A Kolosséiakhoz írt levél

A végéhez értünk a Kolosséi levél tanulmányozásának. Láttuk, hogy milyen elszánt küzdelmet folytatott Pál apostol a gyülekezet létét és tisztaságát fenyegető tév​tanítók ellen. Felmutatta Krisztus egyedülálló nagyságát, az Ő kereszthalálának kozmikus jelentőségét, és meggyőzően kifejtette, hogy mivel Krisztus maga a teljesség, — ez volt a tévtanítók egyik varázsszava —, ezért mindent csak az kaphat meg, aki Krisztusban hisz. Az viszont csakugyan mindent megkap, amire szüksége van.
Ezért fontos az új ember felöltözése, amiről szintén részletesen hallottunk.
Aztán egyre gyakorlatibb kérdésekre tért ki a levél. Elmondta, hogy az új ember felöltözése mit jelent a családi kapcsolatokon belül, mit jelent a társadalmi kapcsolatokra nézve, és legutóbb arról hallottunk, hogyan lehet jól megfelelnünk azoknak a kívülállóknak, akik kérdeznek minket. Vagyis: Jézus Krisztus tanítványa legyen érett, felnőtt keresztyén, aki értelmesen, világosan, bátran tud beszélni a hitéről, és Jézushoz tud vezetni másokat.
Ezek után most már a levél befejező szakaszában csak az üdvözletek és az üzenetek vannak hátra. Ezt hallottuk most, egy hosszú köszöntéslistát, ami azonban sok mindent elárul az apostol lelkületéről, és azon túlmenően arról a Jézusról, akit ő mindhalálig hűséggel szolgált.
Pál apostol itt már hosszabb ideje börtönben volt. Azért csukták oda, hogy elszigeteljék testvéreitől, kivonják őt a misszió irányításából, és személyesen is minél jobban elkeserítsék, lebénítsák, szolgálatképtelenné tegyék. Sikerült-e ez? Ebből a listából mindenekelőtt az derül ki: nem sikerült. A börtönből is mintegy tábornok intézkedik. Teljes apostoli tekintélyével küldi munkatársait egyik helyről a másik helyre. Megismétli régebbi parancsait.
Kiderül, hogy sok hír elérkezett hozzá így is, és ő az információkat számon tart​ja, de önmagáról is tájékoztatja azokat, akik a gyülekezetekben szolgálnak. Intézkedik arról, hogy kit hogyan fogadjanak a gyülekezetekben, és minden szaván átsüt — nem tudom feltűnt-e nekünk most itt, miközben ebben a melegben hallgattok a hosszú listát — a szeretet, a figyelmesség, a törődés, a felelősség, az egész ügynek a hordozása és az a reménység, hogy az evangélium ügye győzelmes ügy, ha az egész világ összefog ellene, akkor is.
Mindezt nagyrészt olyan emberekről írja, akiket sose látott, és olyan gyülekezetekről, amelyekben soha nem járt. Tíz versen keresztül tíz név sorjázik, és egészen konkrét biztatások, utasítások, bátorítások, bizonyságtételek hangoznak.
Vegyük sorra először egész röviden ezt a névsort, mert érdemes, és utána néhány általános igazságot szeretnék megemlíteni.
„Az én egész helyzetemet megismerteti majd veletek Tükhikosz, a szeretett testvér, (…) szolgatársam az Úrban. Őt azért küldtem hozzátok, hogy megismerjétek a mi körülményeinket…” E szerint a levelet ez a bizonyos Tükhikosz viszi, aki szintén ott volt egy ideig az apostollal a fogságban, és akit szolgatársának nevez. Három változatban is előfordul mai alapigénkben ez: társ. Az egyikről azt mondja: szolgatársam, a másikról: fogolytársam, a harmadikat így jellemzi: munkatársam.
Az apostol úgy tekintett ezekre a keresztyén testvérekre, mint akik közvetlen társai ebben a nagy szolgálatban, a Jézus Krisztusnak végzett szolgálatban. Vajon miért írja, hogy Tükhikosz majd elmond mindent pontosan, hogy mi van itt nálunk? Miért nem írja le a levélben? Mi miért nem írtunk le egy-egy levélben húsz, harminc, negyven évvel ezelőtt mindent? A legfontosabb információkat nem írtuk le, hanem személyesen közöltük egymással. Pál sem naiv, nem köti az ellenség orrára, hogy milyen helyzetben van és mik a tervei, és melyik gyülekezetben mi történik, majd elmondja Tükhikosz. Viszont annál fontosabb ápolni ezeket a személyes kapcsolatokat és mindent meg kell tenni azért, hogy azok a testvérek, akik összetartoznak a szolgálatban, ténylegesen is összetartozzanak és találkozzanak.
„Vele megy majd Onézimosz is, a hű és szeretett testvér, aki közületek való.” Hű és szeretett testvér? Szökött rabszolga gyerek, aki otthagyta keresztyén gazdáját, Filemont, aki éppen a kolosséi gyülekezet egyik vezetője. Hogyhogy hű és szeretett testvér? Jó lenne, ha megéreznénk mennyi bölcsesség, lelkigondozói szeretet van e mögött a néhány szó mögött. Mert Onézimosz valóban szökött rabszolga volt. Valahogy odakeveredett Pál apostol közelébe, Pál Jézushoz vezette őt, és most visszaküldi a gazdájához, mert ez volt a rend. De egy levelet is küld vele, ez a Filemonhoz írt levél, most nem arról van szó, csak azért említem, mert Filemon Kolosséban lakott. Onézimosznak most vissza kell menni oda, ahol méltó büntetés várna rá, talán halálbüntetés. A legjobb esetben is a homlokára sütik és mindkét fülét átszúrva ott is rögzítik, hogy szökevény.
Ezt akarja megelőzni Pál és ezért e mögött a néhány szó mögött Onézimosz rehabilitálása van. Azt mondja, hogy Tükhikosszal, a tekintélyes testvérrel együtt megy ez a kiszolgáltatott ember is, de vigyázz Filemon, hogy fogadod őt. Ő nem szökött rabszolga, ő közben testvéred lett a Krisztusban. Ugyanazt a kegyelmet kapta, amit te. Ő hű és szeretett testvérem nekem is, meg neked is. Így fogadd őt vissza.
Aztán folytatja tovább több név említése után, és említi ezt a bizonyos Epa​frászt, akiről egyszer már külön beszéltünk, hogy milyen fontos dolgokat kért imád​ságaiban a gyülekezet tagjainak. Ő több gyülekezetnek a pásztora is lehetett, nemcsak a kolosséinak, hanem a laodiceainak és a hierápoliszinak is. Ezért írja itt az apostol, hogy ha a három közül bármelyik gyülekezetbe levelet ír, azt olvassák fel a másik kettőben is. Ilyen elrejtett megjegyzésekből rajzolódik ki előttünk az első keresztyén gyülekezetek élete. Innen tudjuk meg azt is, hogy a Kolosséba írt levél is tulajdonképpen körlevél volt.
Aztán említi még Lukácsot, a szeretett orvost, aki mindvégig mellette maradt. Démászt, aki később rútul cserben hagyta az apostolt. Közben eszébe jut, hogy Hi​erápoliszban kinek a házánál is jönnek össze a keresztyének, és ezt az ismeretlen hívő testvért is nagy szeretettel köszönti. Tudja a nevét, és név szerint köszönti. Aztán jön még egy utasítás, hogy Arkhipposz ne félig-meddig végezze a reá bízott szolgálatot, hanem egészen és tökéletesen végezze azt el.
Az utolsó mondat: „A köszöntést én, Pál, írom a saját kezemmel.” Ebből kiderül, hogy a levelet nem ő írta, hanem tollba mondta, mint több más levelét is. A nagy nehéz, római bilinccsel a kezén keserves lett volna leírni egy levelet. Ezért mondhatta ő tollba a börtönből írt legtöbb levelét.
És az utolsó két szó a legfontosabb, amit valaki kívánhat a szeretteinek: „Kegyelem veletek!”
Ennyit erről a listáról. Az emberben felmerül a kérdés: hogyan lehetséges az, hogy valaki évek óta börtönben van, és mégis így benne marad a misszió pezsgésében, sőt irányításában? Hogy képes valaki ennyi emberről, ennyi információt, ilyen hosszú időn át fejben tartani, komolyan venni, régi ügyekre visszatérni, friss ügyek alakulása után ilyen szenvedélyesen érdeklődni?
Ezekre a kérdésekre magából a levélből kapunk választ. Hadd soroljak fel néhány választ, és legyen ez üzenet a számunkra, s legyen ebből életgyakorlat is.
Az első válasz az, amivel kezdődik maga a levél. Amikor Pál apostol azt írja a gyülekezetnek, amelyikben — megint mondom — soha nem járt, hogy „hálát adunk mindenkor Istennek, amikor értetek imádkozunk, mivel hallottunk a Jézusba vetett hitetekről és arról a szeretetről, amely él bennetek minden szent iránt. Mindenkor imádkozunk értetek.” (Kol 1,3-4).
Aztán néhány mondattal később elmondja azt is, miért imádkoznak. „Ezért tehát attól a naptól kezdve, amelyen hallottunk rólatok, szüntelenül imádkozunk értetek, hogy tökéletesen ismerjétek meg az Isten akaratát, és minden lelki bölcsességgel sok gyümölcsöt teremjetek az Ő dicsőségére.” Akiért valaki naponta imádkozik, annak nem felejti el sem a nevét, sem a sorsát. Ez biztos. Aki ezt gyakorolja, az tudja, hogy így van.
Pál apostol itt az imádságot nem egyfajta semleges unaloműzésnek tekintette, amire ott a börtönben tehetetlenségében éppen ráért az ember, hanem — volt erről szó korábban — fontos munka volt számára az imádság. Az evangéliumért és emberek üdvösségéért folytatott harc volt az imádság. Aki naponta küzd másokért, azoknak a nevét nem felejti el. Sőt, minél hosszabb ideig küzd értük, annál jobban bevésődik a nevük, a múltjuk és a sorsuk az emlékeibe.
Vajon nem azért magányos közülünk sok ember, mert igazán senki és semmi nem fontos már neki? Mert önmagadon kívül talán semmi igazi szívügyed nincs, ami naponta komoly imádságra indítana odaadóan, hűségesen, hosszú időn át is, abban a bizonyosságban, hogy ez az imádság nem hiábavaló. Pál apostol imádságaiban a hálaadás uralkodott. Erről is volt szó korábban. Akiért valaki hálát ad, azt megint nem lehet elfelejteni. Sőt az érette való hálaadás elmélyíti a vele való közösséget, még akkor is, ha közben nem találkoznak egymással.
Aztán nyugodtan megemlíthetjük, hogy az apostol szerette ezeket az embereket. Nemcsak úgy meghallgatta, amit róluk mondtak, hanem saját ügyévé vált az ő ügyük és úgy hordozta azt tartósan Isten előtt. Aki ezt gyakorolja, annak megint nem nehéz megjegyeznie sok nevet és sok ügyet. Úgy tekintett rájuk, mint akik társai a Krisztusnak végzett szolgálatban. Mint akik közül mindenki a maga helyén, a maga módján ugyanannak az Úrnak szolgál. Ezért a szó nagyon mély értelmében kollegák, munkatársak, szolgatársak.
Végül: ez a hosszú névlista szépen szemlélteti a Krisztus-testnek a csodáját. Az Isten családjának a valóságát, Isten gyermekeinek a mély lelki összetartozását. Minden újjászületett ember személyes élménye, tapasztalata az, hogy milyen mélyen egyek vagyunk azokkal, akik szintén Jézus Krisztus kereszthaláláért kaptak bűnbocsánatot, akiket Isten azért fogadott gyermekeivé, mert ők hittel befogadták Jézust az életükbe. Ez független a múltunktól, a körülményeinktől, független nemtől, fajtól, társadalmi helyzettől. Aki a Krisztustól új életet kapott és újjászületett ember, az szolgatárs, fogolytárs, munkatárstestvér. Ez olyan mély kapcsolat, amit semmi nem szakít el. Aki valóban az Isten gyermekeinek a családjába tartozik, az nem lehet egészen magányos soha. Ha valaki a közös szolgálatban áll és újjászületett ember, és mégis elmagányosodik, az — ki kell mondani keményen — magára vessen! Ott valami más baj van.
Hosszú idővel ezelőtt elkezdett járni a gyülekezetünkbe egy asszony. Igen rossz néven vette, hogy egy ideig senki nem szólította meg, nem vettük őt körül szeretettel. Ez súlyos hiba volt részünkről, ilyet egy gyülekezetben nem szabad elkövetni. Már éppen azon gondolkozott, hogy elmegy máshova, és ott keres lelki otthont és közösséget, amikor az egyik bibliaórán feltűnt neki, hogy nagyon szomorúan ül egy​magában egy asszony. Odaült mellé, megszólította, elkezdtek beszélgetni, s egy életre szóló barátság lett belőle. Aztán mégis csak itt maradt.
Azon a bibliaórán hallotta, hogy kórházban fekszik egy asszony, akinek nincs senkije, és szüksége lenne egy hálóingre is. Még az nap bement hozzá, bevitte hozzá az egyik hálóingét, meg egyebet is, amire ott szükség lehetett. Megszületett a kettes számú barátság, sőt testvéri kapcsolat.
Egy szombaton lement Neszmélyre takarítani. Egyszerre négy-öt asszony lett a testvére és barátnője, akikkel attól kezdve hetente összejöttek és imádkoztak. Lett a gyülekezetben egy komoly és hűséges imasejt.
Amikor aztán ő lett beteg és ő került kórházba, akkor megkért, hogy hirdessem ki, ne látogassák olyan sokan, mert az kellemetlen a szobatársaknak.
Ez így szokott történni. Ez nem menti az említett mulasztásunkat és ennek nem szabad ismétlődnie, de azért mégis csak úgy kezdődik, hogy aki nagyon vágyik testvérekre, megértésre, közösségre, az üljön oda valaki mellé, akinek szintén testvérre, megértésre, közösségre van szüksége. Aztán az Úr Jézus majd szervezi tovább a kapcsolatokat, meg a szolgálatokat.
Pál apostol fontosnak tartotta ezeket a testvéri kapcsolatokat és egymásnak végzett kölcsönös szolgálatokat. A Római levélben ő maga vall arról, hogy neki is milyen nagy szüksége van ezekre a testvérekre, de ő is kész testvérként odaállni bárki mellé.
Ezért példamutató itt a levél végén ez a névsor, mert az apostol nem magát sajnálja, nem a hatóságokat szidja, hanem nyitva van a füle és a szíve minden hírre, ami a testvéreiről érkezik. Önmagáról is ad információkat, nem zárkózik be, nem titokzatos rejtvény az ő élete mások előtt, de a legfontosabb az, hogy azt a sok időt, amit kénytelenségből kapott, a testvéreiért mondott imádságra használja fel. Bő​völködik a hálaadásban, szívügye lesz sokaknak az ügye és az evangélium ügye, és így soksok testvér szeretete veszi körül, úgy hogy alig tudja abbahagyni a nevek sorolását a levél végén. Pedig abban az időben veszélyes volt egy római fogollyal kapcsolatot tartani. Az, hogy ilyen kapcsolata mégis volt, ezeknek a hívő testvéreknek a hűségét is mutatja.
Szeretném három olyan gondolattal befejezni az igehirdetést, amit nem fejtek ki, csak megemlítek, aztán otthon folytassuk a gondolkozást és a magunkra alkalmazását.
Az első egy kérdés: te tagja vagy-e már az Isten gyermekei nagy családjának? Ennek megvannak a pontos újszövetségi, jézusi kritériumai, ezt önmagáról mindenki tudhatja. Aki nem tudja, az alázatosan kérheti, hogy Isten Szentlelke adjon ebben neki bizonyságot. Ide a Jézusba vetett hit által lehet belépni. Akik befogadták Jézust — olvassuk a János evangéliuma elején —, azoknak megadja azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek. Ez a célja minden igehirdetésnek, istentiszteletnek, Jézusról való beszédnek, hogy aki azt hallja, Isten gyermekévé legyen.
A másodikat csak úgy megemlítem. Amiről ez a névsor árulkodik, ez a különbség a szentek közössége, meg a ma annyira erőszakolt ökumené között. Az ökumené erőszakolásában megpróbálnak egybegyömöszölni különböző felekezeteket egy mesterkélt, összetákolt keretbe úgy, hogy mindegyik veszítse el a saját színét és jellegét. Ez a keret mindig újra szétfeszül, mert merev, nem életes. Ez az úgynevezett egység nem organikus egység. Ez csinált egység.
Az az egység, amiről ez a lista szól: élő közösség, amelyik működik, amelyik magától a Szentlélektől jött létre. Amelyikbe bekerül mindenki, aki Jézus Krisztust az élete urává és megváltójává fogadta, és akit ezért az Atya gyermekévé fogadott. Ez a közösség úgy működik, hogy ezek ismeretlenül is imádkoznak egymásért. Ezek segítik egymást, ezek tudják, hogy összetartoznak. Ha egymaga ül egy börtönben összebilincselve egy pogány őrrel, akkor is tudja, hogy ennek a családnak a tagja, és ez a család imádkozik érte, ő imádkozik a családért, és a közös hit olyan mély kapocs, amit még a halál sem fog elszakítani. Ez az egyetlen kapcsolat ember és ember között, ami a halál után is megmarad. És ezt nem kell csinálni, szervezni, ez van. Ebbe belép, betagolódik mindenki, aki Jézus Krisztust hittel befogadta a szívébe.
A harmadik, mivel ma éppen megterítve áll előttünk a kegyelem asztala: ne feledjük el azt, amit az úrvacsoráról az Újszövetség hangsúlyosan tanít, hogy ez különösen is kifejezi és elmélyíti a Krisztussal és egymással való közösségünket. Mármint a hívőknek a Krisztussal és az egymással való összetartozását.
Minden úrvacsora alkalmával eszünkbe kell jutnia annak, hogy alapvetően összeköt bennünket, hogy mindnyájan kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk. Ebben nincs különbség közöttünk. Aki megvallotta bűneit, a bocsánatot hittel elfogadta, az bocsánatot nyert bűnösként mehet tovább az útján. Ebben sincs különbség közöttünk. De ezen kívül éppen ez is legyen egyre inkább hangsúlyosabb, hogy mélyen összeköt minket, hogy kegyelmet nyert bűnösök lehetünk. Nemcsak kegyelemre szorulók, hanem kegyelmet nyertek. És ha valaki elmondhatja, amit a zsoltárból tudunk, hogy: „Boldog, akinek a bűne megbocsátatott, és boldog ember az, akinek az Úr bűnt többé nem tulajdonít”, akkor ne feledjük el azt, hogy ez az összes többire is érvényes, aki itt hittel úrvacsorázott. Ez a kisebb közösség mintája, példája annak a nagy közösségnek, amelyiknek tagjai a már elhunyt hívők is, és tagjai mindazok, akik ezen a földkerekségen élnek: a szentek közösségének, a Krisztus-testnek.

A múlt vasárnap elhangzott prédikáció általában a beszédről szólt. Elítélte az üres és ártó beszédet. Felhívta a figyelmünket, hogy a szó nem a nyelvünkön születik, hanem mélyebben, a szívünkből származik. Hiszen amivel tele van a szíve valakinek, az csordul ki a száján. Ezért ha valaki tiszta és tartalmas beszédre törekszik, akkor a szívét kell megtisztítania és tartalommal megtöltenie. Ezért is fontos, amit Jézus Nikodé​musnak mondott: „Szükséges újonnan születnetek.” Minden egyéb csak kozmetikázás, ahogy hallottuk az igehirdetésben. Az igazi változást a beszédünkben is a szívünk megváltozása okozhatja.
Ezt, hogy üres és ártó beszéd, szeretném még kiegészíteni most röviden azzal, hogy szennyes beszéd. Mi súlyos nyelvromlás tanúi vagyunk. Ez nemcsak abban mutatkozik meg, hogy az emberek többsége egyre kevesebb szóval, egyre felszínesebben, pontatlanul, hebehurgyán fejezi ki magát. Nemcsak abban mutatkozik meg, hogy még a hivatásos beszélők között is (rádióban, televízióban) egyre többen vannak, akik magyartalan hanglejtéssel szólnak. Tehát nem ismerik a pontot, azt, hogy a mondat végén leviszem a hangomat, hanem a mondat végén is felkapják, és lesz belőle idétlen, éneklő, a hallgatót kifárasztó beszéd, ami végképp nem jellemző a magyar hanglejtésre. És nemcsak abban mutatkozik meg, hogy telerakjuk a mi szép, magyar nyelvünket idegen szavakkal, főleg angol kifejezésekkel, amiknek megvan a pontos magyar megfelelőjük is, csak venni kellene a fáradságot, hogy Magyarországon magyarul beszéljünk és ne idegen majmolók legyünk, hanem abban is megmutatkozik ez a nyelvromlás, hogy egyre szennyesebb a beszédünk.
Egyre természetesebbnek tartják emberek azt, hogy úton-útfélen, televízióban és újságokban, színpadon és baráti társaságokban szennyes, trágár kifejezéseket használnak, és ennek során — sokszor úgy, hogy már észre sem veszik — az élő Isten szent nevét is gyalázzák. Ez pedig egyáltalán nem ártalmatlan jelenség, mert Isten világosan megmondta, hogy aki az Ő nevét hiába felveszi, azt Ő megbünteti. Az Isten nevének hiábavaló használata, sőt a beszennyezése, a mocskos környezetben való emlegetése súlyos bűn, ami büntetést von maga után. És vajon egy káromkodós nemzet mi jót remélhet az élő és igazságos Istentől?
Csiha Kálmán erdélyi püspök úr írja le az ausztráliai útjáról szóló beszámolójában, hogy ott igen ritka a káromkodás, Isten nevével pedig végképp nem káromkodnak. Egyszer az történt, hogy angolul jól tudó magyar utazott a villamoson, a lábára tapostak, és elkezdett káromkodni úgy, hogy magyar káromkodásokat angolra fordított. A villamost megállították, kiürült. Hoztak neki egy pohár vizet, orvost hívtak, mert azt gondolták, megbolondult.
Sajnos ettől nem mentesek még azok sem, akik meg-megfordulnak egyházi körökben. A megelőző héten a gyülekezet fiataljaival voltam csendeshéten, és a játék hevében, az indulatok elszabadulása idején ömlött a tizenévesek száján a szennyes beszéd, az Isten nevének a káromlása is. Ezek a fiatalok a ti gyermekeitek és unokáitok. Bizonyos vagyok benne, hogy nem ti tanítottátok otthon erre őket, de ilyen világban élünk, ahol ez ragad, és otthon megfelelő módon védekezni kell attól, hogy ilyenné váljék a gondolkozásuk és a beszédük. Ez külön feladat, amire oda kell figyelni.
Nos, ennyit az üres, az ártó és szennyes beszédről.
Múlt vasárnap tehát a beszédről úgy általában hallottunk. Pál apostol azonban itt a kolosséi hívőknek nem általában a beszédükre nézve adott utasítást, hanem egészen konkrétan a Jézusról való beszédükre, az úgynevezett bizonyságtételre ad nekik világos, határozott útmutatást.
Hadd olvassam el még egyszer az egészet: „Imádkozzatok értünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, hogy úgy tudjam azt világossá tenni, ahogy nekem beszélnem kell. Bölcsen viselkedjetek a kívülállók iránt, a kedvező alkalmakat jól használjátok fel. Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni.”
Itt arról van szó, hogy megkérdezik a hívőket, és a hívőknek helyesen kell tudniuk felelni a Jézus Krisztusra vonatkozó dolgokról. Itt tehát elsősorban erről van szó, hogy mi jellemezze a hívő bizonyságtételét. Van ebben a mondatban egy olyan kifejezés, aminek a fülünk számára egyre kedvesebbnek és drágábbnak kell lenni. Ez pedig: a kívülállók. Tehát, akik még nem voltak tagjai a kolosséi gyülekezetnek. Akik még pogányok voltak és nem ismerték meg Jézus Krisztust. Mi ilyenek között élünk, akik nem ismerik Jézus Krisztust, kívülállók, de a kívülállók nekünk, hívőknek, nagyon drágák, szeretjük őket, és szeretnénk megmutatni nekik az élő Istenhez vezető utat, hogy ők boldog emberek legyenek.
Mit ír erről az apostol ebben az igében?
Először azt, hogy nemcsak az apostolnak és munkatársainak feladatuk az, hogy a kívülállókat Jézus Krisztushoz hívogassák, hanem minden egyes kolosséi hívőnek. Ez mára is érvényes: minden igazi Krisztus-tanítvány nagy kiváltsága és Jézustól kapott kötelessége, hogy az Isten nélkül élő embereknek nagy szeretettel mutassa az Istenhez visszavezető utat. Hogy meg tudjuk mondani világosan, érthetően, miért szükséges és miért lehetséges újjászületnie mindenkinek. Mindezt pedig azért kell, hogy tegyük mi hívők, mert ez Jézus világos parancsa, és mert a kívülállók iránti felelős szeretet erre indít bennünket.
Nem statisztikai motivációja van a bizonyságtételnek. Tehát nem azt akarjuk, hogy többen legyünk mi, úgynevezett keresztyének, hanem azt akarjuk, hogy az Isten nélkül élő emberek, amilyenek mi, most már hívők is voltunk, visszataláljanak Istenhez, megismerjék benne szerető mennyei Édesatyjukat, megtanuljanak az Ő dicsőségére élni, így értelmes földi életük és örök életük legyen.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy egy hitetlen, de hiszékeny és tudatlan világban élünk. Az emberek többsége semmit nem tud Istenről, vagy semmi hiteleset, pontosat nem tud róla. Mindenféle ostoba elképzelés, badar, torz fantáziálás él sokaknak a szívében az élő Istenről. Ugyanakkor mindenkinek Őreá van szüksége. A legtöbb szívben ott van a vágy is Isten után, csak ezt sem tudják a legtöbben, hogy ők Isten után vágyakoznak.
Olyan sokszor előfordul, hogy emberekkel beszélgetve elsorolják szükségeiket. Mire lenne szükség, mi lenne az, amiről gondolják, hogy megoldást jelentene. Nyugodtan behelyettesíthetném sorban mind: Isten, Isten, Isten. Végre egy kis nyugalomra, békességre vágyik. Hogy megszabadulhatna a lelkiismeret-furdalástól. Hogy ne kellene félni se az élettől, se a haláltól. Tudnám sorolni az igehelyeket, hogy pontosan ezt mondja Isten igéje: aki az élő Istent megismeri, az nem fog félni az élettől és a haláltól, és így tovább.
Egy Isten nevű üresség van mindenkinek a szívében addig, amíg meg nem találja az élő Istenben mennyei atyját. Őhozzá vágyik mindenki, csak azt sem tudja, hogy Őhozzá vágyik, és hogy Őreá lenne szüksége. Ezt kell nekünk nagy szeretettel megmondanunk, miközben az életünk eleven illusztrációja kell, hogy legyen annak, amit erről mondunk.
Hadd idézzem újra azt a mondatot, ami mélyen a szívembe vésődött, amit egyszer egy régi, keletnémet uszodában láttam több méteres betűkkel kiírva: wer nicht rettet, tötet — aki nem ment, az öl. És mi nem akarunk gyilkosok lenni. Nem akarjuk benne hagyni a halálban azokat, akik a halálba születtek, mint ahogy mi is abba születtünk eredetileg. Ha minket már Isten szeretete kimentett onnan, akkor a szívünkből fakadó vágynak kell lennie, hogy másoknak is elújságolom, hogy ki lehet menekülni. Ezen az úton lehet kimenekülni: Jézus a megmentő. Ez mindannyiunk feladata, nemcsak a nagy Pálé és munkatársaié.
A második, ami kiderül ebből az igéből, hogy egyáltalán nem mind​egy, hogy ezt mikor és hogyan végezzük. Azt mondja az apostol: ezt jókor és jól kell végezni. „Bölcsen viselkedjetek a kívülállók iránt, a kedvező alkalmakat jól használjátok fel. Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni.”
Ha elhangzik egy világos kérdés, arra tudjatok világos választ adni. Nem szóömlennyel leönteni azt, aki kérdezett, elbeszélve a kérdése mellett, hanem kérdésre feleletet adni. Minél rövidebben, minél világosabban. Erre egy életen át készülnie kell a hívőnek, és mégis ott adott esetben Isten Szentlelke fogja megadni a helyes választ. Meg kell tehát találni a megfelelő időt, és tudni kell a megfelelő módot.
Egy fiatalember utazott a vonaton. Az egyik állomáson felszállt egy idősebb hívő férfi. Feltűnt neki, hogy ez a fiú rendkívül szomorúan, mozdulatlanul mered maga elé. Megszólította: Ha maga ismerné az Úr Jézust, akkor tele lenne a szíve örömmel. Mert Ő ám a világ ura és Ő minden benne hívőnek örömöt ajándékoz. És mondta, mondta mindazt, ami igaz, csak amikor a végére ért, ez a fiú ennyit válaszolt: az édesanyám temetéséről jövök. Nekem ő jelentette a legtöbbet ezen a földön. Bocsássa meg, ha nincs kedvem most mosolyogni.
Vajon bölcs volt az a bizonyságtétel? Minden igaz volt, amit mondott, csak nem jókor és nem jól. Ha már ő kezdeményezni akart, ha már feltűnt neki a másik szomorúsága és jó, ha feltűnik, akkor egy hívő ember ilyenkor imádkozni kezd: Uram, van itt valami feladatom? Megkérdezzem vagy ne? De hogy kérdezzem meg? Akkor lehetett volna valahogy így kezdeni: Ne haragudjon, ha megszólítom, de úgy látom, szomorú. Van valami különös oka, vagy csak fáradt? És akkor így derült volna ki, honnan utazik haza, és ebből beszélgetés lett volna. Az előbbiből nem lett beszélgetés. Nem mindegy tehát, hogy mikor és hogyan.
Azt mondja az apostol: jót mondjatok, tartalmilag tiszta legyen, ige legyen, de jókor és jól. Alapigénkben ez a három szó lüktet: jót, jókor, jól — és akkor tudunk sokat használni másoknak. Ezért van itt szükség erre a bölcsességre, amivel kezdődik a mai igénk: „bölcsen viselkedjetek a kívülállók iránt…” Mert egy elmulasztott bizonyságtétel ugyanolyan bűn, mint egy rosszkor és rosszul elmondott úgynevezett bizonyságtétel. Ezért mondja azt is: mulasztani sem szabad, mert áron is megvegyétek az alkalmakat, és a kedvező alkalmakat jól használjátok fel. De ezzel a bölcsességgel.
Mit jelent az: jókor? Például azt: amikor megkérdeznek, akkor legyek kész válaszolni. Ez egyértelmű. Megkérdeztek, erre világosan mondanom kell valamit.
Péter első levele 3. részében olvassuk ezt a világos útmutatást, hogy mikor hangzik jókor a bizonyságtétel. „… legyetek készen mindig számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet. Ezt pedig szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek…” (15-16. vers).
Legyetek készek számot adni, ha számon kérik a bennetek levő reménységet. Temetésről utazik haza a család meg a baráti kör, és valaki megkérdezi a villamoson az egyik hívő hozzátartozót: Hogyan csináljátok ti, hívők azt, hogy sose estek kétségbe egy haláleset kapcsán? Pedig az a hívő férfi is a zsebkendőjéhez nyúlt és könnyeit törölgette a közvetlen hozzátartozója temetésén, de egy kívülálló észreveszi, hogy ez másként sír. Valahogy az egészet másként éli át. Hiányzik belőle a kétségbeesés. És hiányzik bizony! Nagyon jó, hogy ezt észrevette, és észre vehette. Ez tipikusan olyan helyzet, hogy megkérdezték. Akkor elmondja, hogy mit hisz ő Jézus feltámadásáról, egyáltalán mit tanít a Biblia életről, halálról, örök életről. Nem kell hosszú előadást tartani ott a villamoson, meg sehol sem. De néhány világos, hitvalló mondat sokat segíthet. Jót mondott, igét mondott, jókor, mert megkérdezték. Most már csak az a fontos, hogy jól is mondja el. Megfelelő módon.
Egyszer belecsöppentem egy beszélgetésbe, ahol emberek a csajokról meg a nőkről beszélgettek, beleértve a feleségüket is. Nekem szememszám elállt, hogy lehet így beszélnie egy férfinek a saját feleségéről? Aztán megkérdeztek engem is. Mióta vagyunk házasok? Kiderült, hogy harmincegynehány év után is szerelmes vagyok a feleségembe. Ugyan, ne hülyéskedj már! — mondta valaki. Mondtam, kénytelen vagyok beismerni, nem tehetek róla, de mindenképpen szeretem őt. Jobban, mint harmincegynehány évvel ezelőtt, mert azóta sok mindenen együtt mentük át. Szó szót követett és rákérdeztek konkrétan dolgokra. Olyan jó volt a kérdésre válaszolni. Őszinte, egyszerű választ. Hogyan oltja Isten a szeretetet az ember szívébe. Hogyan bocsáthat meg egymásnak két ember, mert akarva-akaratlan vétkezünk a házasságban is egymás ellen. Miért könnyebb megbocsátania annak, aki naponta az Isten bocsánatából él, és így tovább.
Nem tartottam házasságápolási előadást, de a kérdésekre igyekeztem válaszolni. Jó volt érezni, hogy nem én rángattam elő a témát, meg nem én gyűjtöttem nagy bátorságot, hogy miután ilyen tiszteletlenül beszéltek a nőkről, majd elmondom, hogyan kell arról gondolkozni. Megkérdeztek, akkor viszont készen volt valamiféle válasz. Nem sablonokat kell mondanunk, de készeknek kell lennünk kérdésekre válaszolni. Ezt a készséget kéri rajtunk számon Isten, amiről az 1Péter 3,15-16. rész szólt. Legyetek készek megfelelni.
Jó lenne, hogy egyetlen hívő se érezze kényszernek, kötelességnek a bizonyságtételt, amit teljesíteni kell. Az egy nagy lehetőség. És ha Isten felkínálja a lehetőséget, elhozza az alkalmat, akkor legyek készen számot adni a bennem levő reménységről. Ne szégyelljem Krisztust és az evangéliumot. Legyek bizonyos abban, hogy amit az ige alapján mondani fogok, az igaz, akkor is, ha akárhogyan fogadják.
A harmadik pontosan erről szól: hogyan. Mit jelent az: jól beszéljünk Jézus Krisztusról?
Van itt egy mondat, amit nehéz lefordítani magyarra, és amit, ha az Újszövetség eredeti görög szövegét olvassa az ember, akkor elgyönyörködik abban, hogy milyen szépen van az megfogalmazva. Ez pedig ez a mondat: „Beszédetek legyen mindig kedves…” Minden szó külön hangsúlyos, és nem véletlen, hogy éppen az szerepel ott a Bibliában. A beszédnek a kifejezésére sok szava van a görögnek. Az a szó, ami itt szerepel, majdnem mindig Isten beszédére, Isten igéjére vonatkozik. Ez pedig a logosz szó. A ti logoszotok…
Amikor a János evangéliuma elején olvassuk, hogy „Az ige testté lett és lakozott közöttünk”, ott a logosz szó van. Vagy amikor még előbb, az első versekben minden mondatban előfordul ez a szó: „Kezdetben volt az ige és az ige Istennél volt és Isten volt az ige” — itt mindenütt a logosz szó van. Ez tartalmi kérdés. Ezzel arra hívja fel Pál a gyülekezet figyelmét, hogy amit ti mondotok, az ne akármilyen beszéd legyen, hanem ige legyen. Valóban Istentől elkért mondanivaló. Mindig újra merjetek alázatosan imádkozni azért, hogy „nyissa meg előttetek az ige ajtaját, hogy szólhassátok a Krisztus titkát”, ami előttetek is titok volt addig, hogy valóban Isten szólhasson rajtatok keresztül. Ez tartalmi feltétel.
Mit jelent, hogy legyen kedves? Ez még érdekesebb, ahogy ott görögül van, mert az a szó szerepel, hogy kegyelem, karisz. Ennek van egy melléknévi változata, ami valóban azt is jelenti, hogy kedves, kellemes. Itt azonban a főnév, kegyelem, szerepel. Sőt egy -ban, -ben elől​járóval. A ti beszédetek legyen mindig kegyelemben. Ez magyarul nem érthető, de a görög nyelvnek a szellemiségét ismerve, ezt pontosan lefordítva, azt jelenti: kegyelembe ágyazva. A kegyelem lelkületével mond​játok el mindig a kívülállóknak azt, amit mondanotok kell. Tehát soha nem ítélkezve, nem megvetően, kioktatóan. Nem valamiféle úgynevezett hívő gőggel, hanem az Isten kegyelmes lelkületével. Azzal a kegyelemmel, amiből ti is kaptatok, amiből éltek. Ezzel a megértő szeretettel közeledjetek mindenkihez, és akkor lesz igazán ereje annak, amit mondotok. A kegyelmet hirdessétek — kedvesen. A ti beszédetek legyen mindig logosz. Nem emberi bölcsesség hitető beszéde — ahogy az 1Kor. 2. részben írja az apostol —, hanem Istentől elkért ige.
Ráadásul azt mondja: mindig. Beszédetek legyen mindig kedves és sóval fűszerezett. Miért fontos, hogy mindig?
Azért, mert nem mindig kedvesen fogadják. Sőt, sokszor már a kérdést sem kedvesen teszik fel. Éppen az elmúlt hetekben, ezeken a csen​desheteken bőven volt részem ebben. Vannak kötekedő, provokáló emberek, akik kellemetlenkedni akarnak azzal, hogy látszólagos érdeklődést mutatva feltesznek nehéz kérdéseket. Na, erre mit mond az ürge? És kárörömmel lesi, hogy nem fog rá tudni mondani semmit. Mert ha ezt fe​leli, azért rossz, ha azt mondja, azért rossz. Emlékezzünk arra, hogy Jézusnak hányszor tettek fel kiagyalt, gonosz kérdéseket. Ő mindegyikre válaszolt. Egyszer volt kivétel, hogy visszakérdezett, és mivel az Ő kér​désére nem tudtak válaszolni, azt mondta: akkor én sem mondom meg, milyen hatalommal cselekszem. Ott annyira nyilvánvaló volt a képmutatás, hogy ott ezt le akarta leplezni. Egyébként a legkötekedőbb kérdésre is szeretettel válaszolt. Itt erre hívja fel a figyelmünket a bizonyságtevéssel kapcsolatban Isten igéje. Akkor is ezzel az irgalmas lelkülettel.
Nem könnyű ez, de az az Isten, aki megadja a szánkba a mondanivalót, megadja a szívünkbe ezt a szeretetet is, hogy így fogunk tudni, ha kell, egyoldalúan is kedvesek maradni, és a lesz a mi beszédünk valóban kedves, még sóval is fűszerezett, ami azt jelenti ízes, szellemes, hogy mindenkinek helyesen tudjunk megfelelni.
Azért olvastam fel az elején a Cselekedetek Könyve 8. részéből azt a történetet, mert az jól szemlélteti, hogyan gyakorolta ezt például Fülöp diakónus, akinek Isten Lelke azt mondta, hogy a Jeruzsálemből a Gázába vezető elhagyott úton megy egy szekér (a hintó túlzás, mert gondoljunk azért a tömör fakerekű régi szekerekre), azon ül egy előkelőség, az etióp pénzügyminiszter, és olvassa Ézsaiás prófétát. Menjél oda és mondj neki valamit. Mit? Azt majd ott megmondom neked. Isten így vezeti az övéit.
Fülöp nem okoskodott, ment. És kiderült, hogy ez a pénzügyminiszter lelkileg igényes ember volt. A maga sokistent-imádó, bálványt tiszte​lő világában hallott Izráel láthatatlan Istenéről, aki állítólag teremtette az egész világot, aki nemcsak a földnek, hanem a mennynek is ura, aki kihozta az Ő népét a rabszolgaságból, áthozta a Vörös-tengeren — fantasztikus. Ki ez az Isten? Az ő isteneik nem tudnak ilyeneket tenni. Egyáltalán az ő isteneik semmit nem cselekednek. Vállalta ezt a rendkívül fárasz​tó, kényelmetlen, hosszú utat, több mint ezer kilométer oda, aztán vissza.
Nem tudjuk, mit csinált Jeruzsálemben, azt tudjuk, hogy a jeruzsálemi iratterjesztésben vásárolt egy Ézsaiás tekercset. Ez vagyont érhetett akkor, és azonnal olvasni kezdte ott a rázós szekéren. Éppen az 53. résznél volt, amikor Fülöp odament. Fülöp megkérdezi: ez nehéz könyv, amit olvasol, világos minden részlete? Megörül a komornyik. Dehogy világos, meg tudod magyarázni? És elkezdi azon a mondaton, ahol elakadt. Hirdeti neki Jézust.
Fülöp nem úgy segít ezen a komornyikon, mint ahogy a múltkor hallottam egy „modern”, inkább azt mondanám modernkedő bizonyságtételt kezdődni, hogy: Figyelj, haver! Magas ez neked, úgye nem érted? Majd elmagyarázom. — Ez a rossz bizonyságtétel, és az a jó, ahogy Fülöp kezdi. Azt mondja: ez nehéz könyv, minden részletét érted, vagy segíthetek? Ez kinyitja a másik szívét, és azt mondja: segíts, éppen elakadtam. És ott kezdi el, ahol elakadt a másik, de megérkezik Jézushoz. Nem mindjárt azzal kezdi, hogy te öreg, tudod-e, hogy Jézus érted is meghalt? Ki az a Jézus? Miért halt meg? Hogy jövök bele a képbe? Ki ez egyáltalán, aki megszólít engem? Ez ilyen reakciókat vált ki. De ha valaki azzal kezdi, amivel a másik éppen küszködik, de megérkezik Jézushoz, ez a jókor és jól elmondott bizonyságtétel.
Persze van olyan is, hogy nincs idő hosszan kifejteni, hanem egy világos csattanós kérdésre egy világos csattanós mondat a válasz. A filippi börtönőr azt kérdezi Páltól: „mit cselekedjem, hogy üdvözüljek?” Pál azt mondja: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz.” Nem spekulál Pál, jaj, ha most hallja először Jézus nevét, azt sem tudja, ki Ő. Most magyarázzuk meg? Nem magyarázunk semmit. Világos kérdésre világos választ. Ha majd nem érti, akkor megkérdezi, és akkor az újabb kérdésre újabb válasz.
Sokféle formája van annak, hogy jókor és jól. Csak az a fontos, hogy mind a három együtt legyen: jót — Istentől elkért igét, jókor — az elkészített alkalommal, jól — vagyis az irgalmas, szerető, mentő, megértő lelkülettel mondjuk másoknak.
A Kolosséi levélnek az érdemi része ezzel fejeződik be. Ha Isten segít minket, két hét múlva a befejező szakaszt tanulmányozzuk majd, ahol a köszöntések vannak. Az sem üres szöveg, annak is sok gazdag üzenete lesz.
Érdemes most visszatekintenünk nagy vonalakban, hogy az első két fejezetben Pál felragyogtatja Krisztus páratlan nagyságát. A harmadik fejezetben arról szól, hogyan lehet levetkőznie a hívőnek a maga romlott természetét és felöltöznie Krisztust. A negyedik fejezetben ezeket a praktikus tanácsokat és utasításokat olvastuk: hogyan beszéljen a hívő Istenhez, hogyan imádkozzunk, s hogyan beszéljen a hívő Istenről, mégpedig a kívülállókra különös tekintettel, vagyis adjuk tovább azt, amit mi is úgy kaptunk.
A Tesszalonikai levél első fejezetében olyan szépen alliterál magyarul ez a kifejezés, hogy tőletek terjedt tovább az evangélium. Lényegében erről van itt szó. Akik már kaptátok és megmentett titeket az evangéliummal Jézus, adjátok tovább. Tőletek terjedjen tovább. Jót, jókor és jól mondjátok. Legyen bennetek ez a készség, hogy bármikor, bárkinek szívesen elmondom, hogy mit hiszek, miért hiszek, és szeretettel ajánlom neki is azt az utat, ami az életre vezet.
Egy ilyen általános mozgósítással fejeződik be tehát a Kolosséi levélnek ez a szakasza. Nos, aki hívő, talpra! Nyissa ki a száját, és azt mondja, amit ott kell, akkor szólaljon meg, amikor Isten elkészíti az alkalmat, és mindenképpen ezzel a lelkülettel mondja, amire a kegyelem jellemző.

A Kolosséba írt levél 4. részét tanulmányozzuk. Láttuk, hogy előbb az apostol ebben a részben arról ír a gyülekezetnek, hogyan imádkozzanak: kitartóan, éberen és soksok hálával.
A legutóbbi alkalommal pedig arról olvastunk, hogy egyebek között miért is imádkozzanak. „Imádkozzatok egyúttal értünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, amely miatt most fogoly is vagyok, hogy világossá tegyem azt úgy, ahogyan beszélnem kell.”
Kibontottuk ezt a mondatot legutóbb, és láttuk, hogy az a nagy örömhír van benne, hogy Isten beszélő Isten, nem olyan, mint a néma bálványok. Az Ő szavával teremtette a világmindenséget, és az Ő szavával, igéjével teremti újjá a mi bűntől tönkretett életünket. Ezt a teremtő erejű igét az Ő küldöttjeinek a szájába adja. Jeremiásnak szó szerint ezt ígérte: „Íme az én igéimet adom a te szádba.”
Ezt azonban valóban mindig Ő adja, tehát el kell kérnie az igehirdetőnek is, meg az Istenről bizonyságot tevő hívő embernek is. Isten igéje olyan, mint egy gazdag kincsesház, de ennek a kulcsa a gazdánál, Őnála van, és újra és újra el kell kérnünk azt a mondanivalót, amit közvetítenünk kell azoknak, akikhez Isten küld. Ezért kéri itt az apostol is, akinek pedig nagy igehirdetői gyakorlata volt, hogy könyörögjetek érettem, hogy nyissa meg előttem az Úr az ige ajtaját és szólhassam a Krisztus titkát, hogy amit mondok az valóban Istentől származó ige legyen, helyén mondott ige, erővel teli ige.
Erre gondol ő akkor is, amikor a korinthusi gyülekezetnek ezt írta: „A mi prédikálásunk ne emberi bölcsesség hitető beszéde legyen, hanem Léleknek és erőnek megmutatása.” Emberi bölcsességet, olykor inkább bölcselkedést sokan tudnak mondani, de az nem ige. Annak a nyomán nem fakad új élet. Élet csak életből támad, és élő beszéd, élő ige csak az, ami Isten szájából származik. Ezt adja Ő mindazoknak, akik benne hisznek és készek neki engedelmeskedni úgy, hogy másoknak is vallást tesznek Őróla. Ezt kell elkérnünk újra és újra, és erre kéri Pál a gyülekezetet: imádkozzatok, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját.
Én is ezért imádkoztam, amikor a mai igehirdetésre kezdtem készülni, és eközben jutott eszembe, hogy hiszen ez a vasárnap egészen közel van ahhoz a naphoz, amelyen Isten elszólította közülünk Joó Sándort, a gyülekezet első lelkipásztorát. Régebben hagyománnyá lett, hogy az ő halálához legközelebb eső vasárnapon egy olyan igehirdetés hangzott itt el, amit ő mondott el valamikor erről a szószékről.
Kíváncsi voltam, vajon prédikált-e ő a Kolosséi levélről. Legnagyobb meglepetésemre az első kötetben, amit kinyitottam, látom, van egy ilyen igehirdetés, aminek az alapigéje Kolossé 4,6. Az a vers, ami most következik nekünk. Ezért engedjétek meg, hogy visszatérjünk ehhez a régi hagyományhoz, és hadd hangozzék el most az az igehirdetés, amit 38 évvel ezelőtt, halála előtt 4 évvel mondott ő el itt a gyülekezetben, és aminek minden mondata ma is időszerű.
Arról szól ez az igehirdetés, hogy nemcsak az imádságunknak, tehát az Istenhez való beszédünknek, nemcsak a bizonyságtételünknek, tehát az Istenről való beszédünknek, hanem egyáltalán a beszédünknek, minden szavunknak igaznak, tisztának, építőnek kell lennie. A beszéd felelősségéről szól ő itt világosan, Isten igéjének a szellemében.
Hallgassuk most meg ezt az igehirdetést és épüljünk általa. Ennek tehát ez az alapigéje: „Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni.”

* * *

„Rövid ez az ige, de rávilágít az emberi beszéd misztikumára. Mert valóban misztikus dolog a beszéd. Ebben fejeződik ki a gondolat, a gondolat pedig maga az ember! Legbensőbb lényünk a beszédünkben látszik meg, akkor is, ha hazudunk, akkor is, ha hallgatunk. Próbáljuk meg hát az ige fényében bepillantani ebbe a különös titokba, a beszédünk világába.
Mindnyájan naponta sokat beszélünk és a legtöbben sok emberrel beszélünk. Isten igéje arra figyelmeztet most minket, hogy a hívő embernek a beszédén is érződjék meg valami abból a lelkiségből, amit az Istennel való kapcsolata jelent a számára. Így mondja ezt Isten igéje: „Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett!” Hogy mi az a kedves és sóval fűszerezett beszéd, talán jobban előtűnik, ha ennek az ellenkezőjében, vagyis a kellemetlen és sótlan, ízetlen beszéd sötét hátterében vizsgáljuk meg.
Egyszer egy mókás fiatalember különös módon tréfálta meg a társait. Titokban elrejtett a szobában egy magnót akkor, amikor éppen sok vendéget vártak a lakásba. Megindult a vendégek között a társalgás és az emberek nem sejtették, hogy minden szót felvett a magnetofon.
Az egyik egy új kalapról regélt, amit most vett a belvárosban, a másik kicsit öntelten mesélte a nyaralása élményeit, majd egy sikamlós viccen nevetett az egész társaság, azután terítékre került egy közös ismerős, persze aki nem volt jelen, s a jelenlevők csámcsogva tárgyalták annak a távollevőnek a szomorú családi zűrzavarát. Néha pedig összevissza beszéltek, keresztbe ide-oda, és monoton zajjá olvadt össze a szavak zűrzavara. S ez került rá a magnóra.
Mielőtt a vendégek elmentek, a fiú elővette a készüléket és leforgatta a felvételt, úgy hogy mindaz az üres csevegés, semmitmondó beszélgetés újra hallhatóvá lett mindenki számára. Akkor derült ki, hogy egy ilyen estén milyen kevés értelmes, tartalmas szó esett az emberek között, és milyen jelentéktelen, értelmetlen üres fecsegés adta ki a beszélgetés nagy részét.
Félelmetes dolog lenne egy magnószalagról visszahallgatnunk mindazt a semmitmondó, összevissza beszédet, üres blablát, locsogást, ami például egy bridgepar​tin vagy ebédlőasztalnál, vagy egy presszóban, vagy villamoson, vagy akár egy hivatali szoba csendjében elhangzik. Elképednénk, hogy mennyi felesleges semmiséggel tudjuk traktálni egymást. Ennek a csodálatos Isten ajándékának, ennek a legemberibb képességnek, amit a beszéd jelent, van egy ilyen rettenetes lehetősége is, hogy úgy tudunk beszélni, hogy nem mondunk semmit! És sokszor úgy beszélünk, hogy nem mondunk semmit.
Az igazán örvendetes dolog, hogy „édes anyanyelvünk” megvédésére, tisztogatására sok erőfeszítést fejtenek ki hozzáértő emberek. Ez helyes. Szükség van rá. De mindez csak nyelvi csiszolgatás, a külsőt igazítja. Mai igénkben azonban a beszéd tartalmáról van szó. A tartalmatlan beszéd, az üres szóáradat semmiképpen sem kedves és sóval fűszerezett!
De még csak nem is az a legnagyobb baj, hogy üres, tartalmatlan valakinek a beszéde. Sokkal nagyobb baj és veszedelem az, ha olyan tartalma van, ami árt. Mert hogy mit lehet ártani a beszéddel, azt alig-alig lehet felmérni.
Egyszer egy békétlen szívű asszony ment a lelkigondozójához, aki egy hegyoldalon lakott. Kint a virágoskertben beszélgettek. Mondd meg nekem, kérte az asszony, miért nem szeretnek engem az emberek? A lelkigondozó ismerte az asszonyt, annak áskálódó, kellemetlen természetét és éles nyelvét. Felvett egy elhervadt virágot a földről. Az elnyílt virág koronája helyén már csak kis fehér szárnyas magvak ültek. Fújjál rá — mondta az asszonynak. Az asszony ráfújt és a könnyű kis magvak szétrepültek a levegőben, majd lassan lehullottak a földre. Most légy szíves, szedd össze ezeket a magvakat. — Nem tudom — válaszolta az asszony. Már nem látszanak, és ki tudja, hova hullottak? Igen — mondta a lelkigondozó —, ki tudja hova hullottak. Azokat a szavakat éppen így nem tudod összeszedni, amiket szétszórtál az emberek között. Ott fekszenek, ahova hullottak, és kikelnek majd, éppen úgy, mint ezek a magocskák. Az asszony értette, miről van szó és hallgatott.
Fogd meg ezt a követ és hajítsd el — mondta neki a férfi. Az asszony zavartan megtette. Lehetett hallani, amint a kő zörögve gurul lefelé a domboldalon, nekicsapódik más köveknek és lehuppan a földre. Most hozd vissza. — Ezt nem tudom — mondta az asszony —, hol találnám meg azt a követ a sok törmelék között? Nos, éppen így nem tudod visszahozni valakinek a reménységét sem, amit a te szennyes szavaiddal tönkretettél.
Törd le ezt a hajtás innen a fenyőről — parancsolta a férfi. Az asszony most már gépiesen engedelmeskedett. — Most tedd vissza rá megint, ahogy volt. — De ez már igazán képtelenség! — tört ki az asszony. Igen — mondta a férfi —, ez képtelenség! Ugyanígy nem tudod visszaadni valakinek a sarjadó hitét, a másokban való bizalmát, amit a te botránkoztató, bomlasztó szavaiddal eltörtél.
Hetek múltán újra eljött az asszony.— Megpróbáltam jóvátenni a károkat, amiket okoztam — mondta —, de nem sikerült. Elmentem az egyik szomszédasszonyhoz, aki az én szavaim miatt veszítette el a bizalmát a férjében. Elmondtam neki, hogy az nem úgy volt, ahogy én akkor mondtam. Elmondtam a valóságot, ami igaz a férjéről. Megpróbáltam megmagyarázni, de már késő volt. Már nem tudott bízni a férjében az én múltkori beszédem miatt.
Azután eszembe jutott egy fiatal leány, aki ragyogott a boldogságtól. Tele volt reménységgel, és én felvilágosítottam őt, hogy ez hogyan van a valóságban. És amit ő olyan szépnek tart, az micsoda. És utána szinte hirtelen megöregedett. Olyan lett, mint egy fiatal fenyő hajtások nélkül. Valamit összetörtem benne a szavaimmal.
Az utóbbi hetekben megpróbáltam körbejárni és keresgélni azokat a magokat, amiket kifújtam abból a virágból. Csak néhányat találtam már. Hiszen az ember nem emlékezhet mindenre, amit egy életen át mondott.
Nem folytatom tovább a történetet. Ki-ki pótolja ki a saját emlékeiből.
Jakab apostolnak szomorú tapasztalatai lehettek, amikor a nyelvről azt írja, hogy a nyelv tűz, a gonoszságnak összessége. Megszeplősíti az egész testet, lángba borítja életünk folyását, fékezhetetlen gonosz, halálos méreggel van tele. Micsoda titokzatos hatalma van egyetlen kimondott szónak! Sőt, még egy ki nem mondott szónak is. Mert nemcsak egy kimondott szó bánthat, hanem sokszor egy ki nem mondott szó is nagyon-nagyon tud fájni. Egy elmaradt köszönöm, egy visszatartott bocsánatkérés, egy elhallgatott elismerő, dicsérő, megértő szó. Egyetlen szóval, egy kimondott, vagy ki nem mondott szóval fel lehet borítani, vagy helyre lehet állítani két ember között a békességet. Egyetlen szóval szét lehet törni, vagy szorosabbra lehet fűzni egy barátságot. El lehet mélyíteni, vagy át lehet hidalni egy tátongó szakadékot. Meg lehet nyugtatni, vagy fel lehet zaklatni egy szívet. Gátat lehet vetni egy indulatnak. Meg lehet vigasztalni, vagy kétségbe lehet ejteni egy ember lelkét. El lehet indítani, vagy le lehet állítani egy pletykaáradatot. Egyetlen szóval, egy kimondott, vagy ki nem mondott szóval halálos sebet lehet ütni, vagy halálos sebet lehet bekötözni egy lelken. Egyetlen szó pokollá tudja tenni az otthont. Egyetlen szó csak, és egy ember a lelke mélyéig megbántva — vagy megvigasztalva távozik. Egyetlen szó, és tisztátalan indulatok heve terjeng a levegőben.
Egyszer egy kisdiákon az iskolában rajta maradt ez a gúnynév: töpörtyű. Valaki meggondolatlanul így nevezte, azután a társai állandósították. Ez a szó az egész életében nyomott hagyott a lelkében és végül öngyilkosságba kergette. A búcsúlevelében, amit hátrahagyott, csak ennyi állt: Egy töpörtyűnek nem érdemes élnie. Milyen igaz, amit Jakab apostol ír: „csekély tűz milyen nagy erdőt felgyújt!” És ez a kicsi tűz ott parázslik mindnyájunk nyelve alatt. Így ég, így emésztődik a családunk, a környezetünk, a világ abban a tűzben, amit szavainkkal gyújtunk. Pedig lehetne ez másképp is. Isten nem erre adta a nyelvünket és a beszédet.
Nos hát, ez az a sötét háttér, amiből jobban kiviláglik ennek az igének az értelme: „A ti beszédetek legyen mindig kedves, sóval fűszerezett!” Nyilván nem arra gondol az apostol ezeknél a szavaknál, hogy otthon az asztalnál, látogatóban, munkahelyen mindig csak komoly dolgokról beszéljünk, vagy akár mindig csak Istenről beszélgessünk. Nem arról van szó, hogy soha nem szabad egy jó tréfát, adomát elmondani. Hanem arról van szó, hogy az egymással való társalgásunk soha ne fajuljon üres locsogássá, és különösen soha ne legyen káros, bántó, ártalmas tűzgyújtogatássá, hanem próbáljunk meg az egymással való beszélgetés közben is, amit úton, vonaton, autóban, otthon folytatunk, közel maradni Istenhez. Próbáljunk meg az emberekkel úgy beszélni, hogy mondjunk is valamit. Valami olyat, aminek értelme van, amiből a másik erőt meríthet, megvidámodik, reménysége lesz. Tudjunk mondani mindig valami szépet és jót. És mindig igazat.
Utána néztem ennek a szónak: ez a kedves, kellemes azt is jelenti: megnyerő, vonzó, szívderítő, bátorító, de ugyanakkor nem édeskés, ezért sóval fűszerezett, vagyis ízes, érdekes, hasznos és tartalmas. Tehát az a szándék van mögötte, hogy használni akarok vele. Jót akarok tenni a másiknak. Gazdagabbá akarom tenni azzal, hogy mondok neki valamit.
Talán itt már látjuk, hogy ez mennyire lelkület kérdése. Mert nagyon igaz az, ami így van megírva a Bibliában: a szív teljességéből szól a száj. Amikor az Úr Jézus ezt mondta, ezzel azt fejezte ki, hogy amivel tele van a szívünk, az jön ki a szánkon. A beszédünkben tehát a szívünk valódi állapota tükröződik. Akit például ki lehet hozni a béketűrésből, és úgy fel lehet bosszantani, hogy keserű, haragos vagy trágár szavak törnek ki belőle, ez annak a jele, hogy a szívében keserűség, harag és trágárság van, csak lehet, hogy ezt ügyesen álcázta, mint kultúrember jó mélyre lenyom​ta, de felszínre kerül egy váratlan pillanatban. Hiszen csak az törhet elő a szánkon, ami a szívünkben van. Ha egy mézzel teli üveget ütök-verek, megsértek, összetörök, abból akkor is csak méz fog kifolyni, mert méz van benne.
Jézus, amikor a legmélyebben megalázták, imádkozott gyalázóiért. Belőle is azt verte ki a bántás, ami benne volt: imádságot. Nem mentség tehát a gonosz indulatokkal teli beszédre az, hogy felbosszantottak, vérig sértettek, hirtelen elveszítettem az önuralmamat. A szó nem a nyelvünkön születik, hanem mélyebben, a szívünkben.
Amikor Jakab apostol a nyelv bűneiről beszél, az emberi lélek romlottságát és bűnös voltát írja le. Tehát a megoldás nem az, hogy igyekszünk — legalább is olykor — választékosan, kedvesen, ízesen beszélni. Vagy mielőtt egy indulatos szót kimondanánk, elszámolunk háromig, vagy tízig. Ez ostobaság! Ez csak plasztika. Egyet​len megoldás van: a belsőnek az újjáteremtése. Az a lelki újjászületés, amiről Jézus beszél. Újjászületés az igazság beszéde, az Isten igaz igéje által.
Mert van egy másik tűz is, ami lángba borítja a nyelvet, nemcsak a gyehenna tüze. Ez a másik tűz: a Szentlélek lángja. Isten is beszél, és az Ő szava teremtés, megváltás. Az Ő szava maga Jézus Krisztus. Aki számára Isten Szentlelke ezt a szót élővé teszi, aki Istennek a Jézus halálában és feltámadásában kifejezett szavát komolyan veszi és befogadja, és erre egész élete hálás odaadásával felel, az a Lélek tüze által újjá lett, annak a Szentlélek új szót ad az ajkára. Egyfelől az Isten iránti boldog hálaadás szavát, másfelől pedig a szeretet szavát az emberekhez. Elnémul a romlott szívből fakadó démoni nyelv, és megszólal az újjáteremtett szívből áradó angyali nyelv.
A te nyelved most melyiket beszéli? Ki használja a nyelvedet? Vedd az ajkadra Isten szavát, és azt add tovább. Az egész környezeted, családod, az egész világ vágyakozik a tiszta, örömet, békességet hirdető igaz beszéd után. A beszédünkben is megjelenő, a nyelvünket is uraló élő Jézus Krisztus után.”

* * *
Két igével hadd tegyem még nyomatékosabbá azt, ami itt elhangzott.
Jézus mondja: „De mondom nektek, hogy minden haszontalan szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján: mert szavaid alapján mentenek fel, és szavaid alapján marasztalnak el téged.” (Mt 12,36-37).
Nem tréfadolog az a magnó, amiről az igehirdetésben szó volt. Jézus szavai szerint egy mennyei magnó rögzíti a beszédünket, és minden haszontalan szavunkért számot kell adnunk az ítélet napján, ha csak ezekre a haszontalan szavakra bocsánatot nem kértünk és bocsánatot nem kaptunk.
A másik ige, amiben pozitív programot ad nekünk Pál apostol, így hangzik: „Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.” (Ef 4,29)
Semmiféle, egyáltalán semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szánkon, csak ami hasznos, ami szükséges, ami építi azt, akinek mondjunk, hogy így áldásul legyen a hallgatóknak.
Isten Szentlelke bátorítson minket, hogy jusson a mai napból egy kis idő becsületes önvizsgálatra. Isten előtti csendben vizsgáljuk meg, hogy nem jellemző-e ránk is a sok semmitmondó beszéd. Nem volt-e jellemző sokszor az ártó beszéd akár úgy, hogy akaratlanul ártottunk, akár úgy, hogy nagyon is jól tudtuk, mi lesz a következménye annak, amit most mondunk. Vajon nem hiányzik-e az életünkből az Istent dicsőítő beszéd és az Istenről másoknak hitelesen bizonyságot tevő beszéd?
Törekedjünk arra, hogy az utóbbi legyen a jellemző!

A múlt vasárnapi igénk arról szólt, hogyan imádkozzunk. Láttuk, hogy van az imádkozásnak olyan sajátos, kemény, férfias változata, amit a Biblia tusakodásnak, olykor küzdésnek nevez, és amit csak kitartóan, éberen és nagy-nagy hálaadással lehet eredményesen végezni.
Pál apostol erre bátorította a kolosséi hívőket: ”Az imádkozásban legyetek kitartóak, legyetek éberek: ne szűnjetek meg hálát adni.” Fontos, hogy minden imádkozó hívő életében legyen helye ennek a tusakodó imádságnak, mert kiváltság az, hogy ezt végezhetjük, hiszen Isten ezáltal vonja bele gyermekeit az Ő világot kormányzó munkájába, s eközben is formálja, edzi a hitünket. Egy-egy emberért, fontos ügyekért, azért a közösségért, aminek a tagjai vagyunk Isten akaratából, tanuljunk meg kitartóan, éberen és hálaadással imádkozni.
Ha ez a múltkori ige az imádság módjáról szólt, akkor ennek a folytatása, mai alapigénk, az imádság tartalmára nézve mond valamit: „Imádkozzatok egyúttal értünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, amely miatt most fogoly is vagyok, hogy világossá tegyem azt, ahogyan nékem beszélnem kell.”
Különös kérése ez Pál apostolnak. Ő a maga személyét soha nem tolta előre, mindig háttérben maradt. Itt sem ő tolakodik, hanem az ügyet helyezi a kolosséi hívők szívére. Az evangélium ügyét, az igehirdetés életmentő, fontos szolgálatát teszi számukra fontossá, és figyelmezteti őket, hogy rajtuk is múlik, hogy milyen világosan és milyen erővel hirdetik majd a többiek Isten igéjét.
Három egymásból következő igazságot említ itt. Azt mondja, hogy neki Isten igéjét kell hirdetni, mert ezzel bízta meg őt Jézus Krisztus. Ez azonban nincs az ő birtokában, ez titok előtte is. A Krisztus titkát (misztériumát) kell hirdetnie. Hogyan tudja akkor mégis hirdetni? Úgy, hogy könyörög ő is, de vegye komolyan a gyülekezet is, hogy könyörögjön azért, hogy Isten nyissa meg ezt a titkot újra és újra előtte, hogy azt hirdesse, ami Isten igéje, hogy maga Isten szólalhasson meg általa, és így végezhesse el az ő munkáját. Szinte szó szerint ugyanezt kéri az efézusi gyülekezetektől is: „Minden imádságotokban és könyörgéstekben imádkozzatok mindig a Lélek által, és legyetek éberek, teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentekért, énértem is, hogy adassék nékem az ige, ha szóra nyitom a számat, hogy bátran ismertessem meg az evangélium titkát, amelynek követe vagyok itt a bilincsben is, hogy legyen bátorságom azt úgy hirdetni, ahogyan kell.” (Ef 6,18-20).
Itt is arról vall, hogy az evangélium, amit neki hirdetnie kell, titok, azt Isten adhatja az ő szájába. Ő kész kinyitni a száját, de imádkozzanak azért, hogy igét adjon bele Isten, és azt mondjon, és legyen bátorsága vállalni — mert sokszor népszerűtlen Isten igéjét hirdetni —, hogy úgy hirdesse azt ott a börtönben is, ahogyan kell, ahogyan az ő megbízója, Jézus, jónak látja.
Most hadd fogalmazzak így: ezt a nagy Pál kéri a gyülekezettől. Az a Pál, aki évek óta rengeteg prédikációt mondott, és nyilván nem akármilyet. Akinek már rutinja van, aki sok tapasztalatot szerzett az igehirdetés során, aki betéve ismerte az akkori Bibliát, az Ószövetséget, aki tudta, hogy mi az az evangélium, amit hirdetnie kell, és mégis azt mondja: ez nem így van.
Itt nem a rutin, nem a tapasztalat, nem a jó sváda dönti el, hogy valaki milyen igehirdető. Itt nem arról van szó, hogy kinek milyen beszélőkéje van, hogy könnyen fogalmaz-e, hogy elég nagy-e a szókincse, elég alapos-e a műveltsége, hogy ügyes fordulatokkal le tudja-e kötni a hallgatók figyelmét, vagy erőteljes érvekkel meg tudja-e győzni őket arról, amiről beszél. Ezek mind fontos szempontok minden emberi beszédnél, de az igehirdetés, az eredetét és tartalmát tekintve nem emberi beszéd. Mert az Isten beszéde az emberekhez.
Persze, hogy valakin keresztül, egy emberi eszközön keresztül, de az az illető nem a magáét mondja. Ha a magáét mondja, akkor nem igét hirdet. Ha igét akar hirdetni, akkor azt neki el kell kérnie, meg kell kapnia attól az Istentől, aki minden igének a forrása. És ez minden igehirdető előtt titok. Ezt újra és újra el kell kérni alázatos imádságban.
Nincs a birtokunkban az, amit hirdetnünk kell. Ezért kéri a gyülekezetet, hogy imádkozzatok velem együtt, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát. Beszélni akárki tud valamiről, csakhogy van, aki tudja, mit beszél, és van, aki beszél, amit tud. Nekünk tudnunk kell, hogy mit beszélünk. Nekünk Istentől kapott igét lehet és kell mondanunk. Olyan igét, amiről azt olvastuk az Ézsaiás 55-ben, hogy Isten szájából származik, mert csak ennek van ereje, csak ezzel formálja át Isten az emberek életét.
Nekünk nem Istenről kell beszélnünk, hanem Isten üzenetét kell közvetítenünk. Az igazi hirdetés nem személyes produkció, hanem felelős fordítás, tolmácsolása annak, amit Isten kijelentett az igehirdetőnek. Ezért életkérdés az, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát.
Nos, ezt a három egymásból következő fontos bibliai igazságot nézzük meg egy kicsit közelebbről: Mit jelent ez, hogy Isten az Ő igéjével munkálkodik, de ez az ige nincs a birtokunkban, és mégis ezt kell hirdetni, de úgy leszünk erre képesek, hogy Ő megnyitja előttünk az ige ajtaját?
1. A Szentírás erről gyakran szól, hogy Isten munkaeszköze az Ő beszéde. Amit Isten végre akar hajtani, azt kimondja, s amit Ő kimondott, az megtörténik. Nála ez egybeesik. A teremtés így ment végbe. Ezt mondta Isten: „legyen világosság, és lett világosság.” Az újjáteremtést is így végzi el Isten (nem idézem a sok bibliai helyet). Ő gyújt világosságot a szívünkben az Ő igéje által.
Akik már megtapasztaltuk, milyen az, Jézus Krisztusban új életet kapni, mindnyájan el tudnánk mondani, hogy amikor ott meg ott, ekkor meg ekkor hallgattam az igehirdetést, akkor ez meg az történt bennem. Akkor vagy utána, vagy annak nyomán, vagy sok igehirdetés eredményeképpen, de Isten mindnyájunk életében az Ő beszédével kezdte el a munkáját, és ezzel is folytatja. Isten munkaeszköze az Ő igéje.
Ezért olvastam fel az Ézsaiás 55-ből azt, amit maga a mindenható Isten mond az Ő beszédéről, hogy mint ahogy az eső felülről lefelé esik, és nem megy oda vissza, hanem itt termékennyé teszi a földet, így lesz az én beszédem, amely számból kijön, nem tér hozzám üresen, hanem elvégzi azt a munkát, amit általa el akartam végezni. Isten az Ő igéjével munkálkodik.
Ezért írja Jakab apostol a levél címzettjeinek, hogy szelíden fogadjátok be az igét, mert az mentheti meg a ti életeteket. Isten igéje életmentő hatalom.
Az a nagy csoda, hogy ezt az igét Isten ilyen magunkfajta, egyszerű emberek szájába adja. Amikor elhívja prófétának Jeremiást, ez a fiatalember megrémül és elkezd alkudozni: Uram, nincs itt valami tévedés? Én fiatal is vagyok, meg soha ilyet nem csináltam, én nem tudok beszélni. — Isten nem ilyen stílusban válaszol, mint ahogy én folytatom, de ez csendül ki a szavaiból: Ez a szerencse, hogy nem tudsz beszélni. Mit képzelsz, hogy neked kell ott mondanod valamit? „Az én igéimet adom a te szádba” és azt és csak azt kell mondanod, amit én a szádba adok. És itt teljesen mindegy, hogy ki hány éves, meg milyen művelt, ha Isten a szájába az Ő igéjét adja, azáltal az ige által maga Isten fog munkálkodni.
Amikor Ezékielt utánaküldi Isten a fogságba hurcolt népnek, neki sem azt mondja, hogy mondj valamit nekik és vigasztald meg őket, hanem így olvassuk szó szerint: „Ha igét hallasz tőlem, akkor mondjad nekik.” És ha nem hallasz, akkor hallgass.
Isten maga végzi az ige által az Ő munkáját, ezért nagy felelősség igehirdetőnek lenni. Főfoglalkozásban is, meg úgy is, ahogy erről majd legközelebb lesz szó, mert arról szól a Kolosséi levél folytatása, hogy Isten ezt a kiváltságot minden egyes hívőnek adta. Ezt a lehetőséget minden hívő átélheti, hogy kap igét Istentől, és igével tud másokat vigasztalni, bátorítani, inteni, — mindig azt tenni, amit Isten akar. Nagy felelősség ez, és ehelyett nem szabad a magunkét mondani.
2. A második, amit megtudunk, amit olvastunk is az Ézsaiás 55-ben, hogy amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak Isten gondolatai a mi gondolatainknál. Tehát én, ember, nem érem fel ésszel az Isten magasságos gondolatait. Rászorulok arra, hogy újra és újra — mint egy transzformátor által — redukálja az én szintemre az Ő magasfeszültségű gondolatait. A Biblia ennek a könyve: Isten gondolatai — számunkra is érthető formában. De még ebből sem érthetjük meg igazán és azonnal mindegyiket, mert itt is rászorulunk arra, hogy nyissa ki előttünk az ige ajtaját, hogy aztán értsük és szóljuk a Krisztus titkát.
Itt megint ezt a fogalmazást mondom: még a nagy Mózes is rászorult erre, pedig milyen művelt ember volt ő, és mennyi tapasztalatot gyűjtött össze. Hogy dobogott a szíve Istenért, és tele volt hittel, és mégis azt olvassuk róla, hogy Mózes „élő igéket vett a mi Urunktól, és azokat adta a mi atyáinknak.” (ApCsel 7,38).
Nem úgy volt, hogy akármiről tud prédikálni, és elmondja, amit kell. Neki azt kell elmondani, amit most az Úr üzen az Ő népének, és ezt neki is el kellett kérnie. De ez élő ige volt, és életet támasztott. Mert élet csak életből támad. Amit Isten ad az övéinek, abban élet van. Élő igéket vett, és azokat adta tovább.
Ha valaki ezzel az alázattal van ott Isten előtt, hogy Uram, előttem is titok, amit hirdetnem kell, de te megígérted, hogy kijelented a titkot és adsz a számba igét. Alázatosan kérem ezt, az az ember valóban igét fog hirdetni. Akkor viszont nem kell csodálkozni azon, ha valaki úgy megy haza a templomból, hogy útközben azt mondja: nem fogom megtenni, amit elterveztem, mert Isten most leállított engem. Isten? Igen, mert az igehirdetésen keresztül az Isten szava érkezett el a szívéhez. Mert az igehirdetésben hangzó emberi szó úgy érkezett meg a szívéhez, mint Isten teremtő beszéde, és ez visszatartotta valami bűntől.
Így lehetséges az, hogy egy istentiszteleten jelenlevő száz ember, nyolcvan vagy akár százféle üzenetet értsen meg ugyanabból az igéből és igehirdetésből, ha az valóban igehirdetés és az Istentől kapott üzenet. Mert akkor maga Isten munkálkodik azon keresztül. Csak így lehet megérteni azt is, hogy az igehirdetőt is hogy találja el sokszor egy-egy igehirdetés, és Isten megszólítja őt is, mert én is az igehallgató gyülekezet egy tagja vagyok. Időben előbb megtudom, hogy mit üzen Isten nekünk, mert előbb kezdek imádkozni, könyörögni, tusakodni, de ugyanúgy kötelező rám nézve is, mint bárkire a testvérek közül, ha nem a saját gondolataimat mondom. Ha az én fennkölt vagy lapos gondolataimmal fárasztom a gyülekezetet, akkor azt kell mondani: most hallgassátok meg az én gondolataimat, de ez nem igehirdetés. Ha úgy kezdődik: Így szól az Úr, vagy figyeljünk mindnyájan Isten igéjére, akkor ebben én is benne vagyok. Én is figyelek, és szeretnék mindig az első lenni, aki engedelmeskedem annak, amit általam mond Isten a gyülekezetnek. Ezt ennyire komolyan szabad vennünk, mert ez ennyire így történik.
3. Ezért kéri itt az apostol a gyülekezetet, hogy imádkozzatok velem együtt azért, hogy az Úr nyissa meg előttünk az ige ajtaját, és szólhassuk a Krisztus titkát. Mert neki nem akármit kell mondania, hanem azt, amit Isten üzen azon az igén keresztül akkor, annak a gyülekezetnek. Lehet, hogy egy másik alkalommal Isten máshova teszi a hangsúlyt, és ott másra van szükség. Ezért tehát el kell kérni a mindenkori mondanivalót.
Az apostol ezt egyáltalán nem restelli, sőt gyakran emlegeti, hogy ő sáfár. Az 1Kor 4,1-et sokszor szoktuk idézni: „Úgy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit, és az Isten titkainak a sáfárait.
A sáfár olyan vagyonkezelő volt, akinek magának a legtöbbször semmije sem volt, hanem a gazdától kapott értékeket, hogy a gazda utasítása szerint azokkal sáfárkodjék, gazdálkodjék. Utána el kellett számolnia. Az igehirdető sáfár. A kincstár kulcsa a gazda kezében van. Titok az ige. A Krisztus titkát kell hirdetni. Az Isten titkainak a sáfárai vagyunk — mondja az apostol. De ő nem végleg zárta el előlünk, hanem ez tart alázatban minket: Nincs birtokunkban az, ami az Övé, amivel Ő munkálkodni akar, de reánk bízza. Újra és újra. Mindig annyit, amennyire szükség van. Aztán mihelyt végeztünk, megyünk megint könyörögni, hogy adjál igét, amikor kinyitom a számat, és te munkálkodj általam. E nélkül az alázat nélkül nincs igazi igehirdetés.
Egyébként különös az, amit az Újszövetség arról mond, hogy Isten mi-mindent nyit ki. Egyszer végignéztem ezt a görög szót az Újszövetségben, hol fordul elő. Majdnem mindig Isten az alanya annak, ha valamit ki kell nyitni. Ilyeneket olvasunk — csak két igét említek most — a Lukács evangéliuma legvégén, az emmausi tanítványok története után olvassuk: „Az Úr megnyitotta az értelmüket, hogy értsék az Írásokat.” (Lk 24,45).
Sokszor elgondoltam, milyen csodálatos bibliaóra lehetett az, kilométereken keresztül Jézussal gyalogolni, és hallgatni, hogy Ő magyarázza az Őreá vonatkozó igéket, — és mégsem értették egészen. Gerjedezett a szívük, megsejtettek valamit, hogy ez nagyon igaz lehet, ez nekünk is fontos. De meg kellett nyitni az értelmüket. És amikor megnyitotta az értelmüket, rácsodálkoztak arra, hogy hiszen ennek az igének minden szava igaz. Ez az életünkre nézve is igaz. Mert Isten nemcsak az ige ajtaját nyitja meg az igehirdetők előtt, hanem az igehallgatók szívét is a hirdetett ige előtt.
Pál apostol és munkatársai Filippiben prédikálnak. Először hangzik Európa földjén a Krisztusról szóló evangélium. Egy folyó mellett néhány asszony hallgatja őket. Az egyikről azt olvassuk, hogy „az Úr megnyitotta Lidia szívét, hogy figyeljen mindarra, amit Pál mondott.” A többiek is ugyanazt hallották. De akkor ott ennek az egynek a szívét nyitotta meg. Ez is Isten munkája. Ő nyitja meg előttünk az igét, Ő nyitja meg az értelmünket az ige előtt, Ő nyitja meg a szívünket az ige előtt, mert Ő nyitotta meg előttünk végtelen kegyelméből újra a vele való közösségnek, a mennyországnak a kapuját. Ez mind a Szentlélek csodája.
Ilyen ereje van Isten beszédének. Ez az isteni beszéd szólalhat meg az igazi igehirdetésben, és ezzel a nagy tisztelettel és nyitottsággal kell azt nekünk mindig hallgatnunk. Ezzel a reménységgel mondhatjuk másoknak Isten igaz igéjét, hogy azáltal maga Isten fog munkálkodni az életükben.
Azt szeretném még röviden elmondani, hogyan történik ez a gyakorlatban.
Többször meg szokták kérdezni, hogyan születik egy igehirdetés. Úgy voltam vele eddig, hogy erről nem érdemes sokat beszélni, mert ez nem segíti elő a lelki növekedésünket. Most azonban erről szól alapigénk, akkor hadd derüljön az ki, hogyan alakult például a múlt vasárnapi, meg ez a mai igehirdetés ennek a fényében.
A múlt vasárnapra készülve megnéztem, meddig jutottunk a Kolosséi levélben. A 4. rész első verse volt az utolsó. Akkor a másodiktól következik. Minden bibliamagyarázó két szakaszra osztja a negyedik részt. Az elején ír az apostol az imádságról, és utána hosszan a köszöntéseket írja le. Két nagy szakasz, tehát két vasárnapra való anyagunk még van.
Aztán elkezdtem olvasni a második verset, ami múlt vasárnapi alapigénk volt, és már ott elakadtam. „Az imádkozásban legyetek kitartóak, éberek, ne szűnjetek meg hálát adni.” Milyen görög szavak fordulnak itt elő? Megnéztem az eredeti szöveget. Szépen, alaposan utánajártam, hogy ebben az összefüggésben melyik kifejezés mit jelent, és kezdett kibontakozni hogy Pál itt az imádságról valami fontosat mond. Még nem volt világos, milyen fontosat, valami fontosat. De az imádságról olyan sokszor beszélünk, vigyáznom kell, hogy semmi közhelyet ne mondjak. Aztán, ahogy tovább mentem a mai igére, úgy láttam, hogy itt másról van szó. Először beszél az imádság módjáról, utána az imádság tartalmáról, azt követően meg arról, hogyan kell beszélnünk — most már nem Istennel az imádságban — hanem az emberekkel, főleg azokkal, akik még nem a gyülekezet tagjai. Erről beszél a következő versekben. Ez három különböző dolog, ezt nem lehet összevonni. Akkor maradjunk az imádságnál.
Közben állandóan imádkozik a készülő igehirdető. Uram, sok mindent lehet most mondani. Ki lehet ragadni egy szót, de mi ennek a mostani üzenete? Mit akarsz nekünk most mondani?
Aztán ahogy a tanulmányok folytatódnak, ez lassan tisztázódik. Egyszer csak eszembe jutott: tényleg, mit is mond a Biblia erről a fajta imádságról? Itt Epafrászról mondja, hogy „köszönt titeket Epafrász, aki közületek való, Krisztus szolgája, aki mindenkor küzd értetek imádságaiban.” Micsoda? Küzd imádságaiban? Az imádság küzdelem, van ilyen formája is? Hol beszél még erről a Szentírás?
Kezdtem kikeresni ezeket a helyeket, így jutottam el Mózeshez. Talán emlékszünk a múlt vasárnapi példára. Még annál is többet jelentett számomra, hogy az Úr Jézus is sokszor küzdött imádságban nemcsak a Gecsemáné-kertben, a főpapi ima is küzdelem azokért, akik majd valamikor Őbenne hisznek. Nicsak: Epafrász könyörög, küzd egy gyülekezetért, Mózes küzdött a népéért imádságban, Jézus küzdött már akkor az egyházért, a benne hívőkért, meg akik a mi szavunkra hisznek majd benne. Új fényben kezdett ragyogni az imádság. Van küzdő imádság is, és találva éreztem magamat. Gyakorolom ezt?
Volt időszak, amikor tudatosan és sok áldással gyakoroltam. Most ebben meglanyhultam. Akkor ebben meg kell újulni. Így kezd Isten munkálkodni először is az igehirdető életében. És így körvonalazódott azután a múlt vasárnapi központi gondolat, meg ez a három jellemzője az imádságnak, ami itt van. De a többi elmaradt. Így maradt meg a mai alapigénk mára, és szinte már a múltkor kialakult, hogy mi ennek a központi gondolata, aztán így folytatjuk majd, ha Isten éltet minket néhány hét múlva azzal, hogyan kell beszélnünk Jézusról azoknak, akik még nem hallottak róla.
Így vonja be Pál apostol a gyülekezetet az igehirdetés szolgálatába, mert az nem magánvállalkozás. Itt nem én akarom produkálni magamat. Isten őrizzen meg mindnyájunkat ettől. Itt mindnyájan az Isten színe előtt állunk, hogy meghallgassuk azt, amit Ő üzen nekünk — ahogy Kornéliuszék mondták Péter apostolnak. És való igaz, hogy az, aki hirdeti, és hallja itt az igét, adja néki a szívét — ez a célja az igehirdetésnek. Pál, aki most távol van Kolossétól és börtönben van, tudatosítja a kolosséi hívőkkel, hogy az igehirdetés szolgálata közös feladatuk. Ezért könyörögjetek, hogy én is helyén mondott igét szóljak itt a börtönben. Úgy szóljak, ahogy szólnom kell. Adjon az Isten igét a számba, amikor megszólalok. Nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát. Ez közös vállalkozás, mindannyiunk felelőssége.
Nem kérdezem, hogy szoktatok-e imádkozni az igehirdetőkért, de Isten azt mondja nekünk: mostantól kezdve ez mindannyiunk szép és nagy feladata. Nálunk az alakult ki, hogy mindegyikünk, akik itt igét hirdetünk, pénteken szoktunk készülni. Egy egész nap kell is arra, hogy az ember elkészüljön. Szombaton itt olyan sok szolgálat van, hogy akkorra nem szabad halasztani. Pénteken éjfélig el kell készülni a vasárnapi igehirdetéssel. Szombaton lehet még tanulni, lehet kihúzni belőle, ami felesleges, de azt megfogalmazva, leírva péntek estig el kell készíteni.
Jó lenne tudni mostantól kezdve, hogy péntekenként közösen készülünk. Teljesen mindegy, hogy ki prédikál vasárnap, de az nem mindegy, hogy kinyitotta-e Isten előtte az ige ajtaját, és a Krisztus titkát úgy fogja-e hirdetni, hogy világosan és bátran mondja, ahogyan néki szólnia kell.
Neszmélyen elkezdődtek a csendeshetek. Ha Isten segít minket, szeptemberig hétről hétre egy-egy csoport kis gyerek, nagy gyerek, kamasz, ifjú, férfi, asszony, idős testvérünk lesz ott heti váltásban. Kinek fontos az, hogy ott erővel és hatalommal szóljon az ige és megváltozott élettel jöjjenek haza sokan? Ez az ige ezt a feladatot ma mindnyájunkra ráterheli. Ez közös feladatunk, hogy ott erővel és hatalommal szóljon Isten igéje.
Nem tudják a testvérek, hogy minden vasárnap 14, ha este is van istentisztelet, mint ma is, 15 igeszolgálat hangzik el gyülekezetünkben. Ebben benne van az a néhány kórházi, öregotthoni és börtönben elhangzó igehirdetés is, ami vasárnaponként szintén a mi feladatunk. Ne csak az legyen fontos, hogy amelyiken ott vagyunk, kapjunk Istentől igét, hanem a többi is legyen fontos! Hogy a picikéktől kezdve a nagyot halló idősekig az öregotthonban mindenkinek eljusson az értelméig, a szívéig is Isten igéje, és formálja általa az életét, hogy Istent dicsőítő életre jussunk el. Ez nekünk közös felelősségünk és feladatunk. És közös örömünk lesz az, amikor majd láthatjuk, hallhatjuk, hogy Isten ma is valóban hatalmasan munkálkodik az Ő igéje által.
Isten igéjének kell hangoznia; ez az igehirdetők előtt is titok; éppen ezért tegyük mi is ezt: imádkozzatok, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát.

Tizenötödik alkalommal tanulmányozzuk már Pál apostolnak Ko​losséba küldött levelét, és hamarosan a végéhez érünk. Eddig többnyire bátorítást olvastunk. Az apostol bátorította a gyülekezet nehéz helyzetben élő tagjait, hogy maradjanak meg Krisztusban, és álljanak ellen a közéjük beférkőzött tévtanítóknak. Erősítette a hitüket; és az utolsó néhány alkalommal láttuk, hogy szépen sorra vette legfontosabb emberi kapcsolatainkat, és arra tanította őket, hogyan állhatnak helyt mint Krisztus tanítványai a házasságban, a családban, a rabszolgák és szabadok közti kapcsolat is hogyan alakulhat így.
A levél vége felé rátér azokra a kérdésekre, amikben közösek: közös a levél küldője és címzettjei, ami jellemzi és jellemeznie kell mind a kolosséi hívőket, mind az apostolt és munkatársait.
Ma ebben az egyetlen mondatban arról szól, hogyan beszéljenek Istennel, hogyan imádkozzanak. Ha Isten éltet minket, a jövő vasárnap majd azt halljuk miért imádkozzanak. Utána pedig arról szól egy kicsit részletesebben, hogy egymással hogyan beszéljenek. Különösen azokkal, akik még nem tagjai a gyülekezetnek, akik még nem ismerik Jézus Krisztust.
Ma tehát arra nézve mond három konkrét tanácsot, hogyan imádkozzanak a hívők.
Azért, hogy lássuk, hogyan gondolkozik az utca embere az imádságról, hadd idézzek két vélekedést.
Az egyik: Mi az imádság? Válasz: Ráérő öregasszonyok ártatlan időtöltése. Érdemes lenne ezt elemezni. Tömör megfogalmazás. Kik szoktak imádkozni? Kiknek való? Ráérő öregasszonyoknak, ha már nincs mit csinálni. Ha értelmesebb, hasznosabb dolgot nem tudunk tenni, akkor el lehet kezdeni imádkozni. Ez ártalmatlan foglalkozás. Se nem árt, se nem használ. Mivel nem árt, hadd csinálják, addig sem tölti az időt valami rosszal. Nem azt mondják: addig sem töltik haszontalanul, hanem addig sem csinálnak rosszat, amíg imádkoznak.
A másik: Mi az imádság? A vallásos ember illúziója végszükség esetén. Amikor a süllyedő hajó kapitánya azt mondja: itt már csak az imádság segít, de nem kezd el imádkozni, mert ő maga sem hiszi, hogy az imádság segít. A vallásos ember illúziója, aminek nincs valóságalapja, de ringatja magát egy ilyen elképzelésben, és végszükség esetén lép működésbe az imádság, egyébként anélkül is megvagyunk, nincs rá szükség. Itt már csak az imádság segít — de nem kezdünk el imádkozni, mert nem hisszük, hogy valóban segít.
Nos, nem elemezgetem tovább ezt a két rendkívül téves, hozzá nem értő vélekedést. Pál apostol egészen mást mond az imádságról és annak a jelentőségéről. Mivel ő a Szentlélek kijelentése által írta, amit írt, nekünk ezt kell komolyan vennünk, mert ez az igaz.
Mit ír ő az imádságról?
Először is úgy ír róla, mint ami egészen természetesen hozzátartozik a hívő életéhez. A kolosséiakat nem bíztatja arra, hogy imádkozzanak, mint ahogy senkit nem kell biztatni arra, hogy légy szíves lélegezni, mert amint a lélegzés hozzátartozik az élő ember minden percéhez, úgy az imádság hozzátartozik a hívő minden napjához, egész életéhez, egészen természetesen. Nincs szó ebben a levélben arról, hogy tessék imádkozni, mert az fontos. Vagy számon kérni, hogy ugye nem felejtetek el imádkozni. Nem felejtünk el lélegezni, amíg élünk, s ha annak valami akadálya van, akkor mindent elkövetünk, hogy levegőhöz jussunk. Ugyanígy tartozik hozzá az élő hitű keresztyén életéhez az imádság. Itt az apostol csak néhány megjegyzést mond az imádság módjához és tartalmához.
Egyébként ő magáról is úgy ír mindjárt a levél elején, ha még emlékszünk rá, mint akinek természetesen hozzátartozik a mindennapjához, sőt álmatlan éjszakákon minden éjszakájához a szüntelen való imádság. Ezzel kezdi a levelet: „Hálát adunk mindenkor Istennek, a mi Urunk Jézus Krisz​tus Atyjának, amikor értetek imádkozunk, mivel hallottunk a Krisztus Jézusba vetett hitetekről (…) Ezért tehát, attól a naptól fogva, amelyen ezt meghallottuk, szüntelenül imádkozunk és könyörgünk értetek, hogy tökéletesen ismerjétek meg az Isten akaratát minden lelki bölcsesség és belátás révén…”(1,3, 9)
Neki is természetes, hogy szüntelenül imádkozik a gyülekezet tagjaiért. Mégpedig egészen konkrét és fontos ajándékokat kér a számukra: „hogy élhessetek az Úrhoz méltóan, teljes mértékben az Ő tetszésére és teremjetek gyümölcsöt minden fajta jócselekedettel, és növekedjetek az Isten ismeretében. Erősödjetek meg minden erővel az Ő dicsőségének nagysága szerint a teljes állhatatosságra és az örömmel viselt hosszútűrésre.” (1,10-11)
Minden szónál meg kellene állni. A hívő élet legfontosabb áldásaiért könyörög az apostol, mégpedig le meri írni ezt, és higgyük el, nem hazudik: szüntelenül könyörög ezért.
Az első kérdés: így hozzátartozik-e a komoly, tartalmas, konkrét imádság az életünkhöz? Úgy, mint a lélegzés. Imádsággal ébredünk, imádsággal alszunk el. Jártunkban-keltünkben is tartjuk a kapcsolatot a mi megváltó Urunkkal. Hogy mindig van neki mondanivalónk. Hogy mindig meg tudunk köszönni valamit. Hogy vannak emberek és ügyek, amelyek szívügyünkké váltak, és ezeket hordozzuk előtte. Minden nagyítás és tódítás nélkül: szüntelenül.
Keveseket jellemez ez. Ezt mint nagy lehetőséget csillantja fel előttünk most ez az ige. A hívő életben el lehet jutni ide, hogy ilyen szoros és állandó kapcsolatunk lesz a mi megváltó Urunkkal. Ezek után mondja el, hogyan imádkozzanak. Azt írja: állhatatosan, éberen és soksok hálaadással.
1. Miért írja, hogy állhatatosan, kitartóan? Azért, mert szükségünk van erre a biztatásra. Mert lusták vagyunk, szétszórtak vagyunk, kényelem​szeretőek, feledékenyek, nehézkesek, fáradékonyak, és ezért újra és újra meg kell újulnunk a folyamatos, kitartó, állhatatos imádságban. Azért is szükség van erre a bátorításra, mert igen sokan az imádságot nem egyfajta folyamatosan végzett munkának tekintik, hanem csak alkalmi manőverezésnek, ahogy idéztem az illetőt, végszükség esetén. Ha nagy baj van, akkor felkapjuk hirtelen még ezt az eszközt is, hátha segít rajtunk.
Márpedig a Szentírás azt tanítja, hogy az imádság munka is. Sok minden más is: a mi mennyei Atyánkkal való gyermeki beszélgetés, meg a szívünk kiöntése, de munka is. Mégpedig olyan munka, amit a hívő csak folyamatosan, megszakítás nélkül, komolyan, odaszántan, koncentráltan, meg-megújuló erővel tud helyesen végezni. Hadd mondjak rá egy ószövetségi meg egy újszövetségi példát.
A pusztában vándorló népet váratlanul megtámadták az amálekiek. Többen voltak és korszerű fegyvereik voltak. Reménytelen volt velük szem​beszállni. Józsué ennek ellenére összekapja a fegyverfogható férfiakat, mert mégis csak meg kell védeniük magukat. Az azonban hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy olyan nagy a túlerő, hogy nem bírnak velük. Akkor az idős Mózes felmászott egy közeli domb tetejére, s az akkori szokás szerint a kezeit feltartotta és elkezdett imádkozni. Egyszer csak megzavarodott az amálekiek tábora. Senki sem értette, miért, futásnak eredtek. Jó​zsuénak sem kellett több, üldözni kezdték őket.
Igen ám, de próbáljuk ki, meddig tudjuk fenntartani a kezünket. Én kipróbáltam. Mózes sem bírta sokáig. Lassan lehanyatlottak a kezei, abbahagyta az imádságot. Erre az emálekiek megfordultak és ők kezdték üldözni Józsuét. És akkor látta Mózes is: ez nem tréfadolog. Szólt a testvérének, Áronnak meg a jó barátjának, Húrnak, hogy tartsák már a kezeit, mert ő nem bírja. Azok tartották, Mózes meg imádkozott, és a végén győzött Izráel kicsi serege.
Dolgozott ott lenn a völgyben a fegyver is, de dolgozott fenn a hegyen Mózes fegyvere, az imádság is. A lenti győzelem a fenn hangzó imádságtól függött. És ez nem mesebeszéd. Nemcsak ez az egy példa van erre. Talán a magunk személyes életéből is tudnánk mondani példákat. Az imádságnak van olyan formája is, amikor a hívő imádkozó mint munkát végzi azt. Úgy, hogy bele lehet fáradni, de győzelem a vége.
Az újszövetségi példa meg itt van a Kolosséi levélben, majd olvasni fogjuk hamarosan. Ennek a fejezetnek a vége felé ír valami gyönyörűt az egyik munkatársáról Pál. „Köszönt titeket Epafrász, aki közületek való, Krisztus Jézus szolgája, aki mindenkor küzd értetek imádságaiban, hogy tökéletesen, teljes bizonyossággal, állhatatosan maradjatok mindabban, ami az Isten akarata.” (Kol 4,12)
Epafrász kolosséi volt. Meglátogatta Pált a börtönben, tőle küldi vissza most ezt a levelet a gyülekezetnek. Pál hallotta őt ott imádkozni, és csodálkozva hallotta, hogy Epafrász Pál kedvéért utazott oda, vállalta a nagy útnak minden veszélyét és fáradságát, de a szíve tele van az otthoni gyülekezet örömeivel, gondjaival, embereivel, jövőjével, sorsával, és naponta hosszan, odaadóan könyörög Istenhez az otthoniakért. Pál úgy gondolja, hogy nem árt, ha ezt tudja a küzdő, szenvedő gyülekezet is: Van egy tagjuk, aki itt a messzeségben is állhatatosan küzd érettük, hogy megmaradjanak, hogy győzedelmeskedjenek, hogy védelmet kapjanak…
Van ilyen imádság, hogy állhatatosan küzdeni. Nem azért, hogy az elképzeléseimet valósítsa meg Isten, hanem azért, amiket itt olvastunk, hogy adjon gazdagon lelki áldásokat azoknak, akikért küzdünk. Hogy az Ő ígéretei valósuljanak meg. Hogy az Ő dicsősége felragyogjon minél többek előtt. Hogy megismerjék azok, akik valamennyire már ismerik, még jobban, — akik még egyáltalán nem ismerik, valamennyire, hogy ki az élő, a valóban uralkodó, hatalmas, és minket szerető Isten. És ezért küzd imádságában.
Nem furcsa ez? De nem ugyanezt tette mi megváltó Urunk, Jézus Krisztus is a Gecsemáné-kertben? Vagy azon az éjszakán, amelyikről azt olvassuk, hogy a tanítványokat elküldi aludni, Ő meg felmegy egy hegyre és az éjszakát az Istennel való imádságban tölti. A Gecsemáné-kertben úgy küzdött, hogy beleizzadt — ezt olvassuk a Lukács evangéliumában.
Van az imádságnak olyan formája is, hogy elbeszélgetünk a mi mennyei Atyánkkal, de van ilyen is, hogy küzdünk, tusakodunk, harcolunk valami jóért, másokért, Isten akaratának a megvalósulásáért. Van ilyen férfias, kemény, munkaformája is az imádságnak. Ismerős-e ez nekünk? Sok lelki szegénységnek az az oka, hogy kevés hívő ismeri és gyakorolja az imádságnak ezt a formáját, amelyik elsősorban Isten ígéreteire épít, mert éppen az ilyen imádságra nézve vannak Istennek csodálatosan nagy ígéretei.
Ezért írja tehát az apostol, hogy az imádkozásban legyetek kitartóak, állhatatosak — és itt erre a harcias, küzdő, tusakodó imádságra gondol, abban kell kitartónak lenni.
2. A másik, amit mond: legyetek éberek. Őrködjetek, virrasszatok. A vigíliáról van itt szó. Amíg más alszik, amíg ez a világ szunyókál vagy mulatozik, addig Isten népe maradjon józan és legyen éber. Legyen bármikor megszólítható, bármikor mozgósítható, küldhető. Legyen a szó jó értelmében állandó riadókészültségben, hogy az ő főparancsnoka, az Úr Jézus Krisztus arra használhassa, amire akarja. Legyen a tekintete állandóan Istenre irányítva. Soha egy pillanatra se vegye le a tekintetét Istenről. Maradjon állandó kapcsolatban vele.
A karácsonyi történetnek vagy egy olyan nagyon mély értelmű szimbolikája is, hogy vajon miért azok a megvetett pásztorok értesültek először a Megváltó földre jöttéről? Mert azt olvassuk róluk (és a Szentírásban egyetlen szó sem áll feleslegesen), hogy ők, miközben a világ aludt, virrasztottak éjszaka a nyájuk mellett. Aki éjszaka is virraszt, aki ébren van, az megszólítható. Az csodákat lát, az kijelentést kap. Olyan is van, hogy Isten felébreszt valakit. A kis Sámuelt felébresztette, és úgy kapott kijelentést.
Ennek az éberségnek nagy jelentősége van a Bibliában. Annál inkább, mert észre kell vennünk, hogy ezen a világon, különösen napjainkban, nagy altatás folyik. Nagy bódítás, szédítés és altatás. A média minden eszközt bevet azért, hogy elaltassa a népet, és a nép elaltatható, mert sokkal kényelmesebb szunyókálni, vagy félálomban, delíriumban semmi alkotást nem végezni, mint összeszedetten, céltudatosan, áldozatok árán is dolgozni. Ingyen osztogatják ezen a világon a különböző szellemi drogokat, csak ne kérdezzünk, ne gondolkozzunk, összefüggéseket ne keressünk, az út végén lévő cél után ne érdeklődjünk, a pillanatnak éljünk, illetve aludjunk. Ezért írja itt az apostol: legyetek éberek!
Isten népe nem hagyja magát elaltatni. Isten népe éberen vigyáz, gyakorolja a vigíliát, mint az öt okos szűz Jézus példázatában, és várja a vőlegényt. Kész az újabb feladat teljesítésére. Kész az újabb és újabb isteni kijelentés fogadására, Isten parancsainak a megvalósítására, az Ő ígéreteinek a valóra válását várja.
Ismerek egy édesapát, aki a gyerekeiért pici koruk óta szüntelenül imádkozik. Azóta már felnőttek, és kialakult egy különös rend az életében, hogy melyikért, mikor könyörög. Az egyik a munkája miatt későn jár haza. Amikor az édesapjuk lefekszik, őt viszi oda részletesen Isten elé. A másik a munkája miatt hajnalban kel és megy el otthonról. Őérte hajnalban imádkozik. Van egy gyereke, aki a föld túlsó felére szakadt, ott akkor van nappal, amikor itt éjszaka, álmatlan éjszakáin azért a gyerekéért imádkozik. Szüntelen, kitartóan és éberen. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem alszik, de megvan az imádságnak a rendje, és az, hogy melyikért, mikor és hogyan.
3. A harmadik, amit említ itt az apostol: ne szűnjetek meg hálát adni. Ez egyébként másutt is bibliai parancs. A 103. zsoltár 2. versét gyakran szoktuk idézni: „Áldjad én lelkem az Urat, és el ne felejtsd, mennyi jót tett veled.” Merthogy könnyen elfelejtjük, mennyi jót tett velünk, és ez isteni parancs, hogy ne felejtsük el.
A Filippi levélben, a másik börtönből írt levelében Pál apostol azt írja: „hálaadással tárjátok fel a kívánságaitokat Istennek.” Nem elég a kívánságaimat elsorolni? Nem, hanem az előző ajándékokért adjak hálát, és úgy soroljam el a kívánságaimat.
Miért tartja ilyen fontosnak a hálaadást? Azért, mert — mint ahogy ezt már sokszor említettük — a hála azt jelenti, hogy az ajándékokról feltekintek az ajándékozóra. A hála az ajándékozóval hoz közvetlen kapcsolatba. A hála Istenhez visz közel, és átélem, hogy az ajándékozó mérhetetlenül több, mint ajándékainak összessége. Nekem végül is nem erre meg arra az ajándékra van leginkább szükségem, hanem Arra, akitől eddig is már sokat kaptam, és aki ezután is — remélem —, hogy megadja azt, amire szükségem van. A hála Istennel visz személyes kapcsolatba, és ami ugyanilyen fontos, teljesebb Isten-ismeretre segít.
Ha el tudom sorolni hálás szívvel, hogy mit tett Ő eddig velem, mit adott nekem, és nemcsak nekem, hanem egyáltalán mit cselekedett Ő a világ kezdetétől fogva, sőt már azt megelőzően is, akkor kibomlik egyre jobban az Isten teljességében megismerhetetlen gazdasága az imádkozó előtt, egyre inkább látja, hogy kihez imádkozik, és így egyre jobban meg lesz győződve arról, hogy érdemes imádkozni.
Mert ezt kérdezik sokan és joggal, hogy mi értelme van annak, hogy ti imádkoztok? Mivel nem látják, hogy mi értelme van, mert nem ismerik azt, akihez imádkozunk, ezért mondanak ilyen butaságokat, hogy ráérő öregasszonyok ártalmatlan időtöltése. Meg a vallásos ember illúziója végszükség esetén. De mihelyt megismeri valaki azt, akihez imádkozunk, egyre inkább látja, hogy van értelme, és mi az értelme. Egyre szívesebben tölt időt ezzel az Istennel. Egyre több mondanivalója lesz neki, sőt eljut oda, hogy már nem is ő beszél, hanem ott áll az Isten előtt nyitott szívvel, nyitott értelemmel, és az imádság csendjében maga Isten szólal meg, és kap kijelentést, bátorítást, ajándékot az imádkozó hívő.
Azért fontos a hálaadás, mert eközben tudatosodik bennünk, hogy milyen hatalmas a mi Urunk. Hogy Ő az egyedül valóságos, igaz Isten. Hogy Ő teremtette ezt az egész világot. Hogy Ő uralkodik ma is ténylegesen minden felett. A természetben, a történelemben, az egyes emberek életében. Hogy az Övé minden hatalom, ahogy Jézus tanított erre a Mi Atyánkban minket. És akik hatalmat gyakorolnak ezen a világon, tőle kapták egy időre, és neki kell elszámolniuk. Nem ezektől kell nekünk rettegnünk, és nem tőlük függ a sorsunk, hanem attól, aki felettük áll, mert Ő mindenki felett és mindenek felett áll.
Amikor a zsoltáros szeretné valahogy érzékeltetni, hogy milyen hatalmas a mi Istenünk, akihez imádkozunk, ilyeneket mond: a hegyeken lépdel, és Ő parancsol a felhőknek, hogy ide menjenek, oda menjenek, adjanak, ne adjanak esőt, és próbálja természeti képekkel érzékeltetni. Azután a 46. zsoltár, amit éppen ma tanultunk, történelmi képekkel, hogy a népek hőbörögnek, csörgetik a fegyvereiket, de az Úr parancsol nekik, és Ő töri ketté a fegyvert a kezükben, ha akarja. Vagy Ő viszi győzelemre őket a túlerővel szemben is. Mindenható és hatalmas Isten Ő. Ez a hatalmas Isten kimondhatatlanul szeret minket. Róla mondta Jézus: az utolsó kis verébre is gondja van, és mennyivel drágábbak vagytok ti a verebeknél.
S akkor elkezdünk aggodalmaskodni, és kétségbe vonni azt, hogy Ő tud segíteni egy helyzetben, vagy akar segíteni rajtunk? Aki bővölködik a hálaadásban és nem felejti el Isten tetteit és ajándékait, az tudja, hogy kihez imádkozik. Az látja az Ő hatalmát, az komolyan veszi és a zsoltárossal együtt mondja: Uram, az égig ér a te hűséged, és a felhőkig a te irgalmad. Az bizonyos abban, hogy Isten gazdag a kegyelemben és bővölködik a megbocsátásban. És az bizonyos abban, hogy Ő nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen a gonosz útjáról és éljen.
Isten hatalmas és Isten végtelenül szeret minket. Isten ajándékozni akar. „Aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna vele együtt mindent minekünk.” (Róm 8,32).
Vele együtt mindent nekünk akar ajándékozni. És akkor kételkedem abban, hogy esetleg meghallgat, és talán megadja, amire okvetlenül szükségem van? Már el van készítve nála annál sokkal több az én számomra. És a kellő időben meg fogja adni. Előre megköszönhetem, hogy amire szükségem lesz ekkor meg akkor, meg fogja adni. Ezért fontos megtanulni hálát adni.
A hálaadást kispóroljuk sokszor az imádságainkból. Feleslegesnek tartjuk, meg elfelejtjük, hogy mennyi jót tett velünk. Mindig csak a kéréseinket soroljuk. Nem véletlenül hangsúlyozza ezt itt az apostol. Aki ismeri Istent, aki tudja, hogy kihez imádkozik, annak könnyű lesz kitartóan imádkozni. Az éber fog maradni a nagy altatások közepette is, és annak ömlik a szívéből a hála, és nem szűnik meg hálákat adni — ahogy itt olvastuk.
Van tehát az imádságnak ilyen munka formája is, amikor férfias, kemény belső feltételekhez kötött munka az imádság. Ezért nem mindenki tud így imádkozni. De aki tud, annak az imádsága történelmet formálhat — ezt olvassuk a Bibliában —, és egy ország sorsa fordulhat meg azon, hogy vannak-e ilyen imádkozók. Hadd mondjak erre éppen a mai napon egy példát.
Egyszer Isten már elhatározta, hogy az Ő népének újra és újra ismétlődő bálványimádása és hitetlensége miatt megítéli a népet. És akkor Mózes szinte oda vetette magát Isten elé, és elkezdett életre-halálra küzdve, tusakodva imádkozni. Először hálát adott Istennek az Ő irgalmáért: Uram, úgy ismertünk meg téged, aki irgalmas és könyörülő vagy, és nem bűneink szerint cselekszel velünk. Most szeretnénk újra a te irgalmadat látni.
Aztán emlékezteti Istent az ígéreteire: Megígérted, hogy népedet beviszed arra a földre, meg Ámbrahámnak, Izsáknak mi-mindent ígértél. És akkor előhozza az érveit, ami mind amellett szólnak, hogy nem lehet az ő népét most megítélni. Uram, a te dicsőséged forog kockán. Mit szólnának a pogányok? Azt mondanák: nem tudtad bevinni a népet az ígéret földjére, és azért pusztítod el őket a pusztában. Ilyet ne tegyél, Uram.
Majdnem megmosolyogtató, ahogy Mózes érvel, de aki érzi azt a szent komolyságot mögötte, az belerendül. Pedig Isten azt mondta, hogy téged megtartalak, csak a népet pusztítom el. Mózes mondhatta volna: így van rendjén. A nép vétkezett, én nem vétkeztem. De nem így áll oda az Úr elé, hanem harcol, küzd és tusakodik, és Isten visszavonja az ítéletet. Nem pusztul el a nép.
Ezt a nagy eseményt fogalmazza meg később a 106. zsoltár így: „Az Úr elhatározta, hogy elpusztítja őket, de az Ő választottja, Mózes, eléje állott a résre, és elfordította pusztító haragját.” (23. v.)
Eléje állott a résre. Ez a kép többször előfordul az Ószövetségben, és azt érti rajta, hogy az Isten szövetsége olyan a nép körül, mint egy erős várfal. Ezen belül biztonságban van. De ha istentelenkedik, bálványokat tisztel, vagy hitetlen, akkor Ő maga rést üt ezen a falon, és ezen a résen bezúdul az ítélet. Mivel lehet ezeket a réseket betömni? Itt mondja a Szentírás: ezzel a fajta imádsággal. Ezzel az elszánt, küzdeni, tusakodni képes imádsággal, amikor az imádkozó tudja, hogy kihez imádkozik, amikor van mire hivatkoznia, és amikor szinte addig nem tágít, míg Isten nem adja azt a választ, hogy megkönyörült, vagy egyáltalán nem ad valamilyen választ.
Az imádság az a cement, amivel ezeket a réseket be lehet tömni.
Érdekes, ahogy előjön ez a kép az Ezékiel könyvében is, amit most olvastunk. Amikor a 22. részben Isten elsorolja a nép vezetőinek, az egyház vezetőinek, meg a népnek a bűneit és azt mondja: ezek után megérett a helyzet az ítéletre, akkor mond valami egészen különöset. Kerestem köztük valakit, aki odaállna a falra, a résre, az én színem elé az országért, hogy el ne pusztítsam azt, de nem találtam.” (Ez 22,30)
Az ítéletre megérett a nép. Tele van hazugsággal, képmutatással, istenkáromlással, mint ahogy mi most. De mielőtt az ítéletet végrehajtja Isten, még keres valakit, aki esetleg oda állna a résre, és tud így imádkozni, hogy ezzel az imádsággal betömje a rést, és el ne pusztítsa az országot, mert Ő nem akarja az ítéletet végrehajtani, de nem talál senkit.
Isten ma is keres ilyen imádkozókat. Akad-e közöttünk, aki odaáll a résre, akinek van helyes Isten-ismerete, aki tudja kihez imádkozik, aki tudja, hogy érdemes így imádkozni, aki tudja, hogyan kell helyesen imádkozni, nem sajnálja tőle az időt és a fáradságot, és esetleg Isten ezekért az imádságokért fordítja el az ítéletet?
Különösen két területet szeretnék említeni, amelyek nagyon időszerűek. Elkezdődtek a csendesheteink Neszmélyen. Tegnap jöttek haza az asszonyok, tegnap indult el negyven kis hittanos egy csendeshétre. Ha Isten megengedi ezt, szeptemberig heti váltásban így lesz. Óriási lehetőség ez. Az előző években is úgy jöttek onnan haza emberek, hogy rendbejött utána a házasságuk, megváltozott utána a család légköre. Kibékültek. Lopott holmik visszakerültek. Békesség lett a szívben. Üdvösséget kaptak. Hívővé lettek hitetlenek, és Isten dicsősége ragyogott fel ilyen magunkfajta egyszerű emberek életében.
Aki szokott imádkozni, tekintse ezt egész nyári feladatnak, hogy Isten cselekedjék csodákat és munkálkodjék hatalmasan.
A másik terület, amit éppen ez a mai nap tesz időszerűvé: a mi népünknek, országunknak, nemzetünknek a jövője. Kit érdekel ez igazán? De úgy, mint Epafrászt. Nem úgy, hogy szidjuk a mindenkori vezetőket, meg háborgunk a mindenkori nehézségek miatt, hanem elkezdünk küzdeni az Isten előtt mint Epafrász, és könyörögni ilyen lelki értékekért, ilyen isteni csodákért, mint amiket vele kapcsolatban említ az ige.
Így bátorít minket ma Isten: „Az imádkozásban legyetek kitartóak, és legyetek éberek: ne szűnjetek meg hálát adni.”

Múlt vasárnap arról volt szó, hogyan valósulhat meg Krisztus uralma a családban. Ez a most következő igeszakasz pedig arról szól: hogyan valósulhat ez meg a társadalomban. Ez talán még nehezebb, mint a családban Krisztus uralma alatt élni.
Az ókori társadalomban alapvetően két csoportra osztották az embereket: szolgákra és szabadokra. Tanulmányainkból azt mindnyájan tudjuk, hogy a rabszolga az urának a tulajdona volt. Sokszor nem is vették emberszámba, tárgynak tekintették. Bármit tehetett vele: adhatta, vehette, megverhette, következmények nélkül megölhette.
A rabszolgának semmi joga nem volt. Az akkori értelemben vett házassághoz sem volt joga. Együtt élhetett, de gyermekei is urának a tulajdonai lettek. A mezei rabszolgákat általában bilincsbe verve dolgoztatták. Ha megszökött, egyszerűen megölték, vagy jobb esetben homlokára sütötték az F-betűt, ami arra emlékeztetett mindig, hogy szökevény.
Mivel egész életük szenvedés volt, berendezkedtek egyfajta önvédelemre, és kialakult bennük az ellenséges indulat az urakkal szemben. Természetessé vált az, amiről itt Pál apostol ír, hogy megtanultak a látszatnak dolgozni. Ahol csak lehetett, becsapták az uraikat, és ahol következmények nélkül ezt el lehetett követni, kárt okoztak nekik.
És akkor felhangzott a Krisztusról szóló evangélium. Ennek az evangéliumnak egyre többen hittek. A rabszolgák is, a szabadok is. Akik Krisztushoz megtértek, azok nem gyűlölték többé egymást. Azok Krisztus szolgáivá váltak, egy új közös Uruk lett, Jézus Krisztus, és így egymásnak szolgatársaivá lettek. A gyülekezetekben nem lehetett különbséget tenni szolgák és szabadok között. A korinthusi gyülekezetben különösen is sok rabszolga keresztyén volt. Aki figyelmesen elolvassa különösen az utolsó három-négy fejezetet, az láthatja, hogy mennyire jelentéktelenné vált ez az alapvető különbség, hogy az egyik rabszolgaként, a másik szabad emberként van ott a gyülekezetben.
Pedig abban az időben úgy gondolták, hogy szolga és szabad között áthidalhatatlan távolság van. Ez eltörölhetetlen különbség és feloldhatatlan feszültség. És ez mindörökké így lesz. Mindig szembe fog állítani gazdagot és szegényt, erőset és gyengét, jogélvezőt és jogfosztottat, hatalmon levőt és elnyomottat, vagy használjunk korszerűbb kifejezést: munkáltatót és munkavállalót.
Akkor megjelent Jézus Krisztus, igéjével és Szentlelkével újjáteremtett embereket, függetlenül attól, hogy éppen szolgák vagy szabadok voltak. Ezek az újjáteremtett emberek ellenségekből testvérekké váltak. Mindkét társaságból való hívők Isten gyermekeivé lettek, és ez az új pozíció viszonylagossá és jelentéktelenné tett minden korábbi különbséget. Még ezt az eltörölhetetlennek hitt különbséget is, hogy az egyik szolgának született, a másik pedig szabadnak. Ezt semmi mással nem lehetett volna elérni. Itt is az valósul meg, amit Zakariás könyvéből szoktunk idézni, ahol Isten azt mondja: nem erővel, sem hatalommal, hanem az én Lelkemmel. Isten Lelke formálta át ezeket az embereket, és tette őket eggyé.
Úgy, ahogy olvastuk itt a Kolosséi levél 3. részének az elején, amikor azt írja az apostol: „Mivel felöltöztétek az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, ezért már nincs már többé görög és zsidó, körülmetélt és körülmetéletlen, szolga és szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus.” (Kol 3,10-11).
Pál apostol elítélte a rabszolgaság intézményét, de nem lázadásra bátorította az embereket, hanem belülről támadta meg ezt az embertelen intézményt. Olyan gyülekezetek jöttek létre a szolgálata nyomán, ahol a szolgák is szabadok lettek, és a szabadok is egy hatalmasabb úrnak, Jézusnak a szolgáivá váltak, és mindketten együtt érezték magukat felelőseknek Jézusnak, és várták tőle a jutalmukat.
Erről van szó a mai igeszakaszban. Ezt a három örömhírt sorolja itt el Pál: szabadság az Úrban, felelősség az Úrnak és jutalom az Úrtól. Erről szólt a felolvasott néhány mondat. Mit jelentenek ezek az evangéliumok?
1. Szabadság az Úrban.
Ha egy rabszolga, akit emberszámba sem vettek, és aki előtt semmiféle távlat, perspektíva nem volt, Jézus Krisztust megismerve, Őt Urának és Megváltójának vallotta, akkor Isten gyermekévé lett. Eljutott arra, amit Jézus így mondott, hogy az Isten gyermekeinek a szabadságát megismerte. Ami alapvetően azt jelenti, hogy megszabadult a bűn kényszerétől. Nem kellett többé félnie senkitől, még az urától sem. Nem kel​lett gyűlölnie többé senkit, még azt sem, aki őt nyomorgatta. Nem uralkodott rajta az a kényszer, hogy hol rövidítsem meg, hogyan csapjam be, hogyan okozzak neki kárt. Felszabadult mindez alól arra, hogy jó szívvel szolgálja azt, akinek a szolgája volt. Erről ír itt az apostol. Ha pedig az ura lett keresztyénné, akkor ő öltözte fel az új embert, és az új ember emberszámba veszi a másikat, akkor is, ha a többiek tárgynak tekintik. Nem tekintette a rabszolgáját ellenségnek, sem tárgynak, hanem testvérnek a Krisztusban.
Ez valami hallatlanul új, a külvilág számára teljességgel érthetetlen új szemlélet és magatartás volt. Pál azt írja itt, hogy a társadalmi helyzete mindenkinek megmarad, de abban a pozícióban egészen más lélekkel, más lelkülettel, egészen újfajta gondolkozással áll helyt.
Sokan vádolják az apostolt amiatt, hogy nem harcolt a rabszolgák felszabadításáért, hanem íme, be akarja betonozni azt a rossz társadalmi formát. Ez egyáltalán nem így van, mert Pál keményen harcolt a rabszolgaság embertelen intézménye ellen, csak nem fegyveres lázadásra biztatott, hanem belülről repesztette ezt az intézményt azzal, hogy újfajta lelkület alakult ki a szolgálata nyomán. Olyan új magatartásformák lettek láthatókká, amire senki nem is gondolt, és végső soron ez törölte el azután a rabszolgaságot.
Az Efézusi levélben is ír erről az apostol. Ott egy kicsit más összefüggésben. Amit ott arról ír, hogy pogányokat és zsidókat hogyan tett eggyé Jézus Krisztus, ugyanaz egy az egyben érvényes itt a kolosséi helyzetre, hogy szolgákat és szabadokat hogyan tesz eggyé a Krisztustól kapott új élet.
Az Efézus levélben ezt olvassuk: „Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor „távol” voltatok (ezek a pogányok),„közel” kerültetek a Krisztus vére által. Mert Ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az Ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést érvénytelenné tette, hogy békességet szerezve, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában. Megbékéltette mindkettőt egy testben az Istennel, miután a kereszt által megölte az ellenségeskedést önmagában, és eljött, és „békességet hirdetett nektek a távoliaknak, és békességet a közelieknek”. Mert általa van szabad utunk mindkettőnknek egy Lélekben az Istenhez. Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek.” (2,13-19).
Írja ezt a pogányoknak, és a Kolosséi levélben írja ugyanezt a szolgáknak. A Krisztusban eggyé lesz szolga és szabad, ha mindkettő átélte az újjászületést és felöltözte az új embert. Erre a szabadságra segíti el Jézus a benne hívőket.
2. A másik, amiről itt olvasunk, hogy ezt a szabadságot azonnal kiegészíti a felelősség is. Mind a szolgáknak, mind az uraknak azt mondja, hogy ti közvetlenül a titeket megszabadított, újjáteremtett Jézus Krisztusnak vagytok felelősek. Mindenért, amit tesztek, vagy nem tesztek meg, kimondotok, vagy elhallgattok, mindenért közvetlenül neki vagytok felelősek.
„Ti szolgák, engedelmeskedjetek a ti földi uraitoknak; ne látszatra szolgáljatok, mint akik embereknek akartok tetszeni, hanem tiszta szívvel, mint akik félitek az Urat. Amit tesztek, jó lélekkel végezzétek, úgy, mint az Úrnak, és nem úgy, mint az embereknek…” Mi mindig követeljük a szabadságot, de iszonyodunk a felelősségtől és a felelősség vállalásától.
Valaki azt mondta egyszer, egészen más lenne az Egyesült Államok arculata, ha nemcsak a szabadságszobrot állították volna fel a kontinens keleti partján, hanem a felelősségnek is csináltak volna egy szobrot, mondjuk a kontinens nyugati partján. A szabadságot követeljük, a felelősség alól igyekszünk kibújni. Márpedig — írja az apostol — aki a Krisztusban elnyerte a bűn kényszere alóli szabadságot, annak magától értetődően következik utána, hogy ebben a szabadságban mindenért felelős Krisztusnak. Az ilyen ember már nem akarja becsapni sem önmagát, sem másokat, nem a látszatnak akar dol​gozni, de még csak nem is emberek tetszését keresi, hanem annak a Krisztusnak akar a ked​​vében járni, az akarata szerint élni, aki őt megszabadította, akár szolga, akár szabad.
Hiszen nincs akkora úr ezen a földön, aki felett ne lenne feltétlen hatalommal úr az a Jézus Krisztus, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Nincs az a megnyomorított szolga, akire nézve ne lenne érvényes az, amit ez a Jézus parancsol az uraknak: „Ti urak, adjátok meg szolgáitoknak azt, ami igazságos és méltányos, hiszen tudjátok, hogy nektek is van uratok a mennyben.” Mind a szolga, mind az úr közvetlenül a mennyei Úrnak, Jézus Krisztusnak felelős.
Egyébként ezek a kifejezések felháboríthatták abban az időben az olvasókat és a hallgatókat. Kinek jutott eszébe akkor, hogy egy rabszolgának meg kell adnia azt, ami igazságos és méltányos? Senkinek az apostolon kívül. Méltányos? Mi lehet egy rabszolgának, aki beszélő szerszám, aki tárgy, aki nem is ember? De a keresztyénné lett urak ugyanúgy felelősek a nagy Úrnak, Jézus Krisztusnak, mint ahogy a rabszolgák felelősek neki, és éppen ezért nem arra kell törekedniük, hogy a látszatnak dolgozzanak, mintha tettek volna valamit, hanem mint akik az Úr Jézusnak szolgálnak. A Krisztusban kapott szabadságot tehát szépen kiegészíti a Krisztusnak való felelősség.
3. És mindezért, — írja az apostol — a fizetséget, a jutalmat is ettől a Krisztustól várjátok. Ne keserítsen el benneteket az, hogy ha nem kaptok hálát azért, amit tettetek. És ne versengjetek azért, hogy emberek tetszését megtaláljátok. Hiszen tudjátok, hogy viszonzásul megkapjátok az Úrtól az örökséget. Az Úr Krisztusnak szolgáljatok tehát. Ő olyan gazda, aki nem felejt el fizetni, aki mindig többet ad, mint amiért megdolgoztunk, és aki elkészítette nekünk a gazdag örökséget. Ha részleteiben semmivel nem jutalmazná is a szolgálatainkat, akkor is kimondhatatlan örökségünk van a mennyben, ami már most a mienk, és ez mindenkinél gazdagabbakká tesz minket, még a legnyomorultabb rabszolgát is.
Nem tudom, egy kicsit beleérzünk-e abba, hogy micsoda lelkigondozás, milyen bá​torítás, vigasztalás volt ez a rabszolgáknak, és mennyire alázatra serkentette és segítette a sokszor talán elbizakodott szabadokat és urakat.
Nem embereknek szolgáltok, hanem magának Krisztusnak. Hihetetlen nagy szabadság ez. Olyan sokszor megkötöz az minket, hogy várjuk a viszonzást. Sok szolgálat, jócselekedet mögött közönséges számítás vagy üzletelés van. Ő is segített nekem, üsse kő, én is segítek neki most. Azt mondja az apostol, hogy az „üsse kő” nem hitből fakad. Azért segítsek, mert segítségre van szüksége, és nincs személyválogatás — ahogy itt olvastuk. Függetlenül attól, hogy ő kicsoda. Az, hogy nekem rokonszenves vagy ellenszenves, az, hogy nekem korábban segített vagy ártott, nem változtat azon, hogy ha segítségre van szüksége, és én tudok segíteni, akkor azt megteszem. S ha megtettem, ezzel be van fejezve. Nem várom a tapsot, nem tartom számon, később nem hivatkozom rá, nem vezetek könyvelést, ki-kinek mennyivel tartozik, hiszen én tartozom az én Uramnak kimondhatatlanul sokkal, és ezek csak kicsi törlesztgetések, hogy az Övéinek szolgálatára állok, és valami jót teszek.
Szabadság az Úrban, felelősség az Úrnak és jutalom az Úrtól. Ez jellemzi-e a szem​léletünket is? Hiszen az életünket az határozza meg, hogy a legtöbben szolgák is vagyunk, meg urak is. Bizonyos értelemben beosztottak is, meg főnökök is. Adva van valaki, annak szülei is vannak vagy voltak, meg gyermekei is. Az egyik irányba engedelmeskedni kellene, a másik irányba meg parancsolni kell.
Ezen az igén keresztül Isten azt kérdezi ma tőlünk, hogy akik felett úrrá tett minket, akik felett valami kicsi hatalmunk van, vagy akikért felelőssé tett, azok felett hogyan uralkodunk? Akiknek pedig szolgálnunk kell vagy kellene, azoknak milyen szívvel szolgálunk? Milyen urak és milyen szolgák vagyunk?
Például adva van egy idősebb testvér. Hogyan uralkodik a kisebb testvéren? Úgy-e, hogy zsarnokoskodik felette, kihasználja, megszégyeníti, kigúnyolja, azt a néhány év előnyt, ami neki van, az azzal járó ismereteket meg fizikai erőt arra használja-e, hogy lenyomja a kicsit, vagy ezt arra használja, hogy biztatja, bátorítja, emeli, segíti egészen természetes módon, mit sem várva érte? Milyen úr egy idősebb úr, egy idősebb testvér, és ugyanakkor kinek a szolgája?
Vagy szülők, hogyan akarnak uralkodni a gyermekeiken? A szülőt felelőssé tette Is​ten. Múlt vasárnap láttuk, hogy bizonyos hatalmat ad a szülőnek. Arra használjuk-e, amire adta?
Gyerekek hogyan uralkodnak a szüleiken már kiskorukban is, meg az idősödő, erőtlenné váló szülőkön, vagy hogyan szolgálnak? Vagy egyáltalán, aki egy kicsit fürgébb, gyorsabb, jobban informált, hamarabb jutott valami ismeretnek a birtokába, több helyzeti előnye van, hogyan tesz rabszolgájává másokat? Erre ma félelmes példákat lehet látni. Pillanatok alatt meglátja helyzeti előnyét, és ebből az következik, hogy ő kerekedjen felül és nyomja le a többit. Ma is van rabszolgaság a szó ilyen értelmében.
Vagy mindezeket az előnyöket hogyan használja fel, hogy másoknak is áldássá legyen? Gondol a maga hasznára is, de ahogy az apostol írja, a másikéra is. Milyen urak és milyen szolgák vagyunk?
Ha egy munkaviszonyban a főnök keresztyén, akkor ebből mi következik? Az, hogy még annyira becsületesen sem dolgoznak a beosztottak, mint egyébként tennék, vagy testvéri módon még becsületesebben? És ha a beosztottad keresztyén, akkor baleknek lehet tekinteni, vagy pedig, ami méltányos és igazságos, azt megadni neki.
Sorolhatnánk tulajdonképpen mindenféle emberi kapcsolatban, valami módon szó-hoz jut ez, hogy úr is vagyok, meg szolga is vagyok. Így uralkodunk-e és így szolgá​lunk-e, ahogy ebben az igében Isten elénk adja?
Megint mondom, hogy Pál apostol gondolata az volt, hogy a társadalmi helyzete mindenkinek marad. Ő nem óhajtotta a társadalom struktúráját erőszakosan megváltoztatni. Az majd meg fog változni, ha minél több keresztyén lesz. De abban a helyzetben és azon a helyen, ahova Isten állított minket, ezzel a lelkülettel, Isten Szentlelkével kell helytállnunk. Nem a másikkal szembeni ellenséges indulattal, hanem így, ahogy itt olvastuk.
Ezért hangsúlyozza ő, hogy a Jézussal való személyes hitbeli kapcsolatunk határozza meg az egymáshoz való viszonyulásunkat is. A keresztyén rabszolgáról azt írja, hogy az már nemcsak a saját szempontjaira gondol, hanem az urának a szempontjaira is. Jól végezze el azt a munkát. Tiszta szívből, örömmel — ahogy a Bibliában olvastuk. A keresztyén szabad úr nemcsak a saját érdekeire gondol, hanem a szolgája érdekeit is szem előtt tartja, és megadja neki azt, ami igazságos és méltányos.
Így kezdte repeszteni az evangélium, a Krisztusban kapott új élet ennek az embertelen társadalmi struktúrának a kőfalait.
És így jöhetett létre a Filemonhoz írt levél. Pál apostol legrövidebb levele ez a Bibliában. Filemon Kolosséban lakott. Az ő házánál jöttek össze a kolosséi keresztyének, ott volt egy kis házi gyülekezet. A Filemonhoz írt levélből megtudjuk, hogy volt neki egy Onézimosz nevű rabszolgája, aki megszökött, és szökése előtt meg is lopta a gazdáját. Ez a fiú aztán valahogy elkeveredett Pál apostolhoz, aki éppen börtönben volt. Pál Jézushoz vezette őt, megtért, és utána — noha megtarthatta volna magánál, mint szolgáját —, mégis hazaküldte a gazdájához, és vele küldi ezt a levelet.
Ebben a levélben arra kéri Filemont, hogy ne mint szökött rabszolgát fogadja most vissza, hanem mint keresztyén testvért. Hajmeresztő kívánság. Gondoljunk bele, hogy abban az időben ilyen őrültség senkinek nem jutott volna eszébe. Szökött rabszolga, megkerül, kivégezni. Ennyi az egész. Pál azt mondja: nem. Mi már egy másik országban élünk, az Isten országában, és ott másfajta törvények vannak. Úgy fogadd vissza magadhoz, mint keresztyén testvért, és mivel nincstelen a szerencsétlen, amit ellopott tőled, azt majd én megtérítem.
Pál korrekt módon igyekszik eljárni. A szökött rabszolga menjen vissza oda, ahonnan megszökött. De a keresztyén ura viselkedjék keresztyéni módon. Egészen új módon, eltérően a megszokottétól. Leírja még ezt a mondatot is: bizonyos vagyok abban, hogy te annál, amit kérek tőled, még többet is fogsz neki adni. Többet? Mit még többet? Bocsásson meg, felejtse el, hogy megszökött? Vagy engedje el az, amit ellopott tőle? Például. Vagyis: viselkedjék a szökött rabszolgával szemben úgy, ahogy Krisztus viselkedett ővele szemben, vagy őiránta. Ahogyan Krisztus Filemonnak meg az összes keresztyénné lett úrnak, szabadnak és szolgának megbocsátott, most itt egy jó példa: mutassa meg, milyen az, keresztyénnek lenni. Hadd álljon el szemeszája az összes nem keresztyén úrnak, hogy mifélék lettek ezek az újjászületett emberek.
Nem lehetett ám ez könnyű. Ennyire eltérni a bevett társadalmi szokásoktól. Ennyire sárba taposni a jogszokásokat. Szökött rabszolgát kivégezni! Vagy F betű a homlokára, aztán mindenki látja, hogy szökött, s attól kezdve csak a legnehezebb munkákat végezheti. Nem. Azt mondja: testvérként fogadd vissza, úgy fogadd őt, mintha én érkeznék hozzád. Hajmeresztő!
Ekkora változást jelentett az evangélium. Ekkora változást hozott létre emberekben. Nem tudjuk, hogy Filemon végül is mit csinált, de reméljük, hogy komolyan vette az apos​​​tol kérését. Azóta is soksok példát látunk arra, hogy annyira újjá tudja teremteni Isten embereknek a gondolkozását, jellemét, s annyira új magatartás következik abból, új jellem születik ott, hogy a régitől egészen eltérő módon tudnak cselekedni, élni. Még​pedig úgy, ahogy itt olvassuk: szívből és örömmel. Nem kényszerből. Mert szabadokká lettek az Úrban, mert felelősek mindenért az Úrnak, és mert tőle várják a jutalmat. Sőt nem is várják, hanem tőle kaptak olyan sokat érdemtelenül, hogy egy életre eladósította őket, és ezért hálából mindenre készek, hogy ennek az Úrnak a kedvébe járjanak.
Amikor Filemon visszafogadja Onézimoszt, mint testvért, akkor tudja, hogy nem Onézimosszal gyakorol most nagy kegyet, hanem a Krisztusnak hálás, aki vele gyakorolt nagy kegyet, hogy a pogányság sötétségéből kihívta és az Isten országának a polgárává lehetett. Krisztusnak örököstársává és az Isten örökösévé. Erről van itt szó. Itt már nem alagsori, földszintes gondolkozásmód van. Itt már Isten felülemeli az övéit, hogy tudjanak emelkedetten gondolkodni. Hogy valóban sub specie aeternitatis (az örökkévalóság nézőpontjából) lássák az eseményeket. Hogy önmagukat is mintegy felülről lássák, mert soha nem tévesztik szem elől azt a Krisztust, aki őket szabadokká tette, akinek ők felelőssé váltak, és akitől hatalmas örökséget kaptak.
Így valósulhat meg a Krisztus-uralom az emberek közti kapcsolatokban. Kis túlzással mondhatjuk: a társadalomban. És így lépnek túl az újjászületett emberek mindenféle embertelen társadalmi szokáson, minden óemberi bosszúvágyon (most Filemonra gondolunk), így jelenik meg bennük valami a mennynek a valóságából. Így lesz ereje aztán annak, amit Jézusról mondanak másoknak.
Hogyan uralkodunk, és hogyan szolgálunk? Szabaddá lenni az Úrban. Megtanulni mindenért felelősnek érezni magunkat az Úr előtt. Örülni annak a nagy ajándéknak, amit érdemünk nélkül kaptunk.

Pál apostol a Kolosséba írt levele második felében a gyakorlati életre alkalmazza mindazt, amit a levél első felében leírt. Ennek a mai szakasznak ezt a címet adhatnánk: Krisztus-uralom a családban.
Emlékeztessük magunkat mindarra, amit eddig tanultunk ebből a levélből, különösen is ennek a vezérgondolatára. Központi üzenete Jézus Krisztus páratlan nagyságának a felragyogtatása és bizonyítása volt. Az apostol többféle módon bizonyította, hogy Jézus Isten. Ő részt vett a teremtésben, egyedül és tökéletesen elvégezte az emberiség megváltását. Halálával eleget tett Isten igazságának. A halálból feltámadt és a benne hívőket is új életre támasztja fel. Legutóbb pedig arról hallottunk, hogy milyen csodálatos jézusi tulajdonságokkal ruházza fel azokat, akik benne hisznek, és új életet kaptak. Minderre egyedül a názáreti Jézus, Isten Fia, az igaz Messiás képes. Rajta kívül senki más nem halt meg helyettünk. Senki másnak az önfeláldozása nem lett volna elegendő az igazságos Isten számára. Senki más nem támadott fel így, mint Jézus, és senki más nem tud nekünk ilyen minőségileg új életet adni, mint ahogyan Ő. Jézus munkája, személye egyedülálló, analógiátlan, példátlan. Jézus nagyságát meg kell ismernünk és hívő embernek az tekinthető, aki az Ő uralmát elismeri az élete felett.
Most itt a levél második felében arról ír az apostol, hogy aki Jézust egyre inkább megismeri, és aki az életében Őt Úrnak elismeri, annak milyen lesz az élete. Emlékezzünk még a kulcsmondatra a 2. rész 6. versére: „Amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, mint Urat, most már úgy járjatok is Őszerinte.” Mint Urat fogadtátok el Őt, akkor most már engedelmeskedjetek neki mindenben.
Aki hisz, az engedelmes. És csak az hisz igazán, aki engedelmes Jézusnak. Hit és engedelmesség mindig együtt járnak a Bibliában. Ez azt jelenti, hogy aki valóban hisz ebben a Jézusban, annak az esetében át kell járnia a Krisztussal való közösségnek az egész embert. Le kell hatolnia ennek a Krisztus-ismeretnek és a benne való hitnek az emberi élet mély rétegeibe is, és a leghétköznapibb tetteit is ennek kell meghatároznia.
Ezen a téren két hibát szoktunk gyakran elkövetni.
Az egyik, hogy elmélet marad mindaz az ismeret, amit Jézus Krisztusról szerez valaki. Sokan vannak, akik igazat adnak a Bibliának. Egyetértenek azzal, ami abban van, de egyáltalán nem változik meg ennek nyomán az életük. Márpedig a Szentírás azt tanítja, és a tapasztalat is ezt bizonyítja, hogy aki igazán Úrnak vallja Jézust az életében, annak ez az egész gondolkozását, szokásait, kapcsolatait, életgyakorlatát, jellemét alapvetően átalakítja.
A háború utáni ébredésben mondták azt a szülővárosomban, hogy ha egy fuvaros megtér, és erre volt többször példa, azt a lova is megérzi. Ez az igazi megtérés. Azt mindenki és minden megérzi, akivel, és amivel az illető kapcsolatban van.
A másik hiba az szokott lenni, hogy csak másra vonatkoztatjuk azt, hogy a Krisztusban való hitnek következményei vannak. Másokon kérjük számon, mások életében hiányoljuk, ha ott nem lehet tapasztalni. Márpedig Jézus mindig azokra mutatott rá, akikkel éppen találkozott és azt mondta: a te hited. A te hited megtartott vagy a te hitetlenséged miatt nem történhetett valami.
Óvakodjuk mind a két hibától, és ezért figyeljünk oda továbbra is ennek a tartalmas levélnek az üzenetére, amikor most az apostol az elméleti, a hitbeli ismereteket átteszi a gyakorlatba, a hétköznapokra.
A most következő rövid szakaszokban ilyenekről ír: Mit jelent a Krisztus-uralom a házasságban, a gyereknevelésben, a munkaerkölcs terén, főnök- és beosztott kapcsolatában, a hívők imaéletében, és Jézusról való bizonyságtételünket illetően.
Ezekről lesz szó a következő vasárnapokon, és ezek közül hangsúlyozottan az első helyre teszi az apostol: mit jelent a Krisztus-uralom a házasságban és a családban. Ha valóban Jézus az úr egy hívővé lett ember életében, akkor ennek milyen következményei vannak számára mint feleségnek, férjnek, szülőnek, gyermeknek. Ezt a négyet veszi sorba és mi is egészen egyszerűen menjünk sorba ezeken a mondatokon.
„Ti asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, ahogyan illik az Úrban.”
Az engedelmesség szótól viszolyog a legtöbb ember. Az meg sokaknak azt juttatja az eszébe, amit itt olvasunk, hogy nem elég, hogy évszázadokon át elnyomták a nőket, még a Biblia is ebben segít? Aki ismeri a Bibliát, az tudja, hogy a Szentírás nem ebben segít.
A Biblia már a maga korában is látványosan, forradalmian eltért attól a helytelen gyakorlattól, hogy a nőket másodrangú embereknek tekintették. Ha visszaemlékszünk még a házasságról szóló sorozatnak arra a részére, amely arról szólt, hogy Isten hogyan teremtette az asszonyt, akkor láttuk, hogy milyen mélységes szép, meleg szimbolikája volt és van annak, hogy Isten Évát Ádámnak a bordájából teremtette.
Nem a lábából, nem a fejéből. Nem alá és nem fölé rendelte őket egymásnak, hanem egymás mellé rendelte őket. Ő maga így mondta: Szerzek neked segítőtársat, hozzád illőt. És abból, ahogyan Jézus a nőkkel, a nőkről beszélt, és viselkedett, egészen nyilvánvaló, hogy Ő sem tett semmiféle érték- vagy rangkülönbséget férfi és nő között, de a Biblia újra és újra rámutat arra funkcionális különbségre, ami van férfi és nő között.
Arra, hogy Isten más adottságokkal teremtett minket, mert más feladatokra teremtett. És ha valaki ezekkel az adottságokkal él, és azokat a feladatokat oldja meg, amikkel Isten megbízta, akkor lesz igazán boldog, és akkor teszi igazán boldoggá a körülötte élőket is. Ez nyilvánvaló a Szentírásból, hogy Isten az asszonyt segítőtársnak teremtette. A férfinek nagy szüksége van segítőtársra. Rendkívül fontos szolgálat, feladat, nagy méltóság ezt Isten akarata szerint betölteni. Kétségtelenül alázat kell hozzá, mert meg kell tanulni sok tekintetben másodiknak lenni, de pótolhatatlan feladatokat végezhet így el az ember.
Akkor könnyű ez, ha igazán szereti azt, akinek kész engedelmeskedni, és ha mindenekelőtt Krisztusnak engedelmeskedik. Egyáltalán fontos tudnunk, hogy akinek a személyes hitéletében megvalósul és működik, hogy ő kész mindenben Krisztusnak engedelmeskedni, (ahogy itt olvastuk: ahogyan illik az Úrban, s ez nem egyfajta etikettre, illemre vonatkozik, hanem arra, hogy az Úr Jézus rendelkezésének, gondolatainak, akaratának megfelelően), annak az asszonynak sokkal könnyebb a férjének is engedelmeskedni. E nélkül pedig állandó versengés, vetélkedés, veszekedés, párbaj lesz a házasság. Úgy, ahogy az sok helyen van.
Ahol Krisztus-uralom érvényesül egy hívő asszony életében, ott könnyebben meg​valósul Krisztus-uralma a házasságukban is. Ott mindenki elfoglalja a helyét, ott boldog lesz a maga helyén. Ott helyesen fog cselekedni, gondolkodni és tudja Isten őt használni.
És mit monda férfiaknak? „Ti férfiak, szeressétek feleségeteket, és ne legyetek irántuk mogorvák.”
Mit jelent az szeretni a feleségünket? Az Efézusi levél 5. részében részletesen leírja ezt az apostol. Egy mondatot hadd idézzek innen. „Férfiak úgy szeressétek feleségüket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte.” (25. v.)
Ez nem azt jelenti, hogy amikor megkívánja a feleségét, hamar azt mondja: szeretlek, drágám. „Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal.” — írja János apostol.
Mit jelent cselekedettel és valósággal szeretni, férfiak? Azt, hogy rámegy az életünk. Azt, hogy úgy szeretjük a feleségünket, ahogy Krisztus az egyházat, és önmagát adta érte. Szeretni azt jelenti, hogy áldozatot hozok, és úgy, hogy nem számolom, mennyit. Szeretni azt jelenti: én élek őérte, és nem ő énértem. Szeretni azt jelenti: mindig kész vagyok megadni neki azt, amire éppen szüksége van. Akkor is, ha ennek az ára, hogy lemondok a magam hobbijairól, rögeszméiről, kényelméről, jellegzetes férfi lustaságáról. Szeretni azt jelenti, hogy az ő élete gazdagodik és én ezért szívesen meghozom az áldozatot. Kevés férfi szereti így a feleségét. Aki így szereti, annak a férfinak könnyű lesz majd engedelmeskednie a feleségének.
Jó lenne, ha ezt a törvényszerűséget megtanulnánk és gyakorolnánk: Aki Jézusnak engedelmeskedik, az megkönnyíti a többieknek is, hogy Jézusnak engedelmeskedjenek. Mert aki úgy él, ahogy „illik az Úrban”, vagyis akinek az életében érvényesül a Krisztus-uralom, az a többieket nem idegesíti, nem mérgesíti, nem keményíti meg. Az nem negatív indulatokat gerjeszt bennük, hanem az éppen a pozitívat erősíti és hozza felszínre. Azokból is, akik körülötte élnek.
Pusztán azzal, hogy igazán engedelmeskedik valaki Krisztusnak, formálja a környezetét és azokat, akik a környezetében élnek. Nyugodtan mondhatjuk: nevelni akarod a családod tagjait? Akkor élj egyre megszenteltebb, Krisztusnak engedelmes életet. Lehet, hogy egy szót sem kell szólni, nem kell őket úgy „nevelni”, ahogyan szoktad, mert átsugárzik rajtad a benned élő Krisztus. Ennek az eredménye nem azonnal jelentkezik, de feltétlenül jelentkezik.
Ismertem egy népes családot, ahol volt egy nagyon komisz fiú. Olyan igazi anyaszomorító. Sokat sírt az édesanyja miatta, és sokat ártott a testvéreinek az idétlen és egyre erkölcstelenebb viselkedésével. A mama aztán megözvegyült. Ott maradt egyedül a népes gyermekcsapattal. Jó lett volna, ha nem tehertételként van ott ez a fiú. Ő azonban egyformán szerette őket. Őt is ugyanúgy, mint a többit. Nem is jobban, de másként. A másként azt jelentette, hogy neki többet megbocsátott. Ez a komisz gyerek tudta, hogy az édesanyja semmivel sem ért egyet, amit ő csinál. Néha ezt meg is mond​ta neki. Tudta azt is, hogy amikor sír, ő miatta sír, de nem tudott megváltozni. Az édesanyja éveken át imádkozott érte.
Egyszer szintén ez történt, hogy ezért a gyerekért imádkozott. Annyira belemélyedt, hogy nem vette észre, hogy a fia belépett a kis konyhába. A gyerek éppen a saját nevét hallotta, amint az édesanyja nagy szeretettel könyörgött az Úr Jézusnak, akinek volt hatalma még a golgotai latrot is bejuttatni az üdvösségbe, hogy az ő Karcsi fián is könyörüljön meg. És ez összetörte ezt a gyereket.
Aztán megismerte az Úr Jézust és új élete lett benne. Anyja nem szidta, nem mond​ta el mindennap ugyanazt, amit a második szótól már folytatni tudott volna a gyerek, mint ahogyan sokan szülők tesszük ezt, de szent életet élt előtte, és hordozta őt éveken át állhatatos imádságban a hatalmas Krisztus előtt, és ez elvégezte a maga munkáját. Mert Jézus elvégezte a maga munkáját.
Ilyeneket jelent az, hogy Krisztus-uralom a családban. Ha egy valaki igazán Krisz​tus uralma alatt él, úgy hisz, úgy beszél, úgy viselkedik, akkor is, amikor mérges, ami​kor felidegesítik, amikor már-már feladja és elveszíti a reménységét, minden körülmények között, és úgy imádkozik, akkor Jézus elvégzi a maga munkáját. Akkor érvényesül Krisztus uralma. Még azoknak az életében is, akik egyelőre távol vannak tőle.
„Ti férfiak, szeressétek feleségeteket és ne legyetek irántuk mogorvák.” Károli úgy mondja: keserű kedvűek.
És mit mond a gyermekeknek? „Ti gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek minden tekintetben, mert ez kedves az Úrban.”
Itt egy másik szót használ a Biblia eredeti szövege, mint az asszonyok engedelmeskedésénél. Az asszonynak azt mondja: önként rendelje alá magát a férjének, mert ez az Isten rendelése, és ott tud igazán hivatása magaslatán állni. Itt pedig egyszerűen azt mondja: tenni, amit mondanak. Nincs önkéntesség, nincs megfontolás. Isten akarata az, hogy a gyermek engedelmeskedjék a szülőnek.
És ha a szülő Isten akaratával ellentéteset parancsol neki? Ez is előfordulhat, de nem ez a jellemző. Ez lehet kivétel, de nem lehet kifogás az engedelmesség ellen. Abban az esetben nyilván az az ige érvényes, hogy Istennek kell inkább engedni, hogy​nem az embereknek. De az ilyen szülő iránt is köteles a gyermeki tisztelet. Tiszteld apádat és anyádat, akkor is, ha nem tiszteletre méltó. Ez a Biblia tanítása. Miért? Azért, mert a szülői tekintély mögött az Isten tekintélye van. Nekünk mindig túl kell látnunk a szüleinken.
Boldog ember az, aki látja, és egyre inkább belátja, hogy érdemes engedelmeskednie a szülőnek. De a méltatlan szülőn is túl kell látnunk arra az Istenre, aki minden tekintélynek és minden hatalomnak kizárólagos tulajdonosa és forrása, és aki minden szülőnek ad valamicskét ebből a tekintélyből és hatalomból. Ez a szülő felelőssége, hogy arra használja-e ezt, amire kapta. De ha nem arra használja, ha nem használja, vagy visszaél vele, akkor is köteles tisztelni a gyermek a szüleit. Túl kell látnunk arra, akitől kapták a megbízatást.
Külön kitér még itt az ige az apákra. Érdekes, mert volt szó asszonyokról, férfiakról, gyerekekről. Most akkor be lehetne fejezni. És az anyákról miért nincs szó? Miért csak az apáknak mondja: „ne ingereljétek gyermekeiteket, nehogy bátortalanokká legyenek.”?
Azért, mert ez jellegzetesen az apák bűne szokott lenni. Az édesanyáknak sokkal több gyengédségük van. Pedig a gyengédség az igazi férfierény kellene, hogy legyen. A gyengéd férfiak erősek szoktak lenni. Azok veszik észre igazán mindig, hogy mire van szükségük a feleségüknek, meg a gyerekeiknek. Ha viszont ez hiányzik, akkor gyakran előfordul, hogy ingerlik a gyermekeiket és ezzel bátortalanokká teszik őket. Mit jelent ez?
Azt jelenti, hogy az az apa, aki nem neveli folyamatosan a gyermekeit, aki a maga megszentelt, Krisztusnak engedelmes életével nem formálja őket akkor is, amikor egyébként közvetlen módon nem nevel, csak egyszerűen ott van és sugárzik, aki csak néha-néha kapja elő őket, többnyire akkor, amikor már baj van, az az apa alkalmatlan a gyerek nevelésére, de alkalmas a gyerek tönkretételére.
Aki mindig csak bírál, aki csak a baj esetén áll elő, és ráadásul úgy kezdi a mondatot: mert te mindig ilyen vagy, egyest hozol, visszabeszélsz stb., az nem nevel. Az elkeserít, ingerel és hosszú távon bátortalanná tesz. Márpedig gyerekeinknek nagyon nagy szükségük van a folyamatos bátorításra, biztatásra, buzdításra. A gyerek iránti őszinte érdeklődés nélkül, a vele való meghitt kapcsolat folyamatos építgetése és erősítése nélkül, az elfogadó szeretetünk éreztetése nélkül nem lehet eredményesen nevelni, csak kárt tenni a gyerekekben. Ezért fontos az, hogy ne csak a feleségünket, hanem a gyerekeinket is úgy szeressük, ahogyan Krisztus szerette és szereti az egyházat, és önmagát adta érte. Mindkét irányba ezt a szeretetet kell gyakorolniuk az apáknak.
Ez az igeszakasz tehát arról szól, hogy ahol Krisztus-uralom van a családban, ahol emberek már kezdik felöltözni a Krisztust, és az őket újjáteremtő Krisztus felöltözteti őket a saját tulajdonságaiba, ott többé nem a magunk természete szerint, nem a magunk kényelemszeretete, öröklött tulajdonságai, otthonról hozott ilyen-olyan minták, a velünk szemben támasztott igények, vagy szeszélyeink szerint élünk, hanem Krisztus szerint. Ott az az új élet diktál már mindent, amit Krisztustól kapott az újjászületett ember.
Egyebek között ez is mutatja, hogy mennyire eltér az újjászületés minden egyéb önneveléstől, önfegyelemtől, változástól. Mennyire minőségileg más az az új élet, amit Krisztusban kap a hívő. Mert csak ez az új élet teszi lehetővé, hogy Jézus szeretete áradjon bele egy ember életébe, ezt töltse be, és ez a szeretet áradjon rajta keresztül a többiekre is. Ezt mi magunktól nem tudjuk produkálni. Időnként kipréselünk magunkból valamiféle szeretetet, de ez a jézusi szeretet, amelyről az apostol azt írja egy másik helyen, hogy „szeretett engem és önmagát adta érettem”, ez csak a vele való közösségben lehet a sajátunk. De ott ajándékozza nekünk ezt, és ezzel sokkal könnyebb egy​mást szeretni, hordozni, elhordozni, egymásért áldozatot hozni, és újra és újra gazdagítani egymás életét.
Olyan ez a szeretet, mint az az olaj, amiben az autó sebességváltójának a fogaskerekei mozognak. Ott is többféle méretű fogaskerék van, mert többféle funkcióra van szükség. Nem lehet azt mondani, hogy a kisebb kevesebbet ér, a nagyobb meg többet. Az asszony másodrendű, mert neki csak segítőtárs szerep jutott, a férfi meg nagyobb, a gyerek meg semmi vagy elvész, vagy éppen a fejére nő a szülőknek. A funkció a fontos.
Sokféle fogaskerék van, pontosan kell illeszkedniük, és ha mindegyik a maga helyén van, és az egész olajteknőbe van téve, és van valaki, aki az egészet irányítja, akkor működik megfelelően. Ez a valaki ott, ahol Krisztus-uralom valósul meg a családban, az élő Jézus Krisztus, akinek a jelenlétében tudatosan él a család. Akiről nem feledkeznek el. Akit megszólítanak az együttes imádságban. Akire figyelnek és Őreá hívják fel egymásnak a figyelmét. E nélkül pedig — tessék megnézni, mi van a családokban — vagy nőuralom, vagy férfizsarnokság, vagy a gyerek lesz a kiskirály és uralkodik az egész társaságon, vagy anarchia, fejetlenség lesz.
Mert helyesen uralkodni csak az Úr Jézus Krisztus tud. Aki ezt már felismerte és naponta gyakorolja, annak az élete a helyére zökken, az elfogadja az Úrtól kapott feladatait, az örül az Úrtól kapott adottságainak, örül annak, hogy nem vagyunk egyformák, hogy a családon belül is mindenkinek más adottságai vannak, és örül annak, hogy milyen jól ki tudjuk egészíteni egymást. Ott boldog lesz minden körülmények között a házasság és a család. Ott hangoznak el ilyen mondatok, akár húsz, harminc, negyven, ötvenévi házasság után is, hogy úgy örülök, hogy éppen te vagy a feleségem. Úgy örülök apukám, hogy együtt harcolhatjuk a hétköznapokat. Oda a gyerekek is sietnek haza, és visznek magukkal jó példát, amiből olyan keveset látnak ebben a világban.
Megint csak oda érkeztünk meg, ahonnan ez a levél elindult, hogy mit jelent a számunkra az, hogy Jézus Krisztus Úr? Ezt mondogatjuk-e csupán, vagy pedig meghatározza valóban a gondolkozásunkat, hétköznapi cselekedeteinket, az egymáshoz való kapcsolatunkat és mindent.
Mit tegyenek azok, akiknek nincs feleségük, férjük, gyermekeik? Azok most felmentve érezhetik magukat? Nem érezhetik felment magukat, mert ebben az egész szakaszban megbújik egy olyan kifejezés, amit kimondottan nem ír le az apostol, de több, ebben szereplő szó mögött ott van, s ez: a tisztelet.
Ti asszonyok, tiszteljétek a ti férjeteket. Ti férfiak tiszteljétek a feleségeteket. Ti szülők tiszteljétek a gyerekeket. Az egész picit is, mert ő is teljes értékű ember az Isten előtt, csak még nem nőtt meg. Majd megnő, megnő a szája is, mindene megnő, de pici korában is teljes értékű ember, akit tisztelni kell. Nem szabad a kis titkait kifecsegni a barátnőnek és a füle hallatára nevetgélni. Mert tíz év múlva csodálkozhattok, ha nem nektek mondja el a titkait, hanem másoknak. Tisztelni kell a picit, a nagyot, a bajban levőt, meg az örvendezőt is. Azt is, amikor elveszíti a józanságát egy-egy átmeneti időszakban. Azt is, amikor bántóan józan és kritikus. Tiszteljétek egymást. Ez az alapja mindannak amiről eddig szó volt, és ez az, ami mindannyiunkat kötelez. Ezzel a tisztelettel nézni másokra. Nem irigységgel, nem kárörömmel, nem közönnyel, hanem ezzel a tisztelettel.
Ma anyák napja van. Istennek adunk hálát mindannyian azért, ami jót az édesanyánkon keresztül Istentől kaptunk. Erről most csak annyit szeretnék mondani, hogy bármit mondunk ma az édesanyánknak, legyen az őszinte. Semmit se mondjunk, ami nem őszinte. Ők meg tételezzék fel azokról, akik mondanak valami kedvest, szépet, hogy őszintén hangzik.
Nemcsak május első vasárnapján szabad egy szál virágot adni az édesanyáknak. Nyár derekán, ősszel, télvíz idején is szabad. Szabad nem karácsonykor, nem a szüli nap​ján, nem a névnapján, csak azért, mert szeretjük őket, és hálásak vagyunk nekik. Az talán még többet ér, mint amit ilyenkor kapnak. Jó azért, hogy van anyák napja. Néha kiemelten is meg szabad köszönni mindazt, amiért szüntelenül hálásaknak kellene lennünk.

Múlt vasárnap a megelőző igeszakasz alapján azt az örömhírt hallottuk, hogy Isten lehetővé tesz nekünk egy nagy átöltözést. Jézus Krisztus áldozatával lehetővé tette, hogy levetkőzzük a velünk született, megromlott természetet és annak a tulajdonságait, cselekedeteit, és mintegy felöltözzük azt az új természetet, amit Jézus Krisztus ad a benne hívőknek. Az ilyen hívőkre Jézus tulajdonságai lesznek egyre inkább jellemzőek.
Fontos dolog ez, mert még a földi viszonylatban is van úgy, hogy megfelelő öltözet nélkül be sem engednek valakit egy bizonyos helyre. A Biblia is tud egy helyről, és ez a mennyország, ahova nem lehet akármilyen szerelésben bemenni. A megromlott természetünkkel oda senki nem mehet be. „Test és vér nem örökölheti az Isten országát.” Ezért életkérdés, örökélet kérdése az, hogy felöltözzük-e Jézus Krisztust.
Pál ezt nyilván képként, hasonlatként, metaforaként használja, ami azt jelenti, hogy valaki elítéli-e a reá jellemző vétkes, bűnös tulajdonságokat, akar-e azoktól szabadulni, hiszi-e, hogy azokra Jézus haláláért kaphat bocsánatot, és enged-e egyre nagyobb teret az életében Jézusnak. Engedi-e, hogy amit Jézus Lelke eszébe juttat, azt mondja. Tud-e hallgatni ott, ahol hallgatnia kell. Meg mer-e szólalni ott, ahol magától nem lenne bátorsága. Begyakorolja-e ezt, hogy hit által él az újjászületett emberben Krisztus.
Ezzel kezdődött a múltkori szakaszunk: „ha feltámadtatok a Krisztussal…” és láttuk akkor, hogy ez mit jelent.
A múltkori versek inkább arról szóltak, hogy mit kell feltétlenül levetkőznünk, a reánk jellemző bűnös tulajdonságokat. Ebben a mai szakaszban azt sorolja el az apostol, hogy mit lehet felöltöznünk. Mik azok a jellegzetesen jézusi tulajdonságok, amelyek nem velünk születnek, amelyeket nem lehet megtanulni, amelyekbe nem nő bele magától senki, hanem amikkel Jézus Krisztus ajándékozza meg a benne hívőket, amiket, mint egymást követő ruhadarabokat felöltözhet a hívő.
Olyan kedves rendezése ez Istennek, hogy éppen mára esett ez a szakasz, hiszen a legtöbb úrvacsora végén ezt szoktuk felolvasni, hogy most akkor milyen ruhában járjatok az úrvacsorában való lelki megtisztulás után. Így vegyük sorra ezt is ma.
Van ebben a szakaszban egy különös megszólítás, egy határozott felszólítás, és olvastuk ezt a gyönyörű gazdag felsorolást ezekről a jézusi ruhadarabokról. Ha szentül értjük, akkor merem azt mondani, hogy ennek a szakasznak a címe: Jézus „ruhatára”. Mikbe öltözteti Ő azokat, akik valóban hisznek benne és kiszolgáltatják magukat neki.
Mi ez a különös megszólítás, amivel kezdi: „… mint az Istennek választottai, szentek és szeretettek…” Ha az embernek van egy kis önismerete, akkor megkérdezi, hogy nem tévesztenek össze valakivel? Isten választottai, szentek, — én? — és szeretettek? Mit szeret bennem az Isten?
Fontos, hogy helyesen értsük ezt a megszólítást, mert ez nem tévedés. Ez a hívőknek szól, akik már Jézust befogadták az életükbe. Aki így Istennel kapcsolatba kerül, az előbb-utóbb feltétlenül rájön arra, hogy mennyire igaz, amit Jézus a tanítványoknak mondott: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak ki titeket.”
Aki elgondolkozik azon, hogyan került ő Isten közelébe, az ámulva imádhatja Őt azért, hogy valami miatt az Ő szeretetéből így döntött, hogy utánunk nyúlt, megszólított, szép terve van az életünkre nézve, és ha ebbe beleigazodik az életünk, akkor leszünk a helyünkön, és akkor lesz az életünk igazán hasznos és áldott.
A mi Istennel való kapcsolatunk eredete az örökkévalóságba nyúlik vissza. Isten kegyelmesen kiválasztott. Itt az időben az Ő igéjével elhívott, és aztán Szentlelkével folyamatosan formál és alakít. Egyikünk sem véletlenül kerül igeközelbe. Az már Isten kegyelmének a bizonyítéka, ha valaki hallhat Őróla hiteles információkat. Hiszen a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából.
Amikor múlt vasárnap itt ültek közöttünk a konfirmáló testvéreink, és amikor ma is itt vannak és készülnek az első úrvacsoravételükre, elgondolkozhatunk azon, hogy mennyire nem véletlen, hogy éppen ők és éppen itt vannak. Hol mindenütt lehetnének másutt? Hányan vannak, akik ilyen idős korukra már tönkretették magukat! Vagy tönkreteszik módszeresen a környezetüket.
Micsoda kegyelme az Istennek, hogy mi itt lehetünk, és mennyire nem a mi érdemünk! Milyen ajándék az, hogy szóba áll velünk Isten és ma is szólítgat annak ellenére, hogy olyan sok minket megszólító igéjét elengedtük a fülünk mellett. Hogy sok világos parancsából semmi nem lett az életünkben. Hogy az ígéreteibe nem merünk kapaszkodni. Micsoda türelem, gyöngéd szeretet, állhatatosság van emögött. Legyen áldott érte Isten! A kiválasztó Isten.
Aztán azt mondja: szeretettek vagyunk. Mégpedig az Ő egyoldalú szeretetének a tárgyai. Isten irántunk való szeretete mindig megelőz mindent. A mi szeretetünk már csak reflexió, válasz. De Ő előbb szeret, minden érdemünk és feltétel nélkül szeret. Sőt annak ellenére szeret, hogy ilyenek vagyunk, amilyenek. Az Ő szeretete mindig ab​ban bizonyul hitelesnek, hogy ad. „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta…”
Végül azt mondja itt: „…szentek…” Ezt, hogy választottak és szeretettek, még a legtöbb ember elfogadja. Ha megérti, milyen isteni kegyelem van emögött, akkor meghatódva, alázatosan tudomásul veszi. De ez ellen sokan tiltakozni szoktak: én nem vagyok szent. Hát ennyi önismeretem és önkritikám van.
Ennek a tiltakozásnak az az oka, hogy két jellemző tévedés fenyegeti azt, hogy helyesen értsük, mit jelent a Szentírásban szentnek lenni. Az egyik ilyen tévedés az, amikor azt gondolják az emberek, hogy szent az, aki erkölcsileg makulátlan, bűn nélküli. Mentegetőzésképpen mindjárt utána szoktuk tenni: ugye ilyen ember pedig nincs, tehát én sem vagyok ilyen.
A másik tévedés az, hogy azokat nevezzük szenteknek, akiket a római egyház egy bizonyos bizottsága érdemeik és erényeik elismeréseképpen haláluk után szentté avatott. Tehát vagy azokat gondoljuk szentnek, akik bűn nélküliek, vagy azokat, akiket szentté avattak. Ez a szó: szent, mintegy vezetéknév helyett odakerült a keresztnevük elé, hogy attól kezdve nem István, László és Margit, hanem Szent István, Szent László, Szent Margit.
Mit mond a Biblia?
A Biblia ezzel szemben azt mondja, hogy szentek mindazok, akik Krisztus érdeméért Isten gyermekei lettek. Még rövidebben: szentek azok, akik Jézust hittel befogadták az életükbe. Akikben Krisztus ténylegesen él. Ha feltámadtatok a Krisztussal…: akik feltámadtak a Krisztussal. Nem ők szentültek meg, hanem a bennünk élő Krisztus szent, és Krisztus szentségét Isten nekik tulajdonítja, és nekik ajándékozza.
Idéztük már többször a Heidelbergi Káténak ezt a csodálatosan világos, tömör mondatát. Hadd idézzem egy részét megint:
„Hogyan igazulsz meg Isten előtt?
Egyedül a Jézus Krisztusban való hit által oly módon,
hogy noha a lelkiismeretem vádol, hogy Isten minden parancsa ellen súlyosan vétkeztem, sőt még mindig hajlandó vagyok minden gonoszra,
Isten mégis minden érdemem nélkül, ingyen kegyelméből nekem ajándékozza és tulajdonítja Krisztus tökéletes igazságát és szentségét, mintha soha semmi bűnöm nem lett volna, sőt,
mintha mindenben olyan engedelmes lettem volna, amilyen engedelmes volt érettem Krisztus,
de csak akkor, ha e jótéteményeket hívő szívvel elfogadom.”
Tehát minden érdemem nélkül, ingyen kegyelemből nekem ajándékozza és tulajdonítja Krisztus tökéletes szentségét. Ehhez azonban az kell, hogy valaki rájöjjön: rászorul erre, hogy ő maga semmit nem tud produkálni, amit Isten igaznak és szentnek minősítene, de elhiggye, hogy lehetséges, hogy mi mégis szentek legyünk, egyedül Krisztus által és Krisztusért. És akkor Isten olyanoknak lát minket is, mint magát Krisztust. Mintha soha semmi bűnt nem követtünk volna el. Magunkban nem vagyunk szentek, de a Krisztusban Isten szentnek minősít, és egyre inkább megszentel.
Ha pedig Isten nekem tulajdonítja Krisztus szentségét, akkor legyek is egyre szentebb. Ez a program, ez a feladat a hívő ember előtt. Ez tehát a különös megszólítás itt, „mint az Isten választottai, szentek és szeretettek.”
És mi a felszólítás? Az, hogy „…öltsétek magatokra…” és utána jön a felsorolás, hogy mit.
Láttuk a múltkor, hogy nem lehet a régi ruhára felvenni az újat, előbb le kell vetkőzni. Valaki azt mondta a múltkor: ebbe fárad el, hogy ő mindig magára ölt valamit. Kérdeztem mit? S akkor remek példákat mondott. Például: vérzik a szíve, mert úgy megbántották, legszívesebben elbőgné magát. De ő nem akarja, hogy sajnálják, úgyhogy magára ölti a bájmosolyt és erőlteti végig a munkahelyen, mintha minden rendben lenne, és jókedve lenne. Amikor hazamegy, akkor elereszti magát és elerednek a könnyei. Ő magára öltött egy másmilyen arcot. Vagy a fordítottja: Valaki sajnáltatni akarja magát, és akkor olyan arcot ölt magára.
Vagy beszélget a társaság, az illető a felét sem érti annak, amiről szó van, de nagy okosan bólogat, mint akinek igen fontos mondanivalója is lenne, csak most éppen nem akarja közölni. Valami látszatot magamra ölteni, hogy ki ne látszódjék a bennem lévő üresség.
Nos, itt nem erről van szó. Éppen az ellenkezőjéről. Amikor a levetkőzésről beszél a Biblia, akkor azt mondja: ezzel kell kezdeni. Ezeket a magunkra öltött, hamis látszatot keltő ruhadarabokat kell levetni először is. Nem látszanunk kell, hanem lennünk. Istent úgysem lehet megtéveszteni: „te előled elrejtenem semmit sem lehet.” Nekünk Isten elől is Istenhez lehet és kell menekülnünk, és elmondani azt, amit egyik szép bűnbánó énekünk így mond: „néked bűnöm megvallom.” Ez a levetkőzés. Bűnnek nevezni azt, amit Isten igéje annak tart, ami részünk abban van, azt megvallani, és őszintén törekedni arra, hogy az ne ismétlődjék az életünkben.
Hogyan történik ez?
Például úgy, hogy egy igehirdetés közben Isten Szentlelke valamire rámutat az életünkben, ami tisztátalan, hamis, ellenkezik Isten akaratával. Azt nem elfelejteni igyekszünk, és nem kezdjük védeni és magyarázni, hanem azt mondjuk: Uram, ha ezt te elítéled, én is elítélem. Megvallom neked, kérem a bocsánatodat, nem akarom többször csinálni. Isten meg ad szabadulást ezektől a bűnöktől. Ez a levetkőzés. Így formál az Ő igéjével, így tisztít az Ő Szentlelkével.
Ezek után jöhet a felöltözés. És itt volt ez a szép, hosszú felsorolás, hogy mi-mindent lehet és kell magunkra öltenünk. Egész pontosan tíz ilyen „ruhadarabot” említ itt a Szentírás. Csak röviden még egyszer menjünk végig rajtuk, és legyen az tükörré a szá-munkra, vajon nem hiányos-e valahol az öltözékünk. Mert Jézus az Ő gazdagságából azt készséggel kipótolja.
Érdekes, hogy ezzel kezdi: „Öltsetek magatokra könyörületes szívet…” Belülről kezdi. Nem cselekedetekre biztat minket. A cselekedetek majd a szívből következnek, mert belülről, a szívből származik minden gonoszság és minden tiszta és szent cselekedet is. Ez Jézusnak a tanítása. A legbelsőbb műhelyt kell újjáteremteni, aztán majd új dolgok készülnek.
Ha valami jellemző volt Jézusra itt a földi szolgálata nyomán, akkor ez. Bárkit meglátott, aki bajban volt, segítségre szorult, vagy elnézte a sokaságot, ezt olvassuk: „Könyörületességre indult rajtuk”. Jézusnak érző szíve volt.
A múltkor említettük ezt a kifejezést: „irgalmas szem”. A Bibliában fordul ez elő. Neki irgalmas szeme volt. Ő észrevette, hogy kinek mi hiányzik, és azonnal mozdult a keze is, hogy segítsen annak, akinek valami hiányzik.
Mi olyan világban élünk, ahol ennek az ellenkezője jellemző, és azt tartják erénynek. Ki-ki magáról gondoskodjék. Magát érvényesítse. Hogy közben esetleg az mások rovására, kárára is történik? Védjék meg magukat. Mindenkinek a maga feladata saját magát biztosítani. Én haladni akarok előre, és gyarapodni akarok. Az irgalmatlanság és kegyetlenség az utakon a közlekedésben, a házasságban, a nemzedékek közti feszültségekben, az egész gazdasági életben egyre jellemzőbb lesz. Jézus azt mondja: nem erre tanított minket és nem erre adott példát, hanem legyen irgalmas szemünk és könyörületes szívünk.
A másik, amit említ: a jóság. A jóság mindig a kicsinyek, a megvetettek, az elvesztettek, a segítségre szorulók irányában nyilvánul meg. A jóságnak mindig ára van. Ha jó vagyok valakihez, meg kell fizetnem az árát. Jóság és áldozat karonfogva járnak. Ezért félnek sokan jók lenni. Ezért marad abba a vágy. Idéztük egy hete Ady Endrének azt a bájos és mégis mély versét, hogy olyan jó lenne jónak lenni. És ezzel véget ér a vers. És most ki lesz jó, és mitől lesz jó? Vagy ez a vágy hogyan teljesül be, és hogyan működik az majd, ha jó lettem? Erre nézve már nincs elképzelés. Csak a csalódás van, hogy megpróbáltam néhányszor, nem sikerült. Ha sikerült, ráfizettem. Nem éri meg. Jó lenne, jó lenne, de maradunk ilyenek, amilyenek vagyunk. Jézus nélkül.
Aki azonban hajlandó levetni, néven nevezni a maga önzését, gonoszságát, számításait, és engedi, hogy Jézus a jóság ruhájába öltöztesse, az maga csodálkozik el leginkább önmagán, hogyan meg lehet változni az Úr Jézus munkája nyomán.
„Öltsétek magatokra az alázatot és szelídséget…” Erről Jézus külön beszél. Azt mondja egy helyen: „Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és szívből alázatos vagyok.” Nem alázatoskodó, hanem szívből alázatos, és akkor nyugalmat találtok a ti lelketekben.
Temérdek nyugtalanságnak, szorongásnak, versengésnek, aggódásnak az oka az, hogy nem merünk és nem akarunk alázatosak és szelídek maradni. Mindig nekem kell felül maradni, mindig az enyém legyen az utolsó szó. Be kell bizonyítanom, hogy igazam van, akkor is, ha már tudom, hogy nincs. Ebből nem jön nyugalom. Jézus arra adott példát, hogy milyen az igazi alázat és szelídség. Nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő. Ami azt jelenti: sohasem élt vissza az Ő isteni hatalmával, és sokszor nem is élt vele. A maga javára soha nem élt vele. Ha mások javára használhatta, akkor igen.
Aztán említi a türelmet. Ez jelenti azt is, hogy eltűrni mindazt, amit Jézusért el kell szenvednünk, és tudni várni mindarra, amit Isten megígért és majd megvalósít. Tűrni és várni. Csak az tudja ezt, aki bízik abban az Istenben, aki előtt hordozza valaki a szenvedéseit, és aki megígérte azt, amire az illető vár. Aki bízik Istenben és ismeri Őt, csak az tud türelmes lenni. Egyébként a türelmetlenség öl meg bennünket, és tönkretesszük vele egymást.
A következő: Öltsétek magatokra a megbocsátás ruháját, bocsássatok meg egymásnak úgy, ahogy Isten megbocsátott nektek a Krisztusért. És Ő hogy bocsátott meg? Feltétel nélkül. Nem azt mondta, hogy majd ha megváltozol és rendbe hozod mindazt, amit elrontottál, beszélhetünk arról, hogy van-e bocsánat vagy nincs. Hanem azt mondta: megbocsátottam neked, és ez ad erőt ahhoz, hogy ne ismétlődjék az életedben az, amit most meg kellett bocsátani. Ez a feltétel nélküli, sokszor előlegezett bocsánat. Amivel Péternek megbocsátott például. Péter csúnyán megtagadta, de megbánta. Jézus utána nem beszél Péter bűnéről. Húsvét után háromszor meg kell vallania Péternek, hogy szereti Jézust. Ez emlékezteti arra, hogy háromszor megtagadta őt, de a tagadásról nincs szó, mert azt ő megbánta, és a megbánt bűnt Isten többé nem emlegeti. Így kellene megbocsátanunk egymásnak.
Azt mondja, hogy mindezt, amit eddig felsorolt, övezzétek körül a szeretettel, mert az mindent szépen összetart. Ha a szeretet öve kerül ezekre a ruhadarabokra, akkor mindegyik a helyén lesz, mindegyik jól funkcionál. Mindegyik áldás lesz másoknak.
Mit jelent a Biblia nyelvén a szeretet?
Azt jelenti, hogy mindig azt teszem, ami a másiknak jó. Nem azt, amit a másik kíván, hanem ami a javára van. Azt adom neki, amire szüksége van ténylegesen, azt teszem vele, ami neki használ. Ez a szeretet. Isten szeretetére ez jellemző. Ebből esetleg olyasmi is következik, hogy Jézus, az Úr és a Mester feltűri a ruha ujját, leguggol és végigmossa a tanítványok izzadt, poros lábát. Utána azt mondja: értitek-e, hogy ezt miért tettem?
Azért, mert mindnyájan vágytatok rá, ezt a vacsora előtt kellett volna valakinek megtenni, de ez rangon aluli volt mindenkinek. Nekem nem. És ha én, az Úr és a Mester megmostam a ti lábatokat, nektek is meg kell mosni. Példát adtam nektek — mondja. Ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást. A szeretet mindig cselekedet. Mindig azt cselekszem, amire a másiknak most szüksége van. És ha elvégeztem, ezzel be van fejezve. Nem várok tapsot, jutalmat, elismerést, semmit. És nem fogok vele sem dicsekedni, sem miatta panaszkodni. Mert a szeretet természetes reflexe volt az, amit tettem. Egyedül Jézustól lehet ilyen szeretetet kapni.
Azt mondja: ha ezt felöltözitek, akkor egyszer csak különösen tapasztaljátok, hogy a Krisztus békessége betölti a szíveteket. Megszűnik sok feszültség, félelem, szorongás, aggodalmaskodás. Nem féltitek magatokat. Nem féltek az élettől és a haláltól. Egymástól sem… Mindez felszabadít arra, hogy békesség legyen a szívetekben. Végigalusszátok az éjszakát, végigdolgozzátok koncentrálva a nappalt. Egészen megváltoztatja ez az embert.
És ennek kapcsán felszakad a szívéből a hála. Erről itt részletesen is ír, hogy kimondhatatlanul hálás lesz az ember mindezért.
Az utolsó, amit említ, hogy egyszer csak úgy szólal meg az ilyen ember, hogy őt magát is meglepi, sőt megerősíti, amit mond, mert igét mond. A Krisztus beszéde lakozzék bennetek gazdagon. Tud úgy beszélni Krisztusról, hogy másoknak is mutatja a hozzá vezető utat, és ennek hitele van, mert ott áll mögötte élő illusztrációként az élete. Teljesen új ruhában, krisztusi tulajdonságokkal felruházva, és így mutatja a hozzá vezető utat úgy, hogy még az éneklés is felharsan a szívében, és hangzik az ajkán. Sok szép példát lehet erre látni.
Amikor valaki csakugyan levetkőzi a bűneit, engedi, hogy Jézus Krisztus fokozatosan, folyamatosan felöltöztesse a saját ruhájába, felharsan az ajkán az Istent dicsőítő ének, a hálaadás, és adott esetben tud igét is mondani másoknak.
Nem sorolom el most még egyszer összefoglalásképpen sem ezt a tíz tulajdonságot. Jó lenne, ha otthon elolvasnánk, és mindegyiknél megállva, megvizsgálnánk, hogy rajtam van-e ez a ruhadarab. Ismerős-e ez nekem? Nem valami hasonló, hanem ez, a hitelesen jézusi.
Tudnunk kell, hogy ez nem divatos öltözék. Soha nem is volt az. Jézus tanítása soha nem volt korszerű, de mindig időszerű volt. Örökké időszerű. Ezekben a ruhákban nem nagyon lehet boldogulni, de lehet boldoggá lenni, és boldoggá tenni másokat. Ezekkel a tulajdonságokkal az ember sokszor alul marad. A többiek hagosabbak, erőszakosabbak, és sokszor érvényesítik is a nyers erejüket az ilyenek felett. De igazán nagy győzelmeket csak ezekkel a tulajdonságokkal lehet aratni. Igazán nagy értékeket csak ezekben lehet másoknak továbbadni. Készek vagyunk-e megfizetni az árát?
Jézust ezek a tulajdonságok a keresztre vitték, de ott aratta a történelem legnagyobb győzelmét, amely győzelemből máig élünk azok, akik hiszünk Őbenne. El kell dönteni. Maradunk-e a velünk született ruházatokban, mert abban könnyebb boldogulni. Ha megütöttek, visszaütök, ha nem ütöttek, akkor is ütök, hogy előbbre haladjak. Lehet így is. Vagy lehet úgy is: hogy szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött, hanem rábízott mindent az Atyára. Ezt el kell dönteni, hogy milyen ruhában óhajtok járni.
Jézus lehetővé tette azt, hogy olyan ruhát kapjunk itt, amiben az örökkévalóságot is eltölthetjük. És az Isten országába, az üdvösségbe csak ebben a ruhában lehet bemenni.
Az úrasztalát megterítettük, az úrvacsorai közösség különösen is alkalma az átöltözésnek. Ilyenkor sokan úgy jövünk ide, hogy már otthon megvizsgáltuk: Uram, milyen ruhadaraboktól akarsz engem most megszabadítani, és nem ragaszkodom azokhoz. Mindent kész vagyok levetni, ami neked utálatos. És milyen ruhadarabok hiányoznak nekem nagyon, azokat kérem tőled, vagy amit kínálsz, azt bizalommal elfogadom, és igazat adok neked, hogy arra van most szükségem. Az úrvacsora mindig a nagy átöltözésnek az alkalma.
Szeretnék mindenkit bátorítani: ne szégyelljen Jézushoz hasonlítani. Az időtálló, az örökkévalóságban is használható ruházat az, amit Ő ad nekünk. Nem egyszerre öltöztet át. Egyenként mutatja meg, mit kell levetnünk, és mit lehet felöltöznünk. Hadd legyen ez a mostani úrvacsorázásunk is az ilyen lelki átöltözésnek az alkalma.

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet, ma elsősorban azokat a testvéreinket, akik konfirmációi fogadalmukra és hitvallástételükre készülnek, az ő szeretteiket, kedves vendégeinket, akik közül sokan messziről jöttek ide ma, és mindannyiunkat.
Ez az istentisztelet mindig különösen azért emelkedik ki a többi közül, mert egybeesik a gyülekezet és a család ünnepe, és nekünk ez tudatosan vállalt célunk, hogy a gyülekezet hadd lenne egyre inkább családdá, a református családok pedig váljanak egyre inkább mini-gyülekezetekké, ahol egészen természetesen hangzik naponta Isten igéje, ahol a család együtt is tud imádkozni és Istent magasztalni.
Legyen áldott Isten, hogy elhozta ezt a napot azoknak az életében, akik ma fogadalmat fognak tenni, akár a szüleik hívták, hozták ide őket, akár mint felnőttek, sokszor nagyon messziről, Istentől távolról megérkeztek az Úr Jézus szeretetéhez.
Szeretném kérni, hogy mindnyájan járuljunk hozzá, hogy mindenek ékesen és szép rendben történjenek. Ez az istentisztelet egy kicsit hosszabb szokott lenni, mint a többi, mert az igehirdetés után hangzik el a fogadalomtétel. Azután megkereszteljük majd azokat, akik a konfirmálók közül még nem részesedtek ebben a sákramentumban. Azt követően pedig a végén egy csoportkép is készül rólunk.

* * *

Vasárnapi istentiszteleteinken hetek óta Pál apostolnak Kolosséba írt levelét tanulmányozzuk. Mára ez a szakasz következik, és én nem kerestem mást erre a szép ünnepi istentiszteletre. A múlt vasárnapi igeszakaszunk ezzel a mondattal kezdődött: „Ha feltámadtatok Krisztussal”. Láttuk, mit jelent az: feltámadni Krisztussal.
A Biblia nemcsak Jézus Krisztus húsvéti feltámadásáról ír. Nemcsak arról ad hírt, hogy az utolsó ítéletkor Jézus feltámasztja a halottakat, hanem tud egy bizonyos lelki feltámadásról is. Arról, amiről ennek a levélnek az előző fejezetében így olvastunk: „Titeket is, akik halottak voltatok vétkeitekben és bűnös valótokban, Ővele együtt életre keltett, megbocsátva nekünk minden vétkünket.” Ebből tehát az derül ki, hogy minden ember abban az állapotban, ahogyan megszületik, lelkileg halott. Érzéketlen Isten dolgaival szemben. Nincs kapcsolata az élő Istennel. A halott nem táplálkozik, nem lélegzik, nem beszél, nem mozog. Aki tud úgy létezni, hogy lelkileg nem táplálkozik, nem él naponta Isten igéjével, akinek nem természetes az a lélegzéshez hasonlóan, hogy szüntelen imádságos párbeszédben van az élő Istennel, aki nem tud Istenről semmit sem mondani másoknak, aki nem tesz semmit az Ő országa építéséért, az lelkileg halott. Ez minden ember természetes állapota. Így születünk.
Múlt vasárnap láttuk, hogy maga Jézus magyarázza el, hogy aki az Ő igéjét hallgatja és befogadja, sőt aki Őt magát hittel az élete urának vallja és fogadja, azt Ő lelkileg életre támasztja. Ez a lelki feltámadás. Működni kezdenek az ilyen embernek a lelki érzékei. Egyszeriben vágyakozik Isten igéje után. Kívánja azt, és csodálkozva tapasztalja, hogy egyre jobban érti. Egészen természetes lesz neki, hogy minden helyzetben és időben tud imádkozni az Urához. Van mondanivalója Isten számára és van mondanivalója Istenről az embereknek. Mindezt nem szégyelli. A legfontosabb kérdése az lesz, ami Pál apostolnak lett mindjárt a damaszkuszi úton: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” Eddig ezt sose kérdezte Istentől, most meg ez lesz neki a legsürgetőbb. És maga is csodálkozik, hogy képes cselekedni Isten akaratát. Elkezdődik az ilyen ember életében egy egészen új szakasz. Ettől kezdve mondhatja azt, amit olvastunk: egykor és most. „Egykor ti is ezekben éltetek; most azonban elvetettétek magatoktól…”
Ez nem fejlődésnek az eredménye, nem belenő ebbe az új életbe a lelkileg halott ember, hanem ez ugyanolyan törésszerű esemény, mint a születés. Ami a születés testileg, az az újjászületés lelkileg. Így is nevezi a Szentírás ennek az új szakasznak a kezdetét: újjászületés.
Nem biztos, hogy mindenki tudja a napját, de a ténye az látható. Megváltozott a gondolkozása, az élete. Addig lelkileg halott volt, most pedig él. Ez az új természet, amit így kap a hívő, Jézus természetéhez hasonló. Ő veszi kezébe az életünket és tudjuk a Szentírásból, hogy egyedül az ilyen újjászületett, újjáteremtett embereket tudja használni Isten a maga céljaira, és csak az ilyenek mehetnek be a mennyek országába. A velünk született természet, a test és vér kizár onnan. Nem örökölheti Isten országát.
Ez az új természet nem az előzőnek a javított kiadása, hanem ez teljesen más. Ez Jézus természete, itt az Ő jellemvonásai ábrázolódnak ki a hívő életében.
Pál apostol ezzel a képpel szemlélteti ezt:”… levetkőztétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és felöltöztétek az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul…” Levetkőztétek és felöltöztétek. Felszólító módban is használja ezt többször: vetkőzzétek le, mint egy-egy ruhadarabot sorra az eddig rátok jellemző tulajdonságokat, és öltőzzétek fel, öltsétek magatokra Jézusnak a tulajdonságait.
Isten tehát egy teljes átöltözést tesz lehetővé. Nem azt mondja, hogy a régi tetejére vegyétek rá az újat, hanem vetkőzzétek le, és utána öltözzétek fel a Krisztust.
Milyen ez a régi? Ilyen jellemzést olvastunk itt: vessétek le magatokról a haragot, az indulatot, a gonoszságot, az istenkáromlást, szátokból a gyalázatos beszédet és ne hazudjatok egymás ellen.
Az a feladatunk, hogy ezeket megvetni, elvetni, levetni, aztán ott áll az ilyen ember Isten előtt mezítelenül, csupaszon, és akkor Krisztus felöltözteti az Ő saját tulajdonságaival. Nem nekünk kell kerítenünk valamit, amit magunkra veszünk, mert az hasonló lenne a régihez, hanem Ő ad nekünk egészen újat.
Mi jellemzi ezt az újat?
Ha Isten éltet minket, jövő vasárnap majd részletesen lesz erről szó, mert ez a következő szakaszban van. „Öltsetek tehát magatokra — mint az Isten választottai, szentek és szeretettek — könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet. Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ahogyan az Úr is megbocsátott nektek. Mindezek fölé öltsétek fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent. A Krisztus békessége uralkodjék a szívetekben, és a Krisztus beszéde lakozzék bennetek gazdagon.”
Ez a kegyelem munkája. Ez nem a mi teljesítményünk, nem a mi erőfeszítésünk következménye. A mi feladatunk az, hogy a régit, ami rajtunk volt, azt ítéljük el és vessük le. Ne mentegessük, ne védjük, ne rejtegessük. Ne tartsunk védőbeszédet mellette, hanem vessük le. Sőt Pál ezzel a kemény szóval kezdi a mai szakaszunkat, hogy: öldököljétek meg magatokban mindazt, ami innen alulról való. Nyissátok ki magatokat egészen az előtt, ami onnan felülről való, és az Isten majd megajándékoz titeket ezekkel az értékekkel.
Arra a változásra, ami egy ilyen ember életében bekövetkezik, magától senki sem képes. Erre a mélyreható, belülről kifelé munkálkodó, az egész embert átformáló változásra sem neveléssel, sem környezethatással, sem újabb és újabb ismeretek elsajátításával, sem jó példák követésével nem képes senki. A mi feladatunk az: ne ragaszkodjunk a régihez, a régi megrögzött szokásainkhoz, az Isten nélküli gondolkozáshoz, rossz beidegződésekhez. Ahhoz a vétkes örökséghez, ami megy sokszor nemzedékről nemzedékre. A magunk igazához, amiről sokszor mi is tudjuk, hogy nem igaz. Ne ragaszkodjunk azokhoz az elveinkhez, amik a régi, Isten nélküli korszakban gyökereztek belénk, hanem vetkőzzük le, és az Úr Jézus majd felöltöztet.
Tudjuk elmondani alázatos, csendes, belső meggyőződéssel szép énekünk egyik versszakát:
Jövök, semmit nem hozva,
Keresztedbe fogózva,
Meztelen, hogy felruházz,
Árván, bízva, hogy megszánsz;
Nem hagy a bűn pihenést:
Mosd le, ó, mert megemészt!

Rettenetes lenne, ha nekünk abban a lelki ruházatban kellene élnünk és meghalnunk, amiben születünk. Mert ez a ruházat kizár minket az üdvösségből. De rettenetes lenne az is, ha csak a levetkőzésig jutnánk el, és ott dideregnénk bűntudattal, szégyenkezve Isten előtt. Az is szörnyű lenne, ha nekünk kellene keríteni vagy készíteni valamiféle új ruházatot.
Isten mondja az Ő népének az egyik próféta által, hogy megváltoztathatja-e a néger a bőre színét, és eltüntetheti-e a párduc a foltjait. Ha igen, akkor ti is meg tudtok változni, és meg tudtok szabadulni a bűntől. Amilyen lehetetlen az előző kettő, olyan lehetetlen ez is. De nem is kell erőlködnünk. Jézus megszerezte és kínálja nekünk ezt az új öltözetet, és szeretettel feltöltözteti a benne hívőket.
Ha meg tudtuk figyelni a felsorolást, kitűnik belőle, hogy belülről kifelé kezdi az ember átalakítását. Először a gondolkozásunkat teszi egészen újjá, aztán új indulatokat ad, aztán az érzelemvilágunkat tisztítja meg, utána a beszédünket és végül a tetteinket. Az egész embert kezébe veszi, megtisztítja, és utána használja.
Azt hiszem, sokunknak vannak olyan tapasztalataink, hogy újra és újra feltámad emberekben a vágy azután, hogy jó lenne jobbnak lenni. Jó lenne változni. Néha világos pillanatainkban mi is látjuk, hogy hol szorulna korrekcióra, javításra, tisztulásra az életünk. Olyan sok próbálkozás, erőlködés eredménytelen marad.
Ady Endre becsületes gondolkodó volt, és az egyik versében ezt kíméletlen őszinteséggel beismeri. Már a címe önmagáért beszél: Jóság síró vágya. Ott van a síró vágy a jóság után sok emberben.

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni.
Mégis víg hitet adni másnak,
Kísérő sírást a sírásnak:
Milyen jó volna áldani tudni.

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

És itt véget ér a vers, feltételes móddal, ami azt sugallja, hogy lehetetlen. Milyen jó volna, de nem sikerül. Sok erőfeszítése kudarcba fullad az embernek, és a végén lemond erről a lehetőségről.
Mai igénk örömhíre az, hogy ami nekünk nem sikerül, ahol legfeljebb az őszinte vágyakozásig, a jóság utáni síró vágyig tudunk eljutni, azt Jézus Krisztus megvalósítja az életünkben. Aki Őhozzá megy, azt Ő felöltözteti.
Egyszer mélyen átéltem ezt, egészen más vonatkozásban, Ne haragudjatok, ha ilyen hétköznapi emléket elmondok.
Amikor segédlelkész koromban először engedték meg, hogy az akkori Kelet-Németországba egyházi konferenciára kiutazhassam, az nagy dolog volt. Igaz, hogy a Bibliát lelkész létemre elvették a határon, de kimehettem. Külföldre menni és ott hívő testvérekkel együtt lenni legálisan, nem bújva, lopva, óriási élmény volt. Aztán történt ott egy kis baleset: eltörött a cipőm talpa. Keresztben ott, ahol a legvékonyabb szokott lenni. Lehetett használni így is, de bejött a víz, és mindennap esett az eső úgy, mint itt mostanában. Szó sem lehetett arról, hogy magamon segítsek, mert egy fillérem sem volt. A konferencia utolsó előtti napján az egyik lelkipásztor azt mondta ebéd után: menjünk el egy kicsit sétálni. Nem tiltakoztam, de mérsékelten lelkesedtem érte.
Azután bevitt egy áruházba és azt kérte: válasszak ki magamnak egy pár cipőt. Pár cipőt? Óriási dolog. Igyekeztem szerény lenni és valami olcsóbbat kiválasztottam. Akkor elárulta, miről van szó: a lelkészek összeadtak egy nagyobb összeget, és neki most engem fel kell öltöztetnie. Segítsek neki ebben, hogy ne neki kelljen az időt tölteni. Javasolná például ezt a jobb minőségűt. Beleegyeztem. Akkor most menjünk és vegyünk egy öltönyt. Csóró szegénylegény voltam akkor, volt egy fekete öltönyöm, meg az, ami akkor rajtam volt. Ez volt a ruhatáram. Ő kiválasztott megint, látva a tétovaságomat, egy szép sötétszürke öltönyt, és így tovább. Két inget: egy fehéret, egy tarkát is kaptam. Aztán minden apróságot is, ami még kell, azt elintézte, becsomagoltatta és még egy szép nyakkendőt is. Volt egy ócska, régi fajta aktatáskám, többszörösen megvarrva cipész által, lehet, hogy ezt is észrevették, és kaptam egy szép, akkor modernnek számító kézitáskát, meg a kopott vulkánfíber bőrönd helyett egy bőrből valót, amit a mai napig használok. Nem győztem csodálkozni a hívő testvérek szeretetén és Isten ajándékán.
Másnap vasárnap volt. Reggel eszembe jutott, hogy gyerekkoromban otthon, ha valaki nagy ritkán kapott valami új holmit, azt először templomba vette fel. Én most sok új holmit kaptam, s mit csináljak, vegyek fel mindent? Felöltöztem. Nem szoktam magam tükörben nézegetni, de volt ott egy nagy tükör, ahol elszállásoltak, s megnéztem magamat: minden, ami rajtam van, új és ajándék. Ahogy odanéztem a székre, ott figyelt a széken a fényes fenekű régi nadrágom meg az agyonmosott ingem, elsírtam magam.
Az jutott eszembe: ezt tette velem az Úr Jézus. Az egész elrontott, agyonkoptatott múltamat átadhattam neki. Sok szennyes beszédet, parázna gondolatot, egymásra halmozott mulasztásokat, amiket már soha nem tudok pótolni, azt a sok szeretetlenséget, amit én csak egyszer-egyszer vettem észre, Ő meg mindegyiket látta, mindent, mindent, a régi ruhadarabokat levethettem. Egyedül Ő az, aki hajlandó volt magára venni ezeket az én bűneimet, és egyedül Ő az, aki megfizette az újnak az árát, és Ő nekem adta az Övét. Az Ő békességét, azelőtt azt sem tudtam, hogy van olyan békesség, amit a megtérésem után kaptam. Teljes bocsánatot minden bűnömre. Élő reménységet a jövőre nézve. Értelmes feladatokat. A feladatokhoz lépésről-lépésre gondolatokat és erőt, közben még örömet is. És fel sem lehet sorolni, hogy mi-mindent, és mindez az enyém.
Amikor hazajöttem, valaki megkérdezte: hol csináltattad ezt a szép öltönyt? Külföldön — mondtam szerényen. És mennyibe került? Nem került semmibe, csak haza kellett cipelni, de adtak még egy táskát is, hogy haza tudjam hozni. Miért, te dolgoztál kint? Nem volt szabad akkor, de nem is dolgoztam. Ez a kérdés mélyítette el bennem még inkább, hogy mi történik akkor, amikor valaki Jézussal kapcsolatba kerül. Nem dolgoztam meg érte, két szalmaszálat nem tettem keresztbe. Még a sétára is kelletlenül mentem, mert tudtam azt, hogy megint úgy jövök haza, hogy csupa víz lesz a zoknim.
Néha ilyen kelletlenül engedünk Jézus hívásának is, és nem tudjuk, hogy ott van elkészítve mindaz, amire szükségünk van, meg még annál több is, hogy tudjunk másoknak is adni. A mi dolgunk valóban csak a levetkőzés. Az, hogy vegyem már észre, hogy elrepedt, kiszakadt, foltos, pecsétes, használhatatlan, és ott van az új. Ajándékként, ingyen. Ő fizette meg az árát az Ő isteni szent életével.
Ezért próbáltam a mi konfirmáló testvéreink szívébe, és amennyire sikerült, az emlékezetébe is bevésni ezt az igét: „Kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Ef 2,8-9).
Akit az Úr Jézus új életre támaszt, azt Ő átöltözteti. Tőlünk csak azt várja, hogy ne ragaszkodjunk a régihez. Ott van elkészítve minden nála.
A konfirmációi előkészítőn igyekeztünk a Biblia legfontosabb igazságait világossá tenni, elmagyarázni. Igyekeztünk konfirmáló testvéreinket őszintén szeretni. El van készítve a számukra, ifjabbaknak és kevésbé ifjaknak itt a gyülekezetben minden, ami ahhoz szükséges, hogy a lelkiekben növekedjenek. Vár benneteket az ifjúsá-gi bibliaóra, van saját Bibliátok. Itt van egy imádkozó gyülekezet. Jövő vasárnap meg lesz terítve az úrasztala. Minden megvan ahhoz, hogy aki új életre támadt, az növekedjék.
Felöltöztetni azonban nem tudlak benneteket, és senki nem tud közülünk. Ehhez Jézushoz kell elmenni. Kevés egy gyülekezetig eljutni, kevés a templomba eljutni, kevés a Bibliát kézbe venni, az élő Jézus Krisztussal kell valóságos lelki közösségre jutni. Nála ott van a ti stafírungotok is. Mindaz, amire ebben a feje tetejére állt, er​kölcstelen, istentelen világban szükség lesz ahhoz, hogy mégis kiegyensúlyozott, boldog, harmonikus személyiséggé fejlődjetek, és hasznosak legyetek Isten országának meg a társadalomnak. Ez most már rajtatok áll: kell az új ruha, vagy nem kell. Jézus megfizette az árát és kínálja nektek.
Ha két rövid mondatban kellene ennek az igének az üzenetét összefoglalnom és egyben azt is, amit nagy szeretettel programként szeretnék adni nektek, akkor az így hangzanék: Támadj fel és öltözz át! Mind a kettő az Úr Jézus munkája. Az elsőt csak Ő tudja elvégezni, de azt támasztja fel, akit már nyomaszt az, hogy lelkileg halott. Aki kéri ezt az új életet, aki nyújtja a hitének a kezét ezért, azt Ő feltámasztja a halálból. Utána öltözz át. Kezdd el a levetkőzést akár már ma, Ő pedig majd felöltöztet az Ő igazságába, szentségébe, békességébe. Mindazokba a lelki tulajdonságokba, amiket itt olvastunk.
Azzal kezdődött ez a fejezet: Ha feltámadtatok a Krisztussal. Ma odáig érkeztünk el: Vetkőzzétek le a régi embert és öltözzétek fel az újat! Adja Isten, hogy mindnyájunk boldog tapasztalata lehessen ez.

A nagypéntek utáni harmadik nap az Úr Jézus Krisztus testben való feltámadásának az ünnepe. Mi erre emlékezünk, ezért adunk hálát, ezért magasztaljuk a mi hatalmas Megváltónkat, aki nagypénteken, a kereszten valóságosan meghalt. Isteni természete azonban nem maradhatott a sírban, a harmadik napon — úgy, ahogy azt előtte többször megígérte — csodálatosan feltámadt. Sokakkal találkozott, beszélt. Több száz szem- és fültanúja volt annak, hogy Ő életre kelt és találkozhattak vele emberek. Mi ezeknek a tanúknak az egybehangzó vallástételét és még inkább a mi Urunk előre megmondott ígéretét hisszük, és ezért valljuk, hogy Jézus meghalt a mi bűneinkért, de testben feltámadott a mi megigazulásunkért.
Ezért ünnepeljük ma is ezt a napot, és ezért van itt istentisztelet. De ezért van minden vasárnap istentisztelet, mert az Ő feltámadása a hét első napján történt, amely napot a későbbiekben szerencsétlen módon magyarul vásárnapnak neveztek el. Évszázadokig az Úr napjának hívták és mi minden Úr napján, most is hétről hétre a mi Urunk dicsőséges feltámadására emlékezünk, Őt ezért magasztaljuk és ünnepeljük.
Minden egyéb, ami ehhez az ünnephez tapadt, a későbbi idők hordaléka. A nyuszi, a tojás, a locsolkodás pogány termékenységi rítusoknak a törmeléke. A sonka meg a nagy ivászat, aminek sokszor még gyerekek is áldozatul esnek ilyenkor a felnőttek felelőtlensége miatt, a böjti időszak utáni emberi mohóságnak a jele.
A hívők azonban a feltámadás ünnepen az Úr Jézus feltámadását ünneplik és semmi mást. Ez nekünk bőven elég ahhoz, hogy egész esztendőn át öröm legyen a szívünkben, és tudjuk magasztalni azt a Krisztust, aki minden ellenségünk felett totális győzelmet aratott, akiről egyedül mondhatjuk el, hogy bűnön, poklon, síron egyedüli győztes, ezt a győzelmet nekünk vívta ki és hit által nekünk is adja.
Ez a feltámadás elsődleges jelentése az Újszövetségben.
A második jelentése az, hogy Jézus Krisztus az Ő második eljövetelekor ugyanezzel az isteni erővel feltámasztja majd a halottakat. Hisszük, hogy mindazok, akik benne hisznek, dicsőséges testet kapnak, és vele töltik az örökkéva​lóságot.
A harmadik jelentése pedig az, amiről alapigénk szól. Így kezdődött ez az ige: „Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal…”
Mit jelent ez, feltámadni Krisztussal? Mint jelent ez a különös kifejezés, és ha valakinek az életében ez megtörténik, akkor milyen következményei vannak ennek? Erről legyen ma szó.
Hetek óta a Kolosséiakhoz írt levelet tanulmányozzuk, és nem én számítottam ki, hogy éppen erre a vasárnapra következzék ez a szakasz. Mivel azonban éppen ez következik, ne keressünk más húsvéti igét, hanem ennek az örömüzenetét próbáljuk kibontatni.
Mit jelent tehát Krisztussal együtt feltámadni, és aki ezt átéli, annak az életében milyen következményei vannak ennek?
1. Kálvin azt írta, hogy legjobb az igét igével magyarázni. Ezt a különös kifejezést is akkor fogjuk jobban érteni, ha néhány erre vonatkozó igével megvilágítjuk. Szeretnék egy jézusi igét említeni, meg egyet, amiben Pál apostol részletesen megmagyarázza, mit jelent Krisztussal feltámadni.
A jézusi ige így hangzik: „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki küldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. Bizony, bizony, mondom néktek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak.” (Jn 5,24-25)
A halottak hallják Jézus prédikációját, az Isten Fiának a hangját, és akik nemcsak hallgatják, hanem meghallották, azok élni fognak. Mit jelent ez?
Azt jelenti, hogy Jézus úgy tekint a hallgatóira, mint akik lelkileg halottak, mivel mindnyájan úgy születünk erre a világra, hogy Isten számára lelkiképpen halottak vagyunk. Amíg valaki nem kapja Istentől a hit ajándékát, nem érti Isten gondolatait, nem is szokott figyelni rá. Nem gyakorlata az, hogy naponta kérdezi: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Ő tudja, hogy mit akar, legfeljebb besegítőnek akarja olykor alkalmazni Istent, hogy segítse az ő akaratát megvalósítani. Sokan még imádságon is ezt értik.
A halott nem hall, nem ért, nem lát, tehetetlen, érzéketlen. Nem mozdul és nem mozgósítható. A természet szerinti ember, úgy ahogy megszületünk, pontosan ilyen Isten számára. Tehetetlenek vagyunk arra, hogy az Ő akaratát cselekedjük, és teljesen érzéketlenek vagyunk mindennel szemben, ami tőle jön.
Ebből a halálállapotból tud minket kisegíteni Jézus. Hogyan? Az Ő igéjével. Aki hallgatja, s komolyan veszi, befogadja — Jézus itt így mondja: meghallja — az Ő igéjét, annak a szívébe az ige mint egy mag belehullik, és ebből a magból új élet sarjad ki. Jézus élete. Ezt nevezi a Biblia újjászületésnek. Az ilyen ember feltámad a lelki halálból.
Olyan csodálatos azt nézni egy-egy evangelizáció végén, csendesheteinket, amikor halottakat támaszt így a lelki halálból Jézus Krisztus. Pusztán csak azzal, hogy ott hangzik az Ő igéje. És aki azt a szívébe befogadja, elkezd dolgozni benne az ige és megelevenedik az ilyen ember. Egyszerre kinyílik a szeme. Meglátja Isten valóságát. Egyszerre kinyílik a füle. Meghallja a Szentírásban levő isteni üzeneteket. A neki személy szerint szóló üzenetet addig egyszerűen butaságnak tartotta. Hogyhogy az Isten beszél hozzám a Biblián keresztül? Majd meghallod, ha megnyílik a füled. És attól kezdve boldogan be tud számolni arról, hogy mikor mit hallott. Mozgásba jön az élete, mert mozgósítható, mert már él. Isten Szentlelke kezdi irányítani. Észrevesz másokat, akik addig is ott voltak mellette, de teljes közönnyel, úgy, hogy nem is látta meg a szükségüket, élte a maga életét. Egyszerre irgalmas szívet kap és tudja kinek, mikor, mivel, hogyan lehet segítenie. Öröm neki, ha segít és áldozatot hoz. Feltámadt a lelki halálból, megelevenedett.
Pál apostol így írja ezt le egészen részletesen: „Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben egykor éltetek a világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik. Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk emberi természetünk szerint, éppen úgy, mint a többiek. De Isten, gazdag lévén irgalomban, az Ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, minket, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt — kegyelemből van üdvösségetek! — és vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek világába ültetett Krisztus Jézusért, hogy megmutassa az eljövendő korszakokban kegyelmének mérhetetlen gazdaságát irántunk való jóságából Krisztus Jézusban. Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az Ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.” (Ef 2, 1-10)
Többször egymás után említi: „ti, akik halottak voltatok a vétkeitekben, új életre támadtatok a Krisztusban”. Az a közeg, amibe születünk, a bűn, a vétek, és abban halott az ember Isten számára a szó lelki értelmében. Amikor Krisztust, az Ő igéjét befogadja, akkor Krisztus élete jelenik meg a hívőben, az kezd kibontakozni egyre erőteljesebben, egyre több gyümölcsöt terem. Életre keltett titeket Krisztus. Ez előtt mindenki éli a maga életét, ezt követően a hívőben éli Krisztus a maga életét. Ez előtt mindenki csinál, amit tud, ez után a hívő teszi azt, amit Isten neki elkészített. „Hogy jó cselekedetekben járjunk, amelyeket Isten előre elkészített…” Ezt megelőzően törtetünk, taposunk, hazudunk, csalunk, mert boldogulni akarunk, ezt követően képes az ember szeretni, megbocsátani, szolgálni, áldozatot hozni, mert boldog lett. Megkapta azt a békességet és boldogságot Istentől, amit csak ebben az új életben élhet át az ember.
Jézus hangsúlyozza, hogy az Isten országába csak ez után a lelki feltámadás után mehet be bárki. Akármilyen jó ember volt, érdemei, erényei, vagy szenvedései nem belépőjegy a mennyek országába. Oda csak Jézussal együtt lehet bemenni, amikor él már Krisztus a hit által valakinek a szívében.
Ez az élet viszont olyan, amit akkor sem veszít el a hívő, amikor megáll a szí-ve, mert Jézus ezt mondta Mártának Betániában: „Én vagyok az élet, és aki hisz énbennem, ha meghal is, él az.” (Jn 11,25)
Ezt az életet szerezte meg nekünk Jézus Krisztus az Ő feltámadásával. Ez az élet az, ami nélkül vegetálunk mindaddig, amíg Jézust valaki hittel be nem fogadja, és nem kapja vele együtt ezt az elvehetetlen, teljes, felülről származó, örök életet. Ebbe nem lehet belenőni, ez nem lesz a mienk úgy magától. Egy törésnek kell bekövetkeznie ahhoz, hogy eddig a halálban voltam, attól kezdve a Krisztusban vagyok és az Ő élete az enyém lett. Ez az a lelki feltámadás, amiről alapigénkben ír az apostol.
2. És mi ennek a következménye? Ha valaki kapja ezt az új életet, akkor attól kezdve az odafelvalókkal kezd törődni, és azokat keresi, nem a földieket. Mit jelent ez?
Semmiképpen nem azt, amivel próbálják vádolni a hívőket, hogy ők álmodozók, elrugaszkodnak a valóságtól. Aki ismeri az irodalmat, az szokta idézni Vörösmartyt, hogy a látni vágyó napba nem tekint, de a hívők az odafelvalókkal törődnek, itt lenn nem lehet rájuk számítani.
Meg kell nézni a valóban hívők életét, akik kapták ezt az új életet. Mi jellemzi őket? Ennek éppen az ellenkezője. Mivel kapcsolatba kerültek a mennyel, mivel közvetlen közösségük van a feltámadott élő Krisztussal, tőle olyan értékeket kapnak, amikkel gazdagítani tudják a környezetüket. Jézus többször is ígérte a benne hívőknek, hogy az én békességemet adom nektek, az én örömömet adom nektek.
Pál nem nagyképűsködött, hanem a valóságot írta le, amikor azt írta: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” Olyan kincseket bíz Krisztus azokra, akik már vele együtt élnek, amiket csak tőle lehet kapni. És a hívőknek természetükké válik, hogy osztják, szórják, továbbadják a környezetüknek mindazt, amit így az ő életük Urától kapnak. Olyan gazdaggá lesz a hívő ebben a Krisztussal való közösségben, amiről korábban ő maga sem álmodott. És éppen, mivel Krisztus indulata van benne, nem magának tartja meg ezeket az értékeket. Az az öröme, ha továbbadhatja másoknak.
Mivel azonban ebben az új életben Isten felülemel minket önmagunkon, azon az alagsori életen, amit nélküle élünk, onnan magasabbról többet lát az ilyen újjászületett ember. Mintegy Isten szemével látja a valóságot. A teljes valóságot látja és nemcsak annak egy töredékét, amit a Biblia láthatóknak nevez. Egészen más szempontok szerint tervez és mérlegel. Egészen másként ítéli meg az eseményeket. Más szemmel néz mindenkire: jóakaróra és ellenségre egyaránt. Ezzel mintegy a mennyet hozzák le ezek az emberek a földre.
Többször hallottam már csodálkozva említeni emberek részéről, akik bekerültek egy hívő családba vagy egy olyan közösségbe, ami számukra új volt, hogy ez olyan, mint egy kicsi mennyország. Ez nem túlzás. A mennyország ott van, ahol Jézus Krisztus uralma érvényesül. Akinek a személyes életében úr lett Jézus, akörül Jézus uralma érvényesül, és ott megjelennek a mennynek az erői. Ezen a földön, amelyikből mi sokszor poklot próbálunk csinálni.
Ahelyett, hogy hosszasan magyaráznám ezt, hadd utaljak arra, ha valaki éppen látta, néhány héttel ezelőtt a vasárnap délutáni örömhír műsorban egy házaspár elmondta az élete történetét a televízióban. Elmondták: évekkel ezelőtt elegük volt egymásból is, magukból is. Kölcsönösen vádolták egymást, ahogy az ilyenkor lenni szokott, de még a két gyermekükre is mérgesek voltak. Miért születtek meg, miért olyan korán, miattuk nem élhettek. És oda jutottak: legjobb lesz elválni. Mindketten tudták, hogy nem lesz jó, de az adott lehetőségek közül mégis ezt akarták választani.
Mielőtt erre sor került volna, a férfit elhívta egy jó barátjuk egy csendes hétre. Soha életében nem volt olyan helyen, ahol a Bibliát magyarázták, vagy Isten dolgairól volt szó. De rácsodálkozott arra, amiről a Szentírás szól, és Isten Lelkének a csodájaképpen belehullott az ige a szívébe. És új emberként ment haza. Nem egyedül, hanem Jézussal.
Kinyílt előtte egy új világ, új lehetőségek tárultak fel, új erőforrások fakadtak fel a számára, amelyekből ő azonnal merített és újat kezdett. Kicsit nehéz volt így, hogy a felesége meg még egészen másként gondolkozott, de megtörtént a csoda, hogy nem sokkal utána az asszony is hitre jutott. És minden megváltozott — ahogy mondták.
Az ember szeretné konkrétan tudni: Mi az, hogy minden megváltozott?
Ma hét gyermekük van. Boldog, vidám, elégedett, hálás emberek.
És mit jelent, hogy az odafelvalókkal kezdtek el törődni és nem a földiekkel? Például azt: nem a haverokkal töltötte a férfi az estéit, nem a presszóban hagyta a fizetésének a nagy részét, hanem ma a gyerekek beszámolója szerint is mindenki siet haza, mert nagyon jó otthon lenni. Vidám nevetés hallatszik. Minden este családi áhítat van. A népes család mellett is ráérnek a szülők, hogy a gyülekezetben is hasznosítsák magukat. Együtt hallgatják Isten igéjét. A szomszédok beszámolóját is érdemes lenne meghallgatni, hogy milyen kiállhatatlanok voltak azelőtt az örökös veszekedések miatt, és mennyire örülnek, hogy most ők maradtak a szomszédaik. A rokonok, barátok, ellenségek is el tudnák mondani: mi az, hogy minden megváltozott.
Két halott életre jutott. Megjelent Jézus, a feltámadott Krisztus egy család életében. Átvette az uralmat, és ők boldogan engedelmeskednek neki. Valóban nem túlzás, ha azt mondjuk: minden megváltozott.
Egyszer próbáltam végiggondolni és adatok alapján magamnak szemléltetni, hogyan változik meg embereknek az egészségi állapota is, amikor hívőkké lesznek. Hogyan változik meg a munkabírásuk, a munkaerkölcsük. Amivel nem bírunk, ahol nem találunk megoldást, ahol társadalmi méretekben megyünk tönkre. Ahogy annak a sok alkoholizálónak a kezelését meg kell fizetnie annak, aki nem alkoholizál. Igazi megoldást az ad, ha halottakból élőkké válunk.
Hogyan állunk mi ezzel? Egyszer kellene erre válaszolni, hogy halott vagy, vagy élsz már? Ezt lehet tudni, mert az életnek jelei vannak. Ha hazavisznek egy családba egy újszülöttet, azt a szomszédok is megtudják. Azt nem lehet titokban tartani. Azzal foglalkozni kell, az enni kér, tisztába kell rakni, az hol sír, hol nevet. Az újjászületett ember is ilyen. Az enni kér, éhes, nem bírja ki ige nélkül. Azt újra és újra tisztába kell tenni. A megtérésük után állandóan telefonálnak az emberek: még ezt, még azt, még amazt el kellene rendeznünk. Szeretne bűnt vallani. Az élet szétfeszíti az addigi kereteket. Aki él, az elkezd beszélni. Beszél Istennel, tud imádkozni. Annak öröm az imádság. Az nemcsak a Mi Atyánkot hogy darálja le úgy, hogy talán oda sem figyel. Nem olyan nehéz azt megállapítani, hogy halottak vagyunk lelkileg, vagy már élünk.
Jézus feltámadása ez utóbbit tette lehetővé. Mindnyájan halottként születünk és ebből a lelki halálból hív minket magához, sőt hajol közel hozzánk Ő maga, aki az élet, és kínálja nekünk az élet ajándékát.
Mi az akadálya annak, hogy ez a mienk lehessen?
3. Harmadszor röviden még arról szeretnék szólni, amivel befejeződik ez az ige. „Meghaltatok és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben. Mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor vele együtt ti is megjelentek dicsőségben”?
Ez azt jelenti, hogy aki Krisztussal új életre támadt, az vele teljes sorsközösségbe kerül. A Biblia hasonlata szerint olyan ez, hogy Krisztus a testnek a feje és a benne a hívők a test különböző tagjai. De ez az egész egy egység. Ahol a fej van, ott vannak a tagok is. Nem lehet elválasztani tőlük. Krisztusról azt olvastuk itt, hogy meghalt, feltámadott, felment a mennybe és megjelenik majd a történelem végén nagy dicsőségben. A benne hívők is meghaltak a bűnnek, már nem a bűn irányítja őket. Új életre támadtak Krisztussal, Krisztus irányítja őket. Hitben már ott vagyunk vele a mennyei dicsőségben, ahol el van készítve a helyünk — ezt megígérte —, és amikor Ő megjelenik, az övéi is megjelennek vele együtt dicsőségben.
Ez a sorsközösség természetesen azt is jelenti, hogy amikor itt Krisztust gyalázza és bántja a világ, az övéit is vele együtt gyalázza és bántja. De amikor minket, hívőket Krisztusért gyaláznak, akkor mi azt Őérte boldogan vállaljuk. Ő ad ennek az elszenvedéséhez nemcsak erőt, hanem ad közben örömöt is. Ugyanakkor tudjuk, hogy a jövőt illetően is sorsközösségben vagyunk, és el van készítve a helyünk Őnála úgy, ahogy megígérte: „Aki győz, megadom annak, hogy üljön az én királyi székembe velem, amint én is győztem és ültem az én Atyám királyi székébe.” És amikor Ő majd megjelenik dicsőségben, vele együtt mi is megjelenünk dicsőségben. Ez a bizonyosságunk, hogy a sorsközösség érvényes a földi életre és az örökkévalóságra is. Éppen a földi élet sokféle szenvedése, kudarca, vesztesége, nyomorúsága, megaláztatása közepette sok erőt jelent ez a Jézus Krisztusban hívőknek.
Ez a mennyei sorsközösség a világ számára most nem látható, de a hit komolyan számol ezzel. A mi életünk el van rejtve Krisztussal együtt az Istenben. Mert akik Krisztussal új életre támadtak, azok két világnak a polgárai: itthon vagyunk e világban, és már újra otthon vagyunk a mennyben is. Ebben a teljességben zajlik a benne hívők élete.
Van Pál apostolnak egy kedves, de határozott felszólítása, hadd fejezzem be ezzel az igehirdetést: „Ébredj fel, aki aluszol és támadj fel a halálból, és felragyog néked a Krisztus.” (Ef 5,14) És akkor nemcsak felvillan nekünk Krisztus, hanem attól kezdve ragyog. Az ő világosságában járhatunk, sőt vele együtt járhatjuk végig ezt a sokszor nehéz földi életutat, és mivel vele együtt járunk, oda érkezünk meg, ahova Ő az övéit vezetni akarja, abba a dicsőségbe, amiről itt is szó volt. Ezzel kezdődik minden, ezzel a személyes húsvéttal: ébredj fel és támadj fel a halálból. Akkor beáradnak az életedbe a mennyei értékek. Akkor tudod mutatni másoknak is az életre vezető utat. Akkor egy életen át tudod gazdagítani mások életét azzal, amit te is úgy kapsz felülről, mivel az odafelvalókkal törődsz. Akkor boldogon várhatjuk majd azt, amikor Krisztus a mi életünk megjelenik dicsőségben és vele együtt mi is ugyanezt tehetjük.

Jézus, segíts engem ebben,
Hogy éltem folyjék szentebben,
És hogy ne menjek ítéletre,
Támassz fel engem új életre.
A te Lelkednek ereje
Az új életnek kútfeje;
Hogy hát legyek élő személy:
Lelked által én bennem élj.
(347,5 dicséret)