A prófécia Jézust a fájdalmak emberének nevezte és a prófécia beteljesedett. Fájdalmat jelentett számára az is, hogy emberré lett. Földi anya táplálta, mint bármelyik kisgyermeket, úgy nőtt fel, mint bármelyik ember. Emberi testben élt, meg lehetett ütni, le lehetett köpni. Az Ige nem ezt mondja: szomorú ember. Szomorú ember bárki lehet közülünk. Ő a fájdalmak embere volt, mert ez volt életének alkotó eleme. Aki Őt látta, a fájdalmat látta. Nincs felemlítve egyetlen egyszer sem, hogy örült, nevetett, de többször olvassuk, hogy szomorú volt, sírt. Nevezhette volna az Ige a szentség emberének. Hiszen nem volt ezen a világon szentebb ember, mint Ő. Nevezhette volna a munka emberének. Hiszen három éven át reggeltől estig dolgozott. Az igehirdetés emberének. Hiszen ezen a világon senki nem prédikált úgy, mint Ő. A szeretet emberének, mert nem volt nagyobb szeretet senkiben, mint benne. Mégis életét legjobban ez fejezi ki: a fájdalmak embere.: De nemcsak szomorú volt, hanem a szenvedők között a legnagyobb. Mindenkinek kellett és kell terhet hordoznia, de az Ő terhe volt a legnehezebb. Ezért mondja szolgálati idejének vége felé: Szomorú az én lelkem mindhalálig. Hátha még arra gondolunk, hogy szent élete különösen érzékeny volt a bűn iránt. Őt minden bűn jobban gyötörte, mint mást. Ő látta a bűnt ott is, ahol az emberek nem látták, érezte annak utálatosságát ott is, ahol mások nem vették észre. És ez töltötte el annyiszor kimondhatatlan szomorúsággal.