Hatalmasméretű, komor gyász ünnepi vonalai fogadnak és vesznek körül a kálvinista Genfben. Ez a csodálatos templom, amelynél nagyobbat, fönségesebb nyugalmát és megkapóbb történelmi erejűt keveset ismer a református világ, színültig tele van egyetlenegy név, egyetlenegy élet emlékezetével, egyetlen néma koporsó beszédével. A legnagyobb magyar egyházkerület, az egész magyar református egyház és ezt az egyházat megbecsülni tudó ország minden gondolata és minden hű fia lélekben vagy testben itt van velünk. Gróf Degenfeld Józsefet temetjük, az ország egyik legelőkelőbb családjának széniorát, a magyar református egyház első világi szolgáját, jelenkori történelmünk egyik büszke, mohos, egyszerű, fönséges vonalú kidőlt oszlopát. Úgy érezzük, hogy mi itt mindnyájan, ez a templom, ez a gyülekezet, az ős kollégium, Debrecen városa, a Tiszántúl és Magyarország minden református gyülekezete és minden református iskolája ma odaáll beláthatatlan rőzsehalomnak hogy kigyúljon rajta és belevilágítson messze éjszakába felhőkbe harapó lángja egyetlen egy nagy áldozati tűznek, amelyben Degenfeld József neve, emléke, életének és halálának tanulsága lángol.
És én mégis elterelem figyelmeteket ezekről a külső dolgokról és tanítlak titeket arra, amit alapígénk javall: Ne a láthatókra, hanem a láthatatlanra nézzünk. E látás volt nekünk legnagyobb kiváltságunk és legfőbb hivatásunk. Abban éltünk és addig élünk, amíg hívek vagyunk a reformáció legbensőbb természetéhez és programmjához: látható mögött és fölött meglátjuk a láthatatlant. Ez volt a mi nagy történelmi kockázatunk, sokszor szomorú, de mindig dicsőséges kiváltságunk: láthatatlan dolgokért odaadtuk a láthatókat, remegő kezünk eltolta magától a megfoghatókat, hogy átkarolhassuk és boldogan birtokolhassuk a láthatatlant. Jertek, vállaljuk ezt a nagy kockázatot ma is, és református hívőkhöz méltóan éljük át a hit kockázatát és nyerjük el a hit bizonyságtételét. Ne a láthatókra nézzünk, hanem a láthatatlanra.
1. Degenfeld József idegen származású magyar főúr volt. Valamelyik őse 1200 körül építette sasfészkét Németország egyik sziklacsúcsán. Alatta harsogva fut örökzúgású hegyi patak, ahová alig ér fel az ősnémet erdő elaprósodott elő-csapata: a sárgavirágú som. Sasok telepednek e csúcsra hallgatagon, mint az örökkévalóság gondolatai a történelmek hegytetőire. Attól kezdve, hogy reformáció van a világon, ez a család protestáns volt. Szembeállott császárokkal és fejedelmekkel, lett üldözött vad, de várának ólomkarikás ablakain át öreg Bibliákra szűrődött a fény és a hallgatag boltok között ősi zsoltárok zengettek. Nem volt németebb, nem volt protestánsabb család a Degenfeld Schonburgnál. Németsége és protestantizmusa sors, átöröklés, véralkat, történelmi végzet és történelmi kiváltság volt számára. Halottunk nagyapja került Magyarországra. Körülvette egy láthatatlan erő, a magyar lélek formáló ereje, amely benne él e földön fűben és fában, tárgyakban és lélekben. Küzdött-e ellene vagy nem, ma már nem tudom. De a láthatatlan erősebb volt, mint a látható s az unoka már vérbeli magyarrá lőn, akinek hallgatag, határozott, kemény természete, világtól elzárt belső embere magyarabb lőn az Árpáddal bejött hadnagyok ivadékainál. Milyen mélyen, milyen némán szerette ezt a földet s elvesztése micsoda fájdalmat okozott néki! Létének gyökereit támadta meg, élete törzsét hosszában nyilalta át, mohos, kérges, görcsös külseje alatt legnagyobb kínként fájt benne a legnagyobb magyarság. Életfájának apró, halvány leveleit gyötrődött mosolyok avarjaképpen hullatta alá, amint magányos helyén zúgatta a történelem szele. Keressük meg e ravatalnál a magyar élet, a magyar igazság és a magyar fájdalom láthatatlan erőit és hitünk karolja át és ajkunk csókolja meg. Nevezzék suhanó árnyéknak, költői ábrándnak azok, akik nem értenek minket, nekünk fájó örök valóság, szent hegy, ahova megérkezünk, mint csalódott, kifosztott Grál-lovagok, hogy rejtett kincsünket megtaláljuk, véres koronákkal megkoronáztassunk. Degenfeld-Schonburg gróf idegen neve mögött találjuk meg és köszöntsük a vérünkből való vért, a lelkünkből való lelket, a magyar faj hódító erejét.
2. Ő volt ennek az országnak egyik leggazdagabb főura. Vérébe átömlött Magyarország legelőkelőbb családjainak vére, gyermekálmaiba saját erdei zúgtak, kenyerét beláthatatlan búzaföldei termették, borát saját szőlőskertjének tőkéiről szűrte. Váltott lovai órák hosszáig vágtattak vele egyik majorjától a másikig s nem volt olyan tartománya ez országnak, ahol ő ne lett volna birtokos. De az ország egyik leggazdagabb főura az ország legegyszerűbb embere volt. Tudott bővölködni és szűkölködni, ismerős volt a jóllakással és az éhezéssel. Családi ékszereivel beboríthatta volna magát és úgy öltözködött és járt-kelt közöttünk, mint egy magyar falusi pap. Dominiumainak első tisztviselője volt, aki többet dolgozott mint akármelyik alkalmazottja és mindannyinál kevesebbet élvezett. Egyszerűsége nem cinizmus volt, nem is stoicizmus, hanem láthatatlan erő: a magyar kálvinista puritánizmus. Láthatatlan, magasrendű, belső életstílus, amelyik egy mély lelki vonást árult el. Úr akart lenni az anyagi javak fölött, nem akart rabul esni e világ hiúságainak, idegen volt tőle e világ minden szépsége és csábítása, felette állott gazdagságnak és ezért felette állhatott a szegénységnek is. Meglátta azt, ami az Isten világában legelőkelőbb : a zarándokember egyszerűségét. Meglátta azt, hogy Isten a lelket nézi s ezért embernek lenni a legnagyobb méltóság, a jellem belső erői egyetlen ékesség és legmagasabb kitüntetés. Olyan hadvezér akart lenni, akit nem formaruhájáról ismernek fel, hanem erejéről, gondolkozásáról, hadvezéri lelkületéről és hadvezéri tényeiről. Nem szerette a rendjeleket, belső, lelki valóságra nézett, a léleknek ezt a belső puritánságát, kálvinista egyszerűséget, ezt a láthatatlan királyi köntöst fedezzük fel rajta és hódoljunk neki.
De egyszerűségében is ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra nézzünk. Minden egyszerűsége és igénytelensége mellett is ki ne ismerte volna fel benne a nagy urat, a vezért? Kálvin mondja az Institutióban,* [* Institutio 1559. II. 3:4.] hogy a királyok fiai bizonyára valami kiváló jeggyel megkülönböztetve születnek, mivel Isten az emberi nemen segíteni akarván, gyakran felruházza hősi természettel azokat, akiket uralomra rendelt. Alig van ember, akiben annyi méltóságérzet lett volna, mint Magyarország legegyszerűbb emberében. Ki mert volna vele pajtáskodni, ki merte volna neki a legelső embereknek kijáró tiszteletet meg nem adni? Ki érezte valaha azt, hogy egyszerű külseje és egyszerű életmódja kárára van annak a tekintélynek, annak a méltóságnak, amit egyénisége és hivatali állása hordozott? Rangrejlő külsején átvilágított a láthatatlan belső érték: előkelő vezéri személyiségnek tiszteletet parancsoló méltósága és ereje. Mi volt ebben a férfiúban, hogy mindenki felállt, előtte, mindenki tisztelettel vette körül és mindenki meghajolt előtte? Az a láthatatlan jegy, amelyre Kálvin céloz, belső emberének nagyúri volta, az igazi úr, aki szellemi és erkölcsi erejénél fogva fölötte áll környezetének, akármilyen környezetbe kerül is.
3. Ha közelebbről nézzük belső emberét, különös élességgel látjuk rajta egyéniségének parancsoló s uralomgyakorló természetét. Késő öregségéig vasbottal sétált, valahogy ez talált, az egyéniségéhez. Szerette a vasnak keménységét, súlyát, erejét és hidegségét, mert kemény, súlyos, erős és hideg volt: vasból való volt a keze is. Késő öregségében sokszor kedvesen beszélt arról, hogy virágjában milyen keménykezű ember volt. Szerette megfogni a gyeplőt, szerette négyesfogatát maga hajtani; minél keményebb akaratot tört le, minél erősebb szenvedélyek felett uralkodott, annál inkább nőtt biztonsága és ereje. Próbálta volna őt akár erőszak, akár hízelgő mosoly, akár agyafúrt csel kimozdítani vagy megtéríteni! Akarata acélpályán robogott előre s jaj volt annak, aki előle nem tért ki. Akár mint főispán, akár mint főgondnok, családfő vagy gazda, ő parancsolt, neki volt akarata, neki volt terve. Lassan, biztosan határozott, kivitelben mérhetetlenül szívós volt, nem kereste, de nem kerülte az összeütközéseket, s a végén mindig ő került ki győztesen. Érzelmi mozzanatokat sohasem engedett szóhoz jutni, hideg fővel, biztos szemmel, erős kézzel vezetett minden hajót, amelynek kormányosa volt. Egész egyéniségét dobta mindig a mérlegre. Elhatározásai lelkiismerete mélyéről támadtak és elhatározása mindig megmaradt, si fractus illabitur orbis. Hatalmas kezével belenyúlt a darázsfészekbe, szétválasztott fagyos jégkoloncokat, s mint egy új Mucius Scaevola belemarkolt az égő parázsba is. Sohasem ejtett el semmit, amit egyszer megfogott, és mindig megragadta azt, amit meg kellett fognia. De ebben a parancsoló kemény természetében ott tündöklik láthatatlanul a szép magyar és kálvinista vonása: a törvénytisztelet. Autokrata volt, az autonómia keretei között és szabályai szerint. A törvény eszköz volt neki, amellyel a felsőbb akaratot úgy hajtotta végre, mintha saját kényúri akarata volna. De a törvény határ volt neki, amelyen túl sohasem ment, még ha belső világa összeroppant is. Jaj volt annak, aki szembekerült vele, mikor ő a törvény alapján állott, de nincs az a bűvkör vagy menedékvár, amelyik jobban megvédett volna bármely menekülőt, mint aki vele szemben a törvény alapjára helyezkedett. Törvénytiszteletből származott ereje, de törvénytiszteletből származtak életének korlátjai is. Törvénnyel fegyelmezett másokat, és a törvénnyel fegyelmezte önmagát — talán még jobban. Kormányzásában, magatartásában megtalálta a jogrend, az egyetemes törvényesség, a kialakult és tételes közakarat láthatatlan erőit, s mint egy római praetor, oly biztosan mozgott közöttük. Közéleti, vezéri stílusa a pátriárkális elemet átdolgozta és kialakította a jogi közösség eszményi keretei között. A nagy tiszántúli kerületnek, azután a magyar református egyháznak igazgatásában oroszlánrésze van. Ezt a sokfelé tagolt s minden tagjában más-más lélekkel bíró nagy testet az ő akarata hálózta be mozgató pályákkal és ő parancsolt idegdúcainak. Egyéni stílusa így lett magyarrá és egyben antikká. Az ő tarsolyában is volt néhány sárga pergament levél, amelyet Werbőczy írt és egyenesen neki írt, a magyar jogéletnek egy pár tépett testámentom-levele, amelyre minden nagy magyar kormányzónak és bírónak élete művét vissza lehet vezetni, mint a templomok stílusát arra az okmányra, amelyet fundámentomába az alapkő letételekor elhelyeztek. Szép, nagyívű, magyar egyházi vonatkozásban szinte páratlan jogfejlesztő és jogalkalmazó pályafutásában lássuk meg ezt a láthatatlan királyi okmányt, amelyen a magyar nemzeti szellem pecsétje ég és a magyar történelem áldása terjeng, mint illatos füst hideg szegeletköveken.
4. Úgy érzem, hogy az eddig felfejtett szálak maguktól keresik a találkozást és új díszítménybe szövődnek. Ezért kell most egyéniségét a maga egészében tekintenem. Degenfeld József életének és művének láthatatlan vonalai egybeszövődve mutatják nekem a református embert, aki ezen a földön mindenkinél jobb magyar, tündöklőbben puritán, méltóságos és Isten előtt hódoló, erős és törvénytisztelő, más szóval mondva el, Isten kezében magát eszköznek érző, aki szabad ettől a világtól, mert útjai fölött Isten eleveelrendelése határoz. Innen, az eleveelrendelés mélységeiből érkezik meg minden igazi református magyar ember. Egyedül Istentől fél, egyedül neki számol. Végigmegy a világon, örök idegenségben, de örök határozottságban. Zarándokember, aki átvonul e földi világ szépségei, árnyékai, kísértései és csalódásai között. Nem tér le, nem kapkod, nem siet és nem támolyog. Mindig egyenletes, mindig céltudatos, sohasem ötletszerű. Az isteni eszköz nem lehet játékszer, nem is öncél. Nem mulatságból él, de nem is támaszkodik a véletlenekre. Nincs benne semmi az élet rablólovagjából vagy kéjutazóiból. Zarándok, akinek céljai vannak, minden akadálytól erősebb lesz, minden próba áldás, minden lépés a cél megközelítése. Nem a siker, nem a győzelem, nem a nyereség vezeti, hanem hogy elvégezzen egy küldetést. A sikerért Istené a dicsőség, próbában, akadályban tőle jő az erő, bukásból, áldozatból ügyére térül előmenetel. Árva, zordon lelkét elborítja a tűnő világ örök szomorúsága, de e bánat fekete hamuján átalizzik isteni küldetésének égi lángja. így jött közénk Degenfeld József fiatalon, ifjúsága, ereje teljében. Így járt közöttünk egyszerű nagyságában, örök ismeretlenségében, magába zárkózottságában, küldetésének tiszteletet parancsoló erejével és jegyével. így megy el tőlünk túl a kivételes véghatárként említett zsoltáros életkoron, fehér hajjal, görnyedt háttal, hosszú, csendes léptekkel, mint egy útrakelt kőszobor. Távozó alakjára ráhinthetjük köszöntésünk rózsaleveleit, eltűnő alakja után szórhatjuk a hála és elismerés babérágait, ő vissza sem néz, a megtett kötelesség zord, de kiengesztelő fenségével tűnik el egyre növekvő alakja az örökkévalóság kárpitjai megett. Hallgatagon nézünk utána és neve legyen hálaadás, példája fogalom, emléke szívünkben égő fényírás, ez illik azokhoz az emberekhez, akik Isten megtestesült gondolataiképpen mennek át közöttünk.
5. De Degenfeld József nemcsak magyar református ember, hanem magyar református egyházi ember is volt. Nem lehet az ő nevét úgy említeni, hogy ne gondoljunk a magyar református egyházra és ne említtessék a magyar református egyház neve a nélkül, hogy hű szívek az ő nevére ne emlékezzenek. Ez a magyar református egyház nem egy világtörténelmi véletlennek, félreértésnek, nem egy nem kívánatos kilengésnek ideig-óráig tartó eredménye. Ez a magyar református egyház Istennek terve, véres és dicsőséges intézménye arra, hogy ezen a földön a Krisztus királysága alapot vegyen, meggyökerezzék. Fölséges módszer Isten kezében arra, hogy a magyar nemzetből csodálatos erőket termeljen ki, alvó dicsőségeket és szépségeket ébresszen fel, szüntelen alkalom arra, hogy ezt a magyar népet bensőbbé, keményebbé, hívőbbé, lelkesebbé tegye. Jókedvének nagy ajándéka, amellyel ezt a népet itt ölébe veszi, térdére ülteti, lábai előtt szemével tanácsolja, gondolataival neveli és ezt a véres, nagyszerű magyar történelmet átszövi szent keze titkos jegyével.
A Degenfeld József élete is aranyszálú drága kép a magyar történelem csodálatos szőnyegén. Egy a sok közül, de nekünk az, amely ennek az emberöltőnek nagyon sokat beszél. Ennek a képnek aranyszála átszövődik minden falusi iskolán, minden presbyteriumán, gimnáziumokon és főiskolákon, egybetartja és megszabja a debreceni egyetem belső alkatát és szála úgy vész el az örökkévalóságban, amint az örökkévalóságból érkezett. Most ott állunk, ahol szemünk elől eltűnt ez a szál. Ne azon sírjunk, hogy elmetszetett, hálával áldozzunk azért, hogy ideérkezett és történelmünkön átszövődött. Felejtsük el mindazt, ami egyéniségéből földi és emberi volt. Maradjon a mienk örökre, amire életét Isten méltóztatta és amit általa tett mindnyájunk életében.
Bölcs előljáró, áldott példaadó, szolgatársunk és vezérünk, köszöntenek téged azok, akik részesek a te szolgálataidban, akik részesek szenvedéseidben és egykor részesek kívánnak lenni dicsőségedben.
Ne a láthatnókra nézzünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideigvalók, a látltatatlanok pedig örökkévalók. E virágok elhervadnak, a koporsó érce megavul, szétomlik a porlandó tetem, új utód áll a kidőlt helyére, síró gyermekek megsiratott nagyszülőkképpen egykor melléje temetkeznek. Elporladhat ez a templom, belepheti a puszták homokja a legszebb magyar szfinxet, a debreceni kollégiumot: Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökre ugyanaz! Amit a Szent Háromság egy örök Isten tett ennek a léleknek a teremtésével, megváltásával, ami áldást és erőt mutatott küldetésében, ami dicsőséget jelent ki teste feltámasztásával és lelke meg-koronáztatásával, egyszóval amit Isten tesz az ő anyaszentegyházával, a lelkeken és a lelkek által itt a magyar földön és bárhol a világon, az nem múlik el soha, mert a láthatatlanok örökkévalók.