Ebben a zsoltárban Isten igéjét ősi, keleti képek hordozzák, mint az aranyat a terméskő. Akkor leljük meg Isten gondolatát tisztán és elegyítetlenül, ha elvesszük belőle azt, amit az emberek gondoltak hozzá. Az emberek adtak hozzá először történelmi szemléletet egy keleti világbirodalom uráról, aki öntudatosan készíti elé a birodalom legnagyobb és legnehezebb kérdésének megoldását, a trónváltozás kérdését. Mikor gyengülni érzi erejét, kiválasztja sok száz fia közül a legszebbet, legerősebbet és legtehetségesebbet, maga elé hívja és királlyá keni azzal az ősi adopciós formulával: én fiam vagy te, ma szültelek téged. Minden hatalmát átadja felkent fiának és az birtokba veszi örökségét. Hiába lázadoznak ellene a legyőzött királyok, vazallus népek fejedemei, hiába rázza bilincsét az egész óriási birodalom, fogcsikorgatva kell hódolniok és engedelmeskedniök felkent fiúnak s alázatos meghajlással megcsókolni ruhája szegélyét, vagy sarukötőjét. Aki hódol neki, élete van; aki ellene lázadt, összerontatik, mint a cserépedény.
Ebből az anyagból gyurta Isten keze a kijelentésnek egyik legfölségesebb gondolatát. Azt, hogy az Atya királlyá tette Fiát az egész világ felett. A Fiú átvette ezt a birodalmat és úgy bánik vele, mint tulajdon örökségével. Védelmezi, pásztorolja, megáldja, az örökélet dicsőségébe általvezeti, de csak azokat, akik engedelmeskednek neki.
Ezt az örök képet a mai világhelyzet különösképpen időszerűvé teszi. Miért reng a föld, miért homályosulnak el a csillagok és miért érezzük ítéletidők közelgetését? Azért, mert összeesküdtek a föld fejedelmei az Úr és az Ő felkentje ellen. A Krisztus birodalmát világforradalom fenyegeti, tekintélyét lassan lejáratják, tanításait vagy elferdítik, vagy pedig elhallgatják; szigorúságát igazságtalanságnak hirdetik, szelídségét és irgalmát gyávaságnak. Törvényeit minden vonatkozásban megkerülik s millió meg millió gondolatnak, példaadásnak finom acélreszelőjével próbálják a tízparancsolat kőtábláját finom porrá őrölni. Isten imádása? eh, régi dolog. Ne imádjak bálványt? Minden lélek megteremti a maga bálványát s addig hódol neki, amíg kedve telik benne. Szenteljem meg az ünnepeket? Ünnep az, amit én csinálok magamnak, mikor szabadon hódolok ösztöneimnek és kiürítem az élet lakomájának habzó serlegét. Tiszteljem az apámat és az anyámat, s vele a megettem álló multat? Lejárt az idő, mikor Khronos megette a fiát, engem nem él fel az apám, inkább én élem fel őt. Micsoda beszéd az, hogy ne ölj? Akkor szép a világ, mikor patakokban ömlik a friss embervér. Ne paráználkodjam? Nem kívánhatja tőlem senki, hogy bárgyú, vagy nyomorék legyek. Annyira egyéni dolgom ez: mint az, hogy milyen fehérneműt viselek. Mi az hogy ne lopj? Mikor a kommunizmus azt mondja, hogy minden tulajdon lopás és a kapitalista világ azt mondja, hogy minden kommunizmus szervezett rablóhadjárat. Ne kívánjam a másét? Hiszen éppen azért kívánatos valami, mert nem az enyém. Ki kívánta még azt, ami az ővé? És mindezt nemcsak az egyes ember gondolja és cselekszi, mindez a tömegek életprogrammjává válik. Országok és birodamak gondolkoznak így. Mindezzel nyiltan fellázadnak a Krisztus királyságának alaptörvénye ellen, amely így hangzik: szeresd a te Uradat Istenedet teljes szivedből, teljes elmédből és minden erődből és egyedül csak Neki szolgálj és szeresd a te felebarátodat, mint tenmagadat és egymás terhét hordozzátok. Minden ilyen magatartás a Krisztus szuverénitása ellen indított forradalom és nem kevesebbet céloz, mint a teljes és tiszta trónfosztást: leüti a Názáreti fejéről örök királyságának koronáját.
A keresztyénség hatalmi kérdés. Krisztus személyes hatalmának a kérdése. Az Ő ereje nem szuronyerdőn, titkos rendőrségen, megvásárolt közvéleményen nyugszik, hanem a megváltó szeretet hatalmán. Ő egy új parancsuralmat iktatott be a világba, így hívják, hogy kegyelem. El tudom képzelni, — mondja egy angol igehirdető, — hogy mikor a mi Urunk Jézus mennybemenetele előtt így szólott tanítványaihoz: menjetek el, tegyetek tanítványokká minden népet, Péter apostol felhorkant és azt kérdezte: «Uram, Jeruzsálembe is elmenjünk, ahol arcul vertek, keresztre szegeztek, tövissel koronáztak, megköpködtek és dárdával átszegeztek? És Jézus felelt volna erre: éppen odamenjetek. Keressétek meg azt, aki arculvert, és szemembe köpött és mondjátok meg neki, én meg fogom csókolni s átszegzett kezemmel holdokló arcát megsimogatom. Keressétek meg azt, aki szívemet átütötte, mondjátok meg neki, van rövidebb út is az én szívemhez jajszavad, a sóhajtásod. Keressétek azokat, akik a töviskoronát a fejembe nyomták és mondjátok meg nekik király vagyok, enyém a kegyelem és megbocsátok nekik. Súgjátok a fülébe mindenkinek, aki tombolt a dühtől és a gyönyörtől halálom kínjait nézve: én élek és ti is élni fogtok.
Ez a roppant erkölcsi erő, amely az Úr felkentjéből áradt! Hogyan hat ez az erő? Úgy, hogy a közömbösök, az ellenségesek közül mindig új meg új embereket hódít meg magának. Nem lehet neki ellenállni, vonzása erősebb, mint szívünk ősi, ösztönös lázadása, s aki megismeri Őt, kezére hajlik és meghódol neki. Azért mert Isten az Ő számára teremtett minket és nyughatatlan a mi szívünk, amíg Őbenne el nem pihen.
Ennek a fölséges királynak az a méltósága is megvan, amit a nagy földi fejedelmeknél is tapasztalhatunk: kiválogat egy kis csapatot, körülvéteti magát velük s azt mondja: ez az én testőrző seregem. Ezek a leghívebbek, a leghősebbek, ezek halnak meg leghamarabb, ezekben bízik Ő is a leginkább.
Oh, lehet e nagyobb dolog, mint besoroztatni a Krisztus testőrségébe? Vajjon a Johannita lovagrend hétszázesztendős változatos történetén keresztül nem akkor volt-e a legkülönb és legdicsőségesebb, amikor igazán Krisztus testőrsége volt? Vajjon a mostani johannitáknak lehet-e nagyobbra vállalkozniok , fölségesebb programmal és igénnyel lépniök fel, mint azzal, hogy ők a Krisztus testőrei legyenek?
Olyanok, akik közelebb állanak Krisztushoz, akikre nézve Krisztus leginkább valóság, akik mindennap találkoznak dicsőséges urukkal és királyukkal, akik vele együtt élnek. Akik idejük javarészét arra fordítják, hogy Krisztus akaratát, programmját e világ meggyőződésére és fenntartására öröktőlfogva megalkotott haditervét legjobban megismerjék. Elmerüljenek abban, hogy mi igazán krisztusi és mi nem? Mi az, amit keresztyénnek lehet és kell nevezni a jellememben, a családomban, a nemzetem életében, egész világom alkotmányában. Akik mindenkinél jobban ismerik Krisztus napi parancsait, amelyeket igéjében közöl és mindenkinél jobban tudnak neki engedelmeskedni. Szabadok az egész világtól, Uruktól függnek csupán. Nem tartoznak senkinek semmivel, csak királyuknak szívükkel és egész életükkel. A föld savai és a világ világossága, hegyen épített város, amely nem rejtőzködhetik el. Krisztus felségjogaiért küzdenek ebben a világban a világosságért, a szabadságért, a szeretetért, a hűségért és az engedemességért.
Mindezt csak akkor tudják megtenni, ha szívükben nagy, reszkető, áhítatos szeretet ébred a világ töviskoronás királya iránt. És lelkük engedelmeskedik a zsoltár ígéjének: csókoljátok a Fiút! Imádságban, áldásban, fogadásban, követésben lelkük száz ámen és száz csók Krisztus megváltó, hivogató, átformáló öt sebére.
A magyarországi Johannita:rend 1937. konventjén.