákra vésett szó öl, a Lélek, a Szentlélek pedig életet ad?
A törvény, a tízparancsolat nem önmagában rossz. "A törvény tehát szent, a parancsolat is szent, igaz és jó."  - mondja az apostol (Róm.7.12.) De ugyanitt azt is írja, hogy "…éppen az életre adott parancsolat lett halálommá". (Róm.7.10) Isten életre adta a törvényt, de az ember bűnös volta miatt az halált hozott. Ezért nevezi az apostol Mózes szolgálatát a halál szolgálatának, és ezért mondja, hogy a betű megöl. Mert a törvény követel, aminek te nem tudsz eleget tenni; de ugyanakkor semmit nem segít abban, hogy követelésének eleget tégy.
Hogyan hoz halált a törvény ma a Krisztus nélkül élő egyháztag számára?
­ A törvényt nem ismerőnek. Sokan azzal ámítják magukat, hogy ők nem ütköztek bele Isten törvényébe. Ilyenkor mindjárt azt halljuk: "én nem loptam, én nem vagyok gyilkos, esetleg: én nem paráználkodom. Velem még az Istennek sem lehet baja, nem ártottam a légynek sem, nem haragszom senkire." Általában ennyivel elintézik az Isten törvényét. Mintha nem lenne ott, hogy ne legyenek neked idegen isteneid énelőttem; vagy: ne tisztelj és imádj semmit istenként, azaz a Mindenható legyen az első az életedben; vagy: megszenteld az Úr napját, és folytathatnám. Mindig megdöbbent, hogy milyen vak az ember, amikor azt hallom - és gyakran hallom - hogy nem vagyok én bűnös. Az ilyen embert, aki azt állítja, hgy Isten törvénye szerint él, ugyanúgy elítéli, halálra ítéli, mint azt, aki tudja, hogy vétkezett.
­ A törvényt semmibe vevőnek. Egy másik fajta hozzáállást figyelhetünk meg azokban, akik tudják, hogy beleütköztek Isten törvényébe (itt-ott), de nem veszik ezt komolyan. Vagy azért nem, mert abban bíznak - bolond módon - hogy kis hibáikat és (saját maguk által) aprónak minősített stiklijüket kiegyenlítik erényeikkel, vagy azért nem, mert szerintük "az Isten sem gondolhatja ezt olyan komolyan." Gyakran valami hihetetlen arroganciával intézzük el a bűngyűlölő Isten szentégét, és mentjük fel magunkat könnyed vállrándítással. A törvény, mivel magunk értékelésétől függetlenül elítél, halált hoz.
­ A törvényt beteljesíteni akarónak. Ezek azok, akik nagyon komolyan veszik Istent és az ő kijelentett akaratát, és egész valójukkal megpróbálnak ennek megfelelően élni. De újra és újra kudarcot vallanak, hiába minden erőfeszítésük. Őszinték, és ezért csak így kiálthatnak fel: elvesztem!
Az ószövetség, azaz Mózes szolgálatáról azt mondja tehát Pál, hogy halált hoz, valamint: kárhoztat, azaz elítél; és végül: múlandó, azaz Isten valami többről gondoskodott, ami túlhaladta ezt. Nem látod-e te is magadat úgy, mint aki a törvény ítélete alatt vagy, akár így, akár úgy, mint aki hasonló módon küzdesz Isten törvényével, és aki mégcsak annyit tudsz, hogy a betű megöl?
Ha igen, akkor halld a jó hírt: a Lélek megelevenít. Mert a halál szolgálatával áll szemben a Szentlélek szolgálata, a kárhoztatás szolgálatával az igazság szolgálata, a múlandóval a maradandó. Ez az új szövetség, amit a mi Urunk, Jézus Krisztus az ő halálával szerzett meg nekünk. ("Ez az új szövetség az én vérem által…) Amíg a törvény követel, de nem képes segíteni; ezért elítél és halált hoz, addig Jézus Krisztus maga tesz eleget a törvény követelésének. Felviszi bűneinket testében a keresztfára, és saját igazságát, tisztaságát nekünk ajándékozza. Így kínálja fel az életet. Ez a Szentlélek munkája, aki megláttatja veled: akár nem ismerted eddig a törvényt, akár nem vetted komolyan, vagy ha éppen már kétségbeestél: igen, halott vagy. A betű öl. De ő életre kelt, újjászül, Jézus Krisztus életét leheli beléd, mert eggyé tesz a megfeszítettel és feltámadottal. A Lélek megelevenít. Fogadd el a többet, nyújtsd ki kezed érte: a halál helyett az életet!
II. Értetlenség helyett világosság
Pál apostol folytatja annak bemutatását, hogy az apostoli szolgálat, az új szövetség szolgálata, felülmúlja Mózes, azaz az ó szövetség szolgálatát. Ebben a részben annak lehetünk tanúi, ahogyan a (lekcióban olvasott) IIMóz.34.29-35-öt magyarázza.
Azt olvassuk, hogy Mózes arca ragyogott, vagy sugárzott, miután lejött a hegyről, Isten jelenlétéből. Ez a sugárzás, vagy bibliai szóval dicsőség, félelmet keltett az izraelitákban. Végül mégis odajárultak Mózeshez, aki fedetlen arccal elmondta nekik mindazt, amit Isten parancsolt, majd pedig egy lepellel elfedte az arcát. Később, amikor Isten elé ment Mózes, levette a leplet, majd miután befejezte az Úr üzenetének tolmácsolását, újra arcára tette.
Pál azt mondja, hogy Mózes azért tette arcára a leplet, hogy Izrael fiai ne lássák a "múlandó dicsőség végét", azaz azt, hogy egy idő után nem sugárzott Mózes bőre. Azonban az apostol ennél továbbmegy magyarázatában. A lepel Isten dicsősége és az izraeliták között van, akik nem látják, nem ismerik fel Isten dicsőségét. "Gondolkodásuk eltompult … lepel van a szívükön" - mondja Pál mostmár az ő kortársairól, azokról a zsidókról, akik nem ismerik fel, hogy Jézus a Krisztus. Hiába olvassák az Ószövetséget, nem értik, nem látják meg, hogy Isten minden ígérete az ő fiában, Jézus Krisztusban lett igenné és ámenné (1.20). Értetlenek, vakok Isten dicsőségének felismerésére - mert a lepel ott van előttük, sőt bennük (értelmükben=szívükben).
Éppen úgy, mint ma is. Sokaknak van még mindig lepel a szívén, ami miatt nem látják Isten dicsőségét Jézus Krisztusban. Értetlenek, amikor arról van szó, hogy "Isten így meg így vezetett", vagy: "megértettem, hogy Isten azt mondta nekem az Igéjéből, hogy…", vagy: "szeretem az én Uramat, Jézus Krisztust" (egy halott személyt lehet tisztelni, de szívből szeretni csak olyan valakit lehet, akivel kapcsolatunk van). Bizonyos dolgok homályosan derengenek előtted, kezdesz megtanulni dolgokat, de valahogy nem áll ösze a kép, nem lesz mindez életté. Olyan az egész, mintha valami párás ablakon néznél kifelé, mereszted a szemed, de nem látsz. Tudod, hogy mit kellene látnod, hallod, hogy mások látják, de te nem látod. Ott van a lepel a szíveden, és ameddig ott van, hallod az igét, de nem érted, hallasz Jézusról, de nem hallod őt, tudod hogy kell lenni Istennek, de nem találkoztál vele, nincs szívbeli bizonyosságod.
"Ha majd megtérnek az Úrhoz, elvétetik a lepel" - mondja Pál. Mózesről azt olvastuk, amikor az Úrhoz ment, levette a leplet. Ezt alkalmazza Pál apostol: amikor Jézus Krisztushoz, a Mindenható Úrhoz fordulsz teljes szívedből, akkor elvétetik a lepel. Akkor, - de csak akkor - megszűnik az értetlenség, egy pillanat alatt eloszlik a pára, összeáll a kép. Ez mindazoknak a tapasztalata, akik nem maradtak meg a kevesebbnél. Jézus neked is többet hozott a vére által szerzett új szövetségben: leveszi a leplet szívedről/elmédről, hogy értetlenség helyett világos látásod legyen!
III. Megkövesedés helyett átformálódás
Akinek szívéről elvétetik a lepel, az fedetlen arccal szemléli az Úr dicsőségét, mondja az apostol. Elvész az Isten előtti szégyen, a rejtőzködés, és helyébe lép az iránta való nyíltság, bizalom, szabadság. Micsoda ajándék a Krisztusban bízó, bocsánatot nyert ember számára ez: őszintén, bizalommal jöhet Istenhez minden időben, és a vele való kapcsolat szabadságában élhet.
De még fontosabb, hogy az Úr dicsősége szemlélése közben formálódunk át magunk is az ő képére. Nem pillanatnyi az átformálódás, hanem a Szentléleknek egy életen át tartó munkája bennünk, ami az örökkévalóságban teljesedik be. Ez az új szövetség jellegzetessége: akit Isten Jézus Krisztus által megváltott, azt a Szentlélek által meg is szenteli, azaz átformálja. Ahogyan tekintetünket az Úrra szegezzük, átformálódunk képére, azaz az óembert levetkőzzük, az új embert felöltözzük. Felismert bűneinket elvetjük, és a Krisztus szerinti jókat magunkra öltjük.
Ezt a többet is Krisztus hozta: nem kell, sőt nem is lehet azt mondanod: én már ilyen vagyok, nem változom. Mennyiszer hangzik ez el családi konfliktusokban: fogadj el, szokjad meg, ha ennyi ideig ilyen voltam, ilyen is maradok. És nem más történik, mint az, hogy ragaszkodunk a bűnhöz, belekövesedtünk már, nem akarunk változni. Milyen jól jön ilyenkor a világ bölcsessége: én ilyen típus vagyok, így születtem, ezt hoztam a génjeimben, így nőttem fel, stb. Nem igaz! Felelősek vagyunk életünkért, cselekedeteinkért, megrögzött szokásainkért. Nem kell úgy maradnod, ahogy vagy! Semmilyen bűnnel, megkötözöttséggel nem kell kibékülnöd. Ez az új szövetség többlete. Aki meghalt a bűneidért, nemcsak bocsánatot szerzett azokra, különösen nem úgy, hogy utána megmaradsz benne. Feltámadt, és az Atya jobbjára ült, neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Hogyne tudna megszabadítani? Aki a halált legyőzte, miből ne tudna megváltoztani? Hitetlenségünk mögött a bűn szeretete van. De te ezt ne engedd eluralkodni az életeden. Fedetlen arccal szemléld őt! Azaz imádságban, igeolvasásban, elcsendesedében, böjtölésben jöjj hozzá. És akkor meglátod, hogy elváltozol, átformálódsz az ő képére, a Szentlélek által.
Jézus Krisztus az új szövetség közbenjárója. Halál helyett életet, értetlenség helyett világosságot, a bűnben való megkövesedés helyett valóságos, belülről való változást kínál neked. Fogadd el őt, Isten legdrágább ajándékát! ÁMEN!

Pál az apostoli szolgálat mibenlétét kezdte kifejteni az általa alapított, és még a konfliktusok között is krisztusi szeretettel szeretett korintusi gyülekezetnek. Apológiájának hátterében az őt ért támadások, kritikák, valamint hamis apostolok megjelenése áll. Minden lehetséges módon megpróbálják a korintusiak előtt Pált lejáratni, magukat pedig igaz tekintélynek beállítani. Ehhez használják fel - már az ókorban is széles körben elterjedt - ajánlólevelek bemutatásának gyakorlatát. Úgy tűnik, hogy ezek az írások nagy hatással voltak a korintusiakra, akik - az apostol ellenfeleinek nem kis örömére - Pált megfelelő dokumentumok híján egyre jelentéktelenebbnek látják. Úgy látszik, a pecsétes papírok nemcsak a mai bürokratikus világban örvendenek nagy népszerűségnek…
Pál apostol válaszában tagadja annak szükségét, hogy ő is hasonló lapokat lobogtasson. Sőt, rámutat, hogy az ő ajánlólevele nem más, mint maga a korintusi gyülekezet. Kell-e neki önmagát ajánlania, kell-e neki hivatalos papírokkal felszerelkeznie, amikor Krisztus maga hitelesítette az ő apostoli szolgálatát, éppen azáltal, hogy lérehívta a gyülekezetet, amely most megkérdőjelezi lelki atyjának tekintélyét?
Mai igénk azt a kérdést állítja elénk, hogy bennünket vajon ki ajánl? Mi alapján méretünk meg? Kinek a "levele" vagyunk? Ki ír a mi szívünkbe?
I. Önmagunk ajánlása
Pál apostol egy költői kérdést tesz fel a gyülekezetnek: "Elkezdjük-e ismét ajánlani önmagunkat? Vagy szükségünk van-e, mint némelyeknek hozzátok szóló, vagy tőletek kapott ajánlólevélre?" A nyilvánvaló válasz (ezért költői a kérdés): nem! Pál apostol nem kezdi el sem önmagát ajánlgatni, sem "magasabb helyekre" járkálni, hogy megfelelő pecsétes papírral igazolja szolgálatát. Nem azért, mert az ajánlólevelek gyakorlata idegen neki, hiszen más leveleiben ő is ajánl megbízható testvéreket. Ugyanakkor ő nem kel versenyre azokkal az álapostolokkal, akik önmaguk ajánlásával próbálják meg a gyülekezetet félrevezetni, Pált pedig félreállítani. Különben is abszurd az elvárás, hogy ő, aki a gyülekezetet alapította, levelekkel bizonyítsa nekik apostoli tekintélyét.
Életünk folyamán gyakran kerülünk abba a helyzetbe, hogy magunkat kell ajánlani, ennek azonban megvannak a maga veszélyei. A mai társadalomban egyre inkább meg kell tanulni magunkat ajánlani, önmagunkat menedzselni, önmagunkat "eladni". Sokszor ez történik egy vizsgán (nem az a lényeg, hogy mit tudok, hanem hogyan adom el magam…), vagy álláskereséskor. Sokan a szerelemben is "eladni" kívánják magukat; azaz úgy fellépni, olyan benyomást kelteni, ami egyrészt "piacképes", azaz keresett, vonzó, másrészt pedig eltakarja a valóságos tulajdonságokat (mind külsőt mind belsőt). A vizsgákon és álláskeresésben ez a magabiztos fellépést jelenti, a megfelelő mosolyt, az ellenállhatatlan, lehengerlő beszédet, az aktuális divatot (ahol már a márkanév döntő önmagunk eladásában). Amíg azonban természetes, hogy mindezekben igenis el kell igazodnunk, és valamilyen szinten képesnek kell lennünk önmagunk ajánlására, a következőkre veszélyekre hívom fel a figyelmet:
A büszkeség és felfuvalkodottság csapdája. Aki önmagát ajánlja, aki önmagát kívánja eladni, a jó, vagy jónak tartott tulajdonságaira fog koncentrálni. Idővel könnyen eltelik önmagával, saját bölcsességével, képességeivel. iskoláival, stb. Csak magát látja, csak magában bízik, és teljesen elégedett önmagával. Egy énközpontú világképet alakít ki, amelyben mindennek a mércéje, forrása, kezdete és vége ő maga. Ahogy Pál ebben a levelében egy másik részben ír az álapostolokról: "Mert nem merjük magunkat azokhoz …hasonlítani, akik önmagukat ajánlják. De ezek nem veszik észre, hogy magukhoz mérik, és magukhoz hasonlítják önmagukat." (10.12) Ezek a vonások egyre markánsabban formálódnak ki ma, úgy, ahogy Pál írja Timóteusnak: "Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Az emberek ugyanis önzők … lesznek, dicsekvők, gőgösek, …felfuvalkodottak". (IITim.3.1kk)
Elszakadás a valóságtól: mások és önmagunk becsapása. Önmagunk eladásának kényszere odavezet, hogy sohasem önmagunkat adjuk, hanem mindig azt a fantomképet, ami - úgy gondoljuk - kelendő. Ezzel pedig nemcsak másokat vezetünk félre, hanem saját magunkat is. Soha nem igazi valónk fog kibontakozni, hanem egy, a gyorsan változó elvárásokhoz szüntelen alkalmazkodó, gyökértelen kaméleontermészetet fogunk tápláni. Közben elveszítjük, hogy kik vagyunk valójában, mire hívott a Teremtő és Megváltó Isten bennünket. Mert önmagunk csak a vele való kapcsolatban lehetünk, míg önmagunkban, és magunk ajánlásában elveszítjük magunkat.
II. Pál ajánlólevele
Ahogy mondtam, az apostol nem kezdi sem önmagát ajánlgatni, sem másoktól nem hoz ajánlólevelet. Ellenben azt írja, hogy "A mi levelünk ti vagytok, amely be van írva szívünkbe…" A korintusi gyülekezet léte az apostol evangéliumi szolgálatának, Istentől való felkenetésének, Istentől nyert alkalmasságának legfőbb bizonyítéka. Ha a gyülekezet tagjai számon kérik az apostoltól, hogy valamivel bizonyítsa alkalmas voltát, akkor nézzenek magukra: Isten nélkül, reménytelenségben és sötét bűnökben éltek a világban, most pedig Isten gyermekei, megváltozott élettel, Krisztust követve. Kell-e ennél jobb ajánlás, mondhat-e többet bárkinek a szava, mint az élő Isten csodálatos munkája, amit az apostolon keresztül végzett el? Pál hozzáteszi: Ezt a levelet ő szívébe írva hordozza, ami nem más, mint a korintusiak iránt való krisztusi szeretetének megvallása.
Amikor azt a kérdést tesszük fel magunknak, hogy kik vagyunk, mi alapján mérettetünk meg, mi hitelesít bennünket, túl kell látnunk önmagunk eladásának a lehetőségén, de még másoktól való ajánlások elnyerésének a lehetőségén is. A kérdés, hogy van-e életünknek, szavainknak olyan maradandó, Istentől való gyümölcse, mint amilyen az az apostol számára a korintusi gyülekezet? Nyilvánvaló, hogy legtöbben nem arra hívattunk el, hogy gyülekezetet plántáljunk az evangélium olyan helyen történő hirdetése által, ahol még ismeretlen Jézus Krisztus. Mégis az igazi kérdés az, hogy milyen gyümölcse van életünknek? Mert Pál apostol erre utal, amikor azt mondja, hogy a "mi levelünk ti vagytok".
Milyen gyümölcse van Krisztus benned lakozásának mások életében? El tudod-e fogadni, hogy ez a kérdés valóságosabban mér meg, mint az, ahogyan te önmagad próbálod eladni? Minden jó tulajdonság, készség, adottság, iskola, siker mellett meg mered-e magadat mérni ez utóbbi alapján? Így is kérdezhetem: ajnál-e téged Jézus Krisztus annak alapján, ahogy vele jársz, engedelmes vagy neki, követed őt, és így gyümőlcsőt teremsz vele és álatala? Igazolja-e az általad véghez vitt munkájával azt, hogy valóban benned él? Egy keresztyén ember nem kerülheti meg ezeket a kérdéseket!
Mindegy, hogy tinédzser, fiatal felnőtt, házas, középkorú vagy nyugdíjas vagy. Van-e ajánlóleveled, ami Krisztustól való? Hiszen Pál nemcsak azt mondja a korintusiakról, hogy a "mi levelünk vagytok", hanem azt is, hogy "a Krisztus levele vagytok". Mi lehet ilyen levél az életünkben?
Emberek, akiket megérintett Jézus Krisztus szeretete, törődése, figyelme rajtad keresztül. Örömök, amelyeket te okoztál Jézus nevében - talán tudtodon kívül. Bátorítások, vígasztalások, segítség, egy kedves és jó szó - Jézus nevében. Az evangélium igazságának átadása a kellő időben. És még sok minden más, amit felsorolni lehetetlen. Minden és mindenkivel, ami szeretetből, Jézus nevében történt, legtöbbször msok előtt elrejtve. Hidd el, ez a te ajánlóleveled. Hidd el, hogy mindez - vagy mindezek hiánya - sokkal inkább minősít, mint a látszat, amivel magunkat akarjuk eladni.
Jöjj Jézus Krisztus elé ezzel a mai napon. Tedd fel neki a kérdést: Nekem mi számít? Mit gondolok, mivel tudom magam eladni? Önmagam menedzselésébe fektetem minden energiám, vagy pedig engedem, hogy Krisztus használjon engem? Bárcsak többet érne neked az az ajánlás, amellyel Krisztus tud téged ajánlani, mint az, amivel önmagadat ajánlod!
III. Krisztus levele vagytok
A 3. versben Pál továbbviszi a képet, és a korintusi gyülekezetet Krisztus levelének, azaz Krisztus által szerzett levélnek nevezi. Pál ajánlólevelének igazi szerzője maga Jézus, aki Pált eszköznek használja abban, hogy ez a levél megszülessen. Ahogyan a korintusi gyülekezet Krisztus levele, ugyanúgy minden gyülekezet, a gazdagréti is. Mit jelent ez itt és most a mi számunkra?
Már az előző versben azt mondja erről a levélről, hogy azt minden ember ismeri és olvassa. Azaz Krisztus levele, a gyülekezet élete, nyilvános levél. Bárki beletekinthet - bele is tekint - és olvas belőle. De ez a levél nem az egyház levele, nem is elsősorban az apostol - tehát lelkipászotok, püspökök levele. Ez Jézu krisztus levele, és ezért Jézust kell abban hallani és látni. Így üzen Jézus Krisztus qz őt nem ismerőknek. "Jöjjetek olvassátok levelem - nézzétek az enyéim életét!" Lesslie Newbigin írja "Jézus nem könyvet írt, hanem egy közösséget formált." (The Gospel…,227o.) Nem egy könyvet, vagy levelet hagyott az utókorra, hanem egy "népet": az egyházat. Mi vagyunk az ő levele! Benne és érte vagyunk. A megfeszített és feltámadott Krisztus az életünk középpontja. Őt ünnepeljük magunk között, amikor halálára emlékezne megtörjük a kenyeret és kitöltjük a bort. Hogyan válhat, hogyan válik egy közösség Krisztus levelévé?
Úgy, hogy "…az élő Isten Lelkével van felírva … a szívek hústábláira". Megin lássuk, hogy nem a felszínről, nem a látszatról van szó. Nem az által leszünk Krisztus levele, hogy megváltoztatunk valamint életünk felszínén: szokásokat, időtöltést, viselkedést. A változás az egyén szívében történik. Oda ír Krisztus, oda vési be az ő szavait, az ő akaratát. A szívbe azonban az élő Isten Lelke által ír. Azaz Isteni hatalom szükségeltetik ahhoz, hogy az ember bennsőjét, az ember legigazabb valóját átprogramozza. isteni csoda kell ahhoz tényleg, hogy mi, te meg én, Krisztus levele legyünk. Az ige által, mind a hallható, mind a látható ige által, Jézus önmagát vési fel szívünk hústábláira a Szentlélek erejében. Az új szív elnyerésének, az újjászületésnek csodája ez, amiről Ezékiel próféta is beszélt: "Tiszta vizet hintek reátok, hogy megtisztuljatok. Minden tisztátalanságotoktól és minden bálványotoktől megtisztítlak benneteket. Új szívet adok nektek és új lelket adok belétek … Az én lelkemet adom belétek, és azt művelem veletek, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok…" (Ez.36.25-27). Csak így lehetünk Krisztus levele, amelyet ismer és olvas minden ember. De így legyünk is azok! Kérjed őt, hogy szívedben tisztítson meg minden bűnből, és kezdje oda beírni az ő akaratát. Legyen fontosabb számodra, amit ő ír beléd, amivel ő ajánl téged, mint amivel te ajánlanád önmagad! Ámen!

Az elmúlt héten olvastuk a korintusbeliekhez írt második levél bevezető részét. Röviden összefoglaltam Pál apostol és a korintusi gyülekezet kapcsolatát, ami nélkül nem érthetjük meg ezt a levelet, és abban mai textusunkat sem. Azok kedvéért, akik nem voltak itt, vagy nem olyan éles az emlékezetük, most megismétlem a legfontosabbakat.
Az apostol második missziói útján járt először Korintusban, ahol másfél évet töltött az evangélium hirdetésével; ennek nyomán alakult meg a korintusi gyülekezet. Miután Pál elhagyta a várost, részben írásban, részben egy korintusi küldöttség, részben saját követei útján tudomására jutott, hogy a gyülekezetben gondok vannak. Ezekre válaszként született az a levél, amit a Szentírásból I Korintusi levélnek ismerünk (amely az apostolnak nem első levele Korintusba.) Pál még e levél megírásának helyszínén, Efézusban tartózkodott, amikor nagyon rossz híreket kapott a korintusi gyülekezetből. Valaki súlyosan vétkezett, ami talán azt is jelentette, hogy bűnbánat és megtérés helyett nyilvánosan az apostol ellen fordult; ugyanakkor a gyülekezet tagjai nem álltak ki lelki atyjuk mellett. Pál ezért korábbi terveit megváltoztatva (IKor.16.5-7), amelyben hosszabb ott tartózkodást ígért. azonnal Korintusba utazott. Itt azt tervezte, hogy miután békességre jutnak a probléma felett, elmegy Macedóniába, majd újra visszamegy Korintusba. Erre utalnak textusunkban a 15-16. versek ("hogy kétszer is részesüljetek a kegyelemben"). Az apostol azonban újra megváltoztatja terveit, mert ez a látogatása sikertelennek, sőt, igen fájdalmasnak bizonyult, és ezt nem kívánta megismételni (1.23-2.1). A korintusiak nem enyhültek meg, a bűnöst nem intették meg, az apostolt súlyos vádakkal illetik.
A fájdalmas látogatást egy sok gyötrődés, szomorúság és könyhullatás között írt levél követte, amely nincs a kezünkben (2.3-4). Úgy tűnik azonban, hogy ez a levél elérte célját, a bűnöst megbüntették, és újra az apostol mellé álltak (2.5-8). Ugyanebben az időben Pál halálos veszedelembe került, amiből Isten minden várakozása ellenére kiszabadította őt (1.8-10). A korintusi hírek, az Ázsiában átélt szabadulás mind Pál apostol vígasztalására voltak, aki neki fog egy újabb levél írásának; és ez a Szentírás II Korintusi levele (ill. annak 1-9 fejezete).
A ma olvasott részben Pál látogatásának elhalasztását indokolja. Miközben ezt teszi, Isten Szentelke ihletése által örök tanítást ad nekünk a szavahihetőségről. Abban bízunk, hogy a Szentlélek, aki az apostolt vezette level megírásában ott és akkor, itt és most bennünket is tanítani fog a szavahihetőség kérdéseiről.
1. A kihívás: szavahihető-e a keresztyén ember?
1.         Ez volt a korintusiak kérdése is Pállal kapcsolatban, amint az textusunkból kiderül. A korintusi utazási tervek kétszeres megváltoztatása mögött meghúzódó szándék sokak számára ismeretlen volt. Többszörös vád éri az apostolt ezek miatt.
            Az első a könnyelműség vádja. Azt mondják, hogy nála az "igen" egyszersmind "nem", és viszont. Ismerjük ezt a viselkedést, és az ilyen embert. Mindig a pillanatnyi helyzet diktálta érdek győz az adott szó felett. Azt mondják a korintusiak, az apostol is éppen ilyen.
            Ebből fakad a világi, vagy testi bölcsesség vádja. V.12. "emberi bölcsesség", v. 17. "emberi módon tervezem?". Az eredeti kifejezés: "test szerinti", ami Pálnál nem mást jelent, mint az "Isten szerinti", a "Szentlélek szerinti" ellentétét. Olyan viselkedést, amelyben Istenre nem tekintve, vele nem számolva, csak saját hasznát keresi az apostol.
            Benne van ebben a szándékos kétértelműség, a manipuláció vádja is: "…nem írtunk nektek mást, mint amit olvastok és meg is értetek…". Pál védekezése mögött szinte halljuk a vádakat: a sorok közt kell olvasni…, nem azt gondolja, amit ír…, igazi szándékát elrejti…, stb.
2.         Valaki megkérdezheti: miért érdekli az apostolt a sok kritika? Ha tiszta a lelkiismerete, ahogyan írja is, hogy az, miért megy bele látszólag értelmetlen védekezésbe? Pál, a pogányok apostola, a nagy misszionárius, miért tartja ennyire fontosnak, hogy utazási terveit megmagyarázza néhány rosszindulatú embernek? Nem méltóságon aluli ez, nem nevetséges ez, úgy ahogy van?
            Ha valaki azt gondolja, hogy az apostol saját hírneve miatt védekezik, téved. Sokkal több forog kockán, mint Pál sértett önérzetének esetleges helyreállítása, vagy elégtétel az őt ért igazságtalanságért. Ha az apostol valóban megbízhatatlan, könnyelmű, szavahihetetlen, akkor az általa hirdetett üzenet is elveszti hitelességét. Pál az evangélium érdekében védekezik, Jézus Krisztus ügyéért harcol. Látszólag magyarázkodik, látszólag kisstílű dolgokkal van itt elfoglalva, de valójában a Jézus Krisztus evangéliuma a tét. Pál tudja: a szavahihetőség, az egyenesség, a tiszta szándékok a mindennapi dolgokban összefüggésben állnak a Jézus Krisztusban végbemenő örök dolgokkal. Nem mondhatja: én az evangélium kozmikus üzenetének hirdetésével vagyok megbízva, ezért mit számít hogy az apró dolgokban mennyire vagyok szavahihető.
3.         Ez a szavahihetőség kihívása a keresztyén ember életében. Mert ha tetszik, ha nem, tanúk vagyunk. Ha azéletünk Krisztusé, őt hordozzuk, az ő követei vagyunk. Ha a mi igenünk nem, és a nemünk igen, hiába valljuk meg Krisztust. Ha szánkkal igent mondunk rá, viselkedésünkkel (szavahihetőségünkkel) nemet, eltakarjuk az emberek elől az Urat. Ha családi, iskolai, vagy munkahelyi ügyeinkben, konfliktusainkban mást mondunk, mit amit gondolunk, úgy akarunk elérni valamit, hogy a másik azt ne lássa, a manipuláció bűnébe estünk. Ez emberi (testi) bölcsesség, nem az Isten kegyelme szerint való, azaz az Isten erejére hagyatkozó forgolódás. Ó, mennyi álság, hamisság, kétértelműség, félrevezetés van bennünk, és milyen csodálatos ideológiákkal leplezzük ezeket. Hányan hiszik még mindig, hogy a kegyes hazugság nem hazugság. A mindennapi apró manipulácóid, hazugságaid, elhallgatásaid, "igen-is-meg-nem-is"-eid mennyit ártanak a Krisztusnak, és mennyire szavahihetetlenné tesznek a Krisztusról való bizonyságtételben! Talán érzed is, és ezért nem is szólsz. Talán olyan mértékben foglya vagy ennek a bűnnek, hogy itt a helye a bűnbánatnak és megtérésnek, hogy végre ne emberi bölcsesség, hanem Istennek való engedelmesség alapján élj.
II. Az elkötelezés: Isten szavahihető Isten!
Az apostol védekezésében továbbmegy annál, mint hogy a vádakat elutasítja, és önmagát tisztára mossa. Miután Istent hívja saját szavahihetősége tanújának, bemutatja az ő Istene szavahihetőségét. Az a Krisztus, akit ő - és munkatársai - hirdetett, nem lett "igen" is meg "nem" is - mondja. Sőt: "…valahány ígérete van Istennek, azokra őbenne van az igen, és ezért általa van az ámen is…".
Isten az ígéretek Istene. A Biblia Istene szól, megszólít, kijelenti magát. De nem látjuk, nem tapinthatjuk, nem köthetjük magunkhoz. A bálványok az ember kezében vannak, az ember az élő Isten kezében. Istennek ígéretei vannak részünkre, amelyeket kimondott, és amelyeket vagy elhiszünk, és azokra építünk, vagy nem. Élet-halál kérdés számunkra, hogy Isten szavahihető, vagy nem.
Pál azt mondja, Isten minden ígérete, minden szava igenné lett, mégpedig egy valakiben: Jézus Krisztusban, a testté lett szóban. Isten ígéretei a kígyó legyőzéséről, az áldásról, az új szívről, minden nemzet üdvösségéről, a Szentlélek elnyeréséről, a nyomorultak vígasztalásról, az ostobák bölccsétételéről, stb mind-mind Jézus Krisztusban lettek igenné. Őbenne mondott Isten igent e bűnös világra, akik nemet mondtunk rá. A Fiúra a kereszten mondott Isten nemet helyettünk, hogy Jézus Isten minden ígéretét betöltse értünk.
Isten nem gondolta meg magát. Nem talált olyan megoldást, ami neki jobban megérte volna. Nem másította meg szavát látva hűtlenségünk.
Nem mondta, hogy egyesekre áll az ígéret, másokra azonban nem. Nem szelektált, hogy bizonyos ígéreteket megtart, másokat meg eltöröl. Valahány ígérete van Istennek…
 Ez Advent időszakának egyik fontos üzenete. Akit az Isten megígért, azt elküldte. Nem hiába várták a zsidók Izrael vígasztalását. Az "igen" valósult meg őbenne": És mindig Isten igenje fog megvalósulni őbenne. Ezért nem hiába hisszük és valljuk: "onnan jön el ítélni élőket és holtakat". Nem hiába mondjuk: Maranatha! Jövel, Uram Jézus! Mert eljön! Mert Isten szavahihetőségéhez nem fér semmi kétség. Sajnos a mi hitünkhöz kapcsolódik sok kétség…
Látod-e így a te Urad és megváltód, ahogyan Pál apostol láttatja őt? Hiszed-e, hogy Isten minden neked, érted is adott ígérete "igenné" lett általa? Érted és érzed-e, hogy micsoda erős elkötelezés Isten szavahihetősége arra, hogy te is szavahihető légy?
III: Az evangélium: a szavahihető Isten munkálkodik bennünk!
Jaj lenne nekünk, ha Isten csak elkötelezne a szavahihetőségre bennünket, állhatatlan, testi bölcsességgel manipuláló embereket. Az örömhír az, hogy ő maga cselekszik bennünk,és formál át minket - írja az apostol.
Ez még mindig része a gondolatmenetnek, amelyben az apostol cáfolja a korintusiak vádjait az evangélium hitelessége érdekében. Először arról beszélt, hogy Isten kegyelmével jár a világban, és sem könnyelmúséggel, sem manipulációval nem vádolható. Tiszta a lelkiismerete, mert majd az utolsó napon mindenre fény derül. Utána áttért arra, hogy Jézus Krisztus, akit hirdettek Korintusban, nem "igen-is-meg-nem is", hanem ő Isten igenje. Végül arról szól, hogy ez az Isten munkálkodik benne, a hírnökben, valamint a korintusiakban, az üzenet befogadóiban is.
"…megerősít és felken…" Isten erősíti meg az ő apostolát, azaz Isten garantálja hitelességét. Ő az, aki felkeni, felhatalmazza és kiküldi őt. Isten eme munkája nélkül az apostol nem állhatna szilárdan, biztosan a kereszttűzben
Végül a Szentlélek munkájára mutat Pál. Isten pecsétje a Szentlélek - mondja. A pecsét szerepe akkor is az volt, ma is az, hogy valamiről jelzi, ki a jogos tulajdonosa, kihez tartozik. Isten pecsétje rajtunk a Szentlélek: őhozzá tartozunk, övéi vagyunk, aki teljesen szavahihető. Más kifejezést is használ az Ige: a Lélek zálogát adta szívünkbe. A zálog szó eredeti jelentése a mai foglalónak felel meg; szerződő felek között olyan összeg kifizetése, amely a későbbi kifizetéseket garantálja. Így láttatja Isten Szentlelkét Pál velünk: ő a garanciája annak, hogy a szavahihető Isten minden ígérete beteljesedik rajtunk. Hiszen mindaz, ami Krisztusban "igenné" lett, teljességében még nem a miénk. Harcolunk még a bűnnel, szenvedünk betegségekben, szomorkodunk gyászban, előttünk a halál. Hol vannak Isten ígéretei? - kérdezhetné bárki. Honnan tudjuk, hogy Krisztuban minden ígérete igenné lett? Honnan vehetjük a hitet és bátorságot, hogy ígéreteire építsünk? Milyen alapon hívunk másokat is arra, hogy higgyenek benne? Pecsétjével eljegyzett és a Lélek zálogát adta szívünkbe.
Isten adja meg nekünk, hogy lássuk őt, az ígéretek beteljesítőjét, és legyünk mi is hűségesek; hogy a szavahihető Istennek szavahihető legyen a népe, hogy sokan mások is rá merjék bízni magukat erre az Istenre. ÁMEN!
Lovas András