Az ige növekedése

Az idők, amelyekben élünk, nagyban különböznek. Más a 30-as évek, a 60-as évek, a 90-es évek, vagy a mi korunk, a 21. század első évtizede. Ugyanakkor mégis vannak visszatérő jellemzőik. Magyarországon például visszajöttek a „nyúlós-ragacsos” 80-as évek, amely időszak arról ismertetett meg, hogy semmi sem az volt, aminek látszott vagy nevezték. Ez ma is így van. Ebben elvitathatatlan „érdemei” vannak országunk vezetőinek, politikusainak, de erre nem érdemes pazarolni a szót és az időt, hiszen ez már közhely. Egy olyan világban élünk – és ne essünk abba a hibába, hogy csak a politikusokat kárhoztatjuk e miatt, bár az ő felelősségük letörölhetetlen ebben! – amelyben, úgy tűnik, minden csak elnevezés kérdése. Ha valamit átneveztünk, akkor az  - sokak fejében – mássá lett. A hazugság nem hazugság, csak az „igazság teljes kibontásának” elmulasztása. A gyűlölet nem gyűlölet, hanem szenvedélyesség. A házasságtörés csak a boldogság és igaz szerelem keresése, amihez mindenkinek joga van. A közvagyon lenyúlása nem lopás, hanem annak következménye, hogy egy „sikeres üzletember” „jókor volt jó helyen.” Az igazság kimondása gyűlöletbeszéddé lesz. A hit megvallása nem más, mint beszűkültség és vallási intolerancia, rosszabb esetben fundamentalizmus. Amikor sokakat megbotránkoztatnak hitük meggúnyolásával, művészi szabadságról hallunk. Azt is lassan megtanuljuk, hogy a pedofília generációk közötti intimitás… Minden csak névadás, megnevezés, kommunikáció. És közben semmi sem az, ami valójában.
Az ilyen megfoghatatlan, „nyúlós-ragadós” világgal szemben egy kristálytiszta világba érkezünk a ma olvasott bibliai részben (a képet, úgy érzem, használni kell – de mivel egy nyúlós-ragadós világban élünk, amelyben sok mindent ráragasztanak az emberre, hozzá kell tennem, hogy távol áll tőlem, hogy ennek a képnek bármiféle áthallása legyen az ún. kristályéjszaka kegyetlen és borzalmas valóságával!). Egy olyan világban találjuk magunkat, ahol kristálytisztán néven neveztetnek a dolgok, és ahol semmi nem kerülhet átnevezésre, elkenésre, maszatolásra. Éppen ezért olyan nehéz nekünk ez a bibliai szakasz. Ezért hökkent meg, ezért érezzük magunkat kényelmetlenül jelenlétében, ezért leszünk feszültek tőle. Azokban a napokban Jeruzsálemben egy egészen más világ volt jelen a nép között. A Szent Isten világába érkezünk, a Szent Isten látogatta meg a várost, és ennek alapján ma a Szent Isten népe közötti jelenlétéről kívánok szólni.
I. Hogyan jöhet egyszerre a földre a menny és a pokol?
A felolvasott szakasz három nagyobb egységre oszlik. Az első és a harmadik leírható úgy, mint „menny a földön”, a közbeeső rész címe viszont a „földre szállt pokol” lehetne. Miért?
Amikor a Szentlélek kiáradt, az apostolok nagy erővel tettek bizonyságot arról, hogy a megfeszített Jézus feltámadt és él, és megszületett az első keresztény közösség, olyan időket éltek, mintha a menny jött volna a földre. Mi más lenne a magyarázata annak, hogy ezek az emberek szívükben és lelkükben annyira egyek voltak, hogy gondolkodás nélkül, ha kellett, saját vagyonuk odaáldozásával gondoskodtak a szegényekről, és ennek következtében nem volt közöttük szűkölködő. És mivel ez nem a megvalósult kommunizmus, hiszen nem az államhatalom intézte a vagyon megosztását, hanem a szeretet önkéntes túlcsordulása, bátran mondhatjuk, hogy csoda. Ha emberek úgy szeretik egymást, hogy senkinek nincs hiánya, mert akinek több van, az a magáét odaadja, akkor ott valami rendkívüli történik. Ha ma Magyarország egyszer csak átváltana a tolvajok, csalók, lenyúlók, megvesztegetők és megvesztegetettek országából a szeretet ilyen közösségeinek országába, azt mondanánk: ez csoda. A menny jött a földre.
Ugyanakkor nemcsak ez az egység mondatja velünk, hogy itt rendkívüli időkkel találjuk magunkat szemben. Miközben az apostolok nagy erővel tesznek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, hasonlóan különleges erőt jelez az, hogy jelek és csodák, tömeges gyógyulások és a gonosz megkötöző munkájából való szabadulások történnek. Jeruzsálem környékéről is tömegek jönnek, hozzák a betegeket, a nyomorultakat, hogy az apostolok elé tegyék őket. Lukács evangélista, teljesen tudatosan, ezekkel a sorokkal azt a jeleníti meg, amikor Jézushoz tódultak a tömegek, hogy gyógyulást nyerjenek. Ugyanilyen erővel szolgálnak az apostolok. Már pedig ha ez így van, akkor a menny jött a földre, Isten különleges módon meglátogatta az ő népét.
A legtöbbünknek nincs is ezzel gondja. Örömmel, csodálattal, kételyekkel teljes vágyakozással olvassuk: ilyen is van Isten népében? Mások egyenesen vágynak erre, imádkoznak, hogy ajándékba adassék nekünk is a Szentlélek jelenléte olyan mértékben, hogy mi is megéljük ezt a szívig-lélekig hatoló szeretetközösséget, valamint a gyógyulások csodáit. Ezen a ponton viszont valami megtorpanásra késztet. Hogy kerül ide egy másik történet egy házaspár haláláról? Mi ez a kettősség? Hogyan lehet, hogy az egyik oldalon Isten szeretetét ünneplik, a másik oldalon meg egészen fura módon, sőt, elfogadhatatlan módon ennek a közösségnek két tagja meghal? Hogyan lehet egyszerre jelen „menny és pokol” a földön (hiszen nem „pokol” az, hogy valaki azért meghal, mert nem adja oda teljes vagyonát az egyháznak?)?
Bár, amint majd hamarosan látni fogjuk, Anániás és Szafira bűne nem az volt, hogy nem adják oda az eladott vagyonból származó teljes összeget az Úr ügyének, a mai ember számára nem ez a lényeg. A kérdés, amely felkavar, sőt, felháborít az, hogy hogyan lehetséges, hogy Isten halállal sújt valakit egy ilyen „kis ügyért”? Mert akármi is történt pontosan, azt mindenképpen nehéz megértenünk, hogy Isten halálra sújt két embert a bűnéért? Hol van szeretete? Igazságos-e ez? Hát nem lehet hibázni? Miért hallunk akkor irgalmas és megbocsátó Istenről?
Egy nagy kettőséggel véljük hát magunkat szembetalálni. Isten itt van, szeretete kiárad, egység születik és csodák történnek. Mindenki örvendezik. És ugyanakkor egyszer csak Isten ítélete lesújt, és holtan esik össze Anániás, majd felesége, Szafira. Az egyiket vágyjuk, a másiktól viszolygunk. Az egyik szeretete, a másik ítélete. Kibékíthetetlen valóság. Hogy van ez?
Ami kettősségként jelenik meg számunkra, az valójában egyazon dolognak a két oldala. Isten legalapvetőbb tulajdonsága szentsége. Isten szent, azaz egészen más, teljesen különáll mindattól, ami a mi világunk „nyúlós-ragacsos”, bűnös valósága. Isten szentségében szerető, és nem annak ellenére. Szentségében, különállásában igazságos, hatalmas, és kegyelmes, irgalmas. Isten, a Szent látogatja meg a várost; és ehhez kapcsolódik a szeretet lelkületének kiáradása, valamint ehhez kapcsolódik szigorú ítélete is. Annyira nem ismerjük Istennek ezt a – leglényegibb! – tulajdonságát, hogy elválasztjuk, sőt kijátsszuk szeretetét igazságával. De meg kell látnunk, el kell ismernünk, hogy Isten szentsége nem megosztható, nem felbontható. Nem választhatjuk ki belőle, ami nekünk tetszik, hogy azután félredobjuk, ami 21. századi, individualista és humanista beállítódásunknak nem tetszik.
Jeruzsálemet a Szent látogatta meg, és ezzel járt az egység, a kegyelem, a gyógyulás csodái, és Anániás és Szafira elvesztése, amint az az általános reakció is, amelyről úgy olvasunk, hogy nagy félelem szállta meg a gyülekezetet, és sokan nem mertek hozzájuk csatlakozni. Olyan különleges módon jelent meg Isten ereje, hogy az mindenki előtt nyilvánvalóvá lett, és legalább annyira vonzotta az embereket, mint amennyire tartózkodást is kiváltott. Mindenki érezte, hogy itt nem egy könnyű, laza dologról van szó; az élő és szent Isten látogatta meg őket. Ezeket az időket, amikor minden egyértelmű és kristálytiszta módon a helyére kerül, nevezzük ébredésnek. Az egyháztörténet során újra és újra voltak olyan időszakok, amikor Isten Szentlelke különösen is kiáradt egy közösségre, egy városra, egy országra. Ezeknek az időknek az a jellemzője, hogy a nagy többség sokkal inkább tudatában van a lelki valóságnak, Istennek, mint máskor. Isten dicsősége és szentsége korábban ismeretlen erővel jelenik meg a gyülekezetekben, és az emberek egészen megrendülve tartanak bűnbánatot olyan dolgok miatt, amelyek korábban senkit sem zavartak. Egyik oldalról súlyos agónia, fájdalom jelenik meg a szívekben a felismert szörnyű istentelenség miatt, ami hetekig is eltarthat, majd pedig ezt túlcsorduló, kitörő öröm és Isten magasztalása váltja fel. Ezeket az időket a szent félelem, Isten rendkívüli tisztelete, megújuló hit és szeretet, és ezzel együtt sokak megtérése követi. Korábban nem ismert buzgósággal és tűzzel hangzanak fel az imádságok, és a keresztények mindennél jobban vágynak az egymással való közösségre, és Isten magasztalására. Ez az ébredés. Anániás és Szafira történetét, valamint az első gyülekezet tapasztalatát, meggyőződésem szerint, csak akkor érthetjük meg helyesen, ha felismerjük, hogy Isten különös látogatásának, ébredésnek vagyunk tanúi ebben a leírásban.
II. Miért halt meg Anániás és Szafira?
Korábban is szó esett róla, most is hangsúlyozni kell, hogy nem volt kötelező vagyon beszolgáltatás az ősgyülekezetben. Barnabás, a pozitív példa, éppen úgy önkéntesen járt el, mint Anániás és Szafira. Kiderül, hogy a házaspár egy jól megfontolt és átgondolt terv alapján járt el. Eladtak egy birtokot, amelynek árából félretettek maguknak egy részt, a többit pedig elvitték és „az apostolok lába elé tették”, azaz felajánlották a gyülekezet és a rászorulók szükségeire. Péter kérdéséből egyértelművé válik, hogy nem az volt a probléma, hogy nem adták oda a teljes összeget, hanem az, hogy úgy szándékoztak tenni, mintha mindent felajánlottak volna az Úrnak: „Anániás, miért szállta meg a Sátán a szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek, és félretegyél magadnak a föld árából?”
A házaspár elsősorban nem Péternek hazudott, hanem a Szentléleknek. Nem embereknek, hanem Istennek. A Szentlélek olyan cselekedeteket munkál, mint Barnabásé, és látszólag ugyanazt teszik Anániás és Szafira. De csak látszólag, mert bár cselekedetük hasonló, annak lényegében, szívében valami egészen más munkál. Úgy tesznek, mintha ők is a Lélek indítása alatt lennének, valójában pedig emberi, testi, végeredményben ördögi indítékaik vannak. Érdemes feltenni a kérdést: ha az adakozás önkéntes volt, miért szőtték ezt a tervet? Mit akartak így elérni? Félre akarták vezetni az apostolokat és az egész gyülekezetet, hiszen maguk is olyan színben akartak feltűnni, mint azok, akiknek élete a Lélek uralma alatt zajlott. De az ő életük, legalábbis amikor tervezték a hamisságot, már a Sátán inspirálása alatt volt. Becsapták a gyülekezetet, és azt hitték, hogy ez lehetséges. És ez a döntő pont. Képzeljétek el azoknak a szívét és gondolkodását, akik annyira lenézik, megvetik Isten Lelkét, hogy amikor ilyen csodák és események történnek közöttük, amikor a „menny jön a földre”, akkor ők nem számolnak a Szentlélekkel. Amikor Isten ennyire valóságosan jelen van, szentsége ennyire érezhető, csodái ennyire kézzelfoghatók, jelenléte ennyire erősen mutatkozik meg az egységben és szeretetben, akkor ennek kijátszása, az átverés és a képmutatás szándéka nyílt szembeszegülés az Úrral, nyílt megvetése szentségének és erejének. Ez a nyílt istenellenesség az, ami nem állhat meg - és nem az, hogy vagyonukból valamit eltettek maguknak! Ez a nyílt istenellenesség az, aminek következtében Isten ítélete sújtja Anániást és Szafirát, akik megismerhették az Urat, és mégis megvetették őt.
Mindez olyan támadás az első gyülekezet egysége, őszintesége és hitelessége ellen, amit Isten nem enged meg. Nem engedheti, hogy ezen keresztül olyan métely lopózzék be a gyülekezetbe, ami idővel mindent átjár, mindent „nyúlóssá és ragacsossá” tesz (Isten cselekszik, nem Péter; vö. a prófétai ajándék, amely megynilvánul!). A Szent van jelen népe között, és aki nem veszi alázattal, örömmel, és hálával a meglátogatás idejét; aki nyíltan szembeszegül vele, azt elemészti. Ha nem tenné, nem lenne Isten, nem lenne egészen más, nem lenne szent. És ezzel együtt nem lenne lehetőség a megtérésre, egy közösségnek, egy országnak, egy népnek a megújulásra, az újrakezdésre, a „nyúlós-ragadós” valóságból való megszabadulásra, a dolgok újból történő, a Szent valóságával egyező néven nevezésére.
A Szent nem maradt elérhetetlen világosságban, hiszen Jézus Krisztusban emberré lett, közöttünk járt. Nem tartotta magát távol e világ minden nyomorúságától és bűnétől. Megérintette a leprást, megbocsátott a vámszedőnek, új kezdetet adott a házasságtörőnek. Végül magára vette az egész világ minden szennyét, mocskát, bűnét a kereszten. A harmadik napon az Atya feltámasztotta Fiát, hogy mindenkinek hirdesse: általa és vele kapcsolatba lehet lépni a Szenttel és igazzal. Telve van kegyelemmel, szeretettel és bocsánattal. De ha valaki szembeszegül vele, azt szentsége elkerülhetetlenül felemészti…
III. Gyakorlati megfontolások
Mire hív bennünket ma, ebben a „nyúlós és ragacsos” korban a Szent jelenléte népe között? Néhány kérdésben foglalom össze a textus mondanivalóját számunkra.
Ismerjük-e, elismerjük-e és leborulunk-e a Szent előtt? A protestantizmusban, helyesen, nagy hangsúlyt kapott Isten Jézus Krisztusban megjelent kegyelme, valamint az, hogy Krisztus által személyes és bensőséges kapcsolatba kerülünk az Atyával. Nincsen egy olyan közvetítő intézmény, az egyház, amely törvényeivel, valamint nincsenek olyan személyek, a papság, amely felhatalmazásával Isten és az egyén közé állna azzal, hogy csak bizonyos határok, szabályok, gyakorlatok betartásával lehet az Atyához jutni. Nincs kötelező gyónás, nincs kötelező mise közbeiktatva Isten és ember közé. Nincs ilyen rendszer, ami Isten szentségét, egészen más valóságát érzékeltetné. A protestantizmus, helyesen és biblikusan, azt mondta, hogy egyedül Krisztusra van szükségünk ahhoz, hogy személyes kapcsolatba kerüljünk az Atyával. És ez így igaz! De Krisztusban meg kell tanulnunk látni és imádni a szent Istent. Gyakorolni kell magunkat abban, hogy miközben Isten közelsége Jézusban elérhető, jelenléte a Lélek által adatik nekünk, ez nem automatikus, nem magától értetődő, nem valami, ami jár nekünk… hanem egyedül kegyelem. Kegyelem, hogy a szent Isten, az egészen más eljött, kiszolgáltatottá és elérhetővé tette magát a számukra. Boruljunk le és imádjuk a Szentet!
Hogyan és miért imádkozunk? Az elmúlt hetekben többször is felhívtam a figyelmet arra, hogy ebben az évben különösen is szeretnénk hangsúlyt fektetni az imádságra és a böjtre. Imádkozunk a Szentlélekért, a Lélek kitöltéséért, Isten vezetéséért gyülekezetünk életében. Hisszük és várjuk, hogy az Ige növekedjen közöttünk és általunk. Hogyan formálja ezt az imádságos Isten elé állást a mai textus? Számosan imádkoznak a Szentlélek kiáradásáért, gyógyulásokért, jelekért és csodákért… de vajon tudjuk-e, hogy mi történik, ha ez az imádság meghallgattatik? Vajon készek vagyunk-e, és valóban szeretnénk-e Ézsaiás tapasztalatát: „Jaj nekem! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan nép között lakom…” Amint imádkozunk, fel kell hogy tegyük magunknak a kérdést: vágyjuk-e, akarjuk-e, hogy először bennünket üssön szíven az Úr szentsége, és a mi elveszett és tisztátalan voltunk? Azt hiszem, ezt nem fogalmazzuk így meg, és nem várjuk, hogy ha eljön, először bennünket hív komoly és fájdalmas bűnbánatra. Amint imádkozunk a Szentlélek kiáradásáért, az Ige növekedéséért, legyen bennünk a vágy: Uram, mutasd meg szentséged, mutasd meg elveszettségem, mert te mindennél fontosabb vagy!
Miben hív ma bennünket az Úr megtérésre? Mi az a „nyúlós és ragacsos”, hozzánk tapadt, bennünket lehúzó, megszégyenítő valóság, amiről ma azt mondja a szent Isten: azért vagy itt, hogy ma ezt leoldjam rólad és megtisztítsalak? Hol ítél meg bennünket azzal, hogy csak maszatolunk és jelenségeket átnevezünk, de egyértelmű szavát és igazságát nem vállaljuk? Mit mond nekünk, személyesen, a képmutatásról, a testvéreink, a ránk bízottak, vagy éppen a vezetőink félrevezetéséről? Térjünk meg abból, amit megítél, amiben becsaptuk egymást –és legfőképpen azt hittük, hogy becsaphatjuk a Szentlelket… Jöjjünk így elé az úrvacsorai közösségben!
Amint Szentlelkét kiárasztja ránk, amint megláttatja valós voltunkat, amint megtérésre hív és megtisztít, egyszer csak meghalljuk mi is kérdését: „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?” És akkor így válaszolhatunk: „Itt vagyok, engem küldj!” ÁMEN!
Lovas András

A hegytetőket és vízpartokat szeretem a legjobban. Ha lehet, kiülök egy hegytetőre vagy vízpartra, és csendben vagyok. Ezeken a helyeken tudok a legkönnyebben csendben lenni, reflektálni, imádkozni. Egy alkalommal felismertem, hogy e két helyszínben egy valami közös: messze lehet látni, nincs előttem akadály. Talán azért tudok könnyen imádkozni a hegytetőn és a vízparton, mert az imádság ugyanez: messzire nézés, távolba tekintés. Amikor Istenre nézek, amikor Jézusra emelem fel a benső szemeim, akadálytalanul messzire tekintek. Mint a vízparton, ahol semmi sem akadályozza a látást. Mint a hegytetőn, ahonnan ellátunk az alacsonyabb dombok, kisebb hegyek, egyéb akadályok felett. Az imádság erőterében megnyílik a tér, és kitárul a jövő. Jézus Krisztus közelében új perspektívák nyílnak. Ami előtte, mintha egy város falai között lennénk, akadályozott, lezárult, behatárolt volt, az az evangélium valóságában megnyílik, kitárul, lehetőséget mutat – mint a hegytetőn vagy a vízparton.
Az Apostolok Cselekedeteiről írt könyv látszólag sután, kicsit felemás módon és befejezetlenül végződik. Nem győzelmes, hiszen Pál fogoly, nem befejezett, hiszen azzal zárul, hogy hirdeti Isten Országát, de azt nem tudjuk meg, hogy mi lett vele később, nem egyértelmű, hiszen míg egyesek hisznek, mások nem hisznek. Az „Ige növekedését” követtük nyomon az ApCselben majdnem egy éve; és ez a sorozat talán győzedelmesebb résszel is zárulhatott volna. De a lényeg éppen az, hogy nem zárult le. A történetnek nincs vége. Az ApCsel nem úgy adja elénk az első keresztény időket, hogy lássuk a hőskort, aminek vége lett, és legyen mire emlékezni. Sokkal inkább igaz, hogy azért nincs vége a könyvnek - mert az ma is tart. Az evangélium hirdetése, az Ige növekedése, terjedése egyik kultúrából a másikba a mának ugyanúgy története, mint az ApCsel korának. Ezért a ma olvasott utolsó fejezet nem lezárja a Szentlélek hatalmas cselekedeteit, amelyeket az apostolok által hajtott végre, hanem megnyitja a jövőt. Arra hív, hogy magunk is higgyük, Jézus által részesei lettünk Isten eme történetének. Amennyiben pedig nem vagyunk még Jézuséi, meghív bennünket a vele való közösségbe, Isten munkájába. Lássuk hát, hogyan nyílik meg előttünk a tér, hogyan tárul ki a jövő az evangélium valósága által!
I. Az evangélium kitárja előtted a jövőt: minden esemény részese Isten ügyének
Az ApCsel Jézus következő szavaival kezdődik: „Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt, egészen a föld végső határáig.” (ApCsel. 1.8) Bibliamagyarázók felismerték, hogy Lukács ennek a programnak az alapján szerkeszti meg művét. Láttuk, hogyan jött el a Szentlélek, hogyan tanúskodtak Jézusról nagy erővel a tanítványok Jeruzsálemben, majd hogyan jutott el az evangélium Samáriába, és utána még távolabb, pogány városokba, hogy végül megérkezzen az akkori világ központjába, Rómába, ami Jeruzsálemből nézve a föld végső határa. A zsidó ácsmester, a megfeszített Jézus üzenete eljutott a birodalom középpontjába, és Pál apostol minden bizonnyal a császár elé állt, és bizonyságot tett Néró előtt Isten Krisztusban lehajló megváltó szeretetéről és ítélete valóságáról. Vizsgáljuk meg, hogy milyen események vezettek eddig, hogyan jutott el az evangélium – Jézus akaratával egybehangzóan – Rómába!
Ha ma keresztények összeülnék, és meggondolnánk, hogyan lehet Jézus ígéretét valósággá tenni, akkor minden bizonnyal a következő módon járnánk el. A jeruzsálemi gyülekezet presbitériuma összeülne, és megtárgyalná, hogy az evangéliumot hirdetni kell Rómában, és ha ez Urunk akarata, akkor ezt nekünk meg kell tennünk. Először felbecsülnénk az emberi és anyagi forrásokat: kik fognak Rómába utazni és miből? Rövid vita után, hogy vajon ez a lelkipásztorok feladata-e, vagy pedig a presbitereké és gyülekezeti tagoké, valószínűleg arra jutnánk, hogy egy lelkész vezetésével egy csapat induljon útnak. Talán adakozást is hirdetnénk a hosszú és költséges út támogatására, majd imádsággal kibocsátanánk őket. Elvégre így jut el az evangélium a világ egyik részéről a másikra – gondolják sokan.
A mi történetünk azonban valami egészen másról szól. Egy olyan útról, amit emberek ki nem találhattak, meg nem tervezhettek és soha véghez nem vihettek volna. Mert ki gondolta volna, hogy az a Saul nevű ifjú, aki helyeslően jelen volt Jeruzsálemben az első vértanú, István kivégzésénél, egy alkalommal maga találkozik a názáreti Jézussal? Vajon miért kellett ott lennie, és végignéznie, ahogyan István - ajkán Jézus imádságával - meghal? Ki választotta volna őt apostolnak, és milyen körülmények között, ha nem a feltámadott és megdicsőült Jézus, aki ragyogó fényességben jelent meg neki a damaszkuszi úton? Majd évekkel később, amikor a tarzuszi Pál, mert róla van szó, Antiókhiába kerül Barnabás hívására, ki tudta volna előre, hogy Antiókia lesz a pogányok közötti misszió anyagyülekezete, támogató bázisa? Ki tervezhette volna meg, hogy Pál szívében olyan bizonyos legyen harmadik missziói útján, hogy Jeruzsálembe menjen, hogy az sem változtatta meg eltökéltségét, amikor nyilvánvalóvá vált, üldözés és fogság vár rá? Több mint két évig volt fogságban Cézáreában – ki gondolta volna, hogy ez a helyzet, benne a korrupt helytartóval, része annak, ahogy az evangélium Rómába jut? Pál a császárhoz fellebbezett, és ezért fogolyként Rómába szállítják. Az úton hajótörést szenvednek, de Isten ígérete szerint mindenki megmenekül, mintegy ajándékul Pálnak, hiszen neki a császár elé kell állni. Így érkezik meg Pál apostol Rómába, hogy a birodalom szívében is hirdesse a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot. Az evangélium Jeruzsálemből Rómába tehát a legkiszámíthatatlanabb, legváratlanabb fordulatok mentén érkezik. Nem missziói programok, nem vallási hivatalnokok által, hanem a Szentlélek a mindennapi életben, számos ember életében végzett cselekedetei által. Az Ige növekedése nem missziói programok, hanem Isten uralma alatt szervesen kibontakozó életek által történik.
Így tárul fel a jövő, nyílik meg a tér annak, akinek élete összefonódott Jézus Krisztussal, az evangéliummal. Jézus követőjének lenni azt jelenti, hogy meghaltunk és feltámadtunk Jézussal együtt, ezért életünket a vele való közösségben éljük, annyira, hogy ő él bennünk. Ennek az a jelentősége, hogy a Jézussal való kapcsolat, a hit, nem csak egy dimenziója, egy rétege az életünknek, hanem a lényege. Ha ez a titok kibontakozott bennünk, ha ez gyökeret vert bennünk – és csak akkor! – éljük meg a nagy titkot: az evangélium új perspektívát nyit számunkra, hiszen felismerjük, életünk minden eseményéhez köze van. Ahogyan Isten munkája felfoghatatlan, eltervezhetetlen módon bontakozott ki Pál életén keresztül, hasonlóan elrejtett, titokzatos módon mozdul előre a mi életünk eseményein keresztül. Minden kérdés, amit felteszünk, minden helyzet, amellyel szembetaláljuk magunkat, minden öröm és fájdalom, minden kudarc és minden siker teológiai kérdés is egyben: Uram, mit cselekszel? Mit akarsz, hogy cselekedjem? Nem értem, ami történik, de bízom benned, hiszen mindent kezedben tartasz. Uram, az életem a te életed, a te életed az én életem, legyen meg rajtam keresztül, általam is a te akaratod! Lesslie Newbigin így fogalmazza ezt meg: "Az, hogy hogyan értjük az emberi életet, azon múlik, milyen elképzelésünk van az emberiség történetéről. Mi az igazi/valóságos történet, aminek az én történetem része?" Ha hiszem, hogy az emberiség története Isten teremtésének és megváltásának a története, és hiszem, hogy Jézus Krisztus ebbe hívott meg, ebbe váltott meg, erre ruházott fel Szentlelkével, akkor az evangélium minden helyzetben csodálatos perspektívákat nyit.
II. Az evangélium szabaddá tesz: nem mindenki hisz, és ez nem a te felelősséged
Ugyanakkor, ha valaki élete eseményeit az evangélium fényében látja, hiszen el tudja mondani Pállal, hogy élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus (vö. Gal. 2.20), akkor ezzel nagy felelősséget és terhet vett magára. Tudniillik ha az egész élete Krisztus, nem tud könnyen továbblépni azon, hogy míg egyesek hisznek Jézusban, tehát élnek, mások nem hisznek, tehát elveszettek. Figyeljük meg, mit kezd ezzel a helyzettel az apostol!
Pál, azonnal amint Rómába érkezik, háziőrizetben lévén magához hívatja a zsidó vezetőket, tisztázza előttük fogságba kerülésének körülményeit, és hogy miért kell a császár elé állnia. Kitűznek egy napot, amelyen „Pál bizonyságot tett előttük az Isten országáról, és reggeltől estig igyekezett őket meggyőzni Jézusról Mózes törvénye és a próféták alapján.” Az egész napot felölelő tanítás, evangéliumhirdetés, beszélgetés és vita eredményét Lukács így foglalja össze: „Egyesek hittek a beszédének, mások meg nem hittek.” Jézusnak, Pálnak, az apostoloknak, és azóta mindenkinek, aki az evangéliumról bizonyságot tesz másoknak hasonló a tapasztalatuk: egyesek hisznek, mások meg nem hisznek. Míg a „másoknak” ez nem különösebb probléma, annak, aki az evangéliumot élet-halál kérdésnek tartja, fájdalmas és megkerülhetetlen a kérdés: hogy lehet, hogy egyesek nem hisznek? Hogyan lehetséges, hogy elfordulnak attól a Jézustól, aki az élet? Különösen nehéz ez annak, aki szeretteinek próbál bizonyságot tenni. Jézus Krisztus lett számomra az élet – hogyan lehetséges, hogy szüleim nem értik, és nem fogadják el ezt az életet? Megnyílt a szemem saját elveszettségemre, megismertem szívem romlott voltát, és ezzel együtt felragyogott előttem és bennem Jézus Krisztus minden mocskot eltörlő, áldozatos szeretete – hogyan lehetséges, hogy vannak, akik évtizedek óta templomba járnak, és nem ismerik, miről beszélek? A barátom egészen közel került ahhoz, hogy rábízza életét az Úrra – majd egy hirtelen esemény egészen más irányba fordította. Miért? Valamit elrontottam talán? Ismerünk olyanokat, akik súlyos nehézségbe kerülve Istenhez fordultak és megtértek, de olyanokat is, akik éppen így veszítették el a hitüket… Mit kezdjünk a Pál apostol által is ismert valósággal: „Egyesek hittek a beszédének, mások meg nem hittek.”
Az apostol kemény szavakkal illeti népének tagjait: „Helyesen szólt a Szentlélek Ézsaiás próféta által atyáitokról, amikor ezt mondta: Menj el ehhez a néphez, és mondd meg: Hallván halljatok, és ne értsetek, látván lássatok, és ne lássátok meg! Mert megkövéredett e nép szíve, és fülükkel nehezen hallottak, és szemüket behunyták, hogy ne lássanak szemükkel, és ne halljanak fülükkel, szívükkel ne értsenek, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket. Vegyétek tehát tudomásul, hogy a pogányoknak küldetett el Istennek ez az üdvössége. Ők pedig meg is fogják azt hallani.” A zsidó vezetők elutasítása Jézus iránt nem másból, mint szívük keménységéből fakad. Hallanak, de nem akarnak meghallani. Látnak, de nem akarnak meglátni. Mivel kemény a szívük – ez az igazi ok! – becsukják fülük és behunyják szemük. Lehet, hogy ezt nem mondják így ki, csak újabb és újabb bizonyítékot várnak, csak újabb és újabb kérdéseik támadnak, és mindegyikkel kapcsolatban azt gondolják, ha majd arra választ kapnak, hisznek. De amint megértenek valamit, ott a következő kifogás… Mert nem akarnak megtérni, és nem akarnak az Úr által meggyógyíttatni. Pál apostol ezekkel a kemény szavakkal nem önmagát kívánja igazolni. Nem hárítja a felelősséget, és nem is vádaskodik. Nem saját kudarcából, vagy frusztráltságából, esetleg sikertelenségéből szól. Nem is saját szavait használja, hanem azt a nyelvet, amit kijelentett a Szentlélek már évszázadokkal korábban, hiszen a szív keménysége, a tudatos ellenállás, a hitetlenség választása ugyanaz volt minden időben.
Az evangélium, ami kitárja előtted a jövőt, kitágítja a teret, új életet, új lehetőséget ad, nem oldja fel a mi emberi szemeink előtt Isten titkát, amelyet az Úr magának tartott meg: egyesek hisznek bizonyságtételedre, mások pedig nem. De a Pál által (előtte Jézus által is) idézett ézsaiási szavak magyarázatként érkeznek a vergődő, gyötrődő szívnek. Az Úr Igéje terjed, növekszik akkor is, ha egyesek elutasítják azt. A hivatalosak elfordulnak, de a megvetettek, a lenézettek, az utolsók befogadják az Urat. Ez a valóság az evangélium valósága, amit megtapasztalt Jézus, Pál, az apostolok, és mi is…
III. Az evangélium fényében a korlátok nem jelentenek korlátot
A befejező kép az ApCselben éppen az, ami a befejezetlenségre mutat: „Ő pedig ott maradt két teljes esztendeig saját bérelt szállásán, és fogadta mindazokat, akik felkeresték. Hirdette az Isten országát, és tanított az Úr Jézus Krisztusról, teljes bátorsággal, minden akadályoztatás nélkül.” Lukács az apostol teljes szabadságát hangsúlyozza abban, hogy az evangéliumot hirdeti. Nem hangsúlyozza azt, hogy Pál ebben a két évben továbbra is fogoly, és egy római katona felügyeli a háziőrizetben éjjel és nappal. Nem szól arról, hogy Pálnak egyszer a császár elé kell még állnia, akinek ítélete élet vagy halál kérdése lehet az apostol részére. Azért nem, mert mindezen korlátok ellenére az apostol szabad volt abban, amire Isten elhívta. Sőt, nem pusztán korlátai ellenére volt szabad Jézus Krisztusról bizonyságot tenni, hanem éppen azok által nyert lehetőséget. Hiszen más módon nem lett volna esély arra, hogy a birodalom uralkodója, Néró előtt tegyen bizonyságot Jézusról. Az akkori világ legrangosabb városának legrangosabb bíróságán, a legnagyobb tekintéllyel bíró ember előtt hirdette Pál a megfeszített és feltámadott Krisztust. Szabad emberként nem tehette volna.
Volt azonban az evangélium hirdetésének egy másik dimenziója is, amelyet szintén korlátainak köszönhetett. A mai napig keresztények százmilliói, milliárdjai olvassák azokat a leveleket, amelyeket Pál kényszerű helyzetéből, a fogságból írt. A három legfontosabb börtönlevél, az efézusi, a filippi és a kolossébeli gyülekezetnek írt levele. Ezeket a leveleket olvasva érezzük a Jézus Krisztusban való hit atmoszféráját, azt, ahogy a fogoly Pál újra és újra a Krisztusban való örömről tesz bizonyságot, ahogy megvallja, hogy minden hatalom felett Krisztus az Úr, ahogy békességre és megelégedettségre hívja az olvasókat. Szavait éppen az teszi elmélyültté és hitelessé, hogy valóban kiszolgáltatott helyzetben ír. Bezártságában Krisztus örömére nyílt fel az élete, a római hatóságoknak való alávetettségben mindennél világosabban meglátja, hogy Jézus a kozmikus Úr, erőtlenségében feltárul előtte az Úr ereje és hatalma. Kész szenvedni az evangéliumért, korlátok közé kerül az élete, és ez, paradox módon, annál nagyobb szabadságot nyit meg számára.
Az evangélium fényében a korlátok nem jelentenek korlátot. Amikor Krisztushoz emeled tekinteted, amikor messze nézel – hegyen, vízparton, de akár a négy fal között, bezárva – megnyílik előtted az evangélium eme nagy titka. Ahol úgy láttad, minden bezárult, egyszer csak csodás távlatok nyílnak. Ahol azt hiszed, minden elveszett, váratlanul a legtöbbet, Istent magát nyered meg. Amire nézve az látszik, hogy nincs jövő, ott, mintegy a halálból a feltámadás által, jövő nyílik. Ahol nem volt ösvény, út fakad, ahol sivatag volt, forrás buzog. Így nyílik meg előttünk a tér, így tárul ki a jövő az evangélium, Jézus Krisztus valósága által! ÁMEN!

Pál apostolt, mint foglyot, Rómába szállítják, hogy a császár (Néró) ítélkezzen ügyében. A hajóút nem mindennapi: hatalmas viharba kerülnek, majd hajótörést szenvednek. Végül mindenki megmenekül, és a fogoly Pál is eljut Rómába. Bibliamagyarázók megjegyzik, hogy Lukács leírása, aki maga is nyilvánvalóan részese volt az eseményeknek, az egyik legrészletesebb leírását adja a korabeli hajózásnak, technikai lehetőségeknek és megoldásoknak. Azonban az is bizonyos, hogy neki, aki az ApCselt megírja, más célja volt a részletes beszámolóval. Mit akar elmondani, mire akarja irányítani az olvasók figyelmét? Mi ennek a kínkeserves utazásnak, szerencsés kimenetelű katasztrófának az üzenete? Mit akar a Szentlélek az Igén keresztül kijelenteni számunkra, és miben, hogyan hív változásra? Meggyőződésem szerint ezekre a kérdésekre abban a mondatban rejlik a válasz, amit Isten angyala mond Pálnak: „Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón.” Pálnak a császár elé kell állnia, és ezért meg fog érkezni Rómába. Ez a „kell” Isten „kellje”, Isten döntése, Istentől való küldetés. Pálnak jézusi küldetése van: a római császár előtt kell bizonyságot tennie. Ez az az isteni bizonyosság, ami átjárja az egész szakaszt. A történet tehát a következő kérdést veti fel nekünk: Mit jelent, ha valakinek az életét át- meg átjárja az Istentől való küldetés bizonyossága? Konkrétabban: hogyan láthatja a küldetéses ember a váratlan, nehéz eseményeket? Hogyan viselkedik a küldetéses ember ezekben a helyzetekben? Milyen hatással van a küldetéses ember másokra?
Persze ma sokan óvatosak, amikor arról esik szó, hogy valakinek küldetése, missziója van, különösen akkor, ha mindez a kereszténységhez kötődik. Sokakban fanatikus, másokon átgázoló, türelmetlen, sőt, erőszakos ember képe jelenik meg, akivel nem lehet szót érteni, vitázni. Erős gyanakvás, sőt, lenézés kíséri azokat, akik olyan mértékben azonosulnak egy üggyel, hogy az életük céljává, küldetésévé válik. A másik oldalról küszködünk az ürességgel és az értelmetlenséggel. Vannak rövid távú célok, vágyak, kiélt vagy ki nem élt szenvedélyek; de mi az, amiben minden elnyeri végső célját és tartalmát? Miközben egy idő után fárasztó rövid távú élményekért és élményekből élni, mindig újakat találni, ijesztő lehetőség egy „nagy küldetésnél” egyszer és mindenkorra lecövekelni. Lássuk, mégis, hogy milyen gyümölcse van egy „nagy küldetésnek”, a jézusi misszióval való azonosulásnak!
I. Hogyan láthatja a küldetéses ember a váratlan és nehéz helyzeteket?
Hogyan került Pál, fogolyként, katasztrófahelyzetbe, és mit tud kezdeni mindezzel? Ennek a kérdésnek két aspektusát is meg kell vizsgáljuk: az egyik saját döntésének értékelése, a másik a rajta kívül álló események értékelése.
Amikor harmadszor hallgatták ki Pált, Fesztusz római helytartó, valamint Agrippa király a következő megállapításra jutottak: „Semmi halálra vagy fogságra méltó dolgot nem tett ez az ember. … Szabadon lehetne bocsátani … ha nem fellebbezett volna a császárhoz.” Pál, a viharba került fogoly tehát szabad ember lehetne, ha korábban nem hozott volna olyan döntést, hogy – élve jogaival, mint római polgár – a császár ítélőszéke elé kéri magát. Mindez akkor történt, amikor Fesztusz először hallgatta ki, miután meghallgatta az őt vádoló jeruzsálemi zsidókat is. Fesztusz, mivel újonnan kirendelt helytartóként kedvébe akart járni a zsidóknak, lehetőséget adott Pálnak arra, hogy Jeruzsálembe vigyék, és ott ítélkezzen felette (25.9). Pál azonban átlátta a helyzetet, és valószínűleg joggal tartott attól, hogy ha Jeruzsálembe viszik, akkor könnyen születhet számára káros ítélet a római helytartó és a zsidó vezetők politikai játszmáinak következményeként, és ettől – joggal – szerette volna megkímélni magát. Ezért a császárhoz fellebbezett.
A viharban, az egyre reménytelenebb helyzetben azonban micsoda kérdések gyötörhetnék mindezek után: Elrontottam? Tévedtem? Már akár szabad is lehetnék? Lehet, hogy elveszek? Talán azért van a vihar, mert rosszul döntöttem? Persze Pál nem teszi fel ezeket a kérdéseket. Mégpedig azért nem, mert tudja, hiszen Isten már korábban kijelentette neki, hogy Rómában kell bizonyságot tennie a császár előtt (23.11). A jézusi küldetés bizonyossága megvédte őt azoktól a kárhoztató, gyötrő, önmarcangoló gondolatoktól, amelyek olyan ismerősek a számunkra, amikor valami rosszra fordul. Pál, a küldetéses, vagy inkább a jézusi küldetésben élő ember teljes szabadsággal tekint múltbeli döntésére. Nem bizonytalanodik el emiatt, nem tépelődik. Tudja, hogy miért tart Rómába.
De azonnal itt vannak a következő kérdések: hogyan vezethetnek véletlen események életveszélyes helyzetbe? Mi lett volna, ha a százados hallgat Pálra, aki óvta őket útjuk folytatásától? Mi lett volna, ha Isten máshogy intézi a dolgokat, és mégsem csap le az Eurakviló? Mi lett volna, ha Pál imádkozik, a helyzet megoldódik, a vihar lecsendesül, és megmenekülnek? Emberek felelőtlenségének, pénzéhségének (a kormányos és hajótulajdonos döntése mögött ez áll), az időjárás szeszélyeinek, a meglévő technikai-műszaki élhetőségeknek van kitéve az életünk? Milyen elhordozhatatlan, amikor mások hanyagsága miatt, vagy más, rajtunk kívüli okok miatt kerülünk kritikus helyzetbe. Milyen kétségbeesett módon próbáljuk ilyenkor magunkat kiverekedni a nehézségből… Milyen elkeseredett gyűlölettel tudjuk gyűlölni azt, akinek felelőtlensége áll bajunk mögött… Milyen könnyen elfordulunk Istentől, mondván, hogy semmit nem tesz, pedig bármit megtehetne… A történet azonban arról szól, hogy minden annak fényében történik, hogy Pálnak küldetése van. Az őt elküldő Jézus nem állította meg a rossz döntést, nem térítette el a vihart, és nem is csendesítette el egy szóval, amint korábban megtette. De mégis minden véletlen, minden meggondolatlanság, minden kiszámíthatatlanság egy pontra mutat: „Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón.” És Pál ennek a bizonyosságával éli végig a kétségbeesés napjait.
Az események értelmet nyernek a küldetéses ember számára. Aki azzal a bizonyossággal éli az életét, hogy ebben a világban nemcsak céltalan ténfereg, sőt, még nem is csak neki magának vannak céljai, hanem egy hatalmasabb erő és akarat eszköze, valaki olyan szolgálatában áll, akié minden hatalom, és akiben jelen van a legteljesebb szeretet, az ennek fényében viszonyul a súlyos helyzetekhez is. E a mély, belső, mindent felülíró meggyőződés és tapasztalat szabaddá teszi, hogy úgy lássa az eseményeket, mint amelyek Isten céljait és akaratát szolgálják. Még akkor is, amikor mások hibáznak, amikor természeti csapás érkezik, amikor látszólag Isten semmit sem tesz. Ha pedig küldetéses emberként így tudunk tekinteni körülményeinkre, akkor másképpen is fogunk cselekedni. Akkor nem azon leszünk minden erőnkkel, hogy elutasítsuk magunktól a nehéz helyzetet, hogy kikerüljük vagy letagadjuk azokat. Akkor nem csak addig jutunk, hogy önmagunkat, másokat vagy Istent vádoljuk. Ha megéljük a jézusi küldetés valóságát, egészen más emberként fogunk megjeleni egy-egy helyzetben.
II. Hogyan viselkedik a küldetéses ember a nehéz helyzetekben?
Ahhoz, hogy Pál fellépésének jelentőségét és erejét igazán értékelni tudjuk, fontos, hogy átérezzük, milyen helyzet alakulhatott ki a sok napon át tartó sodródás következtében. Lukács azt írja, hogy végül elveszett a megmenekülés minden reménye. A körülményeket szemléletesen elénk adja Kenessey Béla írása:
„A hajó fenekében helyezték el a sok száz tonna búzát, általában cserépedényekben (amforákban). A raktár fölött, a fedélzet alatt volt az ún. fedélköz, egy alacsony, sötét, levegőtlen, kb. 300 nm-es helyiség, homokkal fölszórva. Itt szállásolták el az utasok túlnyomó többségét, a személyes holmijukkal együtt, a puszta földön. … Képzeljük el azt a bizonyos 300 nm-es helyiséget. Több mint 200 férfi és nő, öreg és fiatal fekszik, ül, kuporog a padlón. Vagy inkább csúszkálnak, gurulnak jobbra, balra, előre, hátra, ahogy a hullámok döntögetik a hajót. A mélyebben lévő részeken többarasznyi víz. A padlót homok helyett hányadékkal, ürülékkel, vizelettel kevert sár borítja. Még az a néhány ember, aki nem hajlamos tengeri betegségre, az is rosszul lesz a bűztől. A szellőzők lezárva, hogy legalább ott ne ömöljön be a víz. A lámpák kioltva, tűzveszély miatt. Minden nedves, minden hideg. Enni, inni senki se kíván, de még ha kívánna is, nincs ereje elvergődni a vizes hordóig, vagy kibontani a batyuját. Kiéhezett, belülről kiszáradt, kívülről tönkreázott, kihűlt élőhalottak. Egy darabig még aggódtak, hogy meddig tart ez, meddig bírja a hajó, hová vetődnek, sziklák, homokzátonyok vagy mocsarak várják-e őket? Sopánkodtak, siránkoztak, veszekedtek, káromkodtak, imádkoztak az isteneikhez. De két hét után már alig van, aki még gondolkozni képes. A legtöbben se éber, se alvó, kábult tompaságban hevernek.
A legénység a fedélzeten egy kicsit jobb helyzetben van a tengeribetegség szempontjából. Őket az állandó szivattyúzás, vízmeregetés, a lékek tömködése, a menthetők mentése merítette ki halálosan. No meg a dermesztő szél, az átcsapó hullámok, a folytonos kapaszkodás az életért. És a tudat, hogy minden hozzáértésük dacára tehetetlenül ki vannak szolgáltatva az elemeknek, fogalmuk sincs, hol járnak, és hogy mikor és hová fognak megérkezni.
A szakértők szerint tengeri katasztrófáknál három tényező számít: a) a hajó műszaki állapota, b) a rajta lévő személyek, mint egyének, és c) a személyek, mint közösség, azaz a legénység. Bármelyik meggyengül, az pusztulással fenyegeti a másik kettőt is, de ha azok jól működnek, képesek lehetnek a harmadikat is helyreállítani. A mi esetünkben egyértelműen a b) a leggyengébb láncszem. A tengeri betegség, a hideg, a félelem hatására az emberek föladták a harcot. Egy erőskezű parancsnok egy ideig még működtetheti őket, mint legénységet, de csak idő kérdése, hogy a parancsaira ne mozduljon senki, az üvöltözésére közönyös tekintetek válaszoljanak, a kérlelésére érthetetlen motyogás legyen a válasz. Ha pedig eljött ez a pont, innen már csak egy lépés, hogy maga a hajó is „föladja”, lassan megteljen vízzel és elsüllyedjen. Az egyén, majd a közösség szétesését a hajó szétesése követi.”
Mindezek fényében óriási jelentőségű az az erő és bizalom, amelyet Pál a jézusi küldetésből merít: „Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón. Ezért bizakodjatok, férfiak! Én hiszek Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta. Egy szigetre kell kivetődnünk.” Pál egy névtelen fogoly ebben a történetben. Nem híres és ismert apostol, hiszen a hajótulajdonos, a legénység, a római katonák, vagy az utazók többsége mit sem tud még arról a zsidó Jézus-követő szektáról, aminek Pál meghatározó vezetője. Talán furcsállják is, hogy korábban beleütötte az orrát utazási terveikbe. Ezen a ponton viszont ő emelkedik ki első számú vezetőként. Ő tartja a lelket a kimerült és reményvesztett emberekben. Amikor a hajósok szökni akarnak a mentőcsónakkal, ő lesz az, aki kezdeményezi ennek megakadályozását, és ezzel lényegében irányítja a római katonákat. Amikor eljön a partra vetődés ideje, Pál az, aki evésre bírja a kimerült népeket, ami nélkül biztosan elpusztulnának a kritikus órában. Azt látjuk tehát, hogyan fakad az isteni küldetésből a katasztrófa helyzetben vezetői szerep. Látjuk, hogyan állítja Isten vezetőként egy-egy helyzetbe azt, aki küldetésének bizonyosságában jár, és aki hallja az Úr hangját. Ugyanezzel találkozunk mindazok beszámolóiban, akiket Isten gyermekeiként náci koncentrációs táborba, vagy a Gulágra deportáltak: Corrie Ten Boom, Gulácsi Lajos, vagy Visky Ferenc a kommunista Románia börtönében: Isten pásztorai, az Úr vigasztalói, Jézus felkent vezetői lesznek az embertelen körülmények között. A mély meggyőződés, hogy akárhol, akármikor Isten küldöttei, felemelte őket, kiemelte a többiek közül, erőt és célt adott nekik a lehetetlenben.
Az Úrtól való mély meggyőződés, hogy ő mindeneket kezében tart, erőt ad ahhoz, hogy felülkerekedjünk a nyomorúságos helyzeteken, és világos elmével, reménységgel és békességgel éljük meg azokat. Nem saját erőfeszítésünk, önmagunk által gerjesztett hitünk áll e mögött, hanem az a csoda, ahogy Jézus megjelenik és közel jön ilyenkor a benne bízóhoz. A legjelentéktelenebb ember, aki a társadalom értékítélete szerint gyenge, bolond, együgyű és súlytalan, egyszer csak másokat meglepő békével és józansággal hordozza a legnehezebb terheket. És természetesen ez nem csak neki, hanem másoknak is sokat jelent.
III. Milyen hatással van a küldetéses ember másokra?
Isten angyala azt mondta Pálnak: „Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón.” Az, hogy Pálnak a császár elé kell állni, hogy bizonyságot tegyen Jézusról, összekapcsolódik azzal, hogy útitársai is megmenekülnek. Pálnak életben kell maradnia, ez isteni küldetése, és ezért életben maradnak a többiek is, mintegy „ajándékul” az apostolnak. Hogyan értelmezzük ezt? Hogyan múlhat a többiek élete Pál életének megtartásán? Azt jelenti ez, hogy az Úrnak nem is fontos a többi ember, egyedül csak az ő misszionáriusa?
A korábban elhangzottak fényében tény, hogy Pál, a küldetéses ember, megmentette a hajón utazókat. Ilyen értelemben kapta őket ajándékba: szavai, cselekedetei által életek menekültek meg a biztos pusztulástól. Ugyanakkor az is tény, hogy Pált az általa megmentett százados menti meg akkor, amikor a katonák le akarják mészárolni a foglyokat. Mindez pedig gyönyörűen rámutat arra az igazságra, hogy miközben a küldetésben élő ember megment másokat, ugyanakkor rá is szorul a többiekre. Jézusi küldetéssel élni, és ezáltal mások számára áldássá, nehéz helyzetekben ajándékká lenni semmiképpen sem jelenti azt, hogy mi nem lennénk rászorulva a Jézust nem ismerő emberekre. Pogány és keresztény egymásra utaltak ebben a történetben. Életük, útjuk, gondjaik, örömeik nem választhatók el élesen egymástól. Azzal, hogy Isten kellje Pált Rómába viszi, Pál nem lett független mindazoktól, akik tudatosan még nem Istennek ebben a kelljében élik az életüket. A küldetéses ember által az Úr megmenekülést szerez másoknak, ugyanakkor nem tekinthet úgy magára, mint akinek nincs szüksége azokra, akik még nem ismerik Jézust. Ez ad a küldetéses embernek igaz alázatot; tudja, hogy Isten még az őt nem ismerőket és nem szolgálókat is használja abban, hogy őt megtartsa. Azért, mert felragyogott szívében a jézusi küldetés gyönyörű bizonyossága, még nem vétetett ki ebből a világból, és nem lett függetlenné másoktól. Egy hajón összezárva utazunk mindannyian, keresztények és nem keresztények…
A küldetésnek ez a kibontakozása Pálban nem más, mint Jézus Krisztus valóságának kibontakozása. Pálnak, a küldetéses embernek elsősorban nem küldetése, feladata van, hanem Istene és Ura: Jézus. A küldetés nem más, mint a Jézussal való igaz és hiteles kapcsolat megnyilvánulása. Ebben a kapcsolatban hallja meg újra és újra, mit cselekszik az Úr. Nincs küldetése a Jézussal való kapcsolaton túl, nem is lehet. Nem egy ügy fanatikus megszállottja, hanem a megfeszített Isten megkegyelmezettje. Egykor fanatikus volt, bízott igazában, és ezért mindenkin kész volt átgyalogolni. Most kegyelmet nyert bűnös, aki mindenben átengedte magát annak az Istennek, aki feltámadt a halálból. Ő áll ma előtted és ő beszél most veled. Legyél bármilyen ügynek fanatikus megszállottja, lángoló szívű követe; legyél céltalanul ténfergő, vagy szomjazva kereső: ő hoz célt, értelmet, tartalmat az életedbe. Legyél elveszett a súlyos körülmények között, vagy legyél éppen magabiztos, hiszen nincs vihar az életedben; legyél mások szemében lenézett és jelentéktelen, vagy legyél éppen sokak által elismert vezető; legyél olyan ember, aki csak önmagát szolgálja, vagy legyél az, aki másokért ég el, ma Jézus téged hív a maga szolgálatába, az ő küldetésébe, a vele való közösségbe. Bejelenti rád az igényét, megragadja szívedet, rád helyezi kezét. Pállal együtt neked is szól: „Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón.” Ámen!

A kereszténység szíve az evangélium – de vajon mi az evangélium? Sokak szerint valamiféle dogma, amit hinni kell, hiszen a kereszténység – szemükben – nem mást, mint egy olyan hitbeli rendszer, amit gondolkodás nélkül el kell fogadni. Mások azt hangsúlyozzák, hogy az evangélium elsősorban nem merev tan, hanem megszólító üzenet; az evangélium szó jelentése is „jó hír”. Az üzenet arról szól, hogy Jézus Krisztus, Isten Fia eljött ebbe a világa, meghalt, feltámadt, és aki belé veti bizalmát, bűnbocsánatot, szabadulást, örök életet kap. Ugyanakkor igaza van azoknak a fenntartásoknak, amelyek azt hangoztatják, hogy veszélyes az a hit, amely az evangélium elfogadása által azonnal bűnbocsánatot ígér mindenkinek, hiszen olyan könnyű a visszaélés ezzel: vétkezünk, megbánjuk, bocsánatot nyerünk, hogy újra vétkezzünk, megbánjuk, és bocsánatot nyerjünk, és így tovább… tehát az evangéliumnak életté kell lennie, nemcsak egy befogadott üzenetté. Az evangélium azonban még ezen is túlmegy, hiszen több, mint valamiféle erkölcsiség vagy életmód: az evangélium szíve, lényege egy személy, Jézus Krisztus, a vele való közösség. Ez a közösség megjelenik az élet átformálódásában, a bűnbocsánat, az örök élet és egyéb ajándékok feletti hálában, valamint hitünk megfogalmazásában. A mai szakasz azt mutatja be, hogyan jelenik meg az evangélium, mint életformáló erő két ember életében. Először azt látjuk, hogy mi az evangélium egy olyan személy élettörténetében, aki a Jézus Krisztussal való kapcsolatra rátette az életét, majd azt vizsgáljuk meg, hogyan találkozik az evangélium változásra hívó valósága egy olyan emberrel, akit komolyan megérint – de akit végül mégsem ér el.
I. Az evangélium életformáló valósága Pálnál
Pál apostol Milétoszban, amikor már nyilvánvaló volt, hogy Jeruzsálembe utazása veszélyekkel, sőt, bebörtönzéssel fog járni, így szólt: „még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem a futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól … kaptam.”(Apcsel. 20.24) Majd, válaszul az érte aggódóknak, kicsit később így beszélt: „én nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok Jeruzsálemben az Úr Jézus nevéért.” (Apcsel. 21.13). Mindezek alapján nem kérdés, hogy Pál feltette az életét az evangéliumra, Jézus Krisztusra. Jeruzsálemben lázadást szítanak ellene, így kerül római fogságba. Később, egy összeesküvés elől Cézáreába menekítik a foglyot, ahol Félix római helytartó lesz a bírája. Arról olvastunk a mai igében, amikor Félix kihallgatja Pált a Jeruzsálemből érkező vádlók jelenlétében. Hogyan viselkedik az apostol a kihallgatáson, a fogságban? Hogyan viszonyul ahhoz az emberhez, akinek alá van vetve? Hogyan ölt testet magatartásában, szavaiban, döntéseiben az evangélium, Jézus Krisztussal való közössége? Mit jelent a mindennapi helyzetekben (bár a fogság közel sem mindennapi!), ha valaki azt vallja, hogy az evangélium az élete, hogy Jézusért, ha kell, még meghalni is kész?
Pál apostolt nem a változtathatatlanba való belenyugvás, sem valamiféle előre elvégzett mártírsors alakítja, hiszen mindent megtesz azért, hogy megvédje önmagát. Az az ember, aki kész meghalni Jézusért, ha szükséges, nem kész arra, hogy hagyja magát, nem adja át magát passzívan és bénultan támadóinak. Amikor Tertullusz, a vádlója lázadás szítását rója fel neki, Pál apostol pontról pontra megcáfolja azt bírája, Félix előtt. Egyértelműen állítja, hogy semmilyen törvénykezésre okot adó bűnt nem követett el, ha csak az a kijelentés nem büntetendő, hogy a halottak feltámadását hirdeti (tudja jól, hogy ezért egy római helytartó sem ítélné el.) Az apostol több alkalommal él a legkülönfélébb eszközökkel, hogy önmaga ártatlanságát bizonyítsa, ill. magát megvédje. Amikor mint lázadót meg akarják korbácsolni, azonnal arra hivatkozik, hogy római polgár, és mint ilyet, bírósági ítélet nélkül nem fenyíthetik meg (Apcsel. 22.25). Kicsit később, amikor a zsidó nagytanács előtt hallgatják ki, az „oszd meg és uralkodj!” elv alapján egymásnak ugrasztja vádlóit, a szadduceusokat és farizeusokat (23.6). A szadduceusok tagadják a feltámadást és az örök életet, a farizeusok hitének viszont fontos alapköve ez. Pál bedobja, hogy a halottak feltámadása miatt vádolják (hiszen Jézust hirdeti), és azonnal kitör a régi ellenségeskedés a két párt között, aminek árnyékában Pál időt nyer. Nem sokkal ezután unokaöccse segítségével leplez le egy ellene szóló összeesküvést, és menekül meg a biztos haláltól (23.16kk). Ez a néhány példa elégséges annak bemutatására, hogy az evangéliumot megélni, Jézus Krisztust elkötelezetten követni nem jelenti azt, hogy az ember erőtlen, tehetetlen, önmaga megvédésére képtelen, saját érdekeit nem képviselheti. Pál, aki Jézus Krisztusért még meghalni is kész, nem adja magát könnyen ellenfelei kezére. Ezt a magatartást Jézus így fogalmazza meg: „Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.” (Mt. 10.16) Jézus is számos alkalommal megvédte önmagát, akár azzal, hogy „átment közöttük” (pl. Lk.4.30), akár oly módon, hogy fentről való bölcsességgel válaszolva kerülte ki az elveszítésére felállított szóbeli csapdákat (pl. Mt. 22.15kk). Igen, eljött az óra, amikor saját hatalmából és döntéséből átadta magát ellenségeinek és kínzóinak, de látnunk kell, hogy ez az önátadás nem gyengeség, beletörődés, valamiféle végzetbe való beletörődés volt, hanem erőből való szabad tett a világ megváltásának érdekében.
Pál evangéliumi magatartásának azonban van egy másik oldala is. Tudniillik az, hogy úgy éli meg a fogságot, a Félixnek való alávetettséget, mint ami lehetőség annak hirdetésére, akinek szolgálatára mindent feltett. Félix, aki az első meghallgatás után elnapolta az ügyet, később „magához hívatta Pált, és meghallgatta őt a Krisztus Jézusban való hitről.” Az a Pál, aki nem adja magát passzívan és erőtlenül ellenfelei kezére, ugyanakkor a fogságban nem azzal van kizárólag elfoglalva, hogy hogyan szabaduljon meg. Lehetősége lett volna, hiszen Félix „azt is remélte, hogy pénzt kap Páltól, ezért gyakrabban hívatta, és elbeszélgetett vele.” Nem kérdés, hogy Pál, akit Félix könnyű őrizetben tartott, és így látogathatták a cézáreai keresztények, össze tudta volna szedni azt a pénzt, ami Félix megvesztegetéséhez kellett. Ő azonban nem ezt tette, és nem kiszabadulásának körülményeivel volt elfoglalva, hiszen fontosabb cél lebegett a szemei előtt. Az, amit Jézus így mondott: „helytartók és királyok elé hurcolnak énmiattam, tanúbizonyságul nekik és a pogányoknak.” Pál tudta, hogy „jó helyen” van, hogy minden körülményt értékelhet az evangélium oldaláról nézve, és ezért Jézus Krisztust hirdeti Félixnek. Krisztus evangéliuma szabaddá tette őt arra, hogy többet lásson, minthogy saját irháját mentse minden áron. Ő Krisztust látja, Istennek hatalmas Fiát, aki alászállott érte is, az elvakult buzgó fanatikusért, aki meghalt és feltámadt érte is, aki rabja volt kemény, gyűlölködő szívének, és új szívet, új szeretetet, új életet lehelt belé. Ez Pál, az evangélium életformáló erejének hiteles tanúja.
II. Az evangélium életformáló valósága Félixnél
Miután láttuk, hogyan formálja az evangélium egy olyan személy életét, aki a Jézus Krisztussal való kapcsolatra rátette az életét, most azt vizsgáljuk meg, hogyan találkozik az evangélium változásra hívó valósága egy olyan emberrel, aki újonnan találkozik vele.
Pál nemcsak úgy általában beszélt Félixnek a Jézus Krisztusban való hitről, hanem ezzel érintette Félix életének húsbavágó kérdéseit. Nemcsak azt fejtette ki, hogy Jézus a zsidók által várt Messiás, felkent, Isten Fia, akit elítéltek, meghalt, de feltámadt, hogy mindenek bírája legyen, hanem ezzel együtt igazságról, önmegtartóztatásról és jövendő ítéletről is szólt. Nem tudott úgy beszélni a Jézusban való hitről, hogy ne beszélt volna egyúttal, akár indirekt módon is, Félix életéről. Az evangélium sohasem hangzik légüres térben, és Félix, aki érdeklődött, ezzel egy ponton szembesült. Szembe találta magát az igazság követelésével, ő, a felszabadított rabszolga, akiről Tacitus, római történetíró így ír: "Félix egy királyi hivatalt töltött be, miközben egy rabszolga természete uralkodott benne. Telve volt kegyetlenséggel, kapzsisággal, kéjvággyal." Találkoznia kellett a Krisztus arcán felragyogó igazsággal annak a Félixnek, aki korrupt hivatalnokként megvesztegetésre várt Pál szabadon engedése érdekében. Krisztusi igazság ütötte mellbe azt, aki két évig „fogságban hagyta Pált, mert kedvébe akart járni a zsidóknak”, azaz bírói hatalmát saját politikai túlélése érdekében használta. A megfeszített és feltámadott Krisztusban az önmegtartóztatás erényével is szembesül – az a Félix, aki a hírhedten gyönyörű, zsidó származású Druzillát harmadik feleségeként egy zsidó mágus közreműködésével csábítja el törvényes férjétől. Önmegtartóztatásra való felhívással találkozik az a Félix, aki hírhedt volt brutális kegyetlenségéről, ami végül karrierje bukásához is vezetett. Ugyanakkor a Jézus Krisztusban való hittel, az evangéliummal találkozva nem kerülhette el azt sem, hogy a jövendő ítélettel szembesüljön. Azzal a nappal, amikor Jézus – ez a számára nem több, mint egy megfeszített zsidó, akiről a pál-félék azt állítják, hogy feltámadt – mindenható Istenként számon kéri élete minden cselekedetét, sőt, mulasztását, sőt, szíve rezdülését, hiszen teljesen lemeztelenítve, átvilágítva fog majd egy napon előtte megállni. Az evangélium változásra, megtérésre hívó szóként érte el Félixet – és hasonlóan minden időben mindenkit egészen a mai napig – és ez túl sok volt a helytartónak: „Amikor [Pál] az igazságról és önmegtartóztatásról meg a jövendő ítéletről kezdett beszélni, Félix megrémült, és így szólt: Most menj el, de ha alkalmat találok, majd ismét hívatlak.” Félix talán vágyódott, talán valami mozdult a szívében, talán szomjas volt a különös békességgel teli Pál Istene iránt, de ugyanakkor túl nagynak tűnt az ár. Talán el tudott volna fogadni egy olyan „evangéliumot”, amely nem hívja radikális változásra, korábbi élete megítélésére és feladására, de ez az életformáló evangélium, ez a megváltozást követelő Jézus – még ha bocsánatot és ígért – túl nagy falat volt Félixnek. Talán többször gyötrődött, közel került, majd újra távol a két év alatt, amíg Pált fogságban tartotta, de minden alkalommal, amikor már-már majdnem közel engedte magához, sőt, beengedte életébe ezt a Jézust, kristálytisztán látta maga előtt, hogy mi mindent fog elveszíteni. Félix, a felszabadított rabszolga, akinek magasra ívelt a pályája és helytartó lett, rászolgált nevére: "termékeny, sikeres, szerencsés, boldog". Valóban az, hiszen alulról jött és magasra jutott. Ő a "sikeres" ember, aki "szerencsés csillagzat alatt" született. És mégis, amikor a „legnagyobb szerencse mosolygott rá”, amikor Isten úgy intézte, hogy találkozzon Jézus Krisztus páratlan valóságával, kudarcot vall. Hamarosan kegyvesztetté lett a császári udvarban, éppen kegyetlenségei miatt, és elfelejtett, névtelen emberként halt meg.
III. Az evangélium életformáló valósága – és te
Jézus Krisztus evangéliuma mindannyiunk életére nézve kihívás. Senki sem mondhatja, hogy megérkeztem, mert értem a hitbeli igazságot, mert egyszer meghallottam és befogadtam az üzenetet, Jézust, vagy mert bizonyos területen megváltozott az életem. Az evangélium életformáló ereje folyamatosan érkezik, újra és újra megszólít, megváltoztat, újabb és újabb helyzetekben akar kiformálódni bennünk, általunk. Lássunk konkrétan néhány ilyen helyzetet a korábban elmondottak fényében!
Először azokat szólítom meg, akik úgy érzik, hogy erőtlenek és tehetetlenek. Akik felett érzéketlen, kéjvággyal telt, vagy éppen becstelen, korrupt félixek vannak – életük bármely területén. Félix, a sikeres ember ott van a hivatalnokban, akinél nem mozdul az ügyed, amíg meg nem veszteged. Félix ott van a fiatal managerben, aki alulról küzdötte fel magát, hirtelen gazdagodott meg, és nem tekint embernek téged, a beosztottját. Félix ott lehet a főnöködben, és – fájdalom – de ott lehet még a házastársadban is. Azt éled meg, hogy erőtlen vagy, elnyomott, beosztott, kiszolgáltatott. És talán még jobban megzavar, hogy úgy érzed, bár mindened tiltakozik ez ellen e helyzet ellen, mégis, talán még Jézus is ezt várja el tőled: légy csendben, tűrj szótlanul, hiszen ez a krisztusi. Lásd hát az evangélium erejét, Jézus szavát, aki azt mondja, legyetek okosok, mint a kígyó! Bátran védd meg magad, kérjél bölcsességet, erőt, kreativitást, útmutatást abban, ahogy krisztusi módon tudj szembefeszülni azzal, ami gonosz, igaztalan, és megalázó. Jézus ereje nem elgyengít, hanem megerősít, nem meghajlít, hanem megacéloz, nem passzívvá tesz, hanem cselekvésre sarkall. Légy Krisztus bölcs és bátor képviselője ebben a helyzetben! Ne nyúlj hamis és tisztázatlan eszközökhöz, de legyél kész az evangéliumot megosztani a Félixekkel. Ne palástold félelmed azzal, hogy megvetően szólsz róla a háta mögött, hanem meríts erőt Jézusból, és szabadon vállald az evangéliumot szemtől szembe. A legtöbben beosztottak is vagyunk (nem csak vezetők) az élet különböző területein: ott is tartozunk az evangéliummal, ha az valóban az életünk.
Másodszor azokhoz szólok, akiket megütött az evangélium életformáló ereje, közel kerültek Jézushoz, majd egyre jobban megismerve őt, egy ponton megrettentek és megrémültek. Megláttad, hogy ahhoz, hogy Jézust magadhoz öleld, valami (vagy valaki?) mást el kell engedned. Félsz, hogy nem leszel rá képes – mintha neked kellene megszabadítanod magadat. Félsz, hogy ha eloldozódsz a múlttól, - hiszen mindaz, ami mocskos és pusztító már a múlttá lett – milyen örömöd vagy megelégedésed lehet majd, amikor vissza szeretnél menni. Hallgassátok Augustinus szavait, amelyeket erről a küzdelemről, a megtérés nagy harcáról írt: „Így kínlódtam és gyötrődtem és a megszokottnál keményebben vádoltam magamat. Hánytam és vetettem magamat láncaimban, míg végül is egészen elszakadnak: hiszen már alig-alig tartottak, de mégis foglyuk voltam. S te, Uram, szorongattál lelkem legmélyén: szigorú könyörületességeddel megkettőzted a szégyen és félelem fenyítékeit, nehogy ismét elernyedjek … Azt mondottam magamban: ’Most kell megtörténnie – meg kell történnie!’ és szóval már neki is indultam, hogy szándékomat megvalósítsam. Szinte már megtettem és mégsem tettem; de nem estem vissza régi állapotomba sem, hanem egészen közel álltam és lélekzetet vettem s kishíján ott voltam, már-már megérintettem és megfogtam – és nem voltam ott mégsem, nem érintettem meg, és nem fogtam meg. Haboztam, hogy vajjon haljak-e a halálnak vagy éljek az életnek és erősebben fogott a meggyökerezett rossz, mint a még ismeretlen jó. S minél inkább közelgett a perc, amelyben át kellett alakulnom, annál nagyobb félelem szorongatott; de nem szorított vissza, nem is térített el utamról, csak függőben tartott. Régi barátaim: a semmiségek semmiségei s a hívságok hívságai tartottak vissza; belekapaszkodtak a ruhámba: az eleven húsba, és halkan mormogtak: ’Eltaszítasz-e bennünket?’ ’Attól a perctől fogva örök ideig nem leszünk többé melletted’, és: ’attól a perctől fogva örök ideig nem szabad majd ezt vagy azt tenned’. S mire emlékeztettek, Istenem? Tartsa távol szolgád lelkétől mindezt a te könyörületed! Mily szennyre, minő csúfságokra emlékeztettek! Már szinte félfüllel sem hallgattam rájuk; nem szegültek szabadon ellenem, szembeállván, hanem szinte a hátam megett súgdostak s mintegy lopva rángatta, hogy hátratekintsek indultamban. De mégis késleltettek engem, aki tétováztam, vajjon kitépjem-e magamat karjaikból, és lerázzam őket s odasiessek, ahová elhívattam; mert a szenvedélyes megszokás azt kérdte tőlem: ’Gondolod-e, hogy nélkülük is megleszel?’” (Szent Ágoston Vallomásai, Parthenon, 1944. Második kötet, 158,160) És ebben a helyzetben Augustinus isteni indíttatásra, kinyitotta a Bibliát, és ahol ráesett a szeme, olvasni kezdte. Abban a szakaszban Krisztus igazsága, szeretet és tisztasága olyan erővel ragadta meg és hatolt be szívébe, hogy minden kétely és küzdelem semmivé lett, és a bizonyosság hatalmas erővel tódult a szívébe. Igen, ezt jelenti magunkhoz ölelni Krisztust, ezt munkálja mai s Jézus közöttünk, és ha úgy vagy, mint Augustinus, ne a rémület, hanem Isten szeretete és hívása legyen ma Úrrá benned! ÁMEN!

Pál búcsúbeszédének minden részlete életszagú. Messziről látszik, hogy nem a szentíró által megkomponált beszéddel találjuk magunkat szemben. Lukács, aki mindezt lejegyzi, szemtanúként van jelen Milétoszban, ahová Pál elhívja annak a gyülekezetnek a vezetőit, amelyben két éven keresztül hirdette az evangéliumot. Két év alatt a közös örömök és kudarcok, eredmények és veszteségek mély szeretetkapcsolatban forrasztották egybe az apostol és a gyülekezet tagjai szívét. Pál azonban, a Szentlélektől vezetve, sőt, kényszerítve, Jeruzsálembe tart, ahol fogság és üldöztetés vár rá. Éppen ezért a búcsú nem mentes a heves érzelmektől: könnyek, ölelések, csókok és imádság kíséri.
Egy távozó vezető a helyébe lépő vezetőknek intézett szavait olvastuk. Pál beszél arról, hogy mit tett Efézusban, hogyan volt jelen közöttük. Szól arról, ami az efézusi gyülekezetvezetőkre (presbiterekre, azaz pásztorokra) vár a jövőben. Mégis, mindaz, amit Pál kifejt, nemcsak egy gyülekezet vezetésére áll, hanem minden vezető, azaz mindenki, aki felelősséget hordoz, akire mások rábízattak, tanulhat belőle. Isten Igéje arra hív ma bennünket, hogy legyünk krisztusi vezetők. Először azt járjuk körül, hogy mit jelent krisztusi vezetőnek lenni? Majd azt vizsgáljuk meg, hogyan bontakozik ki ez a vezetés az életünkben, melyek ennek jellemzői? Végül tegyük fel a kérdést: ha minden vezetői felelősségtől megszűnünk egy napon, milyen búcsúzást álmodunk arra a napra?
I. A krisztusi vezető minden szerepében Jézust szolgálja
Milyen értelemben mondhatjuk el Pálról, hogy krisztusi vezető? Efézusi szolgálata annyira gyümölcsöző volt, hogy mind munkatársa, Lukács, mind ellenfele, Demetriosz megállapítják, hogy igehirdetése, tanítása egész Kis-Ázsiában tömegeket nyert meg. (ApCsel. 19.10, 26). Ennek az a magyarázata, hogy Efézusban, központi város lévén, sokan fordultak meg a közelebbi-távolabbi városokból, és közülük számosan Krisztus követőiként tértek haza. Az efézusi szolgálat következtében gyülekezetek születtek Kolosséban, Laodiceában, Hierapoliszban., stb. Pál nyilvánvalóan krisztusi, Jézus Krisztus szolgálatában álló vezető, mondhatjuk, hiszen hatalmas eredményességgel munkálkodott Krisztus ügyében. Mégis, amikor az efézusi presbitereknek számot ad munkásságáról, nem az eredményeket hangsúlyozza, hanem valami egészen mást: „szolgáltam az Úrnak…”, és: „még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem … azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól … kaptam.” Pál tehát elsősorban úgy látja a tanítását, az evangélium hirdetését, a gyülekezet alapítását és vezetését, mint ami az Úr Jézus Krisztus szolgálata. Ezzel együtt önmagát úgy látja, mint aki mindenben Jézus Krisztus (rab)szolgája, és csak ezen belül és ez után apostol, tanító, gyülekezet alapító. Vajon attól volt Pál apostol vezetői munkája Jézus szolgálata, mert gyülekezet alapított és vezetett, vagy attól, hogy amit tett, Jézus nevében, Jézus felhatalmazásával, Jézust szolgálva tette? A kérdés számunkra így éleződik ki: mi, Jézus követői, akkor vagyunk krisztusi vezetők, akkor végezzük az Úr munkáját, ha lelkészek, misszionáriusok vagyunk, vagy amikor gyülekezeti szolgálatot végzünk, - vagy akkor is, amikor életünk minden más területén, minden más szerepében vagyunk jelen? Mindannyian vezetők vagyunk az élet különböző területein, ahol felelősség és más emberek bízattak ránk. A családban vezető vagy, mint édesanya, édesapa, nagyszülő, idősebb vagy erősebb, tehetősebb testvér, stb. A munkahelyen lehetünk formális vagy nem formális értelemben vezetők. Vezető egy tanár, akire gyermekek, diákok bízattak; nyilvánvalóan vezető intézmény vagy vállalkozás igazgatója, vagy kisebb egységek irányításával megbízott személy, de vezető az is, akinek formálisan nincs ilyen szerepe, de mégis meghatározó abban, hogy milyen légkörben, stílusban, becsületességgel zajlanak a mindennapok a munka világában. Vezető vagy az iskolában az osztálytársak között, akikre hatással vagy, akik követnek, és vezetői szerepeink lehetnek a civil szférában is. Lehetséges, hogy mindezek a felelősségek, megbízások, szerepek – amelyek életünk jelentős részét teszik ki, sokkal többet, mint a gyülekezeti szolgálat – kívül állnak Jézus szolgálatán? Lehetséges, hogy ezekben nem krisztusi vezetők vagyunk, hiszen az utóbbi csak az „egyházi munkára” vonatkozik? Lehetséges, hogy valaki Jézus Krisztus követőjévé lett, de mindezeken a területeken nem Jézus, hanem valaki vagy valami más szolgája? Nem lehetséges, lehetetlen!
Jézus Krisztus megváltottjaként alapvető elhívásod, hogy amit a családban, a munkahelyen, a pihenés vagy szórakozás világában teszel, az mind Jézus szolgálata. Arra hívlak, hogy a mai napon, Pál vezetői önismerete alapján gondold végig, hogyan szolgálod, hogyan szolgálhatod Jézus Krisztust ezekben a megbízásokban! Mivel időnk legnagyobb részét a munkahelyünkön töltjük, különösen erre fogok ma fókuszálni, tudván, hogy közel sem egyértelmű, magától értetődő és könnyű ott megélni, hogy krisztusi vezető vagy. Mégis, ha téged is az feszít, ami Pál apostolt, hogy elvégezze futását és betöltse a szolgálatot, amit Jézustól kapott, nem kímélheted meg magadat attól, hogy birkózzál ezekkel a kérdésekkel.
Nem régen egy kurzus résztvevőiként többünknek lehetősége volt arra, hogy egy Budapest környéki gyülekezet négy elkötelezett tagját látogassuk meg a munkahelyükön. A látogatások célja az volt, hogy mi magunk is szembesüljünk a kérdéssel: mit jelent Jézus szolgálata a munkahelyen? Mit jelent krisztusi vezetőnek lenni ott, ahol a legtöbb keresztény ember nem tekinti magát „szolgálatban állónak?” Mindegyik testvérünktől megkérdeztük, mit jelent neki keresztény emberként jelen lenni a munka világában. Az első utunk az egyik parlamenti párt központjába vezetett, ahol az egyik meghatározó országos politikus, a párt szűkebb vezetésének tagja, országgyűlési képviselő fogadott. Az illető nagyon őszintén beszélt arról az útról, hogyan lett Krisztus követőjévé néhány évvel ezelőtt, és milyen etikai kérdéseket vet fel számára hite. Mi az, ami keresztény emberként vállalható egy kampányban? Hogyan kezelje a szembenálló politikai fél egy-egy tagja iránt alkalmanként megjelenő indulatot, gyűlöletet? Szólt arról, hogy döntéseik végső felelősségét Isten előtt kell elhordoznia. Arról a lelkiismereti feszültségről is beszélt, hogy ma Magyarországon egy politikus (még ha nem is lop, akkor is) sokkal nagyobb anyagi biztonságban él, mint az egyre jobban elszegényedő többség. Nincsenek azonnali és könnyű válaszok, de nyilvánvaló volt, hogy ez az ember krisztusi vezetőként éli meg hivatását. Utána egy nagy bankban találtuk magunkat, egy projektvezető társaságában. Feladata egy-egy projekt lebonyolításra szerveződő csoportot vezetni, irányítani a munka határidőre és jó minőségben történő elkészülése érdekében. A kérdésre, hogy keresztény emberként miben látja, hogy ebben a munkakörben az Urat szolgálja, csak annyit tudott mondani, hogy ezáltal tartja el a családját. Arról is szólt, hogy alkalmanként, amikor a projekt elakadni látszik, megoldhatatlan probléma vetődik fel, imádkozik, és Isten segítségét kéri. Vajon krisztusi vezetőként van jelen? A bankból a Harley Davidson motorszerelő műhelybe vitt az utunk. Az a keresztény testvérünk, aki itt dolgozik, megtanította a kollégáját, hogy Isten nevének gyalázása helyett Süsü a sárkány cirkalmait szórja… Beszélt arról is, hogy milyen kihívások érik keresztény emberként a Harley Davidson motoros találkozókon… Mint krisztusi vezető a családban is, úgy döntöttek hitoktató feleségével, hogy hetente három napot ő van otthon GYED-en a gyerekekkel, hogy párja is kimozduljon az állandó otthoni gyermekprogramból. A főnöke pedig elfogadta ezt a döntést. A nap utolsó látogatása egy kisebb hangstúdióba vitt, ahol az egyik tulajdonos és a munkát irányító igazgató vendégei voltunk. Munkája jelentős része reklámfilmek hangjának elkészítése, ami a megélhetésért szükséges, viszont lényegében maga is szemétnek találja a végterméket. Volt olyan megbízása, amit nem vállalt el – bár nagyon kiélezett a piaci verseny - annyira szembement alapvető meggyőződéseivel. Igaz, hogy kisebb mennyiségben olyan filmek szinkronizálását is végzi, amelyeket valóban értéknek tart, de napi 12-13 órát dolgozik, amihez ha hozzáadjuk a napi 2 óra utazást, könnyen láthatjuk, hogy alig marad ideje, ereje hétköznap a családjára, gyermekeire.
Mit jelent krisztusi vezetőnek lenni ebben a helyzetben? Mi jelent, hogy életünkkel mindenhol Jézus Krisztust szolgáljuk? Mindannyian (ha nem vagyunk lelkészek), ilyen és ehhez hasonló helyzetekben töltjük el életünk jelentős részét. Meggyőződésem, hogy nincsenek gyors, könnyű, és olcsó válaszok, de ugyanakkor az sem út, hogy nem harcoljuk meg ezeket a kérdéseket. Ha az életem teljessége Jézus Krisztus szolgálata, ha krisztusi vezető vagyok ott, ahol élem a mindennapjaimat, akkor újra és újra az Úr elé kell állnom: Uram, hogyan szolgálhatlak ma téged? Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?
II. A krisztusi vezető nem uralkodik, hanem szolgál
Hogyan szolgálta Jézust Pál Efézusban? Számos dolgot felfed magáról, amelyek – ha teljes életünk Jézus szolgálata – a krisztusi vezetésben nemcsak a gyülekezetben, hanem a munka világában is követendők, még akkor is, ha szembemennek az általánosan elfogadottal és elvárttal. Három ilyen szempontot emelek ki.
A krisztusi vezető nem kizárólag az eredményeiről, hanem egész életének tisztességes voltáról ismerszik meg. Pál: „Ti tudjátok, hogy az első naptól fogva, amelyen Ázsia tartományába léptem, hogyan viselkedtem közöttetek az egész idő alatt: szolgáltam az Úrnak teljes alázatossággal, könnyek és megpróbáltatások között.” Pál azzal is kezdhetné, hogy ti látjátok, mit értem el – de nem ezt akarja rábízni a jövő vezetőire. Tudja, hogy nem pusztán az eredmény minősíti, hanem az egész élete. Ezzel az élettel pedig szabad lelkiismerettel áll a rábízottak elé: mivel átlátható volt közöttetek a viselkedésem, mivel nemcsak az eredményeimet láttátok, és nemcsak a tanításomba engedtem bepillantást, hanem ismeritek a mindennapjaimat, a viselkedésemet, azt, ahogyan a pénzzel bántam, ahogyan együtt dolgoztam másokkal, ahogyan imádkoztam a nehéz helyzetekben, ahogyan odaálltam a gyengék, erőtlenek mellé, ti is ugyanezt tegyétek. Így fogalmaz kicsit később: „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra…” Azaz nemcsak a nyájra, ami, fogalmazzunk így, a munkájuk, ahol eredményeket szeretnének elérni mint vezetők, de magukra is gondot kell viselniük. Nyilvánvaló ez a családi összefüggésben: nem azt tanulják meg gyermekeink, amit mondunk, hanem azt, amit élünk. Ugyanakkor a munka világában egészen mások a szempontok: nem számít, hogy jó és hűséges férj vagy feleség vagy-e, hogy jó szülő vagy-e, hogy tisztességes és emberséges vagy-e, hogy foglalkozol-e a rád bízottak jólétével, – csak az számít, hogy hatékony, eredményes vezető légy. A piaci feltételek az eredményt várják tőled, az minősít, Krisztus azonban jóval többet vár a krisztusi vezetőtől: egy egész élet tisztességét, becsületét, egységességét. Bizonyos területeken iszonyatos nyomás helyeződik a vezetőre, és lehet, hogy Krisztus iránti hűsége azt jelenti, hogy elhagyja azt a pozíciót. Légy ebben erős, és légy bátor: nem az eredményességed, és nem is a megkeresett pénz által töltöd be szolgálatod, hanem azáltal, hogy minden körülmények között Jézust szolgálod. A krisztusi vezető élete átlátható, tiszta és igaz.
Másodszor, a krisztusi vezető szolgál, és nem uralkodik. Szókratész így tanította a vezetés nagy és igaz paradoxonját: „A legjobbak nem kívánnak pénzért uralkodni, sem megbecsülésért, sem az uralkodásból nyilvánosan fizetséget húzva zsoldosnak minősülni, sem tolvajoknak, az uralomból titkon hasznot orozva. És becsvágyból sem kívánnak uralkodni, nem lévén becsvágyók. Kényszeríteni kell őket és büntetni, hogy uralkodni akarjanak. … Azt hiszem, ha az állam csupa jó emberekből állna, az mind azért tusázna egymással, hogy ne uralkodjék; ebből világosan kitetszik, hogy az igazi vezető nem arra termett, hogy a maga javát keresse, hanem alárendeltjeinek javát. Különben minden értelmes inkább választaná, hogy más legyen az ő hasznára, semhogy ő a másért törje magát! (in: Platón, Az állam) Az igazi vezető egyetlen igaz motivációja: a szolgálat. De honnan jöhetne szívünkbe ez az egyetlen igaz és nemes motiváció? Jézus ugyanezt fogalmazza meg: „Aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál.” (Lk. 22.26) Ő azonban nemcsak elmondta e bölcsességet, hanem meg is élte. A legnagyobb, Isten, aki emberré lett, a legalantasabb szolgai munkát végzi el: lázadó rabszolgaként kereszthalált hal, átokhalált hal, hogy mindazokat, akiket vezet, a legteljesebb mértékig szolgálja, hiszen Jézus ezen szolgálata nélkül soha nem vezethetne bennünket az élet teljességébe, megbékélésre Istennel, a másik emberrel és magunkkal, az örök életbe. Ugyanezt képviselte és élte meg Pál Efézusban, aki könnyek, alázat és megpróbáltatások között kereste az ő hasznukat, és aki nem hogy nem gazdagodott meg az efézusi szolgálatban, de maga dolgozott, hogy nekik az evangéliumot hirdethesse (v. 34). A vezetés egyfajta hatalom, és ezért mindig óriási kísértés: a családban, az egyházban, a munkahelyen, nem formális helyzetekben. A vezető mindig, újra és újra ki van téve annak, hogy az ellenkezőjét tegye annak, amit tennie kellene: mások szolgálata helyett maga hasznát keresi, miközben a legszentebb célokat tartja a szeme előtt. De elkerülhetetlen, hogy a pénz szeretete, vagy a hiúság, vagy a becsvágy, vagy a kényelem kísértése, vagy egyszerűen csak a puszta hatalom mámora ne kísértsen meg. A krisztusi vezető újra és újra meg kell hogy vizsgálja szívének igazi motivációit: lehet, hogy tegnap még valóban az Úrért tettem, de ma már – miközben a tegnap emléke ajkaimon – valóban saját magamért cselekszem. Nincs más, mint újra és újra a legnagyobb vezető, a legalázatosabb szolga, Jézus jelenlétébe jönni, és engedni, hogy beszéljen velünk.
A krisztusi vezető harmadik tulajdonsága, hogy nem hallgatja el az evangélium nagy és dicsőséges igazságát. Pál így szól az efézusiakhoz: „Semmit sem hallgattam el abból, ami hasznos … bizonyságot tettem zsidóknak is, meg görögöknek is az Istenhez való megtérésről és a mi Urunkban, Jézusban való hitről.” Majd újra: „Nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek az Isten teljes akaratát.” A munkahelyen, amennyire nem számít, sőt, tabu az életed átláthatósága, a családi élet egysége, tisztességes volta, az ún. privát életed erkölcsös volta, ugyanolyan mértékben „tiltott” a vallási meggyőződésről beszélni. Van-e a krisztusi vezetőnek mégis olyan felelőssége, hogy bizonyságot tegyen arról, akiben minden teremtetett, aki által egy napon mindenki megítéltetik, aki az egész világ és történelem kulcsa, középpontja, szíve? Lehet-e, kell-e, hogy szó essék Jézus Krisztusról? Vagy pedig el kell fogadnunk azt, hogy ő, legalábbis, ami a szavakat illeti, kizáratott a munka, a nyilvános élet világából? Bizonyos, hogy nem elsődleges feladatunk Jézus Krisztus evangéliumának hirdetése a munkahelyünkön. De az is bizonyos, hogy Ő az Úr, és nem a szokások, az elvárások. Ha az életünk végső mércéje, hogy betöltsük a szolgálatot, amit Jézus ránk bízott, készen kell lennünk arra, hogy a megfelelő alkalommal számot adjunk a bennünk élő reménységről (1Pét.315). (Ill. Alfa vacsorán 8 kolléga egy asztalnál…)
III. A krisztusi vezető szabadon és szeretettel ér célba
Egy napon minden vezető célba ér, előbb vagy utóbb – ha más nem, halálakor – leteszi a felelősséget, amit Isten ráruházott. Vannak felelősségek, amelyek idővel múlnak el, például a szülői vezetői felelősség, egy-egy munkahelyi vagy gyülekezeti pozícióhoz kapcsolódó felelősség, és vannak, amelyek mindvégig velünk maradnak (a született vezető valahogy, valamilyen formában mindig vezető). Azt tehát nem kérdés, hogy egy napon letesszük, vagy elvétetik tőlünk a vezetés felelőssége, az azonban igen, hogy hogyan fogjuk megélni azt a napot. Pál apostol búcsúja egy ilyen napnak gyönyörű és vonzó példája. Bárcsak megragadna bennünket az, ahogyan Pált búcsúzik és ahogy őt búcsúztatják, hogy ez is erősítsen bennünket abban, hogy nem éri meg semmi, ami kevesebb annál, mint hogy Jézust szolgáljuk és krisztusi vezetők legyünk! Tegyük fel a kérdést magunknak bármilyen vezetői helyzetben is vagyunk: hogyan szeretném majd befejezni, hogyan képzelem azt a napot? Sok kép lehet bennünk a befejezésről: egyesek arra vágynak, hogy meggazdagodva, megtollasodva fejezzék be, és ez motiválja őket. Ismerünk olyanokat, aki meggazdagodva fejezték be – de közutálatnak örvendve. Vajon fellélegeznek a rám bízottak, amikor végre kiszabadulnak vezetésnek nevezett uralmam alól? Vajon azzal kell majd szembe néznem, hogy kudarcot vallottam, mert mindaz, amit egy életen át építettem, amibe mindenemet beleadtam semmivé lett? Semmivé lehet a vagyon, amit gyűjtöttem, a vállalkozás, amit építettem, a gyülekezet, amit plántáltam, a szolgálat, amit beindítottam, a munka, amiért fáradoztam… Szégyenben, erkölcsi bukásban végzem, vagy csendesen, szeretettel körülvéve? Jézust szolgáltam, vagy magamat?
Pál efézusi szolgálata befejezésének két aspektusára szeretnék rámutatni. Az egyik Pál belső szabadsága, őszintesége, megelégedettsége. „Mindenki vérétől tiszta vagyok…”, azaz betöltöttem, amit Jézus rám bízott. Pál jó lelkiismerettel búcsúzik. Nem retteg, hogy mi lesz élete nagy művével, pedig tudja, dühös farkasok, hamis tanítók jönne majd. Jézust szolgálta, és most is Isten kegyelmébe ajánlja őket, aki „felépíthet benneteket, és örökséget adhat nektek a szentek között.” Nem fél, hogy majd kiderül, mit rontott el, vagy miben volt hamis, tisztességtelen, csaló. Az, aki Jézust szolgálta, nem fél befejezni egy-egy feladatot. Tudja, hogy hibái, kudarcai is Krisztus kegyelmének oltalma alatt vannak. Békében fekszik le, és alszik az ilyen ember. Bárcsak így tennénk le majd egy napon azt a vezetői szolgálatot, ahol ma vagyunk.
A búcsú másik oldala azok szeretete, akiket szolgált: „Miután ezeket elmondta, mindnyájukkal együtt térdre borulva imádkozott. Ekkor valamennyien nagy sírásra fakadtak, Pál nyakába borultak, és csókolgatták őt.” A krisztusi vezetés mély szeretetkapcsolatokat szült. A könnyek, a csókok, az ölelések mind az Isten dicsőítése, a hálaadás és könyörgés összefüggésében a lehető legnagyobb gazdagságot jelentik. Micsoda kép a befejezésre! Édesapák és édesanyák! Nagyszülők és testvérek! Munkahelyi vezetők! Született, másokkal mindig hatással lévő vezetők! Mi lesz a vége? Mit szeretnél látni? Miért akarsz élni? Mindez a tiéd, ha felöltözöd a legfőbb vezetőt, a legalázatosabb szolgát, Jézus Krisztust. Mindez a tiéd, ha Pállal magadévá teszed a hitvallást: „Én mindezekkel nem gondolok, sőt, még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” Ámen!

Az Ige növekedése útján Pál apostol három olyan városban hirdette az evangéliumot, amelyek az ókor „erő- és hatalomközpontjai” voltak. Athén a bölcsesség, a filozófia, az ismeret hatalmának a központja, Korintus kereskedelmi és gazdasági központ, míg Efézus vallási-spirituális értelemben az első. Egész Kis-Ázsiát meghatározta az efézusi Artemisz istennő tisztelete, akinek személyében a klasszikus görög mitológia Artemisz nevű, szűz vadászistennője forrott egybe egy ázsiai termékenység isten tiszteletével. Efézus városa nemcsak azzal dicsekedhetett, hogy Artemisz istennő az égből leszállt képének az őrizője (talán egy meteor?), hanem azzal is, hogy itt épült fel az a templom, amelyet az ókori világ hét csodái közé számlálnak. Az efézusi Artemisz-templomhoz kapcsolódóan sokféle spirituális-mágikus praktika volt jelen a városban, ami nem kevés gazdasági haszonnal is járt az ebből élők számára. Egy olyan vallási központban hirdeti tehát Pál két éven keresztül az evangéliumot, ahol az egész életet át- meg átjárta az efézusi Artemisz tisztelete. A város és lakossága büszkék a kiváltságukra, és jól is élnek belőle. Mi történik, amikor Jézus evangéliuma találkozik Efézus városával, az efézusi kultúrával? Hogyan jelenik meg az evangélium egy mind fizikai értelemben (óriási templom), mind presztízsben, kulturális és gazdasági értelemben óriási vetélytárssal szemben? Milyen esélyei vannak a Pál által hirdetett, még keveseket megragadó jézusi útnak egy hatalmas és bejáratott intézményes vallással szemben? Amint megvizsgáljuk az eseményeket, azt fogjuk látni, hogy az evangélium mindennél hatalmasabb erő, amely komoly kihívást intéz – periférikus helyzetéből is – a többségi vallásnak és kultúrának. Lássuk hát az evangéliumot, mint Isten erejét: hogyan intéz kihívást a mágikus világképnek, hogyan ütközik össze a gazdasági és politikai berendezkedéssel, és végül tegyük fel a kérdést: hol található ez a hatalmas erő ma?
I. Az evangélium, mint Isten ereje, kihívás a mágikus világképnek
„Isten pedig nem mindennapi csodákat tett Pál keze által…” – adja elénk Lukács Pál efézusi szolgálatának fontos jellemzőjét. Az apostol a pogány Tirannosz iskoláját bérelte, ahol két éven keresztül tanított, de tanítása nem pusztán bölcselkedés. Isten ereje megjelent az evangélium hirdetésével együtt, sokan meggyógyultak betegségekből, és számosan megszabadultak gonosz lelkek megkötöző, rabságba ejtő hatalmától. Annyira nyilvánvaló, letagadhatatlan és széles körben ismert volt az a szellemi-spirituális erő, amely Pálban működött, hogy vándorló zsidó ördögűzők is megpróbálták a módszert beemelni arzenáljukba: „Kényszerítünk titeket arra a Jézusra, akit Pál hirdet!” Ezen a ponton találkozunk azzal, hogy milyen kihívást jelent az evangélium az ókori hagyományos, valamint a mai modern mágikus világképnek.
Mind az a varázslás, ami az efézusi Artemisz nevéhez fűződött (vö. 19. v.), mind az, amit a zsidó ördögűzők, köztük Szkéva fiai gyakoroltak, mind a mai ezoterikus és okkult praktikák a szellemi-spirituális erők manipulálására irányul. A mágikus világképhez tartozik a természetfeletti erők létezésében való hit, amely erőket a varázsló (a jövendőmondó, a rontást levevő, az igéző, stb.) a saját hatalmába akar venni. Számára az erő feletti uralom a lényeg, és nem az, hogy ez az erő kihez kapcsolódik. A leggyakoribb, hogy személytelennek tartják, és ezért technika, módszer (titkos cselekedetek, titkos varázsigék, mágikus tárgyak, helyszínek, idők) kérdése az, hogy hogyan férnek hozzá a vágyott hatalomhoz. Így akarják használni a Pálban működő erőt Szkéva fiai, bedobva a technikát: arra a Jézusra kényszerítünk titeket – mondják a gonosz lelkeknek – akit Pál is hirdet. Függetlenül attól, hogy nem ismerik, használni akarják Jézus nevét, hogy erőt nyerjenek a varázsláshoz. A varázsló számára tehát a személytelen erő megszerzése a cél, különféle technikák által, saját maga haszna (pénz, presztízs, kontroll valami vagy valaki felett) érdekében.
A történet azonban meglepő fordulatot vesz. Kiderül, hogy az evangélium nem egy újabb technika, amely beilleszthető a mágikus világlépbe és gyakorlatba: „A gonosz lélek azonban visszafelelt, és azt mondta nekik: Jézust ismerem, Pálról is tudok, de ti kik vagytok? Az az ember pedig, akiben a gonosz lélek volt, rájuk ugrott, legyűrte őket, és föléjük kerekedett, úgyhogy meztelenül és sebesülten futottak ki abból a házból.” Az evangélium ereje azért lesz kihívás a spirituális erőket, megoldásokat, bölcsességet kereső emberek számára, mert nem illeszthetik bele a jézusit a már meglévőbe, mintha az egy újabb módszer, egy újabb technika lenne. Az evangélium nem úgy érkezik meg, mint amit használhatunk saját céljaink érdekében, hiszen az evangélium, miközben spirituális erő, mégis sokkal több, mint erő. „Jézust ismerem, Pálról is tudok, de ti kik vagytok?”  - kérdez vissza a szellemvilág. Jézus, a legfőbb erő – személyes valóság, Isten, aki emberré lett, és ezt tudja a gonosz lélek. Pált is ismeri, nem azért, mert Pál jól használta Jézus erejét, ügyes módszerrel csapolta meg a természetfeletti erőket valamiféle „Jézus formulával”, hanem sokkal inkább azért, mert Jézus használta Pált: „Isten pedig nem mindennapi csodákat tett Pál keze által.” Az evangélium kihívása éppen ezen a ponton lesz világossá: a mágikus világképben mi akarjuk használni Jézus erejét, a benne elérhető erőket a magunk érdekében, a saját boldogulásunk fényében. Az evangélium rendjében azonban Jézus, a leghatalmasabb szellemi erő személyes forrása és birtoklója az, aki maga akar uralkodni rajtunk, és használni minket. A varázsló személytelen erőt kíván használni, a keresztény ember pedig odaadja magát Jézusnak, minden hatalom személyes Urának.
E két világ nem létezhet együtt és egymás mellett. Ezért különösen fontos az a hatás, amit Szkéva fiainak megszégyenülése váltott ki az efézusi Jézus követőkben: „Félelem szállta meg mindnyájukat, és magasztalták az Úr Jézus nevét. A hívők közül is sokan eljöttek, megvallották és elbeszélték ilyen féle mesterkedéseiket. Azok közül sokan, akik a varázslást űzték, összehordták könyveiket, és mindenki szeme láttára elégették.” Varázslással, babonával, varázsigéket tartalmazó drága áron beszerezhető tekercsekkel volt tele mindaz, aki az efézusi Artemisz tisztelőjeként élte életét. Ezek közül Pál tanítása és csodás tettei által sokan Jézus követői lettek, de úgy tűnik, nem lett számukra azonnal világos, hogy mit jelent szakítani a korábbi mesterkedéseikkel. Az evangélium erejét látva azonban istenfélelem járta át szívüket, és teljesen világossá lett számukra, hogy szakítaniuk kell mindazzal, amit múltjukban a varázslás jelentett. Megvallották, azaz napvilágra hozták eddig titkolt mesterkedéseiket, és azzal tették egyértelművé teljes odaadásukat, hogy a hatalmas értéket képviselő tekercseket megsemmisítették (ötvenezer ezüstpénz egy egész vagyont jelentett!). Az evangélium ereje így találkozott a mágia világával, amely találkozásnak az lett a következménye, hogy „az Úr ereje által az ige hatalmasan terjedt és erősödött.” Lett azonban más következmény is…
II. A evangélium, mint Isten ereje, kihívás a gazdasági és politikai berendezkedésnek
Ahol az Ige hatalmasan terjed és növekszik, ott előbb vagy utóbb gazdasági, sőt, politikai értelemben is feszültséget kelt. Az evangélium ereje nem pusztán lelki-szellemi, hanem gazdasági-politikai értelemben is összeütközést idéz elő. Ennek oka az, hogy egy gazdasági berendezkedés is mindig egy értékrend, ideológia, sőt, akár egy szellemi erő megjelenési formája. Az efézusi ötvös mesterek munkája és jóléte a helyi Artemisz kultuszra épült. Munkájukkal egyrészt szolgálták Artemisz tiszteletét, hiszen a kis Artemisz-templomok és egyéb általuk készített szent tárgyak sokaknak adtak lehetőséget a távolban is arra, hogy hódoljanak az istennőnek. Másrészt azonban éppen ez a kultusz biztosította az ő gazdagságukat és jólétüket, valamint mesterségük hírnevét messze földön. Az ötvös mesterek munkájában és gazdasági tevékenységében tehát az az Artemisz kultusz öltött testet, amit kihívás ért az evangélium részéről. Ez a kihívás pedig nem maradt pusztán lelki-szellemi, hiszen amint „mindazok, akik Ázsiában laktak meghallották az Úr igéjét” (vö. Demeter: „szinte egész Ázsiában nagy tömegeket nyert meg és vezetett félre ez a Pál”), egyre kevesebben vásárolták az ötvösök termékeit. Az ige terjedésének gazdasági következményei voltak, ami viszont Demeter felbujtása nyomán városi zavargásba, azaz politikai eseménybe torkollott.
Demeter, aki talán elsődlegesen az elmaradt anyagi haszon miatt robbantja ki a zavargást, ügyesen lép túl ezen azzal, hogy a városlakók Artemisz iránti vallásos érzületére apellál. Ha ez így megy tovább, mondja, semmibe fogják venni templomát (büszkeségünket), valamint istennőnk el fogja veszíteni dicsőségét a népek között. Sikerül felkorbácsolnia az ötvösök, majd a tömegek indulatait, amely egy fejetlen és őrjöngő népgyűlésbe torkollik a színházban (25000 fő befogadására képes, ma is látható építmény!). Egyedül a város jegyzőjének lélekjelenlétén, józanságán és ügyességén múlt, hogy sikerült lecsitítani a tömeget, akik készek lettek volna rátámadni mind a zsidókra, mind a Jézus követőkre (hiszen ezek nem imádták az efézusi Artemiszt).
Az evangélium ereje a történelem folyamán, különösen a nagy lelki ébredések alkalmával, meglepő társadalmi és gazdasági változásokat hozott. Volt, amikor egy városban bezártak a kocsmák, mert idővel már nem volt rájuk szükség. Volt, hogy visszaszorult, vagy akár meg is szűnt a bűnözés. Volt, hogy egy egész nemzet élete változott meg… Volt, hogy az efézusihoz hasonló zavargások törtek ki. A 18. században egy ilyen időszak volt az ún. metodista ébredés Angliában és Amerikában, amely megváltoztatta az egész társadalom arculatát, szociális viszonyait. „Az ébredés hatásai messze meghaladták a metodista gyülekezetek kereteit; megváltoztatták az emberek gondolkodását, nyugtalanná tették őket a szívtelen és igazságtalan társadalmi viszonyokkal szemben, az Isten- és emberszeretet magvát hintették el mindenütt, ahová eljutottak.” (Parókiám az egész világ – Wesley János naplója, előszó, 5.) Az evangéliumnak ezt a hatalmas erejét azonban heves szembenállás kísérte: „A sok szóbeszéd és vádaskodás végül is megteremte a maga gyümölcsét, veszedelmes tömegzendüléseket okozott. Ezeknek a zendüléseknek fő fészke Staffordshire … volt. 1743. október 20-án pl. csak az Isten gondviselő beavatkozásának különleges sorozata mentette meg Wesley és néhány társának az életét a megvadított, őrjöngő tömeg indulatával szemben.” Egy másik alkalommal „a feltüzelt tömeg megtámadta a metodistáknak nevezettek házait: az ablakokat bezúzták, a bútorokat összetörték, a lakásokat kifosztották; az asszonyokat nem egy esetben meggyalázták. A hatóságok nem tudták, sok esetben nem is akarták megakadályozni ezeket a jeleneteket.” (Parókiám…, 98-99) Az evangélium az Efézusban történtekhez hasonló feszültséget keltett, hiszen nem hagyta a változás igénye nélkül a társadalmi-gazdasági berendezkedést.
III. Hol van ma ez az erő?
Ha az evangélium ereje kihívás a mágikus világkép számára, ha az evangélium ereje kihívást jelent egy olyan gazdasági berendezkedés számára, ami mögött a pénz, bibliai kifejezéssel a Mammon imádata áll, és amelyet a profiton kívül nem érdekel sem a szegények és gazdagok közötti szakadék növekedése, sem a teremtett világ tönkretétele, tegyük fel a kérdést: hol van ma ez az erő?
Számos ember keresi ma azt a spirituális erőt, amelytől megváltozik az élete, amely gyógyulást, szabadulást hoz egy-egy helyzetben. Sokan keresnek egy olyan lelkiséget, amely képes szembemenni a mai, fogyasztói és pénz központú szemlélettel. Szép számmal vannak olyanok, akik mindezt az ezoterikában, az okkultizmusban, vagy éppen a keleti vallásokban vélik megtalálni. Sokan vannak, akik szerint az evangélium ereje nem más, mint hierarchikus egyházi rend, amelyben megmondják, hogy mit kell hinni (dogma), hogyan kell élni (morál), és mindez a papok hatalmát biztosítja (klerikalizmus). Nem látják és nem is keresik az egyházban a szabadító, gyógyító, és a társadalmat átformáló spirituális erőt, és nem is hiszik, hogy ez létezik. Spirituális erőt várnak, de sokszor csak dogmát, moralizmust, intézményességet látnak. Valljuk be, gyakran nem is látszik az egyházon, hogy ez az erő munkálkodna bennünk.
Mégis, ha nem is látványosan és a társadalmat felforgató módon, de jelen van közöttünk az evangélium ereje. Újra és újra megmutatkozik Jézus hatalma abban, ahogy elveszett helyzetekben reménységet, megkötözöttségekben szabadulást, fájdalmakban gyógyulást hoz. Erről tesz bizonyságot az a három történet, amelyet gyülekezetünk egy-egy tagja írt le.
„Idén végeztem az egyetemen orvosként. Boldog és elégedett voltam, mikor megkaptam a diplomámat: nagy kedvvel gondoltam arra, hogy elkezdhetek dolgozni. Ahhoz azonban, hogy egyszer szakorvos legyen belőlem, részt kell vennem a rezidensképzésben. A szakra, amit választottam, idén öt helyet hirdettek meg, ami elég kevés, főleg, hogy 28-an pályáztuk meg. Nagy csalódás volt, mikor kiderült, hogy nem vettek fel. Tízedik lettem a rangsorban, így még arra sem nagyon számíthattam, hogy az egy-két mindig előforduló visszamondás miatt bekerülhetek. Úgy éreztem, mintha hirtelen kicsúszott volna a lábam alól a talaj, bizonytalan lettem még abban is, hogy egyáltalán jó pályát választottam-e… Viszont kétségbeesésemben is biztos voltam Istenben, és hittem abban, hogy Ő válaszolni fog, hiába hallok csak bizonytalan csendet, amikor szólok hozzá. Gyülekezetben, családban, barátaimtól kértem, hogy imádkozzanak értem. Elkezdtem munkát keresni a következő évre, bár orvos ismerőseim többsége nem sok jóval bíztatott. Én mégis szokatlanul hamar találtam egy olyan helyet, ahol a választott szakmámban egy forgalmas osztályon szívesen vártak volna. Megbeszéltük a szerződéskötés időpontját, én pedig hálát adtam Istennek, hogy ő válaszolt és valóban nem engedte el a kezem. Úgy értékeltem mindezt, hogy ez Isten válasza és dicsértem őt, hogy hatalmas! Pedig akkor még nem is tudtam, hogy még ennél is hatalmasabb… Épp a szerződéskötés napja előtti este felhívtak az egyetemről, hogy mégis felvennének rezidensnek! Máig sem tudtam kideríteni, hogy hogyan mondhatták vissza előttem ennyien a helyüket, hogy én tízedikként bekerülhettem. Nem tudom mással magyarázni, mint Istennel, akinek valahogy mégis ez volt az akarata.”
„Beteg voltam, voltam, vírusos fertőzés. Életemben egyszer éreztem azt, hogy nem vagyok egyedül a betegségben, szinte éreztem, hogy Jézus leült az ágyam szélére. Nagyon jó érzés volt, és az elindult könnyfolyam és az azt követő megkönnyebbülés jelezte a kapott kegyelmet. Ez egy szubjektív belső érzés volt, kívülről ebből senki semmit nem láthatott. Jobb esetben egy fertőzésből meggyógyul az ember, ebben semmi csoda nincs. Ezzel az átélt élménnyel le is zárhatnám. De ennek a betegségnek a következményeként nem tudtam rágyújtani két hétig. Utána még egy darabig próbálkoztam egy-két szállal, de több nem esett jól és a végén már ez sem. Erre azt mondhatnánk, na bumm, leszoktam a cigiről. Más is megtette. Itt a minőségben van különbség, ami kívülről szintén nem látszik. Máskor is próbáltam, többször egy-egy évre abba is hagytam, de akkor minden nap meg kellett harcolnom, döntést hozni, hogy nem gyújtok rá. Most könnyed, laza volt. Kegyelmet kaptam. Különösen azért, mert előtte már a saját erőmből nem sikerült, ki is mondtam magamban, hogy soha nem fogok tudni leszokni. Isten nem így gondolta. Pont ma mondta egy rokonom, akit nagyon zavart a dohányzásom, hogy gratulál az erőmhöz. Erre azt mondtam, nem én voltam. És valóban nem. Hálásan köszönöm Istennek.”
„Évek óta fájt a vállam, mert egyszer megroppant az a porc, ahol a felkar illeszkedik a vállba. Azóta hol jobb volt, hol rosszabb. Néha szinte semmit sem éreztem, de volt olyan időszak is, mikor alig tudtam megmozdítani a karom, vagy rátámaszkodni a kezemre. Mégis, valahogy nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, mert hozzászoktam, hogyan mozogjak, mikor épp fájdalmas. Múlt vasárnap azonban rájöttem, én is kérhetek imádságot a vállamért. Különösen azért, mert az egyik imaszolgálatosnak épp az a válla fájdult meg, ami nekem fájni szokott. Ezt jelnek vettem. Hátha az övé csak azért fáj, hogy jelezze, valakinek fáj a válla, gyógyulásra van szüksége, s ez most éppen én vagyok. Imádkozott értem. S utána óvatosan kezdtem mozgatni a karom, vajon fáj-e. Döbbenten tapasztaltam, hogy mozog olyan irányba is, amilyenbe eddig nem tudott, és épp hogy csak érzek némi fájdalmat. Kipróbáltam és megemeltem egy széket. Nem fájt! Úgy tűnik meggyógyultam. Azóta is mindennap ezen álmélkodom, boldogan mozgatom a karom, sőt rátámaszkodom, és hálát adok, hogy ilyen csoda esett velem. Nem számítottam rá!”
Végül mire hív bennünket mindez? Először is arra, hogy higgyük: az evangéliumnak ez az ereje adatott nekünk Jézus Krisztus nevében. Pál apostol az Efézusi levélben kéri Istent arra, hogy meglássuk „milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, hívőkön. Minthogy hatalmának ezzel az erejével munkálkodik a Krisztusban, miután feltámasztotta őt a halálból, és jobbjára ültette a mennyekben.” (Ef. 1.19). Ez az erő munkálkodik bennünk (vö. Ef.3.20).
Másodszor az evangéliumnak ez a hatalmas ereje Jézus Krisztus iránti engedelmességre hív. Ez a hatalmas erő nem személytelen, és nem módszerek által megszerezhető. Ha eddig csak erőt kerestél, ma ismerd fel, hogy Jézus maga keres téged, és fogadd el őt, mint életed Urát. Ha már az övé vagy, és felismerted, hogy a varázslásnak milyen árnyai maradtak megbújva az életedben, állj bűnbánattal Jézus elé, és semmisítsd meg a mágiához kötődő tárgyakat. Ha azt ismerted fel, hogy szívedet és életedet is sokkal inkább irányítja a Mammon, mint Jézus szeretete, mert jól élsz imádásából, ebben is légy engedelmes. Tégy olyan lépéseket, amelyek Jézust dicsőítik meg – és megismered az evangélium hatalmas erejét.
Harmadszor, az evangélium ereje rajtad keresztül éri el a környezetedben élőket. Jézus általad szándékozik megmutatni mindent átformáló voltát. Rajtad keresztül hoz gyógyulást, szabadulást, vigasztalást, üdvösséget. Te vagy az, aki által az evangélium kihívást intéz a gazdasági-társadalmi hatalmasságoknak. Légy te, aki felszólal az igazságtalanság ellen. Légy te, aki más szempontokat is figyelembe mer venni, mint a pénz uralma, és állj ki ezekért. Jézus nevében légy emberséges, légy könyörületes, légy áldozatkész. Engedd, hogy az evangélium szabadító valósága hatással legyen ott, ahova Isten állított: a családban éppen úgy, mint a munkahelye vagy az iskolában.
„Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön örökké. Ámen.” (Ef. 3.20-21)

Minden erőmet bedobva rohantam a busz után, már a megállóban voltam – és majdnem el is értem. … Elképzelhetetlenül sokat tanultam arra a vizsgára, soha nem készültem még ilyen alaposan – csak hajszálon múlt, majdnem átmentem. … A legutolsó körig bennmaradtam az állásinterjún, az összes akadályt sikerrel vettem – és majdnem én kaptam meg a munkát… Majdnem, de ez a majdnem ég és föld kérdése: mert lekéstem a buszt, mert megbuktam a vizsgán, és mert nem én kaptam meg az állást. A végsőkig közelítettem a célhoz, de mégsem érkeztem meg oda… csak majdnem. De ez a „majdnem” nem vigasztal. Ez a „majdnem” nem elég. Nem elég közelíteni, meg kell érkezni. Nem elég a majdnem, a teljesség kell. Lehetünk-e így a kereszténységgel, Jézus Krisztussal? Vannak-e olyanok, akik egészen közel jutnak a jézusi teljességhez, akik majdnem megérkeznek, akik ezzel bátorítják és erősítik magukat – de az igazság az, hogy a teljesség, és így a lényeg hiányzik? A ma olvasott szakaszban olyan emberekkel találkozunk, akik nagyon közel kerültek a teljességhez, de nem érkeztek meg. Akik tudtak Jézusról, és hittek is benne, de nem lett még övék a Jézusban való hit nagy csodája: a mindenható Isten, Szentlelke által belép az életükbe, mindennapi valóságukba, testükbe. Lássuk hát először ezt a helyzetet: mi hiányzik abból, aki közelít, de még nem érkezett meg; majd beszéljünk arról, hogyan érkezhetünk meg a teljességbe; és végül egészen gyakorlati módon tegyük fel a kérdést, hogy milyen következményei vannak mindezeknek számunkra ma.
I. Aki közelít, de nem érkezett meg
A felolvasott rész két önálló szakaszból áll, amelyeket első látásra az köt össze, hogy mindkettő Efézus hatalmas városában történik. Az első szakaszban Apollós, és Pál apostol korábban megismert két munkatársa, Akvila és Priszcilla áll előttünk, a második részben pedig Pál, aki – már Apollós távozása után – harmadik missziói útján érkezik Efézusba, ahol majd két éven át tartózkodik. Van azonban egy másik párhuzam is a két történetben: Apollós, valamint a Pál által felfedezett tanítványok is azok közé tartoztak, akik közelítettek Jézushoz, de még nem értek el a teljességhez; valamint mind Apollós, mind az efézusi tanítványok túllépnek a „majdnem” állapotából a „megérkeztem” különleges áldásába.
Apollós alexandriai származású zsidó férfi, „aki tanítást kapott az Úr útjáról”, azaz Jézus Krisztusról. A következőket tudjuk még meg róla: „ékesen szóló”, „az Írásokban jártas”, aki „buzgó lélekkel hirdette, és helyesen tanította a Jézusról szóló igéket.” Alexandriai tanult zsidó férfiként kora egyik legmeghatározóbb szellemi iskolájában sajátíthatta el a Szentírás ismeretét (Alexandria a hellenista zsidóság központja, itt fordították le az Ószövetséget görög nyelvre). Ez az ismeret ötvöződött azzal, ahogyan Jézus követőjeként az Ószövetséget Jézusra nézve magyarázta. Apollós azonban nemcsak tanító, aki „helyesen”, azaz pontosan, figyelmesen, gondosan tanít, hanem kiváló szónok is. Bölcs tudós, kiváló szónok, de még ennél is több: ég a szíve ügyért, hiszen „buzgó lélekkel” és „bátran kezdett beszélni.” Jézussal kapcsolatban megvan tehát az ismerete, a nyilvános beszéd professzionalizmusa, valamint a szenvedély és bátorság – mi hiányozhat még? Akvila és Priszcilla mégis, mindezekkel együtt, megérzik, hogy valami nem teljes Apollós életében, ezért „maguk mellé vették, és még alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját.” Mi hiányzik? Annyit tudunk még meg, hogy Apollós „csak János keresztségét ismerte.” Keresztelő Jánosét, aki, mint Jézus útkészítője, közelített és másokat is közelíttetett Jézushoz, de nem ő volt a teljesség. Priszcilla és Akvila érezték, hogy valami még hiányzik a bölcs, kiváló szónok és buzgó tanító Apollós életéből. Hogy pontosan mi, azt megtudjuk a másik történetből.
Pál apostol Efézusban tanítványokkal találkozik. A „tanítvány” kifejezés Jézus követőjét feltételezi. Amint elbeszélget velük, feltehetően valamit érez, valami szöget üt a fejébe, hiszen a következő szokatlan kérdést teszi fel nekik: „Kaptatok-e Szentlelket, amikor hívőkké lettetek?” Amikor megértettétek, hogy Jézus a Messiás, a felkent uralkodó, hogy benne teljesednek be az írások, hogy ő az igazság, hogy ő a szabadító, és amikor elhatároztátok, hogy követői lesztek, kaptatok-e Szentlelket? „Hiszen még azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek.” – válaszolják. Nyilvánvalóan hallottak a Szentlélekről általában, de arról nem, hogy Jézus követésével kapcsolatban a Szentlélek adatik nekik. Pál tovább folytatja a kérdezősködést: „Akkor hogyan keresztelkedtetek meg?” – amivel azt is sejteti, hogy a keresztség kapcsolatban kell hogy álljon a Szentlélekkel. „A János keresztségével” – válaszolnak az efézusi tanítványok. Erre válaszában Pál megmutatja a különbséget a „majdnem” és a „célba érés” között: „János, amikor keresztelt, megtérést követelt, de azt mondta a népnek, hogy abban higgyenek, aki utána jön, azaz Jézusban.” És ezzel együtt még azt is mondta Keresztelő János, hogy „én ugyan vízzel keresztellek titeket, de … Ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel.” (Lk. 3.16)
Mi hiányzik? A Szentlélek ereje, tüze, valósága. Ami emberileg elérhető, és csodálható, mind megvan Apollósban: fantasztikus szónok, pontosan, helyesen beszélő teológus, bátor és szenvedélyes, elkötelezett tanító. De csak János keresztségét ismeri – azt a Jézust, aki Szentlélekkel keresztel, nem. Az efézusi tanítványok, János nyomában, abszolút őszinték abban, hogy új életet akarnak. Őszinték abban, hogy felismerték életükben a bűnt, és elfordultak tőle. Eljutottak a megtéréshez, a régitől való elforduláshoz, az Úrhoz való odaforduláshoz – de Pál azonnal érzékeli, hogy a Szentlélek jelenléte, átformáló ereje, tüze hiányzik belőlük. Eljutottak Jézusig, mert tudnak róla, tudják, hogy meghalt és feltámadt, követni akarják őt, de nem jutottak el addig a teljességig, amely Jézusban adatik, ami a kereszténység nagy titka: a mindenható, teremtő, szent és tökéletes Isten lakozást vesz bennünk, közöttünk a Szentlélek által. Mindent tudtak már, és mégis csak a „majdnem”-ig jutottak: a lényeg még hátra volt. Értették Jézust, tudtak róla beszélni az írások alapján, törekedtek a neki kedves életre – de Jézus erejét és valóságát, szabadító hatalmát, vezetésében megnyilvánuló jelenlétét, az eljövendő világ bennük hatékony pecsétjét, ahogyan a Szentlélek által mindez adatik, nem ismerték.
A „majdnem”-nél történő elakadás, ha nem is üdvtörténeti vagy teológiai, de tapasztalati értelemben sokaknál igaz. Nem azért, mert csak János keresztségéig jutottunk volna, hiszen akiket közülünk megkereszteltek, azokkal az Atya, a Fiú és Szentlélek nevébe tették ezt. Mégis, ha megkérdeznénk, kaptatok-e Szentlelket, sokan azt válaszolnák, azt sem tudjuk, kicsoda vagy micsoda a Szentlélek. A Szentlélek Jézus Krisztusban kiáradó jelenléte számos keresztény és gyülekezet életéből hiányzik. Erről az állapotról így ír Victor János, református teológus: „Ha egyházi életünk itt-ott fagyos, kedvetlen, kényszeredett – egyszerűen az az oka, hogy nincs benne Szentlélek. S ha másutt van benne lelkesültség, önfeledt odaadás, csüggedhetetlen buzgóság – az a magyarázata, hogy ott van a Szentlélek … Az nem lehetséges, hogy ahol a Szentlélek előtt megnyílt az embernek szíve, és ő betölti azt, ott fásult, unott, hideg, szürke, száraz, köznapi legyen az élet.” Tudhatod a pontos igazságot – jobban, mint mások, lehetsz ékesen szóló és lelkes, lehetsz elkötelezett a bűn ellen való harcban, vagy lehetsz éppen fáradt, fásult, közömbös… de a lényeg, hogy csak közelítesz, vagy megérkeztél a célba? Kaptál-e Szentlelket?
II. Hogyan érhetjük el a teljességet?
Hogyan kaphatjuk meg a Szentlelket? Hogy Akvila és Priszcilla hogyan fejtette ki Apollósnak „még alaposabban” a Krisztus útját, az nem derül ki a szövegből. Pál viszont elmagyarázta az efézusi tanítványoknak, hogy Jézus azért jött, hogy ne pusztán vízzel, hanem Szentlélekkel kereszteljen meg, és ők, „amikor ezt meghallották, megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevére.” Ezután történt, hogy „Pál rájuk tette a kezét, leszállt rájuk a Szentlélek, úgyhogy különböző nyelveken szóltak, és prófétáltak.” Hogyan és kinek adatik a Szentlélek?
Egészen nyilvánvaló, hogy Pál tanításában és gyakorlatában a Jézus Krisztus nevére történő keresztség és a Szentlélek vétele összekapcsolódik. Mit tanított ennek fényében Jézusról a tanítványoknak? Mit kellett még elmagyarázni a Jézusról oly sok mindent pontosan tudó Apollósnak? Azt, hogy Jézus nem pusztán, és nem elsősorban tárgya a keresztény életnek. Jézus nem tárgya a keresztény életnek, akit szolgálunk; bár Apollós őt hirdeti, és helyesen teszi, sőt, másokat is megragadó módon érvel, mindebben Jézus, az igazság számára a keresztény élet tárgya. Hasonlóan, az efézusi tanítványok törekednek Jézus szerinti életre, imitálják őt (a szó legjobb értelmében!), de ez mégsem elég – ez csak a majdnem. Nem elég, ha az igazságnak tartod, nem elég, ha életed ideáljának tartod, nem elég, ha az egyetlen olyan személynek tartod, akit érdemes követni. Azért nem, mert Jézus elsősorban nem tárgya, hanem alanya, forrása a keresztény életnek. Úgy is fogalmazhatunk, hogy nem te éled Jézus életét, hanem Jézus kell hogy élje az ő saját életét benned és általad. Nem elég, ha objektív célnak állítod magad elé, csak az vezet el a teljességre, ha ő maga behatol az életedbe, és átveszi ott az uralmat. Erről beszél a Jézus Krisztus nevébe történő keresztség, ami annak a jelképe és valósága, hogy az, aki magára veszi, belemerült Jézus Krisztus halálába, és eggyé lett vele feltámadásában. Meghalt Jézus Krisztussal együtt annak az életnek, amelyben ő az úr, és feltámadt vele együtt a Jézussal való életre. És amint Jézusra leszállt a Szentlélek akkor, amikor megkeresztelkedett, hasonlóképpen arra is leszáll a Szentlélek, aki Jézussal együtt belemerül a Szentlélek erőterébe. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a Szentlélek az, aki beletagol téged Jézus Krisztusba, aki eggyé tesz halálával és feltámadásával. És innentől a keresztény életnek nem tárgya, hanem alanya, forrása, eredője Jézus Krisztus. A Szentlélek által az ő ereje, valósága, jelenléte költözik be az emberbe. E nélkül a valóság nélkül csak „majdnem” keresztények lehetünk, akik az igazi nagy csodáról, az igazi nagy ajándékról mindeddig lemaradtak.
Így teljesednek be Szentlélekkel az efézusi tanítványok. Hallgatják Pál tanítását arról az életről, amelyet Jézus Krisztus él bennünk, megkeresztelkednek a nevére, azaz kifejezik a hitüket és egyetértésüket azzal, hogy teljesen az övéi legyenek, és amint Pál kézrátétellel imádkozik értük, hittel elfogadják azt, akiről eddig azt sem tudták, hogy eszik vagy isszák: a Szentlelket. Amint a Lélek leszáll rájuk, jelenléte Isten magasztalásában lesz nyilvánvaló. Ezután fog nagy erővel terjedni az evangélium Efézusban.
Ennek a találkozásnak tehát három aspektusa van: az egyik a megtérés, amire már Keresztelő János is felszólított, azaz az elfordulás attól, amit Isten rossznak és gonosznak mond, és odafordulás az Istennek kedves élethez. Ehhez kapcsolódik, elválaszthatatlanul, a hit Jézus Krisztusban, mint aki eljött, meghalt és feltámadt, bűnbocsánatot szerzett, és ezt vallja meg és éli át az ember a keresztségben. A keresztség azonban nem pusztán rituálé, ceremónia, amely által Isten népének a tagjai leszünk, hiszen elválaszthatatlan tőle a Szentlélek kiáradása, a Lélek jelenléte, aki leszáll, betölt, és valóságosan eggyé tesz Jézus Krisztussal. Befejezésül e három fényében szeretnék gyakorlati és konkrét módon szólni.
III. Következtetések
A „majdnem” és a „célba ért” közötti különbségtétellel kezdtük. Hiszem, hogy Jézus Krisztus azt munkálja ma közöttünk, hogy mindannyian, akik itt vagyunk, akár mennyire is közelítettünk (jobban vagy kevésbé), de célba érkezzünk, vegyük a Szentlélek nagy és csodálatos ajándékát. Tartsd szem előtt, hogy a fenti három aspektus, a megtérés, a hit Jézusban és a keresztség, valamint a Szentlélek vétele összetartozik.
Először azokhoz szólok, akik a megtérés oldalán akadtak el. Aki törekszel a jóra, a megváltozott életre, hiszen ismered Jézust, és méltó akarsz lenni hozzá. Újból és újból nekiálltál, hogy megváltozz, de elestél, kudarcot vallottál, megfáradtál. Úgy érzed, sohasem lehetsz elég jó – sem a magad által állított mércének, sem Istennek. Elakadtál. Talán olyan ifis vagy, aki a gyülekezetben nőttél fel; sok mindent tudsz, meg is van/volt benned a szándék, de nem volt meg az erő. Talán úgy vagy vele, hogy igaznak tartod mindazt, amit megtanultál a hitről, Jézusról, de sohasem tapasztaltad meg még Isten szeretetét, erejét, jelenlétét a Szentlélek által. Talán azzal sem találkoztál még, hogy mit jelent Krisztussal együtt meghalni és feltámadni, és hogy ez hogyan függ össze a Szentlélek vételével. De most izzik a szívedben az Úr szava, és kész vagy rá válaszolni. Kész vagy imádkozni, hogy leszálljon rád a Szentlélek Jézus Krisztusért. Ha ez van ma szívedben, legyen hited abban, hogy az Úr ma kijelenti magát neked úgy, ahogy korábban még nem ismerted őt.
Vannak, akik keresztelkedni vagy konfirmálni, keresztségüket megerősíteni szeretnék. Talán még csak keresed Istent, és úgy gondolod, hogy ha ide eljutsz, „bepótolod azt, ami elmaradt”, valami végleg megváltozik benned, és képes leszel arra, amire most még nem vagy képes: hinni fogsz, bizonyosságod lesz. Lehet, hogy te is úgy vagy, mint azok, akik nem készek szembenézni önmagukkal, nem készek súlyos és komoly döntéseket hozni a „megtérés” területén, csak tartozni akarnak Isten népéhez. Van, aki azért indul el, mert megfogta, vonzza a gyülekezet légköre, atmoszférája, és részese akar ennek lenni a keresztség vagy a konfirmáció által; van, aki a mai értékválságos időkben keres értékeket, fogódzókat magának, gyermekeinek; van, aki úgy véli, hogy egyfajta keresztény, nemzeti identitást pecsétel meg azzal, ha megkeresztelkedik, vagy konfirmál. Neked azt kell látni, hogy mindez nem lehetséges a megtérés komoly munkája nélkül, ami elvezet Jézus Krisztus személyéhez, és a Szentlélek vételéhez. Csak a keresztség vagy konfirmáció önmagában sohasem végzi el azt, amit egyedül Jézus tud elvégezni. Ha kész vagy ma megtérni abból, amit ő egyértelműen bűnnek ítélt az életedben, és magadat így kiszolgáltatni Jézusnak, hittel veheted a Szentlélek ajándékát.
Vannak, akik ismeritek, mert átéltétek a Szentlélek jelenlétét, erejét, munkáját Jézusban – és ugyanezt várjátok újra és újra. Túl vagytok a keresztségen vagy a konfirmáción, de nem vagytok készek és képesek belekapaszkodni ennek nagy igazságába és kegyelmébe, tudniillik, hogy függetlenül attól, hogy éppen hogyan érzem magam, az Úré vagyok, és ahhoz tartozom, aki értem meghalt és feltámadt. Azért nem vagytok erre készek és képesek, mert mindig az érzéseket, az élményeket keresitek. És ezért nem vagytok készek arra sem, hogy ahol Jézus továbbvezetne benneteket a megtérés útján, mélyebbre és komoly bűnbánatot, szabadulást és változást munkálva, ott engedelmeskedjetek neki. Isten szeretetét, közelségét, jelenléte átélését akarod, de a megtérés munkáját Jézussal együtt végezni nem akarod.
A Szentlélek ma szembesít: szembesít a bűnnel, hogy térj meg; szembesít Jézussal, azzal, hogy ő a keresztény élet alanya és forrása, hogy tudatosítsd a keresztség nagy igazságát; és szembesít azzal, hogy ha üres és erőtlen vagy, arra van szükséged, hogy ő leszálljon rád és betöltsön téged. Így munkálja azt, hogy ne elégedjünk meg a közelítéssel, hanem hit által fogadjuk el azt a teljességet, amit Krisztusban megszerzett nekünk. ÁMEN!

A Római Birodalomban a Jézus Krisztusról szóló evangélium és annak követői, emberi szemmel nézve, egyáltalán nem sikerre ítélt üzenet, ill. mozgalom. A Judaea tartományból kiinduló zsidó szekta, amelynek középpontjában egy kereszten kivégzett zsidó ácsmester áll, aki követői szerint feltámadt a halálból, nem éppen meggyőző és vonzó alternatíva a politikai, gazdasági és kulturális élet csúcsán lévő számára. Athén különösen nem az a város, ahol egy ilyen vallás hirdetője túl sok sikerben reménykedhet. Ha túl is van már fénykorán, amit Krisztus előtt az 5. században élt, Pál korában még mindig Athén a pogány kultúra, oktatás, filozófia központja. Az agorán filozófusok vitatkoztak a különböző eszmékről, évszázadokkal korábban élt bölcsek tanairól és iskoláiról éppen úgy, mint a legújabb eszmékről. A város még midig büszke korábbi dicsőségére, és továbbra is messze földön híres vallásosságáról és filozófus iskoláiról. Itt élt többek között Szókratész, Platón, Arisztotelész, Epikurosz, Zénón, Hérodotosz, Thuküdidész… Van-e helye ebben a városban a Jézusról szóló evangéliumnak? Hogyan lehet a Krisztus evangéliumát az ókori Athénben képviselni? Nem kellene-e az ilyen helyet, a tudás és filozófia, a művészet és az istenek fellegvárát inkább kihagyni a missziói út állomásai közül? Nem éreznénk-e úgy Pál és Szilász helyében, hogy inkább válasszunk könnyebb terepet? Ha már az előző városból, Béreából is menekülnie kellett Pálnak az ellene fellázított sokaság miatt (17.10-15), nem kellene-e Athénban csendben meghúzódnia? Pál nem így gondolja. Ha Athénban van, Athénban hirdeti az evangéliumot, hiszen az ő üzenete, vagy inkább az ő Istene, Jézus, minden körülmények között és minden kultúrában megállja helyét. Lássuk, hogyan képviseli Pál Jézus Krisztust egy korabeli nagyvárosban, a lenyűgöző Athénban!
I. A lenyűgöző város nem lebénítja, hanem felindítja Pált
Pál, miközben várja, hogy csatlakozzanak hozzá a még Béreában időző társai, bejárta a várost. Nyilvánvalóan tudatában volt Athén jelentőségének a korabeli világban. Bizonyára érezte az athéni polgárok magabiztosságát, büszkeségét. Semmi kétség, hogy lenyűgözték a csodálatos templomok, és az egész várost uraló Akropolisz látványa. De Pál nem turista volt Athénben, és ezért nem arról olvasunk, hogyan látogatta meg a nevezetességeket, hogy fényképeken megörökítse, valamint képeslapokat küldjön haza, Tarzuszba. Nem, ha hanem azt olvassuk róla, hogy „háborgott a lelke, mert látta, hogy a város tele van bálványokkal.” A csodálatos athéni kultúra nem vakította el Pált az egy igazán fontos kérdésre nézve: kinek, minek szentelik oda az itt élők képességeiket, képzelőerejüket, pénzüket és idejüket? Kit és mit szolgálnak művészetükkel, filozófiájukkal? Ki vagy mi az, ami az első az életükben, akit tisztelnek és imádnak, mint önmagukon túlit? Honnan merítik a legfőbb értékeiket, erkölcsüket, életük célját és jelentését? Pál tudja, hogy olyanokká leszünk, mint amit imádunk, tisztelünk, amire fókuszálunk. Ezért látja a tömérdek bálványistent, a nekik emelt templomokat, akiket büszkén tisztelnek az athéniak. De nem úgy tekint ezekre, mint egy turista, aki izgalommal fedezi fel az idegen kultúrák vallásait. Nem is úgy, mint a helyi polgár, aki megszokta a bálványok jelenlétét, és – akár hűséges hódoló, akár közömbös eltávolodó – meg sem kérdőjelezi jelenlétüket és befolyásukat. Nem, Pál nem turista és nem helyi lakos, Pál misszionárius. Isten gyermeke, Jézus Krisztus megragadottja, zsidó, aki az Urat, szabadságát és szeretetét megismerte Krisztus arcán, és ezért a bálványok láttán háborog a lelke. Megtelt a szíve haraggal, fájdalommal, elkeseredéssel; hogyan lehet, hogy ezek az athéniak, akik Isten képmására teremtettek, a bálványokat tisztelik és szolgálják. Hogyan lehet, hogy ezeket félik, emberkéz alkotásait? Hogyan lehet, hogy a szobrok töltik be szívüket és képzeletüket, amikor azzal a vággyal kerülnek kapcsolatba, ami ott van minden emberben: vágy a transzcendens, a magunkon túli, az igazi spiritualitás iránt? Hogyan lehetséges, hogy az egyetlen igaz és szerető Isten helyett ezekben tudnak csak bízni és ezeket félik?
Pál apostolt azonban a város kulturális gazdagsága és tömény vallásossága nem bénítja le. Szíve háborgása, megindulása, a sötétség feletti haragja csak olaj a tűzre, annál inkább akarja Krisztust hirdetni ebben a városban. Ezért nap mint nap vitatkozik a zsinagógában a zsidókkal, de kijár a főtérre, az agorára is, ahol filozófusokba botlik. A epikureusok, akik iskoláját Kr. e. 270-ben alapította Epikurosz, lényegében ateisták voltak. Meggyőződésük szerint az istenek olyan távoliak, hogy nem érdemes velük foglalkozni, hiszen semmi hatással nem bírnak az emberek dolgaira. A világban a véletlen a meghatározó, nem létezik sem halál utáni élet, sem ítélet. Éppen ezért az ember feladata, hogy a gyönyört keresse. A sztoikusok Zénóntól származtak, ugyanúgy a Kr. e. 3. századból. Ők a legfőbb istent úgy képzelték, hogy mindenben jelen van, egyfajta világlélek. A világot a sors vezérli, az emberek feladata kötelességük elvégzése, és a természettel és a rációval harmóniában élni.
Pál tehát bátran vitatkozik a filozófusokkal az evangéliumról, akik sem nem értékelik nagyra Pált, sem nem értik, amit hirdet: „Mit akar ez a fecsegő mondani? … Úgy látszik, hogy idegen istenségek hirdetője – mivel Jézust és a feltámadást hirdette.” A „fecsegő”, szó szerint „magcsipegető”, nem túl tisztelettel teli megfogalmazása véleményüknek. Ma azt mondanánk, hogy mit akar ez a papagáj mondani? Arra vonatkozik, aki összeszedett minden féle gondolatot innen-onnan, és így a másokéból kialakított zűrzavaros tanait szajkózza értelem és belátás nélkül. Mindeközben, úgy tűnik, legalább két istent vélnek felfedezni Pál tanaiban: Jézust és Feltámadást.
Pál tehát azt kapja, amit várhat egy ilyen büszke, önelégült, bálványimádó városban, de ez nem szegi kedvét. Nem szegheti, hiszen a szívét a Szentlélek felindította az ott élők elveszettsége és sötétsége miatt. Ez a sem nem turista, sem nem polgár, hanem a misszionárius szíve. És ezen a ponton vizsgáltatunk meg mi, egy másik olyan nagyváros lakói, amelyet betöltenek a mai világ bálványai. Amint az utcán sétálsz, és látod a kirakatok csillogását, a bankok mindig több fogyasztásra sokalló reklámjait, mit érzel? Amint szembejönnek a felnőtt nőnek öltözött, kihívóan viselkedő tinédzserek, látsz-e valamit? Amint szemedbe néz ennek a világnak és bálványainak vesztese, kisemmizettje: a hajléktalan, az alkoholba, a drogba menekülő, hogyan viszonyulsz ehhez? Turista, helyi polgár, vagy misszionárius? Azt hiszem, a legtöbben nem csodálkozunk azon, amit látunk, és nem mozgunk turistaként saját városunkban. Viszont attól tartok, hogy már rég a miénk lett a helyi lakos közömbössége. A mai világ istenei fennen reklámozzák magukat, az emberek imádják őket, hiszen követik sugallataikat és engedelmeskednek felszólításaiknak, később saját összetört életükkel fizetik az áldozatot, a mi lelkünk pedig nem háborog. Nem tölt be az Úrtól való szent harag, hogy az ő szeretetett teremtményei nem őt dicsőítik, hanem a hiábavaló bálványokat kergetik. Pedig Jézus Krisztus minden követője misszionáriusnak hivatott el a városban. Akik imádságos lélekkel járnak az utcán, utaznak a buszon, metrón, és Jézus szemével tekintik az embereket és a várost. Vágyva arra, hogy ezek az emberek is megismerjék azt, akiben életet és szeretetet találnak.
II. A lenyűgöző város kultúrája nem az evangélium ellensége, hanem a szolgája
Pált megragadják a filozófusok, és elviszik az Areopágoszra, hogy meghallgassák az új tanításról és az idegenszerű dolgokról. Valószínű, hogy nem formális kihallgatáson vett részt az areopágiták részéről, amely tanács vallási és egyéb ügyben jogosult volt ítéletet hozni.
Vajon hogyan hirdeti az apostol Jézus Krisztus evangéliumát ezen a helyen, ennek a hallgatóságnak? Korábbi missziói igehirdetéseivel összehasonlítva a legfeltűnőbb az, hogy semmit nem szól az Ószövetségről. Az Apcselben olvasott missziói beszédek zsidó hátterűeknek, vagy istenfélő, tehát a Szentírással ismerkedő pogányoknak szóltak, és ezért természetes módon abból indultak ki, ahogy Isten Izrael történetében cselekedett, ahogy a próféták által ígéreteket tett, és ahogy előre beszélt arról, hogy Felkentjének szenvednie kell. Az Areopágoszon azonban Pál hiába használná az Ószövetséget Jézus Krisztus bemutatására, az senkit sem érdekelne, hiszen senki sem ismeri. Hogyan épít tehát Pál apostol kapcsolópontot ezekkel a pogányokkal? A válasz: saját kultúrájukat úgy tekinti, mint amelyben vannak olyan elemek, amelyek az evangéliumot szolgálják. Ezt két vonatkozásban is megfigyelhetjük.
„Találtam olyan oltárt is, amelyre ez volt felírva: AZ ISMERETLEN ISTENNEK. Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek.” Az athéniak, akiket Pál úgy szólít meg, mint „minden tekintetben nagyon vallásos emberek”, attól való félelmükben, hogy ha egy általuk nem ismert istent nem tisztelnek, annak katasztrófa lehet a vége, neki(k) és építettek oltárt. Pál nem ezt az istentiszteletet helyezi előtérbe, hanem sokkal inkább az athéniak vállalt és elismert tudatlanságát: igazatok van abban, hogy létezik valaki, akit tisztelet és imádat illet, és ti nem ismeritek őt. Az athéniak vállalt tudatlanságában, és ehhez kapcsolódó bálványimádásában Pál apostol felismeri a kapcsolópontot. Amikor imádságos lélekkel, misszionáriusként bejárta a várost, nem pusztán elborzadt azon, amit látott, hanem azt is kereste, hogyan szólaltathatja meg ebben a világban az evangéliumot. Ebben az a meggyőződés vezette, hogy Isten nem hagyta magát „nyomok” nélkül; és minden kultúrában ott van az Úr által előkészített lehetőség az ő neve hirdetésére. Így tekint az ismeretlen istennek emelt oltárra.
Beszéde következő részében erről az Istenről a következő, az Ószövetségi Szentírással egyező állításokat teszi: Isten az egész világ teremtője; nem szorul emberi kéz szolgálatára, sőt, ő tartja fenn az életet; Ő uralkodik a népeken és kijelölte azok helyét; végül Ő minden ember teremtője és ilyen értelemben atyja. Mindebben Pál kétszer is idéz pogány költőket állításai megerősítésére, és annak megmutatására, hogy milyen bolond dolog azt gondolni, hogy Isten, mindenek teremtője és atyja „aranyhoz vagy ezüsthöz vagy kőhöz, művészi alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez hasonló”. Sőt, inkább azt állítja, hogy ez az Isten egészen közel van hozzánk, hiszen a költő szavaival „őbenne élünk, mozgunk és vagyunk”, valamint „bizony, az ő nemzetsége vagyunk”.
Pálnak ez a szabadsága és bölcsessége nagyon fontos azok számára, akik sem nem turistaként, sem nem polgárként, hanem misszionáriusként szeretnének élni városunkban. Akiket felindít az elveszettség, ezért imádságos lélekkel vannak jelen az utcákon, a munkahelyen, a kultúrában, más emberekkel, és keresik, hol készítette el az Úr a kapcsolópontot. Mert mindenhol jelen vannak ezek a kapcsolópontok, a művészetben, az emberek vágyódásaiban, hiányaiban, személyes történeteiben. Kreativitásunkon múlik, hogyan ismerjük fel a lehetőségeket, és hogyan élünk azokkal. Pál missziói igehirdetése megláttatja velünk, hogyan lesz a lenyűgöző, sokszor bénító nagyváros kultúrája az evangélium szolgája. Keresztény tanárok és művészek, nektek különösen is nagy lehetőségeitek vannak kilépni a helyi polgár szerepéből, és azonosulni a misszionáriussal hivatásotokban.
Azért van ma számos keresztény filmklub, mert a film kultúránk azon népszerű, sokakat megmozgató része, amelyre könnyen lehet építeni az evangélium bemutatásához. Hiába kezdenénk a Szentírással, egy olyan világban élünk, amelyben a felnövekvő emberek többségének fogalma sincs a Bibliáról. Könnyebb a Mátrixból kiindulni, mint a tékozló fiú történetéből, a Gyűrűk Urából, mint Mózes történetéből, Harry Potterből, mint Jézus példázataiból. Ami nem azt jelenti, hogy az evangélium történeteit felválthatják egyéb történetek, hiszen azok ugyanúgy az igazságot képviselik. Nem, hanem arról van szó, hogy mindezek a történetek hordoznak valami olyan, többek által ismert igazságot, amely igazság az evangélium szolgája lesz a misszionárius számára. Mindezeket az igazságokat fontos meglátnunk és értékelnünk, hiszen minden igazság, még a pogányok gondolkodásában és alkotásaiban is, a Teremtő Isten igazsága!
III. A lenyűgöző városnak is megtérésre van szüksége
Ez pedig tovább vezet bennünket Pál beszédének a befejező részére, ami felhívás a megtérésre: „A tudatlanság időszakait ugyan elnézte az Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg. Azért rendelt egy napot, amelyen igazságos ítéletet mond majd az egész földkerekség fölött egy férfi által, akit erre kiválasztott, akiről bizonyságot adott mindenki előtt azáltal, hogy feltámasztotta a halálból.” Pál tehát nem oda érkezett meg, amit ma sokan sokkal nagyobb lelkesedéssel fogadnának, hogy azt mondja, akit ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek, de természetesen tiszteljétek tovább is ismeretlenül, vagy adjatok neki saját nevet, hiszen semmiképpen sem szeretném a meggyőződésemet rátok kényszeríteni. Nem, Pál Krisztus elhívottjaként azt mondja, hogy az (ismeretlen) Isten eddig elnézte a tudatlanságot, de most, hogy halljátok az igazságot, erre nem számíthattok többé. Bátran vállalja, hogy az Areopágoszon összegyűlt filozófusok és érdeklődők minden bölcsességükkel együtt Isten dolgaira nézve végső sorban tudatlanok, hiszen őt csak abban a férfiben lehet megismerni, aki eljött, meghalt és feltámadt, és aki által Isten egy napon majd megítél minden egyes embert.
A feltámadás meghirdetése kiütötte a biztosítékot a bölcsek között: „Amikor a halottak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak, mások meg azt mondták: Majd meghallgatunk erről máskor is.” Pál ezzel eltávozott az Areopágoszról, látszólag eredménytelenül. De végül azt olvassuk, hogy ”néhány férfi azonban csatlakozott hozzá, és hívővé lett, közöttük az areopágita Dioniziosz is, egy Damarisz nevű asszony, és velük együtt mások.”
Az evangélium megállta a helyét a filozófiák piacán. A korabeli Athén lenyűgöző város volt. Lenyűgöző volt a filozófiája, az építészete, a vallásossága, a művészete. Turisták nézhették álmélkodva és gyönyörűséggel teli csodálattal, ha arra jártak. A lakói büszkén és önelégülten vallották magukat Athén polgárainak. De Pált valami ill. valaki egészen más nyűgözte le, ejtette rabul, olyan erővel, aminek következtében ő többé már sehol sem lehetett pusztán turista, vagy helyi lakos, kizárólag csak misszionárius. Jézus Krisztus ragadta meg lénye legmélyén, ellenállhatatlan erővel. Az a Jézus, akiről így írt: „Miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt az Isten ereje és az Isten bölcsessége.  … Az ő munkája, hogy ti a Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá…” Boruljunk le előtte, és imádjuk őt! ÁMEN!

Ki nem ismeri a halálosan unalmas és semmitmondó céges értekezleteket, munkahelyi megbeszéléseket? Amikor úgy érzed, hiába vagy jelen, nem mozdul semmi előre, teljesen értelmetlen az egész. Szerintem ennél már csak az unalmas egyházi értekezletek, semmitmondó gyűlések okoznak nagyobb szenvedést. Mert Isten nevében untatni, az ő ügyéből fárasztó és értelmetlen zsinatolást létrehozni - bűn. De akkor mit kezdhetünk a most olvasott bibliai résszel, valamiféle nehezen érthető vitáról, farizeusokról, apostolokról, Dávid leomlott sátorának felépítéséről, megfulladt állatról, stb? Ha azt mondom, ez volt az első egyházi zsinat, korabeli összegyházi tanácskozás, nem biztos, hogy mindenki lelkesedni fog közöttünk. Ha még azt is hozzáteszem, hogy ez az „értekezlet” nemcsak, hogy a mai napig kiható, az egész keresztény mozgalmat és egyházat meghatározó döntést hozott, hanem még azt is állítom, hogy mindez hallatlanul izgalmas – nem vagyok benne biztos, hogy hasonlóan lázban égtek. (Mint ahogy én sem, ha egy a cserebogarak első lábának utolsó ízét kutató tudóscsoport hatalmas, soha nem látott, új felfedezést jelent be…). Mindenesetre mégis bízom benne, hogy az első jeruzsálemi zsinat vagy tanács jelentőségteljes üzenetet hordoz mindannyiunk számára a mai konfirmációs istentiszteleten, és meghalljuk, mit üzen a Szentlélek nekünk.
Amint Jézus megmondta, azért árasztotta ki Szentlelkét mennybemenetele után a tanítványokra, hogy tanúi legyenek – de ne csak otthonukban, a hasonszőrűek között, hanem a föld végső határáig. A Szentlélek Pünkösd napján betöltötte az apostolokat, és felhatalmazta őket erővel, bátorsággal, bölcsességgel, hogy meghirdessék: Jézus Krisztus, akit keresztre feszítettek, feltámadt, és ő lett minden népek megváltója. Az elmúlt hetekben láttuk, hogy az evangélium hogyan jut el az egyik világból a másikba, a zsidó kultúrából a nem zsidók, a pogányok közé. Pál és Barnabás missziói útján számos városban alakultak gyülekezetek, amelyeknek tagjai közül többen pogány háttérből jöttek. Ők Jézus nevére megkeresztelkedtek, és úgy lettek Jézus követőivé, és ezzel együtt Isten népe tagjaivá, hogy nem lettek előtte zsidóvá, nem a zsidó hiten, valláson, kultúrán keresztül ismerték meg Jézust. Saját népüknek, nemzetiségüknek, kultúrájuknak a részesei maradtak. Ezen a ponton jelenik meg a feszültség. Júdeából, a zsidó hátterű Jézus-követő gyülekezetekből egyesek elmennek Antiókhiába, a pogánykeresztény gyülekezetbe (ahonnan kiküldték Pált és Barnabást a pogányok közötti misszióra, hogy azután örömmel hallgassák meg beszámolójukat Isten nagy tetteiről a népek között, 14.27), és így tanítottak: „Ha nem metélkedtek körül a mózesi szokás szerint, nem üdvözülhettek.” Azaz, ha nem lesznek zsidóvá, nem lehetnek Jézus, a Messiás népének a tagjai. Pálnak és Barnabásnak ugyanakkor „nem kis viszálya és vitája támadt velük” ebben a kérdésben, és ezért döntenek úgy, hogy felmennek Jeruzsálembe, hogy az ottani apostolokkal és vezetőkkel tisztázzák a kérdést. A probléma tehát így fogalmazódik meg: Hogyan lehet valaki Isten népének a tagjává? Mi kell ahhoz, hogy valaki betagolódjon Krisztus közösségébe? Szükséges-e ehhez elhagynia korábbi életét és kultúráját, azt a világot, amiben élt? Kiszakad-e ezáltal népéből, kapcsolataiból? Zsidóvá kell-e lennie a mózesi törvények betartása által? A válasz: nem, hiszen az evangélium minden népeké, és nem kell a pogányoknak zsidóvá lenni ahhoz, hogy Isten népébe tagolódjanak. Vizsgáljuk meg, hogyan jutottak erre a döntésre a jeruzsálemi zsinat résztvevői, és milyen érveket hoznak a judaizálók ellen.
I. Ugyanaz a kegyelem
Amint összeült az apostoli gyűlés, hamarosan nagy vita támadt. Péter az, aki ebben a helyzetben először emelkedik szólásra. Egy olyan eseményre emlékezteti a jelenlévőket, amely megközelítőleg tíz évvel korábban történt. Elmondja, hogyan vezette őt a Szentlélek arra, hogy felismerje, Isten nem személyválogató. Az Úr elkészítette, hogy ő zsidó emberként olyat tegyen, amit soha nem tett volna: bement egy pogány ember, Kornéliusz római százados házába, együtt evett vele, és hirdette neki Jézus Krisztust. Ez azért jelentőségteljes, mert a korabeli világban hatalmas szakadék tátongott a zsidók és pogányok között. Amint Péter beszélt, Isten Lelke leszállt Kornéliuszra és háza népére, és ebből az apostol megértette, hogy a pogányoknak Isten ugyanúgy adja önmagát, mint a zsidóknak. A beszédét ezzel fejezi be a jeruzsálemi vezetők előtt: „Abban hiszünk, hogy mi is az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők.” Mi is, jeruzsálemi és júdeai zsidók, ugyanúgy az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk, mint ők, a távoli részeken élő pogányok. Mi éppen úgy, mint ők. Mert sokfélék vagyunk, eltérő kultúrával, eltérő vallási háttérrel (bár igaz, hogy a Jézus, a Messiás a zsidó népből támadt), eltérő nemzeti identitással és karakterrel, de mindannyiunkra ugyanaz az isteni kegyelem ragyogott rá, és mindannyian ugyanannak a közösségnek, Isten népének a tagjai lettünk.
Kiket hív hát el az Úr az övéinek? Kik tartoznak őhozzá? A legkülönbözőbb emberek, akiket a legkülönbözőbb módon szólít meg, de akikben ugyanaz a kegyelem munkálkodik, és akiket ugyanaz a Szentlélek tölt be. Ezt ünnepeljük a mai napon, a Szent Lélek ünnepén, az egyház ünnepén a konfirmandusokkal együtt. Megdöbbentő személyes történeteket hallgattunk meg a presbitériummal kedd este, amikor testvéreink vallást tettek hitükről, arról, hogyan vezette őket Isten, hogyan üdvözültek ugyanazon kegyelem által, mint mi mindannyian, és hogyan vezette őket Isten a Gazdagréti Református Gyülekezetbe. Vannak, akik ún. kisegyházban jutottak élő hitre, tartoztak oda és szolgáltak évekig, majd megsebződtek, végigélték az elszakadás-elköszönés minden fájdalmát, és találtak otthonra közöttünk. Van, akinek édesanyja a Hit Gyülekezetébe tartozik, a barátja pedig hívő római katolikus, és ő szintén ebben a gyülekezetben találta meg lelki otthonát. Van, aki keresztény családban nőtt fel, nem emlékszik arra, hogy valamikor is nem hitt Istenben, van, aki különböző családi veszteségek következtében kezdte keresni az Urat. Van, aki teljesen ateista nevelést kapott, zsidó édesapával és nem zsidó édesanyával nőtt fel, nehéz körülmények között, aki félszegen tette be először a lábát templomunkba, és most kész vallást tenni Jézus Krisztusról, mint Uráról és megváltójáról. Van, aki katolikusként nőtt fel, és Írországban egy presbitériánus gyülekezetben tért meg, és jutott el oda, hogy konfirmáljon. Van, aki a protestáns etikát gyermekkorában szívta magába, a kereszténység esztétikájával irodalmi munkássága kapcsán folyamatosan foglalkozott, de élő hit csak – maga sem tudja, hogyan, miért? - az elmúlt időszakban született benne, és most ismerte fel, hogy korábbi erkölcse, esztétikai élményei megtérés nélkül, a hit szempontjából semmit sem jelentenek. Van, akinek családjában soha nem esett szó hitről, de valami mégis élt benne, hogy azután – fájdalmak, bűnök és buktatók után - elmondhassa: én is az Úr Jézus ugyanazon kegyelme által nyertem üdvösséget, mint ők. Mi is, ők is. Mindez arról beszél, amit Péter is megvallott: „Isten éppen úgy megadta nekik is a Szentlelket, mint ahogy nekünk, és nem tett semmi különbséget közöttünk és közöttük…” Igaz ez ott és akkor a pogányokra és zsidókra, itt és most mindenkire, aki Jézus Krisztusé. Dicsőítsük az Urat azért, hogy nem személyválogató, hogy megszólított, elhívott titeket a magáénak!
II. Isten népet szerez magának a pogányok közül
Péter beszéde után a vita heve lecsendesedik, majd meghallgatják Barnabást és Pált, akik elbeszélik, milyen csodákat tett az Úr általuk a pogányok között. Utánuk emelkedik szólásra a nagytekintélyű Jakab (Jézus testvére), aki a jeruzsálemi gyülekezet meghatározó vezetője volt. Jakab, látván, hogyan szerez Isten népet saját nevének a pogányok közül, egy ószövetségi szakaszt idéz, amelyet most új fényben lát: „Felépítem Dávid leomlott sátorát … és helyreállítom, hogy keresse az emberek maradéka az Urat, mindazok a pogányok, akik között elhangzik az én nevem.” Igen, az Úr mindig is szeme előtt tartotta, szívén hordozta a népeket, hiszen minden nép az ő alkotása. Ő az, aki előre ment, aki elhívta az övéit a népek közül Pál és Barnabás missziói útján, és nekünk hozzá kell szabni magunkat. Látjuk, hogy Isten ezt előre megmondta a próféták által. Ezért Jakab a következő javaslatot teszi: „ne terheljük meg azokat a pogányokat, akik megtérnek Istenhez…”. Más szóval: ne tegyük rájuk a mózesi rituális törvény terhét, ne kelljen körülmetélkedniük, ne kelljen zsidóvá lenniük.
Ez a keresztény egyház és misszió kibontakozása szempontjából óriási jelentőségű. Arra a kérdésre válaszol, hogy vajon a Jézusról szóló üzenet egy reform mozgalom csupán a zsidóságon belül, vagy örömhír minden népeknek? Ha minden pogánynak zsidóvá kellette volna lennie, akkor Jézus elfogadásával és azzal, hogy Krisztus népnek a tagjaivá lettek, kiléptek volna korábbi világukból, kultúrájukból. Ebben az esetben az evangélium nem kezdte volna átjárni a nem zsidó világot, nem születhettek volna olyan közösségek, egyházak mind a mai napig, amelyek a saját világukban teszik fel a kérdést újra és újra: mit jelent itt és most, hogy Jézus Krisztus Úr, milyen tanúságra, szavakra és tettekre hív ez bennünket? Nem jöhetett volna létre az a keresztény egyház, amely az egész világon jelen van, amely soknyelvű, sokkultúrájú, és mégis egy Isten előtt. A különböző népek és kultúrák megtérésének elengedhetetlen feltétele volt, hogy mindenki abban a helyzetben, abban a hivatásban, abban a népben legyen Krisztus követője és tanúja, amelyben elhívását kapta.
Akik ma hitvallást tesztek, és elkötelezitek magatokat Jézus Krisztus követésére és a Magyar Református Egyház tagjának, nem kijöttök a világból, nem elmenekültök, mert gyengék és bizonytalanak vagytok, hogy egy másik, egy református kultúra és világ tagjaiként éljetek tovább. Miközben nagyra értékeljük Isten Igéjének a munkáját a XVI. századi reformációban, amelynek során megszületett az, ami ma az immár újra egyesült Magyar Református Egyház a Kárpát-medencében; miközben örömmel vállaljuk lelki-hitbeli, kulturális és történelmi örökségünket; miközben nem mondhatjuk, hogy semmi közünk egyházunk nem folt nélküli történetéhez a kommunista diktatúra alatt, azt kell mondanunk: az Úr arra hívott el bennünket, mint gyülekezetet, és ma különösen titeket, akik hitvallást tesztek, hogy Jézus Krisztus tanúi legyünk a világban, ott, ahová helyezett titeket. Abban erősít meg titeket, mint Jézus követőit, hogy bekapcsolódva az ő missziójába, jellé, világossággá, az átformálódás eszközeivé legyetek ott, ahova állított benneteket. Arra hatalmaz fel Lelkének rátok árasztásával, hogy Jézus Krisztus uralmát és szeretetét képviseljétek – az iskolában, az óvodában, az egyetemen a diákok közt az angol irodalomban, a Magyar Televízióban, az ügyfelek között a pénz világában, a szomszédok és gyermekeik között, stb. Krisztusnak és a református egyházának elköteleződve nem kijöttök a világból, hanem erőt kaptok arra, hogy a világ Krisztushoz fordulásáért munkálkodjatok és imádkozzatok. Hiszen Isten népet szerez magának mindezen emberek közül.
III. Egy test vagyunk Krisztusban
Míg Jakab azt mondja, hogy ne terheljék meg a pogányokat a körülmetélkedéssel, az apostoli gyűlés mégis azzal ér véget, hogy Jakab javaslatára határozat születik, amely értelmében azt kérik, hogy a pogánykeresztények „tartózkodjanak a bálvány okozta tisztátalanságtól, a paráznaságtól, a megfulladt állattól és a vértől.” Az erről szóló határozatot levélbe foglalták, majd jeruzsálemi vezető emberekkel együtt elküldték Antiókhiába, ahol hangsúlyozták, hogy nem kell a pogányoknak zsidóvá lenniük, de kérik a fentiek megtartását. Mindezt az antiókhiai gyülekezet tagjai örömmel fogadták. Vizsgáljuk meg, mi ezen kérések jelentősége?
A „bálvány okozta tisztátalanság” a bálványáldozatok során levágott állatok húsának fogyasztását jelenti nagy valószínűség szerint. A „paráznaság” ebben a határozatban nem az általában vett „bárminemű szexuális erkölcstelenségre” vonatkozik, hanem sokkal inkább azokra a mózesi kitételekre, amelyek szigorúan tiltják a rokonházasság különböző szintjeit, és egyéb a családi élet tisztaságával kapcsolatos dolgokat (3Móz. 18). A „megfulladt állat” és a vértől való tartózkodás összetartoznak: a zsidó emberek nem ehettek vért, a fulladással leölt állatot viszont nem véreztették ki. Ezeknek a kéréseknek a jelentősége nem az, hogy ezek betartása által lehetne üdvössége a pogányoknak, hiszen éppen az az evangélium szíve, hogy Jézus Krisztus kegyelme által van üdvösségük mind a pogányoknak, mind a zsidóknak. Ugyanakkor, mivel minden városban, ahol az evangéliumot hirdették, voltak olyan zsidók, akik a pogányokkal együtt Jézus követőivé lettek, ezen kérések megtartása adott lehetőséget arra, hogy a zsidó és pogány Jézus-követők asztalközösségben, úrvacsorai közösségben, egységben éljenek egymással.
Az apostoli tanács határozata tehát megőrizte az evangélium igazságát, egyetemességét, ugyanakkor megőrizte az egyház egységét, a testvéri közösséget is. Egy nagyon nehéz helyzetben találta magát a kibontakozó keresztény misszió, amely helyzet éppen az Ige növekedése, terjedése következtében állt elő. Majdnem szétszakadt Krisztus teste, majdnem eltorzult a kegyelem evangéliumának igazsága és világossága. Az érintett vezetők vállalták a konfliktust, meggondolták, mit cselekedett Isten közöttük, új fényben érették a Szentírást, és olyan határozatot hoztak, amely további lehetőséget biztosított a Jézus Krisztusról való tanúság további növekedésének. Ma, amikor a Szentlélek kiáradását ünnepeljük, amikor testvéreink megvallják hitüket és elkötelezik magukat Jézus követésére, mint a református egyház tagjai, legyen előttünk és legyünk mindannyiunké az apostolok látása és vágya: hadd jusson el az evangélium mindazokhoz, akiket Isten kiválasztott, és hadd éljünk egységben mindazokkal, akik megvallják a Szentháromság Istenbe vetett hitüket. Ámen!

Az Ige növekedését, terjedését, az első keresztények misszióját követjük nyomon az Apcselben. Mindez nem más, mint a feltámadott Jézus akaratának kibomlása: Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet! Arról hallottunk eddig, hogyan lesznek az apostolok, és Jézus névtelen követői Jézus tanúi a föld végső határáig. Láttuk, hogyan jutott el az evangélium – a Szentlélek egyértelmű vezetése mellett – a nem zsidókhoz, és hogyan lettek közülük is Isten népének tagjaivá. A múlt héten egy nagyvárosi missziói gyülekezetről, az antiókhiai gyülekezetről volt szó. Innen indul ki az a Barnabás és Pál által vezetett misszió, amelynek nyomán számos helyen születtek gyülekezetek a Földközi tenger medencéjében. A ma olvasott szakasz ennek a missziónak az első lépéseiről szólnak.
Mi történik tehát a Szentlélektől kiküldött tanítványokkal? Az első kép, amelyet Lukács elénk állít nem túl kellemes, bár győzelemmel végződik: Pál összeütközésbe kerül a sötétség erőivel. Pál és Barnabás bejárták Ciprust, hirdették az igét számos helyen. Bizonyára több minden történt ezekben napokban, akár siker, akár kudarc, de Lukács nem ezeket tartotta fontosnak megemlíteni. A pogányok között kibontakozó misszió első története, első képe az összeütközés a gonosz erejével. A mai napon ennek alapján a lelki-szellemi harcról fogok szólni. Miért kikerülhetetlen a lelki harc? Mi a varázslás természete, és hogyan jelenik meg ez a mai világban? Hogyan válik az erők összeütközése a Jézusról való tanúságtétel részévé, az Ige növekedésének, terjedésének alkalmává? Mindezekkel együtt a megszokottnál sokkal több gyakorlati példával fogom megvilágítani e történet ma is aktuális voltát.
I. A lelki harc kikerülhetetlen!
Az előző szakaszban olvastuk, hogy amint a Szentlélek azt mondta az antiókhiai gyülekezetnek, hogy válasszák ki Barnabást és Sault (Pált) arra a munkára, amire elhívta őket, böjtölés, imádság és kézrátétel után elbocsátották őket. A következő mondatban Lukács újra hangsúlyozza, hogy ők a „Szentlélektől kiküldve” mentek le Szeleukiába, majd elhajóztak Ciprusba. A Szentlélektől kiküldött tanúk pedig azonnal összeütközésbe kerülnek egy ördögi lélekkel munkálkodó emberrel. Ez a szentírói szerkesztés, hangsúly, minta máshol is megjelenik Lukács munkáiban. Jézus, megkeresztelkedése után, „Szentlélekkel telve visszatért a Jordántól, és a Lélek indítására a pusztában tartózkodott, negyven napon át, miközben kísértette az ördög.” (Lk. 4. 1-2). Az Apcsel elején pedig azt olvassuk, hogy a gyülekezet tagjai beteltek Szentlélekkel, bátran szólták Isten igéjét, a hívők egész gyülekezete szívében és lelkében egy volt (4.31kk) – és rögtön utána megjelenik Anániás és Szafira, akiknek a gonosz szállta meg a szívét (ezért akartak hazudni a Szentléleknek, vö. 5.1kk). A minta egészen egyértelmű: ahol Isten Szentlelke kiárad, betölt, elhív és cselekszik, legyen szó Jézusról, Péterről, vagy Pálról, ott egyszer csak megjelenik, vagy lelepleződik a gonosz, aki minden erejével ellen kíván állni Isten Országa munkájának. A Lélek által ihletett, felkent kezdeményezés, szolgálat a sötétség erőinek az érdekeit sérti. Az összeütközés elkerülhetetlen. Különösen nyilvánvalóvá lesz ez akkor, amikor valami új kezdődik. Ha Pál és Barnabás kudarcot vallanak Cipruson a helytartóval, hátha megrendülnek, hátha nem próbálják majd hatalmasoknak hirdetni az igét, hátha megtorpannak. A Lélektől kiküldött apostolok Jézus hirdetésével a sötétség erőit fenyegetik.
A Jézus Krisztus valóságában élő és járó embernek tudatában kell lennie ennek a harcnak, és fel kell ismernie a kísértő ellenállását ahhoz, hogy eredményesen szembeszállhasson vele. Ugyanakkor élnie kell józansággal és a megkülönböztetés ajándékával is, mert az is a gonosznak tetszik, ha túlzottan vele foglalatoskodunk. Ahogy C.S. Lewis fogalmazott:„Az emberiség két egyenlő súlyú, de egymással ellentétes tévedésbe eshet az ördöggel kapcsolatban. Az egyik az, hogy nem hisz a létezésében. A másik az, hogy hisz benne, és túlzott, egészségtelen érdeklődéssel fordul felé. A démonoknak mindkét tévedés tetszik, és egyforma örömöt jelentenek a materialisták és a varázslók.”
Vannak általánosan felismerhető, sőt, szinte elvárható helyzetek, minták. Egy-egy Isten Lelkétől ihletett időszak, alkalom, megújulás, elhatározás, elhívás után gyakran tapasztalnak a keresztények szembenállást. Hirtelen megjelenik egy gondolat a fejedben, hogy ez az egész hülyeség, és nem valóság, csak beképzeled magadnak, hogy te valóban az Úrral találkoztál, őt hallottad, ő cselekedett benned. Más esetleg ilyenkor hihetetlen erős kísértést él meg, életének egy már rendezett, Jézus világosságára vitt területe újult erővel jelenik meg. Vannak, akiket megmagyarázhatatlan félelem fog el, pl. hogy valakit el fognak veszíteni. Egyszer csak ott van az agyában ez a gondolat, és nem tudja honnan. Vannak, akiknek családjában egy ilyen Istentől megáldott alkalom után tör ki – rendszeresen – a viszály, a veszekedés. Mégis, mindezzel együtt fontos, hogy ne essünk át a ló túlsó oldalára: nem minden viszály, nem minden kísértés, nem minden félelem, aggodalom, nem minden rossz gondolat a gonosz támadása. Ezt azért is szükséges hangsúlyozni, mert a józanság és megkülönböztetés nélkül könnyen kialakulhat egy olyan lelki hozzállás, amelyben újra és újra áthelyezzük a felelősséget a Sátánra, és ezért nem vizsgáljuk meg – a Szentlélek világosságában – ezeket a helyzeteket, érzéseinket, önmagunkat. A következő két történet egyértelmű ördögi támadást mutat be.
Néhány héttel ezelőtt egy hétvégén, amint arról már többször beszéltem, cursillón szolgáltam (a cursillo egy három napos, intenzív evangélizációs program, amelynek során – Isten kegyelméből – számosan jutnak hitre, vagy újulnak meg megerőtlenedett hitükben). Egyik este, éppen az elalvás után, álmodtam, és álmomban – csak így tudom fogalmazni – a gonosz jelenlétével találkoztam. Amikor Jézus Krisztus nevében ellene mondtam, azt éltem át, hogy megtámad, hatalmas erővel megbénít, és meg akar ölni. Amint felébredtem, a félelem bénító érzése vett körül. Alig hallhatóan kezdtem el Jézus nevében imádkozni, oltalmát kérni, megvallani, hogy az övé vagyok, és kérni védelmét, jelenlétét az éjszakámra. Ahogy imádkoztam, úgy oldódott a félelem, töltött be Isten békessége, és kaptam egy nyugodt és békés éjszakát. Jézus nevében oltalmunk, békességünk van.
A másik esemény a napokban történt egy testvérünk életében. Egy súlyos vírus döntötte le a lábáról a családot, aminek következtében kórházban is kellett töltenie az édesanyának néhány napot gyermekével. Ezután lett nagyon beteg ő is. A következőket írta : „Éjjel 2 körül már nagyon szerettem volna aludni, de az elkeseredéstől nem bírtam, csak feküdtem erőtlenül és egyszer csak átvillant az agyamon az a gondolat, hogy ha elalszom, meghalok, hiszen annyira gyenge vagyok, hogy nem is fogok róla tudni, hogy meghaltam. És szerettem volna imádkozni, de nem nagyon bírtam, viszont azt éreztem, hogy nincs is értelme, mert Isten nem akarhatja, hogy ennyire rosszul legyek. Ha meg ezt akarja, akkor nincs is Isten, mert Ő nem lehet ilyen, hogy ennyire sanyargasson. Itt persze eszembe jutott minden jelenlegi helyzetünkkel kapcsolatos dolog, nemcsak a betegség, és azért kezdtem el dühöngeni, hogy nem elég, ami van, még ez is... Aztán hirtelen eszembe jutott Jób, hogy őt is meddig próbálta az Úr. És ekkor egy hang azt súgta, hogy mondjam ki, hogy nincs Isten. Ez egy századmásodpercnyi vívódás volt, amikor átvillant az agyamon, hogy kimondom... de ugyanilyen gyorsan ráéreztem arra is, hogy ez a gonosz. Mintha egy szakadék szélére tolt volna, a lelkemet szorongatva, hogy mondjam ki, nincs Isten. És akkor erőtlenül, de dühösen csak azt mondtam magamban, hogy "takarodj innen, Krisztus meghalt értem a kereszten és pont az ilyenektől mentett meg, mint te". Ezután pánikszerű roham tört ki rajtam elkezdtem zokogni és felébresztettem a férjem, és rövid időn belül megnyugodtam, elaludtam és jobban lettem. És akkor eszembe jutott a gyülekezet is, meg az, amit Dóra betegsége kapcsán mondtál: hogy ezek megpróbáltatások. És arra gondoltam, hogy biztos azért kapjuk mi is, mert szolgálni szeretnék, mert … mindenki, aki tenni szeretne, megkapja. … Én még sosem éltem át hasonlót, ezért volt félelmetes és hálát adok Istennek, hogy felismertem, hogy ez micsoda.” Néhány megjegyzés ehhez a történethez: 1. A betegség önmagában nem démoni támadás, de juttathat olyan gyengeségbe, elesettségbe, amit megpróbálhat kihasználni a gonosz. 2. Testvérünk a támadást a szolgálatra való elhívása fényében látta és értelmezte. 3. Életében először ismerte fel így a gonosz támadását, és élt Krisztusban való hatalmával, hogy ellenálljon az ördögnek. Ez a tapasztalat végül hitbeli megerősödéséhez, növekedéséhez vezetett. Éppen az mutatta, hogy valóban ördögi támadás volt, amit átélt, hogy amikor Jézus Krisztus nevében ellene mondott, az lényegében azonnal megszűnt. 4. Mindezt, meggyőződésem szerint helyesen, annak a nagyobb összefüggésnek részeként értelmezte, amelyben gyülekezetünk imádságban, könyörgésben keresi a Jézus nevében történő gyógyulás kegyelmi ajándékát, valamint az Ige növekedését, a misszió kibontakozását, amelynek során számos betegség, erőtlenség, támadás is ért bennünket az elmúlt időben. A lelki harc kikerülhetetlen – de bennünket azért hívnak Krisztusról kereszténynek, mert az ő felkenetésének részesei vagyunk arra, hogy a bűn és az ördög ellen szabad lelkiismerettel harcoljunk (vö. Heidelbergi Káté, 31.)
II. A varázslás akkor és ma
A sötétség erői, amelyekkel Pálék szembetalálták magukat, egy varázsló és álpróféta, a zsidó Barjézus személyében jelentek meg. Barjézus neve azt jelenti, a szabadítás fia. Ez a Barjézus, vagy görög nevén Elimás, közel állt Szergiusz Paulusz római helytartóhoz, aki viszont hallani akarta az Isten igéjét. Barjézus nem kívánta elveszíteni befolyását, ezért „szembeszállt velük, és igyekezett eltéríteni a helytartót a hittől.” Vajon mi állhatott mindezek mögött?
A varázslás célja a természetfeletti erők kontrollálása, irányítása, általában valamilyen rituálén keresztül (ismétlődő szavak, kifejezések konkrét cselekedetekkel összefüggésben) egy bizonyos cél elérésének érdekében. A szerelem mágia célja valakit megszerezni, a rontás valakinek ártani, vagy valakit tönkretenni. A görög-római világot át meg átjárta a varázslás. Ennek egy meghatározó eleme volt például az, hogy az olyan emberek lelkei, akik a „kijelöltnél előbb” haltak meg, különösen házastárs, vagy gyermek nélkül, még inkább, ha erőszakos halált szenvedtek, hatalmas erővel bírnak. A varázslás során ezekkel a lelkekkel kapcsolatba kerülve még erősebb démonokat tudtak felidézni. A társadalom jelentős része félte a varázsló megkötöző, bűbájos, igéző hatalmát. Az, hogy Szergiusz Paulusz kíséretéhez tartozott egy varázsló, szintén annak jele, hogy a Római Birodalomban ez a mágikus hitvilág a társadalom középpontjában volt jelen és működött.
A varázslás célja a kontroll, az uralom, az irányítás. Nyilvánvaló, ha Pál és Barnabás Jézus Krisztust, mint a feltámadt Urat hirdetik meg, Barjézus félti az ő befolyását Szergiusz Paulusz felett. Nem tudjuk, hogy ő, mint varázsló és álpróféta mi mindent tett, és hogyan gyakorolta hatalmát, befolyását a helytartó felett (pl. jóslással?). De az bizonyos, hogy irányítani akarta őt.
Nem kell sokat kutakodni ma ahhoz, hogy igézéssel, bűbájossággal, boszorkánysággal, szerelem mágiával, rontással, rontás levétellel, jóslással találjuk magunkat szemben. Bárhol fellelhető mindez az ezoterikus piacon, és csak óvni tudunk bárkit attól, hogy magától hajtsa fejét az ezek mögött álló erők igájába. Van azonban, amikor ilyen és ehhez hasonló praktikákon keresztül egy személy, vagy közösség gondolkodásmódját, életvitelét, legmélyebb elkötelezettségeit akarják kontrollálni – és ezt jó felismerni. Két példával illusztrálom ezt.
Az egyik egy fiatal házas asszony, akinek nagyon erős küzdelme volt egy – szintén házas - férfi kollégájával, aki minden áron meg akarta szerezni őt magának. A mindennapi, emberi szinten jól kijöttek egymással, jó kollégák. A férfi életébe egyre erősebben belépett az asztrológia és a kártyavetés, és ezeken keresztül próbálja manipulálni, saját céljaira rávenni keresztény házas kolléganőjét. Az adja kitartó erejét, hogy meg van írva a sorsuk, hogy egymáséi legyenek, az van a horoszkópjában, hogy ő nem hűséges típus, valamint azt adta ki a kártya, hogy új szerelem vár rá. Mindez a meggyőződés folyamatosan megjelenik gesztusokban, elejtett megjegyzésekben, amelyek egyre jobban behálózzák az asszonyt. Az asszony úgy érzi (hónapokon át megy ez a dolog), hogy mindez „megül rajta”, „ellepi gondolatait”, „valami ragad rá”. Férjével, akinek elmondja küzdelmeit, közösen rendszeresen imádkoznak a szabadulásért. Az imádságban felismerik, hogy mindez nem pusztán a férfi flörtöléséről szól, hanem szellemi erőkkel folytatott harc, és ezért ennek fényében imádkoznak tovább. Sok imádság, hosszú harc után lesz végül teljesen szabad a fiatalasszony. Ez is a varázslás, az uralom, a kontroll egy – kevésbé direkt – formája.
Egy másik esetben ezoterikus kollégák próbálták egyre jobban a befolyásuk alá vonni egy keresztény társukat. Ilyen alkalmakkor arra törekedhetnek, hogy egyfajta lelki-szellemi szálat építsenek maguk és a másik személy között, pl. ilyen megjegyzésekkel, hogy te is olyan vagy, mint mi, hasonszőrű lelkek vagyunk, „te is boszi vagy”, stb. Ha valakinek – akár keresztény létére – van valami rendezetlen okkult múlt az életében, könnyen sebezhetővé válik (hiszen ha semmi ilyen nincs, kit érdekel, hogy badarságokat beszélnek). Azt éli meg, hogy miközben ő nem akarja, valami erő mégis húzza, vonja őt ezekbe a hatásokba, és nem bír ellenállni. Tudja, hogy ez rossz, tudja, hogy ő Krisztushoz tartozik, de könnyen megzavarodik, vagy annyira elerőtlenedik, hogy majdnem feladja. A varázslással, démoni manipulációval operáló emberek ezeken a lelki-szellemi szálakon keresztül próbálnak kontrollálni. Amikor az illető keresztény testvérünk közös imádság által szabad lett attól a befolyástól, ami benne rezonált ezoterikus kollégáira, az elsők, akik megdöbbenve érzékelték a „spirituális klíma” változását, éppen ezek az ismerősei voltak. A világ, amelyben élünk, egyre jobban hasonlít a Pál korabeli világhoz, amelyben Jézus Krisztus evangéliumát bátran, világosan, és Szentlélekkel teljes erővel kellett meghirdetni okkultisták, varázslók, különböző titkos kultuszokhoz tartozó között. Lássuk, hogyan ütközött össze Pál Barjézussal.
III. A konfrontáció és következménye
Az összeütközést így adja elénk Lukács: „Saul pedig, akit Pálnak is hívnak, megtelve Szentlélekkel erősen ránézett, és így szólt: Te mindenféle csalással és gonoszsággal tele ember, te ördögfajzat, te minden igazság ellensége, nem szűnsz meg elferdíteni az Úr egyenes útjait? Most íme, az Úr keze rajtad van, és vak leszel, nem látod a napot egy ideig!” Pálnak ezek a szavai nem kis megütközést kelthetnek a mai olvasóban. Hogyan lehet ilyen kemény? Hogyan tehet ilyet Jézus nevében? Miért nem hívja inkább megtérésre?
Mindezekkel kapcsolatban a következőket kell látnunk. Barjézus vaksága – ami Pálnak ismerős állapot lehet saját megtérése alkalmából – nem végleges. Igaz, hogy nem olvasunk róla többet, de ne tévesszük szem elől az „egy ideig” kitételt! A másik figyelembe veendő szempont az, hogy Barjézus folyamatosan hallgatta Pálék igehirdetését és kitartóan ellenállt annak, erre egészen egyértelműen utal Lukács. Azaz nem arról van szó, hogy valaki nem hisz, és ezért büntetésből azonnal vakká teszi őt Pál apostol. Harmadszor, itt elsősorban nem Pál cselekszik, hanem Jézus rajta keresztül, és erre mutat a „megtelve Szentlélekkel” kifejezés. Pál apostol bátor, szókimondó és erővel teli dorgálása Istentől jött, isteni felkenetés alatt történt, amit soha nem helyettesíthet emberi szándék, különösen nem emberi rossz szándék, pl. harag az ellenséggel szemben.
Ennek a mozzanatnak a megvilágosítására egy utolsó történetet mondok el. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt történt egy nagy, egyetemisták közötti evangélizáción, hogy magunkkal hívtuk egy lány barátunkat, aki nemrégiben jutott hitre. Vele jött nem keresztény barátja is, aki nem örült barátnője Istenhez fordulásának. Az előadás után álltunk egymás mellett, a leányzó, a barátja, a feleségem, és én. A fiú tajtékzott a haragtól, és telve volt erőszakkal, dőlt belőle a szitkozódó, erőszakos szó, és úgy éreztem, hogy mindjárt nekünk esik. Ahogy ott álltunk és hallgattuk, és éreztük, hogy ebből könnyen valami nagyon rossz sülhet ki, egyszer csak mintegy isteni sugallatra azt mondtam: A názáreti Jézus Krisztus nevében hagyd abba! Azt éreztem, hogy a gonosz jelenlétével állunk szemben, és – csak így tudom magyarázni – a Szentlélek megnyitotta a számat, hogy elhallgattassam. A fiú azonnal lecsendesedett, felhagyott a támadó magatartással, majd elment. Ilyen és ehhez hasonló tapasztalatom 2-3 volt az elmúlt majdnem két évtizedben. Ugyanakkor ezek bepillantást engedtek abba, amiről ebben a szakaszban olvasunk. Hangsúlyozom, mindez csak a Szentlélek egyértelmű vezetése és felhatalmazása alatt történhet, és semmiképpen sem a magunk szándékából.
A történet vége, hogy a helytartó, látva Pál szavainak erejét, és a varázsló, azaz az erőkkel manipuláló elesettségét és gyengeségét, „hitt, elámulva az Úr tanításán.” Lukács elénk adta, hogy a Lélek által kiküldött tanúk kikerülhetetlenül összeütközésbe kerülnek a sötét erőkkel, amikor Jézust hirdetik, de azt is bemutatta, hogy nincs olyan név, amely ne hajolna meg Jézus Krisztus neve előtt. Láttuk, hogy ez a történet nem olyan távoli tőlünk, mint az elsőre tűnik. Tekintsünk hát Jézusra, legyünk bizonyosak győzelmében, kérjük, hogy tanítson minket a harcra, és dicsőítsük őt, mert fenséges az egész földön. ÁMEN!