Ezeket a szavakat Urunk roppant nagy szenvedések között mondta ki, amikor kezeit és lábait átszegezték. Már azelőtt legyengítette a megkorbácsolás, a vallatások sorozata. De semmi sem tudta megakadályozni abban, hogy ezt az imádságot elmondja. Isten Báránya hallgatott az emberek előtt, de nem hallgatott Isten előtt. Nem mondott egyetlen szót saját védelmére, de mondott a másokéra. Ebben az imádságban megvallotta, hogy Isten Fia. Ezért az imádságot így kezdi: Atyám! A meglepő számunkra az, hogy Urunk nem magáért imádkozik az első kérésben, hanem másokért. Nem is ezt mondja: Megbocsátok nektek. El is felejtette, hogy Vele mennyi gonoszt tettek. Az Atya iránti igazságtalanság foglalkoztatja Őt, a gonosztettek melyek a Fiú személyében az Atya ellen irányultak. Mások is imádkoztak az ellenségeikért a világon, de nem azokért, akik őket keresztre feszítették. Jézus volt az egyetlen, aki ezt tette. Amint imádkozott ellenségéért akkor, úgy imádkozik ma is. Akkor a kereszten, ma az Atya jobbján. Tevékenysége megdicsőült állapotában is ugyanaz, amint volt a Földön: közbenjáró szolgálat. Bizonyságot tesz ez az imádság az Ő kimeríthetetlen jóságáról. Azok, akikért mondta, azt az imádságot nem érdemelték meg. Ezért is mondja: Nem tudják, mit cselekesznek. Ez azt jelenti, hogy szerette azokat is, akik megölték.