Pál második levele a korinthusiakhoz

Pál apostolnak a korintusiakhoz írott második levele befejező részéhez értünk. Láttuk, hogy Pál apostol hogyan tárja fel szívét újra és újra szeretett gyülekezetének, amely ellene fordult, súlyos vádakkal illette őt. Egyetlen másik levelében sem ilyen személyes, őszinte Pál, mint ebben. Ugyanakkor újra szükségesnek látja hangsúlyozni, nem önmaga érdekében ír: "Régóta azt gondolhatjátok, hogy mentegetődzünk előttetek. Mi azonban Isten színe előtt a Krisztusban beszélünk, mindezt pedig, szeretteim, a ti épülésetekre." Pál egyetlen célja a levél megírásával az volt, hogy a korintusiak felépüljenek Jézus Krisztusban. Azaz hogy visszatérjenek az igaz evangéliumhoz, elfogadják az apostoli tekintélyt és komolyan vegyék a bűn megbüntetését. Most, amikor levele végeztével immáron harmadik alkalommal készül Korintusba utazni, nyomatékosítja az eddig elhangzottakat. A korintusiak válasza fogja meghatározni, hogy milyen lesz a következő találkozásuk.
A gyülekezet felépüléséről, a gyülekezetépítésről sok szó esik mostanában. A lelkipásztorokat különböző konferenciákra hívják ebben a kérdésben, valamint könyvek is nagy számban jelennek meg. Ma, amikor sok keresztyén vándorol, és keresi az "igazi jó" gyülekezetet, fontos a kérdés: mi kell ahhoz, hogy egy gyülekezet jó gyülekezet legyen? Mi kell ahhoz, hogy felépüljön Jézus Krisztusban? Sokféle választ kaphatunk erre a kérdésre. Vannak olyanok, akik a zenére "esküsznek", de arról is olvastam már, hogy ha az istentiszteletre járók száma eléri a terem befogadóképességének 80%-át, azonnal nagyobb hely után kell nézni, különben megáll a növekedés. Mindezekben bizonyára van igazság, de Pál egészen más dolgokat tart szem előtt. Egyáltalán nem népszerű kérdésekről ír.
Mi is tegyük fel ezt a kérdést igénknek: mit mond a Szentlélek a mai napon nekünk, a Gazdagréti Református Gyülekezetnek, a Krisztusban való felépülésről? Mi kell ahhoz, hogy ez folyamatosan történjen, megvalósuljon közöttünk?
I. A bűn néven nevezése
Pál apostol, saját bevallása szerint, félelemmel készül Korintusba. Ennek oka, hogy nem olyannak fogja találni a gyülekezet tagjait, amilyennek szeretné, valamint azok sem olyannak fogják őt látni, ahogyan ők szeretnék. Attól tart, hogy komoly bűnök vannak jelen a korintusiak életében, amelyeket az apostol néven is nevez.
A "viszálykodás, irigység, harag, önzés, rágalmazás, vádaskodás, felfuvalkodás, pártoskodás"  egy megosztott gyülekezet jellemzői. Bibliamagyarázók szerint a "tisztátalanság, paráznaság, kicsapongás" is egy téma köré csoportosíthatók: ez a szexuális bűnök köre. Lássuk közelebbről ezt a két területet.
Az első csoportból a rágalmazást és vádaskodást emelem ki, amelyeket általában nem kezelünk bűnként. Nem azért, mert ezeket hallván azt mondjuk, hogy nem rossz dolgok, hanem mert a bibliai tanítás nem járta át életünk e területét, és ezért úgy rágalmazunk, valamint vádaskodunk, hogy nem gondolunk arra, valójában mit teszünk. Az első kifejezésben a "rossz beszéd", a másodikban a "súgdolozás, fecsegés" jelentéstartalom a hangsúlyos. A kettő együttes jelentése egyértelmű: valakiről rosszat mondunk a háta mögött. Hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy a tényen nem változtat sem az, hogy amit továbbadunk, tényleg igaz, sem az, hogy azt mondjuk: én nem tudom, de azt hallottam… A kritika, a rágalmazás, a bírálgatás lelkülete pusztító. Egy ókori keresztyén szerint három személyt tesz tönkre: azt, akit rágalmaznak, azt, aki rágalmaz, valamint azt, aki meghallgatja a rágalmazást. Jézus Krisztus arra hív, hogy eljussunk oda, hogy amikor rágalmazni, vádaskodni kezdünk, a testvérünk azt mondja: ne folytasd, erre nem vagyok kiváncsi. Megbeszélted már az illetővel?
Ezen a ponton a Sátán hatalmas teret nyert a Krisztus követői ellen való harcban. Úgy érezzük, hogy valakitől megkérdezni, hogy igaz-e a rossz, ami róla terjesztenek, vagy valakit szembesíteni a bűnével szinte lehetetlen, mert - kegyesen - nem akarjuk megbántani. Ugyanakkor másnak nyugodtan elmondjuk - mintha azzal nem bántanánk meg. Ha te Krisztushoz tartozol, ennek a gyülekezetnek tagja vagy, kötelezd el magad arra, hogy senkiről többet rosszat nem mondasz, és ha rosszat hallasz, szeretettel megkérdezed a testvéred, beszélt-e már arról az illetővel. Nekem is sokat kell növekednem e téren; intsük egymást, hogy felépüljünk a Krisztusban.
A másik terület a szexuális bűnök területe. Ahogy mondtam, a "tisztátalanság" és a "kicsapongás" itt a "paráznasággal" együtt értendő. Feltűnő, hogy amíg a rágalmazást és vádaskodást nem vesszük komolyan, addig a szexuális tisztátalanságot igen - vagy talán mégsem? Sokak szemében még mindig ez A BŰN, amiből az fakad, hogy keresztyén körökben gyakran nem esik szó róla. Szégyen még csak említeni is. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem probléma; tudjuk jól, hogy ha valamiről nem beszélünk, az nem jelenti, hogy az nem is létezik. Sőt, jelen esetben annál nagyobb az ereje az ilyen irányú kísértésnek, hiszen a bűn éppen az elrejtettségben tud igazán erőt venni rajtunk. Bárcsak a közeli testvérnek - aki figyelmeztet, ha rágalmazol - el tudnád mondani ilyen küzdelmeid is, hogy Isten előtt együtt állhassatok ellene a gonosznak.
Ugyanakkor vegyük észre, hogy a Bibliában sem itt, sem máshol, nincs arra utalás, hogy a rágalmazás kevésbé bűn, mint a szexuális tisztátalanság. A gyülekezetben a megosztottság ugyanolyan pusztító, mint a paráznaság. Pál mind a kettőt néven nevezi, és attól tart, hogy a korintusiak közül többen nem tértek meg ezekből. Első levelében már írt és bűnbánatra hívott ezekből, most újra ugyanezt teszi. Szíve vágya, hogy felépüljön a gyülekezet, és ezért néven nevezi a bűnt.
II. A bűnös konfrontációja
A következő sorokat (13.1-5) nem nagyon láthatjuk másként, minthogy Pál apostol fenyegetőzik: "Előre megmondtam, most is előre mondom, mint másodszori ottlétemkor, és most távollétemben is azoknak, akik előzőleg vétkeztek, de a többieknek is: ha mégegyszer elmegyek, nem leszek kíméletes." Ha a korintusiak nem térnek meg, bebizonyosodik, hogy az apostol nemcsak leveleiben tud kemény és szigorú lenni, hanem személyes jelenlétében is. Szembesíteni fogja a bűnösöket helyzetükkel, és fellép ellenük. Pál éles gúnnyal folytatja a gondolatmenetet: "minthogy annak bizonyítékát keresitek, hogy általam valóban azt a Krisztus szól, aki veletek szemben nem erőtlen, hanem hatalmas közöttetek." A levél korábbi részleteiből kiderül, hogy a korintusiak, a hozzájuk érkező álapostolok munkálkodása nyomán, lenézik az apostolt, akinek testi megjelenése gyenge, retorikai képessége szánalmas. Hogyan szólalhatna meg ezen az emberen keresztül a mindenható Jézus Krisztus? Azt várják Páltól, hogy jelekkel, csodákkal bizonyítsa, hogy valóban Krisztus szól általa. Pál kész ezt bizonyítani, de nem úgy, ahogy a korintusiak várják. A Krisztus ereje nem a csodákban fog megnyilvánulni, mondja, hanem abban, hogy keményen fellép a meg nem térő bűnösök ellen.
A mi világunk is isteníti az erőt, a hatalmat. Nagyon sokan keresik a transzcendens, szellemi erőket, a legkülönbözőbb módokon. Keresztyének között is terjed, hogy keressük, várjuk az Isten erejét. Szükségünk is van rá, keressük is őt, várják az ő erejét. De gondolkozzunk el azon, hogy mai igénk miben láttatja ezt. Nem jelekben, csodákban, gyógyulásokban, próféciákban, hanem a bűnösök konfrontációjában. Ez nem jelenti azt, hogy ahol Isten Szentlelke akarja, ott nem történnek jelek és csodák, de arra rámutat, hogy a gyülekezet Krisztusban való felépüléséhez az erőnek ez az aspektusa is hozzátartozik.
Mert igenis erő kell ahhoz, hogy valaki megintse a testvérét. Milyen alapon, milyen felhatalmazással, milyen erővel teheti? Honnan veszi a bátorságot, honnan veszi az erőt - hiszen sokkal könnyebb lenne nem tenni ezt? Egyedül Jézus Krisztusből, aki "megfeszíttetett erőtlenségben, él az Isten hatalmából." Ő a felhatalmazás, a tekintély, az elkötelezés arra, hogy szeretetből, de ha kell, szinte kíméletlenül, néven nevezzük a bűnt, és szembesítsük a benne élőt vele. Pál ugyanígy erőtlen a korintusiak között, és mégis úgy dönt, hogy Jézussal együtt elég erős arra, hogy ne nézze el a bűnt a Krisztus testében. Int, sőt, ha nem jár eredménnyel a többszöri megintés a tanúk előtt, egészen a gyülekezetből való kizárásig megy el, ahogy azt Jézus tanította.
Az Úr építésre, nem rombolásra adta apostoli tekintélyét (13.10) - mondhatja valaki. Miért rombol hát Pál? Azért, mert tudjuk jól, ahhoz, hogy valami kellőképpen épüljön meg, sokszor a már meglévő, de hibás részt le kell rombolni. Az épülés van, hogy rombolással kezdődik.
Nem "szalonképes" gondolatok a mai társadalomban ezek, de elengedhetetlenek ahhoz, hogy a gyülekezet felépüljön a Krisztusban. Mert amíg mindenki előtt nyitottak vagyunk, amíg minden emberre kiterjesztjük Isten szeretetét és mindenkinek hirdetjük Jézus Krisztust, akiben minden bűn bocsánatot nyer, addig egy percre sem téveszthetjük szem elől, hogy megváltottjait szent és tiszta életre hívta el. Ezért meg kell tanulnunk élni a nekünk adatott erővel, felhatalmazással, és Krisztusért, Krisztussal meg kell inteni testvérünk, hogy ő is meginthessen bennünket. Lehet, hogy sok felfuvalkodottságnak, egyénieskedésnek, és egyéb dolgoknak kell lerombolódnia ahhoz, hogy az Úr felépíthessen minket a Krisztusban.
III. Önmagunk megpróbálása
Végezetül Pál arra hívja a gyülekezetet, hogy önmagukat tegyék próbára, magukat vizsgálják meg, hogy igazán hisznek-e. Ennek az a jelentősége, hogy az emberben csak az a felismerés hoz igazi változást, amire ő maga eljutott, ami túlmutat azon, hogy mit mond más. Önmaguk megvizsgálása mindig is része volt Isten gyermekei életének.
Ebben tudatosan Isten elé állunk. A biblikus önvizsgálat nem az emberből indul ki, nem is más embert vagy a társadalom által elfogadott értékeket tesz meg mércének. A 139. zsoltárban így olvastuk: "Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján." (23-24) Önmagunkat csak Isten színe előtt vizsgálhatjuk meg. Ezt teszi a zsoltáros is, hiszen nyilvánvaló, hogy Isten ismeri a szívét, tudja milyen úton jár. Amikor tehát azt imádkozza, hogy Isten vizsgálja meg őt, nem tesz mást, mint amire Pál hívja  korintusiakat - és minket is.
Pál azt kérdezi, hogy "nem ismeritek fel magatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van?" Ez a próba tétje. Ha nem ismerik fel, ha nem tudják, akkor nem tartoznak hozzá. Akkor nincsenek hitben. Ha nem bizonyosak, hogy a megfeszített és feltámadott Krisztus bennünk él, akkor nincs mit vizsgálni. Pál azonban tudja, hogy Krisztus bennük van. Ő hirdette nekik az evangéliumot, amikor szívükbe fogadták Isten üzenetetét. Ha pedig ezt felismerik, megtérnek a bűneikből.
Mert ha téged ma újra átjár a bizonyosság, a csoda feletti öröm és borzongás, hogy Jézus Krisztus benned van, hogy általa a te tested a Szentlélek temploma, akkor megútálod a rágalmazást, a vádaskodást, a viszályt, a haragot, az önzést, a tisztátalanságot, a paráznaságot, a kicsapongást. Ha megvizsgálod magad, és Isten előtt felismered, hogy igazán hiszel, még ha bűnbe is estél, akkor befejezed a rossz cselekvését.
Az a vágyunk, és azért imádkozunk - Pálhoz hasonlóan - hogy felépüljetek, hogy felépüljön a gyülekezetünk Jézus Krisztusban. Isten színe előtt kérdezlek:
Kész vagy-e ezért néven nevezni a bűnt - a saját bűnöd Istennek? Letenni a rágalmazást és a tisztátalanságot?
Kész vagy-e kíméletlenül bánni vele? Elfogadod-e testvéred intését? Kész vagy-e szeretetben inteni a testvéred?
Gyakorlod-e az önvizsgálatot Isten előtt? Kész vagy-e arra, hogy hetente egyszer komolyan elcsendesedj, és imádkozz, ahogy a zsoltáros teszi?
Isten Szentlelke adja meg nekünk, hogy felépüljünk az Úr Jézus Krisztusban! Ámen!

"Esztelenné lettem; ti kényszerítettetek rá" - fejezi be Pál apostol levelének azt a részét, aminek "a bolond beszéde" címet adhatnánk. Az általa alapított és szeretett korintusi gyülekezetnek kénytelen olyan dolgokkal és olyan módon dicsekedni, amit maga is bolondságnak tart. Mégis megteszi, mert a gyülekezetbe érkezett álapostolok eltántorítják a korintusiakat az evangéliumi hittől, részben azáltal, hogy oly dolgokkal hozakodnak elő, amilyenekkel Pál nem. Kénytelen bemutatni, hogy semmiben sem kevesebb, mint azok a hamis apostolok, akik megpróbálják őt lejáratni, beteges, erőtlen, szeretetlen, csaló emberként láttatni. Tudja ugyanakkor, hogy ez a fajta dicsekvés semmit sem használ, azaz hiábavaló. Korábban is írta, ha valaki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék.
Ezek alapján kezd el beszélni azokról a titokzatos és csodálatos eseményekről, amelyek történtek vele. Ez az erővel való dicsekvés. Ugyanakkor a kijelentések, látomások tárgyalása után rátér saját erőtlenségeire és nyomorúságaira, amelyekkel szívesen dicsekszik. Ez az erőtlenséggel való dicsekvés. Az erővel való dicsekvés normális dolog, Pál mégis bolondságnak látja, az erőtlenséggel való dicsekedés bolondság, Pál mégis örömmel teszi. Jöjjetek, figyeljünk arra, hogy mit akar ma a Szentlélek elvégezni bennünk erősségeink és erőtlenségeink területén.
I. Az erővel való dicsekvés
Pál az Úr megjelenéseiről és kinyilatkoztatásairól kezd el beszélni. Ennek hátterében az áll, hogy a Korintusba érkezett hamis apostolok a jelek és csodák, a kifinomult retorikai képességek, az igazi zsidó háttér mellett a látomásokat és az Úrtól való kijelentéseket értékelték nagyra. Mindezek az Isten közelségének, erejének, az általa történt felkenetésnek voltak a bizonyos jelei szemükben. Pál tehát, bár tudja, hogy nem használ és bolondság, rátér arra, hogy saját látomásairól beszéljen.
Kiderül, hogy Pál nem akármilyen látomással dicsekedhet. Elragadtatott a harmadik égig, a paradicsomba, ahol olyan beszédeket hallott, amiket nem szabad elmondania. Azaz Isten olyan egyedi, szent dolgokba avatta be, amelyek nem tartoznak másokra. Pál ezzel ószövetségi hithősök nyomába lép, mint amilyen Énók és Illés. Ők testben ragadtattak el, és így kerültek Istenhez. Nincs messze Pétertől, Jakabtól és Jánostól, akik Jézussal együtt voltak a megdicsőülés hegyén, amikor az Atya bizonyságot tett a Fiúról. Pálnak tehát csodálatos, kivételes, dicsőséges, semmi máshoz nem hasonlítható élményben volt része, és ő ennek tudatában van.
Feltűnő, hogy az apostol milyen visszafogottan ír erről. Mindvégig harmadik személyben beszél magáról (Ismerek egy embert), amellyel mintegy távolságot von a között, aki 14 évvel ezelőtt elragadtatott, és a között, aki mindezt most leírja. Abba sem megy bele, hogy ez az elragadtatás testben vagy testen kívűl történt-e, nem tudja, csak az Isten tudja. Tegyük hozzá, hogy nem is ez a fontos. Semmit nem mond el arról, hogy mit látott, vagy mit hallott. Nem tudunk arról, hogy beszélt-e erről máskor, az biztos, hogy leveleiben nem olvasunk róla. Pál nem kovácsol tőkét az elragadtatásából, nem adja azt áruba, és nem ezzel próbálja igazolni magát. Mérsékli magát, mondja, és gyorsan áttér a gyengeségeire, hogy azokkal dicsekedjen. Több fontos dolgot tanulhatunk abból, ahogy Pál erről a különös élményéről beszél:
Pál elismeri Isten e különös tettét, de nemállítja hite és élete középpontjába. Eliseri, hiszen nyilvánvaló, hogy Isten cselekedett ebben. Ugyanakkor nem keresi újra, nem kutatja, nem veri nagy dobra, megelégszik vele, pedig 14 éve történt. Ez a hozzáállás bennünket is eligazít egy olyan világban, amely egyrészről kergeti az álmokat, a látomásokat, a kijelentéseket, másrészről pedig megveti, elutasítja, tagadja azokat. Mindkettő megtalálható a mai evangéliumi keresztyének között.
Vannak, akik az ilyen átéléseikkel dicsekednek, ezekből következtetik, hogy Isten elhívott emberei, ezek birtokában irányítanak, uralnak másokat. Vannak gyülekezetek, ahol kergetik az ilyen élményeket, és az számít valamirevaló keresztyénnek, aki gyakori vagy "hatalmas" megtapasztalásokról tud beszámolni. Pál apostol hozzáállása józanságra int: a különleges megtapasztalások, mint látomások, Isten közelségének fizikai átélése, személyes kijelentések, önmagukban nem elégségesek Krisztus követéséhez, és nem tesznek érett keretyén emberré. Azt is meg kell itt jegyeznünk, hogy Pál elragadtatásához hasonlót megélnek emberek nem Isten Szentlelke munkájának következtében is. Jógik, de más okkult erőkkel kapcsolatban állók is képesek arra, hogy "elhagyják testüket". Továbbá némely a klinikai halált átélt személyek is beszámolnak arról, hogy kívülről látták magukat. Az elragadtatás semmiképpen sem bizonyítéka Isten jelenlétének, mert gonosz erők is produkálhatnak ilyet. Ezért is döntő, hogy józanok, Krisztusra nézők és a Biblia alapján állók legyünk.
Ugyanakkor az is igaz, hogy helyet kell adnunk Isten ilyen jellegű, nem irányított, nem kiszámítható munkájának is. Mert van helye a keresztyén életben a különleges, titokzatos eseményeknek. Isten van, amikor elragad, amikor úgy érint meg, hogy azt sem nem tudod, sem nem akarod szavakkal leírni. Van, hogy látomást ad, és azon keresztül akar valamit mondani. Sokan tagadják, hogy Isten ma így munkálkodna, de kik vagyunk mi, hogy őt korlátoznánk? (A legtöbb iszlámból Krisztushoz térő ember álom ill. látomás nyomán bizonyosodik meg arról, hogy Jézus Isten Fia.) Ezek azonban Isten különös cselekedetei, amelyek azért történnek, hogy valamiben megerősítsenek, valamire ráirányítsák a figyelmed, és nem azért, hogy dicsekedj velük, hogy ezentúl kergesd őket, és hogy ezeket átélvén többnek tartsad magadat bármelyik testvérednél is. Isten adjon nekünk bölcsességet és kegyelmet életünknek ezen a területén.
II. Az erőtlenséggel való dicsekvés
Pál tehát hosszasan dicsekedhetne különleges élményeivel, ehelyett azonban erőtlenségéről kezd beszélni: "Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam." Sok elmélet született arra nézve, hogy vajon mi lehet ez a tövis. Vannak, akik szerint rosszakaróról, ellenségről van szó, aki folyamatosan támadja az apostolt. Mások szerint lelki küzdelmekről, kísértésekről, míg megint mások betegségre gondolnak. Ezt egyértelműen nem tudjuk eldönteni, az azonban nyilvánvaló, hogy egy olyan, az apostol életében folyamatosan jelenlévő nyomorűságról van szó, amely fájdalmat, gyengeséget okoz neki, ami - emberileg szólva - megnehezíti a szolgálatát. Kimeríti, kiszívja az erejét. Erről a tövisről azt mondja, hogy a "Sátán angyala", azaz Sátán követe. Úgy látja, hogy a Sátán adta életébe, mégis tovább megy ennél, amikor így fogalmaz: "tövis adatott". Ki által adatott a tövis, a Sátán angyala? Isten által, aki azért engedte ezt, hogy Pál - talán éppen a kinyilatkoztatások különleges nagysága miatt - el ne bizakodjon, fel ne fuvalkodjon. Hogy nehogy azt gondolja, már Isten nélkül is képes valamire. Hogy nehogy úgy tekintsen másokra, mint akik kevesebbek nála.
Milyen elgondolkodtató Isten pedagógiája: Isten kiválasztja Pált az ő szolgálatára, bevonja csodálatos kinyilatkoztatásába, majd pedig egy tövissel óvja az elbizakodástól. Tudja, hogy még Pálnak hűséges szolgájának is szüksége van erre ahhoz, hogy hűséges maradjon.
Pál azonban ezt nem tudja azonnal, és ez természetes is. Ezért: "Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék az el tőlem". Nem tudom, hogy el tudjuk-e képzelni, hogy hogyan imádkozott az apostol, aki a harmadik mennyben járt, hogy hogyan imádkozott az, akinek imádságai nyomán sokan szabadultak meg és gyógyultak meg. Hittel, bizonyossággal, erővel. Nem hiszem, hogy egy mondatban elintézte: "Uram, gyógyíts meg, ha ez a te akaratod" - és közben biztos volt benne, hogy nem történik semmi. És akkor, amikor azt tapasztalta, hogy nincs válasz az imádságára, újra imádkozott, megint hittel, majd pedig harmadszor is. Egészen addig hordozta tövisét, nyomorúságát a Mindenható Isten előtt, amíg választ nem kapott.
Pál apostol ebben is példa számunkra. A töviseddel fordulj az Úrhoz, és bátran, hittel kérd őt, hogy vegye el tőled. Sokan azt gondolják, hogy Istennek nem kedves az ilyen imádság. De Pál is ezt tette, amikor nyomorúságban volt. Az Úrhoz kiáltott, hogy mentse ki őt a bajból. Mert természetes, hogy az ember Istenhez szabadulásért kiált először. Aki nem teszi, nem ismeri a szerető Atyát, nem bízik erejében és hatalmában. Kérjetek az Úrtól szabadulást a tövistől, legyen az bármi az életedben. Jakab apostol írja: "Beteg-e valaki közöttetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte …" (Jak.5.14). Hitetlenség, ha valaki nem fordul a bajával Jézus Krisztushoz. Képmutatás, ha először nem gyógyulást és szabadulást kér. Kérted-e már az Urat, úgy, ahogy Pál, a nagy imádkozó, hogy távoztassa el tőled a tövised? Vagy pedig csak hitetlenül keseregsz, nyavalyogsz nyomorúságod felett?
"De ő ezt mondta nekem: 'Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz." Pál nem szabadult meg a tövistől, de választ kapott az Úrtól. Nem hiszem, hogy azért kérte Istent éppen háromszor, mert ez egy szent szám, hanem azért, mert addig könyörgött újra és újra, amíg nem kapta meg Isten válaszát. Amikor azt mondom, hogy imádkozz, kérd Istent, hogy vegye el a tövised, nem azt ígérem, hogy ez bztosan így fog történni. De ha nem fordulsz vele hozzá, soha nem jutsz el akár a szabadulásig, akár Isten válasza megértéséig.
Pál számára ez most nem a szabadulás igéje, amint Ázsiában, korábban, Isten megszabadította őt a nehéz helyzetből (1.8-10). Ez alkalommal nem ez történik, hanem az, hogy erőt kap a tövis elhordozására. Sőt, nemcsak erőt kap, hanem felimeri Isten dicsőséges munkáját: "Éppen abban fogod megtapasztalni, hogy az én kegyelmem elég lesz neked, hogy nem távozik el a tövis a testedből. Mert abban mutatom meg az erőmet, hogy az erőtlen által cselekszek hatalmasan."
Ugyanezt tette Jézus Krisztus által a kereszten. Az ő erőtlenségében muatta meg erejét, megalázásában, keresztrefeszítésében a dicsőségét. Amit Jézus Krisztus által tett, azt teszi mind a mai napig. Nem hiszem, hogy van Istennek olyan gyermeke, olyan szolgája, akinek ne lenne erőtlenség - testi-lelki - az életében. Sőt, talán meglátjuk egyszer, hogy minél erősebb valaki az Úrban, annál gyengébb önmagában.
Pál nemcsak hallotta Istennek e szavát, hanem a szíve legmélyébe zárta. Így jut el oda, hogy - e világ szerint teljesen bolond módon - azt írja a korintusiaknak: "Legszívesebben hát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért a Krisztusért örömöm telik az erőtlenségekben, … mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős". Ez Isten Országa fordított valósága. Ahogyan Jézus Krisztus erőtlenségéből, halálából erő és élet fakadt, úgy Pál gyengeségében Krisztus ereje teljesedhetik ki.
Te vajon mit tartasz erőnek és mit erőtlenségnek az életedben? És biztos, hogy jól értékelsz-e? Nem lehet, hogy erősséged gyengeség, mert miatta nem támaszkodsz Istenre, gyengeséged meg erőforrássá lesz, ha Krisztusra bízod magad? Pál, aki bolonddá tette magát, hogy dicsekedett származásával, dicsekedett látomásaival, olyan közel van a megfeszített és feltámadott Jézushoz, hogy legszívesebben az erőtlenségeivel dicsekszik. Vágysz-e erre a közelségre? Erre a veszélyes, mindent feje tetejére állító kapcsolatra? Jézus Krisztusra, aki által szíved mélyén megtanulsz dicsekedni - bolond módon az erőtlenségeddel? ÁMEN!

Pál apostol folytatja a harcot a Korintusba érkezett hamis apostolokkal szemben, akik megpróbálják tekintélyét aláásni, és így a gyülekezet tagjait a Pál által hirdetett Jézus Krisztustól eltántorítani. Ennek a küzdelemnek azonban két másik dimenzióját is látnunk kell. Az egyik, hogy Pál nem önmagáért veszi fel a harcot az álapostolokkal szemben, hanem lelki gyermekeiért. A másik, hogy tisztában van azzal, nem emberek ellen küzd csupán. Korábban írta, hogy nem test szerint hadakozik, hiszen nem test és vér ellen van küzdelme. A csaló munkások ténykedése mögött a nagy megtévesztő áll, aki el akarja tántorítani Krisztus követőit az élet forrásától. Ezért Pál nemcsak azt írja a ma olvasott részben, hogy az "ilyenek álapostolok, csaló munkások", hanem azt is, hogy a Sátánnak, a világosság angyalának a szolgái (11.14-15). Pál ellenfelei tehát a Sátánt szolgálják, aki azonban nem egyértelműen, nyilvánvalóan jelenik meg, hanem önmagát a világosság követének álcázva. Nem meglepő ez, sem akkor, sem ma, hiszen keveseket tudna azzal eltántorítani a hittől, hogy "ne Jézust kövesd, hanem engem, a Sátánt". Ez az oka annak, hogy a csaló apostolok az igazság szolgáinak adják ki magukat, 2000 éve, valamint napjainkban is.
Fontos hangsúlyozni, hogy az eltántorítás ma is folyik. Nem kell sokat beszélnem arról, hogy különböző szekták, valamint szektás jellegű keresztény közösségek milyen dinamikusan terjeszkednek. Meglepő, hogy a korintusi álapostolokkal többük milyen rokon vonásokat mutat. Mai igénkben felismerjük, hogyan munkálkodtak a csaló munkások, a világosság angyalának Krisztustól eltántorító követei, valamint hogyan végezte szolgálatát Krisztus apostola, Pál. Három területen szeretném felmutatni a különbséget: 1. Az önmagukról alkotott képük, 2. Az evangéliumhoz való viszonyuk, 3. A gyülekezettel való kapcsolatuk.
Előtte még azonban lássuk meg Pál apostol motivációját. Igénkben visszatérő kifejezés, hogy "esztelenné lettem". Pál úgy érzi, hogy azzal, amit a korintusiaknak ír, "bolondot csinál magából". Az teszi, amit legszívesebben nem tenne, hiszen oly dolgokkal kell dicsekednie, amelyekkel nem érdemes. A korintusiaknak mégis ez számít. Pál tehát kész még bolonddá lenni is, mert a szerelmes féltékeny, kizárólagos szeretete ég benne:"Isten féltő szeretetével féltelek titeket: mivel eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy tiszta szűzként állítsalak benneteket a Krisztus elé. Félek azonban, hogy amint a kígyó megcsalta Évát ravaszságával, úgy tántorodnak el a ti gondolaitok is a Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől." Lássuk hát, hogy  mit tudunk meg a világosság angyalának követeiről, és mit a Krisztus igaz apostoláról.
I. Önmagukról alkotott képük
Pál a következőket mondja az álapostolokról: önmagukat ajánlják, magukhoz mérik és magukhoz hasonlítják magukat. Mérték, azaz mérce nélkül dicsekednek, hiszen egyetlen mércéjük saját maguk. Örömmel mutatják fel mások fáradozásának és munkájának a gyümölcsét úgy, mintha a sajátjuk lenne. Túlmentek a nekik kiszabott határon - ami talán arra való utalás, hogy a 12 apostol elfogadta, hogy Pál és Barnabás megy a pogányok közé, az álapostolok pedig valószínűleg a 12 nevében jöttek. A világosság angyalának követei tehát önmagukkal vannak elfoglalva, önmagukkal hasonlítják össze magukat, önmagukat tartják sikeresnek, önmagukat ajánlják, és annyival különbnek tartják magukat Pálnál, hogy megjelennek az Istentől neki adatott területen, mintha ott még senki sem hirdetette volna az evangéliumot. A látszólag keresztyén szolgálatban az "én" nő hatalmassá, és mindenhol az „én”-nel találkozhatunk. Ez a hatalmas ego kiszorítja, sőt, letaszítja trónjáról Istent, akinek szerepe csak annyi, hogy a szolgálat tárgyává válik. Ő róla beszélnek, de nem ő beszél. A szolgálat birodalma épül, nem az Isten Országa. Isten, Jézus Krisztus, az evangélium csak eszközzé lesz arra, hogy az álapostol naggyá, tekintélyessé, hatalmassá nőjön. Ezért ismételgeti az Úr nevét, ezért végez utazó szolgálatot, ezért ajánlgatja könyveit, magnókazettáit, videofelvételeit. Sajnos az evangéliumi világban megfigyelhető ez a "birodalom-építés". Vannak utazó evangélisták és tanítók, akik az Urat szolgálják, és vannak, akik önmagukat hizlalják. Vannak lelkipásztorok, akik az Úrban dicsekednek, és vannak, akik - kegyesen ugyan - de önmagukban.
Pál azonban nem ilyen szolga. Számára Isten a mérce, Isten a középpont, Isten a szolgálat alanya, az eredmények forrása. Ő és az ő akarata a mérce, amelyen megméretik az apostol. ezért mondja azt, amit mindnyájan jó, ha szívünkre veszünk. "Aki pedig dicsekszik, az Úrral dicsekedjék". Vannak emberek, akik dicsekednek az Úrral. Minden második mondatukban elismerik az Úr kegyelmét, nagyságát, és a maguk erőtlenségét, méltatlanságát. Néha csodabogárnak gondoljuk őket. Valahogy normálisabbnak tűnik az, aki önmagára mutat. Talán jobban is tudunk bízni abban, aki "normális", mint sokan mások ebben a világban. Pedig "nem az a megbízható ember, aki önmagát ajánlja, hanem az, akit az Úr ajánl."
Vajon nem kellene-e gondolkodásunknak egészen átformálódni? Vajon nem tántorodtak el sokan a Krisztustól azért, mert inkább hallgattak azokra, akik nagy hangon, ügyesen menedzselték magukat, közösségüket, akik már meglévő gyülekezetekről és szolgálóikról kimondták, hogy "az semmi", nem igazi keresztyénség, és ezért ott halásztak, túl, a nekik kiszabott határon? Vajon nem vonz-e esetleg téged is jobban az, aki magabiztosan, önmagát ajánlva és dicsérve végzi a szolgálatot? Nem az ilyen jellegű közösségek tűnnek fejlődni? És vajon nem a "világ szava" mindez, és nem a világosság angyala jár elöl ezen az úton?
II. Az evangéliumhoz való viszony
A másik terület, amelyen a korintusi álapostolokat vizsgáljuk, az evangéliumhoz való viszonyuk. Pál apostol határozottan állítja, hogy az evangélium ellenségei, hiszen különben nem tántorítanák el a korintusiak gondolatait a Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől. Ezt a tevékenységüket Pál a kígyó ravaszságával állítja párhuzamba, amellyel megcsalta Évát. Akkor is a világosság angyalaként jelentkezett, hiszen nem azt mondta az embernek, hogy meg fogsz halni, hanem azt, hogy olyan leszel, mint Isten. Most is hasonlóan cselekszik, hiszen nem nyilvánosan tagadtatja meg Krisztust, hanem eltántorítja a gondolataikat a Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől. A megfogalmazás sejteti, hogy egy alattomos, nehezen nyomon követhető folyamatról van szó, amely közel sem tűnik olyan félelmetesnek, mint amilyen valójában. A Krisztus iránti bizalom őszintesége, egyértelműsége, egyszerűsége kezd eltűnni, ami még az intellektuális elmélyülés és érés álruháját is magára öltheti.
Jézusról beszélnek, de más Jézust hirdetnek, a gyülekezet más lelket fogad be - nem a Szentlelket, és más evangéliumot hall - nem azt, amit Pál kapott a feltámadott Úrtól (11.4). Fontos, hogy értsük, amit Pál ír. Az álapostolok Jézusról beszélnek, de olyan torz módon, hogy ez egy "másik Jézus". Hogy mennyire így van, azt jelzi, hogy egy másik lélek - ördögi lélek - jár vele együtt. A "másik Jézust" elfogadni nem pusztán egy intellektuális kaland, egy következmények nélküli esemény, hanem egy hamis lélekhez való kötödés, hiszen az ember a hazugság fogságába kerül. Ez pedig "más evangélium", sőt, nem is evangélium, nem örömhír. Vajon mit tudhatunk e "más Jézusról" Korintusban?
Az álapostolok által hirdetett evangéliumra Pál soraiból következtethetünk. A csaló munkások szemében hitelesítő jegy volt a magas szintű retorikai képesség, a jó megjelenés (10.10), a szolgálatokért való megfelelő anyagi juttatás (11.7-11), a transzcendens szellemi-lelki tapasztalatok, mint álmok, látomások, stb. (12.1-6), a jelek és csodák (12.12). Aki ezek alapján méri, hogy valaki az Úr szolgája, az ezek alapján látja, véli ismerni és hirdeti Jézust is. Ebben a triumfáns Jézusban nincs helye a gyengeségnek, a szenvedésnek, az üldözéseknek, a börtönnek, amelyekben Pálnak mind-mind része volt. A "más Jézus" tehát egy olyan győzelmes, hatalmas, erőteljes Jézus, akiben és aki követőjében nincs helye a szenvedésnek, a gyengeségnek, a megaláztatásnak, - nincs helye a keresztnek. Pál pedig Jézust, a megfeszítettet hirdette, így ez a triumfáns Jézus egy "más Jézusnak" bizonyult.
Velük szemben Pál apostolságának hitelesítő jegyeit a Jézussal való megaláztatásában látja. Azzal bizonyítja, hogy Krisztus szolgája, hogy felsorolja az üldöztetéseket, a nélkülözéseket, a veszedelmeket, a zaklatásokat, amelyek az Úr szolgálatában érték (11.23-31.). Ez fakad az ő evangéliumából, amelynek szíve a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus. Az, akivel együtt szenvedünk, és akivel együtt meg is dicsőülünk.
Melyik Jézus vonzóbb ma, abban a világban, amelyik ugyanúgy a magabiztos fellépést, az egészséget, a sikert, a győzelmet isteníti, mint a korabeli görög kultúra? Melyik Jézushoz vonzódnak könnyebben, és szeretnek megtérni az emberek, ahhoz, akinek követése szenvedéssel is jár, vagy ahhoz, aki azonnali győzelmet ígér? A tetszetős evangélium sokakat vonz, azután sokakat hagy cserben. A megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus sohasem lesz népszerű és vonzó, a követése soha nem lesz azonos a társadalmilag elismert, megkívánt, irigyelt életutakkal, de ő a valóságos Krisztus. A te Krisztusod a Páléhoz hasonlít, vagy a magukat "legfőbb apostoloknak" nevezőkéhez? Nem kérdés, hogy melyik hoz biztos sikert a vallásos piacon, de az sem, hogy melyik az igazi Jézus…
III. A gyülekezethez való viszony
Hogyan viszonyulnak a korintusi gyülekezet tagjaihoz a sikeres álapostolok, és hogyan Pál? Az olvastuk, hogy a korintusiak "más lelket"fogadtak be, és ez nem az Isten Lelke volt. Erről a lélekről annyit tudunk, hogy nem teremte meg a szeretet, a türelem, a szelídség, a szívesség, a jóság gyümölcsét, amint a Szentlélek teszi (Gal.5.22-23). Sőt, az ellenkezőjét hozta el Korintusba: "…eltűritek, ha valaki leigáz benneteket, ha valaki élősködik rajtatok, ha valaki zsákmányul ejt titeket, ha valaki hatalmaskodik rajtatok, ha valaki arcul üt benneteket."
Pál öt kifejezéssel érzékelteti, hogy a triumfáns Jézust hirdetők uralkodnak a gyülekezeten, akik balga módon eltűrik ezt. Az álapostolok szorosra vonták a kontrollt a korintusiak élete felett lelkileg és anyagilag egyaránt. Szolgaként kezelik őket, elemésztik őket, sőt, a fizikai tettlegességre is sor kerül - mégis eltűrik. Közben lenézik Pált, aki ingyen szolgált közöttük (7-11). Azt az embert, aki soha nem akart uralkodni a hitükön (1.24), aki atyaként szereti őket. Pál, való igaz, nem fogadott el pénzt a korintusi gyülekezettől az evangélium szolgálatáért, munkából, ill. más gyülekezetek támogatásából élt. A korintusiak - talán az álapostolok munkája nyomán - ezt azzal magyarázták, hogy Pál nem szereti őket (v.11). Az is elhangozhatott, hogy Pál azért nem fogadott el pénzt, mert ravasz módon az általa gyűjtött adományból szerezte meg, amire szüksége volt, így csalván meg a korintusiakat (12.17-18).
Meglepő, hogy a korintusiak hagyják magukat minderről meggyőzni - persze azért, hogy a hamis apostoloknak fizethessenek, Pál elveszti előttük a tekintélyét, eltántorodnak Krisztustól, hagyják magukat leigázni, és kontroll alatt tartani. Meglepő, hogy ma ugyanez történik, és számban gyorsabban fejlődnek azok a közösségek, ahol uralkodnak az emberek hitén és életén, mint ahol ez nem történik. A világosság angyala, a Sátán az által is eltántoríthat a Krisztustól, hogy Jézus Krisztus követése helyett emberek követésére vesz rá. A láthatatlan Isten felelősségteljes döntésekkel teli szolgálata helyett könnyebb útként egy embernek vagy csoportnak való engedelmességet állítja be. Sokan inkább ezt választják, minthogy felnőjenek Jézus Krisztussal.
El ne tántorodjatok! Mert a Sátán célja ez. Tanuljunk meg az Úrban dicsekedni, hogy felismerjük, ha valaki önmagát helyezi a középpontba. Vállaljuk tudatosan Jézus Krisztussal a nehézségeket, a küzdelmeket, hogy felismerjük, ha valaki más Jézushoz hív minket. Kövessük őt és szánjuk magunkat oda neki teljes szívből, hogy senki más életünk felett való uralkodására ne legyen szükségünk ÁMEN!

Ha valaki egyben olvassa a 2. korintusi levelet, feltűnik neki, hogy az 1-9 és a 10-13 fejezetek között hatalmas törés van. A levél első részének hangneme az öröm, a bizakodás, amely abból fakadt, hogy jóra fordultak a dolgok. Tudjuk, hogy Pál apostol komoly ellentétbe került az általa alapított gyülekezettel, mert valaki súlyosan vétkezett, majd ennek kapcsán nem megtért, hanem az apostol ellen fordult, aki mellett nem állt ki szeretett gyülekezete, és nem büntették meg a vétkest. Pál apostol Korintusba utazott, hogy rendezze a helyzetet, ám ez az útja sikertelennek bizonyult. Ezután írt egy újabb levelet Korintusba gyötrődések és sok könnyhullatás között, amely levél elérte a célját. Megszomorította a korintusiakat, amely szomorúságból megtérés fakadt. A bűnöst megbüntették. Ezek a jó hírek jutottak el Pálhoz, aki az öröm és megkönnyebbülés hangján írt az előző fejezetekben.
Most azonban váratlanul és hirtelen igen kemény védekező, sőt, támadó hangnemet üt meg. Kérdés, hogy vajon mi lehet ennek a magyarázata? Vagy a levélírás közben érték újabb - rossz - hírek Korintusból, vagy pedig egy más alkalommal írt levele lett idecsatolva. A 10-13 fejezetek háttere nyilvánvaló: A Korintusba érkező álapostolok - talán éppen a gyülekezet bizalmának helyreálltát látván - megtámadják Pált, és súlyos vádakkal illetik. A hamis apostolok kritikáját Pál soraiból rekonstruálhatjuk. Azt vetik a szemére - és terjesztik a korintusi gyülekezet tagjai között - , hogy távollétében, leveleiben keményen, erősen, bátran szól, de amikor jelen van, akkor félénk és erőtlen. Levelei által ijesztget, amikor megérkezik, akkor pedig kiderül, hogy "testi megjelenése erőtlen, és beszéde szánalmas." Bármi is legyen erőtlensége, betegsége, a görög, egészséget imádó, kultúrában az rossz pontnak számított. Ugyanígy nem sokat ért az, aki nem volt jó rétor, aki nem volt az ékesszólás mestere. Mindez, úgy tűnik, igaz volt Pálra nézve.
Pál nem próbált többnek látszani, mint egy egyszerű ember. Ő nem hatalommal, presztízzsel, ékesszólással, látomásokra, jelekre és csodákra való hivatkozással, ajánlólevelekkel felszerelkezve érkezett Korintusba az evangéliumot hirdetni. Az álapostolok viszont így jöttek, és ezek hiányában kritizálják Pált. Az apostol a mai részben a katonai életből vett képekkel válaszol az őt ért támadásokra. Lássuk, hogy mit tanít a harcról, arról, ahogyan megvédi magát az álapostolokkal szemben és támadást intéz ellenük, valamint arról a harcról is, amely az evangélium szolgálata életében.
I. Nem test szerint hadakozik
Pál azt írja, hogy "testben élünk, de nem test szerint hadakozunk". Ezzel azt mondja, hogy ebben a világban élünk, de nem e világ eszközeivel harcolunk, hiszen harcunk nem az e világhoz tartozók ellen van. Amikor hamis apostolok más evangéliumot hirdetnek a korintusiaknak, Pál azt vallja meg, hogy a más Jézus mögött más lélek (11.4), azaz nem Isten Lelke, áll - ezért a harc lelki-szellemi harc. Amikor apostoli szolgálatára , az evangélium hirdetésére tekint, szintén tudja, hogy nem emberi erőkkel harcol, hiszen e világ istene vakította meg az emberek gondolkozását (4.4). Ugyanezt így fogalmazza meg az Efézusi levélben: "Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak" (6.12).
Éppen ezért kéri Pál a Krisztus szelídségével és gyöngédségével, hogy fogadják meg intéseit. Ő megtanulta Krisztustól, hogy szelídlelkű és alázatos, és éppen ezt vetik szemére gyengeségként. Pál azonban nem kezd el tombolni, kirohanni ellenük, feljelentéseket írni, hamis viszontvádakat terjeszteni, másokat bemocskolni, vagy valamivel a korintusiakat zsarolni: nem test szerint hadakozik. Tud ő bátor, határozott lenni, szelídsége mögött erő van. Ez azonban Isten ereje, nem emberé. Saját felindulásából, sérelméből, megbántottságából cselekedni test szerinti harcot jelentene, ami semmit sem ér. Amíg a test szerint hadakozó ember jól érzi magát a válaszcsapásban, addig a Lélek szerint harcoló, még ha keménynek kell is lennie, fájdalmat hordoz. Ezért kér Pál, és ezért mondja, hogy amikor jelen lesz, "ne kelljen erélyesnek lennie".
Te vajon ki ellen harcolsz, és hogyan teszed ezt? Gyakran megyünk neki embereknek, körülményeknek, akadályoknak - testi módon. Vakon arra, hogy nem test és vér ellen van hadakozásunk. Téves harcainkkal megbántunk másokat, kimerítjük magunkat, és mégsem látunk változást. Nem lehet test szerint harcolni a "nem test és vér" ellen. Bárcsak meglátnád ma, hol vívsz szélmalomharcot, és eljutnál oda, ahová a mélyen megbántott, lenézett, kinevetett apostol: Testben élünk, de nem test szerint hadakozunk.
II. Mi ellen küzd?
Vajon mi ellen küzd az apostol? Tudjuk, hogy az álapostolok ellen, tudjuk, hogy a korintusi gyülekezet tagjaiért, és azt is, hogy a háttérben szellemi hatalmasságok állnak. Mégis elmond még valamit a harcról: "hadakozásunk fegyverei … erősek az Isten kezében erődítmények lerombolására. Ezekkel rombolunk le minden okoskodást és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek." Pál erődítményről és magaslatról beszél. Minkét szó a katonai nyelvből való, és védelmi pontokat, állásokat jelöl, amit a hódítónak be kell venni. Ezeket az erődítményeket és magaslatokat Isten ismeretével szemben emelt okoskodásnak nevezi az apostol. A harc tehát a fejben, a gondolatvilágban folyik! Talán jobb, ha okoskodás helyett gondolatra, érvrendszerre, eszmére utalunk. Olyan igazságként berögzült meggyőződésekre, amelyek nem engedik be az Isten ismeretét az emberbe. A hódítónak, a harcosnak le kell rombolnia az erődítményeket, a bástyákat, ahhoz, hogy bevegye a várat. Először az Isten ismeretét akadályozó és fenntartó hamis gondolatoknak, érveléseknek, eszméknek kell összeomolniuk, és csak utána "veheti be" Isten valakinek az életét.
Isten ismerete nem más, mint az evangélium elfogadása. Mint annak elismerése és befogadása, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, átokhalált szenvedett, hogy az én bűnöm átkát magára vegye, feltámadt, hogy uralkodjon, és igényt tart az életemre. Mennyi magaslat emeltetik mindezzel szemben. Micsoda hatalma van a hitetlenségnek, a büszkeségnek, az Isten elleni lázadásnak az emberi értelemben! Micsoda megerősített bástyák, hogy csak az élő Isten be nem törjön oda, és el ne fogalja azt - az őt illető helyet! Mennyi agyafúrt, fondorlatos gondolat, csak hogy Jézus Krisztus ne uralkodjon rajtad! És ha az egyik magaslatot összezúzza, azonnal épül a másik. Ha eddig az volt, hogy a tudomány fejlettsége mellett lehetetlen csodákat tevő Istenben hinni, holnap az lesz, hogy minden isten egyenlő - mindegy, hogy hívjuk, holnapután pedig azzal tartod távol, hogy ha lenne Isten, nem lenne ennyi szenvedés a világban…
Pál egy másik képet is használ, mégpedig a foglyul ejtés képét: "…foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre". Amint láttuk a harc a gondolkodásunkban folyik. Az ellenség, a Sátán gondolatok formájában jelenik meg. Gondolatok, amelyek nem igazak, hanem hamisak, amelyek nem az Isten akaratára vezetnek, hanem Isten ellen valók. Pál úgy látja a harcot, az evangélium hirdetését, hogy a gondolatokat foglyul kell ejteni, azaz meg kell fékezni, le kell fegyverezni. Azért, hogy engedelmeskedjenek Krisztusnak, aki erősebb és hatalmasabb náluk.
Ez a már hívő emberek életére nézve is igaz. A keresztyén élet harc, amely gyakran a gondolkodásban folyik. Sokakat gyötörnek különféle gondolatok. Legtöbben nem tudják, hogy igazak vagy hamisak-e, higgyenek és engedelmeskedjenek neki, vagy nem. Vannak olyanok, amelyek félelmeket és rettegést keltenek, mások szégyenérzetet és méltatlanság érzést, megint mások alkalmatlanságérzést, erőtlenséget, vagy éppen kételyt és hitetlenséget. Néha a bosszú és gyűlölet irányában indulnak el gondolataink, máskor a keserűség és önsajnálat jelentkezik. Nekünk szól a tanács: ejtsetek foglyul minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre!
Hogyan? Mi által? Melyek a fegyverek, amelyek rombolnak?
III. A lelki fegyverek
Pál ebben a részben nem nevezi néven a fegyvereket, csak annyit mond róluk, hogy nem testiek és erősek az Isten kezében. A testi/evilági ellentéte a lelki, a Szentlélektől való, az ő hatalma alatt álló. Melyek azok a fegyverek, amelyek Istentől való erővel bírnak? Pál apostol bővebb kifejtését adja ennek az Efézusi levél már idézett részében, azonban most csak két vonatkozására szeretnék kitérni.
Az első az Isten Igéje, az evangélium hirdetése. Ezt nevezi Pál a Lélek kardjának. Ahol az evangélium hirdettetik, ott az Isten ereje kiárad, hiszen az evangélium Isten ereje mindenkinek üdvösségére, aki hisz (Róm.1.16). Az egész Szentírásnak ez a központi mondanivalója: Jézus Krisztus meghalt és feltámadt, hogy neked életet adjon. Ennek az evangéliumnak a megvallása, a továbbmondása, a megélése által Isten leront erődítményeket és magasságokat.
Az Ige azonban ennél gazdagabb. Nem mond többet, mint Jézus Krisztus, mint az ő értünk való halála és feltámadása, de ennek titkát mélyen kibontja. Ennek kapcsán beszél a félelmekről, a szégyenről, az alkalmatlanságérzésről, a kételyről, és így tovább. Világosságot gyújt ott, ahol bennünk homály, bizonytalanság van. Így ejthetjük foglyul a gondolatainkat a Krisztus iránti engedelmességre: megvalljuk azt, amit Krisztus az ő Igéjében mond rólunk. Ehhez azonban olvasni, tanulmányozni, szívükbe rejteni kell az ő beszédét.
A másik oldala a lelki fegyvernek az imádság. Az imádságban fogadjuk el az Ige igazságát minden hamisság felett. Imádságban hívjuk segítségül Jézust, a szabadítót. Imádságra adatik a Szentlélek, imádságban vagyunk kapcsolatban az Úrral. Imádság nélkül nem tudunk Lélek szerint hadakozni, imádság nélkül elvesztünk.
Gondoljuk hát végig, milyen harcokat vívunk? Hiábavalót, test szerint, vagy amire Isten hívott, Lélek szerint? Az Ige és az imádság köt össze Isten erejével. Ezek nélkül nem hadakozhatunk lelki módon, hiszen nincs erőnk. Így marad gyakran a test szerinti küzdelem. Mi azonban vessük el magunktól a test szerinti küzdelmet, és hadakozzunk Lélek szerint. Szánjuk magunkat oda az Igének és az imádságra, és meglátjuk, ahogyan Isten munkálkodni fog bennünk. Ámen.

Pál apostol folytatja az adakozásról szóló tanítás kifejtését. A Korintusba írt második levélben két fejezet is azzal a nagy adománygyűjtési kampánnyal foglakozik, amellyel a pogánykeresztyén gyülekezetek siettek a Júdeában élő, éhség sújtotta zsidókeresztyén gyülekezetek segítségére. A korintusi gyülekezet korábban kapcsolódott be ebbe a szolgálatba, amikor ígéreteket, felajánlásokat tettek szükségben lévő testvéreik számára. Most jött el annak az ideje, hogy ígéretüket beváltsák, és a felajánlott összeget az arra megbízottaknak átadják. A korintusiak szívében azonban - úgy tűnik - nagyobb volt a lelkesedés, az elhatározás, mint a véghezvitel. Amíg a sokkal szegényebb macedóniai gyülekezetek - éppen a korintusiak korábbi ígéreteinek alapján felbuzdulva - erejükön felül adakoztak, Pál attól tart, hogy a korintusiakkal szégyenben marad. Ezért emlékezteti őket levélben felajánlásaikra, és írja nekik: "…az úgy legyen készen, mint hálaáldozat, nem pedig mint kényszerű adomány." Ennek az utolsó gondolatnak az alapján az apostol újra az adakozásról tanítja kedves gyülekezetét (6-15 versek), amely tanításnak az "adakozás titkai" címet adhatjuk. Ennek alapján lássuk, hogy mit üzen Isten nekünkarról, hogy: 1. Hogyan lehetséges örömmel adni? 2. Hogyan lehet az adakozás által meggazadagodni? 3. Mi jár még együtt az Isten szerinti adakozással?
I. Az első titok: hogyan lehetséges örömmel adni?
Pál az adakozás lelkületére, és nem annak mértékére utal, amikor különbséget tesz hálaáldozat és kényszerű adomány között. Az első kifejezés jelentése: dícséret, áldás, áldáskívánás, jótétemény; a másodiké: nyereségvágy, kapzsiság, telhetetlenség (Varga Zs. szótár). Az apostol azt szeretné, hogy a korintusiak Isten előtt kedvesen adakoznának: "Mindenki úgy adjon, ahogy előre eldöntötte a szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert 'a jókedvű adakozót szereti az Isten'". A jókedvű adakozó nem más, mint aki örömmel, jó szívvel, hálával ad, szemben azzal, aki csak kényszerből teszi ezt.
Az örömmel és tiszta szívvel való adakozás jó példája Dávid (IKrón.29). Miután adományt adott, majd a nép csatlakozott hozzá, azt olvassuk, hogy "… örült a nép az önkéntes adakozásnak, mert tiszta szívvel, önként adakoztak az Úrnak." Figyeljünk Dávid szavaira hálaadó imádságában: "Tudom, Istenem, hogy te a szíveket vizsgálod, és gyönyörködsz az őszinteségben. Én mindezt őszinte szívvel, önként adtam, és most örömmel látom, hogy önként adakozott neked néped, amely itt összegyűlt." Egy hatalmas népünnepélyként jelenik meg előttünk ez a nap, vajon mi a titka?
Az, amit Dávid imádsága elején vall meg. Istent áldja, magasztalja, majd így szól: "Tőled ered a gazdagság és a dicsőség, te uralkodsz mindenen. Mert ki vagyok én, és mi az én népem, hogy honnan volt erőnk ilyen önkéntes adakozásra? Bizony tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit kezedből kaptunk." Dávid azt vallja meg adakozása feletti örömében, hogy Isten az igazi adakozó. Ő az, akitől mindenünk származik. Amikor ad a sajátjából, valójában Istennek adja vissza, ami az övé.
Ugyanezt várja Pál a korintusiaktól, ugyanezt várja Isten tőlünk is. Mondd, mid van, amit Isten nem szabadon, tiszta és őszinte szívvel, örömmel és jókedvűen adott neked? El tudod képzelni, hogy fanyalogva, keseregve, számolgatva adta az életed? Képes vagy rá úgy gondolni, mint aki Jézus Krisztust úgy adta oda megváltásunkra a keresztre, hogy közben valamit megtartott magának, valami még értékesebbet elrejtett a szemeink elől, csakhogy azt már ne kelljen odaadni nekünk? Nem, erre csak mi vagyunk képesek. Gondolod, hogy bármiféle kényszer hajtotta Istent abban, hogy Fiát elküldte ebbe a világba? Talán tetszeni akart valakinek, meg akart felelni valakinek? Nem, így csak mi adunk. Isten az ő szabad szeretetéből, meg nem érdemelt kegyelméből adott Fiával együtt mindent minekünk (Róm. 8.32).
Éppen ezért gondold végig, hogy az, ahogyan te használod a pénzed, de nem csak a pénzed, hanem az anyagi javaid, a lelki javaid, a képességeid, az időd, az energiád - Isten ügyében, méltó válasz-e arra, ahogyan Isten használta mindazt, ami az övé, érted. Mi a motivációd az adakozás mögött? Van, aki bűntudatból akar így lefaragni. Van, aki "ki akarja fizetni" azt, hogy valamit, amit Isten rábízott, nem tesz meg. Van, aki szíve mélyén arra büszke, hogy ő többet ad… Van, aki kényszerből: úgy érzi, nem maradhat le. Sokat adhatunk különböző hamis indítékok alapján is (kedvetlenül, szó szerint: szomorúsággal, mert a pénzt, amit szeret, nem tudja elngedni könnyen), de jókedvűen, örömmel csak az képes bámit is adni Istennek, aki ezt az ő kegyelmére válaszként teszi.
II. A második titok: hogyan lehet az adakozásból meggazdagodni?
Pál arról ír, hogy az adakozás meggazdagít. Annak, aki ad, aki Isten ügyére áldoz, nem kevesebb lesz, hanem több. Ennek illusztrációjára - a Példabeszédek könyvéhez visszanyúlva - egy a mezőgazdasági életből vett képet használ: "Tudjuk pedig, hogy aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat." Azaz, aki bőven, hálával, jó lélekkel ad, az olyan, mint az a szántóvető, aki bőven vet és bőven is arat. Aki ad, az nem elveszít, hanem elvet valamit, amiből sokkal több fog kikelni. Az örömmel való bőkezű adakozás ugyanolyan bizonyosan terem "gyümölcsöt", mint az elvetett mag az aratás idején. Így gazdagodhatunk meg mindannyian, ehhez azonban sokaknak alapvető szemléletváltásra van szüksége.
Mit foglal magában ez a meggazdagodás?
Nem pénzbeli gyarapodást. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert mind külföldön, mind hazánkban elterjedőben van egy olyan felfogás, amely szerint az Úrnak történő adakozás a legjobb anyagi befektetetés, a megtérés egyenlő az anyagi gondok megszűnésével, a meggazdagodással. Általában olyan ószövetségi helyekre építik ezt, amelyekben - Isten áldásának jeleként - anyagi bőséget ígér Izraelnek. Jézus követése azonban nem erről szól. Ugyanakkor igaz, hogy sokan tapasztalták már életük folyamán: amikor örömmel és hálával adtak az Úrnak, ő csodálatos módon térítette azt vissza. Valamint az is igaz, hogy aki nem tiszteli az Urat vagyona legjavából, az ezzel semmit sem spórol meg magának. Ez azonban nem vezethet egy hívő embert sem arra, hogy szívében azzal adakozzon, hogy "majd többszörösen visszaadja ezt nekem az Úr". Ez a kalmárszellem nem egyeztethető össze a "jókedvű" adakozással.
­ Akkor miben várhatjuk a meggazdagodást? Pál így ír: "Az Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek…" Isten a szükségest adja meg, amely kifejezés a megélhetéshez alapvetően szükséges dolgokat, és az ezek meglétéből származó elégedettséget foglalja magában. Igazán az gazdag, aki elégedett; aki Isten kegyelmére válaszként örömmel ad a rászorulónak, az elégedett és gazdag. Aki azért ad, hogy többet kapjon vissza, az még adakozásában is szegény. Figyeljük meg, hogy ebben a mondatban Pál Istennek hatalmára utal, és ezt húzza alá azzal, hogy négyszer szerepel a "minden" szó. Minden kegyelmét kiárasztja rátok, mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek…
­De még ennél is többet ad: bőséget minden jó cselekedetre. Aki örömmel ad, azt Isten úgy gazdagítja meg, hogy újra tudjon adni. Itt kezd kibontakozni előttünk, hogy nem egyszeri , vagy akár egymást követő eseményekről van szó, amikor magunk elé képzeljük a "jókedvű adakozót", hanem egy lelkületről, egy életmódról, arról az emberről, akit az Ószövetség igaz embernek nevez. Erről beszél a 112. Zsolt., amit idéz is Pál: "Bőkezűen osztott a szegényeknek, igazsága megmarad örökké." Ezeket olvassuk még róla a zsoltárban: az Urat féli, könyörületes, kölcsönt ad, törvényesen jár el ügyeiben, nem fél a rossz hírtől, bőven ad a szegényeknek, igazsága megmarad.
Szeretnél-e ilyen ember lenni? Aki boldogan ad mindabból, amit az Úrtól kapott. Aki hihetetlenül gazdag, mert tudja, mindene ajándék, és elégedett. Aki nem fordítja el a fejét a szegények mellett.. Akinek az életformája az adás. Nemcsak pénzben, hanem mindenben: autója, lakása, képességei, ideje - mind-mind az Úré, mind-mind használatban, ha szükség van rá. Lehetsz-e másmilyen ember, ha Krisztus követője vagy? Nem ilyen volt maga Jézus? A Róm.8.12-ben az adakozás, mint lelki ajándék is említést nyer. Vannak, akiket Isten különösen megáldott azzal, hogy tisztaszívűen, örömmel, hálával, szerényen, titokban adnak. Nagyon gazdag, áldott, igaz emberek ők. Bárcsak lennének minél többen ezek a gyülekezetünkben!
III. A harmadik titok: mi jár még együtt az Isten szerinti adakozással?
Amikor Pál az adakozás erdményéről beszél, többra mutat annál, hogy enyhülnek a júdeai keresztyének terhei, valamint meggazdagodnak azok, akik tiszta szívvel adnak: "Mert ennek a szolgálatnak az ellátása … sokakat hálaadásra is indít az Isten iránt.", sőt: "… e szolgálat eredményességéért dicsőítik majd az Istent, azért az engedelmességért, amellyel Krisztus evangéliumáról vallást tesztek…". Minden adakozás célja Isten dicsősége, amely sokaknak száján és szívében gyarapszik. Jézus Krisztus minden követőjének öröm, ha valaki meglátja őt. Felismerjük-e, hogy a róla való bizonyságtétel egy módja az, ha a szükségben lévőt észrevesszük és megsegítjük? Elcsodálkozunk-e Istennek azon a kegyelmén, amikor azt tapasztaljuk, hogy valakire gondoltunk, valakit megsegítettünk, és kiderült, hogy ő éppen Isten előtt volt imádságban, nehéz szükségében, és a mi szívünk indulata Isten válasza volt erre. Ekkor ő nem nekünk lesz leginkább hálás, hanem Istennek, aki ilyen csodálatos módon viseli gondját, és ez nem elkedvetlenít minket, hanem örömmel tölt el. Istennek sok dicsőséget szerez, ha gyermekei nem kapzsiak, nem a pénz szerelmesei, hanem bőven adnak abból, amit tőle kaptak. Ebből a szabadon ajándékozó Istenből mutatnak be valamit a világ számára, ami hálaadást szül. Mi pedig mi mást szeretnénk, mint hogy minél többen magasztalják őt?
Az Isten iránti hálán túl az adakozás egy másik "gyümölcséről" is ír az apostol: "És ők könyörögnek is értetek, és vágyódnak utánatok, mivel Istennek jósága bőven kiáradt rátok." Az adakozó és az adományt elfogadó, a korintusi és a júdeai gyülekezetek között a szeretet és az imádság kapcsolata kezd el kiteljesedni. Távol vannak egymástól, nemcsak földrajzilag, hanem kultúrálisan is, de most egy olyan közösséget tapasztalnak meg, amelynek látható kifekjezését a pénz adja meg. Mindkét fél tudja, hogy ebben az eseményben Isten kegyelme munkálkodott, hiszen Isten kezdte el a bőkezűség, a hálaadás, az ebből fakadó közösség láncreakcióját. A korintusiak engedelmessége nagyobb, látható egységet szült - és ez az Isten szerinti adakozás egyik titka.
Hogy hogyan és kivel köt össze Isten, ha engedelmeskedsz neki, nem tudom. De azt igen, hogy ha engedelmeskedünk annak az Istennek, aki kimondhatatlan ajándékkal ajándékozott meg minket, és őt követve mindig csak kapni és birtokolni akaró életből elsősorban adni kívánó emberekké változunk át, meglátjuk, ahogy titkait fellebbenti előttünk, és úgy látjuk meg őt munkálkodni, ahogy korábban soha. Adjad magadat őneki, hogy ő adhasson téged másoknak!  ÁMEN!

A mai napon Isten Igéje alapján az adakozásról, a pénről fogok szólni. Arról, hogy az adakozásban legyetek bőkezűek. Adjatok bőven, adjatok örömmel! Amióta Gazdagréten vagyok lelkipásztor, még egyszer sem beszéltem direkt módon az adakozásról. Voltak, akik már fel is rótták ezt nekem, és igazuk volt. Mindig azt mondtam, akkor fogok az adakozásról igét hirdetni, ha az olvasott bibliai rész erről szól. Közel egy éve már készültem erre, annak a résznek az alapján, ahol azt olvassuk, hogy Ábrahám tizedet adott Melkisédeknek, Sálem királyának. Amikor azonban eljött annak ideje, hogy ezt a részt tanulmányozzam, úgy láttam, hogy elsősorban nem az adakozásról szól, így én sem beszéhetek erről. A mai igénkkel azonban més a helyzet. Isten egyértelműen az adakozásról, a pénzünkről beszél velünk általa.
 Pál apostol levelének 7. fejezetében leírta, mennyire örült annak, hogy munkatársa, Titusz jó híreket hozott Korintusból. A korintusiak korábbi bűnük miatt megszomorodtak, méghozzá megtérésre szomorodtak meg. Titusz azonban, úgy tűnik, más híreket is hozott Korintusból. Tájékoztatta Pált, hogy miként áll annak az adománygyűjtésnek az ügye, amelybe korábban kapcsolódott be a gyülekezet (IKor.16.1-4). Pál már hosszabb ideje szervezett egy gyűjtést a pogánykeresztyén gyülekezetekben a júdeai zsidókeresztyén gyülekezetek részére. Júdeában súlyos éhínség ütötte fel a fejét az előző években, és Pál úgy tartotta, hogy a pogánykeresztyének tartoznak azzal, hogy anyagiakkal szolgáljanak cserébe a lelki áldásokért, amit a zsidóságon, ill. az első keresztyén gyülekezeten keresztül kaptak (Róm.15.26-27). Ebben részt vettek az antókhiai gyülekezet (Ap.Csel 11.27-30), Galácia, Macedónia és Akhája gyülekezetei, köztük a korintusiak is. Ez utóbbiak lelkesedése azonban mintha kezdene alábbhagyni. Ebben az összefüggésben írja nekik az apostol, és üzeni nekünk ma a Szentlélek: az adakozásban legyetek bőkezűek! Az olvasott rész üzenete három részre bomlik: 1. A macedóniai gyülekezetek jó példája, 2. A bőkezű adakozás titka, 3. Gyakorlati megfontolások.
I. A macedóniai gyülekezetek jó példája
Pál a korintusiakat kívánja buzdítani, ezt azonban más gyülekezetek áldozatának bemutatásával teszi. A thesszaloniki és a filippi gyülekezetekről van szó. Ezektől az apostol nem várta azt az adományt, amit ők összegyűjtöttek. Egyrészt azért, mert "a nyomorúság sok próbája között" élnek. Nemcsak akkor támadt ellenségeskedés ezekben a városokban, amikor Pál az evangéliumot hirdette (Apcsel. 16-17), hanem később is üldöztetéseket kellett elszenvedniük (IThessz.2.14). Nyilvánvaló, hogy az ellenségeskedés, az üldözés, amelyet hitük váltott ki környezetükben anyagi, gazdasági veszteséggel, bizonytalansággal is járt. Pál szavaiból ki is derül, hogy ezek a gyülekezetek az üldözéssel együtt nagyon szegények is voltak. Mégis a nyomorúság sok próbája és a szegénység közepette bőséges örömben élnek, és "erejükön felül … önként adakoztak". Sőt, azt olvassuk, hogy "erősen sürgetve kérték tőlünk, hogy a szentek iránti szolgálatban adakozással részt vehessenek". Nem őket noszogatja az apostol, hanem ők unszolják Pált: hadd vegyünk részt az adakozás szolgálatában. És sokkal többet gyűjtenek, mint amit bárki is gondolna.
A macedóniai gyülekezetek nem egyedülálló példa. Engem a mai napig meglep, amikor hasonlóval találkozom. Előttem van egy idős, nyugdíjas házaspár, a férfi rokkant, az asszony fizikailag alig bírja az ápolását. Mindketten hívő emberek. Egyszer az asszony megjelent az irodában, hogy templomépítésre szeretne adakozni, és leteszi a pénzt az asztalra. Ereje feletti terheket hordoz. Nagyon szegény, nem véletlenül van csak egy égő becsavarva a lámpájukba. Erején felül adakozik, önként és örömmel - hiszen senki nem kérte őt. Szinte úgy érzem, vissza kellene adni neki. Nem ő az egyetlen ilyen eset. A meggyötört macedóniai gyülekezetek örömmel veszik ki részüket a jeruzsálemi szentek szükségeiből, idős emberek, nyugdíjasok, kispénzűek gyakran ugyanígy. A bőkezű, örömmel való adakozás titka nem az anyagi bőség. Sokak által megfigyelt tény: nem a tehetősebbek adakoznak többet, a mi gyülekezetünkben sem így van ez.
Ahogyan Pál a macedóniaiakat a korintusiak elé állítja Isten szerint való példának, ugyanúgy gondolhatunk mi az általam említett asszonyra. Vagy arra a másikra, aki a következőket írta a "Fedél nélkül - hajléktalanok lapja" egyik nem túl régi számában: "Ahol látok egy hajléktalant kezében a lapjukkal, én megyek oda hozzá, hogy megvegyem. A második, a harmadik embertől természetesen már el sem kérem a lapot. Kisnyugdíjas vagyok, de százasnál kevesebbet soha nem adok. Borzasztó látni, hogy az emberek egy része legyintve elmegy mellettük. …72 éves vagyok, de a jó Isten adott annyi erőt, hogy 3 hónapig jártam - végül már napi 3X1-1 órát utazva - egy 96 éves néni ápolásában segíteni. A Horváth kerten vitt át az utam. Egyik alkalommal 2 férfit láttam aludni egy padon. Középre rakták kis holmijukat, és fejüket összedugva védve cók-mókjukat, békésen aludtak. Lassan megközelítve őket 1-1 százast csúsztattam a kezükbe. Csak akkor tértek magukhoz, mikor már messze jártam. Jó volt nézni, ahogy csodálkozva vették ki a zsebükből a meglepetést…." Mit mond Isten a macedóniakon keresztül a korinusiaknak? Azoknak, akik sokkal jobb anyagi helyzetben, üldözésektől mentesen élnek? Mit mond Isten nekünk az ilyen hívő asszonyokon keresztül?
II. A bőkezű adakozás titka
A macedóniai gyülekezet viselkedése meglepő, még Pál számára is. Vajon mi a titka? Az apostol szavaiban a válasz kibomlik előttünk.
Azt írja a macedóniaiakról, hogy nemcsak adakoztak, hanem "először önmagukat adták az Úrnak..." Való igaz, hogy mind a thesszalonikai, mind a filippibeli gyülekezet tagjai először lettek Krisztus követőivé, először fogadták be az Urat, és szánták magukat oda az Úrnak, és csak ezután ébredt fel a vágy a szívükben, hogy részt vegyenek az adakozásban. Csak Jézus Krisztus tudta velük megtenni azt, hogy a nyomorúságok és szegénység közepette erejükön felül, örömmel adakozzanak. Ezt azért fontos világosan látni, hogy véletlenül se keveredjünk össze annak kérdésében, mire tart igényt Istent. Istennek nem a pénzed kell, hanem a szíved! Ha őszinte vagy magadhoz, a szíved, az életed sokkal "drágább", mint a pénzed. Először önmagad add az Úrnak, és soha ne gondold, hogy akármennyi pénzzel letudhatod ezt. Ugyanakkor az is igaz, hogy hogyan adhattad volna magadat az Úrnak akkor, ha a pénzed felett nem lett Úrrá? Övé lehet-e életed, szíved úgy, hogy nem lett az övé a pénzed? Ezért mondják: az a megtérés, amelyben a pénztárcánk "nem tért meg", nem megtérés.
Ugyanezt állítja Pál a korintusiak elé abban az igében, amely ennek a résznek legjobban ismert mondata, általában karácsonyi prédikációkból. Mi a titka a bőkezű adakozásnak? "Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok." Az igazi példa nem egy másik adakozó áldozata, hanem Jézus Krisztusé. A korintusiakról azt feltételezi Pál, hogy ismerik őt, amely ismeret nem róla való tudást, hanem vele való életközösséget jelent. Ha valaki önmagát az Úrnak adta, azért tette, mert megismerte őt.
Gazdag létére szegénnyé lett értünk. Jézus Krisztus a Szentháromság második személye, aki öröktől fogva van, az Atyával egyenlő. Ahogy a Filippibeliekhez írt levélben olvassuk, nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, hanem szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, megalázta magát, engedelmeskedett mindhalálig (2.6-8). Ez az ő értünk való megszegényedése. De azért lett Ő Isten létére szegény és megalázott úgy betlehemi születésében, mint golgotai kereszthalálában, hogy bennünket meggazdagítson.
Hogy mi az ő szegénysége által meggazdagodjunk. Meggazdagodni csak annak lehet, és annak kell, aki szegény. Csak az adja oda önmagát a kereszten kivégzett Jézusnak, aki felismeri, hogy Isten előtt élete üres, értéktelen, eredménytelen. Jézus Krisztus nélkül nincs Isten előtt igazsága, jó cselekedete, nincs bűnbocsánata, nincs üdvössége, nincs örök életre szóló reménysége. Amíg azt hiszed, hogy mindez megvan, lenézed, semmibe veszed a Megváltót. Nem érted, hogy minek jött el, miért halt meg, és miért van, hogy egyeseknek olyan sokat jelent ez. de ha felismered, hogy koldusszegény vagy, semmid sincs, azt is meglátod, hogy Isten Fia ,egszegényedése milyen csodálatos módon lesz gazdagságoddá. Nála kapsz igazságot, bocsánatot, üdvösséget, általa leszel Isten gyermeke. rajta keresztül kapod meg a Szentlelket. Akkor már nem gondolkozol azon, hogy önmagad mindenestől neki add.
Ez a lehetőség Isten kegyelme, mondja Pál. A kegyelem szó kulcsfontosságú ebben a részben. Isten kegyelmet adott a macedóniai gyülekezeteknek (v.1), ez az, amiről hírt ad Pál a korintusiaknak. Bőséges adakozásuk Isten kegyelmének a következménye. Ugyanezt állítja elénk Jézus Krisztusban: "ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét…" Fontos, hogy ahol Isten kegyelme, gazdagsága, szeretete, bőkezűsége kiárad az emberre, ott az továbbárad a másik emberre. Ezt jelzi a v.3. eredeti megfogalmazása, amelyben szintén szerepel a "kegyelem" szó, és amit így fordíthatnánk: "erősen sürgetve kérték tőlünk, hogy a szentek iránti szolgálat kegyelmében/jótéteményében/kiváltságában adakozással részt vehessenek". A macedóniak, a két említett asszony, és minden Isten szíve szerint való bőkezű adakozó a reá áradt isteni kegyelmet adja tovább. Ez a kegyelem, a Jézus Krisztus kegyelme a bőkezű, hálás, örömteli adakozás titka és forrása. Enélkül a sok kevés, ezáltal a kevés is sok.
III. Gyakorlati megfontolások
Miután Pál mind a macedónokat, mind az ő Urát élő például állította a korintusiak elé, gyakorlati tanácsokat ad az adakozással kapcsolatban.
A vágy, az akarás, az elhatározás és az adakozás véghezvitele nem azonosak egymással. A korintusiak elkötelezték magukat a gyűjtésre, felajánlásokat tettek, most mégis arra kell hogy figyelmeztesse őket az apostol, hogy "most pedig a cselekvést is végezzétek el". Én is felajánlásokat kértem a gyülekezettől a templomépítésre az ősz folyamán. Sokan válaszoltak erre, bár nem mindenki. Talán van, akiben mint a korintusiakban, alábbhagyott a lelkesedés. Hogyan fogja a mi adományunk megsegíteni az éhezőket? Túl kevés az, nem is érdemes elküldeni… Mit számít az én felajánlásom a templomépítésben? És hol vannak a másoktól várt millók? Ne engedjétek magatokat megtéveszteni, elcsüggeszteni: "amilyen az akarás készsége, olyan legyen a véghezvitel is".
Vajon mi a kedves Istennek? Volt, aki azért nem tett felajánlást a templomépítésre, mert túl kevésnek tartotta azt, amit ő tud adni Istennek. Mennyi az elég, mennyi kedves Istennek? Pál azt írja: "Mert ha megvan a készség, az aszerint kedves, amije kinek-kinek van, nem aszerint, amije nincs." Világos Isten üzenete: nem azt kéri, ami nincs, hanem azt, ami van. (A Parázsban írtam és kértem a diákokat is, gondolják végig, mi az ő felajánlások, legyenek részesei közös ügyünknek. Kevesen válaszoltak erre. De van olyan középiskolás, aki havonta 300Ft-ot ad a gyülekezetnek. Kedves Istennek!)
Mennyit adjak, abból, amim van? Vannak, akiknek rossz a lelkiismeretük, hiszen mindig lehetne töbet adni; mi az Isten szerint való határ? Az ige ebben is eligazít: "… azért, hogy másoknak könnyebbségük legyen, nektek ne legyen nyomorúságotok. Ellenben az egyenlőségnek megfelelően a mostani időben a ti fölöslegetek pótolja azok hiányát, hogy máskor azok fölöslege is pótolja majd a ti hiányotokat"
Minden Krisztusban hívő és benne élő testvéremet kérem, Isten színe előtt gondolja végig az elhangzottak fényében: a macedóniai vagy a korintusi gyülekezet írja-e le az ő helyzetét? Vajon a gazdagréti református gyülekezet olyan közösség lesz, ahol Isten kegyelme, a szeretet valódisága túlcsordul rajtunk, és erőnkön felül adakozunk, vagy pedig olyan, ahol az akarás megvan, de a véghezvitel nem? Isten előtt gondolj újra a templomépítésre, amit nem magunknak építünk, hanem azért, hogy gyülekezetünk gyümölcsöt teremjen, hogy még többen megismerjék az Urat. Gondold végig, nem hív-s Isten rendszeres adakozásra a rászorulók javára, az "Egymásért" csoporton keresztül? Kérdezd meg tőle, hogy a lelki javakért, amelyet itt, az ő népében kapsz, megfelelő lelkülettel és mértékben járulsz hozzá gyülekezetünk életéhez. Tőlem soha, senki ne kérdezze meg, elég-e ez, vagy az. Az Úrral beszéld meg, ő elé állj a pénzügyeiddel.
Az adakozás valamiről való lemondás, Isten szerint való böjtölés. Ma van az egyházi évben böjt első vasárnapja. Kérdezd meg Istent, nem hív-e arra, hogy valamiről lemondj Húsvét vasárnapig, aminek költségét mások javára fordíthatod?
Újra mondom: Istennek nem a pénzed kell, hanem az életed kell. De az életed nem lett az övé, ha a pénzed nem az övé.
"Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok." Ezt a kegyelmet hirdeti most nekünk, ezt az ajándékot kínálja nekünk, önmagában részesít bennünket az úrvacsorai közösségben. Saját gazdagságát osztja szét nekünk megtört testében és kiontott vérében. Adjuk magunkat oda az Úrnak! ÁMEN!

Mai igénkben Pál apostol visszatér az utazásairól szóló beszámolóra, amit a 2.13-ban függesztett fel. Eddig szolgálatának tartalmáról, motivációjáról, és felkenetéséről írt a korintusiaknak, most azonban újra előveszi azokat a témákat, amelyekkel az első két fejezetben foglalkozott.
Szükséges, hogy mi is felelevenítsük magunk előtt az apostol és a korintusi gyülekezet helyzetét, a levél megírásának körülményeit. Pál nagyon rossz híreket kapott a korintusi gyülekezetből. Valaki súlyosan vétkezett, ami talán azt is jelentette, hogy bűnbánat és megtérés helyett nyilvánosan az apostol ellen fordult; ugyanakkor a gyülekezet tagjai nem álltak ki lelki atyjuk mellett. Pál ezért korábbi terveit megváltoztatva (1Kor.16.5-7), amelyben hosszabb ott tartózkodást ígért, azonnal Korintusba utazott. Ez a látogatása azonban sikertelennek, sőt, igen fájdalmasnak bizonyult. A korintusiak nem enyhültek meg, a bűnöst nem intették meg, az apostolt súlyos vádakkal illetik.
A fájdalmas látogatást egy sok gyötrődés, szomorúság és könyhullatás között írt levél követte. Ez az a levél, amely - mai igénk szerint - megszomorította a gyülekezetet. Lehetséges, hogy ezt a levelet Titusz vitte Korintusba. Pálnak Troászban kellett volna találkoznia szeretett munkatársával, Titusszal. Alig várja, hogy híreket halljon az ellene forduló gyülekezettől. Troászba érvén azonban - bár az Úr nagy lehetőséget adott az evangélium hirdetésére - Pál lelkének nincsen nyugalma, mert nem találja Tituszt (2.12-13). Úgy dönt, hogy elébe megy a Korintusból visszafelé vezető úton, így kerül Macedoniába. Ám békességet itt sem talál; aggódik Titusz miatt és a korintusiak miatt is. Állapotát így írja le: "Kívül harcok, belül félelem." Titusz azonban mégis megérkezik, és ez hatalmas vígasztalás forrása lesz Pálnak. Nemcsak azért, mert nem kell többé bizonytalanságban lennie kollágája felől, hanem azért is, mert jó híreket hoz Korintusból. Itt fedi fel az apostol a "könyhullatással írt" levéllel kapcsolatos lelki küzdelmeit. Nem lehetett biztos abban, hogy súlyos szavai, amelyekkel szomorúságot okozott a gyülekezetnek, valóban jó gyümölcsöt fognak teremni. Maga is elbizonytalanodott. Mostmár örömmel ír: "Mert ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom". De ez nem mindig volt így: "Bántam ugyan, látva hogy az levél, ha egy kis időre is, megszomorított titeket, de most már örülök". Fontos, hogy az öröm igazi okát lássák: "Nem annak, hogy megszomorodtatatok, hanem hogy megtérésre szomorodtatok meg…" Mert kétféle szomorúság létezik: "…az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez." Erről a kétféle, az életet adó, valamint a halált hozó szomorúságról üzen ma Isten nekünk. Vajon melyik van jelen az életünkben? A halál, vagy az élet munkálkodik bennünk?
Pál tehát megkülönbözteti az Isten szerinti és a világ szerinti, az életet hozó, valamint a halált szerző szomorúságot. Az egyik megtérést munkál, és így üdvösséget, a másik halált terem. Mi a különbség?
A "megtérés" szó jelentése (metanoia): a gondolkodás megváltozása. Itt nemcsak a gondolatokról, hanem az ember egész lényét irányító bennsőről van szó. Van olyan szomorúság, amely egy totális átértékeléshez, és így az ember lényének megváltozásához vezet. Ezzel a változással együttjár az életmód, az értékekek, a célok megváltozása. A megtéréssel új ember születik, aki nem a világhoz, hanem Istenhez szabja magát. Elfordult az Isten nélküli élettől, odafordult Jézus Krisztuson keresztül a teremtőjéhez, és már mindent csak szerinte való módon akar cselekedni. Az életet hozó szomorúság hatása, hogy megváltozik az Istennel való kapcsolat; az Őhozzá forduló ember üdvösséget kap. Ez nem más, mint Isten minden ajándékainak tekjessége, amelyeket egyedül a Jézus Krisztushoz fordulásban ölelhetünk magunkhoz.
A másik szomorúság mindenben hasonló lehet az előzőhöz: kiválthatja hasonló esemény, teremhet hasonló könnyeket, járhat hasonló érzésekkel; ugyanakkor mégsem végződik Istenhez fordulásban. Mivel Isten egyedül az élet forrása, és nélküle mind a halálban vagyunk, az a szomorúság, amely nem az Isten közelségében megtalált örömben végződik, halált hoz.
Példák: Ézsau, akiről azt mondja az ige, hogy "a megtérés útját nem találta meg, noha könnyek között kereste (Zsid. 12.17). Júdás, aki megbánta a tettét, mégis öngyilkos lett kétségbeesésében (Mt. 27.3). Ellenben Dávid király, aki házasságtörést követett el és gyilkolt, Isten szerint szomorodott meg (Zsolt 51), ugyanígy Péter, akihármomszor tagadta meg az Urat.
Lássuk az Isten szerint, valamint a világ szerint való szomorúság néhány példáját!
1. A világ szerinti szomorúság énközpontú, az Isten szerint való istenközpontú
Látni fogjuk majd, hogy gyakran milyen könnyen keveredik össze elhomályosult szemeink előtt a kétféle szomorúság. Először mégis a hamis szomorúság egy nagyon egyértelmű esetére szeretnék rámutatni, amely sokak életét mérgezi. Ez a szomorúság az önmagunk feletti kesergés, az önsajnálat.
Az önsajnálat alattomos bűn, amely csendesen terjed el az ember szívében, ártatlannak mutatkozik, de biztosan és halálosan öl. Az ember önmaga felett szomorkodik, de nem Isten szerint való módon. Rendszerint akkor fogan meg, amikor valaki megbánt, vagy valami nem sikerül, esetleg betegség kerít hatalmába. Nehéz gyermekkor, mostoha körülmények mind-mind okozhatják, hogy valaki az önsajnálat először édes érzéseibe menekül. Jól esik ezeket a gondolatokat és érzéseket táplálni, önmagadról rosszakat gondolni: engem senki nem szeret igazán; én olyan szerencsétlen vagyok, nekem soha semmi nem sikerül. Az ilyen ember magára ölti a (világ szerinti) szomorúságot, szinte fürdik benne, és nem akar belőle kijönni. Szeret szenvedni, szeret panaszkodni, szeret elégedetlen lenni. Magában addig is eljut, hogy végig fantáziálja saját temetését, a síró rokonokat, stb. Másoknak úgy adja elő, hogy milyen nyomorúságos a helyzete, ámde mégsem akar kilépni belőle. Miért nem?
Azért, mert az önsajnálat az önszeretet egyik formája, és mi nagyon szeretjük magunkat. Gyökössy Endre azt írja, hogy az önsajnálat én-szerelem, nárcizmus, én-imádat (Magunkról magunknak, 155.). Alapvetően énközpontúak, azaz önzőek vagyunk. És ha nem szeret más, vagy nem szeret az Isten - véljük ostobán, mert valami nem úgy adatik, ahogy szerintünk annak történnie kellen, - akkor majd szeretjük magunkat. Ami azonban édes a szájban, halálosan keserű a gyomorban. Mert az önsajnálat elégedetlen, keserű emberré tesz. Mások menekülnek tőled, mert hiába akarnak szeretni, de tudod, hogy téged úgysem lehet szeretni. Elutasítod a szeretet (mert magad sajnálod), azután pedig még jobban sajnálod magad, mert senki sem szeret. Egyenes út a csüggedésbe, a depresszióba. Ezért halálos méreg az önsajnálat, és ezért része a világ szerinti, pusztulást munkáló szomorúságnak: az én-szerelem soha nem vezet el Istenhez, és a megtéréshez. Aki önmagát szereti, aki életének önmaga a központja, az nem képes Istenhez fordulni, amíg meg nem szomorodik önzése, az önsajnálat bűne miatt.
Az Isten szerint való szomorúság azért Isten központú, mert abban ő a mérce, nem én. Ez őhozzá fordít, nem magamhoz.
2. Az Isten szerinti szomorúság a bensőnkben van, a világ szerinti csak a külsőt érinti
Eddig nem mondtam ki, hogy mi az a szomorúság, mi az a bánat, ami megtérésben fordít Istenhez: a bűnbánat. Ez az a szomorúság, mely üdvösséget szerzett mind a korintusiaknak, mind nekünk.A következőkben a hamis és igaz bűnbánat eseteit vizsgáljuk (a puritán lelkipásztor, Thomas Watson könyve alapján. A bűnbánat, Koinónia, Kolozsvár, 1999)
Az Isten szerinti szomorúság az ember bensőjében fakad, mint ahogy a bűn is onnan származik. (Mk. 7.21: "Mert belülről, az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok, paráznaságok, lopások, gyilkosságok…") Az igazi, az életre vezető szomorúság tehát a lényünk centrumában, gondolkodásunk/szívünk legmélyén kell hogy megszülessen. Világos is ez, hiszen ha a megtérés itt történik, a megtérést elindító bűnfelismerés, a bűn feletti fájdalom is itt kell, hogy megszülessen.
Éppen ezért nem elég, ha csak tudjuk, hogy vétkeztünk. Valaki tudhatja, hogy bűnt követett el, tudhatja, hogy ez rossz, és ez még mindig a világ szerinti szomorúság kategóriája. Hányan vagyunk így bűneinkkkel! Tudod, de nem rendülsz bele. Vagy érzed, hogy bemocskoltad magad, és ez kellemetlen, de nem szomorodsz meg miatta szíved mélyén. Vagy beszédedben előjön, megjelenik a szomorúság, a bűnbánat - akár Istennek imádságban, akár testvérnek - de újra igaz: nincsen az életed mélyén igazi megszomorodás, és ezért még szavakkal megfogalmazott bűnbánatod sem vezet Istenhez, és nem újulsz meg a vele való kapcsolatban. Minden bűnbánat, amely nem vezet el a kegyelem királyi trónjáig, világ szerint való szomorúság. Az élet, vagy pedig a halál szomorúsága munkálkodik benned?
3. Az Isten szerinti szomorúság őszinte, a világ szerinti nem egyenes
Mit értünk ez alatt? Azt, hogy a bűn elkövetése után még mindig több minden okozhat szomorúságot az ember lelkének, és egyáltalán nem mindegy, hogy mi miatt szomorodik meg valaki.
Valakit szomorúság tölthet be a bűn következménye miatt. Emlékszem, gyerekkoromban egy barátommal kővel bedobáltuk egy épület ablakait. Volt bennem szomorúság, mikor kiderült a dolog, de nem azért, mert rosszat csináltam, hanem azért, mert féltem a következményektől, a büntetéstől. Nem így vagyunk gyakran Isten előtt is? Nem az fáj, hogy ellene vétkeztünk, hogy a Mindenható Istent dicsőségében meggyaláztuk, hogy semmibe vettük azt, aki nagy szeretetéből az ő Fiának életét adta, hogy nekünk bocsánatunk legyen, hanem bűneink keserű következményei bántanak. Szomorú vagy, mert mocskosnak érzed magad (jogosan), és az nem jó, mert rossz a lekiismereted, vagy mert félsz, hogy Isten elutasít. Thomas Watson írja: "Az Isten szerinti szomorúság azonban legfőképpen az Isten elleni törvényszegés miatt van, olyannyira, hogyha nem lenne lelkiismeretünk, hogy furdaljon, ha nem lenne ördög, aki vádoljon, ha nem lenne pokol, hogy bűnhődjünk, akkor is gyötrődne az igaz lélke, hogy Isten ellen vétett." (29.o.) Nem azért oly hamis, gyenge, erőtlen sokszor bűnvallásunk, mert nem a minket Jézus Krisztus halálával szerető, mindenható Isten elé jövünk, hanem csak a magunk lelkiismeretfurdalása, kellemetlenség érzése az, amivel szeretnénk leszámolni? De csak akkor jutunk Isten szerinti szomorúságra, ha az látjuk, hogy vétkünkkel elsősorban őt bántjuk meg.
Az élet vagy a halál munkálkodik benned? Isten Szentlelke az Ige kétélű éles kardjával támaszt igazi szomorúságot és bűnbánatot a lelkedben, vagy a Sátán simogat téged hazugságaival? Szomorúságod Jézus Krisztushoz hajt, akit a bűnbánat vonzóvá tesz szemeid előtt, vagy pedig megüli szívedet, és mérgez belülről? Isten felségének megsértése fáj, vagy a téged ért sérelmek miatt vagy inkább keserű? A Krisztus szabadítása feletti örömben fürdik-e bűnbánó lelked, vagy a vádoló kárhoztatása üli meg gondolataid?
Ha Isten megsebzett, megszomorított ma, mert felismerted önsajnálatod, vagy abban, hogy megláttad, szomorúságod felszínes, adjál érte hálát. Kérd, hogy mélyítse el. Járja át a szíved. És közben emelje fel szemeid előtt a megváltót. Hogy életedben először, vagy újra, betelj az iránta való szeretettel és hálával. ÁMEN!

Micsoda vagy kicsoda a korintusi gyülekezet? Pál apostol több mindent modhatna róluk levelének ezen a pontján. Nevezhetné őket hűtlen gyermekeinek. Írhatná nekik, hogy lázadók csoportja, akiknek meg kellene békülni az Istennel. Hangot adhatna fájdalmának, melynek oka, hogy hamis apostolok megtévesztő beszédeire hallgattak, mondván: hitehagyottak reménytelen gyülekezete. Az apostol azonban nem tapasztalataiból, nem is indulataiból szól, hanem Isten igazságából. Ezért nevezi őket az élő Isten templomának. Azonban ha az embereknek ez - az ókori hatalmas kikőtővárosban, Korintusban élő maroknyi - csoportja minden értelem és józan ész ellenére az élő Isten temploma, akkor be kell fogadniuk amire az apostol felszólítja őket: "Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában…". Mai igénknek ez a két gondolat a fókuszpontja: Tisztítsátok meg magatokat, mert az élő Isten lakik közöttetek!
Nem egészen egyértelmű, hogy ez a rész hogyan helyezkedik a a második korintusi levél eddig tárgyalt összefüggésébe. Talán az előzőekhez úgy kapcsolódik, hogy ha a korintusiak meg akarnak békülni Istennel, akkor el kell, hogy szakítsák magukat bizonyos dolgoktól. Talán Pál az álapostolokra gondol a "hitetlenek" alatt, és arra utal, hogy ha a korintusiak vissza akarnak térni az általa hirdetett evangéliumhoz, Jézus Krisztushoz, akkor el kell fordulniuk azoktól, akik őt és üzenetét gyalázzák.
Akár így, akár úgy, a majdnem kétezer éve írt levél Isten akatatából ma nekünk szól, és ugyanaz a Szentlélek, aki az apostolt vezette mindezek leírásában, ma bennünket szeretne az Úr Jézus Krisztus igazságával betölteni. A fő üzenet pedig ugyanaz itt és most, mint ott és akkor volt: Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában, menjetek ki közülük, váljatok külön tőlük, mert ti az élő Isten temploma vagytok. Úgy látom, hogy Isten ennek a két fő gondolatnak gyakorlati kifejtésére vezet a következő pontok szerint csoportosítva: I. Kik vagyunk? II. Mi a felemás iga? III. Mit jelent "kimenni közülük"?
I. Kik vagyunk?
Tegyük fel a kérdést magunkkal kapcsolatban is: micsoda, kicsoda a Gazdagréti Református Gyülekezet? Sokféle választ adhatunk. A Magyarországi Református Egyház része. Egy a - sajnálatosan kevés - új, lakótelepi gyülekezetek közül. Olyan emberek csoportja, akik a gazdagréti közösségi házban talákoznak vasárnap délelőttöként. Folytathatnánk a sort. A döntő azonban az, hogy mi az élő Isten temploma vagyunk. Az a "hely", ahol ő jelen van, hiszen azt mondta: "Közöttük fogok lakni és járni, Istenük leszek, és ők az én népem lesznek."
Szeretném hangsúlyozni, hogy ez Isten kijelentésére épül, és nem önmagunk kiértékelésére. Nem adatott meg sem gyülekezeti tagnak, sem kívülállónak, hogy kétségbevonja, hogy mi az élő Isten temploma vagyunk, mondván, hogy mi éretlenek, bűnösek, szeretetlenek vagyunk. Mi Isten temploma vagyunk, ő közöttünk lakik és jár, ez pedig Isten ajándéka számunkra. Nem azért lettünk ezzé, mert jól igyekeztünk, hanem azért, mert a Mindenható Isten így döntött még Izrael kiválasztásakor, és ebbe vont be bennünket is a Jézus Krisztusban adott új szövetség által: "Istenük leszek, és ők az én népem lesznek". Ne vonjuk hát kétségbe az Úr csodálatos ajándékát, hanem dícsérjük őt, és teljünk be hálával és csodálattal: az élő Isten temploma vagyunk! (Ha magunkra nézek, én nem hinném ezt, ha Isten nem mondaná. Így azonban ki vagyok én, hogy felülbíráljam az ő szavát?)
Ha elsősorban ajándék, amiről az ige szól, és ezt elfogadtuk, elismertük, beszélhetünk arról, hogy ez a csoda másodsorban kihívást, felelősséget, feladatot jelent: Ti vagytok az élő Isten temploma, ne legyetek hát hitetlenekkel felemás igában, mert ki köze Krisztusnak Beliálhoz (a Sátánhoz), vagy hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Tisztítsátok meg magatokat (mert ha nem teszitek, arról tesztek bizonyságot, hogy nem vagytok az Isten temploma)!
II. Mi a felemás iga?
A "felemás iga" kifejezés az Ószövetségre megy vissza, ahol azt ovassuk, hogy "ne szánts együvé fogott szamárral és ökörrel". (Deut.22.10) Pál ezt a nyelvet használja, amikor arra buzdítja olvasóit, hogy ne legyenek közösségben a hitetlenekkel. A következő öt költői kérdés - melyek mindegyike egy ellentétpárra épül - ezt erősíti meg. Figyeljük meg az apostol szóhasználatának gazdagságát! Párhuzamba állíthatók az ellentétpárok, amelyek nem igazán mondanak egymáshoz viszonyítva, ugyanakkor elmélyítik, erősítik egymást: igazság - gonoszság, világosság - sötétség, Krisztus - Beliál, hívő - hitetlen, Isten temploma - bálványok. Ugyanez a gazdagság látható azokban a kifejezésekben is, amelyek a fentiek egymáshoz való kapcsolódását jelzik (a magyar fordítás ezt nem adja vissza): részesedés, közösség, együtthangzás (szimfónia - egyezés), rész, együttműködés. Az egymást követő, és lényegileg újat nem hozó 5 kérdéssel Pál szinte súlykolja: Semmi, semmi, semmi. Semmi köze nincs az élő Isten templomának, nektek korintusiak és gazdagrétiek, a sötétséghez, gonoszsághoz, Beliálhoz, stb.
A probléma azonban it kezd kibontakozni. Mert míg mindezt értjük, és mindezzel egyetértünk, az igazi nehézség ott mutatkozik, hogyan alkalmazzuk az életünkre. A keresztyén ember és gyülekezet kapcsolata a világgal kényes, nehéz, összetett kérdés. Az egész ige azt a kérdést állítja elénk: hogyan viszonyuljunk a világhoz? Mikor vagyunk "túl közel"? Mikor vagyunk "túl távol?"? Jézus Krisztus főpapi imádsága nagyvonalakban eligazít bennünket: "Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Nem a világból valók…" (Jn.17.15-16). Nem a világból vagyunk, azaz nem a világhoz tartozunk, de a világban vagyunk. Nem lehetünk felemás igában, azaz "egybefogva" vele, azért, mert "mellette" vagyunk. Nem lehet részünk benne, közösségünk, egyetértésünk, együttműködésünk vele (itt a "világ" az Isten nélkül, Isten ellen szerveződött valóságot jelenti). A világban, de nem a világból vagyunk. Feszültségben élünk.
Ez azonban még mindig nem ad választ a mindennapok kérdéseire. Mikor alakul ki a "felemás iga"? Hol a határ? Meddig mehetek el? Ezekre a kérdésekre nincs abszolút érvényes válasz. Mert ami az egyik ember számára szabadság, a másik számára megkötözöttség. Egy megszabadult, Krisztushoz tért alkoholista, ha visszatér azokhoz, akikkel együtt ivott, és újra alkoholt fogyaszt velük, a felemás igához közelít, amíg az alkoholfogyasztást önmagában ostobaság lenne a sötétéséggel való közösségnek nevezni. Ha valakinek Krisztus nélküli gondolkodásához, életérzéséhez és életviteléhez egy bizonyos zene tartozott hozzá, amit megtérésekor radikálisan kivetett az életéből, és idővel csalódásokat követve újra elkezdi hallgatni, valamint a koncertekre járni, tudja, hogy ez őt lelkileg tisztátalanná teszi. A kérdés hozzá szól: Mi köze Krisztusnak Beliálhoz? Más valaki azonban nyugodtan hallgathatja ezt a zenét. Azt látjuk hát, hogy a törvénykezés és a szabadosság között nincs egy meghatározható vonal, hanem egy bizonyos "tér" helyezkedik el. Hogy ebben a térben nekem hol kell mozogni, azt Isten Lelke jelenti ki, azt a Szentlélek mutatja meg az őrá figyelő, vele járó, érett keresztyén embernek.
Ennek tudatában szeretnék rámutatni a "felemás iga" néhány aspektusára, olyan részterületekre, amelyeket aktuálisnak tartok ma.
Felemás igáról beszélhetünk minden olyan közeli kapcsolat kialakulása esetén, amikor akár külső nyomásra, akár belső félelem következtében a Krisztushoz való kapcsolatunkat elrejtjük, vagy megtagadjuk. Lehet ez a kötődésünk egy baráti körhöz, akik között az elutasítástól félelem miatt olyan dolgok részeseivé leszünk, amikről tudjuk, hogy Isten bűnnek nevezi őket. Kialakulhat ez az üzleti életben, vagy a munkahelyünkön: Krisztus megtagadása abban, ahogy az üzletet vezetjük, vagy ami az üzletnek célja. Ha valaki vállalkozása az erőszakot, a szexuális szabadosságot szolgálja és népszerűsíti, meg kell hogy hallja: Mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak? Minden olyan közeli kapcsolat idetartozik, aminek következménye a keresztyén hit elrejtése, megtagadása. Mi köze a világosságnak a sötétséghez?
A "felemás iga" kifejezést leggyakrabban olyan házasság összefüggésében halljuk, ahol az egyik fél hívő, a másik nem. Nyilvánvaló, hogy ez az a legminősítettebb, legbennsőségesebb kapcsolat, amelyre nézve Pál kérdéseit feltehetjük. Azonban fontos emlékeznünk arra, hogy az apostol - éppen a korintusi gyülekezethez írott első levelében - miként tanít az olyan házasságról, ahol az egyik fél keresztyén, a másik nem. Nem mondja azt, amit itt, hogy "menjetek ki közülük", sőt, azt mondja a hívő félnek, hogy ne akarjon elválni (amennyiben azonban a nem hívő fél akar elválni, váljon el). Azt írja, hogy meg van szentelve a nem hívő házastárs a hívő által. (Ikor.7.11-16) Hogyan lehetséges ez? Miért tanít látszólag ellentétesen? Azért, mert Pál elismeri, hogy aházasság a teremtő Isten rendjhez tartozik, és érvényessége nem attól függ, hogy a felek Krisztus megváltottjai-e, vagy sem. A házasság szent akkor is, ha nem hívőkről van szó. Éppen ezért a "felemás iga" ilyen értelmú használata problematikus.
Ugyanakkor meg vagyok arról győződve, hogy abban az esetben jogos az utalás erre a bibliai helyre, amikor egy keresztyén ember egy hitetlennel kezdi el összekötni az életét, akár csak az "együttjárás" szintjén. Mi köze/része van a hívőnek a hitetlennel? Milyen "szimfónia", összhangzás, harmónia jöhet ki ebből? Milyen együttműködést tudunk elképzelni közöttük?
A férfi és nő közötti kapcsolat ez utóbbi értelemben gyakran lesz a felemás iga színtere. A legmélyebb kötődések alakulnak ki több szinten is, és ezekről beszélni kell. A lelki-érzelmi szálakkal párhuzamosan a testi kötődés. valamint a szellemi/pneumatikus kötődés is formálódik. Férfi és nő arra van teremtve, hogy legyenek ketten egy testté, azaz teljes összekapcsolódásra. Szeretnék néhány valóságos példát mondani ilyen kötődések létrejöttére, mindannyiunk tanulságára (egyik sem mai, gyülekezetünkhöz köthető esemény - még véletlenül se próbáljon meg senki sem találgatni).
Egyetemista korú hívő lányról van szó, aki beleszeret egy nem hívő fiúba. Nagyon szereti Jézus Krisztust, de szerelmes a fiúba is. Lelki beszélgetésünk során eljut oda, hogy kész szakítani, a felemás igát felmondani. Kész az akaratát az általa is ismert és igaznak tartott igazság alá vetni. Nem volt szexuális kapcsolatuk, de mégis nagyon erős kötődés alakult ki viszonylag rövid idő alatt. A közös imádság. amelyben elszakította magát tőle, nagyon fájdalmas és érzelmi volt. A lelki-érzelmi kötődés dominált, amit ő közös főzésekhez, étkezésekhez kötött. (Ma már, vagy 10 évvel később 2 gyermek édeasanyja, keresztyén férjjel.) Lehet érzelmileg úgy kötődni valakihez, még úgy is, hogy az illető nem tud róla, hogy a kérdés jogos: milyen közössége van a hívőnek a hitetlennel? Ne csapjuk be magunkat azzal, hogy nincs köztünk semmi komoly, stb…
A kötődéseknek azonban egészen mély, szellemi dimenziója is van. Két, sokaknak bizonyára megdöbbentő, talán hihetetlen történetet mondok el. Nem a felemás iga illusztrációi, de bemutatják a kötődés egy másik dimenzióját. Az egyikben egy hívő feleségről van szó, aki munkahelyén jóban van kollégáival, köztük egy házas férfivel is. Az asszony arra lesz figyelmes, hogy egyre többet gondol a férfire, aki - nyilvánvalóan - (részben saját házassága megromlása miatt) meg akarja szerezni őt magának. A férfi soha nem nyílt, gesztusokkal, szavakkal kezdi kötni magához az asszonyt. Különböző okkult dolgokkal foglakozik, mélyen benne van az asztrológiában, és egyebekben. Az asszony segítséget kér, és a lelkipásztorral történő beszélgetés valamint imádság alatt felismerik, hogy szellemi szinten is próbálja kötni őt magához a férfi. Okkult erőkkel manipulál. Miután Jézus Krisztus nevében imádságban hatalmat gyakorolnak ezen erők felett, kezdi az asszony is felismerni, hogy kialakuló érzelmi kötődése mögött milyen erők állnak. Innentől tudatos, imádságban végzett szellemi harc is része annak, hogy megszabadul a kötődéstől. A férje mindvégig mindenről tud, és mellette áll.
A másik történetet egy lekipásztor barátomtól hallottam a közelmúltban. Egy gyerekotthonban történt, ahol egy fiatal lány, aki korábban szintén sok okkult dologban vett részt, arra tör, hogy egyik hívő, munkatársként dolgozó férfit - aki házas - megszerezze magának. Tudatosan gyűlölni kezdi a feleséget, és harcot indít ellenük. A városban elmegy egy aszonyhoz, aki szintén sötét szellemi erők közvetítésével segít neki gyűlölni. A barátom csak ennyit mondott, hogy majdnem sikerült neki.
Amikor arról van szó, hogy ne legyünk hitetlenekkel felemás igában, látnunk kell ezeket a mélységeket is. Ha valaki együtt élt valakivel, akinek életében ilyen erők munkálkodtak, lehet, hogy a kapcsolatot megszakította, de szellemileg mégsem szabad. Van, akit így hajt a paráznaság lekülete egyik embertől a másikig. De mi azonosság van Krisztus és a Beliál között? Itt is érvényes: ne legyetek hitetlenekkel felemás igában.
Az okkultizmus, ill. a sötét szellemi erőkhöz való kötődés természetesen nem korlátozódik a férfi-nő kapcsolatok olyan eseteire, amelyekről az előbb volt szó. Van, aki a felszínen Istenhez fordul, de gondolkodása és szíve mélyén nem akar, vagy nem tud felhagyni az asztrológiával, a jóslással, a mások feleletti hatalom és manipuláció iránti vággyal. Lehet, hogy ez egy személyhez való kötődésben nyilvánul meg. Akár úgy is, hogy már nem is találkozol vele, talán már nem is él, de mégis hozzátartozol szellemi értelemben. Összefüggésben állhat ez egy tárggyal, egy amulettel, egy "szerencsét hozó" ékszerrel, valamivel, amiről azt mondták neked: ezt soha nem veheted le magadról, mert bajod lesz. Krisztusé akarsz lenni, de úgy érzed nem megy, hinni akarsz, de nem tudsz, gyötrő gondolataid, érzéseid, rosszul léteid vannak, amikor Jézus szabadításáról hallasz. Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Mi azonosság van Krisztus és a Beliál között? Kérdezd meg őt: Nem vagyok-e felemás igában? Engedd hogy Isten rádbizonyítsa, ha ő jónak tartja, a mai napon: felemás igában vagy. Azért teszi, mert szabadulást akar hozni, mert arra vágyik és azt cselekszi, hogy csak az övé légy. Magához akar fogadni, gyermekévé akar tenni.
III. Mit jelent "kimenni közülük"?
"Menjetek ki közülük, váljatok külön tőlük, … tisztátalant ne érintsetek…" Ez Isten szava annak, aki felismerte, hogy a elemás iga fogságában van.
A korábbiakból egyértelmű, hogy ez a felszólítás mit nem jelent. Nem jelenti azt, hogy hagyjuk el ezt a világot, hogy csak hívőkkel akarjunk érintkezni, csak keresztyén könyveket akarjunk olvasni, keresztyén filmeket megnézni, keresztyén zenéket hallgatni, keresztyén sport-clubban sportolni, keresztyén éttermben étkezni… Azt sem jelenti, mesterségesen próbáljuk láthatóvá tenni, hogy mi mások vagyunk, akár öltözetben, akár beszédben, akár bármi másban. Legyünk az Úréi teljes szívből, és éljünk ebben a világban egész lényünkkel.
Minden olyan kapcsolatban azonban, ahol Krisztust megtagadtuk, ahol a sötétségnek, hitetlenségnek, engedetlenségnek gonoszságnak részeseivé lettünk, igaz az ige: menjetek ki, váljatok külön, tisztítsuk meg magunkat. De hogyan értsük ezt, lelki vagy fizikai értelemben?
Itt sem lehet leegyszerűsített válasz adni. Amint mondtam, lelkileg-szellemileg kötődhetünk valakihez vagy valamihez úgy is, hogy fizikailag elszakadtunk tőle. Mégis még áll a parancs: menjetek ki! Ugyanakkor pedig, ha a fenti két történet úgy alakult volna, hogy a kísértést szenvedő asszony ill. férfi nem képes Krisztus erejével győzni, fel kelett volna menniük, azaz akár elhagyni a munkahelyet. Lehet, hogy sokak szemében ez bolondságnak tűnik, de inkább veszítsük el a munkahelyünket, semmint a házasságunkat és hitünket.
Önmagunk a hitetlentől, a gonoszságtól, a sötétéségtől, a Beliáltól, a bálványoktól való elszakítását ne akarjuk egyszer és mindenkorra lezártnak tekinteni. Van amikor fizikailag, van amikor lelkieg, van, amikor mindkét értelemben el kell menni és külön kell válni. Kérjük és engedjük, hogy Jézus Krisztus vezessen minket ebben.
Előtte nyissuk meg a szívünket, és kérjük, hogy beszéljen velünk. Azt a Jézust, aki halálval és feltámadásával lefegyverezte a hatalmasságokat és fejedelemségeket. Aki minden rossz kapcsolatból ki tud szabadítani, ha rábízzuk magunkat. Aki kész itt és most is megcselekedni ezt azzal, aki bizalommal őhozzá jön. ÁMEN!

Pál apostol az előző fejezetben arról írt, hogy Isten Jézus Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, és rábízta a békéltetés szolgálatát. Ennek alapján szenvedélyes szeretettel kérte a korintusi gyülekezet tagjait, hogy békéljenek meg Istennel. A kérés hátterében ugyanaz áll, ami a ma olvasott résznél is: a gyülekezet tagjai közül többen az apostol ellen fordultak; részben azért, mert nem vállalták Pál útmutatását egy súlyos bűnt elkövetett testvérük megintésében, részben azért, mert hitelt adtak olyan álpróféták szavainak, akik Pált csalással, megbízhatatlansággal, erőtlenséggel vádolták. Rájuk gondol az apostol, amikor azt írja, hogy "ne vegyétek hiába az Isten kegyelmét", valamint: "Íme, most van a kegyelem ideje! Íme most van az üdvösség napja."  Megtérésre, magához, ill. üzenetéhez, és így Jézus Krisztushoz való visszafordulásra hívja őket a 11-13. versekkel is, amelyben azt kéri, hogy miután ő megnyílt előttük, és nyilvánvalóvá tette, hogy szereti őket, azok is nyissák meg szívüket lelki atyjuk előtt.
Ebben az összefüggésben hangzik el egyetlen igen hosszú mondatban Pál szolgálatának védelme. Bemutatja, hogy a korintusiaknak semmi okuk nincs arra - az ő személyét és szolgálatát tekintve - hogy megütközzenek benne, és így hiábavalóvá legyen Isten kegyelme az életükben. Megnyitja előttük szolgálatát, életét, szívét, hogy ne érhessék vádak, és így hitelesítse előttük az evangéliumot, amit átadott nekik. A Krisztus ügyéért kell szolgálatát és életét megvédenie.
A mi helyzetünk azért hasonló Páléhoz, mert osztozunk vele abban a felelősségben, hogy Krisztus ügyét életünkön és szolgálatunkon mérik le. Mindannyian gyakran hallunk olyan történeteket, amikor valaki saját hitetlenségét olyan lelkipásztorokra vezeti vissza, akik nem jártak Jézus Krisztus világosságában. De ne gondoljuk, hogy ez csak a lekipásztorok felelőssége. Olyan emberekkel is találkozunk, akik szünet nélkül azzal hárítják el a hitre, vagy a gyülekezet közösségébe invitáló szót, hogy "azok sem jobbak", meg "nem kell templomba járni ahhoz, hogyaz ember rendes legyen". Sajnos, amíg az első századokban a keresztyénség elterjedésének titka a keresztyének radikálisan más, megszentelt élete volt, ma ez nem mondható el rólunk. Erőtelen is a hitünk, valamint a bizonyságtételünk.
Isten azonban mégis bennünket akar és fog használni abban, hogy az ő kegyelméből és szeretétből hiteles krisztuskövető életet éljünk és szolgálatot végezzünk. A mai igénk alapján ennek négy jellemzőjéről fogok szólni; a keresztyén szolgálat négy hitelesítő jegyéről.
I. Önmagunkat vagy Jézus Krisztust hirdetjük?
Pál azt írja, hogy "úgy ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái", és mindezt azért, hogy "ne szidalmazzák szolgálatunkat". Korábban szó esett a hamis apostolokról, akik önmagukat ajánlották, megfelelő dokumentumokkal felszerelkezve. Pál velük szemben mondta, hogy neki nincs szüksége ajánlólevelekre, az ő ajánlólevele a korintusi gyülekezet. Most mégis, bár korábban azt mondta, hogy nem fogja magát ajánlani (3.1, 5.12), belefog apológiájába. Ő azonban úgy ajánlja magát, mint Isten szolgáját, számára a tét az evangélium ügye. Személyes támadások érték, de nem pusztán személyes ügyről van szó. Pálnak Krisztus ügye a fontos.
Könnyen beleesünk abba a hibába, hogy éppen fordítva cselekszünk: azt mondjuk, hogy a Krisztus ügyét szolgáljuk, és közben önmagunkat mutogatjuk. Ez a nagy kísértése az Egyháznak, ez lehet a kísértése gyülekezetünknek, valamint nekünk, mint egyéneknek is.
Sajnos, a legtöbb ember szemében ma Magyarországon az Egyház egy önmagáért való, saját céljait, befolyását, érdekeit szemei előtt tartó intézmény, és nem annak a Jézus Krisztusnak titokzatosan közöttünk lévő teste, aki halálában önmagát adta mindenki vétkéért. A nagy kísértés, hogy az Egyház önmagát adja, önmagát mutassa fel a társadalomban, és közben önmaga dicsőségét keresse - amíg Urát elfelejti. Gyülekezeteink jelentős része önmaga eltartását, fenntartását, bebiztosítását keresi. Pedig arra hivatott, hogy minden lehetséges eszközzel és áldozattal másokért legyen, és Krisztust mutassa be a világnak.
Vajon a mi gyülekezetünk, a mi közösségünk milyen ebből a szempontól? Önmagunkat vagy Krisztust ajánljuk az embereknek? Miért szeretnénk templomot építeni? Azért, hogy elmondhassuk, a Gazdagréti Református Gyülekezetnek már temploma is van, vagy azért, hogy minél több ember ismerhesse meg az evangéliumot azáltal, hogy gyülekezetünk saját otthonba költözik? A saját erőnk, "fajtánk" szaporodását várjuk a gyülekezetben, vagy úgy ajánljuk magunkat mindenkinek mindenben, mint Isten szolgái? Egy ideje azon gondolkozom, hogy vajon mi az a folyamatos tevékenység, amellyel segítségére lehetünk az itt élő embereknek, amiben bemutathatjuk nekik Krisztus szeretetét, ami által megéljük, hogy nem önmagunkért, hanem értük vagyunk? Imádkozz ezért te is, mert enélkül nincs lakótelepi misszió!
Ha végiggondoljuk egyéni szolgálatainkat, bizonyságtételeinket, meglátjuk, hogy ugyanez a veszély fenyeget. Magunkhoz mérjük a Krisztus ügyét, és nem magunkat mérjük őhozzá. Ha valaki hasonlít hozzánk, azt gondoljuk, közeledik Krisztushoz. Ha egészen más, mint mi, úgy látjuk, messze van az Úrtól. De a világ nem ránk kiváncsi, hanem Jézus Krisztusra - rajtunk keresztül, a mi életünk által. Az ő bennünket is átformáló, megújító, megszentelő, örömet és reménységet hozó jelenlétére.
A hiteles keresztyénség első jegye: Jézus Krisztusról szól, őt állítja a középpontba, őt akarja láttatni.
II. Részesedés a Krisztus szenvedéseiben
Pál hosszú felsorolásának első része a 4-5. versek. Elsőre meglepő, hogy Isten szolgája nem a békességben, szeretetben, örömben, hanem küzdelmekben, gyötrődésekben látja a hiteles krisztusi szolgálat jegyeit. Tíz kifejezést használ ennek leírására, amelyből az első különáll, a többi kilenc pedig három hármas csoportba osztható.
Vajon miért kezdi az apostol önmaga ajánlását ezekkel a nem túl kellemes dolgokkal? Miért nem próbál meg pozitívabb, megnyerőbb dolgokat állítani szolgálatáról? Miért nem arról beszél, hogy hányan tértek meg, hányan gyógyultak meg és nyertek szabadulást démoni megkötözöttségből szolgálata nyomán? Ha így tenne, biztosan többen elfogadnák, megnövekedne tekintélye a korintusiak előtt, könnyebben visszafordulnának hozzá. Így viszont úgy gondolkodhatnak, hogy ha igazi apostol lenne, Isten nem engedné ezt.
A józan ész azt mondaná, amikor Jézus Krisztust ajánljuk a világnak, ne beszéljünk a nehézségekről, a küzdelmekről, hanem inkább rejtsük el azokat. Sokan így is érzik; és ennek két következménye van. Vannak, akik úgy hirdetik az evangéliumot, hogy csak pozitív dolgokról beszélnek, Krisztus követésének az áráról nem. A másik oldalon azok vannak, akik semmit sem mondanak, mert úgy érzik, ha őszinték küzdelmeikkel kapcsolatban, senki nem fogja vonzónak találni bizonyságtételüket.
Pál egyik hibába sem esik. Sőt, azért mer vallani nyomorúságairól, mert tudja, hogy azok által Jézus Krisztus szenvedéseiben részesedik. Ha az ő Ura nélkülözött és szenvedett, ő sem szégyelli azt. Ugyanakkor a nehézségekben nem őmlik össze, ezért ajánlja magát "sok tűrésben" az első helyen. A neki feszülő, ránehezedő erőknek ellenáll - ez az állhatatosság, a kitartás.
A hiteles keresztyén szolgálat jellemzője: őszinte nyomorúságaival kapcsolatban, amely a Krisztus szenvedéseiben való részévétel.
III. Krisztushoz méltó gyümölcsök
A felsorolás következő egységében, a 6-7 versekben is kilenc fogalmat találunk. Sajnos ezekkel egyenként nincs most lehetőségünk foglalkozni.
Azonnal feltűnő, hogy szemben az előbb elhangzottakkal itt már olyan dolgokkal talákozunk, amelyek pozitívak számunkra. Fontosak, jók, vonzóak; mindannyian kívánjuk ezeket - nem úgy, mint a nyomorúságokat.
A "tisztaság" az apostol őszinte, átlátszó, erkölcsileg feddhetetlen életére utal. Semmi nincs, ami megütközésre adna okot. A "türelem", "jóság", "szeretet" további jellemvonások, amelyek a Krisztusban való élet gyümölcsei. Jelenlétük jelzi, hogy az apostol valóban Krisztussal jár.
"Szent Lélekben, … Isten erejével. az igazság … fegyvereivel". Pál szolgálataiban nemcsak a krisztusi ember vonásai jelentek meg, hanem Isten is, a maga erejével.
Mindezeket éppen az előbb leírtak fényében kell látnunk: Pál az nyomorúságok, verések, börötn, éhség, stb. közepette maradt meg tiszta, szerető, türelmes; és ezek által körbevéve tapasztalja Isten jelenlétét. Ezt azért fontos látnunk, mert a nyomorúságokat éppen azért akarjuk kikerülni, hogy megmaradhassunk türelemben, békében, szeretetben. Amikor valami miatt meginganak életünk alapjai, könnyen oda a jóság, képmutatóvá lesz a szeretet, nem látjuk Isten erejét életünkben, és az igazság fegyverei helyett a hamisság/gonoszság fegyvereit vesszük kézbe.
A hiteles keresztyénség harmadik jellemzője: a viharok között is megmarad, sőt, még inkább kiformálódik a keresztyén jellem.
IV. Igazság, amely megoszlást kelt
Az utolsó egység (8-10. versek) szintén kilenc elemből áll. Ennek a résznek az az érdekessége, hogy kilenc ellentétes értelmű párt találunk itt.
Az ellentétpárok egy része tartalmazza mindazt a jót és mindazt a rosszat, amit az apostolról és szolgálatáról különböző személyek állítottak. A korintusi tévtanítók szerint szolgálata "gyalázat", míg ő maga "ámító", "ismeretlen senki", "halálra ítélt", mások pedig az ellenkezőjét állítják. Pál ezt is bátran a gyülekezet elé tárja. Vajon miért?
Mert tudja, hogy az igazi keresztyén szolgálat, amely Jézus Krisztus igazságát szólaltatja meg, megosztja a hallgatóságot. Éppen ezért, ha az ő szolgálata mindenkinek tetszik, mndenki által elfogadott, akkor kérdéses, hogy tényleg az evangélium szolgálata-e. Sokkal valószínűbb, hogy ez esetben vagy kompromisszumokkal él, és akkor már nem az igazságot hirdeti (vö. 4.2: "nem hamisítjuk meg az Isten Igéjét"), vagy pedig kétszínű, és más és más emberekhez más és más módon szól (vö. 1.18, 4.2: "nem járunk ravaszságban").
Jézus szolgálata nyomán is megosztottság alakult ki. (Jn.7.43: "Ellentét támadt miatta a sokaságban.") Egyesek hittek, mások elutasították. Az igazság természete, hogy elválasztjaa sötétséget a világosságtól, leleplezi, mi a hamis és mi az igaz, és így választás elé állít. Pál azzal kezdte, hogy "senkinek semmiféle megütközést nem okozunk", és ez igaz olyan értelemben, hogy valóban nincs az életében és szolgálatában megbotránkoztató. Ennek ellenére mégis megütköztet némelyeket az evangélium, amit hirdet.
Amikor a világnak ajánljuk a hitünket, mi sem lehetünk mindenkinek kedvesek. A hiteles keresztyén élet és szolgálat negyedik jellemzéje: ellentétet szít, megoszlást kelt.
Pál apostol életére és szolgálatára tekintve könnyen elbizonytalanodunk. Egyrészt látjuk bűneinket, másrészt erőtlenségünket a hiteles keresztyén élet terén. Isten mégis bennünket, a Gazdagréti Református Gyülekezetet, valamint téged és engem akar abban használni, hogy mások megismerjék szeretetét. Gondoskodott arról, hogy gyengeségeink és vétkeink ne győzzenek le minket. A mai napon úrvacsorai közösségben leszünk együtt. Jézus Krisztus az ő bocsánatát és az ő erejét kínálja nekünk. Testével és vérével táplál. A zsoltáros azt mondja: "minden forrásain tebenned vannak." Az a közösség, amelyet Jézus Krisztus táplál az örök életre, képes lesz kegyelméből hiteles életet élni. ÁMEN!

Pál apostol súlyos teológiai igazságokat fejt ki ebben a részben. Többet gyakran hallunk idézni különböző összefüggésekben ("…ha valaki Krisztusban van, új teremtés az…"; "…aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk…"). Mégis fontos újra hangsúlyozni, hogy az apostol nem "teológia órát" tart a korintusiaknak, amellyel azt szeretné elérni, hogy pontosabb, világosabb legyen hitük megfogalmazása.
Ezekben a sorokban minden egy szenvedéllyel teli kérésre mutat: "Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!" Az apostol előtt ott vannak a jól ismert korintusi arcok. Azok, akik örömmel fogadták el Jézus Krisztust, amikor hirdette nekik az evangéliumot. Lelki gyermekei, akik megteltek hálával, ragaszkodással iránta. Azok, akik közül később többen nem álltak ki Pál mellett, amikor a gyülekezetből valaki megtámadta őt - mert bűne ellen keményen lépett fel-, valamint, amikor az álapostolok próbálták tekintélyét lejáratni. Amikor e levelet írja, a nagy szomorúságból már megvígasztalódott. A gyülekezet tagjai a bűnöst megbüntették, és ezzel kifejezték azt, hogy az apostol és az általa hirdetett evangélium fontos a számukra. De vannak olyanok, akik továbbra is kételyekkel és gyanakvással tekintenek Pálra, szolgálatára és üzenetére. Őket hívja Pál: béküljetek meg az Istennel!
Vajon miért "küzd" értük ilyen szenvedélyesen? Mi motiválja abban, hogy - amennyiben rajta múlik - minden egyes korintusi keresztyén maradjon meg Jézus Krisztusban? Miért nem mondja, hogy elég; ezekkel már nem vesződik többet?
Amikor ezekre a kérdésekre keressük a választ Igénk alapján, halljuk meg, amit a Szentlélek akar nekünk mondani. Isten bennünket akar arra használni, hogy mások megismerjék az evangéliumot. Van, aki közölünk erre néha felbuzdul, azután buzgósága alábbhagy. Van, aki még egyszer sem vette komolyan, hogy Isten őt használni akarja. Jöjjetek, engedjük, hogy Isten bennünket is felbátoríthasson, azon keresztül, amit Pál vall arról, hogy ő miért hirdeti az evangéliumot!
I. Isten félelme
 Pált először is Isten félelme motiválja az új szövetség szolgálatában: "Mivel tehát ismerjük az Úr félelmét, embereket győzünk meg…"  Miért hirdeti az evangéliumot? Miért nem akarja, hogy a vonakodók elvesszenek? Miért győz meg embereket? Az Úr félelme miatt. Az apostol nem retteg Istentől, nem valamiféle büntetéstől félve hirdeti az evangéliumot. Hogy mire gondol, azt az előző versből érthetjük meg: "Mert mindannyiunknak leplezetlenül kell odaállnunk a Krisztus itélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, …akár jót, akár rosszat." Pál tudja, hogy egész élete Jézus Krisztus színe előtt zajlik. Annak jelenlétében, aki az ő hatalmas szeretetével még vele is kész volt megbékélni, aki üldözte őt és követőit. Pál szereti az ő Istenét, ugyanakkor féli őt. Másképpen fogalmazva: tiszteli, komolyan veszi. Hogyan motiválja Pált Isten félelme arra, hogy embereket győzzön meg?
Tudja, hogy egész életével oda kell állnia egykor Jézus Krisztus elé, és nem mindegy, hogy mi lesz ennek az eredménye. Nem mindegy, hogy mit kezdett életével, Jézus elhívásával, a neki adott lehetőségekkel. Az istenfélelem nem Istentől való félelem, hanem Istenért, az ő ügyéért való félelem. Éppen ezért ragad meg az apostol minden lehetőséget arra, hogy embereket győzzön meg. A rábeszélés, a meggyőzés az evangélium hirdetésének egy módját jelzi. Szemben a Korintusba érkező álapostolokkal, Pál nem arra törekszik, hogy látványos, eksztatikus dolgokkal dicsekedjen és így próbáljon embereket magának megnyerni. Az ilyeneket nem az Isten iránti tisztelet vezeti. Ő Isten és a korintusiak előtt nyíltan áll, azt tartja fontosnak, ami a szívben van (és ezért csak Isten előtt ismeretes), és a célja, hogy embereket győzzön meg Jézus Krisztus szeretetéről.
Motivál-e téged Isten félelme? A Mindenható tisztelete, aki előtt egyszer meg kell állnod? Nem ijesztgetni akarlak, sokkal inkább éreztetni annak a fájdalmát és szomorúságát, amit akkor élünk át, amikor felismerjük, hogy mennyi mindent múlasztottunk el. Mennyi lehetőségünk lett volna embereket meggyőzni Krisztusról, de nem vettük észre, nem volt fontos. Milyen könnyedén, a tisztelet, a megrendültség, a hála és odaszánás legcsekélyebb jelei nélkül tudjuk mondani, hogy mi Istenhez tartozunk, hogy Krisztusban új életünk van! Bárcsak az Úr felnyitná szemeinket hatalmára, dicsőségére, szentségére, ás ültetne ezáltal a mi szívünkb igazi istenfélelmet. Sokkal gazdagabbak lennénk, mint nélküle.
II. Krisztus szeretete
Amint már utaltam rá, az istenfélelem nem az Isten szeretete ismeretének hiányából fakad. Sőt, minél inkább ismerjük Isten szeretetének mélységét, magasságát, szélességét, csodáját, annál inkább betelik a szívünk iránta való szent tisztelettel. Ha nem így lenne, nem írna az apostol az istenfélelem után Krisztus szeretetéről: "Mert a Krisztus szeretete szorongat minket…" Ha az istenfélelelm arra indít, hogy másoknak vallást tegyünk Jézus Krisztusról, mennyivel inkább Krisztus szorongató szeretete!
Ez a szeretet ránehezedik Pálra, szinte összenyomja őt. Amikor Jézust hatalmas tömeg veszi körül, azt olvassuk, hogy a sokaság szorongatta őt (pl. Lk.8.45); ugyanaz a görög szó szerepel itt is. Képzeljük el, amint a tömegben préselődünk, összenyomódunk. Így beszél Pál a Krisztus iránta való szeretetéről, ami egész életének a legdöntőbb valósága lett a damaszkuswzi úton történt megtérés után.
Ez a szeretet Krisztus halálával függ össze. Valójában senki Krisztus szeretetét nem ismerheti anélkül, hogy az ő halálába ne tekintene, sőt, ne rendülne bele. Jézus Krisztus irántunk való szeretetéről a kereszt nélkül beszélni nem lehet.
De még ez sem elég önmagában. Mert sokan tudják, hogy a kereszthalál Jézus Krisztus irántunk való szeretetének jele, de mégsem értik meg és élik át, ami ott történt. Pált nem önmagában az indította meg, hogy Jézus meghalt a kereszten, hanem az, hogy "egy meghalt mindenkiért". Krisztus meghalt mindenki helyett, - helyetted és helyettem is -; és meghalt mindenki érdekében - érted és értem is. Neked kellett volna meghalni - és ő bűnhődött. Sőt, nem csak a helyedre lépett, hanem ezzel a felmentést is megszerezte neked. Mert megtörténhet, hogy valakit tévedésből elítélnek, de ez mégsem lesz az igazi bűnös felmentése. Krisztus halálában azonban a büntetés elhordozása, valamint a felmentő szó, az ártatlanság megszerzése együtt van.
Az apostol az "öldökléstől lihegve" üldözte Krisztus követőit, és így Krisztust magát. Tele volt iránta gyűlölettel, elvakult haraggal. És egyszercsak találkozik vele, felismeri végzetes tévedését, mert ő valóban Isten Felkentje, és ez a hatalmas Úr nem elsöpri őt, hanem szolgálatába állítja. Megérti, hogy "egy meghalt mindenkiért". Hogyne szorongatná, feszítené őt a Krisztus hihetetlen, felfoghatatlan szeretete?!
Ettől fogva ez irányítja az életét. Mert "ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt, … hogy akik élnek, többé ne önmagunknak éljenek, hanem annak annak, aki értük meghalt és feltámadt." Ezért hirdeti az evangéliumot, mert nem magának él, hanem Krisztusnak. Annak, aki mindenkiért meghalt. Akit a Krisztus szeretete szorongat, az meghalt az önmagáért való életnek. Aki találkozott azzal, aki helyette és érte hordozta el Isten ítéletét, azt körülvette az Isten szeretete, és az már nem akar önmagáért élni. Ha ismered Krisztus eme felfoghatalan kegyelmét és szeretetét szíved mélyében, nem tudsz nem vallást tenni róla.
III. Az új teremtés valósága
Pál apostol következő gondolata, hogy ő már senkit sem ismer test szerint. Aki Krisztusban van - azaz aki vele együtt meghalt, hogy ne önmagának éljen, és vele együtt feltámadt egy új életre, hogy neki éljen - új teremtés lett. Minden újjá lett, többek között a többi emberrel való kapcsolata is. Erre mondja Pál, hogy ő már nem ismer senkit test szerint, azaz nem ismer senkit a régi, Krisztus nélküli módon. Aki új teremtés lett, az mindenkihez kizárólag Krisztusban, Krisztus által viszonyul.
Ezért nem adja fel a korintusi gyülekezetet, ill. azokat, akik miatt ezeket a sorokat is írja. Ha "test szerint" viszonyulna hozzájuk, azt mondaná: ti megtámadtatok, megvádoltatok engem, aki lelki atyátok vagyok, én mostantl nem törődöm veletek, majd meglátjuk, milesz ennek a következménye. Ez a régi élethez tartozó gondolkodásmód. Aki azonban új teremtés, az Krisztusban viszonyul hozzájuk: ti megvádoltatok igazságtalanul, de én mégsem mondok le rólatok, mert szeretlek benneteket. Lássátok meg, hogy miért hirdetem nektek az evangéliumot.
Ha kizárólag Krisztusban, azaz Krisztuson keresztül, Krisztus által nézzük az embereket, csodálatos motivációt kapunk az ő megvallására. Hiszen aki "test szerint" egy olyan személy, aki megbántott, sérelmeket okozott, vagy éppen nem törődött velünk, Krisztusban olyanná lesz előttünk, mint akinek ugyanolyan szüksége van az evagéliumra, mint nekünk. Ha valaki "test szerint" jelentéktelen, érdektelen, sokan észre sem veszik, hogy létezik, Krisztus által nézve Isten egy mindennél értékesebb teremtménye, aki benne van a "mindenkiben", akiért Krisztus meghalt. Ha valakivel konfliktusba keveredsz, "test szerinti" módon, valamint krisztusi módon is harcolhatsz. Az egyik a befeketítés, az alávágás, a legyőzés, a megsemmisítés, a másik az imádság, az áldásmondás, a segítés, a megbocsátás taktikája.
Pál azt írja, valamikor Krisztust is test szerint ismerte, azaz csalónak tartván üldözte őt, de mióta találkozott vele, új teremtés lett. Te, aki Krisztusban szintén új teremtés lettél, hogyan viszonyulsz másokhoz? Amikor Isten alkalmat ad, hogy bizonyságot tegyél róla, "test szerint" vagy Krisztusban cselekszel?
IV. Béküljetek meg Istennel!
Miután az apostol kifejtette, hogy milyen indíttatásból végzi ő a meggyőzés evangéliumi szolgálatát, rámutat arra, hogy mi ennek a szolgálatnak a forrása: "Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával" …"Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne."
Ahol megbékélés történik, ott elidegenedés állt fenn. Az elidegenedés távolságot, a kommunikáció hiányát, ellenségeskedést tételez fel. Ennek az oka Isten és ember között a bűn. Ahogy Ézsaiás mondja: "…a ti bűneitek választottak el titeket az Istentől" (Ézs.59.2). Ebben az állapotban Isten az, aki a megbékélést kezdeményezi. A mi világunkban általában egy harmadikra, egy békítőre van szükség; legyen szó családi perpatvarról, vagy népek közti háborúról. "Isten volt Krisztusban, aki megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket…" Igen, Isten megbékélt, azáltal, hogy nem tulajdonította nekünk a vétkeket, de milyen áron történt ez? Azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk. Krisztus a kereszten oly mértékben azonosult a mi Isten-ellenességünk következnényeivel, a bűnnel, hogy Pál azt mondja: bűnné lett értünk.
Isten megbékéltette a világot magával, de a megbékélés mégsem teljes. Semmi nincs az ő oldalán mostmár, ami akadálya lehetne az ő részéről annak, hogy a borzalmas elidegenedés meggyógyuljon Isten és ember között. Mégis azt írja Pál: "…nekünk adta a békéltetés szolgálatát" ; "…ránk bízta a békéltetés igéjét". Az embereknek hallani kell, hogy Isten megbékélt, ahhoz, hogy ők ezt elfogadják.
És itt jut el Pál levelében mai igénk szívéhez: Látjátok, hogy miért hirdetem az evangéliumot nektek: Isten félelme, Krisztus szerete, az új teremtés csodája miatt. Mindez azért lehetséges, mert Isten megbékélt veletek is Krisztusban. "Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!"
És ti mindannyian, akik nem ismeritek az Úr félelmét, akik nem értitek és tapasztaljátok Krisztus szorongató szeretetét, akik nem Krisztusban, az új teremtés csodájában viszonyultok másokhoz, és ezért kudarccal teki az életetek: "Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!" És ti, akik az övéi vagytok, de azt látjátok, hogy feladtátok a reményt, a hitet, az engedelmességet abban, hogy róla bizonyságot tesztek: "Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!"Ámen!