Ábrahám

Ennek a történetnek az első részével foglalkoztunk már ma két hete. Láttuk akkor, hogy a hitben eltévelyedett ember hogyan tér vissza megint oda, ahol elveszítette kapcsolatát az Úrral. Láttuk, hogy Ábrahám életének a középpontjában ezentúl mindig ott maradt az oltár, élete az oltár körül berendezkedő élet lett. Most pedig arról szól a történet folytatása, hogy még egy ilyen életben, egy ilyen Istennek engedelmeskedő életben is támadnak mindig újabb zavarok, komplikációk, hitbeli próbák - szóval még mindig nem küzdelemmentes az élete, még mindig vannak kísértések, akadályok, amiket le kell győzni. Lám, most egyetlen rokonával, unokaöccsével, Lóttal gyűlik meg a baja. Az is jellemző, hogy amíg mindketten szegények voltak, kevesen voltak, nagyszerűen megfértek egymás mellett, semmi bajuk nem volt egymással. Most azonban, hogy egyre jobban meggazdagodtak, jószágaik, cselédségük kiterebélyesedett, egyszerre nem elég kettejük számára a föld. Versengés támad közöttük, aminek a következménye az lett, hogy szét kellett válniok. Így szokott ez lenni: semmi nincs a világon, ami annyira szét tudna választani egymástól jó barátokat, rokonokat, embercsoportokat, nemzeteket, mint az, ha anyagi érdekeik ütköznek.

De most ne erről beszéljünk, hanem arról, hogy most derült ki, milyen nagy különbség van e között a két ember között. Ábrahám és Lót, együtt indulnak el Háránból, együtt érnek az Ígéret földjére, együtt menekültek Egyiptomba, együtt jöttek onnan vissza, együtt szenvedtek, örültek, együtt áldotta meg őket az Isten, együtt voltak jövevények az idegenben és együtt gazdagodtak meg - és most a legelő fölött való versengés közben derül ki, mennyire tetőtől talpig más ember az egyik, mint a másik. Ez a két ember csak vér szerint rokona egymásnak, lélek szerint teljesen idegenek egymástól. Nem úgy idegenek, hogy az egyik hívő, a másik hitetlen, hanem az ún. hívők kategóriáján belül különbözik a két ember egymástól. A hit szempontjából, az Istenhez való tartozás szempontjából jelent ez a két ember két egészen különböző típust. Melyik ez a két típus? Ezt próbáljuk most közelebbről megvizsgálni.

1) Kezdjük Lóttat. Ki volt ez az ember? Mindeddig nagyon keveset beszél róla a Szentírás. De az a kevés nagyon jellemző. Kétszer is előfordul majdnem ugyanaz a kifejezés Lóttal kapcsolatban: "És kiméne Ábrám, a mint az Úr mondotta vala néki, és Lót is kiméne ő vele." (1Móz 12,4a), és "Feljöve azért Ábrám Égyiptomból, és az ő felesége, ...és Lót is ő vele!" (1Móz 13,1) Tehát Ábrahám kapja Istentől az utasítást. Ábrahám határoz, dönt, Lót pedig igazodik hozzá. Ábrahám Istennel van kapcsolatban, Lót pedig Ábrahámmal. Vele megy Ábrahámmal, együtt halad vele, követi Ábrahámot. Nem az isteni kijelentést, mint Ábrahám, mert az neki nem szól. Ő nem épít oltárt, nem hívja segítségül az Úr nevét, semmit sem cselekszik közvetlenül Istenhez igazodva, hanem ő mindenben egy másik hívőtől, Ábrahámtól függ. Nem önálló hitű ember, mások hitére támaszkodik, másoknak szóló Igéből táplálkozik, mások imádságához kapcsolódik. Hiába olvassa az Igét, nem ért belőle semmit, csak ha más valaki megmagyarázza neki. Nem Istentől kapja az utasítást, nincs egyéni látása, hanem csak csatlakozik a másikhoz. Nem a személyes hit döntése alapján van ott az Isten népe között, hanem egyszerűen csak úgy együtt jár velük, közéjük vegyül, belesodródott. Tulajdonképpen nem is Krisztust követi, hanem csak a hívőket utánozza. Megtanulta a nyelvüket, elsajátította a szokásaikat, úgy viselkedik, mintha egészen közéjük való volna, talán már maga sem tudja, mások se, hogy csak megjátssza a hívő embert, csak szerep számára a kegyes élet, amit megtanult és úgy játssza, mintha élné.

Különösen ébredések idején van ez így, amikor Isten Lelke megindít egy-egy ébredési mozgalmat - mint hazánkban is a közelmúltban, amikor sokan megtértek, sokan megújultak Istenhez való viszonyukban -, és ilyenkor mindig csatlakoznak a mozgalomhoz olyanok is, akik sohasem voltak személyes részesei annak az erőnek, amely a mozgalmat létrehozta. Ma is vannak az egyházban, a templomokban, az Úr asztala körül ilyen Lót-féle emberek, akiknek egész lelki magatartását ez a megállapítás karakterizálja: "...és Lót is kiméne ő vele." Az ilyen Lót számára nem hitbeli döntés az őshaza elhagyása, az Ígéret földjére való vándorlás, az ottan való letelepedés, tehát az Isten felé való fordulás, mint Ábrahámnak, hanem csupán kaland, érdekesség, valami más, újság, egzotikum. A Lót-féle ember nem a hit szép harcának a megharcolására indul el Kánaán földjére, hanem szerencsét próbálni, s amikor jól megszedi magát ezen az úton, amikor Isten kegyelmének áldásaiban jó bőségesen részesül, annyira, hogy "valának juhai, ökrei és sátorai", akkor most már nem kell neki Ábrahám sem többé. Most már jól megy a dolga, nincs szüksége a hívők segítségére. Ilyenkor Lót elválik Ábrahámtól, az ilyen együtt haladó különválik a hívőktől, az Isten népétől, és visszatér a világba.

Jellemző Lót egész lelkivilágára, ahogyan Ábrahám ajánlatára válaszol. Ábrahám fölkínálja neki, döntsön, merre akar menni, s akkor ezt olvassuk: "Felemelé azért Lót az ő szemeit, és látá, hogy a Jordán egész melléke bővizű föld; mert minekelőtte elvesztette volna az Úr Sodomát és Gomorát, mind Czoárig olyan vala az, mint az Úr kertje, mint Égyiptom földe. És választá Lót magának a Jordán egész mellékét, és elköltözék Lót kelet felé: és elválának egymástól. Ábrám lakozik vala a Kanaán földén, Lót pedig lakozik vala a Jordán-melléki városokban, és sátoroz vala Sodomáig." (1Móz 13,10-12) Szóval egészen visszatért a világba. Együtt indult Ábrahámmal, hosszan együtt is haladt vele, azután jött egy esemény, jelentéktelen, apró esemény, a pásztorok versengése, amit el lehetett volna egyszerűbben is, lelki kár nélkül is intézni, ami azonban jó ürügy volt Lótnak arra, hogy letérjen a hit útjáról, visszamenjen a világba, ahonnét kihívta őt az Úr. Most derült ki, hogy mi volt eddig is a szívében: a világ. Most derült ki, hogy látszat volt az egész eddigi magatartása, hogy nem volt igazi Krisztis-követő, csak olyan hívőkkel együtt haladó.

Az ilyen együtt futókkal mindig az történik, hogy előbb-utóbb lemaradnak, kiválnak a hívők csapatából, nem bírják tovább, visszaesnek! Nem kell ahhoz nagy esemény, nagy akadály, csak ürügy. Elég, ha megharagszik valamiért a papjára, egyházára, vagy összevész egy ún. hívővel és megbotránkozik: hát ilyenek a hívők? Nekem nem kell! Vagy megbotránkozik az egyház hivatalos vezetőinek a magatartásán, mindegy micsodán, mert tulajdonképpen csak ürügyet keres, alkalmat talál, hogy a szívében eddig is ott hordozott, de nyilvánvalóvá nem lett világ szerint döntsön és a hit útjáról, ami eddig is idegen volt számára, letérjen. Az ún. hívők körében gyakori az ilyen jelenség, különösen ébredések időszaka után, mint most minálunk is, sokan visszaesnek, elszakadnak a hittől, visszatérnek a világba. Ismersz-e ilyeneket, nem vagy-e te magad is ilyen? Sok ígéretes elindulás történik és kevés célba érkezés. Az ilyen embereknek a megtérése nem is volt igazi megtérés, csak hangulat, meghatódott érzelemhullámzás. Nem megtérés volt benne, csak megkomolyodás, vagy ami nagyon gyakori: megszeppenés. Ijedtében próbált Isten kezébe kapaszkodni, de a keresztig, a bűntörlő vérig, a bűnbocsátó kegyelemig nem jutott el. Tehát nem visszaesett, hanem valójában meg sem tért, és valamilyen esemény folytán - mint itt a történetben a pásztorok versengése következtében - csak kiderült, hogy mi volt a szívében.

Isten folyton rostálja az ő népét, rázza a rostát és bizony a rázás következtében a Lótok előbb-utóbb kiesnek! De olyan jó tudni azt is, hogy ha visszatér is Lót a világba, Isten nem feledkezik meg róla, utánamegy, megkeresi, nem mond le róla! De ez már sok szenvedéssel jár. Majd látni fogjuk ezt később, néhány hét múlva valamelyik vasárnapon. Lót példája most önvizsgálatra indítson bennünket: az Úréi vagyunk-e igazán, az Ő elhívásának, megváltó kegyelme elfogadásának alapján, vagy csak együtt jöttünk mind idáig az Ábrahámokkal, a hitben járókkal. Ne várd, míg az események derítik ki, döntsd el magad! Lótnak is szabad a hit útját választani!

2) Nézzük most Ábrahámot, hogyan viselkedik Ő ebben a versengésben? Jellemző, hogy ugyanazok az események, amelyek következtében a Lótok kihullanak a rostán, ugyanazok az események az Ábrahámokat, az igazán hívő embereket még beljebb viszik a kegyelem megtapasztalásában, előbbre segítik a hit útján. Így történt itt is. Ábrahámnak szüksége volt arra, hogy külön váljék Lóttól. Emlékszünk még, az első elhívás így szólt Ábrahámnak: "Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked." (1Móz 12,1) Ahhoz a "rokonsághoz", melyből ki kellett néki mennie, hozzátartozott Lót is. Lót pedig vele ment. Tehát Ábrahám eredetileg nem hajtotta végre teljességgel Isten parancsát, csak félig: kiment a földéből, az atyja házából, és egyéb rokonságából, de magával vitte Lótot is. És amikor az ember csak így félig hajtja végre, amit Isten mondott, konfliktusok támadnak az életében, amelyekkel Isten figyelmezteti az embert a mulasztására. Ábrahám megértette az eseményekben megnyilatkozó isteni figyelmeztetést, hogy neki Lóttól is el kell válnia, mert Isten őt egészen különleges nevelésre fogta, s ezért el kell szakítania minden olyan köteléket, ami akadályul szolgál a hit útján való egyre tovább haladásban.

"Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked." (1Móz 12,1) Eredj ki, szakítsd ki magad. A hit útján elérkezik minden ember egy olyan ponthoz, ahol régi kötelékeket kell elszaggatni, olyan kötelékeket, amelyek emberekkel, barátokkal, tárgyakkal, szórakozásokkal, életmóddal kötöttek össze. Isten Igéje egyszer csak rávilágít a hívő ember életében olyan dolgokra, olyan megkötözöttségekre, gondolatokra, vágyakra, emberi kapcsolatokra, amelyekről kiderül, hogy akadályozzák a hit útján való továbbhaladást, az előrejutásban meggátolnak - ezért kell ebből a helyzetből, ebből a visszatartó környezetből kiszakadnia a hívő embernek olykor az Isten parancsára, mint Ábrahámnak is a földéből, meg a rokonságából.

De nagyon sok ember azután ilyenkor azt teszi, amit Ábrahám, aki elvágott egy csomó köteléket, ami őt a régi életével összekötötte, de nem mindet: meghagyott egyet, a Lóttat való kapcsolatát. És most Isten azt adja tudtára a pásztorok versengése által, hogy elérkezett az idő ennek a kapcsolatnak a fölszámolására is, ezt is el kell vágni, ettől is el kell szakadni, mert akadályoz. Ezen a ponton szokott megtorpanni egy csomó hívő ember: nem meri végrehajtani az ilyen fájdalmas operációt, nem meri fölszámolni a megkötözöttségeit, nem meri elvágni azokat a kötelékeket, amik még hozzáfűzik gondolkozását, szívét, életének egy darabját a régi életéhez, a megtérése előtti életéhez vagy a világhoz. Pedig "kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja! Tisztítsátok el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává." (1Kor 5,6-7) Így van ez az egész egyházzal is. Isten személyek által arra figyelmezteti az egyházat, hogy merjen hitben elszakítani olyan kötelékeket, amelyek hozzáfűzik régi berendezéseihez, megszokott kereteihez, évszázados intézményeihez. Olyan művelete ez Istennek az Egyházában, mint amikor a kiöregedett szőlőtőkét visszametszik, hogy majd az új hajtások több gyümölcsöt teremjenek.

A szakítás után így szól az Úr Ábrahámhoz: "Emeld fel szemeidet és tekints arról a helyről, a hol vagy, északra, délre, keletre és nyugotra. Mert mind az egész földet, a melyet látsz, néked adom, és a te magodnak örökre." (1Móz 13,14-15) Tehát Ábrahám nem járt rosszul, mert a Lóttal való szakítás után vezette be őt Isten mindannak a birtokbavételére, amit megígért neki. Most már egészen, teljesen tied az Ígért földje. Most már Isten egészen nekiadhatja azt. Senki se sajnálja tehát önmagát vagy az egyházat, amikor Isten egyre mélyebben vág bele az Ő Igéjével, vagy akár az eseményekkel. Senki ne sajnálja azokat a kötelékeket, amiket hitbeli engedelmességgel el kellett vágnia, mert nagyobb, több az, amit kárpótlásul Istentől kap. Akinek nagyon tele van a keze vagy a szíve, aki nagyon szorongat valamit, mindenáron vissza akar tartani valamit magának abból, amit Isten már megítélt: az megakadályozza Istent abban, hogy igazi áldásait ráárassza. Ezért mondja Jézus: "Boldogok a kiknek szívök tiszta, mert ők az Istent meglátják." (Mt 5,8) Tiszta szívűek, szó szerint: megüresített szívűek. Tehát akik megüresítették a szívüket, hogy maga az Úr Isten töltse be azt egészen önmagával, a maga Szentlelkével.

Hajlandó vagy-e megüresíteni szívedet az Úr Jézus számára? - mert ez az Ábrahám útja! Ezen az úton jutott most egy lépéssel előbbre.Bár mi is ezen haladhatnánk tovább, egyre tovább, az Úrral való megteljesedésig. Ez minden hívő ember útja. Lót útja visszavisz a világba. A másik út az, amely győzelemről győzelemre, dicsőségről dicsőségre visz. Ahogy az Ige mondja: olyan ez az út, "mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig." (Péld 4,18)

Aki az Ábrahám útján akar járni, könyörögjön nagyon gyakran, úgy, ahogy ez a szép énekünk tanít:

Szabadságot adj nekem És tiszta szívet,
Vonj magadhoz, Jézusom, hogy járjak veled!
Vezess engem utadon: Magad légy az út,
Melyen lelkem a halálból életre jut.

(469. ének 3-4. vers)

Ámen

Dátum: 1952. augusztus 17.

Ez a rész, amit most felolvastam, újra meggyőz arról, hogy a Biblia valóban igaz könyv. Nincs benne semmi túlzás, szépítés, elkenés, hanem mindenképpen a valóságot tárja elénk. A valóságos életet, még akkor is, ha egy Ábrahámnak, a hívők atyjának az életéről van szó. Még egy ilyen szent embernek az életét sem idealizálja, hanem olyannak mutatja be, amilyen: hibáival, fogyatkozásaival, emberi gyarlóságaival és hitványságaival együtt. Kitűnik ebből, hogy az embernek a szentsége mennyire nem önmagában van, hanem az őt elhívó Szent Istenben! Nem azért szent Ábrahám, mert valami rendkívüli, kiváló egyéniség - hiszen a történet is mutatja, milyen közönséges hazugságra képes -, hanem azért szent, mert szent az Úr, Aki magának választotta, Aki őrzi, bukásán, tévelygésén, botladozásán át is vezeti, készíti, érleli, üdvtervébe beépíti és fölhasználja őt. És amikor egy szent ember botlását tárja elénk az Ige, nem azért teszi, hogy megvigasztaljon bennünket, mondván: Lám, még egy Ábrahámmal is megesik az, hogy letér a hit útjáról, mennyivel inkább akkor velem! - Tehát nem menlevél Ábrahám bukása a mi hibáink számára, hanem figyelmeztetés, intelem: Vigyázz! Nézd, milyen veszedelmek vannak a hit útján, le ne térj, mint Ábrahám! - Vegyük hát sorra, ahogyan Ábrahámnak a hit útjáról való letérése történt.

"Azonban éhség lőn az országban." (1Móz 12,10) Ez az "azonban" mintegy érzékelteti Ábrahám megdöbbenését. Hát hogyan: ő otthagyott mindent, követte Isten útmutatását, engedelmeskedett, és ezt kapja jutalmul? Erre nem volt felkészülve. Ezt nem várta volna. Fölkészült arra, hogy barátságtalanul, ellenséges érzülettel fogadják a bennszülöttek, föl volt készülve arra, hogy pogány környezetben nehéz lesz majd megállni a hithűségben, föl volt készülve sok mindenféle kísértésre, ami ebben a soha nem látott országban érheti, de arra nem, hogy éhség lesz majd, méghozzá "nagy éhség". Ez a nem várt megpróbáltatás, ez a nehézség kibillentette Ábrahámot hitbeli egyensúlyából. - Pedig jó a hívő embernek felkészülnie arra, hogy a hit útján is érhetik nem várt megpróbáltatások. Azon az úton, amelyre az Úr hív valakit, támadhat "éhség", vagy más egyéb szükség. Az, amit Isten ígért Ábrahámnak, a hívő embernek, hogy "megáldalak téged", nem függ attól, hogy milyen az időjárás: Isten egy éhínségben szenvedő környezetben is meg tudja áldani az övéit. Mint ahogyan Dániel három társának is nem a tüzes kemencétől adott szabadulást Isten, hanem a tüzes kemencében tapasztalták meg szabadító kegyelmét, megtartó erejét! Isten vezetése sohasem garantál olyan utat és jövendőt, amely próbák, áldozatok és szenvedések nélkül való lenne. De azt garantálja, hogy mindezekben a nehézségekben, szenvedésekben nem hagy magunkra, és sohasem enged ránk olyan próbát, amelynél még nagyobb ne volna az Ő kegyelme. Éppen ilyen helyzetben, mint amilyenbe most jutott Ábrahám, kellene a hitnek komolyan vennie azt, hogy: "Nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok: de hű az Isten, a ki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek." (1Kor 10,13)

"Nagy vala az éhség az országban" - olvassuk a híradást. Nos éppen ilyen helyzetben kellene elhinni azt a kiváltságos helyzetet, megkülönböztetett bánásmódot, amit Isten Igéje így ad tudtunkra: "Azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van". (Róm 8,28) Tehát az éhség is! Egészen bizonyosan! Nos, Ábrahám nem állotta ki a próbát: "...aláméne Egyiptomba, hogy ott tartózkodjék." Lehet, hogy emberileg nagyon természetes és magától értetődő volt ez az elhatározás, de a hit szempontjából nem az. Egyiptom már akkor is a világ gabonaraktára volt, jól számított tehát Ábrahám, hogy magának, embereinek és állatainak ott elegendő élelmet talál majd. Tehát nagyon logikus volt az a gondolat, hogy az éhség elől Egyiptomban keres menedéket - de nem hitből való volt. A józan ész számítása szerint és nem Isten utasítása szerint cselekedett. Míg előbb hétszer is olvassuk, hogy "oltárt építe az Úrnak" és segítségül hívta az Úr nevét, most az Egyiptomba menetel előtt ezt nem tette, nem kérdezte meg az Urat, mitévő legyen. E lépésében függetlenítette magát Isten kijelentésétől.

És itt kezdődik a baj, mindenkinél, minden hívő embernél. Tehát ott, hogy Istentől függetlenül, az Ő akaratát meg nem tudakolva cselekszünk valamit. És tudjátok, hogy ez minden bűnnek a forrása. Itt kezdődik minden bűn, ez maga a bűn. Isten Igéje így mondja ezt: "Ami hitből nincs, bűn az." (Róm 14,23) Ami hitből nincs - tehát nem az Istennek való engedelmességből születik, amit nem Istennek engedelmeskedve cselekszem -, az bűn. Még ha - esetleg - akármilyen jónak látszik is, vagy ha akármilyen jól sikerül is. De hála legyen az Úrnak, hogy rendszerint nem engedi, hogy jól sikerüljön az, amit nem hitből kezdettünk, így legalább nem enged továbbmenni az elrontott úton! Nagy lehetősége, kiváltsága a hívő embernek, hogy mindent megbeszélhet az ő Urával, tanácsot kérhet. "Nem mondalak többé titeket szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura; titeket pedig barátaimnak mondottalak; mert mindazt, a mit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek." (Jn 15,15) Mégpedig nemcsak életének nagy döntései - házasságkötés, vagy pályaválasztás - előtt kérhet tanácsot, hanem egészen hétköznapi, apró dolgokban is. Ha mégsem él ezzel a kiváltsággal, ha a saját feje után megy, ha elrontja az életét, ne csodálkozzék azon. - Nézzétek csak, amint letér valaki a hitbeli engedelmesség útjáról, egyszerre milyen kuszálttá, tétovává lesz az ember. "És lőn mikor közel vala, hogy bemenjen Egyiptomba, monda feleségének Szárainak: Ímé tudom, hogy szép ábrázatú asszony vagy. Azért mikor meglátnak téged az egyiptomiak, majd azt mondják: felesége ez; és engem megölnek, téged pedig életben tartanak. Mondd azért, kérlek, hogy húgom vagy; hogy jól legyen dolgom miattad, s életben maradjak te éretted." (1Móz 12,11-13)

Íme: elszakadt a hitbeli kapcsolat Istennel és máris a legteljesebb bizonytalanságban sodródik az ember, s teljes kiszolgáltatottságban egyszerre játék lesz a vaksors kezében, mint a labda a szeszélyes gyermek kezében. Most már ügyeskedni kell, helyezkedni kell, számítgatni kell, mérlegelni kell: mi az, ami előnyösebb; s végül belebonyolódik egy csomó hazugságba, összegubancolódik körülötte az élet úgy, hogy már nem lehet többé szépszerével menekülni belőle. Általában mindig nagyon elszámítja magát az ember, amikor Isten nélkül akar nagyon okos lenni, mindig mellé fog, amikor nem hitben dönt és jár. Rájött Ábrahám is erre, és ahelyett, hogy azt tette volna, amit hívő embernek ilyen helyzetben tennie kell: ahelyett, hogy megalázta volna magát Ura előtt, megvallotta volna előtte hitvány gyávaságát, hitetlenségét, engedetlenségét, bocsánatért könyörgött volna és visszafordult volna - ehelyett újabb hibával akarta korrigálni az első hibát, és újabb bűnnel akart fölülkerekedni a korábbi bűnéből származó nehéz helyzetén, hazugsággal akart menekülni a bajból. "Mondd azért kérlek, hogy húgom vagy!" - mondta feleségének. Nem méltó ez az Isten emberéhez. Annak, akit Isten Jézus vérén váltott meg a hazugság atyjának hatalmából, annak nem lehet eszköze a hazugság semmiképpen, sohasem! (vö. Jn 8,44) Lám, hová tud süllyedni Istennek egy gyermeke, amikor nem vezetése alatt cselekszik, nem hitben jár!

És ebben a hazugságban, amivel Ábrahám akart segíteni szorult helyzetén, még egy jellemző dolog van. Azt mondhatná valaki, hogy Ábrahám, a hívők atyja, ha már Egyiptomba került - mindegy, hogy a saját hibájából kifolyólag is -, ha már olyan helyzetbe került, hogy felesége becsülete veszedelemben forgott, miért nem tett úgy, mint ahogyan hívő embernek ilyen helyzetben tennie kell, miért nem kérte Istent, hogy védje meg feleségét minden bajtól? Hiszen Istennek lett volna hatalma rá! Nos, éppen ez a jellemző, hogy Ábrahám nem így tett. Nem mert hinni Isten megtartó kegyelmében, mert engedetlenségben volt. Mert amikor valaki Isten akarata ellenére kerül valamilyen helyzetbe, nem kérheti, hogy segítse ki a bajból az Úr. Ábrahám nem Isten útmutatása, hanem saját elgondolása szerint ment Egyiptomba, tehát mintegy saját maga vette kezébe sorsát. Az engedetlenségnek ebben az állapotában tehát, nem volt bátorsága úgy cselekedni, mint a hívő ember szokta, s ezt mondani Sárának: nézd, ilyen és ilyen nehézségek előtt állunk, térdeljünk le és kérjünk oltalmat Urunktól. Azok után, amik történtek, nincs "képe" segítséget kérni az Úrtól. Ha most imádsága lenne, az csak egy lehetne: töredelmes bűnvallás és bocsánatkérés! A tékozló fiú sem kérhette atyját, amikor a disznók vályújánál éhezett, hogy küldjön utána atyja pénzt meg ruhát, mert bajba jutott. Ahhoz, hogy kenyeret kérhessen, előbb nagy, mély, összetört bűnbánattal haza kellett mennie. Ahhoz, hogy Atyám segítségét kérhessem ügyes-bajos dolgaimban, ahhoz "otthon" kell lennem! Ábrahám nem volt "otthon", és ezért nem is mert számítani az Úr segítő kegyelmére. Vajon nem azért olyan süket az imádságod, mert nem vagy "otthon"?! Nem azt kellene nekünk is előbb: hazamenni?

Rettenetes, mire képes Isten gyermeke, ha megszakadt kapcsolata az Úrral. Így szól Ábrahám: "Mondd azért, kérlek, hogy húgom vagy; hogy jól legyen dolgom miattad, s életben maradjak te éretted." (13. vers) Milyen szörnyű árat képes fizetni azért, hogy neki jól menjen dolga! Ki hitte volna egy hívő emberről, hogy képes a feleségét áldozatul dobni, csak hogy neki magának jól legyen dolga! Hogy annak a másiknak hogy lesz a dolga, ez őt nem érdekli! Mit bánja ő, ha a másik szenved is, ha a másiknak sárba tapossák is a becsületét, csak neki jól legyen dolga! Rettenetes ezt egy Ábrahám szájából hallani: "hogy jól legyen dolgom, miattad, s életben maradjak te éretted!" (1Móz 12,13)

Emiatt a lelkület, emiatt a törekvés miatt jutott csődbe a világ, ezt a gondolkodást ítélte meg az Isten. Ez a mentalitás okozta azt a rengeteg szenvedést, fájdalmat, pusztulást, amibe már úgy belefáradt és beleundorodott az emberiség. Nincs semmi, ami nagyobb ellentétben volna Jézus Krisztus gondolatával, magatartásával, mint éppen ez a lelkiség. Jézus éppen megfordítva mondta: én szenvedek és meghalok, hogy jól legyen dolgod miattam és életben maradj érettem. És Ő valóban vállalt is minden megaláztatást, gyalázatot, kínt, halált, kárhozatot, hogy neked meg nekem jól legyen dolgunk Őmiatta, és életben maradjunk Őérette! Aki Őmiatta és Őérette maradt életben, mégpedig az örök életben, az minden erejével azon van, hogy másoknak is jól legyen dolga és mások is életben maradjanak. Az mindent elkövet a mások boldogulásáért, békés, nyugalmas életéért. Az igazán a legkevesebb, hogy szívünk mélyéből átérezzük az emberi sorsközösséget a világ minden részében lakó szenvedőkkel, nyomorultakkal. Ezért ragadhatja meg minden hívő ember jó lelkiismerettel az alkalmat testvéri segítőkészségéről való bizonyságtételre most, amikor az Országos Béketanács felhív bennünket a koreai háború szerencsétlen szenvedőinek a megsegítésére. Legyen, Testvéreim az ebben való részvételünk keresztyén áldozatkészségünk élő bizonyítéka.

Még egy szempontra hadd hívjam fel a figyelmet. A pogány Fáraó vonja felelősségre és irányítja vissza Kánaánba a hívő Ábrahámot: "Hívatá azért a Fáraó Ábrámot és monda: Miért mívelted ezt velem? Miért nem mondottad meg énnékem, hogy ez néked feleséged? Miért mondottad: Húgom ő; azért vevém magamnak feleségül. Most már ímhol a te feleséged, vedd magadhoz és menj el. És parancsola felőle a Fáraó némely embereknek, akik elbocsáták őt és az ő feleségét, és mindenét a mije vala." (1Móz 12,18-20)

Lám, Isten emberének az lett volna a hivatása, hogy a neki átadott isteni kinyilatkoztatás fényével a világ lelkiismerete legyen. Nagyon megrázó és megszégyenítő az az Isten népére, amikor a világ természetes jogérzékén keresztül kénytelen neki megmondani az Úr, amit a kijelentésből nem értett meg. Mivel Ábrahám füle nem volt elég érzékeny az isteni kijelentés beszédének a meghallására, kénytelen volt Isten fölrázni és a hit útjára visszaterelni az Ő gyermekét, a világ beszéde által. Milyen hatalmas és milyen kegyelmes az Isten: a világ szolgáit használja fel arra, hogy kivezesse általuk Egyiptomból azt az Ábrahámot, aki mint idegen, nem volt való Egyiptomba. Mindezt a fájdalmas, megalázó leckét megspórolhatta volna magának az Isten embere, ha nem veszíti el a kapcsolatot Urával, ha Reá figyel, ha engedelmeskedik, ha a hit útján marad.

Nagyon-nagyon komolyan kellene kérnie minden hívő embernek, mindig újra meg újra:

Vezess engem utadon: Magad légy az út,
Melyen lelkem a halálból életre jut.
Jézus, nyájas és szelíd, Láss meg engemet:
El ne engedd hű Megváltóm, már kezemet!

(469. ének 4-5. vers)

Ámen

Dátum: 1952. június 29.

Szeretnék most egy új sorozatot elkezdeni, ezúttal az Ótestamentumból, és Isten kegyelméből, az Ő Szentlelke segítségével vasárnapról vasárnapra ezt folytatni tovább úgy, mint egy évvel ezelőtt tettük a János evangéliumával. Ezúttal Ábrahámot vennénk elő, akit a Biblia a hívők atyjának nevez. Azért érdekes ez a réges-régi életleírás, mert Ábrahám életének a története nemcsak egy Ábrahám nevű régen élt ember története, hanem a hívő embernek, a mindenkori hívő embernek a története. Ábrahámban minden hívő ember önmagára ismerhet. Ahogyan vele bánik Isten, ahogyan ő viszonyul az Úrhoz, ahogyan ő engedelmeskedik vagy elbukik, ahogyan ő megkísértetik és megáldatik, igazán olyan példa, amiben lépten-nyomon azt látjuk, hogy itt rólunk van szó! Bár igazán azt látnánk mindnyájan, hogy itt mindig rólunk van szó! És hozzánk hangzik a szó, mégpedig Isten személyes megszólítása.

Most Ábrahám elhívásával kezdjük. Az 1Mózes 12-ben leírt történetet röviden foglalja össze a Zsidóknak írott levél 11. részének 8. verse: "Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, a melyet örökölendő vala, és kiméne, nem tudván, hová megy." Tehát Ábrahám életének ez a szakasza, ami számunkra is följegyeztetett, ami megjegyzésre méltó, ott kezdődött, hogy Isten szólt hozzá: "És monda az Úr Ábrahámnak." Így kezdődik egy ember életében az új, a más, tehát így, hogy az Úr mond valamit neki! Ezelőtt is élt Ábrahám, mégpedig tudjuk a történetből, hogy elég hosszú időt élt, 75 esztendőt, de az nem volt fontos, nem volt lényeges, legföljebb abból a szempontból, hogy előkészítse azt a pillanatot, amikor majd Isten beleszól ebbe az életbe. Egyébként azonban nincs róla feljegyezve semmi. Tulajdonképpeni élete ott kezdődik, hogy "monda az Úr Ábrahámnak". (1Móz 12,1) Ahhoz, hogy Ábrahám azzá lehessen, akivé azután lett, az kellett, hogy Isten szóljon hozzá. Mint ahogy ahhoz is, hogy ez az egész teremtett világ egyáltalán lehessen, létezhessék, az kellett, hogy Isten szóljon, mondja azt, hogy: legyen! Monda az Úr: Legyen. ...és lett! (1Móz 1,1-24) Az egész teremtett világ élete is ott kezdődött tehát, hogy: "monda az Úr". De minden ember igazi élete is, az ami most már az örökkévalóság szempontjából feljegyzésre érdemes, aminek értelme, célja, rendeltetése van, ott kezdődik, hogy monda az Úr, tehát ott, hogy Isten beszél! És ha Istennek ez a szava az emberben hitet támaszt, olyan hitet, amely engedelmeskedik az isteni szónak, ott, abban az emberi életben új szakasz kezdődik, fordulat áll be, elindul valami más.

Megszólított-e már valaha így az Úr? Ilyen egész életet átváltoztató módon? Engem akkor szólított meg így, ilyen új irányba vivő módon, amikor tudtomra adta, hogy Jézus Krisztus érdeméért minden bűnömet megbocsátotta és Szent Fia örökségét, az örök élet ajándékát nevemre írta. Istennek ez a kegyelmet hirdető szava volt az, ami életemben eddig a legdöntőbb jelentőségű fordulatot létrehozta, amivel úgy, mint Ábrahámot Háránból, kihívott engem is egy eddigi életformából, életstílusból és beállított egy merőben másik irányba. Olyan útra, amely még a bukásokon, kudarcokon, ezer bajon és nyomorúságon át is tudom, hogy hazafelé vezet. Itt kezdődött az én életemnek is az igazi története. Meghallottad-e már Istennek ezt a beleszólását az életedbe, ahol a te életednek is az igazi története kezdődik?

Akit Isten egyszer ilyen döntő módon megszólított, azt azután többször is hívja, vezeti tovább az Ő szavával. Nemcsak egyszer történik meg, többször is egy hívő ember életében, hogy: "monda az Úr Ábrámnak: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked." (1Móz 12,1) Aaz Úr kihívta Ábrahámot a saját házából, a rokonsága közül, az atyja házából, tehát abból az egész életformából, amiben eddig élt, régi megszokott életkeretei közül, abból a magabiztos helyzetből, amiben berendezkedett. Azt mondta neki, hagyjon el mindent, ami 75 esztendő alatt hozzánőtt az életéhez, a gondolkozásához; kezdjen új életet, merjen elindulni Isten útmutatása nyomán, lépésről-lépésre való vezetését követve. Így van ez kivált nagy történelmi fordulók idején, mint például most is. Igen, a hívő embert a történelem alakulása által is Isten hívja ki olykor megszokott életkeretei közül, olyan életformából, amiben már egy hosszú életen át berendezkedett egy újba, más életformába, ismeretlenbe, szokatlanba. Tehát Isten mutat új utat, melyen az övéit vezetni akarja.

Igen, a történelem Ura ma is szólhat így az Ő gyermekeihez az események által is: "Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked." (1Móz 12,1b) És boldog az, aki ezt az utat nem az események által rákényszerítve, hanem hitben engedelmeskedve tudja vállalni és megtenni. És miért kellett Ábrahámnak ezt a kétségtelenül nem könnyű lépést megtennie? Nem volt jó néki ott, ahonnét kihívta őt Isten? Nem tudjuk. De nem is fontos. Akár jó volt néki, akár nem a régi életformája, Isten most éppen azt mondja néki, hogy ne hátra nézzen, hanem előre: eredj arra "a földre, a melyet én mutatok néked". Isten Ábrahámot nagy feladatok elvégzésére választotta ki, olyan feladatok elvégzésére, amiket csak hittel járva, tehát teljesen Istenre utalva, Reá támaszkodva és figyelve lehet csak megvalósítani. Ezért kellett Ábrahámnak otthagynia az ő egész régi életét, rokonságát, atyját. Ne abban legyen a támasza, hogy ismeri jól a viszonyokat, védi a szülői ház tekintélye, kedves rokonlelkek veszik körül, hanem éppen mindezektől elszakadva kénytelen legyen teljesen az Úrra bízni magát. Isten csak ennyit mond: Gyere! És hiába kérdi a lélek, hogy hová? Majd meglátod, "a földre, a melyet én mutatok néked." - mondja Isten. Hogy könnyebb legyen az engedelmesség, ígéretet is tesz a hívásához: "És nagy nemzetté tészlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz." (1Móz 12,2) Isten a hívő engedelmességét nem hagyja jutalom nélkül. De milyen jutalom ez? Ilyen: "nagy nemzetté tészlek", vagyis Ábrahám engedelmességének a gyümölcsét nagyobbrészt nem is ő maga fogja majd élvezni, hanem a jövendő századok. Hiszen azt ő már nem fogja megérni, hogy nagy nemzetté lesz. Tudjuk a történetből, hogy nem is érte meg, mert késő vénségében született egyetlen fia.

Tehát csak az ígéretét bírta a jutalomnak, és mégis hitte, hogy igaz! Mert Isten mondta! És ha Ő már nem éri meg, Isten akkor is beteljesíti, mert ígérte. Lám, milyen messze ható következménye van annak, ha egy hívő ember engedelmeskedik Isten útmutatásának. Sokszor csak a magad sorsát döntöd el a magad Isten iránti engedelmességével vagy engedetlenségével, sőt még csak arra sem spekulálsz, amire a legtöbb önző ember: meghozok minden áldozatot azért, hogy azután majd a gyermekeimnek jobb legyen, hanem Isten a te engedelmességedet beleépíti az eljövendő évszázadok sorsának kialakításába. Annak, hogy te milyen engedelmességgel viszonyulsz Isten útmutatásához, hatása és szerepe van az egész magyar nép jövendő sorsának alakulásában. Sőt, itt az Ábrahámnak adott ígéretben még szédítőbb ez a perspektíva: "megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei!" (1Móz 12,3) Persze itt az Ábrahám magvából majdan származó eljövendő Megváltóról van szó. Ő lesz az, Akiben megáldatnak a föld minden nemzetségei, de akkor is igaz az is, hogy valami módon az egész emberiség sorsára kihatással van a hívő emberek engedelmessége.

"És kiméne Ábrahám, a mint az Úr mondotta vala néki." (1Móz 12,4) És ebben a rövid híradásban benne van az, hogy Ábrahám döntött. Rálépett a hit útjára, vállalva minden kockázatot, ami ezzel együtt jár, otthagyva a régit, elindult az új felé anélkül, hogy tudta volna, mi vár ott reá. Valóban úgy van, ahogyan olvastuk: "Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhivatott, hogy menjen ki arra a helyre, a melyet örökölendő vala, és kiméne, nem tudván, hová megy." (Zsid 11,8) Ezt a hit által való engedelmességet kell ma a hívőknek megtanulniok. A hit és az engedelmesség úgy összetartozik, mint ugyanannak az almának egyik és másik fele. Olyan nincs, hogy van bennem hit, de gyengén állok az engedelmességgel. Ahol az engedelmesség hiányzik, ott a hittel is baj van. Annyira egy a hit és az engedelmesség, mint egy 10 forintosnak az egyik meg a másik oldala. Ha csak az egyik oldala van meg, a másik oldalán pedig üres, fehér, nincs rajta, hogy 10 forint, akkor az hamisítvány. Minden olyan hit, amely ugyanakkor nem engedelmesség is: hamisítvány. Így mondja ezt a Biblia: "a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában." (Jak 2,17)

"Hit által engedelmeskedett Ábrahám", és nem töprengett: jaj mi lesz ennek most a következménye! A hit éppen azt jelenti, hogy mindent rábíz az Úrra. Arra, Aki hívta, küldte, vezeti. Bízik Istenben, Aki maga a Szeretet, és Aki egészen bizonyosan nem a vesztébe vezeti az Ő választottait, Aki nem fog bajba juttatni anélkül, hogy már a kimenekedés is készen ne lenne Nála. Ábrahám már nem volt fiatal ember, amikor életének ezt a nagy lépését megtétette vele Isten, 75 éves volt. Olyan kor ez, amelyben már nagyon hajlandó ragaszkodni az ember a régihez, gyermek-emlékeihez, megszokott környezetéhez és viszonyaihoz. Ilyen korban merőben új életet kezdeni nagyon nehéz. Nincs meg már az embernek az a rugalmassága, mint azelőtt, nincs kedve a vándorláshoz, szívesebben maradna ott, ahol van. Annál inkább kitűnik Ábrahám hit által való engedelmességének nagysága és merészsége. Neki elég volt az, hogy Isten szólt, s Ábrahám elindult.

Milyen jó annak, aki mer hit által engedelmeskedve egészen odafordulni a jövendő felé! Persze meg kell becsülni a múltat és nagy hálával kell venni mindazt, ami benne jó volt, de nem szabad a múlton merengeni, belerögződni a múltba, mert így gyümölcstelenné válik az életünk. Ábrahámnak, vagyis a hívő embernek gyümölcsözővé kell lennie népe és Isten számára. "Megáldalak téged és... áldás leszesz" - mondja az Úr Ábrahámnak. Adhat-e Isten nagyobb áldást egy gyermekének, mint ha az illetőt magát áldássá teszi azok számára, akik körülötte vannak, mint amikor élete, szenvedése, minden törekvése, reménysége, halála áldott gyümölcsöket terem embertársai javára?! Az Isten áldása nem privát élvezet, hanem fénynek és örömnek belevitele mások életébe. Az Isten-áldotta ember Isten sokféle áldásának csatornája a világ számára. De sok ilyen csatornára volna szüksége ma ennek a világnak! Olyan hívőkre, akikben nem reked meg és nem sikkad el az Istentől kapott ajándék, világosság, áldás, hanem odakerül, ahová szánta az Úr: világosságként és sóként mások életébe. Abból a rengeteg áldásból, amit Isten Jézus Krisztusban, az Ő szenvedésében, halálában, feltámadásában reád árasztott, mennyi vált benned áldássá mások számára? Isten úgy akar megáldani és azért akar megáldani, hogy áldás lehess a világban!

Erre hív az Úr! Lehet, hogy új utakon, lehet hogy sok régi kötelék elszakítása, megszokott életkeretek földáldozása által, de olyan ígéretes jövendő alapjának a lerakására, ami minden áldozatot megér. "Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, a melyet örökölendő vala, és kiméne, nem tudván, hová megy." (Zsid 11,8) És ezzel az engedelmességgel új történelem kezdődik. Isten új történelmet kezd azokkal, akik mernek Néki egészen engedelmeskedni hit által.

Ábrahám, amint megérkezett Kánaánba, oltárt épített és segítségül hívta ott az Úrnak nevét. Nekünk is van oltárunk, ahol segítségül hívhatjuk az Úrnak nevét. Isten állította föl ezt az oltárt ott, a Golgotán, az Ő Szent Fiának a kereszthalálában. Ott jelölte meg a találkozás helyét számunkra az Úr. Ott találkozhatunk Vele. Szükségünk van minden nap új találkozásra, hogy merjünk a hit által való engedelmesség útjára lépni.

Ott, a Golgotán hívjuk segítségül az Úr nevét:

Szívből könyörgök néked, Kegyes teremtő Istenem:
E napot is engedd meg Békességgel véghez vinnem,
Akaratodat tanulnom, Útaidban járnom;
Oltalmad béfedezzen, Kedvem kedved szerint légyen.

(487. ének 2. vers)

Ámen

Dátum: 1952. június 22.