A Kolosséiakhoz írt levél

Első hallásra érthető, hogy nem egészen világosak a Szentírásnak ezek a szakaszai azok előtt, akik behatóan még nem foglalkoztak ilyen szövegekkel: ünnep, újhold, angyalok tisztelése, látomásokkal való bíbelődés. Ugyanakkor valami test, ami növekszik, amit összetart a Fő — miről van itt szó? Mi hasznunk abból, hogy ha a Bibliának ezeket a részleteit is elemezzük?
Ha azonban belemélyedünk és többször egyre lassabban elolvassuk ezt a szakaszt is — és ezt javasolom bibliaolvasási technikának: többször elolvasni, egyre lassabban —, akkor világossá lesz, hogy két kulcsfogalom köré csoportosítja Pál azt, amit itt elmond: látszat és valóság. Azt mondja: vannak, akik a látszatra törekszenek és ebből semmi hasznuk, mert ennek semmi értéke. De vannak, akik ragaszkodnak Krisztushoz, aki a Fő, a benne hívőknek mint egy testnek a feje, és ezeknek a lelki életében valóságos és folyamatos növekedés és gyarapodás látható.
Óv a látszatoktól és bátorít arra, hogy valóságos értékeket gyűjtsünk és valódi, igazi, hiteles krisztusi életet éljünk. Óv attól, hogy keresztyéneknek látszódjunk, és biztat arra, hogy legyünk valóban Krisztushoz hasonló keresztyének. Óv attól, hogy magunk formálta kegyeskedéssel szenteknek, vallásosaknak látszódjunk, de biztat arra, hogy az igazi, valódi kegyesség valósuljon meg az életünkben.
Kik voltak azok, akik a látszatra törekedtek?
Azok, akikről sokszor beszéltünk már, akik megzavarták a kolosséi keresztyének életét. Ők azt tanították, hogy úgy lesz valaki lelkiekben gazdagabb, és úgy nőhet a többiek feje fölé (figyeljük meg, ez volt a céljuk, Jézus ilyen célt nem jelölt meg soha), úgy érezheti többnek magát, mint az átlag, ha teljesít bizonyos előírásokat, illetve lemond bizonyos élvezetekről. Ezt meg azt ne egyél, ne igyál, és akkor érezd magad vallásosabbnak, többnek, mint az, aki megeszi, megissza. Átírták a naptárt, telerakták ünnepekkel, ezért van itt a hosszú felsorolás: ünnep, újhold, szombat — a szombatot sem lehetett akárhogy megtartani, hanem bizonyos kicsinyes előírások szerint. S aki ezt megtartja, az megint többnek érezheti magát. Hízik a büszkesége, a vallásos gőgje, többnek érezheti magát, mint az átlag.
Ezekkel, hogy valamit teljesítenek, illetve, hogy valamiről lemondanak, az ő gondolkozásuk szerint érdemeket szereznek Isten előtt és a többiek feje fölé nőnek. Ez egyenesen vezet oda, amit így olvastunk: „ennek valójában semmi értéke és haszna nincs, mert öntelt felfuvalkodottsághoz vezet.”
Ezek az emberek tehát a saját teljesítményeikre építettek. Ezeket akarták felmutatni Istennek, és úgy gondolkoztak, hogy ezekért nekik jár valami Istentől. Ők érték el az eredményeket, ők szolgáltak rá Isten áldására, ők kezdeményeztek. Istent mintegy kényszerhelyzetbe hozzák, hogy kénytelen ezek után jutalmat adni nekik. Ők megregulázzák magukat, és akkor lássa meg ezt Isten és jutalmazza valami módon. Ugyanakkor hitéletükben semmiféle fogható tényszerű, tapasztalható növekedés nincs.
Róluk írja Pál apostol Timóteusnak azt, hogy megvan náluk a kegyesség látszata, de annak erejét megtagadták. A kegyesség szó a Bibliában azt jelenti: istenfélelem. Tanulságos, hogy mi a Biblián kívüli profán jelentése ennek a görög szónak. Azt jelenti: valakit előre engedni és követni. Tehát valakivel egyszerre érkezem egy keskeny ajtóhoz, én visszalépek, mert tisztelem őt és azt mondom: tessék, parancsolni befáradni, viszont utána megyek, követem őt, mert bízom abban, hogy jó helyre megy és én is oda szeretnék megérkezni. Rendkívül szemléletesen kifejezi ez a kegyességnek, vagy istenfélelem bibliai jelentéstartalmát. Az a kegyes ember, aki ismeri Jézust, mindig előreengedi, mert feltétlenül tiszteli, nem maga után hívja, hogy jöjjön és segítsen meg a vállalkozásomban, utána viszont követi, mert reá bízta magát, és oda akar megérkezni, ahova az ő Ura vezeti. Azt mondja Pál, hogy ez az igazi kegyesség.
Van a magunk formálta kegyeskedés, ami meg ennek a fordítottja.
Jézus erről világosan tanít, ezért olvastam fel a Máté 15-ből azt a hosszabb beszédét, hiszen a farizeusi kegyességet tipikusan ez jellemezte, hogy kicsinyes előírások tömkelegét igyekeztek betartani és betartatni másokkal is. Mivel részben sikerült betartaniuk, ezért egyre büszkébbek lettek. Többre tartották magukat másoknál, és jellemezte őket ez az öntelt felfuvalkodottság, amiről itt alapigénkben olvastunk.
Még az idézett jézusi beszédben van az a kép is, amikor Jézus azt mondja: olyanok vagytok, mint egy tál, amit kívülről fényesre tisztítanak, belül pedig tele van rothadással és szennyel. Kívülről szépeknek látszotok, mint a meszelt sírok — mondja egy másik képpel —, belül azonban halál van.
Ebben az igeszakaszban Pál apostol arra biztatja a gyülekezetet, hogy hagyjátok ezeket. Mondjanak, amit akarnak. Ők hadd akarjanak látszani, ti ne látszani akarjatok, hanem lenni. Ne kegyesnek látszani, hanem legyetek igazán istenfélők. Ne vidámnak látszani, hanem legyen bennetek a Krisztus öröme. Ne tisztának lássék a ti életetek, hanem legyetek tiszták belül — nem kívül, hogy lássák az emberek, hanem a szívetek legyen tiszta. Isten tudniillik mindig ezt ígéri nekünk. Sehol sincs olyan, hogy Isten javítgatni, foltozgatni akarja az elrontott életünket. Ő azt mondja mind az Ó-, mind az Újszövetség erről szóló igéiben, hogy új szívet ad nekünk. Kicseréli az egész belső világunkat. Ebből az új szívből újfajta gondolatok és cselekedetek származnak, és akkor valódi kegyesség és valóban szent élet következik belőle, nem pedig ilyen magunk formálta kegyeskedés, amelyik a bölcsesség látszatát kelti ugyan, de semmi értéke és haszna nincs.
Amikor Jézus erről a kérdésről beszél, akkor lényegében azt tanítja, hogy az igazi szentség nem kívülről befelé hat, hanem belülről kifelé. Megszakadhatok, cselekedhetem akármit, különböző vallásos teljesítményeket felmutathatok, ha ennek az a célja, hogy lássák az emberek, attól nem leszek szent, hanem ha belül ez a szívcsere bekövetkezik. Ha Jézus Krisztus valóban ott él a hit által valakiben, akkor annak a külsején, a viselkedésén, tekintetén, mozdulatain is kiábrázolódik a Krisztus. Jézus erre az életre hív minket. Nem külsőleg akar tatarozgatni, kozmetikázni, hanem ezt a belső nagy változást kínálja fel.
Mi az igazi kegyességnek, ami nemcsak kegyeskedésnek látszik, a lényege?
Éppen az élő Jézussal való egészen személyes kapcsolat. Ez a vele való hit általi közösség. Az, amiről Ő olyan sokszor beszélt, hogy a benne hívő együtt él Ővele. Annyira együtt, hogy ezt a kettős kötődést hangsúlyozza Jézus: maradjatok énbennem, én pedig tibennetek. A hívő mintegy elrejtőzik Őbenne, s ugyanakkor magában hordja azt a Krisztust, aki Szentlelke által a benne hívőkben ott lakozik.
Ezek az emberek nem akarnak már teljesíteni semmit, mert nem akarnak semmit ennek fejében Istentől kapni. Nincs mit kapniuk. Krisztusban mindent megkapott a hívő. Ezért a mindenért hálás, ezzel boldogan él, és ezzel boldogan szolgál másoknak. Ez jellemzi az újjászületett embereket. Örülök annak a sok mindennek, amit kaptam tőle, szívesen megosztom másokkal, és közben egyfolytában tele van a szívem hálával. Mivel annak az Istennek, akitől kaptam, nem tudom viszonozni, neki nincs szüksége semmire, mit adhatnék neki, így amit tőle kaptam, azt szívesen továbbadom másoknak. Az Isten iránti hálám a felebarátaim iránti szeretetben valósul meg. Ez a valóságos keresztyén élet. Nemcsak annak látszik, hanem ezt tetten is lehet érni.
Az ilyen ember mindenre kész Jézusért. De nem azért, hogy kapjon tőle valamit, ahogy latinul mondják: do ut des (adok, hogy adj), mert már mindent megkaptam tőle. Mivel mindent megkaptam, ezért hálából én is kész vagyok Őérte bármit megtenni, mégpedig önként, örömmel, nem kényszerből, nem számításból, hogy megéri-e, elég-e már, ki kell-e még pótolni valamivel — nem kell pótolgatni semmit. A teljes gazdagság az enyém, én meg mindenestől odaszántam magamat neki. Ezt nem értették ezek a Kolosséban tevékenykedő tévtanítók, és erre bátorítja Pál apostol itt a gyülekezetet.
Ez nem azt jelenti, hogy az így újjászületett, Krisztusnak szolgáló ember nem él fegyelmezett életet. Sőt sokszor nem gyakorolja az önmegtagadást, nem mond le sok mindenről Krisztusért. De nem azért, hogy kapjon tőle valamit, hanem azért, mert szeretne jobban szolgálni neki. És ez a hívőnek is öröm, ha hűségesebben és jobban szolgálhat.
A böjti időszakban élünk, és itt a böjtnek egyfajta változatáról is beszél ez az ige. Isten gyermekeit jellemzi a böjt. Sok mindenről lemondunk, de önként, magunktól, boldogan, és nem azért, hogy valamit elérjünk ezzel Istennél, mert nincs mit elérni. Mindent odaadott nekünk. Úgy szerette ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát odaadta. És aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hogyne ajándékozna vele együtt mindent minekünk. Nincs itt már mit elérni, de van mit megköszönni. Még van lehetőségünk neki szolgálni. A hívő pedig ezt a szolgálatot szeretné egyre jobban végezni. És ha ebben segíti az, hogy valamiről lemond, akkor örömmel böjtöl.
Az igazi kegyességet tehát az jellemzi, hogy szabadon, örvendezve, Krisztusra nézve éli a maga életét a hívő. Nem foglalkozik mellékes kérdésekkel, látomásaival — ahogy itt olvastuk. Nem foglalkozik mellékalakokkal, angyalok tisztelésével — ez is rögeszméjük volt ezeknek a tévtanítóknak. Hiszen a világmindenség Urával került egészen közeli kapcsolatba. A mindenható Isten gyermekévé lett. Nem pályázik ő emberek dicséretére. Megkapta a legnagyobb méltóságot: Isten gyermeke. Nem ő akar nagy lenni, mások feje fölé nőni, hanem Isten dicsőségét keresi mindig, és Őt akarja naggyá tenni mások előtt is.
Ezzel szemben a törvényeskedő, kegyeskedő, látszat vallásosságot produkáló embert az jellemzi, hogy megdolgozik, és utána várja a jutalmat. Neki valami jár Istentől. Vagyis Isten tartozik neki — így gondolja. Ő megtette a magáét, még annál többet is, és akkor most Isten következik. Isten tartozik neki. Teljesen Biblia ellenes gondolat. Az igazi kegyességet az jellemzi, hogy Isten minden érdemem nélkül elhalmozott ajándékokkal, és eladósított engem. Én az Ő boldog adósa vagyok. Úgy törlesztek, hogy a tőle kapott értékekkel másoknak szolgálok. Senki nem kényszerít rá, senki nem fogja megfizetni. Sokszor meg sem köszönik. Néha bolondnak néznek miatta, még hátratételt is szenvedhetek, de akkor is véremmé vált, mert ez az új természet jellemvonása: adni, adni, adni. Pontosabban: továbbadni, továbbadni abból, amit én is úgy kaptam.
Ez a nagy különbség a kétféle gondolkozás között. Az előbbi maga veszi kezébe dolgainak az intézését, még az üdvösségének a dolgát is. Én rászolgálok, és Isten adja nekem jutalmul az üdvösséget. Az utóbbi egyszer és mindenkorra Isten kezébe tette le az életét, és azt akarja, hogy Isten használja őt arra, amire jónak látja. Nem kell szabályokat felállítani és betartani, elég az: szeresd az Urat teljes szívedből, szeresd a másikat úgy, mint magadat, és minden szabály nélkül fogod tudni, hogy adott esetben mit kell tenni.
Milyen dolog lenne az, ha egymást szerető házaspár otthon az előszobába kifüggesztené, hogy kinek mik a kötelességei és jogai. Ha kötelességekről és jogokról van szó, onnan a szeretetet már száműzték. Ha szeretik egymást, pontosan tudják, kinek mi a kötelessége és joga. És ami nem kötelessége, még azt is meg fogja tenni, mert szereti a másikat. Ez ugyan így van az Istennel való közösségünkben is. Ezek a szerencsétlen nyomorultak ott hosszú listákat írtak, hogy mit kell betartani, és attól leszel vallásosabb, mint a többi. Jézus meg azt mondja: szeresd az Urat teljes szívedből és fogod tudni, hogy mikor mit kell tenned. Szeresd a másikat legalább úgy, mint magadat, és fogod tudni, mit tegyél, és mit ne tegyél adott esetben vele.
Ez nehezebb bizonyos értelemben, mert lehet, hogy könnyebb lenne, ha elő van írva. Viszont, ha elkezdjük előírni, az egyrészt szánalmas vállalkozás, sokkal szegényesebb az emberi kapcsolat úgy, mint a szeretet jegyében, másrészt vég nélkül kell bővíteni, mert felsorolhatatlanul sokféle helyzetbe kerülünk. Tehát valóban értelmetlen és haszontalan, ahogy itt olvastuk.
Aki látszani akar, az nem tud fejlődni, mert az egyrészt azzal van elfoglalva, hogy egyre többnek látszódjék, másrészt egyre jobban meg lesz győződve, hogy ő már így is több, mint a többi, netalán már elérte a csúcsot, és nincs hova fejlődni. Aki viszont megtanul Isten kegyelméből élni, és komolyan veszi, hogy naponta rászorulunk újra és újra az Ő kegyelmére, arról azt mondja alapigénk ezzel a szép kifejezéssel: Krisztus által növekszik az Isten szerinti növekedéssel.
Milyen az Isten szerinti növekedés? Olyan, hogy minél gazdagabbá tesz Isten, annál alázatosabb leszek. Minél többet ad, annál többet adok tovább másoknak. Miközben sokat adok tovább másoknak, Isten még gazdagabban pótolja. Ebből lesz az élő kapcsolat és az igazi szolgálat.
Melyik jellemez minket? Ma semmi mást nem szeretnék kiemelni ebből az igéből, csak ezt: látszat vagy valóság? Mi jellemzi a beállítottságunkat, gondolkozásmódunkat, életgyakorlatunkat, hitéletünket, kegyességünket? Mindnyájunkat kísért ez, mert benne van a vallásos közgondolkozásban: teljesíteni. Valamit mutassak fel Istennek. Valamivel nekem is hozzá kell járulnom az üdvösségemhez. A Biblia radikálisan tanítja, hogy mi csak azzal tudunk hozzájárulni, hogy rászorulunk. Hogy a bűneinket szaporítjuk, és egyre jobban rászorulunk Isten bűnbocsátó kegyelmére. Egyébként semmit nem tudunk tenni annak érdekében, hogy a múltunk tiszta legyen, és tiszta lappal induljunk. „Kegyelemből van a ti üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez, nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Ef 2,8-9). Ezt mindenkinek szó szerint kellene tudnia. Ezt komolyan kell vennünk, mert semmivel nem tudunk hozzájárulni. Csodálkozva, hálásan elfogadhatjuk Isten ajándékát, és ez az Ő hittel elfogadott kegyelme dolgozik, munkálkodik bennünk. Átalakít, és valóságosan kiábrázolódnak az ilyen újjászületett emberen Jézus Krisztusnak a vonásai.
Pusztán szemléltetésképpen szeretnék néhány példát említeni arra, hogy milyen nagy különbség van látszat és valóság között.
Vendégszeretet. Egy család vendéget vár. Nagy előkészületek folynak. Sok mindent tesznek, amit nem szoktak normális körülmények között. Talán még erejükön felül vásárolnak is. Beidomítják a gyerekeket: most két órán át viselkedniük kell. Miért? Nem azért, hogy megváltozzanak előnyükre, hanem azért: mit szól a vendég? Nem az a cél, hogy a vendég igazán jól érezze magát, hanem hogy róluk ne alakuljon ki rossz véleménye, csak nincs bátorságunk nevén nevezni ezt a képmutatást. Lezajlik a dolog, történetesen sikerült minden. Elmegy a vendég, utána megbeszélik minden gyengeségét és hibáját. Felszabadul a társaság és lehet újra természetesen élni. Ezt a látszat.
És milyen, ha valóságban ott van a vendégszeretet? Lehet, hogy váratlanul érkezik egy vendég. Nincs semmi szabadkozás, bocsánatkérés, zavar. Ami van otthon, azt szeretettel megosztjuk vele. Kitesszük az asztalra. Amit lehet, megteszünk érte, aztán ha elment, tesszük a dolgunkat tovább egészen természetesen, semmit nem várva azért, amit adtunk vagy tettünk. De úgy, hogy még a hátsó gondolatunkban sincs ilyen. Ez a valóság. Látszat vagy valóság?
Böjt. Jézus pontosan ezt mondja a Hegyi beszédben a böjtről. A farizeusokat feddi, és azt mondja: ahogy ti gyakoroljátok, annak semmi értelme nincs. Hagyjátok abba! Ti azért böjtöltök, hogy lássák az emberek, hogy ezért elismerést arassatok. Lehet, hogy tőlük kaptok is, és ezzel be van fejezve. Nem hatol feljebb. Isten nem hatódik meg attól, hogy ti kegyeseknek akartok látszani. Hanem — mondja Jézus —, amikor böjtölsz, akkor élj ugyanolyan természetesen, mint máskor. Semmi keserűség, szomorúság ne látszódjék rajtad. Ne pillogj körül, hogy kapsz-e tapsot, elismerést, megjegyzést. Senkire nem tartozik. A te Atyád, akinek a kedvéért böjtölsz — hiszen azért mondasz le valamiről, mert hálás vagy neki és szeretnél még jobban szolgálni neki, és tudod, hogy ez a lemondás ebben segít, ezért ez csak kettőtök dolga — majd megadja a jutalmadat bőven.
Háromszor ismétlődik a Máté 6-ban ez: hogy lássák az emberek. Azért imádkozik még az utcasarkon is, hogy lássák az emberek. Abban az időben ez szokás volt. Ezért adakozik úgy, hogy előtte mentek kürtösök, hogy lássák, ő hogy adakozik. Azt mondja Jézus (Pál nyilván Jézust idézi itt): semmi értéke és haszna. De ha ez az Atyával való meghitt, intim lelki közösségben történik, ha nem azért teszi valaki, hogy kapjon valamit ennek fejében, hanem azért teszi, mert mindent megkapott az Atyától, és a háláját így is ki akarja fejezni, akkor viszont van értéke és erősíti a hitet.
Nem akarok most példákat mondani arra, hogy egy ország hogyan rendezkedhet be arra, hogy látszatgazdasága van, vagy látszat gazdagsága, vagy hogy látszólagos módon támogat valamit, például a mezőgazdaságot. Vagy a diákok hogyan rendezkednek be arra, hogy látszat ismereteket mutassanak fel. Már régen feleltem, holnap valószínű ebből felszólítanak, ezt most megtanulom. Az egészről fogalma sincs, összefüggések nem léteznek a számára. Amikor majd összefoglaló jön, fehér folt az egész, pedig ott egy kiugró teljesítményt mutatott. Milyen megtévesztő.
Házaspár karonfogva, cseverészve mennek. Csak hallanák az emberek otthon, hogyan beszélnek egymással és mit kell a gyerekeknek, meg a közvetlen szomszédoknak hallaniuk.
Esküvő. Már régen nem szereti egymást a szülőpár, talán együtt sem élnek. A két szülőpár mindenen, amin csak lehetett, összeveszett, de itt mosolyogva a legszebb ruhában ülnek, fogadják a gratulációkat. Ez tart harminc-negyven percig, és utána folytatódhat a háború. Ez a látszat.
Vagy pedig — ez a múltkor történt és áldom Istent, hogy ilyenre is van példa — az ifjú pár azt kérdezte: eljöhetnének egy negyedórával korábban, mint ahogy az esküvőjük kezdődik, mert szeretnék, ha imádkoznánk a lelkészi hivatalban. Nem ők jelentek meg csupán, hanem a két szülőpár is. Három házaspár, és senki meg nem mondta volna, hogy melyik szülőpár melyiküknek a szülei, olyan természetes szeretetkapcsolat, tiszta és jó légkör volt ott, és őszintén tudtunk együtt imádkozni. Ez a valóság, amikor nem feltesszük a bájmosolyt, hanem amikor belülről fakad az öröm, és az ember szíve örül. Látszat vagy valóság?
Ha Isten életet minket, egy hét múlva már virágvasárnap lesz. A virágvasárnapi történetben rendkívül élesen egymás mellett a látszat és a valóság. A tömeg ujjong, éltetik Jézust. Messiás királynak kiáltják ki. Idézik a zsoltárt: hozsanna, Urunk, segíts! Pálmaágak, felvonulás… Jézus pedig sír. Mert Ő látja, hogy ez csak látszat. A valóság az, hogy az ő népe elvetette őt. És csak néhány órának kell eltelnie, hogy a templom megtisztítása után egészen magára hagyják. Egyedül van Jézus a templomban, néhány sérült, vak és néhány kisgyerek van körülötte. Öt nap múlva pedig hangzik: feszíts meg! Ez a valóság.
Ő nem engedte, hogy a látszatok megtévesszék, ezért átkozta meg a fügefát, amelyiken nem talált gyümölcsöt. Dús lombú, szép nagy fügefa, amelyiken nincs gyümölcs. A látszat nagyon szép, de a valóság, ami a célja lenne a fügefa létének, hiányzik. Mert a gyümölcsfát nem az árnyékáért, hanem a gyümölcséért tartják. Ha nincs rajta, nincs létjogosultsága. A fügefa akkor Izráel népének egyik szimbóluma, jelképe volt, és Jézus tudta, hogy mit tett, és a farizeusok, meg a nép vezetői is tudták, hogy mit tett Jézus, ezért haragudtak meg rá.
Azt mondta: itt van a ti vallásos életetek. Üzemel a templom. Fehérruhás papok tucatjai jönnek-mennek. Áldozati állatok százainak folyik a vére. Emberek százezrei fordultak meg egy-egy nagy ünnepen a hét alatt, azt mondják, ott Jeruzsálemben. De hol a gyümölcs? Ha idejön egy pogány, a pogányok udvarában is kereskedés van. Átvette az uralmat a pénz. Isten helyére odaült a mammon. És ti ennek szolgáltok, és észre sem veszitek. Az ilyennek nincs létjogosultsága.
Jó lenne, ha akár maradunk úrvacsorázni, akár el kell mennünk, ma becsületesen bele néznénk az ige tükrébe és megkérdeznénk magunktól: nem élünk-e együtt olyan látszatokkal, olyan régóta beidegződött képmutatásokkal, amik Istennek utálatosak. Azt mondja: ennek semmi értéke és haszna nincs. Az igazi kegyességnek azonban van. Az igazi kegyesség azzal kezdődik, hogy a bűnt valóságnak tekintem, hogy valódi bűnbánattal vallom meg azt Isten előtt, hogy valóban el akarom hagyni, hogy valóban hiszem azt, amit az előbb idéztünk, hogy Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának vére megtisztít minden bűntől, és valódi lesz az az örömöm, az a reménységem, amit Isten a bűnbánónak ad. Valódi lesz a vele való közösség, valódi lesz az egymással való közösség, amit az úrvacsorával mindig átélhetünk. A látszatoktól megmenekülve, igazi krisztusi életet élünk. Úgy legyen!

Folytassuk a Kolosséi levél tanulmányozását. Ebben a szakaszban Pál apostol ismét azokkal a tévtanítókkal vitatkozik, akik a gyülekezetben tevékenykedtek. A gyülekezet hívő tagjait óvja attól, hogy ezeknek a tanítóknak áldozatul essenek. Az ő üres beszédüknek, megtévesztő, hazug szólamaiknak, egyáltalán a hazugságaiknak hitelt adjanak.
Miféle hazugságot hirdettek ezek az emberek? Azzal hitegették a kolosséi keresztyéneket, hogy annál, ameddig ők lelkileg eljutottak, sokkal messzebb lehet jutni. Az legfeljebb csak a kezdet, hogy elfogadták az evangéliumot és hisznek Jézus Krisztusban. Ők ennél többet kínálnak nekik.
Az volt az egyik visszatérő tanításuk, hogy Isten és az ember között olyan nagy távolság van, hogy azt csak különböző szellemi lények segítségével lehet áthidalni. Ezek a szellemi lények, angyalok, démonok, csillaghatalmak, a „világ elemei”.
Jellemző volt rájuk, hogy megfoghatatlan, körülhatárolatlan, nem pontosan definiált kifejezéseket használtak, hadd legyen minél titokzatosabb, minél érthetetlenebb, sokat sejtető, de végül is semmitmondó, amit tanítanak.
Természetesen ezeket a szellemi lényeket csak tőlük lehet megismerni, mert ők ismerik őket. Ezeknek a segítsége nélkül lelkileg a hívők szegények maradnak. Mindig bizonytalanok lesznek a helyzetükben. Csak ezzel a segítséggel jutnak el a teljességre — ez volt a másik szakkifejezésük, — akár a bűntelenség állapotába is.
Pál apostol röviden és summásan azt mondja: mindez üres bölcselkedés, merő kitalálás, önkényes feltételezés, aminek semmi valóságalapja nincs. Úgy hogy ne is foglalkozzanak ezzel a hivők, ne hagyják megzavartatni magukat, hanem foglalkozzanak azzal, ami bizonyos, ami megtörtént, ami tény, aminek az erejéből máris élnek, aminek az igazi értékét, gazdagságát máris tapasztalják. Ami igaz, azt higgyék, és arra építsenek.
Mi az, ami igaz?
Az, amit az első fejezetben már bizonyított, aminek a summája az, hogy Jézus Krisztus személyében jelentette ki magát nekünk az egy, igaz, élő Isten. Ennek a szakasznak a középpontja ez a mondat: „Őbenne (vagyis Jézusban) lakik az istenség egész teljessége testileg, és benne jutottatok el ti is ehhez a teljességhez, mert Ő a feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak.”
Pál nem vitatja, hogy vannak szellemi lények. Vannak angyalok, démonok. Ezekről a Biblia világosan tanít. De — magyarázza a kolosséiaknak az első fejezetben — ezek a teremtő Isten teremtményei. És mivel Jézus is részt vett a teremtésben, sőt azt olvastuk, hogy Őbenne, Őáltala és Őreá nézve teremtetett minden, így Úr minden ilyen szellemi lény felett. Ezek a bizonyos lények pedig semmi olyat nem adhatnak a hívőknek, amit már ne kaptak volna meg Krisztusban. Felesleges fecsegés az egész, kár erről beszélni, hogy azok mit adhatnak, meg többet adhatnak, meg teljesség, meg hova vezethetnek el. Aki Jézusban hisz, az megkapott mindent, amit ember ezen a földön megkaphat. Megkapta a teljességet. Ezt nem lehet, és nem kell kiegészíteni, ezt nem lehet fokozni. Krisztusban kell megmaradniuk, Őt kell egyre jobban megismerniük.
Mindaz, amit ezek a tévtanítók mondanak, csak arra való, hogy félelmet keltsenek a szívekben, bizonytalanságot támasszanak bennük és elvegyék a hívőknek az örömét.
Egyébként nem voltak ők rossz pszichológusok, a tévtanítók mindig értenek a pszichológiához. Meggyötri az embert az, ha úgy érzi, hogy kevesebbje van, mint amennyije lehetne. Meggyötri, ha bizonytalanságban kell lennie amiatt, hogy a múltja rendben van vagy nincs. Az elrendezetlen, elintézetlen múlt nyomasztja az ember. Hát még meggyötri az, ha meggyőzik arról, hogy teljesen bizonytalan a jövője. Nem tudja mi vár rá, mert ki van szolgáltatva ezeknek a „micsodáknak”, amiknek nincs nevük, amikről, akikről nem tudjuk kicsodák-micsodák, csak fenyegető rémként ott lapulnak a ködös jövőben. Mindez arra való, hogy gyötörje az embert.
Pál apostol azt mondja, hogy ez egyik sem igaz. Nem igaz, hogy híja van annak, amit Krisztustól kaptak, mert a teljességet megkapták. Nem igaz, hogy rendezetlen a múltjuk, Jézus azt tökéletesen rendezte a kereszten. Ezektől a „micsodáktól” meg végképp nem kell félni, mert ezeknek szuverén ura az a Jézus, aki őket elfogadta, akiben ők meggyökereztek — ahogy a múltkor hallottuk —, akivel nekik szoros kapcsolatuk van a hit által.
Ha aranymondást tanulnánk ma, mint ahogy a gyerekek szoktak a gyermek-istentiszteleten, akkor ezt javasolnám mai aranymondásnak és otthon ezt mindenki memorizálhatja: „Jézusban lakik az istenség egész teljessége testileg, és benne jutottatok el ti is ehhez a teljességhez, mert Ő a feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak.” Ez volt a két összefoglaló neve ezeknek a szellemi hatalmaknak. Pál a saját kifejezéseiket használja, de elmondja, hogy mi az igaz. Ezektől azért nem kell félni, mert Jézus úr felettük és mi Jézushoz tartozunk. Nekünk hozzá kell ragaszkodnunk.
Ebben a szakaszban azt mondja el, hogy mi hát az a teljesség, amire eljutottak a hívők, amikor elfogadták a Krisztus Jézust mint urat. Két hete ez volt az „aranymondásunk”: „Mivel tehát már elfogadtátok Krisztus Jézust, az Urat, éljetek is őbenne.”
Mi ez a teljesség? A három legfontosabbat sorolja itt el az apostol, amit Jézustól kaptunk, és amiben tulajdonképpen mindaz benne van, amit Ő nekünk visszaszerzett, amit a hívő tőle ajándékba kap, aminek a birtoklásában bizonyosak lehetünk, és ami mégis csak ízelítő abból, amit majd az örökkévalóságban kapunk. Mi ez a három nagy kincs?
1. „Titeket is, akik halottak voltatok vétkeitekben és bűnös valótok kö​rülmetéletlenségében, Ővele együtt életre keltett…”
A Biblia leírása mindig őszinte. Kertelés nélkül azt mondja, hogy az ember úgy, ahogy megszületik, Isten nélkül, halott. Lelkileg ugyanolyan érzéketlen, tehetetlen, mindenre használhatatlan, mint egy halott. Nem hallja Isten szavát, nem érti az Ő gondolatait, nem ért egyet vele semmiben, nem tud mozdulni, nem lehet küldeni, feladatot reá bízni. Mint egy halott, olyan. Jézus ebből az állapotból életre kelti azokat, akik Őbenne hisznek. Olyan életet ad nekik, ami nemcsak ez alatt a néhány évtized alatt, amit itt töltünk, teljesíti ki a létüket, és tölti meg tartalommal, hanem amit a biológiai halál sem vehet el. „Aki énbennem hisz — mondja Jézus —, ha meghal is, él az”. Miért? Meg úgy kezdődik a mondat: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” (Jn 11,25)
Amikor mi Istent otthagytuk, az életet veszítettük el. A Zsoltár mondatát sokan ismerjük: „Nálad van az élet forrása”. Mivel Isten az élet forrása, akinek vele nincs kapcsolata, annak nincs élete. Lehet, hogy itt végigduhajkodja földi életét, könyököl, tapos, vagy alkot, kitüntetik, meredeken emelkedik a karrierje, Isten szempontjából halott. Semmit nem érzékel az Isten valóságából, világából, és semmire nem használható Isten céljaira. Ebből a lelki halálból támaszt fel életre Jézus. Ezt nem ezek a különféle hatalmasságok végezték el a kolosséi hívőkben sem.
Ezért írja az apostol: Ővele együtt életre keltett titeket. Jézus közvetíti nekünk ezt az isteni életet. Aki Jézussal kapcsolatba kerül, annak a létébe beleárad az élet. Beleárad ez az isteni élet, és elvehetetlenül az övé marad. Ha az apostol még részletezné, de nem teszi, mert rendkívül tömören fogalmaz ebben a levélben, akkor azt mondhatná: mutassatok nekem egyet a ti szellemi lényeitek közül, aki erre képes.
Nem is lehetnek képesek, ezt csak Jézus tudja elvégezni mindannyiunk életében, mert csak Ő maga az élet. És élet csak élőből áradhat. Ezt egyedül Ő végezheti el, de látszik rajtatok, és ti vagytok a tanúi, hogy elvégezte bennetek. Ezt nem lehet fokozni. Megkaptátok az életet. Nincs kevesebb élet, meg több élet. Vagy halott valakik, vagy él. És ti éltek a kegyelem által. Dicsőítsétek ezért az Urat, és engedjétek el a fületek mellett ezeket a megzavaró, megtévesztő hazugságokat.
Olyan gyönyörűség látni azt, amikor az élő Jézus Krisztus napjainkban támaszt így fel egy-egy lelkileg halott embert. Legtöbbször egy-egy csen​deshéten, annak a közepén, vége felé lehetünk ennek tanúi, amikor odajön valaki úgy, hogy tényleg süket. Nem ért semmit abból, amit ott a Bibliából olvasunk, ami az igehirdetésen elhangzik. Ha mond is kedves, vagy bíráló megjegyzéseket, látszik rajta, hogy nem érti. Halott. Egyáltalán nem veszi észre, hogy esetleg ott valakinek segíthetne, vagy az lenne jó, ha végighallgatja. Mondja a magáét, önmagával van tele, maga körül forog. Amikor megtörténik a lelki feltámasztása, egyszerre kezdi magyarázni, hogy mi minden szólt hozzá ebből meg abból az igemagyarázatból. Addig nem szólt semmi. Egyszerre személyessé válik, érdekeltté válik az egész ügyben. Egyszerre magától az élő Istentől jövő személyes parancsokat, vigasztalásokat, feddést, feloldozást hall ki a Szentírásból, meg annak a magyarázatából. Egyszerre kinyílik a szeme, és ott mindjárt elkezdenek ezek az emberek szolgálni. Nem bírja elviselni, hogy valaki mindig egyedül áll. Kedvesen oda​megy, és kedvesen beszélget vele. Két nappal korábban miért nem csinálta? Mert még halott volt. Most meg él, most már lát. És megnyílik a szája a szó szoros értelmében. Tanúja voltam ilyesminek. Szinte megnémult, magukba zárkózott, soha meg nem szólaló emberek egyszerre beszédesekké váltak, és ez olyan természetesen ment. Nem fecsegőkké, hanem beszédesekké. Beszélt a másikhoz, megszólalt imádságban és mindez olyan magától ment.
Magától az élő Krisztustól, aki egy halottat megérint, és az életre kel Ővele együtt. Egyszerre lehet küldeni a másikhoz, lehet reá feladatot bízni. Küldetésben jár. Megismerte a küldőjét. Elkezdi szeretni azokat, akikhez küldi. Tisztában van azzal, hogy nem ő fog megoldani feladatokat, hanem az ő hatalmas küldője kezdi használni, és kivirul az élete. Halottból élővé vált.
Hisszük-e azt, amit a Biblia arról mond, hogy kivétel nélkül mindnyájan ilyen értelemben halottnak születünk? Ezért kivétel nélkül mindnyájan rászorulunk arra, hogy Krisztus lelkileg feltámasszon. És mi a válaszunk erre a kérdésre most, hogy élsz vagy még halott vagy? Itt nincsenek fokozatok, meg harmadik, negyedik lehetőség. Vagy, ahogy a Jelenések könyve mondja: csak úgy tűnik, az a neved, hogy élsz, de valójában halott vagy.
Olyan nagy evangélium, örömhír az, hogy Jézus Krisztus ma is úgy jár-kel a gyülekezetekben, mint élő, aki a halottakat élővé teszi. Olyan egyszerű világossággal mondja Ő ezt: „a halottak — mondja ezt az Őt hallgatóknak — hallják az Isten Fiának szavát, és akik meghallják, életre támadnak”. Az Ő igéjével támaszt életre ma is. (Jn 5,25.)
Pál tehát először is ezt említi a kolosséiaknak: ezt a nagy csodát el ne felejtsétek már! Aztán jöjjenek ezek a fejedelemségek meg hatalmasságok és tegyenek, amit tudnak. De nektek életet adni nem tudnak, nem is kell, mert ti már megkaptátok ezt a teljes életet, aki maga Krisztus.
2. Másodikként ezt említi ennek az egyenes folytatásaként: „… vele együtt életre keltett minket, megbocsátva minden vétkünket. Eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt. Eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.”
Ezt is csak Jézus tudta elvégezni. Miféle adósságról van itt szó? Isten világosan megmondta nekünk, hogy mivel tartozunk neki. Tartozunk neki tisztelettel, kezdve azon, hogy az Ő szent nevét nem vesszük mocskos módon semmilyen összefüggésben a szánkra. Egyedül neki tartozunk az imádattal. A kis unokáját ne imádja senki, a szerelmesét se, az elveit se, önmagát se. Az Urat, a te Istenedet imádd — mondja Jézus — és csak neki szolgálj. Tartozunk neki azzal, hogy egyedül az övé minden dicsőség és minden teljesítményünk mögött is fel lehet ismernünk, hogy Ő segített, Ő készítette el, s Őt magasztaljuk utána. Mennyire nem így történik ez. Tartozunk neki egyebek közt: a hetedik nap megszentelésével, feltétel nélküli bizalommal, mert Ő nem hazudik és soha senkit nem csapott be stb. S amivel tartozunk Istennek, azt napról napra, óráról órára visszatartjuk. És ezzel folyamatosan növeljük az adósságunkat. Ez az adósság olyan nagyra nőtt, hogy mindenki látja: lehetetlen törleszteni.
Akinek volt már adóssága és nem tudta törleszteni, az tudja, hogyan kerülte azt, akitől kölcsönt kapott. Hogyan menekül az ember nemcsak előle, hanem még a gondolat elől is, hogy már a felét vissza kellett volna fizetni. Jaj de jó, hogy még nem szólított fel. Mit tennék, ha szólna? Nem kívánom, hogy bárki átélje azt, hogy olyan nagyra nő a tartozás, hogy nyilvánvaló lesz: nem tudja törleszteni. Akkora summát soha életében nem fog tudni kiegyenlíteni.
Így jártunk mi Istennel szemben. És akkor odaállt az Úr Jézus az Atya elé és azt mondta: Atyám, én kifizetem helyettük. A te igazságodnak érvényesülnie kell. A te követelésed jogos. Ezek viszont soha az életben nem fogják tudni kifizetni. Hadd fizessem ki helyettük.
Jézus soha semmit nem követett el az Atya ellen. Neki nem volt tartozása, ezért nem volt adóslevele sem. A mi adóslevelünket kérte el, és ezeket vitte fel magával a keresztre. A mi adósságunkat egyenlítette ki, és átszögezve azt érvénytelenítette az adóslevelünket. A mi dolgunk most már csak az, hogy ezt hittel komolyan vegyük és jelentkezzünk mint olyanok, akik már nem tartoznak az Atyának, de tudják, hogy Jézus fizette ki az adósságunkat. Ezt jelenti hinni. Ezt komolyan veszem, és nem nyomaszt a rettenetes adósságom. Nem lesznek rémálmaim amiatt, hogy lehetetlen törleszteni. Nem kell törleszteni. Valaki kifizette.
Pál megint azt mondja: tessék, jöjjenek a ti fejedelemségeitek, meg hatalmasságaitok, meg szellemi lényeitek. Közülük melyik tett eleget a ti adósságaitokért? Még a tévtanítók adósságát is Jézus egyenlítette ki. A benne hívők meg már tudják is, hiszik is, hogy nem tartoznak.
Megint csak azt hangsúlyozza: egyedül Jézus tudta ezt elvégezni. Ő viszont tökéletesen, mindannyiunk helyett egyszer s mindenkorra kifizette az adósságot és érvénytelenítette az adóslevelet. Egyetlen egy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket — ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk.
Ez a bűnbocsánat azonban nem azt jelenti, hogy bűntelenekké váltunk — mert ilyen hazugságot is hirdettek ezek a tévtanítók. Ez azt jelenti, hogy Jézus elvezetett minket a kegyelem forrásához. Nem a bűntől szabadított meg, hanem a bűn uralmától. Amíg ebben a testben élünk, ehhez hozzá van kötve az a lehetőség, hogy mindig újra vétkezhetem Isten ellen. És ez fennáll továbbra is, csak nem ez a jellemző. A jellemző az, hogy nem akarok többé ellene vétkezni. Nem gyűlik naponta az adósságom. Most már az Ő akarata szerint akarok és tudok is élni — mert erre is Jézus tesz képessé. És ha mégis baleset történik, mert valamiben engedetlen voltam, akkor tudom, hol van a kegyelem forrása, és megtanulok kegyelemből élni. Mivel valóban kegyelemből élek, soha nem fogok azzal visszaélni.
Pál tehát itt azt mondja: aki ezt igazán hiszi, aki komolyan veszi, hogy Jézus megbocsátott minden vétkünket, eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, azt nem nyomasztják a bűneinek, bűnadósságának a terhei, mert nincs már bűnadóssága. Ezért hálás. De nem is vétkezik cinikus könnyedséggel, mert már nem akarja növelni az adósságát, hanem Isten akarata szerint él. És tudja, hogy nem fog eljutni a bűntelenség állapotába, amíg ebben a testben él, de mint bocsánatot nyert bűnös, Istenre figyelve, neki engedelmeskedve újra és újra rászorul a kegyelemre, és tudja, hogy „elég néked az én kegyelmem.”
3. És mit mond harmadszor? „Jézus lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és diadalmaskodott rajtuk.”
Ezek után szinte azt mondja az apostol: most már hagyjuk ezeket a fejedelemségeket, hatalmasságokat. De ha ti mindig ezeken rágódtok, nézzük meg egyszer, hogyan viszonyulnak ezek Jézushoz, és ti hogyan tekintsetek rájuk.
Ezek lehetséges létezők, de Jézus mérhetetlenül hatalmasabb, mint ők, és amik, akik közülük gonoszok, azokat Jézus végérvényesen legyőzte a kereszten. Így gondoljatok rájuk, aztán ne foglalkozzatok velük. Foglalkozzatok a diadalmas Krisztussal, akihez tartoztok a hit által, akinek a győzelme a hit által a tiétek, aki titeket is győzelmes keresztyén életre segít. Vagyis azt mondja itt Pál: nem csak teljes bocsánatot kaptak a hívők Krisztusban, hanem teljes szabadságot is. Kiszabadította őket ezeknek a fenyegetése alól. Megszabadította őket minden félelemtől, ami hozzájuk kapcsolódhatna, és amit kihasználnak ezek a tévtanítók. Nyugodtan lehet rájuk gondolni, ha kell, a szemükbe nézni, de nem kell nekik hinni, nem kell velük foglalkozni, és főleg nem szab ad tőlük rettegni.
Ugyanaz a gondolat jön itt elő, amit önmagáról, az ő személyes hitvallásában, az első fejezetben már elmondott, hogy hálát ad Istennek azért, hogy kiszabadította a sötétség hatalmából, és átvitte az Ő szeretett Fiának az országába. Ezt a nagy győzelmet Pál apostol a római korból vett képpel szemlélteti. Amikor egy római sereg legyőzte az ellenséget, akkor utána diadalmasan bevonultak a városba. Maguk előtt vagy mögött terelték a lefegyverzett vezéreket és katonákat, és mindenki láthatta, hogy ezektől már nem kell félni. Ezek lefegyverzett, tehetetlenné vált, legyőzött, megalázott emberek. Ez már nem sereg, nem ellenség, csupán szolgahad. Ezt a képet használja itt: „lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk.”
Ugyanakkor tanít majd a későbbiekben arra, hogy maradjanak a hívők józanok. Azt tudni kell, hogy a Sátánnak legyőzött állapotában is van még nagy hatalma. Kísérti az Isten gyermekeit is, sokféle támadásban lehet részünk. De nem szabad elfelejteni, hogy Jézus megtörte a hatalmát, és aki Jézushoz tartozik, az ott, az Ő közelében védve van. Ezért ez legyen a fő törekvésük a kolosséiaknak, meg nekünk is, hogy minél közelebb maradjunk Jézushoz, és az Ő közeléből senki, semmi ne csalogathasson el. A vele való lelki közösségünk erősödjék szüntelen.
Valóban meg lehet tehát gyötörni még a hívőket is azzal, ha örökké azt magyarázzák nekik, hogy ez még kevés, amire eljutottatok, ennél sokkal több is lehet. Ha azzal ijesztgetik őket, hogy rendezetlen, bizonytalan, elintézetlen a múltatok, a jövő meg még bizonytalanabb, minden okotok megvan, hogy féljetek. Mai igénk azt mondja: ez egyik sem igaz.
Aki Jézusban hisz, az bizonyos lehet abban, hogy megkapta a legnagyobbat és a legtöbbet, amit ember a földön megkaphat. Életet kapott. Ebben az új életben kell járnia. Ebben lehet gazdagodni, növekedni, előre haladni, de maga az élet a hívőé. Egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy a múltunk rendben van, mert megbocsátotta minden bűnünket és eltörölte az ellenünk szóló adóslevelet. És a jövőnk is el van készítve, ezektől a mindenféle hatalmasságoktól nem kell félnünk, ha valóban Jézushoz tartozunk és hozzá mindvégig közel maradunk.
Ennek a szakasznak van néhány szomorúan időszerű mondanivalója. Az egyik, hogy tipikusan olyan korszakban élünk most, amikor ugyanezek a tévtanítók ugyanezekkel a megtévesztő bölcselkedésekkel igyekeznek megtéveszteni sokakat, még a hívőket is. Egy olyan okkult hullám árasztotta most el a világot, amit teljesen domesztikáltak (háziasítottak), ami ömlik a médiából, ami nagyon sok otthonban ott van, ami megtölti a bestseller könyveket. Látom a kicsi gyerekektől kezdve az érett ifjúságon át a felnőttekig, hogyan mérgezi embereknek a tudatát, gondolkozását és hitét.
Ott van valami egészen naiv ámuldozás a keleti vallások csodáin. Tudjátok mennyire népszerű és hozzátartozik a mindennapokhoz az asztrológia, a mágia, a jóslás, varázslás különböző formája. Egyáltalán ez a szinkretista szellemiség. amelyik mindenhonnan összeválogatja azt, ami neki rokonszenves, és abból próbál újabb és újabb rendszereket alkotni.
Nekünk életkérdés: ismerjük-e a Biblia igazságait? Ismerjük-e azt, ami Isten kijelentése szerint tény, ami megtörtént? Mert Pál is mindig múlt időben beszél. A tévtanítók ígértek valamit, hogy majd tőlük mit kapnak. Pál azt mondja: ezen már túl vagyunk. Ennél mi többet kaptunk, és már megkaptuk a Krisztusban, kár erről beszélni. De ott van-e bennünk ez a bizonyosság? Nem hányaveti nagyképűséggel, hanem megalapozott meggyőződéssel.
Ismerjük-e azt, amit Isten ígért, amit abból már beteljesített, aminek a valóra válását várjuk, és bizonyos, hogy be fog teljesedni, mert csak ez adhat olyan stabilitást, ami nemcsak minket tart meg, hanem másoknak is segítségükre tudunk lenni. Bizonyosak vagyunk-e abban, hogy Jézus nélkül nem tudunk sem érvényes válaszokat kapni a végső kérdésekre, sem igazi útmutatást személyes döntéseinkhez.
Jézus nélkül nincs megváltás. Nincs önmegváltás. Ezek a szellemi hatalmasságok nem segítenek rajtunk, legfeljebb ijesztgetni lehet vele bennünket. Ő viszont teljes életet, teljes bocsánatot és teljes szabadságot ad a benne hívőknek, és adott azoknak, akik már hisznek benne.
A többi közül még egy ilyen szomorú aktualitást említek. Nem tudom, ki érzékeli azt szinte fizikálisan, hogy a levegő rohamosan megtelik hazugsággal. Itt bármit lehet mondani, mert annak semmi következménye nincs. Igaz, nem igaz, valóra váltják, nem váltják, az ígéretnek az ellenkezője történik… Hozzászoktunk. Rémülten látom a serdülőkorúaknál, ők talán az a szeizmográf, akik a legérzékenyebben reagálnak az ilyesmire, hogy mivel közülük kevesen láttak meggyőző, igazi pozitív példát, hozzászoknak ahhoz, hogy ilyen a világ. Bármit mondhatok — ahogy ők mondják — tökmindegy. Az úgy van vagy nincs úgy, lesz vagy nem lesz, már oda sem figyelnek rá.
Mondok valamit, ígérek valamit, alkotok egy véleményt, annak nem kell megalapozottnak lenni. Ha az nem ül, nem igaz, hazug, annak semmi következménye nem lesz. Ha meg lesz, fel vannak háborodva. Kinek mi baja vele? Tömegméretekben mérgezzük az utánunk jövő nemzedéket. Valóban — irracionálisan hangzik, de csak így tudom mondani — a levegő megtelik hazugsággal. A Biblia beszél a levegőbeli hatalmasságról, a Sátánról. És amit Pál itt használ, olyan jellemzőek ezek a kifejezések: üres bölcselkedés, megtévesztő félrevezetés egyre inkább jellemző lesz. Ugyanakkor, ami már az eddigiekben is benne volt, hovatovább teljesen hiányzik a bűnbánat, a tévedések, mulasztások felismerése, beismerése, korrigálása. E helyett általános lesz egymásnak a rágalmazása, légből kapott vádakkal való dobálózás. Közben pedig mennek tönkre körülöttünk alapvető értékek.
Ha a lelkigondozó őszintén beszélhetne, akkor megrémülnénk attól, hogy most már évről-évre hogyan romlik, züllik a házasságok, családok állapota, a nemzedékek egymáshoz való viszonya, és mennyire elfogadottá válik az is, hogy az önös pillanatnyi érdek mindig felette áll a közösség érdekének. Hol vagyunk mi a márciusi ifjak, a negyvennyolcas hősök, meg a negyvenkilences vértanúk szemléletétől és lelkületétől.
A Jelenések könyve ezt mondja a Sátánról: nagyokat szóló szája volt. Ilyen nagyokat szóló szájakat hallunk nap mint nap. Isten őrizzen meg minket, hogy mi is ilyenekké váljunk! Akármilyen kicsiny is az Isten népe, nekünk ragaszkodnunk kell az igazsághoz. Nekünk tudnunk kell, hogy mit beszélünk. Van, aki tudja, mit beszél, és van, aki beszél, amit tud. Isten népe tudja, hogy mit beszél. Nekünk tudnunk kell, hogy mi az igen, mi a nem. Nem szabad belecsúszni ezekbe az elvtelen nemigenekbe. Egyebek közt erre is bátorít minket ez az ige. Jézus erre szabadítja fel a benne hívőket.
Ez egyre nehezebb lesz, egyre hálátlanabb magatartás ez. Egyre nehezebb a gyerekeinket erre nevelni, mert nekik még sokszor nincs meg az alapjuk sem, és az ellenkezőjével találkoznak nap mint nap. Látják, hogy ha sok pénzt akarnak keresni, mert ez az élethivatás ma — magyarázta nekem egy tizenhat éves a napokban —, akkor nem érdemes így élni. Akkor meg kell tanulni a környezettől, hogyan lehet oda eljutni. Egyre nehezebb tehát a bibliai normákat és szempontokat érvényesíteni.
Mégis arra szeretnék bátorítani mindenkit, ne mondjunk le erről. Az utolsó időkben ez egyre nehezebb lesz, de ismerjük Jézus Krisztust, és ha nem, akkor ismerjük meg, és tudjuk, hogy életet csak Ő tud adni. Ő ad teljes bocsánatot, hogy rendezve legyen a múltunk. Ő szabadít meg minden félelemtől, hogy nyugodtan nézzünk a jövőbe, és így minden energiánk megmaradjon a jelenben való helytállásra. Hogy itt dicsőítsük Őt, és itt szolgáljuk egymást.

Egy kis kényszerű szünet után folytassuk a Kolosséi levél tanulmányozását ott, ahol egy hónappal ezelőtt abbahagytuk. Az első fejezetben láttuk, hogy Pál apostol Jézus Krisztus egyedüli nagyságát ragyogtatta fel a gyülekezet előtt. Meggyőző érvekkel bizonyította, hogy Jézus Úr mindenek felett. Benne van az Istenség teljessége, benne van a bölcsesség teljessége. Jézus a foglalata minden igazi szellemi ismeretnek. Nincs szükségük tehát a kolosséi keresztyéneknek arra, hogy ezek a tévtanítók titkos ismereteikbe beavassák őket. Aki Jézusban hisz, az megkap tőle mindent, amire szüksége van.
Most a második fejezetet kezdjük. Ebben a részben az apostol a hívők helyzetéről és lehetőségeiről ír. Egyszerűbben arról, hogyan éljenek ennek a nagy Jézusnak a tanítványai ebben a pogány világban. Egy képpel szemlélteti a mondanivalóját itt a fejezet elején. Egy fiatal fát látunk, amelyet tépáz a vihar. Egészséges, erőteljes fa, de még fiatal és kegyetlenül tépi, rázza, csavargatja, cibálja a szél. Mi lesz belőle? Kibírja-e? Kibír-e mindent? Hogyan lehetne védeni vagy erősíteni?
A kolosséi keresztyén közösség fiatal volt még. Nem sokkal ezelőtt ismerték meg Jézus Krisztust, nem sokkal ezelőtt nyílt meg előttük egy új világ, kapták meg Jézustól bűneik bocsánatát, kaptak tőle új életprogramot, új életet. És most megjelentek ott ezek a tévtanítók, akik ravasz, alattomos módon támadják a hitüket, becsmérlik ismereteiket, gúnyolják őket erkölcsiségük miatt, és minden módon igyekeznek megosztani a gyülekezetet. Tipikusan ördögi eszközök és módszerek: becsmérelni, gúnyolni amiatt, mert ő magasabb rendű, és éket verni közéjük.
Azt írja az apostol, hogy ügyes rábeszélő készséggel, tetszetős hazugságokkal, légből kapott állításokkal, megalapozatlan ígérgetésekkel igyekeznek megzavarni, összezavarni őket és szétzilálni a soraikat. Bizonytalanokká akarják tenni őket abban, amiben már bizonyosakká lettek.
Az apostol mindenekelőtt biztosítja őket arról, hogy harcol értük. „Szeretném, ha tudnátok, mennyit küzdök értetek és a laodiceaiakért (az a szomszéd gyülekezet volt, pár kilométerre onnan), és mindazokért, akik engem nem ismernek személyesen, hogy szívük felbátorodjék (erre van most nagy szükségük), összeforrva szeretetben (ne lehessen éket verni közéjük), és eljussanak a teljes bizonyossághoz vezető ismeret egész gazdagságára (ez volt a tévtanítók örökös szövege: ismeret, ismeret, ismeret. Annak a teljes gazdagsága, mert amit Jézustól hallottak, az csak a kezdet, majd ők a teljességet közlik velük): az Isten titkának, Krisztusnak ismeretére. Benne van a bölcsesség és ismeret minden kincse elrejtve. Ezt azért mondom, nehogy valaki titeket megtévesztő szavakkal félrevezessen.”
Ennek a fejezetnek ez a mai bevezető szakasza tehát arról szól, hogy az apostol ebben a viharos időben bátorítja a fiatal keresztyéneket egyrészt azzal, hogy figyelmezteti őket: ne feledjék, viharok mindig lesznek. A hitüket mindig támadni fogják. Másrészt pedig — és ez a fontosabb — arról ír részletesen, hogyan élhetnek túl mindent vihart. Hogyan bír ki a hívő minden támadást. Hogyan tud Jézus Krisztus gyülekezete minden körülmények között nemcsak talpon maradni, hanem úgy élni, hogy felragyogjon rajta Isten dicsősége, hasznossá legyen mások számára, vonzóvá tegye a Krisztussal való életet, és sokan megmeneküljenek a halálból az életre a gyülekezet szolgálata nyomán.
Az elsőt tehát éppen csak megemlíti: testvérek fel a fejjel! Baj mindig lesz, ezzel jobb, ha számoltok. Nem kell újra és újra meglepődni, hogy már megint vihar van, már megint széllel szembe haladtok, már megint alattomos támadás ér benneteket. Ez a világ nem bírja elviselni Krisztust és az Ő tanítványait. Itt a mi sorsunk mindig ilyen lesz, ezzel számolni kell.
De hogyan lehet talpon maradni? Hogyan dicsőíthetjük így is a mi Urunkat? Hogyan adhatjuk tovább másoknak, még az ellenségeinknek is azokat a kincseket, amiket Krisztustól kaptunk mis is? Ez a fontos. És erről ír itt az apostol. Három dolgot hangsúlyoz.
Az első, hogy el ne felejtsék, hogy ők már elfogadták a Krisztus Jézust. Életük legnagyobb fordulata bekövetkezett. Addig Istennek háttal voltak, most Isten előtt állnak és neki akarnak szolgálni. Addig magukban bíztak, most egyedül Jézusban bíznak. Addig a saját uruk akartak lenni, most Jézust vallják Uruknak. Elfogadták a Krisztus Jézust, a Messiás Jézust.
Ez két dolgot jelent, ahogy azt a későbbiekben kifejti az apostol. Egyrészt megismerték és igaznak fogadták el a Jézus Krisztusról szóló tanítást. De ennél tovább is jutottak, megismerték és életközösségre léptek az élő Jézus Krisztussal. Nemcsak a tanítását ismerték meg, hanem az Ő személyét is elismerték maguk felett Úrnak. Személyes kapcsolatba kerültek Krisztussal a hit által.
A hitük tehát nem kitalálásokra épül, hanem tényekre, eseményekre. Jézus testté-létele, tanításai és csodái, helyettük és helyettünk is bemutatott keresztáldozata, dicsőséges feltámadása, aminek akkor még számos szemtanúja élt, ezek tények, és ezekre épül az ő hitük. És ezekre a biztos tényekre szilárd hit épülhet.
Mintegy megsimogatja őket az apostol és meg is említi ezt: a ti hitetek szilárdságáról is hallottam. Most akarnak kiforgatni benneteket a ti szilárd hitetekből. Ezt ne engedjétek! Amit hallottatok Jézusról, az igaz. Akinek megismertétek, az úgy van. Ebben erősödjetek meg újra és újra. Erősödjetek meg a hit által, amint tanultátok, és akkor eljuttok a teljes bizonyossághoz vezető ismeret egész gazdagságára, ami nem a tévtanítóknál van, hanem Krisztusban.
Ha itt egy pillanatra megállunk, és megkérdezzük: magunkról elmondhatjuk-e már csendes bizonyossággal, hogy elfogadtam a Krisztus Jézust, akkor mi a becsületes válaszunk erre a kérdésre? Ez az életünk legfontosabb kérdése. Mindaz, amit keresztyénségnek neveznek, ez után következik. Nem véletlenül emlékezteti az apostol erre a ko​losséi hívőket: „Mivel tehát már elfogadtátok Krisztus Jézust.”
Mennyit tudunk a róla szóló tanításból? Sok minden elhangzik itt az istentiszteleteken, bibliaórákon. Talán több könyvet is olvastunk ezzel kapcsolatban, de mennyire lett a miénk az, amit Jézusról tudhatunk? Nem úgy vagyunk-e sokan, mint ahogy hittanórákon szokott kiderülni, hogy elkezdünk magyarázni egy történetet a gyerekeknek, és erre a morgolódok morgolódnak, hogy azt már sokszor hallottuk. Ilyenkor megfordítom a dolgot. Jó, akkor most tegyük fel, hogy én még nem hallottam. Ki mondja el úgy, hogy megismerjem ezt a történetet? Kiderül, hogy nagy különbség van a passzív tudás meg az aktív tudás között. Vagyis aközt, hogy valamit már hallottam róla, meg a közt, hogy el tudom mondani pontosan, világosan, úgy, hogy nem lehet belezavarni, mert a részletekkel is tisztában vagyok.
Sok hívőnek a Krisztus-ismerete passzív. Amikor ott állunk szemben egy nem hívő emberrel, nem tudjuk elmondani három mondatban érthetően, meggyőződéssel, kicsoda Jézus és mit tett velünk. Ezt meg kell tanulni! E mögött munka van, ezt gyakorolni kell. Meg kell fogalmazni magunknak. Kiderülhet, hogy bennünk sem világos, azért nem tudunk világosan beszélni róla. Mi sem vagyunk minden részletéről meggyőződve, azért nem tudunk meggyőződéssel bizonyságot tenni róla.
Elfogadtátok Krisztus Jézust, de nemcsak a róla szóló tanítást, hanem Őt magát. Életközösségben vagyunk-e mi a feltámadott, dicsőséges Urunkkal? Vele kezdődik-e a napunk, amikor elnyomjuk a vekkert és még csak a fél szemünket nyitjuk ki? Vele maradunk-e egész nap közösségben, amikor sorjáznak a gondok, problémák, nehézségek, sikerek, eredmények, kudarcok? Egyáltalán bele van-e ágyazva a mi egész gondolkozásunk és életgyakorlatunk a Krisztussal való közösségbe? Ezt hívják keresztyénségnek. Keresztyének vagyunk-e mi a szó bibliai értelmében?
Ezek a kolosséi fiatal hívők keresztyének, voltak és Pál erre emlékezteti őket: el ne feledjétek, hogy ti elfogadtátok Krisztus Jézust.
Itt tér át a másodikra, amikor azt mondja: mégpedig úgy fogadtátok el Őt, mint Urat. „Mivel elfogadtátok Krisztus Jézust mint Urat, éljetek is Őbenne.” Az bírja a viharokat, akinek az életében ez valóság.
Mit jelent Jézus Krisztust mint Urat elfogadni? Azt jelenti, hogy ezek a hívők nemcsak azt vették komolyan, amit Jézus tett értük, hanem azt is komolyan vették, amit Jézus parancsára nekik kellett ettől kezdve tenniük. Az előbbi a hit körébe tartozik, az utóbbi az erkölcs területére. A Biblia világosan ír arról, hogy aki hisz Jézusban, annak Jézus akarata szerinti erkölcsös életet is kell élnie. Mert, ha Ő Úr, akkor rendelkezik az egész életünk felett. És aki Őt úgy fogadta el, mint Urat, az ennek megfelelően is él.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy Jézusról mint Megváltóról szívesen beszéljünk, de mint parancsoló Urat nem akarjuk Őt komolyan venni. Márpedig az igazi megtérés azt is jelenti, hogy valaki elismeri Krisztus jogát az élete felett, és Őt mint Szabadítót komolyan veszi. Aki meg akar szabadítani minket minden bűnünktől, rossz szokásunktól, a régi természetünkre jellemző tulajdonságainktól, tisztátalanságtól, engedetlenségtől.
Sok kezdő hívő nem akar ezektől megszabadulni. A bűneinek a következményeitől, büntetésétől szeretne szabadulni, de nem a bűntől. Ezért mondja itt az apostol: fontos feladat, hogy Jézus úrrá legyen a ti egész életeteken. „Mivel elfogadtátok Krisztus Jézust, az Urat, éljetek is őbenne.”
A tévtanítók ennél mindig könnyebbet kínálnak. Ez az Isten nélkül élő világ pedig, amelyikben vagyunk, egyre inkább az Isten parancsainak az ellenkezőjét gyakorolja és sugallja, főleg a képernyőkön és a sajtón keresztül. Nem könnyű, főleg fiatal keresztyéneknek ebben a világban Jézust, mint Urat komolyan venni, Őbenne járni, élni. Viszont itt dől el, hogy a fácska állja-e a vihart. Megerősödik-e, kibír-e, túlél-e mindent.
Keresztyénnek lenni többet jelent, mint belépni az Isten országába. Azzal kezdődik: elfogadni a Krisztus Jézust. De azzal folytatódik, hogy mint Úrnak napról napra, lépésről lépésre egyre nagyobb örömmel engedelmeskedni. Hogy az Isten országát mások előtt is képviselni. Az oda vezető utat hitelesen mutatni, sőt elmondani alázatosan, de szent bizonyossággal azt, amit az apostol a korintusiaknak írt: „Legyetek az én követőim, miképpen én a Krisztusé.” Mert ez az egyetlen út, amelyik az életre vezet.
Ha valaki így kezd el élni, hogy Jézus Krisztus valóban Úr az élete felett, az akaratlanul is szembe kerül a világgal. Mondok néhány egyszerű példát.
Jézus azt mondta: „Legyen a ti beszédetek, ha igen igen, ha nem nem, ami ezen felül van, a gonosztól van.” És mekkora hazugságokat kellett csak az elmúlt héten is hallanunk, olvasnunk, amiknek nincs közvetlen következményük. Lesz következményük. Súlyos és szomorú következménye van minden hazugságnak. De megtévesztő az, hogy sokáig lehet gyakorolni.
A Biblia világosan szól arról, hogy a szexualitás Isten kedves ajándéka az ember számára. De akkor lesz ajándék, ha a helyén van. A helye pedig a megalapozott és felelősen megkötött házasságban van. Kész-e ma egy fiatal keresztyén ehhez tartani magát, miközben a világ az ellenkezőjét sugallja, a szexuális szabadosságot, a felelősség nélküli együttélést, és a paráznaság sokféle formáját?
Könnyű szavalni, és bibliai igéket idézni, de igaz-e ez, amit az apostol itt ír, hogy elfogadtátok a Krisztus Jézust, mint Urat, és akkor éljetek is Őbenne.
A Szentírás többször említi, hogy az egyneműek nemi kapcsolata a szerelem és házasság megcsúfolása és Isten ellen való vétek. A világ azt mondja, hogy emberi jog.
Az Újszövetségben többször olvassuk, hogy a házaspár Istentől kapott feladata az, hogy vállalja és nevelje a gyermekeit, mégpedig Isten rendelése szerint. Hány olyan keresztyén házaspár van, akik ezt tudatosan, örömmel, egymást bátorítva végzik?
Nem sorolom tovább. Ahol Jézus Úr, ott a gyülekezet szembe kerül a világgal. És ez egyre inkább így lesz. Ezért fontos az, hogy túléljük a viharokat, hogy bátorítsuk egymást, hogy ilyen körülmények között is Isten dicsősége ragyogjon fel az életünkön, és merjük vállalni azt a Jézust, akit Úrnak is tekintünk az életünk felett.
Itt a megterített úrasztalánál viszont fontos, hogy kíméletlen becsületességgel vizsgáljuk meg: Úr-e valóban Jézus az életünk minden területén? Mi felett nem Úr, és miért nem, és meddig akarunk ebben az engedetlenségben maradni? Ma véget lehet ennek vetni. Mától kezdve megvalósulhat Jézus uralma az életünk felett, ha valóban elfogadtuk a Krisztus Jézust.
A harmadik, amit az apostol itt hangsúlyoz: „Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne, …” Gyökerezzetek meg azt jelenti, hogy erősödjék meg az életetek láthatatlan része. A fának a gyökér a láthatatlan része, de a gyökerein múlik minden, a stabilitása, a terméshozama is. Ha ott rend van, akkor bírja a viharokat. Kettéhasíthatja egy vihar, fogja pótolni magát. Magához tér néhány év alatt, ha a gyökerei egészségesek és mélyen vannak.
Erősödjék meg a lelki életetek láthatatlan része. Az élő Krisztussal való hitbeli közösség, amiről senki nem tud, aminek az ápolása nem való a nagyvilág elé, de amit a hívő naponta tudatosan és komolyan végez. Kapaszkodjatok meg — mondja itt az apostol — egyre jobban Krisztusban. Kép nélkül: legyen intenzív lelki életetek.
Minket az jellemez egyre jobban, hogy van felszínes testi életünk. Ezzel telnek el a napjaink — most nem akarom sorolni, hogy reggeltől estig mennyire ez köti le a figyelmünket. Itt az apostol azt mondja: ha a viharokban is hivatásunk magaslatán akarunk állni mint hívők, akkor legyen intenzív lelki életünk. Meg kell ismerni jobban Krisztust. Vállalni kell Őt mások előtt. Meg kell tudni vallani Őt, és tudatosan Isten akarata szerint alakítani az életünket.
Ez mindennapi feladat is. Ezért fontos a hívő számára, hogy naponta táplálkozzék Isten igéjéből, naponta megértsen valamit a Bibliából, tudjon szüntelen imádkozni, szün​telen Őreá figyelni. És ha naponta erre viszonylag kevés idő jut, akkor aki intenzív lelki életet él, az vasárnap egy-két órát erre szán és belemélyed a Szentírásba. Elolvas egy-két jó könyvet is közben, mert szeretne az ismeretben is felnőtt korúvá és éretté válni. Hét közben meg gyakorolja az engedelmeskedés és hitvallás szolgálatát. Mert igazán abban leszünk bizonyosak, amit magunk is végzünk, és amiről másoknak tudunk beszélni. Miközben másoknak elmondom, mit hiszek Jézusról, megerősödöm ebben. Vagy ha valami téves gondolat odakapcsolódott, az kiderül a bizonyságtétel közben. Ami pedig igaz, abban megerősít az én Uram.
Érdekes, hogy az apostol külön hangsúlyozza, hogy minden új ismeret legyen össz​hangban azzal, amit először hallottunk róla, és ami minket besegített az Isten országába. „Erősödjetek meg a hit által, amint tanultátok…” Mi nem hódolunk be kritikátlanul minden új divatnak. Ami minket Jézushoz segített, abban akarunk elmélyülni, ahhoz ragaszkodunk, azt bővítjük, és az váljék egyre inkább aktív ismeretté, amiről másoknak is tudunk szólni.
Ma van böjt első vasárnapja. Sok keresztyén ember nem tud mit kezdeni sem ezzel a böjti időszakkal, ami húsvét előtt van, sem magának a böjtnek a nagy lehetőségével. Most csak annyit hadd mondjak róla: intenzív lelki életet csak böjtölve lehet élni. A böjtről szóló bibliai tanítás az, hogy lemondok valami testi foglalatosságról azért, hogy (mindig célja van) lelkiekben gazdagodjam. Ez szólhat rövid időre, egy alkalomra. Vannak dolgok, amiről egy életre lemond a hívő azért, hogy lelkiekben gazdagodjék. Nem feltétlenül rossz dolog az, amiről lemond, de ha csak annak a helyére tudja elhelyezni azt, ami a lelki növekedését segíti, akkor azt félre teszi. A nélkül boldogan meglesz, e nélkül meg nem növekedik a hitben, ha erre nincs gondja.
Intenzív lelki életre serkent minket ez az ige. Minket, akiket a világ felületes testi életre serkent. Az egész világ szelleme ezt sugallja. Egy-egy pillanatra nézz a képernyőre. Peregnek a képek. El ne gondolkozzál rajta, mert netalán még kritikusan hallgatod vagy nézed. De időd sincs rá, már jön a következő. Ne hagyjunk időt semmire. Ne legyen csönd, ne legyen elmélyedés, ne legyen nyugodt beszélgetés. Semmit se értékeljek ki. Rá ne jöjjek, hogy becsaptak. Ebből áll az életünk.
Böjtölni azt jelenti: rálépek a fékre, és azt mondom: mi az, ami ebből nem feltétlenül szükséges, akkor az elmarad azért, hogy intenzív lelki életre rendezkedjem be.
Isten nagyon megáldaná ezt a böjti időszakot, ha ma elkezdenénk ezt a rendtevést. Mi az, amit abba kell hagyni, s mi az, amire mától kezdve nagy hangsúlyt kell tenni. Átrendezni az életünket.
Egy rövid metaforával hadd szemléltessem: kevesebbet koptatni azt a fotelt, amelyikben a tévé előtt ülünk és többet koptatni a nadrágunkat a térde táján, amikor leborulunk az Isten előtt. Ez a böjt. És nem veszítünk ezzel, ha valóban van lelki igényességünk, és ha szeretnénk növekedni a Krisztusban.
Mert ez a másik, amit mond: ne csak gyökerezzetek meg, hanem épüljetek fel a Krisztusban. Az életünk láthatatlan részére sokkal jobban figyeljünk oda, a Krisztussal való lelki kapcsolat erősítésére, de az életünk látható részében is legyen növekedés, gyarapodás, fejlődés. Ne csak a szívemben szeressem a családom tagjait, ők azt érezhessék is, legyenek ennek látható jelei, hogy szeretem őket. Ne csak a szívemben higgyek Jézusban, hanem tudjak róla beszélni is másoknak. A látható részben is legyen növekedés és gyarapodás.
Ahol ilyen növekvő, gazdag lelki élet van, ott ennek biztos jele az apostol szerint a hálaadásban való bővölködés. Egyszerre kezdi látni a hívő, milyen gazdag. Mennyi mindent adott és ad Isten. Hogy milyen nagy nyereség az Istenfélelem megelégedéssel. Hogy ebből a gazdagságból mennyi mindent tovább lehet adni másoknak. És milyen nagy szükségük van éppen erre a gazdagságra azoknak, akik között élünk.
Kiemel Isten a szakadatlan elégedetlenség, zúgolódás, követelőzés, vele szembeni szemrehányás mélységéből, és elkezdünk bővölködni a hálaadásban. És a hála lesz minden cselekedetünk indítéka, motivációja, az Isten iránti nagy-nagy hála. Így juthatnak el a fiatal kolosséi hívők és juthatunk el mi is régi meg kezdő hívők arra, amit az apostol itt mond, és ez egy fricska azoknak a szemtelen tévtanítóknak, akik ott kellemetlenkedtek nekik: „Eljutunk a teljes bizonyossághoz vezető ismeret egész gazdagságára, az Isten titkárnak, Krisztusnak az ismeretére.”
A mennykő itt csapkod körülöttünk. Szellemi viharokban gazdag időszakban élünk. Nem kell kétségbeesni. Az a fa, amit Isten ültetett, kibírja a viharokat. Csak gyökerezni kell. Kapaszkodni Őbelé. Engedni, hogy Ő adjon növekedést, erősödést, és akkor elmondhatjuk az énekkel együtt: Véled állom a vihart.
Befejezésül hadd olvassam fel azokat a jelzős szerkezeteket, amik sorjáznak ebben a rövid szakaszban. Csodálatosan szép kifejezéseket halmoz itt az apostol. Ezt írja: bátor szív, igaz szeretet, teljes bizonyosság, az ismeret egész gazdagsága, szilárd hit, bőséges hálaadás. Most nehogy azt mondjuk: sajnos egyik sincs meg bennem. Meg én erre képtelen vagyok. Tudhatnánk már, hogy magunktól képtelenek, de nem magánvállalkozás a keresztyénség, hanem meg lehet tanulnunk Isten kegyelméből élni.
A mi dolgunk az, hogy elfogadjuk a Krisztus Jézust, és vele életközösségre lépjünk. A mi dolgunk, hogy komolyan vegyük, hogy Ő Úr, és kezdjünk el neki mától kezdve abban is engedelmeskedni, amiben eddig nem tettük. Ő pedig eközben elhalmoz ajándékaival. Egyszer csak csodálkozunk, hogy én, aki nyuszi természetű vagyok, bátor szívvel tudtam viselkedni egy helyzetben. Hogy én, aki viszonylag keveset ismerek még Jézusról, azt a keveset világosan el tudtam mondani valakinek egy beszélgetés közben. Hogy én, aki mindig, mindent megkérdőjelezek, meg néha erényt is csinálok a kételyből, egyre bizonyosabb leszek abban, hogy ami meg van írva, az igaz, és ezt ezzel a meggyőződéssel tudom képviselni. Szilárd a hitem, és ni csak, ugyanolyan körülmények között bővölködöm a hálaadásban.
Ez Isten munkája. Így tud érlelni, átalakítani, gazdagítani bennünket, és viharos időkben is így őriz meg és ad győzelmes keresztyén életet. Ehhez a felszínes testi élet helyett intenzív lelki életre van szükség. A házi feladat ez: „Gyökerezzetek meg és épüljetek fel Őbenne, erősödjetek meg a hit által, amint tanultátok, és hálaadásotok legyen egyre bőségesebb.”

Az ünnepek és más okok miatt egy ideig szüneteltettük a Kolosséi levél tanulmányozását, de Isten kegyelmét, segítségét kérve, folytassuk azt most ott, ahol abbahagytuk.
Az utolsó előtti alkalommal Krisztus nagyságát csodáltuk. Az a szakasz arról szólt, hogy Jézus Isten. Ő teremtő és nem teremtmény. Ő végezte el az újjáteremtés nagy művét, és benne lakozik az egész teljesség. Aztán az utolsó alkalommal az az üzenet szólalt meg, hogy mi ennek a kihatása a hívőkre. Milyenek voltunk és voltak a kolosséiak is Jézus nélkül, milyenekké váltak a Krisztusban, és milyenné válik ma is minden újjászületett ember, és mi a feladatunk a jövőre nézve. Olvastuk ezt a kedves bátorítást, hogy megmaradni Őbenne, ragaszkodni Őhozzá, el nem tántorodva az evangélium reménységétől.
Ezek után ebben a mai szakaszban Pál apostol önmagáról ír. Igen ritkán teszi ezt. Ha csak tehette, mindig Jézusra mutatott. Ha csak tehette, a címzetteket tanította. Itt is ez történt: Jézus nagyságát felragyogtatta, utána tanította a levél olvasóit, hogy mit jelent ez a számukra. Most itt az l. fejezet végén azonban egészen személyesen önmagáról is vall. Vallomásának a tartalmát három szó köré építi fel. Ez a három szó: szenvedés, titok és dicsőség. Melyik mit jelent és mire vonatkozik, ezt nézzük meg most.
1. Mindenekelőtt valamiféle szenvedésé-ről ír: „Most örülök a tiértetek elviselt szenvedéseimnek, és testem elszenvedi mindazt, ami a Krisztus gyötrelmeiből még hátravan, az Ő testéért, amely az egyház.”
Ezt a mondatot könnyű félreérteni, mert úgy tűnik, mintha Krisztus érettünk vállalt szenvedése nem lett volna elegendő, és valamiféle emberi erőlködéssel azt még ki kellene pótolni — holott egyáltalán nem erről van szó. Az Újszövetség teljes egybehangzással hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztusnak a mi bűneinkért elhordozott szenvedése nem szorul semmiféle kiegészítésre. Ebben a levélben is olvastuk, néhány mondattal előbb, és az egész Újszövetség hangsúlyos bizonyságtétele az, hogy Jézus egyedül elhordozta Isten mindannyiunk bűnével szembeni igazságos ítéletét. Megjárta a kárhozat teljes mélységét, tökéletes és teljes elégtételt szerzett mindannyiunk bűnére Isten előtt. Éppen ezért, aki benne hisz, az tökéletes és teljes bocsánatot kap Istentől, Jézus szenvedéseire való tekintettel.
Itt tehát az apostol nyilvánvalóan nem Jézusnak a mi bűneinkért vállalt szenvedéséről szól. Nem is azt a szót használja, amit az Újszövetség erre szokott használni, hanem egészen más kifejezést, ami azt jelenti: szorongattatás, zaklattatás. Nyilvánvaló ebből a mondatból, hogy arról a szenvedésről beszél, ami a hívők közösségének, az egyháznak, Pál kifejezésével (majd látni fogjuk, mit jelent ez) a Krisztus-testnek a szenvedését jelenti.
Pál apostol sokszor használja ezt: a hívők közössége az a Krisztus teste. Krisztus és a benne hívők egy egységet képeznek. Krisztus a feje ennek a testnek, a hívők a tagjai, együtt a Krisztus-test. A fő már a mennyei dicsőségben van. A test részei még itt küzdünk ezen a földön, de egy a kettő. Teljes egység van a hívők és Krisztus között. Krisztus ezt vállalja. Ha pedig a test szenved, az egész Krisztus szenved. Itt erről a szenvedésről szól az apostol. Azt írja: „ami még hátravan az Ő testéért, amely az egyház.”
A benne hívők közössége, a kiválasztottak közössége, az egyház, ez a Krisztus-test. És a Krisztus-test addig, amíg Jézus másodszor is vissza nem jön, egyfolytában szenved ezen a világon. Miért? Mert — Jé-zus indokolása szerint — felülről születtek a hívők, és idegenek ettől a világtól. Ez a világ nem érti a Krisztus szerinti gondolkozást, mert Isten nélkül gondolkozik. Éppen ezért ez a világ soha nem ért egyet azokkal, akik már Isten szerint gondolkoznak, és neki engedelmesen akarnak élni. Ezért ugyanúgy zaklatja, bántja, gúnyolja, üldözi azokat, akik Krisztuséi és vele egyek, mint ahogyan zaklatta, bántotta, üldözte Jézust, amíg emberi testben itt volt közöttünk.
Pál azt mondja: legyetek szívesek természetesnek tekinteni ezt a szenvedést. Ez vele jár azzal, hogy valaki a Krisztus-test tagjává lett. Sőt azt mondja: örömmel vállalom ezt. Emlékezzünk arra, hogy a legelsők között erre figyelmeztette Jézus Pált, amikor elhívta, és amikor megtért. Már Damaszkuszban mondja neki, hogy megmutatom neked, mennyit kell az én nevemért szenvedned. Ezt szinte programként kapta az apostol Jézustól. Éppen ezért ő ezt vállalja, sőt örömmel vállalja. Nem azért, mert egyfajta beteges önkínzásra hajlamos, hanem azért, mert a Krisztusért vállalt szenvedés az egyik bizonyítéka számára annak, hogy Krisztushoz tartozik. Minél közelebb van valaki Őhozzá, minél inkább vállalja Őt mások előtt, annál jobban ki fog jutni neki osztályrészül az a szenvedés, ami Krisztusnak a szenvedése. Csak az fontos itt, hogy ez a szenvedésünk valóban a Krisztusért kapott szenvedés legyen.
Sokszor találkozom azzal a tévedéssel, hogy hívő emberek, akik saját butaságaik miatt kell, hogy szenvedjenek, vagy a másokat botránkoztató viselkedésük miatt, vagy mulasztásaik és bűneik miatt, azok azt mondják: a Krisztusért mennyit kell szenvedni. Ezt nem kell összetéveszteni. A butaságunk, a botrányos viselkedésünk, a képmutatásunk, a mulasztásaink miatti szenvedés nem azonos azzal, amiről itt szó van. Meg kell tanulnunk úgy élni, hogy ilyenek lehetőleg ne legyenek az életünkben, és ne emiatt szóljanak meg bennünket. De ha valóban Jézus nevéért és az evangéliumért szenved valaki, akkor meg fogja kapni azt a csendes, belső örömöt is, ami ezt a szenvedést kísérni szokta. És ha valóban azért szenved — mondja itt Pál —, akkor meg ne panaszkodjék, ne sajnálja magát, és ne szidja azokat, akik miatt szenvednie kell, hanem örüljön annak, hogy Krisztus nevéért gyalázattal illettetik.
Nyilván ez nem azt jelenti, hogy például a ma egyre divatosabbá váló kellemetlenkedéseket szó nélkül, megjegyzés, magyarázat nélkül kell tűrni. Már csak azért sem, mert akik Krisztust és a Krisztus testét, a benne hívőket bántják, a legtöbbször teljes tudatlanságból teszik ezt. Nem ismerik Jézus. Nem ismerik azt, amit őértük is elvégzett a kereszten. Nem ismerik azokat az ajándékokat, amiket nekik is megszerzett és felkínált. Ezekről, ha hajlandóak a Krisztus ellenségei meghallgatni, akkor tájékoztatni kell őket. Ettől függetlenül a hívőknek vállalniuk kell azt, hogy ez velejár a Krisztus követésével.
Amikor Jézus a Hegyi beszédben, mielőtt még kiküldené tanítványait, felkészíti őket a szolgálatra, akkor ezzel fejezi be a sokat idézett Boldog-mondásokat: „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.” (Mt 5,10-14)
Ez tehát az első, amit Pál apostol itt magáról, de közvetve minden hívő testvéréről ír: aki az egyháznak, a hívők közösségének, a Krisztus-testnek a tagja lett, annak szenvednie kell, mert ahogy Jézus mondotta: Engem előbb gyűlölt a világ, mint titeket, és ha ti énbennem vagytok, akkor velem együtt gyűlölni fog titeket. Erre a gyűlöletre kell nekünk Krisztustól kapott szeretettel válaszolni.
2. A második szó, amiről részletesen és lelkendezve ír: a titok. Talán emlékszünk arra, hogy Kolosséban tévtanítók zavarták meg a kezdő hívők életét, és nekik kedvenc kifejezésük volt: misztérium (titok). Ők azzal hitegették az embereket, hogy ha átmennek egy olyan beavatási szertartáson, amit ők felkínáltak, akkor olyan titkos ismeret birtokába kerülnek, ami felülemeli őket az átlagon. Egyfajta lelki-szellemi elit tagjaivá válnak.
Pál apostol tudatosan használja az ő kifejezésüket, de egészen más tartalommal tölti meg. Pontosan ellentétes irányú eseményről beszél, mint amiről ezek a tévtanítók. Mi ez a titok? Így olvastuk: „… feltárjam előttetek azt a titkot, amely örök idők és nemzedékek óta rejtve volt, de amely most kijelentetett az Ő szentjeinek, akiknek Isten tudtul akarta adni, hogy milyen gazdag ennek a titoknak dicsősége a pogány népek között. Ez a titok az, hogy Krisztus közöttetek van: reménysége az eljövendő dicsőségnek.”
Ez a titok tehát, amit Isten most közhírré tesz, nyilvánvalóvá tesz a pogány népek között Pál apostol igehirdetése által, az, hogy Jézus a pogányok előtt is kinyitotta a mennyország kapuját. Nemcsak a választott nép tagjai lehetnek közösségben az élő Istennel, hanem bárki ezen a földön. Ez a titok, ami nyilvánvalóvá válik az ő igehirdetése nyomán, az, hogy Izráel Messiása az egész emberiség Szabadítója. Hogy azok (és most a megelőző versekből mondom az idézeteket), akik elidegenedtek Istentől, akik buta szobrokat, bálványokat imádnak istenként, akik erkölcsi posványba merültek, azok közvetlen utat kaptak vissza Istenhez. Tiszta, megszentelt új életet és üdvösséget kaphatnak egyedül Jézus Krisztus érdeméért. Ez a titok az, hogy Izráel tanítója, Nikodémus, Izráel elárulója, Zákeus, a tetten kapott házasságtörő asszony, a hatodik férfit nyűvő samáriai nő, a pogány kánaáni édesanya, aki a lányáért aggódott, a démonoktól meggyötört magdalai Mária, a félpogány Timóteus és az egészen pogány Kornéliusz, és mindenki más úgy jöhet a mindenható Istenhez, ahogy a tékozló fiú ment az apjához. Isten mindnyájukat egyenlő szeretettel fogadja, egyenlő elbánásban részesíti, és ha hisznek Jézus Krisztusban, egyenlően gyermekeivé fogadja.
A titok tehát ennek a nagy családnak, a hívők közösségének, az egyháznak a születése — Izráelből és a föld minden népéből. Pál apostol tehát nem valamiféle szűk körű vallásos elitről beszél. Ellenkezőleg. Azt mondja: Isten kegyelme szélesre tárta az új életnek, a vele való közösségnek, az üdvösségnek a kapuját, és jöhet mindenki.
Figyeljük meg: a befejező versben háromszor egymás után (szinte már a szép stí-lus rovására megy), mondja: minden embert. Ezt olvassuk: „Ennek a szolgájává lettem a szerint a megbízatás szerint, amelyet Isten nekem a ti javatokra adott, hogy teljesen feltárjam előttetek ezt a titkot, amely örök idők óta el volt rejtve, de amelyet most Isten kijelentett. Isten tudtul akarta adni, hogy milyen gazdag ennek a titoknak a dicsősége a pogány népek között. Ez a titok az, hogy Krisztus közöttetek van. Mi Őt hirdetjük, miközben minden embert teljes bölcsességgel intünk, és minden embert tanítunk, hogy minden embert tökéletessé tegyünk a Krisztusban.”
Sajnos mi ma már nem érzékeljük, hogy milyen botrányosan, forradalmian új gondolat volt ez akkor. És hogy mit kellett az apostolnak szenvednie azért, hogy ezt hitte és hirdette. De ő meg volt győződve arról, hogy pontosan erre hívta el őt az Úr Jézus Krisztus, és ő itt most, amikor a pogányok sorra-rendre megtérnek Jézus Krisztushoz, egy nagy isteni ígéret beteljesedésének lehet a tanúja, és ugyanakkor tevékeny munkálója.
Hiszen Jézus Krisztus mennybemenetele előtt pontos menetrendjét adta az evangélium terjedésének. Azt olvassuk: „… erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek (és akkor koncentrikus köröket rajzol meg Jézus:) Jeruzsálemben, egész Júdeában és (a félpogány) Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8)
Jeruzsálemben prédikálta az evangéliumot Péter. Miután Jeruzsálemből kiüldözték a keresztyéneket, csak az apostolok maradhattak ott, prédikáltak Júdeában. Samá-riába elment Filep és ott prédikálta az evangéliumot. És következik a határtalan kör: a föld végső határáig. Ezt bízta Isten Pálra és munkatársaira. Ő majdnem mindig többes számban számol be erről. És ennek a kiteljesedése lesz majd az, amit a mennyei látnok így látott: „Ezek után láttam: Íme nagy sokaság volt ott, amelyet megszámlálni senki sem tudott, minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből; a trónus előtt és a Bárány előtt álltak fehér ruhába öltözve…” (Jel. 7.)
Előtte leírja, hogy Izráel minden törzséből az elhívottak ott vannak. Ez a jelképes számmal jelzett 144 ezer, és ezek után láttam, hogy minden nyelvből, népből, törzsből, nemzetből, akik a Bárány Jézustól fehér ruhát kaptak, ott vannak.
Nos, ez volt az, ami addig titok volt, amíg Isten Pál apostolt nem használta arra, hogy ezt hirdesse.
És ha nem érzékeljük is már azt, hogy mennyire új, merész és forradalmi örömhír volt ez akkor, azért kérdezzük meg magunktól: ezzel a reménységgel, örömmel, tágassággal tudunk-e nézni mindenkire a magunk környezetében.
Csak az elmúlt héten is volt több olyan lelkigondozói beszélgetés, ahol emberileg teljesen megoldhatatlan problémákról beszéltünk. Ha nem hinném, hogy Jézus Krisztusnak adatott minden hatalom mennyen és földön, ha nem hinném, hogy Ő azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa, és Ő ma is mint Szabadító, hatalmasan tud munkálkodni, akkor csak azért, hogy ne kelljen ennyi szörnyűséget hallani, el kellene mennem más pályára. De én hiszem, hogy ez a tágasság ma is érvényes, és mindenkinek, a legreménytelenebb helyzetben lévőnek is, lehet hirdetni, vagy ha már meg sem hallja, lehet azért buzgón könyörögni, hogy Jézus mint Szabadító lépjen be az életébe.
Mert a titok, ennek a titoknak a tartalma az, hogy Jézus jelen van a pogányok között, és számára nincs reménytelen probléma. Úgy nézünk-e mindenkire, hogy ő is rászorul Isten kegyelmére? Neki is megszerezte Jézus az üdvösségbe való bemenetel lehetőségét, őt is egészen újjá tudja teremteni, — hogy hogyan, mikor, ez az Ő titka, de nekünk ezzel a reménységgel szabad másokért imádkozni és másoknak ezt a jó hírt elmondani. Hiszen ezt is mondja itt az apostol: „… hogy feltárjam előttetek ennek a titoknak a nagyságát…” Talán éppen nekünk kell elmondanunk ezt a lehetőséget, ezt az örömhírt.
Nem véletlenül fejezi be az apostol ezt a szakaszt ezzel a sokat mondó vallomással: „Ezért fáradozom én is, és küzdők az Ő ereje által, amely hatalmasan működik bennem.” A fáradozom is, meg a küzdök is a legerőteljesebb kifejezés, amit a görög nyelv mondani tud. Ez a küzdök, az agó-nidzó, azt jelenti: életre-halálra. Ha belepusztulok is, nem hagyom abba a másokért való küzdelmet. Nem az a fontos, hogy én életben maradjak, nekem már van örök életem. Az a fontos, hogy ne kárhozzanak el mellettem mások. Ezért mindhalálig, utolsó lélegzetemig küzdök.
Vajon nem ez jellemezte a mi Megváltónkat is? A szó szoros értelmében utolsó lélegzetéig küzdött, és még a kereszten haldokolva is azokért esedezett, akik Őt odajuttatták: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.”
Ezt a lelkületet adja Jézus Krisztus a benne igazán hívőknek. Ne érjük be kevesebbel. Ez a küzdelem, ami nem kétségbeesett görcsölés — ahogy mondani szokták —, hanem ami egy megszentelt életforma. Egy sajátos életszemléletből következő tartalmas, összeszedett, céltudatos, lendületes lelki élet, amikor valaki bármely pillanatban kész arra, hogy Isten őt hatalmasan használja. Az apostol is azt mondja: nem ő fog megnyerni embereket, hanem ez az egész Istennek a munkája, de Ő ilyen küzdésre kész embereket keres és használ. Mert az Ő hatalmas ereje munkálkodik végső soron, és ez az erő munkálkodik énbennem is hatalmasan — mondja ő. Ennyit tehát a titokról.
3. Röviden még a harmadikról. Mit értsünk ezen itt, hogy dicsőség? „… akiknek Isten tudtul akarta adni, hogy milyen gazdag ennek a titoknak a dicsősége a pogány népek között.”
Itt egy szakkifejezéssel találkozunk, egy ószövetségi szakkifejezéssel. Azzal a szóval, ami mindig Isten jelenlétére, az őt körülvevő páratlan fényességre, az Ő isteni lényéből áradó egyedülálló fenségre utal.
A jeruzsálemi templomban a szentek szentjében volt a szövetségláda. Ezt tekintették Isten jelképes trónjának. Az akkori hit szerint — nem a szó szoros, de szellemi értelmében — ott lakott Isten megközelíthetetlen dicsőségben és szentségben.
Pál apostol itt megint egy botrányosan forradalmi gondolatot mond ki: ez a dicsőség már nem csak ott található a szentek szentjében. Kiáradt a jeruzsálemi templomból — és most jön a botrányok botránya —, beleáradt mindazoknak a szívébe, akikben Krisztus hit által ott lakik. Mert Istennek ez a páratlan dicsősége és fensége Jézus Krisztusban jelent meg ezen a földön a legegyértelműbben és hatalmasabban. És akikben Jézus lakozik a hit által, azokon is felragyog valami ebből a dicsőségből, tisztaságból és szentségből.
Mert Jézus halála — amikor a kereszten kimondta: elvégeztetett — egyebek között azzal a következménnyel is járt, hogy a szentek szentjének kárpitja kettéhasadt. Megnyílt az út a bűnös előtt közvetlenül a mindenható Istenhez. Ez elképzelhetetlen gondolat volt abban az időben az akkori hívők számára. Én, nyomorult bűnös, mehetek a szent Istenhez. Nem egyedül — Jézussal együtt. Ő tette lehetővé, Ő nyitotta meg az utat. Én mehetek Istenhez, Isten dicsősége pedig kiárad onnan és felragyog a Krisztusban igazán hívőkön.
Ez itt a botrányos kifejezés, hogy „e titoknak dicsősége a pogány népek között.” Mit jelent ez? Azt, hogy a Krisztus közöttetek van. Ez a közöttetek több jelentéssel rendelkezik, lehet így is mondani: bennetek van, azt is jelentheti ez: veletek van. Mindenesetre közvetlen közösségbe kerültetek azzal a Krisztussal, akin Isten dicsősége felragyogott.
Isten dicsősége a pogányok között. Isten szentségéből megjelenhet valami egy ilyen magamfajta nyomorult bűnösben, miután Krisztus újjáteremtett és mivel Krisztus lakozik hit által a szívemben. A dicsőségnek az itt érvényes jelentése ezt jelenti, erre utal.
Megint csak kérdezem: tudunk-e tudatosan az Isten dicsőségének a valóságában élni? Tehát Isten jelenlétében azzal az örömmel, hogy nem Isten háta mögött, nem valahol oldalt elfelejtve, hanem az Ő színe előtt, vele közösségben zajlanak a hétköznapjaink. Ezzel az örömmel és ezzel a felelősséggel, hogy Ő mindent lát. Még a legtitkosabb gondolatunkat is. Meglátszik-e rajtunk valami ebből az isteni tisztaságból, szentségből, dicsőségből?
Olyan különös volt mindig, amikor egy új gyülekezetbe helyeztek segédlelkész koromban, s amikor ide a gyülekezet meghívott és megválasztott, és senkit sem ismertem, hogy az első napokban és hetekben meg lehetett látni, hogy kinek a tekintetében, arcán, szóhasználatában, viselkedésében látható valami Krisztusból, és kik azok, akik csak szeretnének olyanok lenni, de látszik: nem hiteles. A Krisztus jó illatát nem lehet összetéveszteni bűzös emberi erőlködés izzadságszagával. Amikor teljesen ismeretlen mindenki, akkor a legnyilvánvalóbb ez. Utólag kiderült: ez úgy is volt. Az meglátszik a tekinteten, a mosolyon, a hallgatáson vagy a megszólaláson, a reflexiónkon, az indulatainkon vagy az indulatosságunkon. Meglátszik rajtunk az Isten dicsősége a pogányok között. Hiszen így lettünk mi is, és a mai keresztyénség zöme, pogányokból Jézus Krisztus tanítványaivá. És ha igazán hiszünk benne: Isten gyermekeivé.
Egyébként erre nekünk nagy ígéretünk is van, hogy ez a dicsőség meglátszódhat rajtunk. Ezt olvassuk a Bibliában: „Mi pedig miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.” (2Kor 3,18)
Szemléljük az Úr dicsőségét, és közben formál minket. Egy nagy metamorfózison megyünk át — ez a szó van itt. Átalakulunk, egyre hasonlóbbakká leszünk Jézushoz, dicsőségről dicsőségre, ami azt jelenti: egyre több látszik meg az ilyen hívőn Jézusból.
Nem véletlenül szokták mondani kicsit felháborodva a nem hívők, hogy ezek a hívők bizonyos értelemben mind olyan egyformák. Igen, mert mindegyik Jézushoz igyekszik hasonlítani, és ezt munkálja is bennünk Isten Szentlelke.
Itt zárul a kör, itt jutunk vissza az elsőhöz, a szenvedéshez. Pál apostol ezt írja: „Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk.” (Róm 8,18)
Azzal kezdtük, hogy a jelenben szenvedniük kell a Krisztusban hívőknek, a Krisztus-testtel, magával Krisztussal együtt. Ezt vállalnunk kell. Ahogy szenvedünk, az maga bizonyságtétel lehet.
Volt szó a titokról, ami ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy Isten a pogányok előtt is szélesre nyitotta a szabadulásnak, az új életnek, az üdvösségnek a kapuját.
Volt szó arról a dicsőségről, ami nagypéntek óta nincs bezárva a jeruzsálemi templom szentek szentjében, hanem kiárad Istennek ez a fensége, tisztasága, ragyogása. Beleárad a hívőkbe. Aztán továbbsugárzik róluk, és látván az ő életüket, így fogják dicsőíteni mennyei Atyjukat (Mt 5,16)
Ez a magyarázata annak, és ez nem ellentmondás a Bibliában, hogy Jézus egyik helyen azt mondja: „Én vagyok a világ világossága” azután azt mondja: „Ti vagytok a világ világossága”. Most ki a világ világossága? Jézus, vagy a benne hívők? A Szentírás tanítása szerint: Jézus. Őbenne jött el az igazi világosság erre a földre. De akiben Ő a hit által él, az maga is világítani kezd, és világ világosságává válik. Ez az a dicsőség, amiről itt Pál apostol beszél. Ez felragyoghat bennünk a mindennapi munkában. A nemszeretem és kellemetlen helyzetekben és tennivalók között is. A nehéz embereinkkel viaskodva, a nehéz természetünkkel viaskodva. Mindenütt és minden kö-rülmények között.
Ez is ad örömöt ahhoz, hogy vállaljuk a szenvedést. Ez is ad bátorságot ahhoz, hogy ezt a titkot mi is elmondjuk másoknak: Isten téged is szeret, neked is van helyed a mennyországban. És egyre inkább tudunk ebben a rohamosan sötétedő világban világítani.
Ehhez kérjünk erőt majd az úrvacsora közösségben is. Ebben és az erre való szolgálatkészségben erősítsen meg bennünket Isten kegyelme!

Múlt vasárnap azt a gyönyörű Krisztus-himnuszt tanulmányoztuk, amit Pál apostol itt a megelőző mondatokban Jézus egyedülálló nagyságáról írt. Először bizonyságot tett arról, hogy Jézus Isten. Öröktől fogva mindörökké tart a léte, a Mindenhatóval egyenlő. Utána részletezte Jézusnak a teremtésben vállalt szerepét. Láttuk, hogy Őbenne, általa és Ő-reá nézve teremtetett minden. Jézus nem teremtmény, hanem teremtő. Az új teremtés munkája pedig egyedül az Ő mű-ve, és ezért is magasztalta Őt ez a szép himnusz.
Végül pedig egy tömör hitvallásban summázta mindezt: tetszett az egész teljességnek, hogy Őbenne lakozzék. Láttuk, hogy majdnem minden megállapítása ennek a levélnek a gyülekezetben garázdálkodó tévtanítók tanításaiknak a szétrombolását célozta.
Jézus nagyságáról is azért beszélt, hogy nyilvánvaló legyen: nem szorul kiegészítése az Ő váltságműve, sem az, amit értünk tett, sem az, amit a hívőknek ad. Ennél többet senki nem tud adni, és ennél többet senki nem tett értünk. Ő a teljesség. Aki Jézus Krisztust megismeri, aki vele együtt él, aki magát teljesen reá bízta, az ismeri meg és kapja ajándékba a Teljességet.
A mai alapigénkben következő mondatokban arról ír az apostol, hogy mindennek mi a kihatása a hívőkre. Három kérdésre ad választ: milyenek voltak a kolosséiak azelőtt, Jézus nélkül, milyenek lettek, miután megismerték Jézust és megkapták tőle az új élet ajándékát, és mi a feladatuk a további haladásuk érdekében? A 21. vers arról szól, milyenek voltak, a 22., hogy kikké lettek, és a 23., hogy akkor most mi a feladatuk, ha tovább akarnak növekedni a Krisztusban.
1. Milyenek voltak? „Titeket is, akik egykor Istentől elidegenedtek, és ellenséges gondokozásúak voltatok gonosz cselekedetetek miatt, …” Istentől elidegenedtek, ellenséges gondolkozásúak és gonosz cselekedeteket cselekvők voltak. Ez érvényes az egész embervilágra. Ez a bűnbeesésnek a tragikus következménye. Istentől elidegenedtünk, vele szembefordultunk és ellenségesen gondolkozunk, és az Ő mércéjével mérve, csak gonoszt tudunk cselekedni.
Az ember tehát nemcsak eltávolodott Istentől, hanem szembefordult vele. Ellensége lett Istennek. Védekezik ellene, tiltakozik a parancsai ellen. Bizalmatlanná vált vele szemben. Az egész emberi mentalitást alapvetően az jellemzi, hogy ellenáll Isten igazságának. Isten törvényeinek pedig az ellenkezőjét cselekszi. Egy belső kényszer hajtja erre, és belső tehetetlenség van benne arra, hogy Isten törvénye szerint éljen.
Elveszi a másiknak a kenyerét akkor is, ha a magáért sem tudja megenni, és vagy megeszi a másikét is, és ettől beteg lesz, mert a kevesebb egészségesebb lett volna, vagy kidobja, de akkor sem osztja meg nélkülöző felebarátjával. Ez történik világviszonylatban is.
Elveszi a másik házastársát akkor is, ha neki is van. Nem számol a következményekkel. Tönkreteszi tulajdon gyermekeit, meg a másét is. Isten világos parancsával ellentétben és a saját jól felfogott érdekével ellentétben nem vállal utó-dokat. Igazságnak és emberi jognak tünteti fel azt, ami Isten törvénye szerint sú-lyos bűn: A lopás, rablás, csalás szalonképessé változtatott formáit, a különneműek fajtalankodását, az egyneműek nemi kapcsolatát, az önpusztítás egyre szaporodó változatait, az Isten-káromlás és Isten-tagadás sokféle kifinomított, ravaszul szalonképessé tett formáját, a kiszolgáltatottak helyzetével való durva visszaélést, a legszűkebb családon belül, és az egész társadalomban is. Jézus nélkül, az Ő újjáteremtő munkája előtt mi nemcsak hibázunk, tévedünk, meg-megbotlunk — ahogy szoktuk hazudni, és magunkat ezzel becsapni —, hanem az Isten szörnyű diagnózisa érvényes ránk, amit a Mózes 1. könyvében így olvasunk: „Az ember szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz” (1Móz 6,5). És ez meglátszik a társadalom minden területén.
Ezért ilyen szigorú az apostol itt, amikor a kolosséi hívők előző állapotáról beszél. És a kolosséi hívők ez ellen nem tiltakoztak. Úgy tűnik, ők is így látták már akkor, amikor világosságban jártak, hogy Istentől elidegenedett, vele szemben ellenséges gondolkozásúak voltak, és szüntelen csak gonoszt tudtak cselekedni.
És ahogy közeledünk a mi dicsőséges Urunk második eljövetelének az idő-pontjához, ez a gonoszság egyre inkább terjed és elhatalmasodik. És mint a gombának a fonala átszövi és behálózza az egész életünket. A legjobb szándékú emberek is egyre tehetetlenebbekké válnak az ellene való védekezésre és a vele szembeni harcra. Ilyenek voltunk tehát mi is, és ha Jézus nélkül élünk, ilyenek vagyunk ebben a pillanatban is, ahogy itt Isten igé-je mondja: Istentől elidegenedtek és ellenséges gondolkozásúak, akik csak gonoszt képesek cselekedni.
2. És milyenek lettek a kolosséiak, amikor megismerték az Úr Jézust és amikor kapták tőle az új élet ajándékát? „Most pedig megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé.”
Szenteket, feddhetetleneket, hibátlanokat? Ezek az Úr Jézusnak a jelzői! Amikor a Szentírás Őt leírja nekünk, akkor vele kapcsolatban olvasunk ilyeneket. Hiszen itt arról van szó, hogy Isten kinek minősít valakit. És Isten egyedül az Ő egyszülött Fiáról mondta azt, hogy Őbenne gyönyörködik. Hogy Ő valóban szent, feddhetetlen és igaz.
Azért meglepő ez a megállapítás, mert azt az örömhírt közli velünk, hogy aki Jézussal összekötötte az életét, aki Ővele a hit által eggyé vált, azt olyannak látja az Atya, mint az Ő egyszülött Fiát. Krisztusban lát minket. Ezt a képes helyhatározót próbáljuk a szó szoros értelmében magunk elé képzelni: ott van Krisztus, és benne elrejtőzöm én, aki hiszek Őbenne, aki vele azonosultam, aki Őreá igent mondtam, akit Ő elfogadott és felvett. És én ott rejtőzöm Krisztusban, és amikor engem, nyomorultat keres az igazságos Isten, akkor Krisztust látja meg először, és rajta keresztül engem.
Így érti Pál apostol azt, amit Korinthusba írt: Krisztus adatott nékünk Istentől igazságul, szentségül, bölcsességül és váltságul.(1Kor 1,30). Krisztus igazságát és szentségét a hívőnek tulajdonítja Isten. Sőt nemcsak neki tulajdonítja, hanem neki ajándékozza is. Nemcsak én vagyok Krisztusban a hit által, hanem Krisztus is élni kezd bennem. És egyre inkább az Ő tulajdonságai jelennek meg a hívőnek az életében. Olyan tulajdonságok, amiket nem atyáinktól örököltünk, amiket nem lehet elsajátítani, megtanulni, begyakorolni, egymástól ellesni, — amit csak az újjászületés által lehet ajándékba kapni. Én Krisztusban — ez az én megigazíttatásom, mert olyan igaznak lát Isten, mint Krisztust. Krisztus énbennem — ez a megszenteltetésünk, mert egyre inkább olyanokká is válunk, mint Krisztus, és az Ő természete bontakozik ki a hívőben.
Ezért nem lehet az újjászületést, az újjáteremtetést semmi mással összetéveszteni és összehasonlítani. Ez nem vallásosság, ez nem megjobbulás, ez nem törekvés. Ez a teremtéssel egyenértékű isteni tett. Újjáteremtés. „Aki a Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme újjá lett minden” — ezt mondja Isten igéje (2Kor 5.17).
Jézus Krisztus testtélételének, kereszthalálának, feltámadásának, meg annak, hogy ide hívott téged, az a célja, hogy egészen új emberré legyél. Hogy a Krisztusban elrejtőzhessünk és Isten Őbenne lásson minket, és így igaznak lásson, és hogy Krisztus természete a mienkké válhasson, és egyre inkább ténylegesen is hasonlítsuk Őhozzá.
Milyenekké lettek a kolosséiak, és milyenné válik ma is mindenki, akit Isten újjáteremt az Ő Szentlelkével, és aki csakugyan hisz Jézus Krisztusban? Isten ellenségeiből Isten gyermekeivé. Istentől elidegenült, elvadult emberekből az Isten akaratával magukat azonosító, azt boldog örömmel, önként teljesítő emberekké, akik nemcsak vágynak arra, hogy teljesítsék Isten akaratát, hanem akiket képesekké is tesz arra, hogy aszerint éljenek. Ez a mi megszenteltetésünk.
A dogmatikák úgy mondják, hogy az újjáteremtés megváltoztatja az ember pozícióját, helyzetét (Isten ellenségéből, Isten gyermekévé lesz) és megváltoztatja a kondícióját is, a belső képességeit (új gondolkozást, új akaratot, új belső indí-tékokat, motivációt ajándékoz neki). Valóban minden újjá lesz Isten újjáteremtő munkája nyomán.
Ekkora változást éltek át a kolossé-iak, és ez ellen a megállapítás ellen megint nem tiltakoznak, csak rábólinthatnak, hogy így van. Isten újjáteremtő munká-jának a példái itt vagyunk sorban mi, akiket elvadult, Istentől elidegenült, vele szemben ellenséges, gonoszat cselekvő emberekből felszabadult, hálás, Isten akaratát cselekvő emberekké formált.
És az apostol hangsúlyozza itt, hogy miért történhetett meg ez a csoda. „Most viszont megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé.”
Emberi testében, az Ő halála által. Mindezt a nagy csodát, az újjáteremtés lehetőségét Jézus Krisztus kereszthalála tette lehetővé. A kolosséiak ezért semmit nem tettek. Semmi hozzájárulásukra nem tudnak hivatkozni. Nem is hallottak még erről a lehetőségről. Élték a maguk elidegenedett, elvadult, Istennel ellenséges, gonosz életüket, amikor Krisztus már helyettük és érettük is meghalt a kereszten, és a mindenható Isten erre az Ő áldozatára való tekintettel, minden egyes kolosséinak (meg minden egyes budapestinek) elkészítette a bocsánatot és az új életet.
Amikor Kolosséban prédikálták az evangéliumot, akkor értesültek erről. Elhangzott a keresztről való beszéd. Ezért írja Pál, hogy ő semmi másról nem akar tudni az igehirdetésben, csak a Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről. Mert a megfeszített Krisztus tette lehetővé, és egyedül csak Ő, hogy ebből az elveszett, elvadult, ellenséges állapotból újra emberekké váljanak ezek a kolosséiak, meg mi is. Olyan emberekké, akinek Isten minket elgondolt. Akik újra a helyükre kerülnek, akiket Jézus visszavezet az Atyához, és akiknek Ő megad mindent, amire ebben az életben és az örökkévalóságban szükségük van. Mindezt egyedül Krisztus végezte el értük. Ők erről csak értesülnek.
Elcsodálkoznak és vagy boldog örömmel komolyan veszik, hittel elfogadják, és hálásan megköszönik, és attól kezdve úgy élnek, mint egy új ország új polgárai, — vagy azt mondják: bolondság vagy botránkozás. Akkor is és ma is ilyen két táborra osztja az evangélium hirdetése a hallgatókat. Akiknek a levelet írja, azok elcsodálkoztak, és azt mondták: nem értjük, de boldog örömmel tudomásul vesszük, és elkezdjük ezt az új életet élni.
Erről olvastunk az első fejezet elején, hogy mindez egyedül Isten tette, Isten szeretetének a munkája, amikor a 12. és 13. versben azt olvastuk: „Áldott az Isten, aki kiszabadított minket a sötétség hatalmából és áttett minket az Ő szeretett Fiának az országába, Akiben van a mi váltságunk, bűneink bocsánata az Ő vére által.” Itt semmit nem tettek a kolosséiak, vagy a mai hívők. Isten megmondta, Jézus Krisztus elvégezte, és a Szentlélek személyes bizonyossággá teszi a hívőben, hogy ez megtörtént. Őreá is érvényes, elkezdheti az új országban ezt az új életet, amire újjáteremtette őt Jézus Krisztus. Erre hív bennünket a mi Urunk.
És nem arra, hogy minden istentiszteleten egy kis fejtágítás is történjék. Valami újat jó lenne, ha tanulnánk. — Az is jó lenne, de nem ez a végső cél. Nem az, hogy ne legyek annyira gonosz, mint amennyire voltam, vagy a gyerekeink ne legyenek annyira gonoszok. Nem az a végső cél, amit valaki így mondott: tanuljon a gyerek itt egy kis erkölcsöt. Azt is fog tanulni, de az erkölcs már gyümölcs. Előbb el kellene ültetni egy fát, és azt gondozgatni. Aztán az majd megtermi a gyümölcsét. A lélek gyümölcsét. Olyan gyümölcsöt, amit nem is gondol az ember. De itt először arról van szó, hogy új életnek kell elindulnia. Jézus Krisztus az Ő kereszthalálával ezt tette lehetővé.
Ezért írja itt az apostol ennyire naturalisztikusan, hogy az Ő emberi testében az Ő halála által tette ezt lehetővé. Ezt viszont egyszer és mindenkorra mindannyiunknak lehetővé tette. Ezért nem lehet és nem szabad Krisztus keresztáldozatát semmiféleképpen sem megismételni.
Azt hiszem, megint kihalljuk Pál apostol bizonyságtételéből, hogy a sok kárt okozó tévtanítókkal is vitázik. Tudniillik ők azt is hirdették, hogy ők fogják teljessé tenni a kolosséi hívők életében Krisztus váltságmunkáját. Mert a megtérésük után — ő szerintük — szükségük van még egy második tapasztalatra, amire a tőlük kapható beavatás által tesznek majd szert, és akkor lesz teljes a közösségük Krisztussal. Akkor fogják érezni és tapasztalni is ezt az új életet.
Erre írja itt Pál határozottan: a Krisztus keresztjére kell nekünk most is néznünk. Az újjászületés tényét nem az méri, hogy mit érez, mit tapasztal valaki, hanem az, hogy a kiengesztelés megtörtént nagypénteken a Golgotán. Ezt kell nekünk hinni. Aki ezt hiszi, azt a Szentlélek bizonyossá teszi abban, hogy ez az ő számára is érvényes, az ő bűneiért való elégtétel is megtörtént a Golgotán, és ezért máris új életben élhet.
Azért is fontos ezt tudnunk, mert a rajongó, úgynevezett karizmatikus gyülekezetekben ma is nagy hangsúlyt kap az érzés és a tapasztalás, és a hívőnek a személye, hogy te most mit érzel és mit tapasztalsz. Ezzel szemben a Szentírás azt mondja: nem ez a fontos, hogy én most mit érzek, és mit tapasztalok, hanem egyedül és kizárólag az a fontos, hogy Jézus akkor mit végzett el értem. És mivel Ő mindent elvégzett, amire nekem szükségem van, ezért én az érzéseimtől meg a tapasztalataimtól függetlenül a hit talajára kell, hogy álljak. Ha azt hiszem, amit Ő elvégzett, akkor kapcsol ez össze vele, és akkor van új életem. Aztán majd fogom tapasztalni is ennek az új életnek az erőit.
Sajnos azért is időszerű ez a keresztről való határozott beszéd, és mindaz, ami ebből következik az Újszövetség tanítása szerint, mert az, amit ezek a bizonyos tévtanítók ott Kolosséban tanítottak, egy az egyben és sokféle változatban ma is hangzik. Nemcsak a Krisztus áldozatának más jellegű újra és újra való bemutatása bizonyos keresztyén felekezetekben, nemcsak a hívő érzéseire és tapasztalataira való újra és újra apellálás, hanem volt ezeknek a tévtanítóknak egy ilyen kifejezése is, hogy ők a végtelenre hangolják rá a hívőket. Ezt ma így fogalmazzák: kozmikus energiát nyerni vagy koncentrálni.
A különféle ezoterikus valláspótlékok, amiknek milliók hódolnak itt nálunk is, és zsúfolt termekben fertőzik a tudatlan embereket, és a sokféle okkult jellegű ígérgetés, amit hiszékeny emberek komolyan vesznek, és ennek áldozataivá válnak, ez is ugyanaz, ami ott Kolosséban már elhangzott. Meg hogy a bennünk levő lehetőségeket kellene aktivizálni különféle pszichotechnikákkal.
Ugyanezt tették ókori módon akkor. Egyáltalán a pszichológia hamis emberképe, hogy az ember alapvetően jó, és a benne levő jóságot kell felszínre hozni, szöges ellentétben áll ezzel a felsorolással, hogy mi Istentől elidegenültek, vele szemben ellenséges gondolkozásúak vagyunk Jézus nélkül, és Isten minősítése szerint csak gonoszt tudunk cselekedni.
El kell döntenünk, hogy a gondolkozásunkat Isten kijelentése határozza-e meg, és akkor ezzel a kritikával hallgatunk és nézünk mindent, — miközben minden embert szeretünk, csak nem minden butaságot fogadunk el. Tudjuk-e minek alapján kell minősíteni azt a nagy kínálatot, amivel elhalmoznak bennünket? Minek alapján tudjuk megállapítani, hogy valami igaz vagy hamisság? Ezért kell nekünk a keresztről való beszédet, az Újszövetség nagy evangéliumát egyre alaposabban megismernünk.
Mert a keleti vallások önmegváltó gyakorlatai, ami szintén nagy kínálatban itt van körülöttünk, a miszticizmusnak, aminek szintén képviselői voltak a kolosséi tévtanítók, a korszerű változatai, vagy csupán az, hogy az ember teljesítményétől tesszük függővé Isten munkáját — ha én ilyen meg olyan vagyok, jó vagyok, igyekszem, akkor Isten majd mit fog nekem adni —, ez mind ellentétben áll a keresztről való evangéliummal.
Ezért írja itt Pál, ha röviden is, hogy Jézus az Ő emberi testében, az Ő halála által végzett el mindent, amire nekünk szükségünk volt, és egyedül az Ő áldozatára való tekintettel ad meg nekünk Isten mindent, amire szükségünk van. De Őreá való tekintettel megadott mindent. Ezt kellene megismerni, hogy mit kapott az újjászületett ember Krisztusban. Egyszerre látná, milyen gazdag. Egyszerre felszabadulna arra, hogy mennyi mindent adhat tovább másoknak. Megtelne a szíve hálával, és használható eszközzé válna Isten kezében.
Ez az ige azt mondja nekünk: az ember gyökeresen megromlott, de azzal folytatja: Jézus Krisztus kereszthalála gyökeresen megváltoztatta a helyzetet, és minket újjáteremt.
3. A végén még arról szól, hogy mi a feladatunk.
Azt olvastuk a 23. versben: „Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen, el nem tántorodva az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt, és amelynek én, Pál szolgájává lettem.”
Megmaradni a hitben szilárdan és egyenesen, és el nem tántorodni az evangélium reménységétől. Ez, hogy szilárdan, azt jelenti: jól megalapozottan.
Amit itt egyenesnek fordít, azt jelenti: rendíthetetlenül. Az 1Kor 15,58-ban van ez a szó: „Ezért, atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.”
Tehát jól megalapozottan, rendíthetetlenül és kitartóan ragaszkodni az evangélium igazságához. Ahhoz, amiről eddig szó volt, amit nekünk a Szentírás Jé-zus Krisztus munkájáról mond.
És mi az evangélium reménysége, amiről itt ír az apostol? Az, hogy mindezt igaznak tekintem, és ami még nem teljesedett be, azt nagy reménységgel, boldog örömmel várom. Ádventi program: itt kapcsolódik össze Krisztus két eljövetele. Először az idők teljességében eljött azért, hogy emberi testében az Ő halála által lehetővé tegye az Istenhez való visszatalálásunkat, másodszor el fog jönni azért, hogy véget vessen minden rossznak, magához vegye a benne hívőket, és mint szenteket, tisztákat és feddhetetleneket állítson maga elé. És vele leszünk mindörökké.
Ez a mi ádventi reménységünk. Amikor jelen életünk sokféle gondja, csalódása, nehézsége, nélkülözése közben erre gondolunk, akkor nem valami olcsó önvigasztalást végzünk, hanem akkor a legbiztosabb alapra állunk, és valami olyat várunk, abban reménykedünk, ami már el van készítve. És akkor, amikor Isten jónak látja, meg fog jelenni.
Péter apostol ilyen helyzetben vigasztalja a keresztyéneket, és ő is Jézus második eljövetelére mutat. Azt mondja a második levele utolsó versében: vigyázzatok nagyon, hogy a ti erősségetekből ki ne essetek.
Pál itt ugyanezt mondja: ragaszkodjatok az evangéliumhoz szilárdan, rendíthetetlenül és kitartóan. Mert nekünk van kiben reménykednünk. Mi azt a Jézust várjuk, aki már mindent elintézett, ami a számunkra fontos, és aki majd magához vesz minket, ahol többé nem lesz könny, gyász, szenvedés, fájdalom, betegség, ahol az Isten lesz minden mindenekben.

Ádvent első vasárnapja van, és így a karácsony előtti négy hétben mindig újra felerősödik bennünk a mi dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus visszajövetelének a várása. Mi, hívők szüntelenül várjuk Őt, ilyenkor azonban a szokottnál is jobban figyelünk az Ő ígéreteire, amit az Ő második eljövetelére nézve hagyott ránk.
Azt mondta: Eljön egyszer egy nap, a történelem utolsó napja, amikor Ő teljesen váratlanul megjelenik nagy hatalommal és dicsőséggel. Beül az Ő dicsőségének királyi székébe, eléje gyűjtetnek mind a népek, és isteni igazsággal megítéli azokat. Minden szem meglátja majd Őt akkor. Azok is, akik tagadták, azok is, akik ellenségei, azok is, akik keresztre feszítették, és sírni fognak mindnyájan — ezt olvassuk az igében. Azon a napon mindenki előtt egyértelművé lesz Jézus Krisztus egyedülálló nagysága és isteni személyének a titka.
Azért is örülök annak, hogy éppen most érkeztünk a Kolosséi levél tanulmányozása során ehhez a részhez, mert Pál apostol ebben a szép hitvallásban pontosan Jézus páratlan nagyságáról és istenségéről tesz bizonyságot.
Láttuk az előző két vasárnapon, hogy azután a gyönyörű imádság után, amivel kezdődik ez a levél, az apostol most rátér tulajdonképpeni mondanivalójára, és Jézus istenségének, nagyságának, mindenható hatalmának és végtelen kegyelmének a bizonyítékait sorolja el. Egy formájában és tartalmában egyaránt lenyűgöző Krisztus-himnuszt hallottunk ebből a néhány versből.
Két igazságot zeng ez a himnusz: egyrészt, hogy Jézus Úr mindenek felett, másrészt, hogy Jézustól mindent megkapnak a benne hívők, amire szükségük van ebben az életben és az örökkévalóságban. Jézus felette áll mindennek — ez az egyik bizonyságtétele az apostolnak, és Jézusnál megtalálható minden, amire szükségünk van. Neki van alárendelve az egész világmindenség, és Ő maga a teljesség. Az Ő személye a foglalata mindennek. Rövidebben szólva: Jézus Úr, és Jézus elég.
Formáját tekintve, ebben a himnuszban nem vitázik az apostol azokkal a tévtanítókkal, akik garázdálkodtak a kolosséi gyülekezetben. Tartalmát tekintve azonban pontosan az ő zavaros elképzeléseiket zúzza szét. Mert miről ír itt az apostol és mire válasz ez?
Talán még emlékszünk, hogy ezek a gyülekezetben tevékenykedő tévtanítók egyebek között azt is hirdették, hogy Isten és az ember között olyan nagy szakadék keletkezett, hogy azt Jézus egyedül nem tudja áthidalni. Az áthidaláshoz szükség van különféle szellemi közbenjárók egész sokaságára, és ezeknek kell besegíteniük Jézus megváltó munkájába. Ezek a szellemi közvetítők jó- és rosszindulatú szellemi lények, csillaghatalmak, és ezekkel a gnosztikusok által hirdetett titkos tanítás elsajátítása révén kerülhet kapcsolatba az ember. Az ő zagyva filozófiájuk lényege tehát az volt: Krisztus kicsi, és amit Ő tud adni a benne hívőknek, az kevés. A Pál által hirdetett evangélium szerintük csupán részleges megoldást ad a problémákra, a teljességhez nem segíti el az embereket, a teljességhez a tőlük kapható ismeret visz el mindenkit, és ők minden problémára megoldást adnak. Ez a két szó volt az ő ismétlődő varázsszavuk: teljesség és minden.
Pál itt — megint mondom — formailag nem vitázik, de nem véletlen, hogy öt mondaton belül nyolcszor használja ezt a szót: minden. A himnusz csúcsa az, hogy maga a Teljesség, a mindenható Isten lakozik Jézus Krisztus személyében. Hallgassuk meg még egyszer az igét:
„Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény előtt. Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, (és innentől kezdve az ellenfélnek a kifejezéseit sorolja, hogy ezeket mind Jézus teremtette, ezek a bizonyos trónusok, uralmak, fejedelemségek, hatalmasságok, ezek mind az általuk kitalált lények voltak): minden általa és reá nézve teremtetett. Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn. Ő a feje a testnek, az egyháznak is, Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben Ő legyen az első. Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által.”
Nem kell tehát rettegniük a Krisztusban hívőknek semmiféle szellemi hatalmasságoktól, és nem szabad bizonytalanságban lenniük az üdvösségük felől, amit Krisztusban megkaptak és tőle hittel elfogadtak, mert Jézus Úr minden felett, és amit tőle kap a hívő, az elég mindenre. Mert ha Őbenne lakozik a Teljesség, akkor rajta kívül nincs más. Akkor azt, amit Ő hoz, nem lehet, és nem is kell semmivel kiegészíteni. Akkor aki közelebb akar jutni a teljes élethez, annak Krisztushoz kell közelebb kerülnie. Őt kell mélyebben megismerni, vele juthat szorosabb lelki közösségre a hívő.
Ezt az igazságot erősíti itt Pál négyszeresen is.
1. Először is ezzel a verssel (15. vers): „Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény előtt.” Ez röviden azt jelenti: Jézus Isten. Az Ő léte nem a testet-öltéssel kezdődött, hanem öröktől fogva mindörökké tart. Ez a különös kifejezés: elsőszülött minden teremtmény előtt, ez arra utal, hogy Jézus az Isten Fia, amint hogy Ő maga ennek vallotta magát. Ez azonban nem egyfajta leszármazást jelent, mint ami elsőre nekünk eszünkbe jut, hanem azt, hogy Ő az Atya örököse, teljhatalmú képviselő-je, vele azonos. Az Ő hasonmása, képmása, képe. Ő a láthatatlan Isten képe. Ezért mondta Ő, hogy aki látott engem, az látta az Atyát.
Csodálatos világossággal és erővel ír erről a Zsidókhoz írt levél első fejezete. Hadd olvassak fel ebből egy hosszabb részt, mert tulajdonképpen ugyanazt mondja el, amit ez a Kolosséi levélben található hitvallás, csak egy kicsit részletesebben.
„Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben (amiben mi is élünk) a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot teremtette. Ő (Jézus) Isten dicsőségének a kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget, aki miután minket bűneinktől megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült. (Ez is azt fejezi ki, hogy vele egyenrangú.)
Annyival feljebbvaló az angyaloknál, amennyiben különb nevet örökölt náluk. Mert az angyalok közül kinek mondotta vala az Isten:
„Fiam vagy te, ma nemzettelek téged!”
vagy ezt:
„Atyjává leszek, és ő Fiammá lesz.”
Amikor pedig bevezeti az elsőszülöttet a világba, ismét így szól:
„Imádja Őt az Isten minden angyala!”
És az angyalokról ugyan ezt mondja:
„Angyalait szelekké teszi, és szolgáit tűz lángjává”,
de a Fiúról így szól:
„A te trónusod örökké megáll, ó Isten, és királyi pálcád az igazság pálcája.
Szeretted az igazságot, és gyűlölted a gonoszságot: ezért kent fel téged az Isten, a te Istened…”
Az első hitvallás tehát az, hogy Jézus Isten. Éppen ezért nagyobb mindenkinél, még az angyaloknál is, akiket nagy becsben tartottak ezek a tévtanítók is. Tulajdonképpen ez önmagában elég lenne, ha valaki ezt érti, és komolyan hiszi, Jézus egyedülálló nagyságának a bizonyítására.
2. Pál azonban, ha lehet, még tovább fokozza ezt. Pontosabban konkretizálja, hogy miben mutatkozott meg a leghatalmasabban Jézus istensége. Azt mondja, abban, hogy részt vett a teremtésben. A folytatás így hangzik: „Benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett. Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn.”
Jézus tehát nem teremtmény, hanem Teremtő. Őbenne, általa és reá nézve teremtetett minden. Ez a három kifejezés arra utal, hogy nemcsak a teremés előtt létezett már, nem csupán tevékenyen részt vett a teremtés isteni munkájában, hanem az egész teremtett világ Őbenne kapja meg az értelmét. Ennek a csodálatos isteni műnek az ad értelmet, hogy ott van benne Jézus. Ez a hitvallás jelenti ezeknek a bizonyos égi erőknek, közvetítőknek és hatalmaknak a lefokozását is. Mert ha ezek egyáltalán léteznek, mindnyájan teremtmények. Jézus pedig mint Teremtő vett részt a világ létrejöttében. Jézus tehát Úr felettük. Aki tehát Jézushoz tartozik, annak nem kell félnie tőlük.
Pál hihetetlen tömörséggel és mégis gyöngéd szeretettel lelkigondozza a gyü-lekezet tagjait, és így akarja eloszlatni felesleges aggályaikat, szorongásaikat, fé-lelmeiket, és erősíteni a Jézusba vetett bizalmukat, aminek minden alapja megvan.
3. Aztán — ha lehet —, még tovább fokozza a dolgot, és ezt írja: Jézus nemcsak a világ teremtésében vett részt isteni hatalmával, hanem Ő a világ újjáteremtője. Ő tette lehetővé az Isten ellen fellázadt és tőle messzire szakadt embernek, hogy visszataláljon az élet forrásához, Istenhez, és Ő teszi képessé ezt a belsőleg teljesen megromlott embert arra, hogy értse és szeresse teremtő Istenét, és újra boldog gyermekeként éljen. Ehhez egészen újjá kell formálni az embert, újjá kell teremteni. Aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme újjá lett minden. (2Kor. 5,17)
És mindezt az Ő kereszthalála és feltámadása által végezte el. Mert Jézus nem egyetlenként támadott fel a halálból, hanem elsőként törte át a kárhozatnak az áthatolhatatlan falát, és ezen a résen, amit feltámadásával ütött, a benne hívők mind követhetik Őt. Nincs ehhez fogható győzelem ezen a világon. Ezért írja róla az apostol a folytatásban: „Ő a feje a testnek, az egyháznak is, Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben Ő legyen az első.”
Az egyház a szó bibliai értelmében azoknak a benne hívőknek a közössége, akik Őt ezen a halálon ütött résen át követik az életbe, a teljes életbe, az örök életbe. Akik így új életet kaptak tőle, az Ő halála és feltámadása által, azok egy új közösséget alkotnak ezen a földön. Pál apostol így írja egy másik helyen: „Az új teremtés zsengéi” vagyis a legelsők azok közül, akik az új teremtést bizonyítják.
Jézus az emberek újjáteremtését ugyanúgy az Ő szavával végzi el, mint ahogy a teremtéskor Isten szavára álltak elő a létezők. Legyen világosság — mondta Isten —, és lett világosság. Nyújtsd ki a te béna kezedet — mondta Jézus a betegnek —, és kinyújtotta a béna kezét. Megbocsáttattak a bűneid — és bizonyos lehetett benne, hogy teljes bocsánatot kapott a bűneire. Hallgass, némulj el! — mondta a viharos tengernek —, s elállt a szél, és nagy csend lett. Lázár, jöjj ki! — mondta annak, akit már négy napja eltemettek, és már oszlásnak indult —, és Lázár megjelent a sírkamra ajtajában.
Ugyanúgy szavával teremt újjá, mint ahogy Isten a szavával teremtett. Ez is Jézus istenségét mutatja.
4. Mindezek után összefoglalja a bizonyságtételét az apostol egy rövid summás mondatban, amiben az ellenfelek kedvenc kifejezését használja, és ezt mondja: „Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék…” Ha Jézusban valóban a mindenható Isten lakik, akkor Isten Jézus személyében áll előttünk. És ez fordítva is igaz: Jézus személyében maga a mindenható Isten áll előttünk. Aki tehát Őt tiszteli, az nem embert tisztel, aki Őt imádja, az nem bálványimádó, hanem az ugyanazt az Istent imádja, akihez Ő így tanított imádkozni: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy.
Éppen ezért belőle, a Teljességből kell nekünk egyre többet merítenünk. Úgy, ahogy a János evangéliuma elején olyan csodálatosan szépséggel írja az ige: „Mi pedig valamennyien az Ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.” (Jn 1,16)
Hisszük-e mi ezt? Az a szomorú tapasztalatom, hogy a templomlátogató gyü-lekezet jó része sem hiszi ezt komolyan. Legjobb esetben dogmatikai tételként rá-bólintunk, de nem szivárgott le a szívünkbe, nem határozza meg Jézus iránti imádatunkat, nem vált alapjává a benne vetett rendíthetetlen bizalmunknak, és életünk kritikus helyzeteiben kevesen tudunk ilyen hittel Őreá nézni, és tőle várni a segítséget, mint akiről bizonyosan tudjuk és hisszük, hogy Ő Isten. Mint akiről elhisszük azt, amit a kijelentés mond, hogy előbb volt mindennél és részt vett a teremtésben, mint akinek egyedül köszönhetjük az újjáteremtés lehetőségét, hogy nem kell elvesznünk a kárhozatban Istentől elszakadva, hanem visszatalálhatunk az élet forrásához, Istenhez. Mint akiben benne foglaltatik az egész Teljesség.
Nem könnyű ezt az értelmünkkel felfogni, de a hitünkkel mindenképpen meg kell ezt ragadnunk. Mert a sorozat elején láttuk, hogy Jézus személye az a kritikus pont, ami eldönti életünk és halálunk kérdését. Idéztük a János evangéliuma 5. részéből Jézus szavait: „Aki az én beszédeimet hallja és hisz annak, aki engem elküldött, az nem megy a kárhozatra, hanem átment a halálból az életbe.” És mit mondott az, aki Őt elküldte? Azt mondta az Atya: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok!” Aki ezt hiszi, az átment a halálból az életbe.
Jézus isteni nagyságáról sok ige tanúskodik. Most csak a Jelenések könyvéből hadd olvassak néhány verset, ami megnyugtathatja azokat is, akik aggódnak amiatt, hogy szabad-e Jézushoz imádkoznunk. Azt olvassuk itt az 5. fejezetben, hogy senki nem találtatik az egész világmindenségben, aki felnyithatná a világtörténelem pecsétjeit. Vagyis, akik végrehajthatnák a mindenható Istennek a történelemre elkészített akaratát. És akkor „A Bárány odament, és átvette a könyvet a trónuson ülő jobb kezéből; és amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt — mindegyiknél hárfa volt és aranycsésze, tele füstölőszerrel: a szentek imádságai ezek —, és új éneket énekeltek eképpen:
„Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet,
és feltörd annak pecsétjeit,
mert megölettél és véreddel vásároltad meg őket Istennek
minden törzséből és nyelvből, minden nemzetből és népből;
és királysággá és papokká tetted őket a mi Istenünknek,
és uralkodni fognak a földön.”
És láttam, és sok angyal hangját hallottam a trónus, az élőlények és a vének körül, számuk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer volt; és így szóltak hatalmas hangon:
„Méltó a megöletett Bárány,
hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom,
a tisztesség, a dicsőség és az áldás!”
És hallottam, hogy minden teremtmény, a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondta:
„A királyi széken ülőé és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké!”
A négy élőlény így szólt: Ámen! És a vének leborultak, és imádták Őt.”
Ha a mennyben imádják Őt, nekünk is lehet, sőt kell imádnunk. És ha Jézus valóban az, akinek Őt Isten igaz igéje kijelenti, akkor micsoda kiváltság Őt ismerni, Őhozzá tartozni, vele a hit által közösségben élni, az Ő javait élvezni, és azokkal másoknak szolgálni! Tudatában van-e ennek minden hívő testvér? Tisztában van-e ezzel mindenki, aki keresi Őt, akit keres Ő, és aki még igazán személyesen talán nem ismeri?
Még egy utolsó kérdés van hátra. Ha Jézus ennyire hatalmas, akkor miért hagyta ott a mennyei dicsőséget? Miért vette magára ezt a mi nyomorult emberi testünket? Miért engedte, hogy összeverjék, leköpdössék? Miért tűrte szó nélkül a rágalmakat? Miért szenvedte el azt a temérdek kínt egész földi életében és nagypénteken, a kereszten kiváltképpen, hogy ha Ő ilyen hatalmas?
A 20. versben olvassuk erre a választ. „Hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által.” Mert a világmindenségben megszűnt a békesség. A teremtett világ fellázadt Teremtője ellen, vége lett a harmóniának, a közösségnek, és ezt az ember önerőből nem tudta helyreállítani. Lázadásával Isten haragját hívta ki maga ellen, és a biztos pusztulás várt rá. És azért lett az ige testté, azért teljesedett be az első ádventi várakozás, azért halt meg és támadott fel Jézus, hogy Ő egyedül, ezzel az Ő váltsághalálával helyreállítsa azt, amit mi elrontottunk: békességet szerzett Isten és az ember között, mégpedig a Golgotán kihullott vérével — ahogy itt olvastuk.
Mivel Isten, ezért lehetséges volt neki az, hogy örök isteni természete mellé magára vegye emberi természetünket is. Mivel Teremtő, ezért lehetséges neki az, hogy újjáteremtse bármelyikünk életét, akármennyire elrontottuk is azt. Erre használta és használja fel az Ő isteni teljhatalmát, Istenfiúságát, hogy így mondjam: mennyei összeköttetését. Ezt rajta kívül senki nem tudná megvalósítani ezen a világon. Ő viszont teljesen és tökéletesen megvalósította ezt. Nincs szüksége sem arra, hogy besegítsünk neki igyekvésünkkel és jó cselekedeteinkkel. Sem arra, hogy akármiféle mennyei erők, hatalmasságok, uraságok stb. kipótolják azt, ami hiányzik az Ő megváltó munkájából. Ő tökéletes váltságot szerzett.
Mindez, amit most olvastunk, itt a megterített úrasztalánál különös világossággal ragyoghat. Ezek az egyszerű jegyek: a megtört kenyér és a kitöltött bor, pontosan az Ő golgotai áldozatára utalnak. Arra, hogy Ő csakugyan nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő, hanem megalázta magát, rabszolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Így lett az Ő halála számunkra az életnek a forrása. Ezért osztogathatja Ő ma is, nekünk is azokat a jótéteményeket, amiket csak tőle kaphat minden benne hívő: bűneink bocsánatát, az új életet, az örök életet.
Így folytatódik az igénk — és ha Isten segít, jövő vasárnap folytatjuk ezzel —: „Titeket is, akik egykor Istentől elidegenedtek, és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most viszont megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé.” Ezért történt a testetöltés, a kereszthalál és a feltámadás, hogy minket, akik szintén távol voltunk Istentől, közelvalókká tegyen. Minket, akik elidegenedtünk Istentől gonosz szívünk miatt, mint hibátlanokat, szenteket és feddhetetleneket állítson Isten elé.
Ha valakinek van önismerete, azt mondja: ez lehetetlen. De ha valakinek van ilyen igaz Krisztus-ismerete, az ezt mondja: köszönöm, hogy ez lehetségessé vált.

Annak az igeszakasznak, amit múlt vasárnap olvastunk a Kolosséi levélből, a központi mondanivalója ez volt: igazán megismertétek az Isten kegyelmét. Arról írt ott az apostol, hogy miben mutatkozott meg a kolosséi keresztyének életében Isten kegyelmének a munkája.
Láttuk, hogy abban, hogy a világból átkerültek Krisztusba, és láttuk, mit jelent ez. Ebben az állapotukban bőségesen jelentkezett életükön a hit, szeretet és reménység gyümölcse, és abban láthatták Isten kegyelmét, hogy Istennek volt szava hozzájuk. Hogy az igazság beszéde, az evangélium hangzott. Küldött valakit abba a pogány vá-rosba, aki Jézus Krisztusról hitelesen beszélt nekik, és ennek nyomán ők is hittek Jézusban. Ez jelentette azt, hogy igazán megismerték az Isten kegyelmét.
Itt a folytatásban, a mai szakaszban pedig ez a felszólítás hangzik el: „… tökéletesen ismerjétek meg az Isten akaratát…” Isten munkája mindig azzal kezdődik, hogy megismerhetjük az Ő kegyelmét, de ez mindig azzal folytatódik, hogy utána meg kell ismernünk az Ő akaratát. Isten kegyelme munkálkodik először bennünk, aztán munkálkodni akar általunk, használni akar minket mások javára. Először megdolgoz minket a kegyelem, kicseréli a szívünket, a kőszív helyére hússzívet ad, utána pedig megdolgoztat, használni akar Isten bennünket.
A kegyelem megismerése azt jelenti, hogy megtudom, mit tett Isten értem; az Ő akaratának megismeréséből pedig az következik, megtudom, mit kell tenni nekem mint az Ő megváltottjának. A sorrend felcserélhetetlen. Az soha nem működik, hogy elkezdek sok jót cselekedni, és ezért mintegy jutalmul, kapom Isten kegyelmét, mert magamtól képtelen vagyok megérteni is és cselekedni is az Ő akaratát. A sorrend mindig az, hogy Isten az Ő kegyelmével újjáteremt, és mint újjáteremtett ember, képes vagyok érteni és cselekedni az Ő akaratát.
A krisztusi életnek ugyanolyan szívverése van, mint ahogy a testünket az tartja életben, hogy a szívünk összeszorul, elernyed, összeszorul, elernyed, és ezt évtizedeken át, akár száz évig is ismétli. Jézus is azt mondja először: jöjjetek énhozzám, és utána ugyanezeknek azt mondja: menjetek el a pogányokhoz. Először így szól: hallgassátok, amit mondok, utána így: hirdessétek, amit mondtam. Ahogy a múltkor fogalmaztuk röviden: vedd és vidd! Hidd, amit Ő mond, és utána éld, élj aszerint.
Csodálatos tisztasággal, a Szentlélek ihletése alatt fogalmazta ezt meg Pál apostol az Efézusi levélben. Ebből az igéből éppen tegnap írtunk dolgozatot a konfirmandusokkal, és ezt mindenkinek tudnia kellene szó szerint: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket Isten előre elkészített, hogy azokban járjunk” (Ef 2,8-10).
Ez a sorrend. Kapok egy nagy ajándékot Istentől minden érdemem nélkül. Kegyelemből adja az üdvösséget, amit a hitemmel megragadok. Még nem csináltam semmit. Ajándékba kapom minden hozzájárulásom nélkül az üdvösséget, de ebből az következik, hogy utána azokat a jó cselekedeteket végezzem egész életemben, amelyeket szintén Isten készített el, — tehát ez is kegyelem, hogy így tölthetem el az életemet, és nem hiábavalóságokkal. És az is az Ő kegyelme, hogy képes vagyok elvégezni azokat a jó cselekedeteket, amiket Ő készített el nekem, hogy azokban járjak.
A Heidelbergi Káté is utolérhetetlen szépséggel fogalmaz: „lehetetlen, hogy akik igaz hit által a Krisztusba oltattak, a háládatosság gyümölcseit ne teremjék.” Mert aki valóban új életet kapott Krisztustól, annak a szívében olyan hála fakad fel, ami egy életen át arra indítja, hogy Istennek kedves életet éljen.
Előbb megteremti bennünk Isten a hitet, és ez a hit megtermi a krisztusi erkölcsöt. De az erkölcs mindig már gyümölcs. A rossz fának rossz gyümölcse van. A hitvány fa nem is terem gyümölcsöt. Itt van körülöttünk ez az erkölcs nélküli vagy romlott erkölcsű, erkölcstelen világ. A jó fa termi a jó gyümölcsöt. Akibe Krisztus élete beoltatott, az termi a Krisztusra jellemző cselekedeteket, a jó gyümölcsöket. Ehhez előbb el kell ültetni a fát, aztán néhány évig gondozni úgy, hogy nem terem, és egyszer csak teremni kezd, sokáig és bőségesen.
Isten kegyelmének a felragyogtatása után, amiről a múltkor volt szó, Pál apostol ma három feladatot ad a kolosséi keresztyéneknek, és ezen az igén keresztül Isten ma nekünk is. Azt írja: ismerjétek meg az Isten akaratát, cselekedjétek az Isten akaratát, s ha kell, vállaljatok szenvedést is Isten nevéért. A végén mond még egy rövid, megrendítő imádságot, majd arra is kitérünk röviden.
1. Ismerjétek meg az Isten akaratát. Mert — így kezdi a mai szakaszunkat — mióta hallottunk arról, hogy titeket az Isten kegyelme újjáteremtett, azóta „azért könyörgünk, hogy tökéletesen ismerjétek meg az Ő akaratát minden lelki bölcsesség és belátás révén.”
Ha emlékszünk a sorozatunk első részére, akkor eszünkbe jut, hogy bizonyos rossz szándékú tévtanítók férkőztek be a kolosséi gyülekezetbe és megzavarták az ottani hívőket. Az ő kedvenc kifejezésük volt az ismeret, mégpedig bizonyos titkos ismeret, amihez az ő révükön lehet jutni, és ha valakit ők beavatnak ebbe, akkor juthat el a teljességre, a tökéletességre.
Pál azt mondja: szó sincs róla. Isten kijelentette magát nektek már eddig is. Valamennyire már megismertétek Őt. Ezt az ismeretet nem kiegészíteni kell, hanem elmélyíteni. Ő továbbra is kijelenti magát, megismerhetitek Őt egyre mélyebben. Növekedjetek az Isten ismeretében! (10. v.)
Most, hogy belemélyedtem ennek a szö-vegnek az elemzésébe, újra elcsodálkoztam azon, hogy mennyire Isten Szentlelke ihlette a szentírókat még a megfelelő kifejezések megválasztásában is. Pál apostol ugyanis itt az ismeretre, az Isten megismerésére (miközben közvetve a gnosztikusokkal vitatkozik), egy olyan szót használ, ami sokkal többet jelent egyfajta intellektuális tevékenységnél.
Nemcsak az az ismeret ez, amikor tanulás révén számomra újabb és újabb elméleti vagy akár gyakorlati ismereteket szerzek meg, hanem ez a kifejezés azt jelenti, hogy aki erre eljut, az mintegy belelát a má-siknak a gondolataiba. Az előtt titkok is megnyílnak. Az a másiknak a lényét, a személyének a lényegét ismerheti meg, mégpedig úgy, hogy eközben vele egészen azonosul is. Eggyé lesz. Ez a fajta ismeret: életközösség. Ezt a szót használja mind az Ó-, mind az Újszövetség a házastársak közösségére, a testi közösségére is. Mondok egy mondatot a Biblia legelejéről: „Ismerte Ádám az ő feleségét, Évát, és az teherbe esett és szülte Kaint.”
A szexuális közösséget is ilyen finoman és mégis ilyen sokat mondóan fejezi ki. Amikor két ember egészen eggyé lesz, akkor ismeri egyik a másikat. A lelki síkra áttéve, ezt a szót használja itt Pál a hívő ember és a mindenható Isten kapcsolatát tekintve. Azt mondja: nemcsak innen-onnan összeolvasott ismeretekkel akarjuk gyarapítani a tudásunkat. Mi életközösségre akarunk jutni a mindenható Istennel, mivel Ő ezt lehetővé tette. Ő lépett először. Erről volt szó a levél elején a múltkori szakaszban. Akkor mi most egészen kinyitjuk magunkat, és azt mondjuk: jöjj Istenünk. Ha te elfogadsz minket, akkor mi látatlanban elfogadjuk a te akaratodat. Előbb mondunk igent rá, mint ahogy az eszünkkel is felfogjuk. Ezzel a bizalommal tisztelünk és dicsőítünk téged. — Micsoda magasságokban van ez a fajta megismerés attól az alacsonyrendűtől, amit ezek a szerencsétlen tévtanítók kínálgattak ott a kolosséi keresztyéneknek!
Azért nagyon fontos ez, mert itt közöttünk is többen vannak úgynevezett „észhívők”, akik sok mindent tudnak Istenről, de nem ismerik Istent, mert nem élnek együtt vele. Nem az a természetes számukra, hogy reggel az első gondolatuk Istenhez száll már. Egészen természetes módon, szinte reflexszerűen kérdezzék: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Hogy az uralja az életüket, az egész életszemléletüket, hogy az jó nekem, amit az én Uram akar, ezért meg akarom ismerni mindig az Ő akaratát. Ha megismertem, akkor nem okoskodom, nem kérdezem, nem akarom kiegészíteni, korrigálni, az értelmem ítélőszéke elé állítani, hanem teljes meggyőződéssel és bizalommal igent mondok rá. Itt erről a fajta ismeretről van szó, és ezek az emberek tudnak azután Isten akarata szerint élni.
Az Isten akaratának megismerése nem azt jelenti, amit sokan úgy gondolnak, hogy most van egy konkrét problémám, nem tudok helyesen dönteni, de szeretnék úgy dönteni, hogy az nekem előnyös legyen: Jöjjön Isten és adja az Ő vezetését. Vajon mit akarhat Ő? És csodálkoznak ezek az emberek, hogy nem értenek meg semmit. Vagy az egyik hívő ezt tanácsolja, a másik azt, és teljesen összezavarodnak. Ez nem így működik, hogy odacitálom Istent és megrendelem nála a tanácsot, amikor nekem szükségem van rá, egyébként pedig semmi közöm hozzá, tudom, hogy mit kell tennem, csak most éppen nem tudom. Jöjjön és segítsen! Nem ez az Isten akaratának a megismerése.
Először az Isten átfogó akaratát kell egészen a magunkévá tenni. Ilyeneket: Jézus mondta: „Az az Istennek akarata, hogy higgyetek abban, akit Ő elküldött” mégpedig ennek a bibliai tartalmát tekintve. Vagy Pál azt írja a thesszalonikaiaknak: „Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek és magatokat a paráznaság minden formájától megtartóztassátok.” Meg még néhány ilyen alapvetőt, átfogót említhetnénk. Aki ilyen értelemben egyre inkább megismeri Istent, az fogja majd megérteni a hétköznapok konkrét útelágazásainál is, hogy melyik az útja.
Ez az első tehát, amit az apostol itt mond. Tökéletesen ismerjétek meg az Isten akaratát.
2. De azonnal folytatja: amit megismertetek, azt kezdjétek el cselekedni.
Mit jelent ez konkrétan? „Éljetek az Úrhoz méltóan, teljes mértékben az Ő tetszésére, és teremjetek gyümölcsöt mindenfajta jó cselekedettel. Eközben növekedtek majd az Isten megismerésében.” Ez a keresztyén etika. Előbb megalapozza a hitünket és növeli azt az Ő igéjével, aztán a hit, mint egy fa, elkezd teremni. Mégpedig reá jellemző gyümölcsöket: Krisztushoz hasonló cselekedeteket.
Ezzel azt mondja itt az apostol a kolosséiaknak és most nekünk is: ha ti már a Krisztusban vagytok és Ő tibennetek, akkor ez látszódjék meg az életeteken, a beszédeteken, a gesztusaitokon, a döntéseiteken, cselekedeteiteken, emberi kapcsolataitokon, az időbeosztásotokat, pénzbeosztásotokat, minden-minden hétköznapi dolgot ez határozza meg. Ezt tartsátok szüntelenül szem előtt. Amit már megismertem Isten akaratából, mit jelent most ebben a helyzetben aszerint cselekednem.
Eddig a cselekedeteink nem voltak fontosak. Eddig az volt a fontos, amit Isten cselekedett értünk. Mivel azonban Ő ilyen hatalmasan cselekedett, hogy újjáteremtett, most már úgy cselekedjünk, hogy ehhez méltó legyen, hogy ebből következzék, hogy az életünket látva, rá lehessen ismerni arra a Krisztusra, aki bennünk lakozik.
Ezért olvastam fel Jézus példázatát, ahol azt mondja: „Maradjatok énbennem és az én igéim tibennetek, és akkor sok gyümölcsöt teremtek, és ezzel dicsőítitek Istent.” (Jn 15). Majd később: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy gyümölcsöt teremjetek.” Erre rendelt, ez a célja a megváltásnak. Hogy lehessen szedni másoknak az életünk fájáról olyan tápláló gyü-mölcsöket, amiket csak egy újjászületett ember tud adni ennek a világnak. Hogy akár meg is tépázhassák az életünk fáját, és nem fogunk megsértődni. Hogy tudjunk berendezkedni arra: adni, adni, adni. Egyoldalúan is, és nem várunk érte hálát sem. Hiszen erre rendelt a mi Urunk. Abból, hogy Ő az életét adta értünk, egész természetesen ez következik, hogy mi is szépen az életünket adjuk másokért. Rámegy a kényelmünk, esetleg az egészségünk arra, hogy gyümölcsöt termünk és szolgálunk úgy, ahogyan Ő szolgált.
Szemléltetésképpen hadd tegyek egymás mellé két igét. Azért éppen ezt a kettőt, mert könnyű megjegyezni. Az egyik a Jn 3,16, a másik az 1Jn 3,16. A Jn 3,16-ot remélem a legtöbben tudják: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” És mi következik ebből? Az, ami az 1Jn 3,16-ban van, ami így hangzik: ”Abból ismerjük a szeretetet, hogy Ő az életét adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért.”
Ő az életét adta értünk. Mi még semmit nem tettünk. Ő egyedül megoldotta az életünk és örök életünk kérdését. De ebből következik valami. Egészen pontosan az: „…ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért.” Nem úgy, mint Jézus a kereszten, hogy egy alkalommal és tökéletesen, hanem talán úgy, hogy egy életen át csendesen odaáldozzuk magunkat azokért, akik közé tett minket, és akiknek szolgálhatunk. Követelőzés, keserűség nélkül, mert erre rendeltettünk. És aki ezt végzi, az meg fogja tapasztalni, hogy eközben örömet is kap, mert azt végzi, amire rendeltetett. A helyén van. Nem azt sajnálja, hogy megint nekem kell szolgálnom, meg ezt végeznem, azt végeznem, meg örökké gyümölcsöt szednek rólam, hanem annak örül, hogy van gyümölcs az életén és van mit szedniük róla, és azt a Krisztust dicsőíti, akinek ez az egész köszönhető.
Ezt részletezi itt az apostol így: „Éljetek méltóan az Úrhoz teljes mértékben az Ő tetszésére és teremjétek a jó cselekedetek gyümölcseit.”
3. Tehát: ismerjétek meg az Ő akaratát, cselekedjétek az Ő akaratát, — és egyszer csak, mintha törés lenne, ezt írja: legyetek készek szenvedést is vállalni Őérte.
Erre vonatkozik ez a vers: „Erősödjetek meg minden erővel az Ő dicsőségének nagysága szerint a teljes állhatatosságra és az örömmel viselt hosszútűrésre.”
Ez is vitabeszéd, mert a gnosztikusok nagyra voltak azzal, hogy ők tudnak olyan erőt adni azoknak, akik az általuk terjesztett hamis ismereteket elsajátítják, hogy ember feletti képességeik is lesznek. Pál válasza: nincs rá szükségünk. Nekünk a mindenható Isten ad erőt és minden erővel megerősít minket. Mire?
Ahol ez a két szó szerepel az Újszövetségben: állhatatosság és hosszútűrés, ott mindig arról van szó, hogy a hívőknek Jézusért vagy Istenért szenvedést kell vállalniuk. Az állhatatosság azt jelenti, hogy az eseményekkel szemben kész ellenállni a hívő, és megmaradni Krisztusban. Tehát minden körülmények között, akárhogyan alakulnak, ő megmarad Krisztus mellett. A hosszútűrés szó meg mindig az emberekkel szembeni ellenállást és megállást jelzi. Tehát nem lehet kizökkenteni őt a Krisztussal való közösségből. Nem lehet megzavarni a hitében és a bizonyosságában. Hűséges marad Krisztushoz minden körülmények között.
De miért kell szenvedniük a hívőknek? Szintén a János 15-ben (ezért kértem, hogy olvassuk el otthon végig) Jézus részletesen elmondja ezt. Tanításának summája ez: Ő annyira idegen ebben a világban, hogy a világ nem tudja elviselni Őt. Miért? Azért, mert ez a világ idegenedett el Istentől annyira és távolodott el gondolkozásában és életvitelében az eredetitől, az istenitől, hogy amikor Jézus az eredetit hozta ide, és benne a mindenható Isten jelent meg, akkor kiderült, hogy valóban ég és föld. „Földivé”, sőt alagsorivá vált ez a világ, Jézus pedig hozta a mennyei világosságot. Olyan nagy sötétség van ezen a világon a szó többféle értelmében, hogy a legkisebb világosság is leleplezi a sötétséget, hát még ha a világ Világossága jelenik meg, ezért nem tudják Őt elviselni. Ezért haragszik a világ Jézusra és a hívőkre.
Eszembe jutott egy régi orosz költő verse, amit még középiskolás koromban olvastam valahol. Remélem, jól idézem. Így hangzik:

Hogy este lett a régi kert felett,
Egy sárgaarcú csúnya, vén bagoly
Egy szentjánosbogárkát kergetett.

Hol vagy, gazember, piszkos, ronda állat?
Most elkaplak, kitátom rád a számat,
S körmöm közt téplek el, ha megtalállak.

És akkor a bokorban valahol
Így szólt a kis bogár: Miért e hang?
Mit vétettem neked, te vén bagoly?
Világítasz, bitang!

Ezért haragszik a világ Jézusra és azokra, akiknek az élete már fényt fogott a Világ Világosságától és világítanak ebben a világban. Mert körülöttük sok minden lelepleződik és kiderül, hogy nélkülük sötét van a világban.
Aki tehát Jézushoz közel van, annak feltétlenül részesednie kell az Ő szenvedéseiben is. De éppen ezért jelent ezeknek a hívőknek egyenesen örömöt, kitüntetést, ha Krisztusért valami szenvedést vállalhatnak, mert azt mutatja, hogy közel vannak hozzá. Kiírtam egy sor igét, de most nem akarom ezeket idézni. Legfeljebb egyet említek. Pál írja a Filippi levélben: „Mert nektek megadatott az a kegyelem, hogy ne csak higgyetek Jézusban, hanem szenvedjetek is Őérte” (l,29-ben).
A hívők nem keresik a mártíromságot, nem annak örülnek, hogy ütik őket, hanem annak örülnek, ha Krisztusért ütik őket, mert ez mindig azt jelenti, hogy a Krisztusnak szánt ütésből kaptak ők is valamennyit. Tehát közel vannak hozzá, és ez a közelség ad nekik nemcsak erőt a szenvedés elhordozásához, hanem ez képesíti őket arra a furcsaságra, amit alapigénk is mond, hogy „örömmel viseljétek ezt”. (Zsid 10,32-34, 1Pt 2,20-21)
Péter és János a Nagytanács előtt van, meg akarják tiltani nekik, hogy Jézusról beszéljenek. Azt mondják: ezt nem ígérjük meg, mert amit láttunk és hallottunk, azt szóljuk. Akkor összeverik őket, újra megfenyegetik és elengedik. Ott olvassuk ezt: „És ők örömmel jöttek ki a hatóság elől, hogy a Jézus nevéért gyalázatot kellett szenvedniük” (ApCsel 5,41). Nem hibbantak meg, nem a szenvedésnek örültek, a Krisztus-közelségnek örültek. Annak, hogy még az érte vállalt szenvedés sem szakíthatta el őket Krisztustól.
Ezért fontos, hogy vállalja valaki ezt a fajta szenvedést. Úgy, ahogy vállalták gályarab őseink, amikor az ellenreformációban összeszedték Dunántúl evangélikus és református gyülekezeteinek a prédikátorait és tanítóit, és Pozsonyba a vésztörvényszék elé állították őket. Újra és újra elhangzott az ígéret, hogy ha katolizálnak, akkor mehetnek haza. És ugye a család, a gyerekek, a gyülekezet, nem jobb lenne mégis folytatni a munkát? A túlnyomó többségük azonban inkább vállalta a szenvedést, a bizonytalanságot, de az Isten igéjéből felismert igazságot nem tagadták meg. Krisztust nem voltak hajlandók megtagadni.
Azután idős embereket Pozsonyból lehajtottak Nápolyba, keresztül az Alpokon. Sokan közülük útközben meghaltak. Akik életben maradtak, azok húzták az evezőket a gályákon. Vaskörtével volt kipöckölve a szájuk, hogy ne beszélhessenek. Ostorral verték a hátukat. Amikor a pöcköt étkezéskor kivették a szájukból, egymást biztatták gyönyörű zsoltár-énekekkel meg igékkel, hogy mindvégig állhatatosan maradjanak meg Krisztus mellett. Úgy, ahogy itt szó van róla.
Azt mondja tehát az apostol: ismerjétek meg az Isten akaratát a vele való együttélés során, cselekedjétek Isten akaratát, és ha kell, legyetek készek szenvedést is vállalni érte.
Itt a végén még mond egy rövid hálaadást: „Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek. Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és Ő vitt át minket szeretett Fiának országába.”
Itt is minden szónak külön mondanivalója van. Most ezt nem részletezem. Ez is vita az ellenséggel, a tévtanítókkal, mert ők mondták azt, hogy kolosséi hívők, így még nem vagytok alkalmasak arra, hogy az Isten országába bemenjetek, hanem majd mi teszünk titeket alkalmasakká.
Erre Pál ezt feleli: elkéstetek. Isten alkalmasakká tett minket az Ő országára, hogy az Ő világosságában részesüljünk, hogy lássuk Őt itt és az örökkévalóságban, hogy a szentek öröksége a mienk legyen. Isten fiai öröklik az Atyának a kincseit, és akkor sorolja: kiszabadított minket, átvitt az Ő Fiának országába. Jézus kifizette az Ő vérével, maga feláldozásával a váltságot, jogilag és gyakorlatilag — de iure, de facto minden rendben van, tökéletesen elrendezte a sorsunkat: múltunkat, jelenünket, jövőnket. Köszönjük, semmiféle kiegészítésre nem szorulunk. Jézus tökéletes váltságot mutatott be értünk, és mi ennek az örömében élünk, és ha kell, ezzel az örömmel szenvedünk Jézusért.
Hadd fejezzem be egy személyes vallomással. Életem legmegrendítőbb tapasztalata és teljes bizonyossága ez az utolsó néhány mondat, ami itt van. Az, hogy az igazságos Isten Jézus Krisztus kínhaláláért nekem is minden bűnömet tökéletesen megbocsátotta, azokat is, amiket eddig követtem el, és azokat is, amiket ez után fogok elkövetni. És kiszabadított engem is a sötétség hatalmából, mindenféle babonaságaim, okkult bűneim, a természetgyógyászattal való kacérkodásom, a jógázásom és minden egyéb sötétségnek a következményeiből; és engem, nyomorult bűnöst, alkalmassá tett az Ő országára, és Jézusért szentté nyilvánított.
Ezért jelent nekem olyan sokat az, amiről a mai ige szól, és éppen ezért hálából mindent elkövetek azért, hogy élhessek az Úrhoz méltóan, teljes mértékben az Ő tetszésére, és teremjek gyümölcsöt mindenféle jó cselekedettel. És ha ebből bármi is sikerül, tudom, hogy ez is az Ő kegyelmének a munkája, és nem az én érdemem. Éppen ezért legyen érte egyedül Övé a dicsőség.

Két héttel ezelőtt azt ígértem, hogy ha Isten akarja és élünk, végigtanulmányozzuk majd Pál apostolnak Kolosséba írott levelét. Azért lett időszerű ez a levél számunkra, mert a központi mondanivalója Jézus egyedülálló isteni nagyságának a felmutatása, és erre napjainkban egyre nagyobb szükség van, mert ez a világ, amiben élünk, és az a szellemiség, amelyik felé haladunk, Jézus személyét és váltságművét támadja, és egyre inkább tagadja.
Ennek a világnak botrány Jézus kizárólagossági igénye. Ez a világ szeretné törölni a Bibliából az ilyen mondatokat, amiket a mi Megváltónk mondott: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához csak énáltalam.” Ez ma kirekesztő, botrányos, nem szalonképes, és nem szenvedi el ez a világ, és lassan már az egyház sem.
Márpedig két héttel ezelőtt láttuk, hogy életkérdés a számunkra az, hogy annak tartjuk-e Jézust, aki Ő valóban, akinek mondotta magát. Ezt a rövid földi életet is ez minősíti, és ettől függ az örök életünk is. Ezért fontos, hogy lássuk, kinek mondotta Ő magát, és közben az Ő Szentlelke hadd győzzön meg majd minket arról, hogy micsoda az igazság.
Két héttel ezelőtt próbáltuk röviden megismerni az úgynevezett kolosséi problémát. Láttuk, hogy ebben a kis gyülekezetben, amelyikben kezdő, fiatal hívők voltak, tévtanítók jelentek meg, és innen-onnan összeszedett zagyvaságaikkal megzavarták a gyülekezetnek a hitét és békességét. Ezt a gyülekezet vezetője, Epafrász jelentette a börtönben levő Pál apostolnak, és onnan írta Pál ezt a levelet a gyülekezetnek. Ebben bátorítja, erő-síti, és útba igazítja őket.
Próbáljunk majd minden vasárnap egy áttekinthető, rövidebb, összefüggő egységet szemügyre venni ebből a levélből, és így haladjunk sorba. Ma ezt az első nyolc verset bontsuk ki.
Itt Pál arról beszél, hogy ő rendszeresen imádkozik a gyülekezetért. Imádságát mindig hálaadással kezdi. Különösen hálás azért, hogy ennek a kicsi gyü-lekezetnek híre van. Felfigyelt a pogány környezete is arra, hogy milyen erős a Jézusba vetett hitük, milyen sok áldás van az egymás iránti szeretetükön, és milyen élő reménység van a szívükben a világ csüggesztő körülményei között is. Ahol ez a három együtt megvan: a Krisztusban való hit, az egymás iránti szeretet és az Isten ígéreteire épülő reménység, ott jelen van Krisztus. Jelen van Ő ebben a gyülekezetben is, és egyre inkább munkálkodik bennük Isten kegyelme.
Aztán emlékezteti őket arra, hogy mindez azért lehetséges, mert hallották az evangéliumot, az igazság beszédét. Ehhez kellett egy követ, ez volt Epafrász. Nagy szeretettel és elismeréssel szól erről a munkatársáról, mert a Kolosséban garázdálkodó tévtanítók Epafrász hitelét is igyekeztek aláásni. Mivel a nagy apostol, Pál nem járt ott, ezért biztos nem is igaz, amit a kolosséiak elhittek. Pál határozott hangon kiáll Epafrász mellett, és azt mondja: ez ugyanaz az evangélium, amit Pál is hirdet, sőt ugyanaz az evangélium, amit maga az Úr Jézus kezdett el hirdetni, amelyik az egész világon minden ember számára érvényes és igaz.
Ennek az első szakasznak a kulcsmondata ez: „Igazán megismertétek az Isten kegyelmét.” És Pál arról beszél ebben a néhány mondatban igen súlyos, jól megválasztott, a Szentlélektől ihletett kifejezést használva, hogy mit tett Isten értük. Mit tett Isten értünk. (Aztán jellemző, hogy mivel folytatja majd a kilencedik verstől, és ha Isten segít minket, a jövő vasárnap arról lesz szó, hogy ha valaki jól megérti és hiszi, hogy mit tett Isten érte, akkor ebből egyenesen következik mindig valami, és mindenkinek az életében ugyanaz kell, hogy következzék belőle.)
Most azonban csak erről legyen szó: igazán megismertétek az Isten kegyelmét. Mit jelent ez? Három dolgot szeretnék kiemelni ebből a nagyon gazdag szakaszból.
1. Az első, amit már a megszólításban hangsúlyoz az apostol. (Sokszor nincs fülünk az ilyen súlyos kijelentések felismerésére, hanem átsiklunk ezeken, mint ahogy átsiklunk azon is, hogy „kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól” ez nem csupán köszöntés volt. Ennek gazdag tartalma van, de most nem erről szeretnék beszélni, hanem arról, amit előtte ír.) A 2. vers így hangzik: „… a Krisztusban megszentelt hívő testvéreknek, akik Kolosséban élnek…”
Először megírja, ki a feladója a levélnek: én Pál, meg Timóteus, utána a címzetteket jelöli meg. Hol vannak ezek a címzettek? A Krisztusban és ugyanakkor Kolosséban. Két helyhatározó kerül egymás mellé: egy képes helyhatározó, meg egy igazi. A Krisztusban megszenteltek és Kolosséban szeretik egymást, ott élik a maguk életét. A lelki otthonuk Krisztusban van, a lakóhelyük Kolossé-ban, egy pogány városban.
Ez a kifejezés, ami csaknem száznyolcvanszor fordul elő az Újszövetségben, hogy Krisztusban, Isten munkájára mutat. Arra a munkára, amivel Isten kiemel a hitetlenségből, az istentelenségből, a pogányságból egy embert, és átteszi az önmagával való közösségbe, a Krisztusba, amiről majd a következő szakaszban olvasunk, ahol Pál önmagára nézve is azt mondja: „Áldott az Isten, aki kiszabadított minket a sötétség hatalmából és áttett minket az Ő egyszülött Fiának az országába.” Kiemel az Isten nélküli állapotból, és áttesz a Krisztussal való közösségbe, az Isten gyermekeinek a közösségébe, a szentek közösségébe, a Krisztus-testbe. Betagol a Krisztussal és a benne hívőkkel való közösségbe.
Ez az új teremtés. Aki a Krisztusban van, új teremtés az. A régiek elmúltak, íme újjá lett minden” (2Kor 5,17). Ezt az új életet két szóval fémjelzi itt Pál apostol, ez a két szó: szentség és a hit. Ezek a Krisztusban szentek, mert Isten kihívta őket a világból és elkülönítette a maga számára. Ez a szentség. Az Újszö-vetség nyelvén szent az, akit Isten újjáteremtett, aki a Krisztussal való közösségben él. Ezt nem emberi testület dönti el a halálunk után, hanem ezt Isten munkálja és dönti el az életünkben. A Biblia szerint ezek a szentek.
Ugyanakkor említ egy másik vonatkozást is, hogy ezek, akik a Krisztusban szentek, Kolosséban élnek egy gyülekezetben, ott szeretik egymást, és együtt szeretik azokat, akik még nem tartoznak közéjük. Isten kihívta őket a világból az önmagával való közösségre. Ugyanakkor benne élnek ebben a világban, hogy legyenek annak a hasznára. Legyenek áldássá és rajtuk keresztül Isten munkálkodjék. Ez, hogy szentek, a Krisztussal való mennyei közösségüket jelenti. Azt, hogy hívő testvérek Kolosséban, a világban való szolgálatukat és az egymással való közösségüket jelzi.
A hívők mindig gyülekezetben élnek és a kettőről egyidejűleg, párhuzamosan ír az apostol. Egyszerre biztatja őket, hogy mélyüljön, gazdagodjék a Krisztussal való közösségük, ugyanakkor álljanak helyt egy adott közigazgatási község adott kísértései és nehézségei között. Ez a kettő egyszerre történik.
Ez jellegzetesen jézusi gondolat. Jézus könyörgött így a benne hívőkért az Atyához: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” Ez, hogy „őrizd meg őket a gonosztól” ez jelenti itt azt, hogy szentek. A Krisztussal közösségben védve vannak. Isten akarata szerint tudnak élni. De ebben a világban élnek Isten akarata szerint, és ennek a javára igyekeznek szolgálni.
Ebben a világban, de nem e világból. Ők az új teremtés zsengéi, a mennynek is polgárai. Polgárai ennek a világnak, de mivel a Krisztusban vannak, elmondhatják azt, amit Pál apostol nem sokkal a kivégzése előtt Filippibe írt: „A mi polgárjogunk a mennyekben van. Ahonnan a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk, aki ezt a mi nyomorúságos testünket elváltoztatja és a maga dicsőséges testéhez teszi hasonlóvá.” Itt élek két lábbal ebben a világban, de egész szívem és elmém nyitva van a mennyeiek előtt, és mivel Isten áttett engem a Krisztusba, a hit mint egy csatorna működik, és kapom a mennyei erőt, világosságot, megoldásokat, áldásokat onnan azért, hogy azokkal szolgáljak a többieknek. Ez a kü-lönbség a hívők és nem hívők között. Enélkül mindenki a saját erőforrásaira, a saját ötleteire, saját képességeire van utalva, és ezek hamar megérkeznek a maguk határaihoz.
Ennek az igének az első kérdése most hozzánk ez: hol vagyunk mi? Ha nekünk címezné az apostol a levelet, akkor írhatná-e ezt „a Krisztusban szenteknek, akik Kolosséban élnek és szolgálnak”? Vagy csak azt kellene írnia, ha az igazat akarná írni, hogy akik Kolosséban élnek és szolgálnak. Akik Magyarországon, akik Budapesten, akik Pasaréten, akik abban a családban, ahova Isten elhelyezte őket, olyan körülmények között és olyan környezetben, ahol élniük kell, ott próbálják valahogy ütni-verni a maguk életét. Pró-bálnak nem vallásos vagy vallásos emberek lenni, aztán újra és újra beleütköznek saját korlátaikba.
Vagy pedig elmondhatjuk már alázatosan, de teljes bizonyossággal: kettős állampolgárságom van. A mi polgárjogunk a mennyekben is van. Itt is, mert ebbe beleszülettünk, de Isten innen már kihívott minket és áttett az Ő szeretett Fiának az országába. Erre a kérdésre ma adjunk világos, becsületes választ mindnyájan. Mert nem az a tragédia, ha kiderül, hogy még nem vagyunk a Krisztusban, az lenne a tragédia, hogy ha elhitetjük magunkkal, hogy Őbenne vagyunk, vagy nem érdekel minket, mit jelent Őbenne lenni, miközben csak az igaz, hogy beleszülettünk ebbe a világba. Isten a beleszületés után az újjászületés ajándékát is kínálja. A mi megteremtésünk után az újjáteremtésünket is munkálja. A kolosséi hívőkről ezt el lehetett mondani, és Pál ezt le is írja.
2. A második, amivel folytatja ezt, hogy az Isten kegyelmének a munkája ebben a kis gyülekezetben gyümölcsöket terem. A már említett hármas egységben ezt a csodálatos gyümölcsöt, aminek híre is van, aminek csodájára járnak, mert ilyet a Krisztuson kívül senki sem tud produkálni, hogy tudniillik milyen hitük van, milyen hiteles működő szeretetük van, és micsoda reménység van a szívükben a világ reménytelen helyzetében is.
Mit jelent ez a három kifejezés, amin sokszor általánosságokat értünk, és ezért nem jelentenek semmit? Mit jelent a Biblia szerint a hit, szeretet és reménység?
A Biblia szerint a hit azt jelenti, hogy Jézus Krisztust annak vallom, aki. Annak vallom, akinek kijelentette magát. Amit Ő tett, azt magamra nézve személyesen is érvényesnek tekintem, és hálás vagyok érte. Ezt jelenti hinni a Biblia szerint. Egyébként mindenféle hit, hiszékenység és hiedelem létezik. Sokféleképpen lehet használni ezt a szót, például: azt hiszem, tegnap ez volt, meg az volt, ez a bizonytalanságot fejezi ki. A bibliai hit bizonyosság. Ez nem kevesebb annál, mint hogy tudom. Ez ugyanaz, vagy még nagyobb bizonyosságot jelent.
Azt jelenti, hogy hiszem, hogy Jézus az Isten Fia, mert így jelentette ki magát, és az Atya is ezt mondta róla. Hiszem, hogy Ő a próféták által megígért Messiás. Hiszem, hogy Ő a világ Megváltója — amire a samáriai faluban rájöttek azok, akik hallgatták Őt, és örömmel újságolták egymásnak. Hiszem, hogy személyesen az én bűneim büntetését is elszenvedte, mikor meghalt. Hiszem, hogy feltámadott, él és uralkodik örökkön örökké. Így bízom benne, így imádkozom hozzá. Annak tekintem Őt, aki.
Mit jelent az a szeretet? Ez nem valamiféle lelkesedés. Nem rajongó majom-szeretet. Nem könnyen ellobbanó szalmaláng. Nem olyan szeretet, amit színez vagy beszennyez bármiféle számítás vagy érdek. Ez az Isten szeretete. „Az Isten szeretete kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által, aki adatott nékünk” (Róm 5,5). Ez az újjászületés aktusának a leírása.
Az újjászületésben Isten az Ő isteni szeretetét adja a hívőknek. Azért mutogattak az első keresztyénekre: nézzétek, hogy szeretik egymást! Ilyet még nem láttunk! Persze, hogy nem, mert ez nem emberi teljesítmény. Ezek nem jó emberek voltak, hanem újjászületett emberek, s megjelent bennük az Isten szeretete. Az az egyenletes, másokért minden áldozatra kész, szíves, még viszonzást sem váró, legrosszabb esetben egyoldalúan is működő szeretet, amivel Isten szeret minket. Itt erről a szeretetről van szó és nem kevesebbről.
És miféle reménység ez? Az Isten ígéreteinek a komolyan vétele. Amikor tudja valaki, hogy mi vár rá. Az vár, amit Isten elkészített. Nem az az igaz, hogy majd csak lesz valahogy. Az úgy lesz, ahogyan Isten elkészítette a jövőt. Ő a jövőnek is Ura. Ezért bízza rá magát és szeretteit reménységgel a hívő. Ezért tudnak a hívők csüggesztő körülmények között is békességgel, reménységgel, olykor még derűsen is élni. Ezért nem érti a világ sokszor a hívők reagálását. Miért szorul össze a szívük és miért szomorúak valami miatt, amin a világ nevet, vagy amiből viccet csinál? És fordítva: hogyan lehetnek nyugodtak és vidámak, amikor mindenkinek összeszorul a szíve meg a gyomra? Azért, mert nemcsak annyit látnak a világból, amennyi a szemük előtt van. Mi nem a láthatókra nézünk — írja Pál apostol —, hanem a láthatatlanokra (2Kor 4,18).
Tágas horizonton belül tájékozódik a hívő. Isten kiemelte abból a békaperspektívából, amiben Isten nélkül vegetált. Felemelte és Isten nézőpontjából — ahogy a reformátorok írták: sub specie aeternitatis értékeli a dolgokat. Ezért nem esik kétségbe vagy nem háborodik fel jelentéktelen dolgokon. Hogy nézett rám, meg mit mondott rólam — ez nem nagy ügy. De ezért tekinti súlyosnak és komolynak azt, ami Isten minősítése szerint súlyos és komoly dolog. Mindenesetre rálátása van az eseményekre, és ezért reménység van a szívében.
Isten kegyelmének a munkája tehát ezt jelenti: hisz — vagyis tudja, mit tett értünk Isten; szeretet van benne — vagyis tudja, mi a dolgunk ezen a világon, és reménység van a hívő szívében — mert tudja mi vár rá és mi vár erre a világra. Ebből harmónia következik. Harmónikus személyiség a hívő. Egy diszharmónikus, veszekedő, erőlködő, hazudozó, össze-vissza kapkodó világban. Nagy kincs az, ha vannak ilyen stabil emberek ebben a világban. Figyeljétek meg, hogyan vonzódnak hozzájuk mások. Hogyan vágyik ez a világ arra, hogy legyenek igazmondó, megbízható, szilárdan álló emberek, miközben ilyen sok szellemi földrengés és szélvihar fut át rajtunk.
Hadd kérdezzem megint, Isten igéjére támaszkodva, hogy kiemelt-e már téged Isten abból, ahova beleszülettünk mindnyájan? És az újjászületést átélve a Krisztusba vetett hitnek a csatornáján át árad-e belénk az Isten szeretete kifogyhatatlanul újra és újra? Ez árad-e rajtunk keresztül másokra, miközben emelkedetten, nem nagyképűen, nézzük a világ eseményeit Isten szemszögéből, összetörhetetlen reménységgel?
Ez volt a második, amit Pál a Kolosséiakról írt. Az első tehát az, hogy Isten átemelte őket a Krisztusba és ők kettős polgársággal élnek nagy boldogságban, ebben a világban, Kolosséban, de a Krisztusban, mint a mennynek a polgárai. A második az, hogy ez meg is látszik az életükön. Ebben a hitben, szeretetben és reménységben.
3. A harmadik — érdekes, hogy nem ezzel kezdte, hanem a végén említi: hogyan jutottak el ide. Szinte azt mondja: az ám, el ne felejtsétek, hogyan kezdődött, hogyan jutottatok el ide. Erről ír a legrészletesebben: „ti már hallottátok az igazság beszédét, az evangéliumot, mert ez hozzátok is eljutott, és ahogyan az egész világon gyümölcsöt terem és növekedik, úgy közöttetek is, attól a naptól fogva, amelyen meghallottátok, és igazán megismertétek az Isten kegyelmét. Így tanultátok ezt Epafrásztól, szeretett szolgatársunktól, aki a Krisztus hű szolgája értetek.”
Vagyis, hogyan kezdődött ez? Úgy, hogy hallottak Istenről. Az istenek világában élő pogányok hallottak a valóban létező, egy, igaz, élő Istenről. Először talán különös volt, amit hallottak, de mivel Isten maga szólította meg őket Epafrászon keresztül, ezért hit támadt a szívükben. És egyre nagyobb hittel hallgatták azt, amit Isten Epafrászon keresztül mondott nekik, és Isten ezzel az igével teremtette újjá őket. Ez azóta is mindig így történik. Nem véletlenül hangsúlyozza itt az apostol három vagy négy megjelölést is mondva Isten igéjére. Azt mondja: ez az igazság beszéde, amely az egész földön érvényes, amelyik élő beszéd, mert növekedik is, meg gyümölcsöt is terem — ilyet csak egy élő fa tud csinálni —, és ez formált át benneteket. És ha már átformált, akkor a bennetek levő szeretet arra fog indítani, hogy másoknak is továbbadjátok, és ti is igehirdetők lesztek. Nemcsak Epafrászt bízta meg ezzel Isten, hanem mindnyájatokat, akik már ismeritek az igazság beszédét.
Azért olvastam fel a Római levélből Pál apostolnak ezt a vaslogikával megírt rövid gondolatmenetét, hogy lássuk, hogyan segít rajtunk Isten? Hogy kezdi el az Ő munkáját és minek a gyümölcse lesz a hit, szeretet és reménység egy emberben, a hitetlen, szeretetlen és reménytelen világ közepette? Ezt írja: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, az üdvözül. De hogyan hívnák segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan higgyenek abban, akit még nem is hallottak? Hogyan hallják, ha nincs igehirdető? De hogyan hirdessék, ha nem küldi el Isten őket? Ezért tehát a hit hallásból van, mégpedig a Krisztus beszédének a hallásából.” (Róm 10,13-17).
Úgy kezdődött a kolosséiak új élete, hogy Epafrász, egy kolosséi férfi hallotta az evangéliumot Páltól (Pál ekkor még nem jár Kolosséban). Hazament és elmondta azt, amit hallott Istenről. S láss csodát, hittek a szavának, és kialakult egy kis keresztyén közösség Kolosséban. Tovább is hangzott ott az evangélium, és átalakult az életük. Így ment híre a környéken annak, hogy mennyire másként is lehet élni, mint ahogy mi élünk. Akik befogadták a hallott igét, továbbmondták másoknak. Mindegyik egy-egy kis apostol lett a maga családjában meg közösségében.
A thesszalonikai levélben olyan szépen alliterál az, ahogy ezt lefordították: tőletek terjedt tovább az evangélium. Ez történt Kolosséban is. Említettem a múltkor, hogy kicsi gyülekezet volt az ekkor még, de tőlük terjedt tovább. Vették és vitték tovább az evangéliumot. Miközben továbbadták, az ő hitük is megerősödött és bennük is gyümölcsöket termett.
Először tehát hallották, aztán mivel Isten beszéde élő beszéd, gyümölcsöt termett az életükben, és tovább hangzott rajtuk keresztül is.
Ezt a három dolgot próbáljuk magunkkal vinni. Isten kegyelmének a munkája az, hogy áttesz minket a hitetlenségből, az Istennélküliségből a Krisztussal való közösségbe. Maradunk Kolosséban, ott, ahol élnünk kell, de a Krisztussal való közösségben élhetünk ott tovább. Ez az állapot megtermi a reá jellemző gyümölcsöket, ez pedig a szó bibliai értelmében vett hit, szeretet és reménység. Mindez azzal kezdődött, hogy hallották és befogadták az igehirdetést. Mert a keresztről való beszéd akkor is, meg ma is némelyeknek botránkozás, má-soknak bolondság, de akik hisznek, azoknak Isten ereje és Isten hatalma. És azok nemcsak veszik, hanem viszik is az evangéliumot, és továbbadják másoknak.

Ha Isten segít minket, a most következő vasárnapokon Pál apostolnak a Kolosséiakhoz írott levelét fogjuk tanulmányozni. Azért különösen időszerű ennek a levélnek az üzenetét alaposan megismernünk, mert Pál apostol ebben a Kolosséban romboló tévtanítókkal szemben azt a hitvallását részletezi, mely szerint Jézus Krisztus öröktől fogva mindörökké Isten, Őbenne van minden ismeretnek a teljessége, egyedül Őérte ad nekünk, embereknek Isten kegyelmet. Istent is egyedül csak Őáltala, Őbenne, az Ő segítségével ismerhetjük meg.
Jézus Krisztus személye és munkája nélkülözhetetlen ahhoz, hogy értelmes életet éljünk itt a földön, és örök életünk legyen. De Jézus Krisztus személye és munkája elegendő ahhoz, hogy értelmes életet éljünk itt a földön, és örök életünk legyen. Semmivel sem kell és nem is lehet azt kiegészíteni.
Remélem, nyilvánvaló lesz majd, hogy miért és mennyire időszerű a Szentírásnak ez az üzenete. Most röviden szeretnék valamit mondani erről a levélről, aztán valamivel részletesebben arról, hogy miért volt arra szükség, hogy Pál ezt írja akkor Kolosséba, és látjuk majd azt, hogy miért van arra szükség, hogy ma különösen is odafigyeljünk Isten kijelentésének erre a részére.
Kolossé a mai Törökország déli partvidékén feküdt, egy földrengés azonban úgy elpusztította, hogy ma már a romjai sincsenek meg. Nem Pál alapította ezt a gyülekezetet, hanem minden bizonnyal az az Epafrász nevű keresztyén, akiről szól is a levél, és akivel küldte ezt a levelet Pál Kolosséba.
Kolosséban lakott Filemon is, akihez szintén írt Pál apostol levelet. Valószínűleg az ő házánál gyűlt össze a gyü-lekezet. Nem lehetett nagy létszámú kö-zösség a kolosséi keresztyéneknek a gyü-lekezete. De a levél elejéről kiderül, hogy komolyan vették a Jézusba vetett hitüket. Ez a hit a mások iránti szeretetben is munkálkodott, és sok mindenért hálát ad az apostol, ami az ő hitük gyümölcse volt.
Megjelentek azonban bizonyos tévtanítók a gyülekezetben és a kezdő hívők életében sok kárt okoztak. Erről Epafrász értesítette a börtönben levő Pál apostolt, és onnan küldi Pál ezt a levelet nekik. Ez az ő életének a vége felé lehetett már, kö-rülbelül Kr. u. 60 táján.
Mi volt a kolosséi helyzet? Kik voltak ezek a tévtanítók?
Ők a később kifejlődött, úgynevezett gnosztikus tanításnak az előfutárai voltak. Gnózis görög szó, azt jelenti: ismeret. Ezek a gnosztikusok azt tanították, hogy kevés az üdvösséghez a Krisztusért kapott isteni kegyelem, hanem ki kell azt egészíteni bizonyos ismeretek elsajátításával, amely ismereteknek egy része titkos, és ebbe a magasabb rendű titkos ismeretbe csak ők tudják beavatni az érdeklődőket. Erre aztán felépítettek egy egészen zavaros, csupa feltételezésen, fikción alapuló filozófiát. Újra és újra hangoztatták a „teljesség” kifejezést, mondván: kedves dolog, hogy hisznek a kolosséiak Jézus Krisztusban, és fontos is, hogy higgyenek benne, de ez mindennek csak a kezdete. A folytatást és a teljességet tőlük kaphatják, ezeknek a bizonyos ismereteknek, a gnózisnak, az elsajátításával.
Sajátos tanításuk volt, hogy Isten és az ember között különféle szellemi középlények léteznek. Ezek a gonosz erői. Kidolgozták ezeknek a pontos hierarchiáját, rangsorát is. Pál apostol is használja a levélben az ő kifejezéseiket. Nagy szükség van ezek ellen védelemre. De Krisztus ehhez is kevés, hogy megvédje a benne hívőket, hanem védelmet megint csak ez a tőlük elsajátítható ismeret biztosít.
Ajánlották mindenkinek az aszkézist, az önsanyargatást, mondván: ezáltal magasabb rendű szellemi életre jut el, aki ezt gyakorolja, és beléphet egy bizonyos vallásos elit közösségébe. Az ilyen tanítások mindig alkalmasak arra, hogy megosszák a gyülekezetet, mert maradnak a „középszerű hívők”, és lesz a vallásos elit, a beavatottak társasága, s innen már csak néhány lépés az önmegváltás téves gondolatáig.
Nem tagadták azt, amit Pálon keresztül Epafrásztól hallottak a kolosséi hívők. Ők is mondogatták, hogy Krisztus sokat tett értünk és az üdvösségünkért, de nem eleget. Ezt kell kiegészíteni. Kevés az, aki Krisztus maga, és amit értünk tett.
Ezzel szemben Pál apostol felsorolja azokat az üdvtényeket, amikben ő hitt, amikben a kolosséi hívők is hittek, és arra biztatja őket, hogy amit egyszer már Isten kegyelméből megismerhettek, igazságként elfogadhattak, és ami bevált a hívő gyakorlatukban, ahhoz ragaszkodjanak. Mondhat ki amit akar, ők azt tekintsék igaznak, amit eddig Jézus Krisztusból megismertek, és elsorolja nekik újra, hogy kicsoda Krisztus. Erről szól ez a kis levél, meg az elején és végén sok gyakorlati dologról is, aminek most csak a summáját szeretném elmondani.
Pál azzal kezdi, hogy Jézus Krisztus a teremtés előtt már létezett. Ahogy idegen szóval mondják: a preegzisztens Krisztusról beszél, mert akkor is ezeknek a tévtanításoknak a nyomán sokan azt hitték, amit ma, hogy Jézus élete karácsonytól a mennybemenetelig terjed. Karácsonykor, mint kisbaba, aranyos kis csecsemő — ahogy mi is mindnyájan a világra jöttünk —, a világra jött, aztán vagy igaz, vagy nem az a mennybemenetel, de mindenesetre egyszer csak eltűnt. Ez Jézusnak az élete.
A konfirmandusokkal beszélgetve évről-évre látom, hogy ez a hiedelem ott él sokaknak a fejében. Ezért hangsúlyozza a kolosséi levél mindenekelőtt azt, hogy Jézus léte nem karácsonnyal, a testet-öltéssel kezdődik. Ő öröktől fogva mindörökké Isten. Mikor kezdődött az Ő léte? Erre azt szokták mondani: régen. Nem. — Még annál is régebben. Nem. — Az örökkévalóságban. Ez az, ami nem fér bele a fejünkbe, mert mi csak téren és időn belül tudunk gondolkozni.
Ezért hangsúlyozza itt az apostol, hogy Jézus Isten öröktől fogva. A teremtés előtt már létezett. Részt vett a teremtésben, sőt az egész teremtett kozmosz Őreá nézve jött létre — majd látni fogjuk, ha odaérünk, mit jelent ez. És ha ezek a tévtanítók újra és újra hangsúlyozzák, hogy a teljességhez ők juttatják el az embert, akkor vegyék tudomásul, hogy a teljesség maga Krisztus. Őbenne lakozott az egész teljesség.
Így ír a második fejezetben: „Vigyázzatok, hogy rabul ne ejtsen valaki titeket olyan bölcselkedéssel és üres megtévesztéssel, amely az emberek hagyományához, a világ elemeihez, és nem Krisztushoz alkalmazkodik. Mert Krisztusban lakik az istenség egész teljessége testileg, és benne jutottatok el ti is ehhez a teljességhez, mert Ő a feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak.” (Ezek a bizonyos fejedelemségek, hatalmasságok, uraságok voltak azok a bizonyos kö-zéplények, akiktől ők rettegtek, és akikről azt tanították, hogy hatalmasabbak, mint Jézus.)
Jézus váltságműve tökéletes volt. Ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk: „egyetlen egy áldozatával örökre tö-kéletesekké tette a megszentelteket.” Nem szorul semmiféle kiegészítésre. És az Ő szabadítása is teljes volt, amit a kereszten végzett. Itt ebben a levélben olvassuk ezt a mondatot is, hogy „Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk”, amikor a kereszten kimondta: elvégeztetett (2,15).
Minden ellenségünk legyőzése elvégeztetett a kereszten. És aki teljes életre vágyik, annak nem valamit kell még megismernie Krisztus mellett, hanem annak Krisztust kell megismernie még mélyebben, még jobban, még személyesebben. Nincs más út az üdvösségre és a tartalmas földi életre, csak Jézus. Én vagyok az út — mondotta Ő. És nincs más módja az igazság, a valóság megismerésének, csak ha Őt megismeri valaki. Én vagyok az igazság, a valóság — mondotta Jézus. És Ő maga az élet is (Jn 14,6).
Pál tehát arra biztatja a kolosséi kezdő hívőket, hogy Őhozzá ragaszkodjatok, benne higgyetek, hozzá kerüljetek még közelebb, vele járjátok a hétköznapok útját is, és majd eközben Ő kijelenti magát nektek egyre teljesebben. Nem még valami mást kell megismernetek, hogy előbbre jussatok, hanem Őt kell sokkal jobban megismernetek.
Miért különösen időszerű nekünk a Bibliának ez a tanítása?
Azért, mert olyan korban élünk, ahol sok oldalról támadják Jézus istenségét, és az Ő váltságművének az elegendő voltát. Mind a humanizmus, mind az ateizmus, mind a vallások egyesítésére törekvő úgynevezett szinkretizmus tagadja azt, hogy egyedül Jézus nyitotta meg előttünk az Istenhez visszavezető utat, és az, amit Ő értünk tett, az tökéletes munka, teljesen elégséges, és egyedül Őérette kaphatunk mi Istentől üdvösséget.
Ezt minden módon támadja és tagadja az a korszellem, amelyikben élünk. Az emberi fantázia szennyes képzelgésétől kezdve a modernnek tűnő hipotézisekig sokféle támadással rágalmazzák Jézus személyét, és igyekeznek gyengíteni azt, amit Ő értünk tett. Mindezt úgy tálalják, mintha ezek tények lennének. Néhány ilyet említek, amikről köteteket is írtak.
Az egyik ilyen szennyes állítás, hogy Jézus zabigyerek volt. Egy másik: Jézus a pártus herceg. Az egyik magát keresztyénnek való szekta azt mondja: Jézus Mihály arkangyal újra testet öltése, reinkarnációja. — Mire alapozzák, mivel magyarázzák? Sehol nem lehet olvasni róla a Bibliában.
Az úgynevezett egyesítő egyház vezetője, Moon lelkész, aki most már többedszer tartott Budapesten konferenciát, és igen veszedelmes tévtanításokat terjeszt, azt mondja, hogy Jézus nem végezte el teljesen a megváltást, majd ő fogja ezt befejezni.
Egy másik felekezet, amelynek a hívei itt élnek körülöttünk, azt mondja: Jézus az eszményi ember. Mint embert, jellemet kell nekünk követnünk Őt.
Több nagy vallás prófétának vallja őt, de semmiképpen nem Istennek, vagy Isten Fiának.
Van még olyan keresztyén felekezet is, amelyik úgy gondolja, hogy Jézusnak társmegváltóra van szüksége. A világot egy gazdasági rendszer, egy pénz, egy kormány, egy vallás alatt tömöríteni akaró törekvés pedig fennen hangoztatja: a föld kilépett a halak jegyéből — ami a Jézusról való hitvallás jelképe, szimbóluma volt —, egy új kor, a New Age kezdődött el, amelyben létrejön majd az a vallás, amelyikbe összeválogatják a most meglevők bizonyos jegyeit, és ebben a názáreti Jézusnak egészen mellékes szerepe és jelentősége lesz.
Krisztus páratlan, egyedülálló, nagysága ellen tehát folyamatosan tiltakozik a világ. Az, ami Kolosséban kezdődött, napjainkban felerősödik, és a mi Urunk második eljöveteléhez közeledve, ki fog teljesedni. Márpedig tudjuk magától a mi Megváltónktól, hogy az életünk legdöntőbb kérdése az, hogy kinek valljuk Őt. Ettől, az erre adott válaszunktól függ, hogy békességben, reménységgel, tartalmasan tudjuk-e eltölteni ezt a földi életet, és van-e, lesz-e örök életünk, vagy nem.
Két mondatára hadd emlékeztessek Jézusnak: „Aki hallja az én beszédemet és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van, és nem megy a kárhozatra, mert átment a halálból az életbe” (Jn 5,24). Aki hallja az én beszédemet, ez érthető, „és hisz annak, aki engem elküldött.” Ki küldte el Őt? Az Atya. És mit mondott róla? Azt mondta: „Ő az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok.”
Tehát, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia, akiben maga Isten lett emberré, hogy segítsen rajtunk, annak örök élete van, és az már nem megy a kárhozatra. Ez a döntő vízválasztó: ezt hiszi valaki, vagy nem.
A másik mondat, amivel az úgynevezett főpapi imát kezdi Jézus: „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent (mert sok úgynevezett isten van, de az egyedül igaz, valóban létező Isten te vagy), és akit te elküldtél, a Jézus Krisztust.” Őt megismerni, ez az örök élet (Jn 17,3).
Ezért nagyon fontos, hogy igaz Isten-ismeretre kell jutnunk. A magunk szűkös elképzeléseitől is meg kell szabadulnunk, mert nemcsak ilyen gonosz ellentámadások indulnak Jézus személyének megismerése és az Ő váltságművének komolyan vétele ellen, hanem sokszor egyszerűen a mi szűkös fantáziánk fékezi le a hitünket. Mert elképzeljük valahogyan Jézust. Elképzeljük valahogyan Istent, és ebbe belejátszik sok idegen motívum is. Szeretnénk, ha Ő jó Isten lenne, aki félrenéz, amikor vétkezem. Nem néz félre. Ő mindent lát, mindent számon tart. Nem kell elképzelnünk Istent. Az igaz Istent kell megismernünk.
Kálvin János tanításának az egyik alaptétele volt, hogy igaz istentisztelet nincs igaz (vagyis helyes) Isten-ismeret nélkül. Ebben segít nekünk — hiszem, és jó, ha ezért imádkozunk is — a Kolosséi levél üzenetének az alaposabb megismerése. Életkérdés, hogy annak lássuk Jézust, aki Ő valóban. Sokkal kisebbnek látjuk.
Ha annak hinnénk, és komolyan vennénk, hogy Ő az, akinek magát kijelenti, az, aki a maga isteni hatalmáról és irántunk való gyöngéd szeretetéről annyi bizonyságot adott, amíg itt járt közöttünk a földön, Ő ma is ugyanaz, akkor nem lenne a szívünkben annyi aggodalmaskodás, félelem, szorongás. Akkor nem olyan bizonytalanok lennének az imádságaink. Akkor sokkal könnyebben tennénk hozzá a kéréseinkhez: „mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te…” Mert egyedül te tudod, hogy mi jó nekem. Egyedül a te akaratod jó akarat. Akkor minden reggel boldogan elimádkoznánk, amit most az énekben mondtunk: Segíts engem „Akaratodat tanulnom, útaidban járnom. Oltalmad béfedezzen, kedvem kedved szerint légyen.” Vagyis annak örüljek, aminek te örülsz, és azt utáljam, ami neked gyűlöletes. Én veled akarok egészen azonosulni, mert feltétel nélkül bízom benned, mert egyszer és mindenkorra rád bíztam magamat. Egyedül te vagy igazán megbízható, megváltó Uram, Jézus Krisztus.
Ahhoz, hogy valakinek ez legyen az életfilozófiája és ebből ennek megfelelő életgyakorlat következzék, ahhoz meg kell ismerni, hogy ki valójában a mi Urunk. Mindenféle badarságot, ostobaságot és szennyes rágalmat szór rá ez a világ. De Ő elmondta nekünk, hogy kicsoda, és megígérte azt is, hogy kinek jelenti ki magát.
Azt olvassuk a Bibliában „Aki ismeri parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretem őt, és kijelentem neki magamat” (Jn 14,21). Egyebek között ez is célja a rendszeres Biblia-tanulmányozásnak, hogy megismerjük, megszeressük, a szívünkben megőrizzük az Ő parancsolatait, és egyre teljesebben kijelenti magát nekünk. Hiszen az Ő lénye titok, és ezt a titkot Ő felfedi azoknak, akiknek ez nagyon fontos, akik így közelednek hozzá, akik azért akarják Őt megismerni, hogy egyre inkább engedelmeskedjenek neki.
Erre van igen nagy szükségünk. A megterített úrasztalán az egyszerű jegyek és az a nagy esemény, amire ezek utalnak, Jézus Krisztus kereszthalála, feltámadása, egész váltságműve pontosan ezt a hitünket erősíti meg. Mert az úrvacsora azt hirdeti nekünk, hogy egyedül Ő halt meg helyettünk a kereszten. Nincs más, aki a történelem során ilyet tett volna. Egyedül az Ő halálát fogadta el a mindenható Isten érvényes elégtételnek, helyettes áldozatnak. Egyedül Őreá való tekintettel enged minket Isten vissza magához. Sőt Ővele együtt fogad vissza minket magához. Egyedül Jézus kísér végig minket ennek a földi életnek az útján. Egyedül neki volt gondja és hatalma arra, hogy helyet készítsen a benne hívőknek a mennyben. Egyedül Ő közbenjáró Isten és ember között. Egyedül Őreá számíthatunk ebben a világban, amelyikben sokszor a hozzánk legközelebb állókban is csalódunk. De Őreá szá-míthatunk mindvégig.
Nagy igazság volt az, amit a reformátorok kimondtak: Solus Christus — Egyedül Krisztus. És ezt a mondatkezdetet sokféleképpen lehet folytatni. Úgy, ahogy itt most hallottuk.
Szeretném javasolni, hogy mai csendességünkben (és teremtsünk ilyen csendességet még a mai nap során) vegyük elő a Hiszek egy -nek a közepét. Az Apostoli Hitvallás második bekezdését, ami Jézus Krisztusról szól, és vizsgáljuk meg Isten előtti csendben, hogy mennyit hiszünk abból. Nem is merem így mondani a kérdést: hisszük-e azt úgy, ahogy ott van. Ne restelljük, ha valahol elakadunk. Legyünk becsületesek, hogy ha akár a Szentlélektől való fogantatással, akár az Ő feltámadásával vagy mennybemenetelével hitbeli problémáink vannak. Nem az a baj, ha kételyeink vannak, az a baj, ha túllépünk ezeken és együtt élünk a kételyeinkkel. Ez azt jelenti, hogy úgy élünk és úgy halunk meg, hogy nem ismertük meg Jézust. Ahol bizonytalanság van, járjunk utána. Nézzünk utána a Bibliában, kérdezzük meg itt a bibliaórákon, beszéljük meg olyanokkal, akik meg tudják magyarázni a Szentírásból vett érvekkel, hogy mi az igazság.
Engedjük, vágyakozzunk arra, hogy Jézus egyre teljesebben kijelentse nekünk magát, mert az az örök élet, hogy megismerjük az egyedül igaz Istent, és akit Ő elküldött, a Jézus Krisztust.