A kereszten elmondott hét szó két csoportra osztható. Az első háromban Urunk a mások szükségleteivel foglalkozott. Az utolsó négy szóban önmagával. Ez a sorrend kifejezte egész életét: Előbb másokkal törődött, nem magával. Mi tölthette meg lelkét a három órai hallgatásban? A hét szó közül ezt tudjuk a legnehezebben megérteni. Eddig bármi is történt vele, odafordult a mennyei Atyjához. Ebben a felkiáltásban egy igen nagy szenvedést érzünk. Jó ideje függött a kereszten és szenvedése minden percben irtózatosabb volt. De fájdalmában több volt a testi szenvedésnél. A Getsemáné kertjében akarata összhangban volt az Atya akaratával. Itt már nem. Miért? Nem értette meg az Atyát. Az ártatlanság vereséget szenved, az igazságtalanság diadalmaskodik. Csak Ő érezte így, vagy bekövetkezett, hogy Isten elfordult Tőle? E nehéz kérdésre így felelhetünk: Bűneinket magára vette és ezen a bűnön rajta volt Isten haragja. Ezért írja Pál róla, hogy átokká lett érettünk. Luther és Kálvin tanítása szerint az elkárhozottak gyötrelmét állta ki. Isten elhagyta Fiát, hogy minket el ne hagyjon. A zsoltár szavaival szenved, és ebben a szenvedésben szerezte az Újszövetséget: Ez az én vérem az újszövetség vére. De ebben a kétségbeejtő kiáltásban mégis a legerősebb hit szólal meg: Istent az Ő Istenének mondja. Ő nem hagyta el Istent, még mindig mellette van. Kétségének kifejezést adott, de le is győzte azt.