Az ige növekedése

Az antiókhiai gyülekezet születését és életét mutatja be a ma olvasott szakasz. Az alaptételünk a következő: az antiókhiai gyülekezet missziói gyülekezet – és mint ilyen, mércéje (de nem mintája) minden mai gyülekezetnek. Az Apcselben a misszió kibontakozásában meghatározóbbá lesz, mint a jeruzsálemi anyagyülekezet, hiszen innen indul majd Pál és Barnabás vezetésével az a pogányok közötti misszió, amire Jézus felhatalmazta a követőit: „Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt, egészen a föld végső határáig.” (ApCsel. 1.8) Az Ige növekedésének, terjedésének döntő lépcsője e gyülekezet megszületése és megerősödése.
Antókhia a Római Birodalom harmadik legnagyobb városa, több mint 500 ezer fős lakossággal. Igazi kozmopolita hely, számos kultúra keveredett benne. Rómaiak, görögök, zsidók, és különböző keleti népek (Perzsiából, sőt, Indiából és Kínából is) éltek itt. Szíria római tartomány fővárosa volt, igen gazdag település. Heródes negyedes fejedelem márványlapokkal építette ki a város főútját, amelyet csodálatos oszlopsor szegélyezett. Az antiókhiai missziói gyülekezet igazi nagyvárosi környezetben született meg. Olyan sokszínű, sokkultúrájú városban, mint amilyenek a mai nagyvárosok, Budapest is. Ugyanakkor amíg egy missziói gyülekezet dinamikusan fejlődik, szaporodik egy ilyen környezetben, sőt, misszionáriusokat küld ki távoli pogány vidékekre, a református gyülekezetek jó része nehezen találja a helyét egy megváltozott világban. Nehezen kerül kapcsolatba nem egyházias emberekkel, nehezen érti, miért nem jönnek többen hittanórára, konfirmációra, istentiszteletre, nehezen gondolja át és változtatja meg évtizedes vagy évszázados missziói stratégiáit. Mindeközben kárhoztatja a globalizációt, az emberek érdektelenségét, a pénzimádatot, a szektákat, az egyházi vezetést, a politikát, stb. Ebben a helyzetben szeretnénk az Igéből meglátni, melyek a missziói gyülekezet életfunkciói, és mi a missziói gyülekezet titka, hogy mindezen keresztül az Ige és a Lélek formáljon bennünket is egyre inkább olyan közösséggé, amely Jézus Krisztus hiteles tanúja ebben a világban.
I. A missziói gyülekezet születése: evangélizáció
Az antiókhiai gyülekezet születése mögött nem álltak gyülekezetplántálási stratégia, szociológiai felmérés, felekezeti döntés, egyházi hivatalosok és pontosan megszabott költségvetés. Nincsenek nevek, akiket később úgy tisztelhettek volna, mint gyülekezetalapító atyák. Ehelyett azok vannak, akik „az István miatt támadt üldözés következtében szétszóródtak…”. A gyülekezet alapítói névtelen menekültek. Jeruzsálemből menekülnek számosan, mert István megkövezése után, amint azt jól tudjuk Saul történetéből, beindult a Jézus-követők meghurcolása, bebörtönzése, hitük megtagadására kényszerítése. Ezek az emberek nyomorúságban vannak. Bizonytalan az otthonuk, a megélhetésük, a családjuk sorsa. Könnyen lehet, hogy szétszakadtak családok, hogy egyesek már börtönbe kerültek. Nem tudunk semmit a személyes drámákról, de nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy belássuk, számos ilyen történet húzódik meg a háttérben. Az első tanítványok tehát szétszóródtak, és ezzel akár hatalmas és végzetes csapás érhette volna a kibontakozó jézus-mozgalmat, de nem ez történt. Amint a gomba szétszórja a spóráit, egy növény a magjait, úgy szaporodott meg a tanítványok száma, úgy terjedt az Ige. Azért, mert ezek a menekültek „hirdették az igét”, „hirdették az Úr Jézust” először csak zsidóknak, de egyesek görögöknek, azaz pogányoknak is. „És az Úr keze velük volt, úgyhogy sokan hittek, és tértek meg az Úrhoz.” Azaz az Úr hitelesítette Jézusról szóló bizonyságtételüket jelekkel és csodákkal, a Szentlélek erejének kiárasztásával (vö. 4.30). Az ő Uruknak, Jézusnak kedves volt, hogy azok, akik neve miatt kerültek nyomorúságba, nem elerőtlenedtek, nem estek kétségbe, nem fordultak el csalódottan ettől az Istentől, aki hagyja őket üldözést szenvedni. Amerre mentek, ahova eljutottak, hirdették Jézust. A teher, ami rájuk nehezedett, a nyomás, hogy menekültté lettek, nem vette el szívük örömét, a megtalált Jézus jelenlétének valóságát, a hitnek azt a bizonyosságát, hogy nincs más név és nincs más út, nincs más valóság, csak Jézus. Ezért még a válságban is Jézusról tesznek bizonyságot. Nem azért, mert parancsot kaptak az evangélizációra, nem azért, mert elvárták ezt tőlük, hanem azért, mert Jézus csordult túl szívükben. Vajon mi ennek, és ezen keresztül az antiókhiai missziói gyülekezetnek a titka?
II. A missziói gyülekezet épülése: tanítás
Antiókhiában sokan megtértek az Úrhoz, megszületett a hívők közössége, de szükség volt a gyülekezet megalapozására, megerősödésére. Amikor megtudták Jeruzsálemben, hogy milyen nagyszámban megtértek pogányok Antiókhiában, elküldték Barnabást. Barnabásnál alkalmasabb embert nem könnyen találtak volna Jeruzsálemben erre a feladatra. Maga is pogány vidéken nőtt fel (ciprusi diaszpóra zsidóként), és így jól ismerhette a nem zsidók életét, szokásait. Ezen felül bőkezű adakozással tett Jeruzsálemben bizonyságot arról, hogy szíve-lelke egy az Úrral és az első gyülekezettel (4.36-37), ami nyilvánvalóan azt jelentette, hogy az apostolok bíztak benne. De talán ennél is fontosabb személyisége, hiszen nem véletlenül kapta a Barnabás, azaz a „Vigasztalás fia” elnevezést. Bátorító, másokat erősítő, felkaroló, nagylelkű személyisége és szolgálata meghatározó volt a misszióban.
Barnabás, amikor szembetalálja magát az antiókhiai hívekkel, „látta az Isten kegyelmét, megörült, és bátorította mindnyájukat, hogy szívük szándéka szerint maradjanak meg az Úrban.” Felismeri és elismeri Isten munkáját valami egészen újban és különlegesben. Nem kezd el okoskodni, hogy ezeknek a pogányoknak be kell tartani a zsidó szokásokat ahhoz, hogy az Úr népéhez tartozzanak (ez ekkor még nagy kérdés, vö. Apcsel 15.), hanem örvendezik az Úr kegyelmében, és bátorítja őket.
Tudja azonban azt is, hogy a tanítványokat tanítani kell, fel kell építeni őket a hitben, és látta, hogy önmagában kevés ennek a nagy sokaságnak a tanításához. Ezért elment Tarzuszba, megkereste Sault (Pált), és magával vitte Antiókhiába. Ez szintén egy legjobb választásnak bizonyult. Ugyanakkor Saul egy idő után sokkal meghatározóbb vezető lesz, mint Barnabás. A pogányok közötti misszió, bár részben együtt végzik, mégis sokkal inkább kötődik számunkra Pál apostol, mint Barnabás nevéhez. Barnabás ismerte Sault korábbról, sőt, segítette is (9.26-28). Ismerte képességeit, és feltehetőleg tudta, hogy Saul lesz a vezető személyiség kettőjük között. De minden féltékenység nélkül megkeresi és bevonja az antiókhiai szolgálatba.
„Egy teljes esztendeig dolgoztak együtt a gyülekezetben, és igen nagy sokaságot tanítottak.” Vajon mit tanítottak egy éven át? Hogyan formálódik a tanítvány, mire van szüksége a nemrégiben megtért embernek? Jézus szavaival: „tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek.” (Mt. 28.20) Jézus tanítását, sőt, magát Jézus Krisztus személyét tanították. Nem pusztán erkölcsi vagy bibliai (ószövetség) igazságokat, hanem azt, hogy mit jelent, hogy Krisztussal együtt meghaltak, és Krisztussal együtt feltámadtak egy új életre. A tanítás úgy formálta a tanítványok életét, hogy levetkőzzék a régi, bűnös természetet, az óembert, és felöltözzék, magukra öltsék Jézus Krisztust. Ez a krisztusi tanítás, tanítványság szíve: Az életem Krisztusé, vele együtt meghaltam és feltámadtam, és ezért átformálódom Krisztus képére. A missziói gyülekezet olyan tanítványok közössége, akik értik és élik, hogy Krisztusban új emberré lettek.
III. A missziói gyülekezet együttérzése és áldozata a testvérek iránt: diakónia
Amikor jeruzsálemi próféták vendégeskedtek az antiókhiai testvéreknél, és egyikük megjövendölte, hogy az egész birodalomra kiterjedő, nagy éhínség várható, az antiókhiai gyülekezet nem maradt tétlen. „A tanítványok pedig valamennyien elhatározták, hogy aszerint, amint kinek-kinek módjában áll, valami segítséget küldenek a Júdeában lakó testvéreknek.” Az éhínség keményen sújtotta Júdeát; amint a Josephus Flavius megírta, halálos áldozatokat is szedett (vö. Stott, Acts, 205). Az összegyűjtött ajándékot Barnabás és Saul vitte el a jeruzsálemi gyülekezet elöljáróihoz.
A missziói gyülekezet nem önmagáért létezik. Isten családja részének tekinti magát, és nem pusztán saját érdekei, saját szükségei irányítják döntéseit. Arra gondolni, hogy antiókhiai pogányok a sajátjukból adnak és gyűjtenek júdeai zsidó emberek megsegítésére, nonszensz. Az Isten népében ugyanakkor ez a lépés természetes kell, hogy legyen. Képesség, lehetőség volt az egyik oldalon, és szükség, rászorultság a másikon. Ezzel azt is kifejezték az antiókhiai tanítványok és a gyülekezet, hogy a zsidó Jézus-követőket testvérnek tartják, egy nép, egy test velük. A missziói gyülekezet nem csak saját növekedésével, életével, egészségével van elfoglalva, hiszen Isten Országát látja a szemei előtt, amely sokkal nagyobb, mint egyetlen közösség vagy akár felekezet élete.
IV. A missziói gyülekezet együttérzése és áldozata a távollévők iránt: misszió
Amikor a gyülekezet vezetői, próféták és tanítók a legkülönfélébb etnikai háttérből, egy alkalommal imádkoztak és böjtöltek, ezt mondta a Szentlélek: „Válasszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket.” Feltűnő a leírás tömör volta: „Akkor böjtölés, imádkozás és kézrátétel után elbocsátották őket.” Ezzel indul Pál apostol és Barnabás első missziói útja, amely során gyülekezetek születnek a népek között, és amely után Antiókhiába térnek vissza beszámolni mindarról, amit az Úr tett velük és általuk.
Vajon mennyire hiányzott az antiókhiai gyülekezetnek két kedves tanítójuk, Barnabás és Saul? Vajon mióta érlelődött már a döntés kiküldésükről, hiszen itt már csak azt olvassuk, hogy a Szentlélek arra a munkára kéri az elkülönítésüket, amelyre már elhívta őket? Vajon voltak-e olyanok, akik azt mondták, még nem jött el az ideje annak, hogy a pogányok közé menjenek, még nem jött el az ideje annak, hogy mások átvegyék a vezető helyüket, mindez a gyülekezet leépüléséhez fog vezetni? Még az is lehet, hogy voltak ilyen hangok (amelyeket kétségkívül ismerünk az egyház történetéből), de a nagy többség, akik imádkoztak, akik a Lélek szerint jártak, egy volt abban, ahogy Barnabást és Pált böjttel, imádsággal, kézrátétellel kibocsátották. Igen, biztos hiányoztak a gyülekezetből, biztosan megváltoztak dolgok, de tudták: nem csak önmagukért, hanem azokért a népekért is felelősek, akik még nem hallottak Jézusról. Mert az antiókhiai gyülekezet missziói gyülekezet volt – nem a nevében, hanem a gondolkodásában, életvitelében, imádságában, Jézus követésében. Készek voltak áldozatot hozni a még nem hívőkért, és ezért engedelmeskedtek a Léleknek, és kiküldték két legjobb emberüket a pogányok közé. Áldozatuk, lemondásuk gazdagodást hozott Isten Országának, mert terjedt az Ige, és végül meggazdagította őket is, amikor meghallották, milyen hatalmas dolgokat tett az Úr az ő Barnabásuk és Sauluk által (14.27).
Mi jellemezte tehát az antiókhiai, ezt a nagyvárosi missziói gyülekezetet? Születése a Szentlélek munkája olyan Jézus-követők által, akik a nyomorúságban is készek és képesek voltak Jézust hirdetni. Mi a titkuk? Egy olyan vezető érkezik a formálódó közösségbe, aki nyitott az újra, sőt, képes egy nála meghatározóbb vezetőt bevonni a gyülekezet életébe. Mi Barnabás döntéseinek a titka? A pogánygyülekezet tagjai közösséget vállalnak a zsidó származású testvérekkel, és adományaikkal segítik őket, ami abban a világban elképzelhetetlen volt. Mi ennek a titka? Végül készek elbocsátani, kiküldeni két legjobb emberüket a népek közé, imával, áldással, miközben ez által ők nem keveset veszítenek. Mi a titka? Az, amiről Lukács így ír: „A tanítványokat pedig Antiókhiában nevezték először keresztyéneknek.” Valószínű, gúnynévként ragadt rájuk, hogy keresztyének, krisztianoi, azaz krisztusiak. Mert állandóan erről a Krisztusról beszéltek, ehhez mérték magukat, ennek szolgálatába álltak. Rájuk ragadt hát Krisztus neve. Vannak fradisok és dózsások (lehet, hogy már nincsenek…), hobósok és hungáriások, cure-osok és mode-osok, avrilesek és hannah montanások, gyurcsányisták és orbánisták, krisnások és krisztusosok – azaz keresztyének. Mindezen csoportok jellemzői, hogy rajongásig azonosulnak azzal a személlyel, bandával, akiről a nevüket kapták. Így van ez ma, de így volt akkor is. A keresztyének, a krisztusosok rajongtak Jézusért, róla beszéltek, belőle éltek, amikor fura viselkedésük miatt kérdezték őket, Krisztusról szóltak. A missziói gyülekezet titka, hogy krisztusi emberekből felépülve krisztusi gyülekezet. A krisztusi gyülekezet ugyanakkor missziói gyülekezet. Amelyik gyülekezet pedig nem missziói, nem is krisztusi. Az antiókhiai gyülekezet, a missziói gyülekezet titka, hogy Krisztus élete testesül meg általa, Krisztust öltözte magára.
V. Gyülekezetünk, mint missziói gyülekezet
Végezetül reflektáljunk együtt gyülekezetünk jelen helyzetére, és arra, hogy vajon mire hív bennünket a Szentlélek a mai igéből szólva. Mindezt pedig nem általánosságban kell megtennünk, hanem abban a konkrét helyzetben, amelyben társadalmunk és gyülekezetünk van. Éppen ezért konkrétan és gyakorlati módon vetem fel a kérdéseket.
Egyre valóságosabb, kézzelfoghatóbb az aggodalom, a reménytelenség, a kiúttalanság a mai magyar társadalomban. Félreértés ne essék: ez nem jó, és ennek nem örülünk, már csak azért sem, mert mindannyiunkat érint valamilyen módon. A baj, a nyomorúság, a lezüllés és szétesés megpróbál minket is, és felszínre hozza szívünk valóságos állapotát, igazi irányultságát. Megmutatja, hogy valóban Jézus Krisztus lett-e számunkra a legfőbb valóság, az élet, az igazság, akit olyan valóságosan magunkra öltöztünk, hogy jártunkban-keltünkben szeretete és békessége sugárzik rólunk. Fény derül, elsősorban a magunk számára, arra, hogy valóban tudjuk-e, hisszük-e, hogy Krisztussal együtt meghaltunk és feltámadtunk, és semmi el nem szakíthat szeretetétől. Átgondolhatjuk, hogy hétközben szétszóródva, munkahelyet elveszítve, anyagilag megszorongatva Jézust hirdetjük, róla teszünk-e bizonyságot. Mindez arról beszél, hogy ki az Úr életünkben, kibe vetjük a reménységünket. Megpróbáltatunk ebben, betegségekben, nyomorúságokban, hogy vajon Jézus-e az első a számunkra. Áldott legyen érte az Úr! – hiszen megtisztulásunkat és megújulásunkat végzi.
Túl azon, hogy missziói gyülekezetként arra hívattunk, hogy Krisztusról tanúskodjunk a környezetünkben, arra is hívattunk, hogy gondoskodjuk a rászorulókról. A gyülekezetben, különösen a házicsoportokon keresztül, tudjunk azokról, akik a válság kapcsán elveszítik munkájukat, és – akár ezzel összefüggésben, akár ettől függetlenül – súlyos helyzetbe kerülnek, mert nem tudják fizetni a hiteleiket. Nagyon kérem, hogy amint újabb anyagilag tarthatatlan helyzetbe kerülő testvérről tudunk, tájékoztassuk arról a Egymásért csoportot (Kocsis Viktor), a gondnokunkat, aki a gyülekezet költségvetését felügyeli (Svarci), és a lelkészeket. Nem ígérhetjük, hogy biztosan meg tudjuk oldani a problémákat, de azt igen, hogy meggondoljuk a lehetőségeket, és lelkileg is szeretnénk támogatást adni. Eddig is voltak, akik a gyülekezeti szeretetszolgálatra adakoztak, és nagyon kérem, hogy – amint kinek-kinek módjában áll – továbbra is adakozzunk erre a célra. Krisztust öltsük magunkra abban is, hogy megosztjuk testvéreinkkel azt, amink van.
Végezetül a misszióról, a növekedésről. Az Apcsel sorozat címe az Ige növekedése, de nem csak a történelmi események miatt, hanem azért is, mert hisszük, hogy az Úr Igéje továbbra is növekedik köztünk, az Úr keze velünk van, és egyre többen térnek meg az Úrhoz. Ehhez a misszióhoz, növekedéshez több olyan döntés tartozik, amelyekről az elmúlt évben többször is beszéltem. Egyrészt a misszió részeként tekintünk a templom továbbépítésére, ami a jelen helyzetben kérdéses, hogy mikor kezdődhet el (a tervek hamarosan elkészülnek). Másrészt ehhez kapcsolódik egy harmadik lelkipásztor szolgálatba állítása. A növekvő, missziói gyülekezetben növekvő szolgálati felelősségek vannak, és ezek egy részét – a sok önkéntes szolgálóval együtt – egyre nehezebben tudjuk elvégezni Eszterrel. Ebben az évben a presbitérium már betervezte a költségvetésbe szeptembertől egy harmadik lelkipásztor fizetését. Ugyanakkor még nem találtuk meg a megfelelő személyt, és abban is várom Isten vezetését, hogy a válság miatt vajon elhalasszuk-e ezt a lépést. Harmadszor, az Istentől elkészített időben be kell vezetnünk a második istentiszteletet, ami a missziói növekedés része. Mindez a misszió érdekében kell, hogy megtörténjen – és mindez áldozatot, változást, lemondást követel valamilyen értelemben mindannyiunktól. Ezért először is azt kérem, hogy gondoljátok át: vajon egy szívvel, egy lélekkel mögé álltok-e ezeknek a lépéseknek: templom, újabb lelkipásztor, két istentisztelet. És ezzel együtt hadd mondjam el, nagyon várom, hogy Isten Szentlelke úgy vezessen bennünket is mindezekben a kérdésekben, ahogyan az antiókhiai gyülekezetet. Amikor imádság és böjt közben az Úr kijelenti nekünk, hogy ő mikor, minek és hogyan hozza el az idejét. Nem akarok nélküle lépni, és nem is szeretnék lemaradni az időzítéséről. Ebben hívom a gyülekezetet imádságra, hogy a Lélek által egyre inkább missziói, azaz krisztusi gyülekezetté formálódjunk, és áldássá legyünk úgy a rászorulók, mint a Krisztustól távoliak számára. Bárcsak nevezhetnének bennünket, még ha gúnyból is, igazán keresztyénnek, krisztusinak. ÁMEN!

A ma olvasott történet Kornéliusznak és házanépének, az első pogány (nem zsidó) ember ill. közösség Jézushoz térésének a leírása. Jelentősége túlbecsülhetetlen: itt jut el az evangélium a zsidó világból a pogány világba, és ezzel kezd el beteljesedni, hogy Jézus Krisztus - aki arra hívta a követőit, hogy legyenek tanúi a föld végső határáig - minden népeknek világossága és üdvözítője. Ez a határátlépés azonban nem megy könnyen és egyáltalán nem természetes. Ha megkérdeznék tőlünk, hogy előítéletesek és személyválogatóak vagyunk-e, feltehetőleg azt mondanánk, hogy távol legyen, dehogy vagyunk azok! Ha megkérdeztük volna ugyanezt Pétertől, az itt leírt négy nap eseményei előtt, hasonlóan válaszolt volna. A négy nap végére azonban valami végleg megváltozik benne, és ennek a változásnak az egész egyháztörténelemre jelentős hatása van. Ezért azt kell mondanunk, hogy ebben a négy napban nem csupán Kornéliusz és háza népe tér meg, sőt, nem is az ő megtérésük az elsődleges, hiszen az egy másik nagy jelentőségű megtérésnek a gyümölcse. Péter apostolnak kell lénye legmélyén megtérni, odafordulni az Úr akaratához és gondolatához, önmagát egy újabb területen Jézushoz szabni: „Nekem Isten megmutatta, hogy egyetlen embert se mondjak szentségtelennek vagy tisztátalannak.” Később pedig így fogalmaz: „Most kezdem igazán megérteni, hogy nem személyválogató az Isten…” Ezek a mondatok mély és alapvető változásra mutatnak. Mindez persze nem megy saját erőforrásokból; a Szentlélek meglepő fordulatokkal teljes munkálkodása viszi végbe Péter átformálódását. Engedjük, sőt, kérjük, várjuk, hogy Isten Lelke bennünket, gyülekezetünket is szembesítse korlátainkkal, előítéleteinkkel, személyválogatásunkkal, hogy megtérve az Atya mindent átfogó szeretetéhez, Jézus mindenkiért meghozott váltsághalálához, és a Lélek minden földrajzi és kulturális határt átívelő munkájához egyre jobban azzá a néppé formálódjunk, amelynek ő elhívott bennünket!
I. Jézus lényünk legmélyén hív megtérésre
Nem hiszem, hogy Péter a kezdetében tudatában volt annak, hogy Jézus Lelke lénye legmélyén munkál benne változást. Miben kellene még Péternek megtérnie? Vessünk csak egy pillantást Jézussal való kapcsolata főbb fordulópontjaira, a hatalmas változásra, amelyen eddig keresztülment, hogy felelevenítsük magunk előtt Péter személyiségét, történetét!
Ő az a tanítvány, aki először tesz világos, tiszta hitvallást Jézusról: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”. (Mt. 16.16) Péter az a tanítvány, aki fájdalmasan szembesül a maga állhatatlan, gyenge, bűnös voltával, amikor háromszor megtagadja az Urat. Ő az, aki megtért ebből, hiszen sírt bűne felett, majd aki megkapja Jézus bocsánatát, és felhatalmazását arra, hogy legeltesse az ő juhait. Micsoda megtérés, micsoda változás! Azután Péter az, aki Pünkösd után is az apostolok vezetőjeként jelenik meg. Azt olvastuk róla, hogy Pünkösd napján bátran hirdeti Jézust az embereknek. Jézus nevében több alkalommal gyógyít, sőt, abban a Joppéban, ahol újabb megtérése kezdődik, feltámasztott egy asszonyt (9.36-43). Péter az, akinek Isten Lelke különleges bölcsességet, világosságot adott arra, hogy a szívekbe lásson: leleplezi Anániás és Szafira hamisságát, csalását (5.1kk), valamint néven nevezi Simon mágus ördögi motivációját is, amikor az pénzen akarja megvenni a Szentlélekkel való felhatalmazás ajándékát (8.18kk). Lukács úgy mutatta be Pétert az Apcselben, mint aki egészen megváltozott, egészen új ember lett, teljességgel Jézus szolgálatában áll, azt cselekszi, amit Jézus cselekedett, és bátran, minden fenyegetés ellenére hűséges marad ahhoz, amire Ura elhívta. Miben kellene még egy ilyen embernek megtérni?
Saját szavaival abban, hogy egyetlen embert se mondjon szentségtelennek vagy tisztátalannak, és sokkal mélyebb szinten megértse, megélje, hogy Isten nem személyválogató. Ezen a ponton nem a személyválogatás valamint az előítéletesség bűnéről kívánok szólni, hanem arra rámutatni, hogy Péter apostol lényének, személyiségének milyen szintjén munkál megtérést, megújulást, változást a Szentlélek.
Péter az anyatejjel szívta magába azt a meggyőződést, hogy Izrael Isten választott népe, és egyedül Izrael az Úr népe. Nem mintha az Ószövetségben nem lenne egyértelmű, hogy Isten kiválasztásának célja az, hogy az ő népén keresztül áldást, istenismeretet nyerjenek a többi népek és nemzetek, az ún. pogányok is. De tény, hogy a korabeli zsidóság úgy értelmezte Isten ígéreteit, köztük a messiási ígéreteket, hogy azoknak elsődleges kedvezményezettjei ők maguk. A kegyes, vallását gyakorló zsidó ember számos területen különbözött a pogányoktól, sőt, számos szabály, törvény betartása hatalmas fallal választotta el egymástól a zsidókat és pogányokat. Zsidó ember, ha nem akart tisztátalanná válni, nem evett tisztátalan ételeket, amelyeket a pogányok megettek. Éppen ezért nem evett közös asztalnál pogányokkal és nem ment be a házukba. Megtartotta a szombatnapot, ami a pogányokat nem kötötte, és nem imádta a bálványokat, amelyek a pogány világban mindenhol jelen voltak. Ezek a mindennapi élet legalapvetőbb értékei, szabályai voltak Péter számára is. Olyan a hitéből eredő, a vallásához kötődő szokások, gyakorlatok, amelyek a legtermészetesebb módon lettek mindennapi életének, értékeinek, kultúrájának a részévé. Ha ezeket figyelmen kívül hagyja, nem az többé, aki mindig is volt. Ha hűtlenné lesz ezekhez, mások szemében megtagadja atyái vallását, nemzeti identitását, saját kultúráját és értékeit. Mások szemében megbotránkoztató, szinte hitehagyott lesz.
Mindennek fényében már látjuk annak a súlyát, amit Péter felismert, és ami Péterben lezajlott ebben a négy napban. Isten nem személyválogató, előtte senki sem tisztátalan. Péter megtér, az Úrhoz szabja gondolkodását és viselkedését, hiszen bemegy a római százados, Kornéliusz házába, hirdeti nekik Jézust, majd több napot velük tölt. Ez a fordulat, ez az átformálódás azonban lénye, identitása legmélyén kell, hogy történjen. Bár úgy tűnik, egy ilyen apostolnak már nincs szüksége megtérésre, a történet arról szól, hogyan végzi benne a Szentlélek azt az elengedhetetlen munkát, ami nélkül nem terjedhetett volna el a jézus-hit a pogányok között. Hogy mennyire nehéz Péternek is magát ebben a kérdésben teljesen Jézus akaratához igazítania, az kiderül Pál apostol egy leveléből, amely szerint egy alkalommal – és ez egészen biztosan a most olvasottak után történt – meg kellett intenie Pétert. Péter ugyanis Antiókhiában (pogány város) egy látogatása alkalmával asztalközösséget vállalt a pogánykeresztényekkel, de amikor megérkeztek a jeruzsálemi zsidókeresztények, visszahúzódott és elkülönült, mert félt tőlük (Gal. 2.11.kk). Ha évekkel később egy alkalommal Péter így elbizonytalanodott abban, amire a Szentlélek őt elvezette, akkor egészen nyilvánvaló, hogy nagyon komoly súlya van mindannak, amiről ma olvasunk.
A megtérés, átformálódás életünk ilyen nagyon alapvető és mélyen megbúvó rétegeiben hosszabb folyamat. Mindez arra hív bennünket, hogy felismerjük: nem vagyunk készen. Az Úréi lettünk számosan, megtértünk, megváltoztunk, de az Úrnak ez a munkája nem fejeződött be. És ami hátravan, az talán a neheze. Azok az akadályok, bűnök, amelyek életünk, kultúránk, neveltetésünk legmélyén vannak. Olyan területeken, amelyekről nem is gondoljuk, hogy Jézus formálni akar bennünket. A mindennapi beidegződések, a számunkra egyértelmű evidenciák, a magától értetődő dolgok területén is megtérésre hívhat bennünket az Úr.
II. A megtérésünk tétje: átárad-e rajtunk Jézus kegyelme másokra?
Péter megtérésének a tétje, hogy vajon átáradhat-e rajta Krisztus kegyelme azokra, akik távol vannak az Úrtól. Akik még távolabb vannak, mint akik között Péter eddig hirdette az evangéliumot. Vajon eljut-e a Jézusról szóló jó hír a pogányokhoz, akiket tisztátalannak, Istentől távolinak, idegennek, nem népnek, Isten számára másodrendűnek tartottak a zsidók? Figyeljük meg, hogy az Istent kereső, kegyes és istenfélő Kornéliusznak nem az angyal mondja el az evangéliumot – pedig az Úr a mennyei követet is megbízhatta volna ezzel. Ellenben az ő szerepe csak annyi volt, hogy előkészítse azt, ahogyan Péter, minden előítéletességét leküzdve, megérkezik a római százados házába és hirdeti az evangéliumot. Jézus Lelke azt munkálta, hogy Péter az eddiginél még teljesebb mértékben, egy egészen új területen legyen az Úr munkatársa. Ezért kellett megtérnie.
Péter a következő módon foglalja össze azt, amit Isten végzett benne: „Nekem Isten megmutatta, hogy egyetlen embert se mondjak szentségtelennek vagy tisztátalannak.” Azaz bizonyos embereket, a legtermészetesebb módon, Isten népe szempontjából tisztátalannak és szentségtelennek tartott. De meg kellett értenie azt is, hogy: „nem személyválogató az Isten…” És éppen ezért, amikor az evangéliumot hirdeti a pogányoknak, valami elképzelhetetlen történik: Kornéliusz és a jelenlévők „ugyanúgy megkapták a Szentlelket, mint mi.” (Vö. 11.15, 17: „leszállt rájuk a Szentlélek, ahogy ránk is leszállt kezdetben … ugyanazt az ajándékot adta nekik is az Isten, mint nekünk.”) Semmi kétség, az Úr nem személyválogató, mert ugyanazt és ugyanúgy adja a tisztátalannak tartott pogányoknak, mint Péternek és a többieknek Pünkösd napján, és azóta is.
A Szentlélek azt kérdezi most tőlünk, hogy vajon nem kell-e nekünk is megtérni – éppen ezen a területen? A személyválogatás, az előítéletesség, a magunkat különbnek tartás egészen magától értetődően épül be az életünkbe, értékeinkbe, gondolkodásunkba, zsigereinkbe. Ítéletek, vélemények, félelmek, családi történetek, mélyen belénk ivódtak, úgy, hogy fel sem merül bennünk, mindez elválaszt bennünket Jézustól és a másik embertől. Kiket tartunk „tisztátalannak”, megvetendőnek, elveszettnek, Istentől reménytelenül távolinak? Ki azok az emberek, melyik az az embercsoport, akiket „élből” elutasítunk, akik iránt szívünk mélyén – a legkülönbözőbb okok miatt – félelem, gyűlölet, vagy más hasonló indulat van? Kik azok, akiknek biztosan soha nem tennénk bizonyságot Jézus Krisztusról, Urunkról és szabadítónkról? (Jól figyeljük, mit mondok, mert nagyon érzékeny kérdésekről fogok beszélni). Vannak, akik így tekintenek azokra, akik „baloldaliak”. Az előző rendszerben meggyötörték a családjukat, tönkretették, kifosztották őket, hazugságban tartottak – és még mindig itt vannak. Zsigeri és elemi szinten utasítja el az ilyen ember mindazokat, akik ehhez a táborhoz tartoznak. Eljuthat-e Isten kegyelme rajtunk keresztül hozzájuk? Vagy éppen fordítva: valaki zsidó származású, és felmenői egy részét kiirtották. Megismerte Jézust – tartozik-e az evangéliummal azoknak, akiktől ma retteg? De menjünk tovább. Eljuthat-e rajtunk keresztül Isten kegyelme és szeretete a cigányokhoz? A homoszexuálisokhoz? Idegenekhez? Nagyon gazdagokhoz? Szegény, semmivel sem bírókhoz? Szenvedélybeteg alkoholistához vagy drogoshoz? Azért mondtam, hogy ez érzékeny kérdés, mert úgy hangzik, mintha a liberális párt kampányát ismételném. De hadd hangsúlyozzam, az a véleményem, hogy ezeket a kérdéseket ez a politikai párt, és számos ember pusztán azért teszi fel, hogy manipuláljon, hogy hatalmat nyerjen – és nem azért, mert valóban szeret és segíteni akar. Isten számára azonban egyetlen ember sem tisztátalan, mert ő nem személyválogató. Ez az evangéliumhoz tartozik, és ez az, amivel Péternek szembesülnie kellett.
Isten Lelke rámutat most, hogy kik azok, akiket zsigeri szinten elutasítasz, mint ami egészen természetes, szinte az anyatejjel magadba szívott hozzáállás. Azt mondja nekünk, ha én nem vagyok személyválogató, te miért vagy az? Ha én rajtatok keresztül akarom megáldani mindezeket, vajon ti készek lesztek-e engedelmeskedni? Az Úr megtérésre hív ma bennünket.
III. A megtérés folyamata: a Szentlélek munkája
Ezt a megtérést, Péter életében, maga az Úr végezte el, nem kis ötletességgel és nem kevés munkával. Lássuk, hogyan munkálta Jézus Lelke Péter megtérését!
A történet Kornéliusznál kezdődik, akinek megjelenik egy angyal, és azt a parancsot adja, hogy küldjön Joppéba, és hívassa magához Pétert, aki egy Simon nevű tímár házában vendégeskedik. Pontos utasítás hangzik, Kornéliusz el is küldi a követeit. Az Úr azonban sejti, hogyan reagálna Péter, ha egyszer csak megjelenne nála néhány ember, és azt mondanánk neki, hogy egy angyal jelent meg uruknak, egy római századosnak, és azt mondta, hogy küldjenek érte. Ezért az előzőekkel párhuzamosan Pétert is elkészíti a találkozásra.
Péter a háztetőn imádkozik déltájban, és közben megéhezik. Miközben az ételt készítik, révületbe esik, és látomást lát. Az Úr a hasán keresztül beszél hozzá. Péter éhes, és tisztátalan állatokkal teli lepedőt lát, majd azt hallja, hogy kelj fel, öljed és egyél. Péter tiltakozik, mondván, hogy soha nem evett semmi tisztátalant. De utána újra hallja a hangot: „Amit az Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak.” Mindez háromszor ismétlődik meg egymás után, ami kellőképpen nyomatékos (már csak az éhség miatt is), ugyanakkor meg felettébb érthetetlen. De amint Péter tűnődik, egy újabb isteni lépés következik: a Szentlélek kijelenti neki, hogy három férfi keresi, és minden tétovázás és gondolkodás nélkül menjen velük. És már keresik is az ház ajtajában…
Ezután érkezik meg Kornéliusz házába, ahová a római százados számos embert összegyűjtött. Ritka evangélizációs alkalom, ahol senki nem hívogat, szórólapozik, senki sem hirdet Alfa kurzust, vagy osztogat keresztény irodalmat, senki nem reklámoz újságban, TV-ben, interneten, hiszen nincs erre szükség. Ott várnak elkészítve, lelkileg éhesen és szomjasan, hogy hallják az élet beszédét. Péter meghallgatja Kornéliuszt, majd vallást tesz arról, hogy kezdi érteni, hogy nem személyválogató az Isten, és hirdeti az összegyűlteknek Jézus Krisztust. Mindeközben váratlanul leszáll a Szentlélek a hallgatókra, és Péter és társai megértik, hogy Isten ugyanúgy befogadta a pogányokat is, mint őket. Péter megtérése azzal lesz teljessé, hogy megkereszteli Kornéliuszt és háza népét Jézus Krisztus nevében.
Mire mutat mindez az isteni koordináció, tervezettség, előkészítettség, a Szentlélek sokféle és sokszínű, egyidejű munkája több helyen és több emberben? Miért nem egy üzenet érkezik Péterhez, hogy térjen meg az előítéletességéből és menjen hirdetni az evangéliumot Kornéliusz házába? Meggyőződésem szerint azért kell az Úrnak ilyen különös módon előkészítenie az eseményeket, hogy még véletlenül se mondhassa senki, hogy itt nem az Úr cselekszik. Olyan mély és alapvető szinten kell Péternek változnia, átformálódnia, új gondolkodásra és hozzáállásra jutnia, hogy Istennek „nagyon keményen” kell dolgozni ahhoz, hogy szándéka eljusson Péterhez. A látszólagos véletlen egybeesések, az éhesen kapott értelmezhetetlen látomás, a kijelentés a három férfiről, a Kornéliusz házában összegyűlt tömeg, a Szentlélek kiáradása mind-mind része annak, ahogyan a Szentlélek Péteren és társain dolgozik, hogy eljuthasson Jézus evangéliuma a zsidó világból a pogány világba.
Legyél hát figyelmes, mert amiben Isten Lelke komoly változást akar bennünk munkálni, azzal kapcsolatosan többször is szól, jelez, vezetést ad. Gyakran számos eszközt felvonultat, hogy meggyőzze sokszor kemény és értetlen szívünk. Boldog, aki hallja és cselekszi az ő szavát! Ámen!

Saul megtérése az egyháztörténelem legismertebb, leghíresebb megtéréstörténete. Mintegy mércéjévé vált minden megtérésnek, megfordulásnak, legyen ez evangéliumi, vagy éppen teljesen profán. Pálfordulás sok mindenben lehetséges, és a kifejezés ma már nem feltétlenül jelent Jézushoz fordulást, bibliai értelemben vett megtérést. Erről a történetről, Saul megtéréséről köteteket írtak. Nem pusztán a spirituális-bibliai értelemben vett megtérést vizsgálták számosan, de a megtérés pszichológiáját is. Voltak, akik az egész sauli megtérést pusztán lélektanilag, sőt, orvosilag akarták megérteni. Lehet, hogy Pálnak epilepsziás rohama volt a damaszkuszi úton… Mások szerint az agymosás klasszikus esetével találjuk szemben magunkat. Saul megfeszített idegállapotba került, majd teljes összeomlás következett, hallucinációkkal és nagyfokú befolyásolhatósággal együtt. Ezt csak még súlyosabbá tette az étlen-szomjan töltött három nap, amely után Anániás és a damaszkuszi keresztények indoktrinálták. (Stott, Acts, 166.) Az elemzéseknek se szeri, se száma.
A kizárólag Saul személyére, megtérése belső, lelki folyamataira fókuszáló vizsgálódások helyett mi más oldalról közelítünk. Ennek lényege, hogy még ennek a történetnek sem Saul, a főszereplője, hanem a názáreti Jézus Krisztus. Jézus cselekszik Saul megtérésében, elhívásában. Ráadásul Jézusnak ez a munkája nem kizárólag egy egyént érint, hiszen Sault a pogányok apostolának hívja el. Nem egy ember pálfordulásáról van pusztán szó, hogy azt vizsgálgassuk, mi ennek a magyarázata lelkileg-testileg, hanem arról a misszióról, amit a Szentlélek erejében végeznek a tanítványok. A feltámadott Jézus azt a parancsot adta nekik, hogy várják meg, amíg kitölti Szentlelkét, aki által erőt kapnak és tanúi lesznek Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában, és a föld végső határáig. Lukács elénk adta az Apcselben, hogyan áradt ki a Szentlélek és született meg a jeruzsálemi gyülekezet. Az István megkövezésével kialakuló üldözés, amelynek Saul is részese volt, elősegítette az Ige terjedését, növekedését. Fülöp hirdette Krisztust Samáriában, majd egy afrikai embernek is. Minden egyre jobban arra mutat, azt készíti elő, hogy az evangélium eljusson a föld végső határáig, a pogányokhoz. Ebben az összefüggésben olvastuk ma azt, hogyan hívja el Jézus a pogányok apostolát, Sault. Saul megtérése Jézus munkája nemcsak Saul életében, hanem az egyház missziójának a kibontakozásában. Lássuk hát, hogy ki ez az ember, akit Jézus szolgálatába állít. Hogyan hívta el őt a misszió Ura? Mi a megtérés lényege? Hogyan cselekszik Jézus a megtérésben? Három pontban foglalom össze az Ige üzenetét: Jézus iróniája, Jézus hatalma, és Jézus iskolája a megtérésben.
I. Jézus iróniája
Jézus iróniája Saul megtérésében és elhívásában az, hogy nála reménytelenebb jelöltet nem könnyen találhatott. Ennél lehetetlenebb választást nehéz elképzelni. Lukács pontosan felépíti az olvasó számára a helyzet elképzelhetetlen voltát, és ezzel együtt Jézus iróniáját, amellyel üzen minden olyan személynek, akik üldözik a kibontakozó mozgalmat. Saulról olvassuk, hogy jelen volt István kivégzésénél, sőt, a hamis tanúk, akik a megkövezésben élen jártak, az ő lábai elé tették le felsőruháikat. Lukács azt is hangsúlyozza, hogy Saul egyetértett István kivégzésével, sőt, a meginduló üldözés élére állt, pusztítva az egyházat, férfiakat és nőket elhurcolva és börtönbe vetve (Apcsel. 7.58-8.3). A ma olvasott szakaszban pedig azzal mélyíti el a Saulról megrajzolt képet, hogy „az Úr tanítványai ellen fenyegetéstől és öldökléstől lihegve” ment a főpaphoz felhatalmazást kérni a damaszkuszi Jézus-követők elleni eljárásra. Már Kálvin János megjegyzi, hogy ez a nyelvezet úgy festi le Sault, mint egy pusztító és őrjöngő vadállatot, amely áldozatát széttépi. Hogy ez mennyire nemcsak Lukács megállapítása, azt jól mutatja, hogy amikor Pál apostol mondja el (szintén az Apcselben) ugyanezt a történetet, úgy utal magára, mint aki „féktelen őrjöngésében” üldözte Krisztus követőit (Apcsel. 26.11). Azt is látnunk kell, hogy ez a vadállati indulat, féktelen őrjöngés a legteljesebb mértékben azonosult Saulban Isten iránti rajongással. Saul a híres és neves Gamáliél rabbi tanítványa volt, aki beléplántálta a tóra tiszteletét, szeretetét, a vallásos elkötelezettséget, amit Pál nevezett később Isten iránti rajongásnak (Apcsel 22.3kk). Saul tehát Isten iránti rajongásból üldözte Krisztus követőit, hiszen meg volt arról győződve, hogy ez az egész mozgalom istenkáromló. Ő istentiszteletként látta azt, ami a másik oldalról nézve vadállatias, vérgőzös őrjöngésnek bizonyult. Mindebben az valósult meg, amit Jézus így helyezett tanítványa szívére: „eljön az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy Istennek tetsző szolgálatot végez.” (Jn. 16.2)
Miért Sault választotta és hívta el Jézus a pogányok apostolának? Meggyőződésem, hogy minden magyarázat elhomályosítja az egyetlen és igaz választ, amely Jézus fenséges hatalmára és dicsőségére mutat. Szokás azt mondani, Saullal kapcsolatosan is, hogy rablóból lesz a legjobb pandúr. Ezzel a közmondásos bölcsességgel vajon kimerítettük-e annak kérdését, hogy Jézus a legreménytelenebbet és a legérdemtelenebbet választja? Nyilvánvalóan nem! Vagy hosszan lehetne érvelni, hogy Saul gamálieli iskoláztatása, tarzuszi, azaz diaszpórai zsidó háttere hogyan tette őt alkalmassá arra, hogy a pogányok apostola legyen. És míg mindez igaz, a lényegi kérdést mégsem válaszolja meg, sőt, csak elhomályosítja. Tudniillik azt, hogy Jézus szabad döntésből választja ki leghűségesebb munkatársának legádázabb ellenségét. Ez Jézus iróniája, humora, amit egy bibliamagyarázó így foglalt össze: „Egy üldöző farizeus áttérése a pogányok apostolává mélységes paradoxon … Saul megtérése a Gamáliel által megfogalmazott ironikus igazság (5.38-39) paradigmatikus kifejeződése: senki sem dolgozott keményebben, hogy gyökerestül kiirtsa a messiási mozgalmat, mint a főpap eme ügynöke. Saul kudarca ezen a téren, valamint átalakulása a Messiás legbátrabb szószólójává Lukács és olvasói számára a legbiztosabb jele annak, hogy a megfeszített Messiás valóban az Úr, és mozgalmuk ’Istentől való.’” (Johnson, Acts, in: Sacra Pagina, 166) Jézus iróniája Saul választásában, megtérésében, elhívásában mindenekfelett való dicsőségét munkálja.
Jézus azt választja, akit mi nem választanánk. Azt hívja el a megtérés munkálásában, akit mi nem hívnánk el munkatársnak. Azt szólítja meg, akinél mi sokkal jobbat tudnánk. Egyrészt így van ez velünk is: hogy-hogy mi vagyunk azok, hogy-hogy én vagyok az, akit elhívott? Ugye el tudod neki mondani: Uram, miért én? Milyen ellenséges voltam… Vagy milyen nyomorúságos vagyok… Milyen méltatlan, mennyire tele gyűlölettel, becsvággyal, pusztító szenvedélyekkel, csalással és hamissággal… Miért engem, Uram? A válasz: Jézus iróniája. Azon mutatja meg dicsőségét és hatalmát, akiről a legkevésbé gondolnánk. És ez nem csak veled van így, hanem a melletted ülővel is. Amikor azt mondanád magadban, büszkén, kevélyen, hogy „ezt, Uram?” Erről gondolod, hogy bármire is jó lesz a gyülekezetben – a te országodban, Uram? Nem tévedtél…? Akkor azt válaszolja, igen, ő az én választott eszközöm.
Van azonban Saul megtérésének egy másik oldala is, amely szintén fontos számunkra: Jézus hatalma a megtérésben.
II. Jézus hatalma
Eddig azt a kérdést tettük fel, hogy miért éppen Sault választotta ki Jézus, az egyház, a misszió Ura. A következő kérdés azonban az, hogy hogyan volt képes ezt a vadállati őrjöngőt megszólítani, és megváltoztatni. Tudniillik fontos kérdés a „miért?”, de legalább ilyen megkerülhetetlen kérdés a „hogyan?”.
Ezt a kérdést azért kell feltennünk, mert ki az közülünk, aki egy ilyen őrjöngőnek elkezdene beszélni Jézusról, abban a reményben, hogy az illető megtér? Ki az, aki hisz az evangélium erejében ma is úgy, hogy tudja, abban ugyanaz a Jézus jelenik és szólal meg, mint aki a damaszkuszi úton? Ki az közülünk, aki valóban hiszi, hogy az evangélium Isten ereje minden ember üdvösségére, aki hisz? (vö. Róm. 1.16)
Néhány héttel ezelőtt cursillón szolgáltam. A cursillo három napos, intenzív elmélyülés az evangélium valóságában és erejében, Nevezhetjük evangélizációs kurzusnak is. Volt ott egy hatvanas éveiben járó férfi is, aki nagyon ellenségesen viselkedett. Hozzászólásaival teljesen lehetetlenné tette a kiscsoportos beszélgetést, ezért kérték, hogy üljek be a csoportba egy alkalomra, és próbáljak segíteni. Láttam, hogy nagyon nehéz a helyzet. Minden gondolata valóban ellenségeskedés volt. Gyorsan elmondta, hogy miért nem akart Jézus egyházat, és a papok nem igazán valók semmire. Majd amikor valaki ajkáról elhangzott a „pálfordulás” kifejezés, Saul megtérésével kapcsolatban, azonnal hozzátette, hogy ez a jellemtelenség netovábbja. A helyzet nehéz volt, és nem volt sok remény a változásra. A munkatársak megbeszélésén, ahol foglalkoztunk a problémával, azt mondta a másik lelkipásztor, hogy milyen nagy dolog lenne, ha Jézus őt szólítaná meg,elérné a kegyelem, és megváltozott emberként menne el. Magamban csak annyit mondtam, hogy lehetetlen. Tisztán emlékeztem arra, hogy mennyire nem hittem ebben. Nem azért, mert azt gondoltam, hogy ő nem kell Jézusnak, hanem azért, mert azt gondoltam, túl nehéz eset. Másnap, igen, Isten engem megszégyenítő és megalázó munkája által, éppen az én igehirdetésem alatt fordult meg. Utána majdnem három órán keresztül hallgattam, amint feltárta hihetetlen nyomorúságokkal, fájdalmakkal, küszködésekkel, jószándékkal és bűnökkel teli életét – nemcsak nekem, hanem Jézusnak is, akihez végül együtt imádkoztunk. Megváltozva, ragyogva ment haza ez a férfi.
Jézus hatalmas ereje jelenik meg a megtérésben. Saulnak az Úr különleges módon jelent meg a damaszkuszi úton, hatalmas fénnyel, ragyogással, amelynek következtében a földre esett. Ellenállhatatlan erő érte el, amely erőhöz érthető, jézusi szó kapcsolódott: „Saul, Saul, miért üldözöl engem? … Ki vagy, Uram? … Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.” Úgy tűnhet számunkra, hogy Jézus olyan elementáris erővel ragadta meg Sault, hogy nem volt más választása, mint megtérni. Mégis azt kell mondanunk, hogy ez a szuverén jézusi kegyelem és jézusi hatalom, amely elérte a damaszkuszi úton, ami megtérésre vezette, amiben apostoli küldetését nyerte el, nem volt előzmények nélküli, és nem volt ellenállhatatlan abban az értelemben, hogy Saulnak nem volt más választása, mint megtérni.
Pál apostol, amikor maga számol be a megtéréséről, hozzáteszi Jézusnak egy másik mondatát is az itt leírtakhoz: „Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod.” (ApCsel. 26. 14) A kép arra enged következtetni, hogy amint a jószágot erősen kell ösztökélni újra és újra egy irányba, és hiába ellenkezése, a végén csak betörik, úgy Saul életében sem ez volt az első indíttatás a megtérésre. Bizonyosan hallott Jézusról, ha ugyan nem látta őt még Jézus jeruzsálemi szolgálata alatt. Látta azokat a Jézushoz hű férfiakat és nőket, akiket üldözött, nem beszélve arról, hogy végignézte István vértanú halálát és ezzel együtt hallotta bizonyságtételét. Nyilvánvaló, hogy ezek az események dolgoztak benne, mindezeken keresztül Jézus noszogatta, ösztökélte őt a megtérésre. Mindezek után érte el őt Jézus minden kételyt elsöprő jelenléte a damaszkuszi úton. Ez a jelenés azonban nem kényszerítette őt másra, mint hogy a földre esett, majd elvesztette látását, és így kellett bevezetni a városba. Jézus megtérésre hívő ereje és hatalma elérte a keményszívű, mindvégig ellenálló, féktelenül őrjöngő embert, de ezzel a megtérés és elhívás még nem lett teljessé. Saulnak igent kellett mondania arra a hatalmas Úrra, aki elsöprő erővel jött el hozzá. Ennek az „igen mondásnak” szeretnék egy részletére rámutatni a következőkben.
III. Jézus iskolája
A megtérés történetben addig jutottunk, hogy Jézus isteni iróniával és hatalommal eljött Saulhoz, és feltárta előtte fanatikus Isten-rajongásának elvakult, elveszett, céltévesztett, azaz bűnös voltát. Ezzel megmutatta neki, hogy életének alapvető iránya elhibázott, hiszen miközben – telve gyűlölettel – azt hiszi, hogy az Urat szolgálja, valójában Isten ügyének legnagyobb ellensége. A történetben itt két imádkozó emberrel találkozunk, akikben Jézus munkálkodik: az egyik Saul, a másik Anániás. Mindkét férfi Jézus iskolájában, a megtérés iskolájában van: imádkoznak. Jézus Saul megtérésének teljességét mindkettőjük imádságos jelenlétén keresztül teljesíti be. Ez az imádságos jelenlét az, amely sajnos gyakran hiányzik, vagy legalábbis nem kap elég hangsúlyt a mi gyakorlatunkban. Ezért is fontos, hogy ebben az évben a böjt és az imádság gyülekezeti életünk egyik hangsúlya.
Sault tehát vakon, kézen fogva vezetik be Damaszkuszba, ahol „három napig nem látott, nem evett, és nem ivott.” Ebben a három napban Saul böjtölt és imádkozott. Nem elég részesévé lenni a Jézussal való találkozás ellenállhatatlan kegyelmének, ezt a találkozást be kell engednie élete, gondolkodása, akarata, érzelmei legmélyebb rétegeibe. Őt, aki igaza teljes tudatában tartott Damaszkuszba, botorkáló nem látóként vezetik be oda. Vaksága mindennél erőteljesebben beszél neki önigazult elvakultságáról, istentelen kegyetlenségéről. Hogyan lehetett ilyen vak? Hogyan okozhatta ennyi ember szenvedését? Micsoda veszteségeket okozott keményszívűsége másoknak? Hogyan szállhatott szembe magával, az Úrral? Megkönyörül-e rajta a hatalmas erejű Jézus, akivel szembeszállt, akinek korábbi jelzéseit figyelmen kívül hagyta? Fog-e még az életében látni, és jó lesz-e még valamire Istennek, aki ellen mindent megtett, amit csak tehetett? Jó-e még elrontott élete bármire is? A három nap sötétség, böjtben és imádságban, Saul megtérésének a része, a megtérés iskolája. Céltévesztettségének felismerése, átgondolása, és az új irány keresése. Az igazi bűnbánat és összetörettetés ideje. Az Úr előtt való sírás, alázat és esdeklés helye, amelyben megfogan egy egészen új látás, egy egészen új élet, egy egészen új Saul: Pál apostol. Ez az az időszak, amelyet sokan ma, amikor Jézus erejével, szeretetével, jelenlétével találkoznak, kihagynak. Nem megy végbe a megtérés, a hiábavaló élet feletti megszomorodás, a korábbi céltévesztettség és istentelenség feletti fájdalmas összetörettetés, és nem fogan meg az az új élet, amely feltétel nélkül Jézusra bízza magát és engedelmeskedik neki. Az a csendes, befelé és Isten felé forduló időszak, amelyben Jézus oly sok mindent el kell hogy végezzen az új megtérőben, elsikkad. De ez nem kizárólag a saulok, a megtérők mulasztása, hiszen ami Saulban megfogan, egy másik imádkozó ember, a megtérés iskolájában járó Anániás engedelmessége által jön életre. Isten rajta keresztül beszél hozzánk, Jézus tanítványaihoz.
Anániás imádkozó tanítvány, olyan ember, aki a Szentlélek jelenlétében és vezetésében él. Aki megtanult imádkozni a megtérése idején, és imádságban jár később is. Élő kapcsolata van az Úrral, aki megszólítja, és Saulhoz küldi. Az imádságos élő kapcsolatot aláhúzza az a mozzanat, ahogyan Anániás tiltakozni kezd, mondván, hogy ő is ismeri ezt a Sault, tudja, miért jött Damaszkuszba, és nyilván az Úr tévedett, amikor ezt a parancsot adta neki. Feltűnő, hogy Anániás nem abban bizonytalan, hogy valóban az Urat hallotta-e, hanem az a kérdése, hogy miért kér az Úr ilyen nehezen érthető dolgot. Ugyanakkor Anániás, az imádkozó tanítvány nemcsak azt tanulta meg, hogy meghallja az Úr hangját, hanem azt is, hogy engedelmeskedjen neki, ezért elmegy Saulhoz, imádkozik érte és hirdeti neki az Úr elhívását, ahogy Jézus parancsolta. Saul szemei megnyílnak, megkeresztelkedik, ami a teljes elköteleződés jele, majd eszik, erőre kap, és elkezdi Jézust hirdetni a zsidóknak.
A megtéréstörténet, amely egyben a korai egyház missziótörténetének is egy fontos és döntő lépése, magában foglalja Jézus iskoláját, az imádság iskoláját. Azt hogy a megtérő, az elhívott Jézus előtt leborulva imádkozik, hasonlóan a gyülekezethez, a tanítványok közösségéhez. Az imádságban adatik Jézus jelenléte a Lélek által, az a jelenlét, amely vezeti az első gyülekezetet a misszióban, amely által növekedik az Úr Igéje.
Jézus itt is, ma is, most is hasonlóan munkálja a megtérést közöttünk is általunk. Megszólítva és elhívva a legreménytelenebbeket, kegyelmét kiárasztva az ellenszegülőkre, miközben az imádság iskolájába, csodálatos és kegyelmes jelenlétébe hív mindannyiunkat újra és újra a Lélek által. Ámen!

Az előző fejezetben arról olvastunk, hogy az első gyülekezetben, amelyet a testvérek teljes egysége, szeretete, az imádság lelkülete és a Szentlélek ereje jellemzett, zúgolódás és irigység ütötte fel a fejét. A görögül beszélő (diaszpóra) zsidók ellentétbe kerültek a héber ajkú zsidókkal, mert úgy látták, hogy az ő csoportjukhoz tartozó özvegyekre nem jut annyi figyelem, mint a másik csoporthoz tartozókra. A gyülekezet vezetői, az apostolok azt a megoldást javasolták, hogy válasszanak hét férfit a görögül beszélők közül, akik figyelemmel kísérik azt, hogy a feszültség oka megszűnjön. Amint a döntés megszületett, „az Isten igéje … terjedt, és nagyon megnövekedett a tanítványok száma Jeruzsálemben.” (6.7) Azaz a bölcs és Lélektől vezetett strukturális váltás Isten eszköze volt a misszió kibontakozásában. Az első gyülekezet azonban szinte azonnal egy újabb akadállyal találja szembe magát: az üldözéssel. Az üldözés pedig éppen az egyik kiválasztott, István vértanúságával kezdődött. Én azonban nem a vértanúságról kívánok elsősorban szólni, hanem arról, ami elvezetett a kereszténység első mártírjának halálához: A Szentlélek Jézus Krisztus képére formálta Istvánt. A Lélek olyan mértékben jézusivá formálta őt, hogy a világ minden Jézus elleni gyűlölete ellene fordult. A szuverén Isten hatalma pedig – amint később látni fogjuk – az Ige további növekedésére, terjedésére fordította az üldözést.
A mai Ige tehát azzal a kérdéssel szembesít minket, hogy kinek a képe tükröződik vissza rólunk? Kit, mit látnak, ha ránk néznek, amint bennünket figyelnek mások? Mi az a „kép”, amelyet szemlélünk, és amely formál bennünket? Erőteljes, hatásos példák vannak előttünk, amelyek a saját képükre akarnak formálni. Popsztárok, akiknek képét visszatükrözik tinédzsereink. Befolyásos, sikeresnek tartott emberek, akiknek hiteltelenségét és gátlástalanságát gyakran visszatükrözik a mi cselekedeteink is. „Megmondó emberek”, média személyiségek, akiknek bölcsességét visszhangozzák szavaink. Békétlen, panaszkodó, elégedetlen emberek, akiknek lelkülete átjár és átformál minket is.
Pál apostol valami egészen más valóságról beszél: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.” Hogyan tette a Szentlélek jézusivá Istvánt, és mit jelent jézusivá lenni ma?
I. A Lélekkel teljes ember: jézusi erők
Istvánt, a Lélekkel teljes embert, jézusi erők jellemezték. Konkrétan három dologról hallunk: telve volt kegyelemmel, erővel és bölcsességgel.
Az első kettőt együtt kell látnunk: a Szentlélek által kegyelemmel és erővel teljes férfi. E kettő együtt volt jelen Jézusban is, és meggyőződésem, hogy amint a Lélek egyre inkább Jézus képére formál át bennünket, mind a kegyelem, mind az erő megjelenik az életünkben. A kegyelem a szeretet, a szívesség, a jóság, a készségesség, az előzékenység, az együttérzés. Az az ember van telve kegyelemmel, aki jézusi szeretettel fordul a többiekhez. Érzékeny és könyörületes. Ugyanakkor István erővel is telve van, amely abban mutatkozott meg, hogy „nagy csodákat és jeleket tett a nép között.” Ismerte Jézus Krisztus hatalmát a bűn, a betegség, a megkötözöttség és az ördög felett, és élt ezzel az erővel. Nem saját erejéről van szó, hanem arról az erőről, felhatalmazásról, amely a Jézus Krisztussal való közeli, bensőséges és elkötelezett kapcsolatból fakad. A Szentlélekkel teljes emberben kibontakozik a kegyelem, és megjelenik az erő, mégpedig a kettő együtt, egymással összhangban és arányos mértékben. Mi ennek a jelentősége?
A kegyelem erő nélkül olyan kedvesség, jó szándék, amely lényegében tehetetlen. Ha valaki személyiségében ezeket a jegyeket hordozza, tehát alapvetően kedves, szívélyes, figyelmes, az jó, de ettől nem feltétlen Lélekkel teljes ember. Lehet kedves, és mégis erőtlen, aki nem ismeri Jézus Krisztus hatalmas erejét, szabadításának valóságát. Hasonlóan, ha valaki látszólag erővel tudja képviselni Jézus evangéliumát, de ez nem párosul jézusi kegyelemmel, szelídséggel, szeretettel, megkérdőjelezhető, hogy valóban Jézus ereje jelenik meg rajta keresztül, vagy csak saját, erőteljes, esetleg erőszakos természete. A Szentlélek Jézus kegyelmét és Jézus erejét munkálja ki bennünk.
István telve volt bölcsességgel is, ami abban mutatkozott meg, hogy hiába vitatkoztak vele, „nem tudtak szembeszállni azzal a bölcsességgel és Lélekkel, amellyel beszélt.” Nyilvánvalóan ez arra vonatkozik, ahogyan Jézust, mint Messiást hirdette azoknak a zsidóknak, akik szembeszálltak vele. Ez a bölcsesség a Szentléleknek egy különleges és drága ajándéka. Hadd világítsam meg egy személyes példával!
Sok évvel ezelőtt történt, hogy – Lélekkel telve, a Szentlélek által szorongatva – otthoni munkavégzés közben azért imádkoztam, hogy Isten adjon lehetőséget arra, hogy Jézusról beszéljek nem hívő embereknek. Aznap este, a Moszkva téren keresztül haladva, megláttam néhány fiatalt, akik egy kérdőívvel a kezükben megszólítottak járókelőket. Megvártam, amíg hozzám érkeznek, és a kérdőívezésből hosszan tartó beszélgetés lett. Ebben a beszélgetésben hihetetlen erővel tapasztaltam meg a Szentlélek vezetését és bölcsességét. Úgy érveltem, hogy közben magam is tudtam, ez a világosság, értelem és erő nem valami állandóan a birtokomban lévő képesség. A Lélek jelenlétének és munkájának a másik következménye az volt, hogy ezeket a fiatalokat nagyon erőteljesen megérintette az evangélium. Volt, aki keresztény lett, és voltak, akikkel utána hónapokon, sőt, éveken keresztül tartottam a kapcsolatot. Ez a tapasztalat világítja meg számomra, amit Lukács Istvánról írt: nem tudtak szembeszállni azzal a bölcsességgel és Lélekkel, amellyel beszélt. Nem egy általánosan meglévő bölcsesség és ismeret vezette itt Istvánt, hanem a Szentléleknek egy különleges megnyilvánulása.
A Lélek jézusi kegyelemmel, jézusi erővel, és jézusi bölcsességgel ruházta fel Istvánt. Ahogy István Jézus Krisztust helyezte élete középpontjába, ahogyan őt imádta és neki engedelmes életet élt, a Szentlélek kiáradt rá, és Jézus képére formálta. A Szentlélek ugyanígy szeretne bennünket is formálni, ahogyan Jézus Krisztust helyezzük istentiszteletünk és életünk középpontjába. A Lélek jézusi erőkkel szeretne felruházni bennünket. Tartsunk bűnbánatot a felett, hogy megoltottuk, megszomorítottuk őt! Fájlaljuk, hogy ellenálltunk annak, ahogyan a Szentlélek Jézus ábrázatára kívánt formálni bennünket! Lássuk be, milyen messzire kerültünk attól, amire az Úr elhívott és megváltott bennünket!
II. A Lélekkel teljes ember: jézusi szenvedés
István azonban nemcsak jézusi erőkkel bír. Megdöbbentő módon osztozik annak sorsában, akinek kegyelme, ereje, és bölcsessége megjelent életében. A Lélek Jézus szenvedésébe is belevezeti Istvánt. Lássuk a meglepő párhuzamokat!
A Lélek Istvánban meglévő jelenléte hasonló ellenségeskedést váltott ki, mint Jézus esetében. Amikor ellenfelei látták, hogy nem bírnak ellenállni a benne lakozó bölcsességnek, erőszakhoz folyamodtak. Fellázították a tömeget, rárohantak, elfogták, majd a nagytanács elé rángatták és hamis tanúkat állítottak ellene, akik kifordították szavait: „Ez az ember állandóan e szent hely és a törvény ellen beszél. Hallottuk is, amikor azt mondta, hogy az a názáreti Jézus lerombolja ezt a helyet, és megváltoztatja azokat a szokásokat, amelyeket Mózes hagyott ránk.” A vád ismerős. István a nagytanács előtt, angyalhoz fogható elváltozott arccal kifejti üzenetét.
István védőbeszéde jézusi üzenet. Történeti példákon keresztül bemutatja azt, hogy az Úr szabad ott megjelenni és ott cselekedni, ahol ő akar, és ezért nincsen helyhez, a szent földhöz, a szent templomhoz, és a szokásokhoz, tradíciókhoz kötve. Ezzel együtt arra is rámutat, hogy hogyan üldözték az Úrtól küldött és ihletett prófétákat őseik, majd pedig egészen bátran így summázza beszédét: „Ti kemény nyakú, körülmetéletlen szívű és fülű emberek, mindig ellene szegültök a Szentléleknek, atyáitokhoz hasonlóan ti is. A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok? Meg is ölték azokat, akik megjövendölték az Igaznak eljövetelét. Most pedig az ő árulóivá és gyilkosaivá lettetek…” Ezek a szavak egybevágnak azzal, ahogy Jézus szembesítette a vallásos vezetőket keményszívűségükkel (Mt. 23.29-37). Ugyanaz a Szentlélek hatalmazza fel Istvánt a vallásos vezetők keményszívűségének és istentelenségének leleplezésére, mint aki Jézusban is ezt munkálta. István nyilvánvalóan ismeri szavai súlyát, és érzi, hogy ez még jobban felkorbácsolja az ellene feszülő indulatokat, de a Szentlélek szorongatása alatt, Jézushoz hasonlóan, prófétai módon kimondja az igazságot.
A Szentlélek ránk ruházza a Jézus nevéről való vallástétel terhét. A Heidelbergi Káté azt tanítja a keresztény ember prófétai tisztéről, hogy Jézus bennünket Szentlelkével felkent arra, hogy nevéről vallást tegyünk (HK. 32.). Ott és akkor Jézus nevéről vallást tenni azt jelentette, hogy István néven nevezi a nagytanács tagjainak keményszívűségét. De a Lélek mindig az aktuális helyzetben, a konkrét valóságban szeretne bennünket jézusivá tenni azáltal, hogy ott Jézust képviseljük, róla teszünk vallást. Ennek feszültségét mindannyian ismerjük. A konkrét helyzetben történő vallástétel Jézusról ritkán jár konfrontáció és feszültség nélkül. Érezzük, hogy ennek tétje van, és a tét az lehet, hogy bolondnak néznek, hogy elszigetelődünk, hogy félremagyarázzák és ellenük fordítják szavainkat (vagy éppen cselekedeteinket, hiszen a vallástétel ebben az értelemben nem kizárólag szó lehet). De világosan kell látnunk, hogy ezekben a helyzetekben, amelyek elkészíttetnek számunkra, két lehetőség van: vagy megvalljuk Jézust, vagy elhallgatjuk, azaz megtagadjuk őt. Az egyik a Szentlélek indítása szerint való, gyakran konfliktust okoz, de ugyanakkor mélyíti, erősíti a Jézussal való kapcsolatunk, és része annak, ahogyan őt szemlélve elváltozunk ábrázatára. A másik az emberi biztonság útja, amely ugyanakkor megoltja a Szentlélek tüzét életünkben, és figyelmünket Jézus szemléléséről önmagunk védelmére irányítja. A Lélek Jézusra irányítaná figyelmünk, Jézust állítaná a középpontba, és a Jézussal való kapcsolatunkat mélyítené el. Mi pedig oly gyakran magunkat állítjuk a középpontba, és közben panaszkodunk, hogy Jézus távoli és erőtlenek vagyunk.
A jézusi üzenet éktelen haragot vált ki István hallgatóiból, akik rárohannak, kivonszolják a városon kívülre, eszeveszett dühükben halálra kövezik. Mindeközben a Lélek továbbra is, sőt, minden eddiginél egyértelműbb és megdöbbentőbb módon formálja ki Jézus arcát Istvánon. István jézusi módon hordozza el a mártíromságot.
Három mondatáról tudósít Lukács evangélista. Az első: „Íme, látom az eget megnyílva, és az Emberfiát, amint Isten jobbja felől áll.” Isten dicsőségét szemléli akkor, amikor ellenfelei acsarkodnak ellene. Hasonló szabadsággal tesz bizonyságot az Atya és Jézus jelenlétéről, mint Jézus Pilátus előtt, amikor azt mondja, hogy semmi hatalma nem volna felette, hacsak felülről nem adatott volna neki. És mégis, bár azt mondtam, hogy István, a Lélekkel teljes ember jézusi módon hordozza a szenvedést, ezen a ponton fel kell hívni a figyelmet egy jelentős és sokat mondó különbségre. Míg István, az első vértanú egy különleges mennyei látomásban részesül, amelyben Urát, Jézust látja, aki hamarosan fogadja őt, Jézus a kereszten nem látja hasonlóan az Atyát. Istvánnak megnyílik az ég és a menny dicsősége, Jézusnak pedig elsötétedik az ég, elhomályosul, sőt, eltűnik az Atya világossága, közelsége: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? (Mt. 27.46). Jézus átokhalált halt bűneinkért, István mártírhalált halt Jézusért. Jézus elszakadt az Atyától a bűn súlya alatt, István eggyé lett Jézussal teljes odaadásában és engedelmességében.
István második és harmadik mondata viszont azonos azzal, ahogyan Jézus imádkozott a kereszten: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!”, majd az utolsó szó: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” Az első imádság a teljes bizalom imája, amikor a halálra készülő az Úrra bízza magát, a második az ellenségért való imádság felülmúlhatatlan példája, amelyben a halálba távozó kivégzőiért könyörög. Így senki sem imádkozik saját erejéből és belátásából kivégzése pillanatában. Így csak az imádkozik, akiben a Szentlélek által Jézus formálódik ki. Így csak Jézus imádkozik – a Szentlélek által követőjében, a keresztény egyház első vértanújában, akit azóta ezrek és ezrek követtek és követnek ma is.
Előttünk egy ember, Jézus egy hús-vér követője, akinek arcán csodálatos és hihetetlen világosan rajzolódik ki Jézus képe. Annak a Jézusnak a követője, akit mi is követünk. Az a Szentlélek lakik benne, aki bennünk is lakozik. Az a Jézus várta a mennyben, aki bennünket is vár. És mégis érezzük, hogy egészen más, mint mi. Érezzük, hogy a mi arcunkról oly sok minden tükröződik vissza. Szívünk mélyén érezzük, hogy milyen maszatos, homályos, torz az a Jézus-kép, amit mi hordozunk. Pedig aki azt mondta, „sötétségből világosság ragyogjon fel” (2Kor. 4.6), a mi szívünkben is világosságot gyújtott, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán. Figyeljünk hát rá, őszinte bűnbánattal szemléljük őt a dicsőítésben, könyörögjünk, hogy Szentlelkével betöltsön minket, és ragyogtassa fel Jézus képét rajtunk! Ámen!

Az ősgyülekezet imádkozik. Úgy imádkoznak, hogy belerendült a hely. Nem tudom, ez pontosan mit jelent, mi történt közöttük, de az biztos, hogy sokan szeretnénk így imádkozni. Az imádság amúgy is olyan titokzatos. Van, amikor szinte kiömlik belőlünk, szárnyalunk, és van, amikor annyira szeretnénk, és mégis olyan száraz a lelkünk. Vannak, akiknek egészen természetes, mint a lélegzetvétel, valamilyen formában mindig is imádkoztak; vannak, akik maguk is csodálkoznak, mi történt, hogy évtizedek után egyszer csak elkezdtek beszélgetni Istennel, és vannak, akik számára ma is elképzelhetetlen, hogy mit is jelent az imádság, ill. miben és hogyan lehet ez több, mint - a legjobb esetben - valami relaxáló vagy meditációs technika. Abban is érdekes az olvasott beszámoló, hogy míg az imádság a mai világban a legtöbbeknek elsősorban egyéni, személyes, nagyon bensőséges, sőt, magánügy, az első keresztények együtt imádkoznak, közösen emelik fel a hangjukat. Az imádsághoz oly sokakban kapcsolódó szeméremnek nyoma nincs ebben a leírásban. Továbbá imádságuk témája nem valami belső lelki ügy, cseppet sem mentes a korabeli közélettől, politikától, sőt, az állampolgári engedetlenség egy minősített esetéhez kapcsolódik. (Ezért nem szerette soha egy diktatúra sem azokat, akik Jézust valóban követve ismerték az imádság erejét…) Figyeljük meg hát az első keresztények gyakorlatát, mikor, hogyan, miért és milyen eredménnyel imádkoznak, és engedjük, hogy amint ezekre a kérdésekre választ keresünk, mindez hatással legyen ránk, és a mi imádkozásunkra!
I. Az imádság egy konkrét helyzet feltárása Istennek
Természetesen ez az állítás nem meríti ki az imádság fogalmát, de egy fontos szempontra rámutat. Az imádságban egészen más fénybe, teljesen új összefüggésbe kerülünk, új perspektívák nyílnak.
Pétert és Jánost azzal bocsátja el a Nagytanács (a legfelsőbb bíróság) az őrizetbe vételből a kihallgatás után, hogy megfenyegetik őket, ne szóljanak többet Jézus nevében, ne hirdessék a népnek, hogy miután ők elítélték és megölték Jézust, Isten feltámasztotta, és Úrrá és királlyá tette. Az apostolok ugyanis Jézus nevében meggyógyítottak egy születése óta nyomorék embert, és ez a letagadhatatlan tény hatalmas erőt adott ahhoz, hogy azt a Jézust hirdessék a népnek, akit nem olyan régen, hitük szerint, véglegesen elhallgattattak a vallási ill. politikai vezetők. Péter és János szemükbe mondták, hogy inkább Istenre hallgatnak, és nem a vezetők parancsára, majd elmentek, és minderről beszámoltak a társaiknak.
Az első keresztény közösséget tehát saját vezetőik megfélemlítették és megfenyegették. Mindenki tudja, hogy nemrég hogyan bántak el Jézussal; senkinek sem lehetnek illúziói afelől, hogy ez a fenyegetés nem játék. A Nagytanácsnak hatalmában áll bárkit letartóztatni, kihallgatni és elítélni. Ha valaki azonosul a Jézust követőkkel, az állásával, a karrierjével játszik. Ilyenkor szokták titokban, a szomszéd faluban megkeresztelni a gyerekeket… Ezek azok az idők, amelyekről azt mondják, hogy akkor nem lehetett… Túl nagy az ára… Mindez nyilvánvalóan válságot jelent egy éppen kibontakozásban lévő, növekedésnek induló közösségben.
A megfélemlítésben az első gyülekezet imádkozni kezd. Ez egyrészt nem tűnik cseppet sem különösnek, másrészt hasonló helyzetben nekünk számos más lehetőség jutna eszünkbe: jogi tiltakozás – egy demokráciában ez lehetetlen (akkor nem volt demokrácia…); a kapcsolatok feltérképezése, hátha valakinek van ismerőse a Nagytanács tagjai között, és rá lehet venni, hogy hunyjon szemet…; elkerülő stratégiák kidolgozása – esetleg jobb lenne óvatosságból felhagyni egy kis időre Jézus hirdetésével, és majd később újra kezdeni – így több az esély a megmaradásra; vagy a teljes reménytelenség és kétségbeesés: ha a Nagytanács ellenük fordult, úgy elintéz mindannyiunkat, mint Jézust, ezért jobb, ha már most lehúzzuk a rolót… Számtalan módon lehet a válsághelyzetre reagálni, és gyakran úgy tűnik, hogy minden reakció nagyobb józanságról és valóságérzékről tesz bizonyságot, mint az, amit Jeruzsálemben választanak, hogy „amikor ezt meghallották, egy szívvel és egy lélekkel felemelték hangjukat az Istenhez…”
Mennyire valóságos és józan válasz a szorongatott helyzetre az imádság? Nem a valóságtól menekülnek el azok, akik ahelyett, hogy valami hasznosat, vagy előremutatót tennének, imádkozni kezdenek? Nem a gyengeség, a tehetetlenség, a gyávaság jele ez? Ezekre a kérdésekre a válasz abban van, hogy vajon Isten olyan „tényező-e”, akire számítani lehet, valóságos szereplő-e a mindennapi helyzetek, események sodrában? Menekülés, struccpolitika bevonni őt, feltárni elé egy nehéz helyzetet, vagy éppen a legjobb megoldás, hiszen ő a leghatalmasabb „tényező”, aki feltétlenül a zsidó Nagytanács felett áll? Mindenesetre bizonyára nem véletlen, hogy az imádság Isten mindenhatóságának megvallásával kezdődik: „Urunk, te teremtetted az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van…” Ez Isten népének meggyőződése és hitvallása, és ezért tárják fel a helyzetet az ő színe elé. Valóságosan számolnak Istennel, számolnak annak a Jézusnak a hatalmával, és számítanak annak a Jézusnak a közbeavatkozására, aki meghalt és feltámadt.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy az imádság nem a vallásgyakorlás egy formája, ami elszigetelten létezik a mindennapi, megfogható valóságtól, hanem annak elismerése, hogy az Úr a legvalóságosabb szereplő minden helyzetben. Az imádság nem varázsszer az apostolok életében, hanem annak megélése, kifejezése, hogy bármit tesznek, bármilyen helyzetben találják magukat, az nem független attól a Jézustól, akit Isten Úrrá tett mindenek felett. Az imádságban feltárják önmagukat és az eseményeket annak az Istennek, aki abszolút valósággá lett számukra, akit láttak meghalni, akit elsirattak, akivel kapcsolatban minden reményük semmivé lett, és aki egyszer csak előttük állt, és elhívta őket tanúinak, és felhatalmazta erre a küldetésre Szentlelkével. Szívük, lényük, identitásuk középpontja ez a Jézus lett. Azért imádkoznak, mert Isten abszolút valóságos lett számukra, és pillanatig sem kérdés, hogy ő az első számú „tényező”. Éppen ezért, amikor mi nem imádkozunk, azért nem tesszük, mert nem ismerjük hatalmát, szeretetét és valóságos voltát. Nem „tényező”, mert még ha szánkkal azt is mondjuk, hogy dehogynem, képtelenek vagyunk számítani rá, feltárni előtte a helyzeteket, és vele és általa egészen új perspektívát kapni. Az imádság valósága a Jézussal való találkozás valóságából fakad.
II. Hogyan imádkozzunk?
Láttuk, hogy az imádság elsősorban azon múlik, hogy milyen valóságosan tör fel bensőnkből az a bizonyosság, hogy Jézus Krisztus minden helyzet felett Úr, és mi hozzá tartozunk. Ezt a hitet semmilyen az imádsághoz kapcsolódó útmutatás, módszer, gyakorlat nem pótolhatja. Ugyanakkor az is megtörténik, hogy valakiben megszületett az imádság, de érzi, hogy nem találja a szavakat, vagy alkalmanként nehéz megérteni, hogyan imádkozzon egy-egy konkrét helyzetben. Szeretne jobban kibontakozni az Úrral való beszélgetésben, de valahogy eszköztelennek érzi magát. Ezen a ponton ad útmutatást, ahogyan a szorongatott helyzetben a jeruzsálemi keresztények imádkoztak. Ennek lényege, hogy abban, ahogy az Úr elé állnak, egy zsoltárt (a 2. zsoltárt) használnak fel. Az ószövetségi Szentírásból, Isten Igéjéből merítenek az imádsághoz. Ezzel kapcsolatban két dologra szeretném felhívni a figyelmet.
A Biblia használata meggazdagítja imádságunkat azzal, hogy megfelelő nyelvezetet ad. Gyermekként úgy tanulunk meg beszélni, hogy utánozzuk a felnőtteket, ismételjük, és egyre inkább megfelelően alkalmazzuk azt, amit tőlük hallottunk. Ilyen értelemben minden szavunk válasz vagy ismétlés. Ez persze nem vesz el közlésünk eredetiségéből, hiszen a hallott szavakat, kifejezéseket a magunk céljai szerint rendezzük össze; növekedő, fejlődő gyermekként már nem csak ismételjük a hallottakat. Hasonlóan van ez az imádsággal is. Úgy imádkozunk, ahogy másokat hallunk imádkozni (ezért van az, hogy minden közösségnek kialakul a sajátos stílusa; van, ahol kiabálnak, van, ahol elragadtattak, van, ahol tárgyilagosak, stb…). Éppen ezért, ha nem csak a körülöttünk lévőktől, de magától Istentől akarunk tanulni és gazdagodni, érdemes az Isten Igéjéből meríteni. Az ősgyülekezet megszólítása: „Urunk, te teremtetted az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van…” ilyen bibliai-liturgiai örökségből való. Mégsem automatikus vagy személytelen, hiszen, amint láttuk, ebben a helyzetben nagyon is aktuális, hogy Istent mint szuverén Urat szólítják meg.
Ennél talán még szembetűnőbb és fontosabb, hogy Isten, Igéje alapján, tartalmában is vezeti a jeruzsálemi gyülekezet imádságát. A Szentlélek eszükbe juttat, eléjük hoz egy olyan bibliai részt, amely megvilágítja, és ezzel új fénybe helyezi az eseményeket. Az imádság alatt így idézik a 2. zsoltárt: „te mondtad atyánknak, a te szolgádnak, Dávidnak szájával a Szentlélek által: Miért zúdulnak fel a pogányok, és a nemzetek miért terveznek hiábavalóságot? Felkeltek a föld királyai, és a fejedelmek megegyeztek az Úr ellen és az ő Felkentje ellen.” És amint Isten Lelke eléjük hozza ezt az Igét, az hihetetlen konkrétan világítja meg szorongatott helyzetüket: „Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett Heródes és Poncius Pilátus ebben a városban a pogányokkal és Izrael népével…” Igen, Urunk, éppen az történik, amit Igédben megmondtál. Megegyeztek a te felkented, Jézus ellen, és ugyanezt teszik most is. El akarják hallgattatni az evangéliumot, meg akarnak félemlíteni bennünket, a hatalmasok hiábavalóságot terveznek, és felkeltek ellened. Nincs ebben semmi új, semmi különös. Egyedül te vagy az Úr! (A zsoltár így folytatódik: „A mennyben lakozó kineveti, az Úr kigúnyolja őket…” Ezt Lukács már nem idézi, de nyilvánvalóan az egész zsoltár ott volt az imádkozók szívében és ajkain.)
Azzal, hogy az Ige az imádságban megvilágítja, értelmezi, új perspektívába állítja a mindennapi helyzeteket, motivál és erőt ad: „Most pedig, Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék igédet; te pedig nyújtsd ki a kezedet gyógyításra, hogy jelek és csodák történjenek a te szent Szolgád, Jézus neve által.” Nem torpannak meg, nem rettennek meg, nem adják fel, sőt, még több erőt, még több bátorságot, még több gyógyulást, és még több jelet kérnek az Úrtól. A hatalmasok és fenyegetéseik semmivé olvadnak szemükben, hiszen a Lélek és az Ige által az Úr hatalma jelenik meg előttük. A szorongatott helyzetben nem a maguk biztonságával, eddig elért eredményeik megtartásával, konzerválásával vannak elfoglalva, hanem Jézus további hirdetésével. Egy szívvel, egy lélekkel kiáltanak az Úrhoz.
A Szentlélek ma is cselekszik hasonlóképpen. Megdöbbentő módon tudja feltárni egy-egy helyzet jelentését azzal, hogy az imádságban egy bibliai szakaszt hoz az egyén vagy a közösség elé. Amikor könyörgünk, nehéz helyzetben keressük, hogyan lát bennünket Jézus, akár fel is tehetjük a kérdést: van-e olyan bibliai rész, ami megvilágosít, megerősít? Kérjük és hittel várjuk, hogy megszólaljon és megvilágosítson!
III. Az imádság eredménye és gyakorlata
A gyülekezet imádsága nem maradt észrevétlen: „Amint könyörögtek, megrendült az a hely, ahol együtt voltak, megteltek mindnyájan Szentlélekkel, és bátran hirdették az Isten igéjét.” Az imádság meghallgatásra került, hiszen bátran hirdették az Igét, és éppen ezt kérték. Ennek a bátorságnak, szabadságnak a hátterében pedig a Szentlélekkel való újonnan történő betöltekezés állt. Talán a Léleknek ehhez a kitöltetéséhez kapcsolódik a hely megrendülése, amely kifejezés utalhat földrengésre is, de jelentősége nem ebben áll. A megrendülés, megrázkódtatás sokkal inkább azt fejezi ki, amit a Jézusról szóló bátor igehirdetés tenni fog: megrendíti, felforgatja (Apcsel. 16.20) az egész világot. A Jézus Krisztusról, mint a megfeszített és feltámadt Isten Fiáról szóló tanúság valóban megrendíti, megrázza a világot. Megrendült a föld, amikor Jézus kilehelte a lelkét, és megrázkódtatott, amikor a harmadik napon feltámadt. Megrendültek hatalmas emberek, megrendültek birodalmak, megrázattak diktatúrák Jézus Krisztus neve és ereje előtt. És még egyszer meg fog rendülni az ég és föld akkor, amikor Jézus Krisztus visszajön dicsőségben. Nem csoda hát, hogy amikor Jézus követői erőt és bátorságot kérnek az Ige szólásához, valamint jeleket és csodákat az üzenet megerősítéséhez, megrendül a hely, ahol együtt vannak. Ez az imádság meghallgattatott, az Ige terjedt és növekedett, a világ megváltozott.
Mit kezdjünk mi ezzel az imádsággal? Szeretnénk így imádkozni, és kételyeink, kétségeink vannak állhatatosságunkkal, kitartásunkkal kapcsolatban. Amint a múlt heti fórumon elmondtam, ebben az évben különösen is szeretnénk az imádságra, a böjtre hangsúlyt helyezni. Különösen is fontos, hogy Isten Lelke adassék nekünk, és vezesse gyülekezetünket tovább azon az úton, amelyen elindultunk. Különösen is fontos a Szentlélek ereje az Ige bátor szólásához most, amikor annyi bűn, gonoszság és nyomorúság van országunkban. De mi van, ha kudarcot vallunk? Mi van, ha nem sikerül megújulnunk az imádságban? Mi van, ha nem rendül meg a hely? Marad a frusztráció, hogy kellene, de nem megy?
Bátorításul egy látszólag jelentéktelen, és mégis előremutató történetet szeretnék elmondani. Amikor Monoszlón megláttuk és kimondtuk, hogy az Úr mélyebb és kitartóbb imádságra, közbenjárásra és böjtre hív, valaki közülünk őszintén megfogalmazta aggodalmát: tart tőle, hogy ez frusztrációhoz vezet majd. Néhány héttel később tudtam meg, hogy egy másik testvérünk mellé lépett, és azt javasolta, hogy találkozzanak rendszeresen, hogy közösen imádkozzanak. Azóta kéthetente egy reggel, munka előtt, megjelennek a templomban, hogy imádkozzanak. Ezt jelenti engedelmesnek lenni az Úrnak. Hogy a családunkban, a testvéreinkkel, a házicsoportban elkezdünk nagyobb figyelmet fordítani az imádságra. Hogy személyes és közösségi (országos) szorongatott helyzetünket feltárjuk az Úr elé. Hogy várjuk, Szentlelkével eljöjjön, és Igéjével megvilágosítson, új erőt adjon. Hogy kérjük, bátorítson fel minket Jézus Krisztus nevének magvallására, és nyújtsa ki kezét gyógyításra, jelek és csodák munkálására. Hogy amint sok kis közösség kezd egy szívvel és egy lélekkel így könyörögni, a kis lángocskákból hatalmasan izzó tűz születik. A Szentlélek tüze, amely megpróbál, megtisztít, és Jézus Krisztusért lángra lobbant. ÁMEN!

Arról olvastunk és hallottunk az elmúlt két hétben, hogyan töltötte ki Jézus a Szentlelket, és hogyan született meg a keresztyén misszió. Láttuk, amint mindjárt az első napon háromezer ember válaszol Péter igehirdetésére azzal, hogy megtér, azaz bűnbánattal Istenhez fordul annak a felismerésnek a következtében, hogy Isten követét, Jézust, megölették. Arról is olvastunk, hogy egy új közösség született, amelyben olyan egységet éltek meg, amely páratlan volt a maga korában. Ez a közösség folyamatosan növekedett az üdvözülőkkel, azokkal, akik Jézushoz fordulva csatlakoztak hozzájuk. A keresztyén misszió megszületett és megállíthatatlanul elkezdődött.
Ez a kibontakozás ma is megmelengeti azok szívét, akiknek pozitív tapasztalatai vannak a kereszténységgel kapcsolatban, akiket akár gyermekkorában, akár felnőttként úgy ért el a Jézusról szóló üzenet, hogy az mélyreható és örömteli változást munkált bennük, valamint egy olyan közösségbe kapcsolta be őket, amely a mai napig nagyon sokat jelent számukra. Ugyanakkor a keresztyén misszió megszületése számos kérdést vet fel azokban, akiknek negatív tapasztalatai vannak az egyházzal, akik nem tudják elfeledni mindazokat az ostobaságokat vagy éppen kegyetlenségeket, amelyeket Jézus, ill. a misszió nevében követtek el keresztények. Kérdéseket vet fel azokban, akik attól tartanak, hogy ahol a misszió szó elhangzik, ott erőszakos térítés következik, amely nem tartja tiszteletben az ember szabadságát, nem vesz tudomást arról, hogy számos más vallás is van, és nem mer szembenézni olyan kérdésekkel, amelyek fényében nem könnyű elfogadni egy jó és szerető Isten létét a mai világban.
Mindezekkel együtt a keresztény misszió megszületett, kibontakozott, és azóta is jelen van a világban. Továbbá mi is részesei vagyunk, és Isten iránti mély hálával és csodálattal azonosulunk vele. Ennek a hatalmas lendülettel induló, azóta is növekvő mozgalomnak a szívéről, a lényegéről szeretnék ma szólni. Mi az a dinamit (Róm. 1.16), ami az első gyülekezet életében a hatalmas robbanást okozta? Mi az az erő, amely ott áll annak hátterében, ahogyan az Ige növekedik és terjed? Mi az a vonzerő, amely oly sokakat ragadott meg és változtatott meg egy egész életre? A választ a mai szakasz alapján így fogalmazhatjuk meg: Jézus neve. Az ő nevében történik a gyógyítás, az ő nevét hirdeti ezután Péter és János a népnek, majd az ő nevéről jelentik ki, hogy nincs más név, amelyben üdvösség lenne. Jézus Krisztus neve, azaz Jézus Krisztus személye a kulcs. Róla szeretnék ma szólni, mert minden keresztény misszió lényege ő maga. Ő az alanya, aki cselekszik, és ugyanakkor ő a tárgya, akiről tanúskodunk. Ha őt látjuk, ha őt egyre jobban megismerjük, akkor azt is megértjük, hogyan takarták el szemeink elől, hogyan torzították el előttünk az ő képét követőinek hibái, kudarcai, bűnei. Lássuk hát, mit várhatunk Jézus Krisztus nevében, mi minden van elrejtve ő benne!
I. Jézus Krisztus nevében erő van
Egy születése óta sánta, nyomorék ember ült a jeruzsálemi templom egyik kapujában. Naponta átélte, hogy otthonában megfogják, felemelik, elviszik a templomhoz, leteszik, és ott hagyják a földön, hogy kolduljon. Ha dolgozni nem tud, keresse meg kenyerét koldulással. Egy olyan világban él, és egy olyan helyen koldul, ahol különösen is fontos szerepe van a szegények megsegítésének.
Két ember haladt el mellette azon a napon, akiket szokása szerint megszólított: egy kis alamizsnát a szegénynek… Rájuk sem nézett, megszokta már, hogy a földet bámulja. „Nézz ránk!” – hallotta, és amint feltekintett, és meglátta az egyik férfi szemeit, valami különleges érzés járta át. Majd ezt hallotta: „Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel, és járj!” És ezzel együtt, amint megfogta a felé kinyújtott és őt felemelő kezet, mintha erő járta volna át az egész testét, élet áradt lábaiba, kiegyenesedtek deformálódott tagjai, felkelt, járkált, ugrándozott, és dicsérte Istent.
Gyógyulás, csoda történt Jézus Krisztus nevében. Később Péter szavaiból (v.12) világossá lesz, hogy az „amim van, azt adom neked” kifejezés nem azt jelenti, hogy ő magának tulajdonítja a csodatévő erőt, azaz bármikor bármit meg tud tenni Jézus nevében. Nem arról van szó, hogy megkapta a varázsformulát, amelynek birtokában korlátlan lehetőségei támadtak. Az, hogy a gyógyítás csodája Jézus Krisztus nevében történt, azt jelenti, hogy maga Jézus, a megfeszített és feltámadott, cselekedett Péter által.
Amikor Péter rátekintett a sántára, a Szentlélek indította őt arra a kijelentésre, amelyen keresztül Jézus gyógyító ereje megnyilvánult. Benne volt ebben Péter engedelmessége és hite (ki kellett mondania ezt a mondatot), valamint a koldusban megszülető hit is. Nem mindennapi cselekedet történt, de nem is olyan, aminek nincs párja. Az evangélium, a Jézus Krisztusról szóló üzenet nem pusztán szó, hanem erő is. Ez az erő, amely megjelent gyógyításban, és egyéb jelekben és csodákban, nem volt az apostolok zsebébe zárva, nem birtokolták és irányították, de a Szentlélek vezetése és irányítása alatt újból és újból megtapasztalták.
Jézus nevében erő van. Ez olyan alapvető igazság ma is, amelynek hiányában egyrészt elképzelhetetlen lenne az Ige terjedése, növekedése, a misszió kibontakozása, másrészt azonban hiábavaló lenne elfogadni és követni Jézust. Az, hogy ereje mikor mutatkozik meg gyógyulásban, mikor mutatkozik meg megkötözöttségekből való szabadulásban, mikor mutatkozik meg teljesen elveszettnek, reménytelennek hitt kapcsolatok helyreállásában, mikor mutatkozik meg az életünkben sohasem gondolt változásban; valamint az, hogy Jézus nevének ereje mikor érkezik el hozzánk egy pillanat alatt, és mikor hoz változást egy hosszabb folyamat eredményeként, mindez az ő hatalmában áll. Nem irányítjuk, nem birtokoljuk, nincs mágikus formula a kezünkben. De ugyanakkor az evangéliumhoz kötődően mindig is jelen volt, és ma is jelen van a bizonyosság bennünk, hogy Jézus Krisztus nevében olyan erő van, ami gyógyít, ami megszabadít, ami mindent újjá tesz. Ezért keressük, kérjük, várjuk ezt az erőt személyesen, és mint gyülekezet is! Akár Jézus követői vagyunk, akár még nem, bátorítok mindenkit: kérjük, hogy Jézus Krisztus nevének ereje ilyen vagy olyan formában elérje az életünket. (Az istentisztelet utáni imaszolgálat az erő megtapasztalásának a helye: kérjük és várjuk, gyógyítását, segítségét, szabadítását, amely nevében van)
II. Jézus Krisztus nevében kegyelem van
A gyógyulás nem kis feltűnést keltett. A korábban sánta koldus, akit a templomba rendszeresen visszatérők jól ismertek, ugrálva, ujjongva dicsérte Istent. A megdöbbenés nagyszerű lehetőséget adott az apostoloknak, hogy beszéljenek arról a személyről, akinek nevében gyógyítottak. Ezért Jézus Krisztust hirdetik a népnek.
Először Jézus ereje érkezett el, majd ehhez kapcsolódóan, mintegy magyarázatként, a Jézusról szóló üzenet hangzik el. Az evangélium, ahogyan neveztük a dinamit, amely a keresztény misszió robbanásszerű növekedését hozta, nem pusztán erő. Nem személytelen erő, amely elér, nem pusztán gyógyulás, vagy szabadulás, vagy pozitív változás, amely életünk egy területén felüdülést, megkönnyebbülést hoz, hanem egy olyan üzenet, egy olyan hír, amely személyes kapcsolatba hív Istennel. Ennek a kapcsolatnak a lényege a kegyelem. Egy mindent felülíró, az egész életet más irányba fordító kapcsolat Jézus Krisztussal, az élő Istennel. Jézus nevében kegyelem van. Mit jelent ez?
Kegyelemről ott beszélhetünk, a kegyelem ott jelenik meg, ahol együtt jár a radikális igazság és a radikális szeretet. Figyeljük meg, hogyan hirdeti meg Péter a Jézus nevében való kegyelmet úgy, hogy ragaszkodik az igazsághoz, és ragaszkodik a szeretethez!
Az apostol kendőzetlenül beszél arról az igazságról, ami Jeruzsálemben történt Jézussal. Miután rámutat, hogy nem saját erejükkel vagy jóságukkal, vallásosságukkal gyógyították meg a sántát, hanem Jézus nevében, rátér arra, hogy ezt a Jézust hirdesse a népnek. Meglepően konkrétan és valósághűen beszél arról, amit a nép és vezetői nem is olyan régen tettek. A következőket olvassuk Jézussal kapcsolatban: kiszolgáltattátok, megtagadtátok Pilátus előtt, megtagadtátok a Szentet és Igazat, egy gyilkos elbocsátását kértétek, megöltétek az élet fejedelmét. Konkrét, történetileg pontos és hiteles, hiszen valóban ez történt. Ezzel együtt nem engedi a felelősség elkenését, sőt, megfogalmazásával még ki is emeli mindannyiuk felelősségét: Pilátus úgy döntött, hogy elbocsátja őt, de ti megtagadtátok. Elmélyíti ezt a következő ellentétpár: a gyilkost szabadon bocsáttattátok, az élet fejedelmét pedig megöltétek. Isten azonban megdicsőítette, feltámasztotta őt.
Péter ragaszkodik az igazsághoz. Kegyelem csak ott születik, ahol teljes szembesülés és felelősségvállalás történik. Egészen zsigeri bennünk a magunk és mások felmentése, akár azzal, hogy bagatellizáljuk a dolgokat, akár úgy, hogy másokkal hasonlítjuk össze magunkat, vagy csak egyszerűen nem akarunk tudomást venni mindazzal, ami bennünket terhel. Úgy szeretnénk Isten szeretetét és közelségét megragadni, hogy közben nem mondjuk ki a bűnről, hogy bűn volt, és nem vagyunk készek arra, hogy szakítsunk vele. Nem ez a kegyelem, mert kegyelem csak ott van, ahol ragaszkodnak az igazsághoz.
Péter, miután szembesíti hallgatóit azzal, amit ők cselekedtek Isten ellen, beszél a bűnbocsánat valóságáról: „Tartsatok tehát bűnbánatot (az igazság alapján), és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek; hogy eljöjjön az Úrtól a felüdülés ideje…” Mindez azért lehetséges, mert a Krisztusnak szenvednie kellett, ahogy meg volt írva, valamint ti mindezt tudatlanságból követtétek el, mondja Péter. Ragaszkodik Isten szeretetéhez, hiszen e nélkül csak végzetesen elrontott helyzetről, végzetesen elrontott életről, és visszafordíthatatlan következményekről beszélhetne. De nézzétek Isten szeretetét: eltörli a bűneitek. Igazságában néven nevezi, majd szeretetével Jézus Krisztusért eltörli. Ez a kegyelem. Korábban ott volt a lista, amelyre minden fel volt írva, de ő most eltörli ezeket a szavakat, kitörli a listáról. Új lappal indulsz – ez a kegyelem. Ugyanakkor ez a felüdülés ideje, a megkönnyebbülés, a fellélegzés ideje. Isten célja, hogy a nyomasztó terhek alól felszabadítson, mert életet akar, nem pusztulást.
A kegyelem tehát ragaszkodás az igazsághoz, és ragaszkodás a szeretethez. A Jézussal való találkozásban ezért kíméletlen konkrétsággal neveztetnek néven a bűnök. Tudom, ez ijesztőnek és elrettentőnek hat. De nem találkoztam még olyan bűnnel, amit ha valaki néven nevezett és minden elkenés, másra hárítás nélkül elismert, ne élte volna át a kegyelmet. Számtalan esetben vallották meg emberek egy-egy lelkigondozói beszélgetésben súlyos terheiket: gyermek elvetetése, okkult praktikákban való részvétel, hűtlenség a házastársukhoz, homoszexuális cselekedetek (nem beállítottság), gyűlölet és pusztító indulatok táplálása, öngyilkossági kísérlet, perverziók, és folytathatnánk. Minden alkalommal, amikor Jézus szerető jelenlétében valaki elismerte a konkrét valóságot, amikor nem próbálta elkenni, elrejteni vagy másra hárítani, átélte, hogy Isten eltörölte bűneit, és elhozta a felüdülés, a megkönnyebbülés, a felszabadulás idejét. Jézus Krisztus nevében kegyelem van, és ez a kegyelem az, ami Jézus erejével együtt ott munkál a keresztény misszió szívében. Ez a kegyelem, amikor felismerjük és megízleljük, hatalmas erővel vonz Jézushoz.
Bár ahhoz, hogy bűnbánatot gyakoroljunk és Isten bocsánatát elfogadjuk, nincs szükség emberi közbenjáróra, jelenléte mégis nagy segítség lehet. Amint egy általunk megbízható személynek tárjuk fel, ami nyomaszt, és ő velünk imádkozik, hirdetve a szabadulást és bocsánatot, gyakran sokkal erőteljesebben és valóságosabban éljük át a kegyelmet…
III. Jézus neve: nincs más név!
Láttuk, hogy Jézus nevében erő van. Azt is, hogy Jézus Krisztusban kegyelmet kaphatunk, ami egy új kapcsolatot foglal magában. De vajon szükséges-e ehhez az erőhöz és ennek a kegyelemnek az átéléséhez az ő neve? Vajon nem lenne helyes azt mondani, hogy Jézus nevében is van erő, és Jézus nevében is van kegyelem, amint sok más névben is, amelyeket segítségül hívnak a földkerekségen? És ha Jézuson kívül is mindez megtalálható, vajon nem kellene-e felhagyni a keresztény misszióval? A kérdést azért kell így feltennünk, mert Pétert beszéde után letartóztatják Jánossal együtt, és másnap, amikor faggatják, újra bizonyságot tesz Jézus nevéről, amelyről végül ezt mondja: „Nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az ég alatt az embereknek más név, amely által üdvözülhetnénk.” Mennyiben tartható, hogy Jézus Krisztus személye egyedi, kizárólagos, azaz senki mással össze nem vethető, és az az üdvösség – helyreállt kapcsolat Istennel, a másik emberrel, a teremtett világgal és önmagunkkal – amelyről itt szó esik, senki másban nem adatik?
A mai világban sokkal népszerűbbek azok a gondolatok, amelyek minden vallás, minden név egyenrangúságát, felcserélhetőségét hirdetik. Lehet, hogy Péter a korabeli Jeruzsálemben kevésbé volt tisztában azzal, hogy mennyi más vallás és név létezik, mondhatják többen (egyébként helytelenül, hiszen a Római Birodalom részeként Palesztinában is volt ezer és ezer szellemi és vallási irányzat), de a 21. század elején ez a felfogás tarthatatlan, hiszen intoleráns és diszkriminatív. Nem tisztel, nem fogad el másokat, sőt, vallási meggyőződés alapján megkülönböztet. Hogyan lehetne, hogy csak egy név követőinek van igaza, és hogyan lehetséges, hogy mindenki más téved? És ha egy név követőinek van egyedül igaza, akkor nem fakad-e ebből erőszakos térítés?
Filozófiai fejtegetésekbe belemenni azzal kapcsolatban, hogy a többség hite nem bizonyosan az igazság, valamint hogy a „minden vallás egyenlő” gondolata cseppet sem logikusabb és tarthatóbb, mint az „egyik igaz és a többi téved” gondolata, most nincs lehetőség. Ezért Péter kijelentését az előző két pontban kifejtettek fényében fogjuk meggondolni.
Jézus Krisztus nevében erő van. A gyógyításnak az ereje, amely megjelent a sánta életében, a feltámadott Jézus ereje. Péter, valamint a teljes Újszövetség egyértelműen arról tesz bizonyságot, hogy Jézus feltámadt a halálból, ezáltal legyőzve a bűnt, a betegséget, a szenvedést, a halált, és a Sátánt. Ha Jézust az Atya valóban feltámasztotta a halálból, ő az egyetlen, akivel ez megtörtént. Nincs még egy személy a világvallásokban, akiről azt vallanák a követői, hogy meghalt, feltámadt, és mai is él, és valóságos kapcsolatba lehet kerülni vele. Vannak különböző forrásokból származó szellemi erők, csodatevő erők, lsd. okkultisták, varázslók, boszorkányok. De az az erő, amely Jézus nevében van, egyedülálló, hiszen annak az ereje, aki feltámadt a halálból. Isten „azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké…”
Jézus Krisztus nevében kegyelem van. A radikális szeretet és a radikális igazságosság Istene csak egy olyan Isten lehet, aki kíméletlenül elítéli a bűnt, és aki az ítéletet magára veszi. Az az Isten, aki saját Fiát küldi a világba és a keresztre, azért, hogy újra közösségbe kerüljön a tőle elszakadt emberrel, nem lehet azonos azzal, aki pusztán személytelen erő, aki kozmikus világelv, vagy aki a törvény betartása által üdvözít. Amennyiben a bűn valósága tényleg olyan komoly, hogy nem létezik könnyebb, Istennek olcsóbb megoldás, mint saját Fia odaadása, és amennyiben Isten tényleg annyira szeret, hogy ezt megteszi értünk, nem csaphatnánk őt jobban arcul, mint ha azt mondjuk: köszönjük, hogy megtetted, de mi más utat is tudunk. Sajnáljuk, hogy neked ilyen sokba került, de tudod, Uram, mindez kulturálisan és földrajzilag meghatározott, és ezért relatív. Add oda a számodra legértékesebbet egy ügyért, egy személyért, és lásd meg, mi történik, amikor valaki azt mondja, kár volt, hiszen van egyszerűbb megoldás. És amikor ragaszkodsz az egyetlen megoldás igazához, akkor azt mondják, hogy intoleráns és diszkriminatív vagy. Ha Jézus Krisztusban valóban Isten kegyelme jelent meg, akkor az is igaz, hogy nincs más név, amelyben mindaz benne lenne, ami az övében.
A vezetők bosszankodtak, hogy Péter és János Jézus nevében tanítja a népet, „de azok közül, akik hallgatták az igét, sokan hittek.” Jézus neve egyeseknek hitet és életet hozott, másoknak bosszúságot, majd szembenállást. Így volt ez akkor is, azóta is, és ma is. Adja Isten, hogy minél többek legyenek közöttünk, akik életet találnak ebben a páratlan névben! ÁMEN!

A keresztyén egyház és misszió elindulásának kezdeteiről olvastunk. Hol és hogyan indult el az a folyamat, ami kétezer év alatt eljutott a világ minden szegletébe, és aminek mi magunk is a részesei vagyunk? Milyen események, folyamatok zajlanak akkor, amikor megszületik egy olyan közösség, egy olyan mozgalom, ami az egész világtörténelemre hatással volt és van mind a mai napig?
A történet középpontjában a názáreti Jézus áll. Jézus, aki halála és feltámadása után azt mondja a tanítványainak, hogy tanúi lesznek a föld végső határáig, és ehhez a tanúsághoz várják meg, amíg kitölti rájuk a Szentlelket. Amikor a Szentlélek kiáradt a tanítványokra, a megragadó és erőt adó tapasztalat hatása alatt, Péter Jézus Krisztust hirdette a jeruzsálemi tömegnek. Amikor szembesültek azzal, hogy megölték, akit az Atya küldött, és hogy ő feltámadt és mindenek felett való Úr, bajban találták magukat: Mi tegyünk? Mit tegyünk, ha valamit – saját vakságunk, értetlenségünk, keményszívűségünk miatt - végzetesen elrontottunk? Péter azt a választ adja, ami azóta is az egyetlen válasz ebben a helyzetben: „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.” (v. 38) A szívben megszülető bűnbánat jelenik meg a keresztség külső formájában. Háromezer ember válaszolt Péter szavaira, bűnbánatot tartva, Istenhez fordulva, a bűnbocsánat valóságát a Szentlélek által átélve.
Ezzel együtt Jeruzsálemben valami egészen új kezdődött, amiről mindenkinek tudomása volt. Egy páratlan közösség született, amelynek tagjai egészen máshogy viszonyultak Istenhez és egymáshoz, mint az szokásos volt. A Lélek kiáradása nemcsak a Jézus Krisztusról szóló bátor és erőteljes tanúságot szülte meg, hanem annak nyomán egy új közösséget, egy új mozgalmat hozott létre. Sőt, nemcsak létrehozta, hanem fenntartotta, táplálta, vezette, szaporította, megsokszorozta ezt a közösséget. A keresztyén egyház és misszió elindulásának kezdeteibe nyerünk bepillantást.
Lukács így summázza ennek az új közösségnek az életét: „Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.” Ez idealizált kép a korai egyházról. Nem jelenti, hogy nem voltak problémák, szükségek, bűnök (lsd. Anániás és Szafira; zúgolódás a gyülekezetben – 6.1.; Pál vitája Barnabással 15.37-39; ill. az újszövetségi levelek). Nem azért adja elénk a Szentírás ezt a szakaszt, hogy megpróbáljuk lemásolni, mondván ilyen az igazi gyülekezet. Nem arról fogok ma beszélni, hogy szedjük össze magunkat, és legyünk mi is hasonlók. Az első gyülekezet életében a „kitartó részvétel” ebben az új közösségben nem erőlködésből fakadt, sokkal inkább abból a mély vágyból, abból a hatalmas szeretetből, amelyet a Szentlélek az evangélium által munkált bennük. Azt szeretném ma megvilágítani, hogy melyek azok a fő irányok, jellemzők, alaptevékenységek, amelyek minden Szentlélekkel teljes közösség jellemzői. Mit munkál a Szentlélek a gyülekezetben? Hogyan formálja azt a közösséget, amely Jézus Krisztus tanúja a világban? Mit tesz azokkal, akik megtértek keményszívűségükből, és egy új közösség részeseivé lettek? Mit cselekszik a Lélek köztünk, Gazdagréten, és hogyan mélyülhet el ez a munkája? Három pontban foglalom össze a ma olvasott rész válaszát kérdéseinkre: 1. A Lélek éhséget ad az Ige iránt; 2. A Lélek elmélyíti a közösség megélését; 3. A Lélek a feltámadott Jézus jelenlétét ajándékozza az imádságban/istentiszteleten.
I. A Lélek éhséget ad az Ige iránt
Jézus első követői „kitartóan részt vettek az apostoli tanításban”, akik által „sok csoda és jel történt.” Vajon mi a magyarázata annak, hogy mind a templomban, mind a házaknál (5.42) tanítottak az apostolok, és ebben kitartóan részesedtek Jézus első követői? Nehéz úgy elképzelni őket, mint akik kénytelen-kelletlen mennek az istentiszteletekre, amelyek unalmasak és élettelenek. Részben tovább élnek korábbi szokásaik, vallásos tradíciójuk, hiszen ugyanabba a jeruzsálemi templomba mennek az imádság idejére, amelybe korábban is jártak, részben azonban valami teljesen új érdeklődést, vágyat, szomjúságot vagy éhséget ismertek fel magukban: szükségük volt az apostoli tanításra. Nem titokzatos és nehezen érthető ez az új vágy az életükben. Az a Szentlélek, aki Jézus Krisztus evangéliumát valósággá tette a számukra, aki elvezette őket a bűnbánatra és az új életre, azt munkálta bennük, hogy minél többet meg akarjanak ismerni Jézus Krisztusból. Új érdeklődés, minden egyébnél fontosabb ismeretéhség született meg bennük. Fontosabb volt számukra az apostoli tanítás, az Ige, mint a jeruzsálemi hírek, a legutóbbi bestsellerek, a folytatásos TV műsorok, vagy az éjszakába vesző internetes barangolások. Nem azért, mert valaki azt mondta nekik, hogy ez Jézus követőinek tilos (hiszen nem az), hanem azért, mert közösen akarták jobban megismerni és jobban szeretni azt a Jézust, akit megölettek, aki megfeszíttetett vakságuk és gyávaságuk miatt, és aki mégis megkönyörült rajtuk. Kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, és ezért épült, növekedett, kiteljesedett a Jézussal való kapcsolatuk.
Az apostoli tanítás mindannak az átadása, amit Jézus tanított és cselekedett. Mindaz, ami ma számunkra az apostolok - Jézus szemtanúi - tanúsága és írásai nyomán az Újszövetségben előttünk van. Miért volt döntő ez a gyakorlat a korai egyház életében? Hogyan erősödik, alapozódik meg Jézus követőinek élete és közössége az Ige által?
A tanításban/Igében magát Jézust kapjuk. A Biblia egyéni olvasása, a kisebb közösségben való együttes beszélgetés az Igéről, vagy éppen az igehirdetés az istentiszteleten nem pusztán információ Jézus személyéről, cselekedeteiről és tanításáról. Az Igében, a Szentlélek különös munkája által, Jézus Krisztust magát kapjuk. Hányszor van, hogy személyes bibliaolvasás, vagy kiscsoportos beszélgetés, vagy igehirdetés után nem emlékszel arra, amit hallottál, de mégis valami megváltozott, és szíved újra felgyúlt Jézus iránti szeretetre, hited megéledt, szereteted növekedett? A tanításban, az Igében Jézus önmagát adja nekünk!
A tanítás/Ige által növekedik az ismeretünk, és így erősödik a hitünk. Az előző gondolat nem azt jelenti, hogy minden alkalommal legyünk százszázalékosan elégedettek, amikor istentisztelet után másképpen érezzük magunkat, miközben fogalmunk sincs arról, amit hallottunk. Az első keresztények nem hiszem, hogy megmaradtak a megtérés élményüknél, és amint részt vettek a tanításban, nem akartak semmi mást, csak újra élni „azokat a napokat.” Gyülekezetünkben, Istennek hála!, számosan fordultak Jézushoz az elmúlt időszakban. Ez nagy öröm. Az már inkább elgondolkoztató, hogy milyen gyakran hallom, hogy az Istennel való kapcsolatot érzésekben kívánják sokan megragadni, megtartani. Nem táplálkoznak az Igéből, nem növekszik az az ismeret, ami minden körülmények között alapja lehet annak a bizonyosságnak, hogy Jézushoz tartozom, és neki engedelmesen élek. Sokan elmúlt érzéseket keresnek és vágynak vissza, valamint pillanatnyi érzéseik mértékében elkötelezettek a Jézus iránti engedelmességre, Jézus követésére. A tanítás, az Ige, amelyben Jézust kapjuk, igaz ismeretekkel vértez fel, Isten igazságába gyökereztet bele, Isten igazságával győzi meg a gonoszt, aki temérdek hazugságot ültet(ett) el a fejünkben (2Kor. 10.3-5). Ez pedig tovább vezet a következő gondolathoz:
Az Ige, az apostoli tanítás, egész életünket igénybe veszi: engedelmességre hív. Az apostoli tanításban való részvétel az élet átformálódását is jelenti. Az Ige, amelyben Jézus magát kapjuk, amely Jézus igazságában gyökereztet meg, ugyanakkor engedelmességre, azaz megszentelt életre is hívja az új közösség, a gyülekezet tagjait. Amikor valaki, Jézus által érintetten, az ő útján éppen hogy elindulván nem szomjazik az Ige iránt, annak hátterében lehet az, hogy – akár tudatosan, akár tudat alatt – nem akarja szokásait, viselkedésmintáit megváltoztatni, elhagyni. Megérintődött, elindult, de megrekedt. Nem növekszik, nem formálódik, nem talál újabb és újabb örömöt az Istennel való közösségben, mert egy ponton elakadt, nem akar, nem mer engedelmes lenni Jézus átalakító szavának. (Két konkrét terület: együttélés házasság előtt; a múlt sebeivel és fájdalmaival való szembenézés Jézussal…)
Csak röviden utalok rá, de most nem fejtem ki: Az apostoli tanításhoz kapcsolódnak az azt követő jelek és csodák. Jézus tanításának folytatásába tartozik Jézus cselekedeteinek a folytatása is. Ahol Jézusnak, egységben, szeretetben, engedelmességben alárendeli magát egy közösség, ott kiáradnak a Szentlélek gyógyító és szabadító erői.
Az ősgyülekezetben tehát azt látjuk, hogy a Lélek éhséget ad az Ige iránt, és így az apostoli tanításban való kitartó megmaradás formálja a közösség mindent tagját és egészét is.
II. A Lélek elmélyíti a közösség megélését
Az első gyülekezet egész légkörét megragadja a kifejezés, amit így olvasunk: „egy szívvel, egy lélekkel…” Ezzel a szóval Lukács evangélista az Apcselben többször is kiemeli a gyülekezetek ill. az első keresztények egységét (számos alkalommal pedig ugyanígy jellemzi az evangélium hirdetése ellenében létrejött egységet is). Ennek az egységnek, amely Jézus Krisztusban, és a benne elnyert Szentlélek megtapasztalásában gyökerezik, fontos jellemzője, hogy az egész életre kiterjed. Nem pusztán lelki-hitbeli egységről van szó, amely alapján együtt tudnak imádkozni. Nem is pusztán intellektuális egységet látunk, annak alapján, hogy mindannyian meg vannak győződve arról, hogy a Názáreti Jézus Izrael Messiása, felkent uralkodója. Mindezekkel együtt a szeretetközösség az egymással való törődésben, a rászorulók áldozatos megsegítésében ölt testet: „Mindazok, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek: ahogy éppen szükség volt rá.”
Többekben él a kép, éppen ezen sorok alapján, hogy az első keresztények kommunában éltek, hiszen mindenüket eladták, és mindenük egy volt. Vannak olyan közösségek/szekták, amelyek erre a szakaszra hivatkozva azt mondják, Jézus követőinek kommunában kell élnie, hiszen csak így lehetséges, hogy mindenük egy legyen, valamint hogy naponta találkozzanak. Voltak olyan korabeli zsidó szekták is (az esszénusok), akikhez úgy lehetett csatlakozni, ha valaki minden vagyonát beadta a közös tulajdonba. Mindezek fényében kissé felkavaróak az első keresztények lelki és anyagi közösségét leíró sorok.
Miközben nem az a cél, hogy hárítsuk mindazt, amit ez a beszámoló felkavar bennünk, látnunk kell, hogy Jézus követése nem kizárólag és elsősorban teljes vagyonközösségben történik. Az Apcselből, a levelekből, a korai egyház gyakorlatából kiderül, hogy amiről itt olvasunk, az nem a kötelező vagyon-beszolgáltatás intézménye, hanem a Szentlélek által létrehozott és vezetett közösség megélése. Nyelvi és irodalmi megfigyelések alapján (imperfectum, valamint hasonló toposok) a bibliamagyarázók többsége egyetért abban, hogy az itt leírt adakozás önkéntes és alkalmi (de természetesen nem annyira, hogy meg sem történt…) volt. Ez pedig nem kevésbé, hanem még inkább fontossá teszi számunkra a jeruzsálemi gyülekezet gyakorlatát.
Tudniillik nem betartandó szabállyal, hanem a Jézus és egymás iránti szeretet túlcsordulásával találjuk magunkat szembe. A Krisztus központú közösség, amely Jézus tanítását hallgatja és cselekszi, a Lélek indítására egészen „bolond” módon is megéli a szolidaritást, a törődést, a szeretetet. Vannak, akiket Isten Lelke arra indít, hogy a saját vagyonukból adjanak a rászorulóknak, mert felismerik, hogy bőségben vannak másokhoz képest. Valamit vannak, akik nem túlzottan büszkék és szemérmesek ahhoz, hogy ezt az ajándékot Isten kezéből elfogadják. Ahhoz, hogy a jézusi szeretet áradjon közöttük, mindkét félre szükség volt, adományozókra és adományozottakra is. Az is lehet, hogy máskor pedig fordult a kocka…
A Lélek ezen munkájának, a Jézus iránti engedelmességnek sok szép példája van a mi gyülekezetünkben is. Vannak, akik alkoholbetegséggel és egyéb nyomorúsággal küszködő testvért hordoznak évek óta időt, áldozatot, pénzt nem kímélve. Vannak, akik rendszeresen adakoznak rászorulók részére (Egymásért csoport, tavaly 450.000Ft került szétosztásra, és ebben nem szerepel számtalan olyan adomány, segítség, amely nem folyik keresztül a gyülekezet pénztárán). A legtöbben persze nem tudnak ezekről, ami egyik oldalról helyénvaló, a másik oldalról nézve azonban nehézkessé teszi a közösség megélését (sem felajánlás nem érkezik, sem a szükségekről nem tudunk információ hiányában…).
A Szentlélek tehát a közösség anyagi, gyakorlati módon való megélését is munkálja – és ennek mi vagyunk az eszközei. Legyünk hát figyelmesek, érzékenyek, és engedelmesek, amikor ő indít bennünket, emlékeztet bennünket valakire, megláttat velünk szükséget. Különösen igaz ez ebben az évben. A presbitérium monoszlói hétvégéjén megfogalmaztuk azt, hogy mint Krisztus teste, különösen is figyelemmel és érzékenységgel kell lennünk a gyülekezet tagjai, valamint más bajbajutottak iránt ezekben a válságos időkben. Engedjük, bármely oldalon is találjuk magunkat, hogy a Lélek elmélyítse Jézus Krisztusban való közösségünket anyagi áldozatok felajánlásán és elfogadásán keresztül is!
III. A Lélek a feltámadott Jézus jelenlétét ajándékozza az imádságban/istentiszteleten.
Az első keresztények kitartóan részt vettek a kenyér megtörésében és az imádkozásban, házanként és a templomban is. Több fontos témát is felvet Lukács evangélistának ez a megjegyzése. Benne van az, hogy Jézus első követői teljes természetességgel folytatták a templomhoz kötődő imádságon - nevezzük mi istentiszteletnek – való részvételt, hiszen eszük ágában sem volt valami új vallást alapítani. Beszélhetnénk a nagy közös istentisztelet és a házankénti összegyülekezés struktúrájáról. Most mégis csak egyetlen dologra szeretném felhívni a figyelmet: az imádság, az istentisztelet (amelynek része volt a kenyér megtörése, azaz az úrvacsora) a feltámadott Jézus jelenlétében történt.
Így olvassuk: „örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben; dicsérték Istent.” Az imádság, a kenyér megtörése, a közösség megélése mind a feltámadott Jézus jelenlétében, és ezért örömmel és tiszta szívvel történt. Az úrvacsora, az imádság, és a dicsőítés akkor történik örömmel, ha Jézus Krisztussal találkozunk benne. Az öröm, amiről itt olvasunk, intenzív, sőt, extrém öröm és boldogság. Olyan ujjongás, amit a Szentlélek áraszt ki az Urat imádók szívébe, és amellyel akár még táncolás, ugrálás is jár. Kitörő, az egész lényüket átjáró örömről volt szó, arról az örömről, amit a korai egyházban húsvéti örömnek neveztek: itt van köztünk a feltámadott Jézus Krisztus! Ezzel együtt járt a tiszta szív, más szóval az őszinteség, a komolyság, az egyszerűség, az alázat. Azaz nem egy emberileg túlpörgetett, mesterségesen felkeltett és fenntartott örömről volt szó, amiben bárkinek is meg kellett volna játszania magát. Egyszerűen, természetesen, őszintén áradt ki szívükbe az öröm, hiszen a feltámadott Jézus jelenlétében imádkoztak, úrvacsoráztak, gyakorolták a közösséget, és dicsőítették Istent. Ezt a jelenlétet hitték, várták, és tapasztalták is.
A feltámadott Jézus Krisztus jelenléte adatik ma is, nekünk is. Ahogyan táplálkozunk az Igével, ahogyan megéljük a szeretetet és egységet, ahogyan imádkozunk és magasztaljuk őt, a Szentlélek újra és újra megteszi közöttünk is ugyanazt a csodát. Higgyük, várjuk, és tapasztaljuk!
Ez a közösség, a Lélekkel teljes gyülekezet, ellenállhatatlan vonzerőt gyakorol minden társadalomban. Missziói gyülekezet volt, hiszen „az Úr napról napra növelte… az üdvözülőkkel.” A Lélek formálta őket, akik kitartóan részt vettek ebben a közösségben, a környezetük pedig kedvelte és csodálta ezt az új közösséget. A Szentlélek ugyanezt cselekszi ma is, ugyanígy akar formálni bennünket, és minden keresztyén közösséget az országban, mert ez a nép olyan, mint a juhok pásztor nélkül. Egyre többen megfogalmazzák, pszichológusok, szociológusok, orvosok, sőt közgazdászok is: közösségekre van szüksége Magyarországnak. Nekünk pedig abban a kiváltságban van részünk, hogy részesei vagyunk Isten népének, és nyitottak lehetünk arra, hogy amit mi megtaláltunk, azt mások is megtalálják közöttünk. ÁMEN!

Jézus mennybemenetele előtt azt parancsolta tanítványainak, hogy addig ne hagyják el Jeruzsálemet, amíg meg nem kapják a megígért Szentlelket. Az apostolok pedig egy szívvel és egy lélekkel kitartóan imádkoztak, és várták, hogy Jézus ígérete beteljesedjen az életükben. Várták a Szentlelket, de nem azért, mert kicsit már megfáradt a lelki életük, és ettől az élménytől valami újat reméltek. Nem is azért várták imádkozva a Szentlelket, hogy újraéljék azokat az izgalmas és nagyszerű időket, amikor először találkoztak Jézussal. A Szentlélek iránti várakozás és vágy nem személyes benső szükségük volt, hogy újra élőbb legyen a hitük. Nem. Ők, Jézus szavaival összhangban arra vártak, hogy erőt kapjanak a Jézusról szóló tanúsághoz. Arra vártak, hogy közösségüket Isten felülről való erővel ruházza fel, hogy elindulhassanak a népek közé, és meghirdessék, hogy a názáreti Jézus, akit megfeszítettek és aki feltámadt, ő az Úr, és ő a világ megváltója és reménysége.
Tíz napot kellett imádkozva várakozniuk, és így érkezett el pünkösd ünnepe. Pünkösd az első termésért, a termés zsengéjéért való hálaadás alkalma volt Izraelben. Annak a termésnek az elismerése és megköszönése, amelyet reménység szerint majd egy teljes és gazdag aratás és betakarítás követ. Ez lett Jézus apostolai számára a soron következő pünkösd napja. Egy olyan kóstoló, amelyet majd a teljesség követ. Egy olyan kezdet, amely azóta is egyre jobban kibontakozik, egyre hatalmasabbá növekszik. Egy olyan esemény, amely kezdetévé lesz az Ige növekedésének, terjedésének és győzelmének. Egy olyan nap, amikor nemcsak megszületik a keresztény egyház, de elindul növekedése, kultúrákon és népeken átívelő missziója. Ez azonban bennünket is érint, hiszen mi is részesei vagyunk annak, ami az első pünkösd napján történt. Isten Igéje növekedett, terjedt, és eljutott hozzánk is. Isten Igéje ma is növekszik közöttünk és általunk is. A ma napon azt szeretném bemutatni, hogy miért van szükségünk arra, hogy Jézus betöltsön minket Szentlelkével? Hogyan függ össze a Szentlélekkel való beteljesedés a tanúságtétellel, az Ige növekedésével? Mindezzel, hiszem, megerősödik bennünk az imádság és várakozás a Szentlélekre, valamint egyre többen megnyílunk arra, hogy a Lélek betöltsön és erővel ruházzon fel bennünket.
Három gondolatban fejtem ki a ma olvasott szakasz üzenetét válaszul arra a kérdésre, hogyan kapcsolódik a Szentlélek szívünkbe való kitöltetése a tanúsággal, amire Jézus elhívott: 1. A Lélek kitöltetése olyan élmény, amely magával ragad; 2. A Lélek által olyan egység születik, amely minden határt átível; 3. A Lélek világosságot, bátorságot és erőt ad az Ige eredményes szólásához.
I. Élmény, amely magával ragad
A pünkösdi események nem az apostolok intellektusában, fogalmazzunk így, fejében zajlott le. Nem megértettek valamit, nem új információt kaptak. Nem is az történt, hogy felismertek volna magukban egy olyan lehetőséget, amelyet korábban nem vettek figyelembe. Nem is valamiféle csendes belső lelki folyamatról, egyfajta megvilágosodásról olvasunk. Egyáltalán nem volt csendes, és nem volt rejtett, ahogy kitöltetett a Szentlélek.
Két erőteljes fizikai jelenséggel kezdődött Jézus válasza az apostolok engedelmes várakozására és imádságára. „Hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek.” Ezt mindannyian hallották, akik jelen voltak. „Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre.” Ezt mindannyian látták és, feltehetően, érezték. Figyeljük meg, hogy nem szél fújt, és nem tűznyelvek szálltak le rájuk, hanem szélrohamhoz hasonló zúgást halottak, és tűznyelvekhez hasonló valami jelent meg és szállt le rájuk. Azaz a jelenség megfoghatatlan és magyarázhatatlan a mindennapi ismeretek alapján. Ugyanakkor félelmetes, valóságos, és teljességgel átélt. Nem hiszem, hogy amikor szélviharhoz hasonló zúgás tölt be egy helyet, valamint valami lángnyelvek szállnak le, és „mindnyájan megtelnek Szentlélekkel”, akkor azt bárki közömbösen, elemző objektivitással, és esetleg Isten iránt aggodalommal veszi (ti. hogy Uram, nem kellene kicsit óvatosabbnak lenned, hiszen ebből még rajongás is lehet, és különben is mit fognak gondolni azok a reformátusok, akik kétezer évvel később egy ilyen élményközpontú keresztyén tapasztalattal találják magukat szemben…?).
Ezen a ponton hajlamosak vagyunk a magyarázatra. Elmondhatnám, hogy hogyan és miért lett a Szentlélek jelképe már az Ószövetségben a szél és a tűz. Elemezhetnénk bibliai szakaszokat, hogy jobban megértsük, mit is jelentenek ezek a szimbólumok. De ha csak az elemzésig jutnák, súlyosan tévednénk. Ezért most, amikor a lekcióban olvasott szakasszal hozom összefüggésbe a pünkösdi történéseket, a tapasztalatra, az átélésre teszem a hangsúlyt.
Amikor Isten leszáll a Sínai hegyre, hogy szövetséget kössön a néppel, eljövetelét félelmetes természeti jelenségek kísérik: többek között zúgás (kürtzengés, mennydörgés) és villámlás (tűz). Mindezek, nyilvánvalóan, nem pusztán jelképek. A Sínai mellett Izrael számára egészen valóságos találkozás történik Isten szentségével; Isten meg is tiltja nekik, hogy a hegyet körülvevő határon túllépjenek. Isten azért jelenik meg ilyen módon a hegyen, hogy a nép átélje, érezze annak az Úrnak a hatalmát és szentségét, aki szövetségre lép velük. Izrael gyermekei pedig annyira megérezték ezt, hogy nem is akartak átlépni ezen a határon, mert félelem fogta el őket. Amikor Isten Szentlelke pünkösdkor kiárad, leszáll, akkor hasonló történik. A Szentlélekkel való megtelés az apostolok számára nem pusztán hit kérdése, mondván: vártuk, kértük, hisszük, hogy meg is kaptuk. A Lélekkel való beteljesedés, ami nem egyszeri és mindenkori, hanem többször ismétlődő esemény, mindig átélt tapasztalat Isten népében. Élmény, amely megragad.
Az Isten Lelkével való ilyen valóságos találkozás és betöltekezés nélkül soha nem indult volna el az egyház a misszió útján. Az Úrral való kapcsolat nem pusztán ismeret a fejben, hanem élmény, tapasztalat, érzés a szívben. Természetesen ez nem létezhet egyenletes és folyamatos intenzitással, de hiába tudod elmondani, hogy az Úr hatalmas, az Úr szerető, az Úr kegyelmes, az Úr szent, ha ennek valósága, tapasztalása még nem járta át megingathatatlan bizonyossággal a bensődet. Különbség van tehát a között, hogy az a véleményed, hogy Isten szent és kegyelmes, vagy pedig kóstoltad, átélted már az ő szentségét és kegyelmét. Nem ugyanaz, ha valaki tudja, hogy a méz édes, mint ha valaki ismeri, mert kóstolta már a méz édességét (Jonathan Edwards, A Divine and Supernatural Light…). Akkor is mást jelent a méz édessége e második esetben, ha az illető éppen nem mézet szopogat. A Szentlélek az, aki Jézus Krisztus minden igazságát kijelenti a szívünkbe, és ez nem pusztán intellektuális ismeret, hanem olyan találkozás, olyan élmény, amely egészen mélyen megragad és az Úrhoz kötöz.
A szélviharhoz hasonlítható zúgás, a kettős tüzes lángnyelvek leszállása, és ezzel együtt a Szentlélek kitöltetése olyan tapasztalat, átélt valóság az apostolok életében, amely mindörökre szívükbe írja az Úr hatalmát és szentségét, jelenlétének valóságát. Vágyjuk mi is a Léleknek bennünket mélyen megragadó, erővel felhatalmazó munkáját! Lássuk, higgyük és tapasztaljuk, hogy a kereszténység szívében ott áll a mindenható Isten érzékelhető megtapasztalása!
II. Egység, amely minden határt átível
Az apostolok nemcsak a hallásban és látványban tapasztalták a Lélek kitöltetését, hanem abban is, hogy „különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy ahogy a Lélek adta nekik, hogy szóljanak.” Ez nem kis megdöbbenést, ámulkodást és zavart keltett mindazok között, akik a zúgást hallván összefutottak, és a saját nyelvükön hallották az apostolokat beszélni. Pünkösd ünnepére, amely a három főünnep egyike volt, Jeruzsálembe zarándokoltak a szétszórtságban élő zsidók valamint pogányból zsidó vallásra tért ún. prozeliták is. Ez a magyarázata annak, hogy pünkösd napján a népek jelen voltak Jeruzsálemben, a korabeli világ minden részéről, Mezopotámiától Egyiptomig, Rómától Élámig. Három földrész, Ázsia, Afrika és Európa képviselői vannak jelen, és csodálkoznak, valamint összezavarodnak az érthetetlen jelenség felett: „halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól.”
Azt is szükséges megnevezni, hogy a korabeli római birodalomban sokak által ismert és beszélt görög nyelv, valamint az arámi használatával szükségtelen volt az, hogy az apostolok mondanivalója a más nyelveken szólás által „lefordíttassék” ezen emberek anyanyelvére. Éppen ezért nyilvánvaló, hogy a Szentlélekkel való beteljesedéssel együtt járó nyelvi csoda, kommunikációs csoda itt elsősorban a jel szerepét tölti be. Jézus az Úr, aki elküldte a Szentlelket, valami nagyon fontosat fejez ki ezzel, aminek jelen kell lennie már az egyház születésénél, amely nélkül lehetetlen lenne az Ige növekedése.
A „mindannyian értjük amit mondanak” csodálatos tapasztalata a bábeli zűrzavar ellentéte. Bábelben az emberiség Isten kizárva akart magának egységet és hatalmat, dicsőséget, de az Úr – éppen az ember érdekében - ezt nem engedhette, és ezért a nyelvek összezavarásával lehetetlenné tette a tervet. Pünkösdkor azonban, amikor a Szentlélek kiárad, hogy az apostolok Jézus Krisztus erővel felhatalmazott tanúi legyenek, azonnal egyértelmű lesz, hogy ez a tanúságtétel, a Jézusról szóló evangélium minden népekhez szól, valamint hogy Jézus Krisztus evangéliuma egységet, megértést, és megbékélést hoz a népeknek. (Ezen a ponton többen tiltakozhatnak, mondván, hogy a vallások, köztük a kereszténység is, mennyi vérnek, erőszaknak és háborúnak álltak a hátterében. Röviden most csak annyit tudunk erről mondani, hogy az eredeti jézusi szándék, amely itt is megjelenik, távol áll azoktól a bűnöktől, amelyeket Jézus nevében elkövettek, azaz az erőszak semmiképpen sincsen kódolva abba, hogy valaki elkötelezett követője és tanúja Jézusnak.)
A nyelvek és a megértés csodája arra is rámutat, hogy Isten nagyságos dolgait, azaz az evangéliumot, minden nyelven lehet és kell hirdetni. A kereszténységben nincs egy szent nyelv, és ezzel együtt egy szent kultúra, amely az igazi és a felsőbbrendű, amint pl. az iszlámban ennek éppen az ellenkezője igaz, hiszen a Koránnak csak az eredeti, arab változata a hiteles szentírás. Éppen ezért egy nyelv, egy ország, egy kultúra soha sem lehet abszolút, másokat kizáró és lenéző, hiszen Isten az összes nyelvet, az összes népet, az összes kultúrát megszenteli azzal, hogy üzenetét megszólaltatja.
Amikor betölt téged a Szentlélek, megismered – hiszen átéled! – ennek a valóságát. Amikor a Lélek kiárad, ha nem is jár feltétlenül együtt a nyelveken szólás ajándékával, a szívben megszületik a vágy, hogy az evangéliumot mindenkinek meg kell ismernie. A Léleknek ez a munkája felkészíti az egyházat a misszióra, felkészíti Isten népét az Ige növekedésére. Ez az, amiért kétezer éve mindig voltak és vannak emberek, akiknek a szíve egy másik népcsoportért lobban fel, akik Bibliát fordítanak és ezzel írásbeliséget vezetnek be egy népcsoport életébe, akik nem elégszenek meg azzal, hogy az ő körükbe már eljutott az evangélium. Ez a Szentlélek hív és szorongat, amikor valaki a cigányok közé indul, amikor gyülekezetünk együttműködik az OM-mel (emlékezzünk Borsiczky Réka missziói szolgálatára), amikor újabb és újabb embereknek szeretnénk meghirdetni az evangéliumot. A Lélek olyan egységet teremt és formál Isten népében és Isten népe által, amely minden nyelvi és kulturális határt átível. Az egyház, amely helyben él, és azért helyért él, ahová Jézus plántálta, ugyanakkor a legglobálisabb szervezet is. A régiek úgy mondták: katolikus, azaz egyetemes.
III. Világosság és bátorság az Ige szólásához
Az apostolok nyelveken szólnak, a tömeg álmélkodik és csodálkozik, egyesek meg gúnyolódnak, hogy ezek berúgtak. Voltak keresztyén gyülekezetek az egyház története során, amelyek körülbelül ezen paraméterek között meg is maradtak. Egyesek hatalmas lelki élményeket éltek át, és mindennél nagyobb hangsúlyt fektettek a(z önmagáért való) megtapasztalásra. Ilyen volt a korintusi gyülekezet, ahol a nyelveken szólás központi eseménnyé és élménnyé vált, és amivel kapcsolatban Pál annyit jegyez meg, hogy ő inkább szólna öt szót a gyülekezetben értelemmel, semmint folytatná a kívülállók szemében őrjöngésnek tűnő extatikus élménykeresést. Éppen ezért fontos látnunk, hogy mi történik az apostolokkal a pünkösdi átélés nyomán.
A Lélek erőteljes jelenléte az Ige erőteljes hirdetéséhez kapcsolódik. A Lélek kitöltetése nem marad pusztán élmény és érzés, hanem megjelenik, tovább adatik a szóban, az Igében. Az élő Isten jelenléte mindig kimondott, és a valóságot megváltoztató szóvá formálódik. (1Móz. 1.2-3 – A Lélek lebeg a vizek felett, majd Isten szól; Mk. 1.9-11 – A Lélek mint egy galamb leszáll Jézusra, majd elhangzik a szó a mennyből…) Éppen ezért Péter és a tizenegy az Ige hirdetésébe kezd. Péter igehirdetésének két jellemzőjére hívom fel a figyelmet. Mit tesz a Szentlélek velünk, bennünk, hogy az Ige terjedjen és növekedjen általunk? Világosságot és bátorságot ad.
Péter egyszerű, tanulatlan ember, mégis később meglepi az írástudókat azzal, amilyen bölcsen beszél az írások alapján (ApCsel. 4.13). Pünkösdi igehirdetésében meglepő világossággal és magabiztossággal magyarázza az ószövetségi helyeket Jézus Krisztusra mutató módon. Az ószövetségi írásokból kiindulva hirdeti Jézust annak a népnek, akik jól ismerték ezeket a szentírási szakaszokat. Péter szájából a régi és jól ismert igék aktuálisan, döntésre hívó módon, tekintéllyel szólalnak meg. A Szentlélek megeleveníti az Igét, és megvilágosítja az értelmünk. Többször hallom, hogy valaki azt mondja, ő nem is olvassa a Szentírást naponta, mert úgysem érti úgy meg, ahogyan vasárnap hallja az igemagyarázatot. Neki az eszébe sem jutna, amit itt hall. Kálvin mondja, hogy ugyanaz a Lélek kell hogy megvilágosítsa számunkra a Bibliát, amelyik azt ihlette. Kérlek, nem mondjatok le arról, hogy az Igét megértsétek. Olvassátok, vágyjátok a Szentlelket, és meglátjátok, hogy a Lélek lesz a tanítótok. Az Ige növekedésének egyik titka az, hogy a Szentlélekkel beteljesedett, Isten jóságát Krisztusban a Lélek által megtapasztalt ember számára élő és ható beszéddé válik Isten szava. Tegyük ki magunkat az Igének, kérjük a Lelket, és világosságot fogunk kapni!
A másik jellemzője Péter igehirdetésének a bátorság. Emlékezzünk, hogy Jézust nem egészen két hónappal korábban végezték ki a nép vezetői, úgy, hogy a közvélemény egy jelentős része egyetértett ezzel, sőt, követelte ezt. A tanítványok menekültek, ki merre látott, és nem akarták, hogy bárki is tudja, nekik is közük volt a kivégzett istenkáromlóhoz. Ezzel az előtörténettel Péter most a következő kijelentéseket teszi: „A názáreti Jézust, azt a férfiút, akit Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket általa tett az Isten közöttetek, … azt, aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti a pogányok keze által felszegeztétek és megöltétek. De őt az Isten … feltámasztotta…” Majd újra: „Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek.” Ezek a mondatok nem pusztán vallási-teológiai kijelentések, hanem politikai-közéletiek is. Politikai és közéleti ügy volt Jézus kivégzése, és ezzel szembemenni, és feltámadását hirdetni, valamint kivégzését elítélni mint Isten elleni cselekedetet, nem pusztán olyan kijelentések, amelyekre a legrosszabb esetben azt mondják a hallgatók, hogy ez bolond (ez történhet ma velünk), hanem olyan állítások, amelyekre börtön és üldözés, elnémítás lehet a válasz (amint lett is). A Szentlélek azonban nemcsak világosságot ad, hogy értsük az Ige aktuális, prófétai üzenetét, de bátorsággal is felruház, hogy el merjük mondani.
Ha engedelmesen tanúi kívánunk lenni, ha az a vágyunk, hogy az Ige növekedjen, akkor szükségünk van a Lélekkel való beteljesedésre, aki által világosságot és bátorságot kapunk. Ha Jézust a mai magyar valóságban hűségesen követjük és képviseljük, hamar összeütközünk a fennálló hazugsággal, csalással, erőszakkal, szabadossággal, ami országunkat jellemzi. Adjon a Lélek bölcs és bátor szavakat nekünk!
Végezetül az a Szentlélek erőt is adott, hiszen a hallgatók, mintha szíven találták volna őket, így kiáltottak fel: „Mit tegyünk?” És amikor Péter megtérésre és Jézus nevében való keresztségre hívta őket, az Ige növekedett: háromezren csatlakoztak az apostolokhoz. Ezért jött el, halt meg, és támadt fel Jézus. Hogy új életet szerezzen embereknek, hogy új közösségek szülessenek. Ezért küldte el Lelkét, és ezért adja a Lélek által ma is önmagát: hogy az Ige ma is, itt is, közöttünk is, általunk is növekedjen. Ezért hát kérjük és várjuk, hogy Szentlelkével betöltsön bennünket! Ámen!

A ma olvasott Igével egy újabb sorozat indul, amelynek címe: Az Ige növekedése. A következő fél évben az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvből fognak szólni az igehirdetések. Az „Apcselben”, a könyv szerkezetét tekintve stratégikus helyeken, hatszor olvasunk olyan summát, amely az egyház ill. az Ige növekedéséről, erősödéséről, terjedéséről tesz bizonyságot (6.7, 9.31, 12.24, 16.5, 28.30-31). Ennek alapján adtam a sorozatnak a címet. Nyilvánvalóan összefüggésben áll ez előző sorozatunkkal, amelyben Jeremiás próféta életében tanulmányoztuk az Ige szerepét. Jeremiásnál azt láttuk, hogy Isten Igéje fiatalon elhívja a prófétát, aki mindvégig hűséges marad az Igéhez, hirdeti Isten szavát, miközben ez gúnyt, üldözést, gyalázatot, megvetést szerez neki. Egy válságban lévő országban, egy válságban élő egyházban hirdeti az Igét – minden látszólagos eredmény nélkül. Ez az eredménytelenség, az Ige szolgálatával járó megvetés és elutasítás mély belső konfliktusokat és fájdalmat okoz a prófétának, aki Istennel is perel. Vissza akarja adni a megbízatását, nem szólni többé az Igét, de azt tapasztalja, hogy ez lehetetlen. Isten Igéje olyan, mint csontjaiba rekesztett tűz… Az Ige, a meghirdetett szó hitelessége nem annak eredményén, nem a hallgatók elfogadó vagy elutasító hozzáállásán áll vagy bukik. Mégis, úgy gondoltam, természetes folytatása lehet a jeremiási sorozatnak az ApCsel, amelyben az Ige terjedését, az Ige növekedését, győzelmét látjuk.
Az Ige terjedése és növekedése, ami azonos az egyház növekedésével, újabb és újabb emberek megtérésével és gyülekezetek születésével, a Szentlélek erejében történik. Az ApCsel nem egy gyülekezetnövekedési szakkönyv, nem „hogyan építsünk növekvő gyülekezeteket?” módszertan, hanem annak a leírása, hogy a Szentlélek hogyan vezette a misszióban Jézus első követőit. Az ApCsel a keresztyén egyház születésének és missziójának a története, missziótörténet.
Azzal a reménységgel olvassuk ezt a könyvet a következő hónapokban, hogy az Igén keresztül Isten Lelke bennünket is vezetni fog a misszióban. Azzal a reménységgel, hogy az Ige növekszik és terjed közöttünk és általunk. Egyre inkább látjuk ennek a jeleit, egyre többen érezzük, hisszük, hogy Isten Szentlelke újat kezdett. Erről beszéltem egy éve, amikor megfogalmaztuk, hogy bele kell vágnunk a templomépítés második ütemébe (mert vasárnap, de többször hétköznap sem elegendő a két kistermünk), hogy idővel szükséges egy újabb lelkipásztor szolgálatba állítása, és gondolkodnunk kell két istentisztelet bevezetésén. Ezen külső keretek és szükségek mögött áll az a növekvő hit és imádság, amelyben a gyógyító Istent keressük, az Alpha kurzuson keresztül hitre jutók növekvő száma, a Szentlélek munkájának jelei. Számosan érezzük, hogy az Úr cselekszik közöttünk, hogy az Ige egyre inkább terjed és növekszik. Ebben a helyzetben az az imádságunk, hogy a Lélek vezessen bennünket a misszióban az ApCsel alapján.
A ma olvasott szakaszban Jézus készíti a tanítványokat a hamarosan induló misszióra. Arra a misszióra, ami elsősorban az övé, és amelyben a mi elhívásunk nem több és nem kevesebb, mint hogy Jézus Krisztus tanúi legyünk. Lássuk hát, hogy mi a jelentősége annak, hogy Jézus tanúnak hívja az övéit, hogy melyek ennek a tanúságnak a földrajzi és idői határai, valamint hogy milyen felhatalmazással történik a tanúság! A ma olvasott fejezet azt mutatja be, hogy mi előzi meg az Ige növekedését és terjedését.
I. Kényelem helyett tanúság
A tanítványok szembekerülnek Jézussal. Mint oly sokszor, itt is egészen mást képzelnek és várnak, mint amire Jézus készül és Jézus hívja őket. Ők egy ártatlannak tűnő, de annál jobban átgondolt kérdést tesznek fel a feltámadott Úrnak: „Uram, nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot Izráelnek?” A kérdés nem ártatlan, mert saját lehetséges pozícióikról szól. Ugyanakkor a kérdés nem is légből kapott, mert a korabeli hitet és gondolkodást adja vissza. Urunk, most, hogy feltámadásod által beigazolódott, te vagy a Krisztus, a Messiás, az utolsó idők királya, aki helyreállítja Isten népét és Isten uralmát, mire vársz még? Mikor indítod el a szent háborút, szabadítod fel az országot, hozod el teljesen Isten uralmát közénk? És mi, a tizenkettő (egy persze hiányzik), akiket te választottál Izráel tizenkét törzsére tekintve, mikor foglalhatjuk el a bennünket megillető helyet a te királyságodban? Reményeik a korabeli teológia reményei, ugyanakkor személyes érdekektől sem mentesek. Mi kitartottunk melletted, Jézus, mi ma is Úrnak vallunk téged, ha felállítod a királyságot, bizonyosan miniszteri posztjaink lesznek benne…
„Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett.” Rossz úton jártok. Ez most még nem a királyság felállításának, az Isten országa teljességének az ideje. Ne kérdezősködjetek, és ne akarjátok szétosztani a pozíciókat és biztosítani a helyeteket! „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek…” Az Isten országában való uralkodás helyett tanúság arról. Jutalom helyett feladat. Megérkezés helyett küldetés. Ez a keresztyén élet. Hogy mi mindannyian nemcsak az evangélium áldásait vettük (bűnbocsánat, istenfiúság, Isten családja/közösség, Isten vezetése, örök élet, stb), de részesei lettünk az evangélium elhívásának is. Nem lehetsz úgy része Krisztus áldásainak, hogy ne légy részese Krisztus képviseletének, meghirdetésének. Mint gyülekezet, nem élhetünk úgy, hogy Jézus áldásait magunkhoz öleljük, de Jézus missziójában nem veszünk részt. Ezt jelenti tanúnak lenni. Amit Jézus Krisztusból megismertünk, amit láttunk, amit hallottunk, arról bizonyságot teszünk.
Ez a tanúság megszületik: „Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek...” Nem a mi erőlködésünk, hanem a Lélek bennünket vezető és felhatalmazó munkája nyomán történik meg a tanúskodás. Ennek példája az ősegyház missziója az ApCselben: újra és újra azt látjuk, hogy Isten cselekszik, majd a Szentlélek hatalmas tettét magyarázza a missziói igehirdetés. Így növekedik és terjed az Ige.
II. A tanúság földrajzi-kulturális és idői határai
Jézus szavai szerint a tanúság Jeruzsálem, Júdea és Samária, valamint a föld végső határáig terjed. Mindez elővetíti azt, hogy a keresztyén egyház nem egy helyben lakozó, hanem mozgásban lévő közösség. Nem lesz, és ma sincs egyetlen szent hely, egyetlen lelki és adminisztratív központ, hiszen folyamatosan újabb és újabb helyeken születnek gyülekezetek. Jézus úgy látja a tanúságot, mint ami egyre távolabb jut el a kiindulóponttól, Jeruzsálemtől. Egyetlen városból indul, de az egész földkerekségre kihat. A Szentlélek, aki erővel hatalmazza fel az apostolokat, gondoskodik az Ige növekedéséről és terjedéséről, arról, hogy Jézus Krisztus személye ismertté legyen az egész világon. Ennek kezdeteit látjuk ebben a bibliai könyvben.
Mindez azonban nem pusztán földrajzi kérdés. A misszióban az igazi nagy kihívás nem a földrajzi távolság, amit a tanúnak le kell küzdenie, hanem a kulturális sokszínűség. Hogyan jut el Jézus Krisztus evangéliuma a zsidó világból a pogányok közé? Mit jelent Jézus Krisztus követőjének lenni az első században, ha valaki nem zsidó háttérből való? Hogyan lehet megszólaltatni a Názáreti Jézus evangéliumát az efézusi Artemiszt tisztelő pogány ötvösművesek, a korintusi kikötővárosban élő szabadosságukról híres görögök, vagy éppen az athéni aeropagoszon bölcselkedő filozófusok között? A tanú, a Szentlélek vezetésével és felhatalmazásával, egyik világból, a saját világából indulva egy másik világban, egy másik kultúrában testesíti meg az Isten Igéjét.
Az Isten Igéje, az evangélium pedig, amely táptalajra talál egy újabb kultúrában, egy újabb világban, elkezdi azt megújítani, átformálni. A misszió során újabb és újabb az evangéliumból, Jézus Krisztusból élő közösségek születnek, amely gyülekezetek egyek Krisztust megvalló hitükben, de különböznek nyelvükben, amelyet beszélnek, társadalmi helyzetükben, zenéjükben, és egyéb a hitüket kifejező megnyilvánulásokban. Ezért nem mondhatjuk, hogy létezik egyetlen igaz és tökéletes egyház, vagy gyülekezet, amely az összes többinek mintája kell hogy legyen. A keresztyén egyház hihetetlenül sokszínű a mai világban!
Annak, hogy az evangélium egyik kultúrából a másikba kell hogy eljusson, ma két olyan vonatkozására szeretnék rámutatni, amelyek jelentőségteljesek gyülekezetünk életében. Az egyik azzal kapcsolatos, hogy mit jelent református lakótelepi ill. nagyvárosi gyülekezetként élni és szolgálni a mai korban. A nagyváros globális, sokszínű, jobbára liberális kultúrája az, amelyben mi, mint egyének és mint közösség, Jézus Krisztus tanúinak hívattunk el. Ez a világ, nem kell különösebben érvelnem mellette, nagyban különbözik a Magyarországi Református Egyház gyülekezeteinek évszázadokon át kialakult kultúrájától (nyelvezet, öltözködés, szokások, zene, stb.). A mi gyülekezetünk felismerte, hogy ha valóban Jézus tanúi akarunk lenni, akkor egész életünknek úgy kell az evangélium által formáltatnia, hogy közben hitelesen, érthetően legyünk tanúk a mai világban (ennek nyomán születtek pl. a filmekről való hétfő esti beszélgetések, az Alpha kurzus, a korábban futott ifjúsági klub, stb.). Szeretnénk figyelemmel lenni arra továbbra is, hogyan vezet minket a Szentlélek a lakótelepi és nagyvárosi misszióba.
Egy másik területen már eddig is belekóstoltunk a kultúrák közötti tanúskodásba, misszióba. Eszter vezetésével többen részt vettek az elmúlt években Kárpátalján cigányok között gyermektáborban és evangélizációban, amint cigány gyülekezeti vezetők is meglátogattak minket, és épülhettünk hitük által. Amikor egy magyar református gyülekezetet a Szentlélek arra vezet, hogy Kárpátaljai cigányok között szolgáljon, nemcsak földrajzi, hanem kulturális távolságot is átlépünk. Az elmúlt hónapok történései, imádságai, és a presbiterek monoszlói megbeszélése alapján Eszter vezetésével gyülekezetünk egy újabb missziói munkába készül belevágni: cigányok között a VIII. kerületben. Piciben kezdjük, és várjuk, hogyan vezet a Szentlélek. Eszter heti egy napot fog ezzel a munkával tölteni. A tervek szerint hittanos cigánygyerekek szüleit kezdi látogatni, azzal a céllal, hogy ősszel egy kiscsoportos Alpha kurzust tudjunk indítani közöttük. Az az álmunk, hogy a gyülekezetből lesz egy kiscsoport, aki imádsággal, segítséggel beáll ebbe a szolgálatba. „Tanúim lesztek Jeruzsálemben, Júdeában és Samáriában…” Ha a lakótelep a mi Jeruzsálemünk, Júdea a városunk, Samária a cigányok… Imádkozzunk, hogy meglássuk, kit hív közülünk Isten ebbe a szolgálatba!
A tanúság földrajzi-kulturális határai után fordítsuk figyelmünket a tanúság, a misszió idői határa felé. Lukács leírása szerint a tanítványok az égre nézve álltak, amint Jézus felemeltetett a mennybe. Ekkor megjelent mellettük két férfi fehér ruhában, és így szóltak: „Miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogy láttátok őt felmenni a mennybe.” Jézus, aki a megbízást adja a tanúságra, felvitetik a mennybe, de egy napon vissza fog jönni. Erről a napról úgy beszél a Biblia, mint az ítélet napjáról, a jelen világkorszak végéről, Isten országa, a királyság, beteljesedéséről. A két esemény között él a tanúságra való felhívás. Jézus Krisztus uralkodik, az ő népe pedig az ő uralmáról tanúskodik szerte a világban. Tart mindez eddig a napig, amíg Jézus vissza nem jön. Ez a kor a misszió kora, annak az ideje, amikor a népek hallják az Igét, és lehetőséget kapnak a megtérésre. Ha ennek fényében látjuk életünk idejét és jelentőségét, ránk terhelődik a tanúság felelőssége. Felismerhetjük, hogy ezért hívott el bennünket az Úr, ezért adta meg a nagy kiváltságot, hogy felismerhettük őt, hogy sok áldást nyertünk őbenne. Arra hívta Egyházát, hogy tanúi legyünk, amíg be nem teljesedik Isten országa.
III. A tanúság erőforrása
Ez a tanúság Jézus Krisztusról, amely a kulturális határok átlépésével jár, amely gyakran szít ellentétet és megosztást az őt eléfogadók és elutasítók között, amely során a tanú sokszor drága árat fizet Jézus iránti hűségéért, van, hogy még az életét is odaadja, nem saját erőből történik. Jézus így igazítja el az övéit: „Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét … Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek.” A tanítványok pedig engedelmesek: „Valamennyien egy szívvel és egy Lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban.”
Aki tanú akar lenni, annak várnia kell a Szentlélek erejére. Az Ige növekedése és terjedése, amit az ApCselben látunk, a Szentlélek munkája. Ő hatalmaz fel, ő vezet a misszióban, ő teszi a csodákat, és ő győzi meg azokat, akik hallják a Jézusról szóló bizonyságtételt.
És a tanítványok meghallják Jézus szavait. Nem fognak bele a misszióba a Lélek eljövetele előtt; számukra a misszió nem emberi aktivizmus, nyüzsgés, pótcselekvés, mint oly gyakran azóta az Egyház történetében. Nem születnek ötéves tervek, nem gyártódnak stratégiák, nem mozgósíttatnak emberi és anyagi erőforrások, nem hirdettetnek programok a helyi médiában, nem készülnek statisztikák. Mindezek helyett várnak a Szentlélek kitöltetésére. Várnak arra, hogy felülről kapjanak erőt egy felülről irányított munkához. Nem kézbe veszik a feladatot, hanem magukat adják oda a feladatnak. Várakoznak a Szentlélekre.
De nem úgy várakoznak, hogy közben minden mással elfoglaltak. Nem úgy várakoznak, hogy közben építik a saját cégeiket, beleadják magukat a helyi politikába, elfoglalja őket teljes mértékben a gyermekek nevelése, a szabadság megszervezése, a felvételik átlátása, a munkahelyi konfliktusok… Nem úgy várakoznak a Szentlélek eljövetelére, hogy közben minden más fontosabb nekik, és a Szentlélek majd eljön egyszer, ha akar. Nem úgy vágyják és várják az Atya ígéretét, hogy a nagy hajszában néha, amikor véletlenül összetalálkoznak egy istentiszteleten vagy házicsoporton, elpanaszolják egymásnak, hogy mennyire nincs időnk megállni, csendben lenni, imádkozni, azután gyorsan imádkoznak, hogy ez megváltozzon, majd rohannak ugyanúgy tovább a következő alkalomig. Közben pedig nő a keserűség, hogy miért nem jön a Szentlélek. Ők nem így várnak.
„Valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban.” A várakozás imádság. A Szentlélekre való várakozás aktív könyörgés, hogy az Úr teljesítse be az ígéretét. Ebben a várakozásban az apostolok, másokkal együtt, kiszakították mindennapjaikból az időt, és együtt, közösen, kitartóan imádkoztak. Várakoztak és imádkoztak, mert elfogadták Jézus elhívását a tanúságra, és elhitték, hogy amit a feltámadt Úr megígért, az valóság. Ezzel a két kérdéssel kell most nekünk szembenézni: elfogadod-e Jézus elhívását, hogy tanúja légy? Fontos-e ez neked? Megszületett-e a szívedben az a hála, válaszul arra, hogy Jézus Krisztus megváltott és megszabadított, amelyből kiindulva azt mondod az Úrnak: itt vagyok, uram, és kész vagyok a te tanúd lenni? Akinek szívében mély hála és nagy szeretet van Jézus iránt, aki ég, hogy tanúja legyen, az egészen máshogyan válaszol a második kérdésre, mint a többiek: Kést vagy-e várakozva imádkozni és imádkozva várakozni a Szentlélek erejének nagyobb, mélyebb, teljesebb kiáradására?
A monoszlói presbiteri hétvégénken, érezve és érzékelve, hogy mit tett Isten közöttünk az elmúlt évben, Isten előtt beszélgetve és imádkozva, így fogalmaztuk meg gyülekezetünk egyik ez évi hangsúlyát: Az a meggyőződésünk, hogy az Úr mélyebb és kitartóbb imádságra, közbenjárásra és böjtre, mindezekkel akaratának keresésére és odaszánásra hív. Szeretnénk különösen is hangsúlyozni, hogy a gyülekezet vezetése nem az emberi aktivizmusra, hanem a Lélek vezetésére kell, hogy épüljön.
Ennek fényében ebben az évben többször fogjuk közös imádságra, csendre, böjtre hívni a testvéreket. Szeretném hangsúlyozni a személyes bibliaolvasás és imádság fontosságát is. Egy megtört, megrendült országban egyre többen fogják keresni az Urat. Az értékek a helyükre kerülnek, az emberek szomjazni fognak valami maradandó és igaz után. A helyzet egyre inkább megérik arra, hogy az Úr Igéje növekedjen, terjedjen, erősödjön Magyarországon. Ebben akkor lesz részünk, ha várunk és imádkozunk, hogy a Lélek kiáradjon ránk, és tanúvá tegyen bennünket. Ámen!