Ez a felolvasott Ige egy ősrégi templomszentelési liturgiának a maradványa. Abból az időből származik, amikor a zsidó vallás hite szerint Jehova, a seregek ura és Istene, az erős és hadakozó király a szövetség ládájában lakott. A szövetségládát olyan áhítat és olyan tisztelet fogta körül, amely csak a magyar ember szívében a szent korona iránt érzett tisztelethez fogható. A templomszentelés csúcspontja az volt, amikor a szövetség ládáját egy olyan menetben, amely előtt a király is gyolcsefódban táncolva járt, énekléssel és trombitaszóval elvitték a templom bezárt kapujához és a nagy csendességben megszólalt egy hang; ti kapuk emeljétek fel fejeteket és emelkedjetek fel ti ősi ajtók, hadd menjen be a dicsőség királya! A bezárt kapun belül kérdés válaszolt: ki a dicsőség királya? Kívülről hangzott a válasz: az erős és hadakozó úr! De erre csak nagy csendesség támadt. Akkor újból felhangzott még harsogóbban még követelőbben a kopogtatás: ti kapuk emeljétek fel a ti fejeteket és emelkedjetek fel ti ősi ajtók, hadd menjen be a dicsőség királya! — Ki a dicsőség királya? kérdezte belülről másodszor is a hang. Künn pedig megzendült a felelet: a seregeknek ura, a dicsőség királya! A seregeknek ura, az erős és igaz Isten, aki valahol azt mondotta: nem erővel és nem hatalommal, hanem az én lelkem által! Erre megnyílt az ajtó és bement a lélek Ura és királya.
Szinte háromezer esztendő távolából kezünkbe kerülő ősi liturgia alapján mi is egy titokzatos bevonulás szemlélői vagyunk. Hadd menjen be a dicsőség királya t kiáltjuk álmélkodva ebben az órában is, még pedig kétféle értelemben: hadd jöjjön be a dicsőség királya ebbe az új templomba és hadd jöjjön be a dicsőség királya a ti szívetekbe.
I.
Szinte csúfságnak hangzanék, ha Salamon templomának díszítő jelzőit erre a hajlékra alkalmaznánk. Ha ennek a hajléknak mondanám, ti kapuk, emeljétek fel fejeteket és emelkedjetek fel ti ősi ajtók! Hiszen ez a templom nem ragyogó, nem csodálatos, nem ősrégi és nem századokra szóló. Irtózatos nehéz küzdelmek árán született, szegény emberek temploma ez, amelynek könnyből és verítékből keverték a habarcsát. Emlékeztek, hogy éveken át itt állott befejezetlenül, eső verte, szél mállasztotta, árva kálvinista proletár népnek készülő temploma, amelyről nem tudtuk, miért feledkezett meg mindenki, azért, mert szegény emberek, vagy azért, mert református emberek számára készült? De akárhogy is, mégis református templom. Mint ilyen, képe és mása az örök magyar református templomnak, amely lehet kicsi, lehet pompás, támadhat tündér gyorsasággal vagy épülhet századok alatt, egy a törvénye: ki kell tárnia kapuját, hogy bevonuljon oda a dicsőség királya. Egy templom könnyen lehet olyan szűk, hogy nem fér be a dicsőség királya. Elzárja az ajtaját, elreteszeli a kilincsét, ha nem hirdettetik tisztán az Ige, ha nem folyik benne odaadó és hűséges szolgálat, ha nem megy végbe falai között a legszentebb átlényegülés: a gyülekezet átalakulása a Krisztus dicsőséges ábrázatára. Szűkké válik egy templom ajtaja, ha nem fér bele a szegény, a rongyos, az útszéli ember. Ha valaki kitudja belőlük a publikánust: a bűnös és összetört embert, a sóvárgó és a kereső embert. Szűk az a templom és ki van rekesztve belőle minden drága vendég, ahol nem az igazi evangéliom prédikáltatik. Lehetnek benne sokan, megtölthetik padjait és karzatait, de senki sincs igazán ott, ha nincs töredelmes szívű ember, ha nincs síró és kereső lélek, ha nincs bűnbánó és alázatos lélek.
De ezek a lelkek csak akkor jönnek, ha evangéliom prédikáltatik. Csak akkor jönnek, ha Krisztus csakugyan jelen van itt a templomban. Az a Krisztus, aki éppen evangéliomában, Ígéjében van valósággal jelen a mi református templomainkban, csodálatosabban és teljesebben, mint ahogy azt egy másik keresztyén felekezet az ostyáról hiszi. Jelen van teljesen és tökéletesen a maga nagy hivogatásával; jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terheltetve! Jelen van a maga lakodalomszerző méltóságában, amint üzeni a kerítésen kívül levőknek, az útszélen koldulóknak, a csonkabonkáknak, az elfelejtetteknek, még van hely, jertek, elkészíttetett minden és vár a vendégség ura.
Ha így hangzik itt az Angyalföldön az evangéliom, akkor ezzel a kis templommal csoda történik. Egyszerre kitágul, óriásivá válik, kapui feltárulnak, zárai felpattannak, s az élő Krisztushoz sereglik be ennek a vidéknek szegény magyar népe, a legszegényebb, a legárvább, a legkeserűbb nép, de éppen ezért a legszomjasabb és a legkedvesebb nép. Gyermekek és ifjak, férfiak és asszonyok jönnek nagy tömegben a Krisztus színe elé, s a székesfőváros zaklatott, elgyötört munkásrétege alázatosan meghajtja fejét a jóság, a szeretet, az igazság és a szentség királya előtt, testvére és Istene előtt, a názáreti Jézus előtt. Jön és elmondja: földi ember előtt térdem meg nem hajol, de előtted orcámra borulok, óh örök jóság, mert előbb szerettél, mert drága áron megváltottál engem, mert te vagy az én utam, igazságom és életem, földön egyetlen védőm, odafenn foganatos szószólóm. Mint ahogy a méhek nászrepüléskor egy tömbbe verődve, élő fürtképpen csüngenek a királynén, s ahol a raj van, ott a királyné, s ahol a királyné, ott a raj, ha itt Krisztus lesz az Ő igéjében és Krisztus él az ő evangéliomában, itt lesz a lelkek összefonódott raja, egy új kaptár, szent munkás gyülekezet, akiben ő ölt majd dicsőséges testet. Hadd jöjjön be ide a dicsőség királya az Ő Igéjében.
II.
Hadd jöjjön be a dicsőség királya a ti szívetekbe, az ő lelkének énjével. Csodálatos dolog, hogy Krisztust e templomba Igével lehet hozni csupán és Igével lehet szétosztani, de Krisztust innen csak a szívben lehet elvinni. Nem lehet elvinni emlékezetben, érdemben, anyagi szentségben, szertartásban, egyedül csak a szívben és csak úgy, ha oda befogadjuk. Azért az örök emberi szív is hasonló egy bezárt hajlékhoz. Minden ádventen, s így e mai napon is megáll előtte a dicsőség királya. Kopogtat rajta és bekéredzkedik: Ti bezárt kapuk, táruljatok fel, ti rozsdás ajtók, pattanjatok fel, be akar menni a dicsőség királya. Ne zárjátok el a kapukat és az ajtókat, olyasmivel, ami kirekeszti őt. Önzésnek hívják ami kirekeszti, kicsinyességnek, félelemnek, gondnak, mindenekfelett pedig bűnnek, ő azért jön és áll előtted sugárzó szépségében, minden dicsőségében, hogy elfoglalja helyét a te szívedben. Nem vágysz-e arra, hogy ebbe a kemény szívbe ő békességet hozzon? Nem vágysz-e arra, hogy zaklatott lelkedbe belépjen, nagy csendességet és nyugodalmat hozva? Nem vágysz-e arra, hogy egyszerre kitisztítsa ezt a te szívedet, mint egy évtizedek óta zárva felejtett magányos szobát, amely inkább kripta, mint fészek. Hadd söpörje ki belőle kínzó emlékeknek a szemetjét; hadd gyújtsa meg benne az ő szövétnekének világosságát, hadd töltse tele az ő áldozatának az illatával, hadd áradjon benne az ő közelléte, biztatása, jósága és királysága. Hadd fogja körül életed kicsiny, nyomorult viskója a dicsőség királyát, akit az egek egei be nem fogadhatnak, de egy kitárult szívbe úgy vonul be, úgy foglalja el benne trónusát, mint egy király, mikor egy országot hódít meg.
A dicsőség királya. Az, aki egykor a kereszten, ég és föld között lebegett, akin nem volt más öltözet, csak egy derék-kötő, akinek lábát és kezét tompa szegekkel verték át, akinek kihűlt szívét dárdával szegezték át, s vértől verítékes homlokába töviskoronát nyomtak. Aki egyedül volt, akit Isten is elhagyott, aki szenvedéseiben poklokra szállt, nyomorúságában, szegénységében és gyalázatában áll a szíved előtt, ő a dicsőség egyetlen királya, aki Istentől jött éppen te hozzád, akinek örökségül átadott téged a te atyád, aki királya a lelki birodalomnak, s téged mint tulajdonát ki akar szabadítani e jelenvaló gonosz világnak tömlöcéből, az ő mennyei atyjának dicsőséges szabadságára. Nyílj meg szívem, Krisztusod jő. A vesszőhöz a szőlőtő.