Madách gyönyörű költeménye szerint a paradicsomi idill boldog perceiben így sóhajtott fel Éva: «Ah, élni, élni mi édes, mi szép!»
«És úrnak lenni mindenek felett!» — teszi hozzá Ádám.
A nő örömre és mosolyra, született, a férfi küzdelemre és parancsolásra.
Az ember történelmén végighúzódik az a törekvés, hogy úrrá legyen a világ felett. Már a teremtés hajnalán azt a parancsolatot kapta: hajtsátok birodalmatok alá a földet és uralkodjatok minden élőlény felett.
Örök eszménykép tehát a parancsoló úr, aki győz a világ felett. A világfeletti úr tökéletes mintaképe a keleti nagy birodalmak fáraója, satrapája, akik megvalósították azt a programmot: mindenki egyért. De még náluk is inkább a római birodalom császára, akit a köznyelv Kyrios-nak, Úrnak nevezett. Előtte a világ legnagyobb birodalma, mint Isten előtt hajolt meg, az államvallásnak nemcsak pontifex maximusa, hanem a köteles kultusznak a tárgya. Szobrai, képmásai, avagy éppen személye előtt áldozatot kellett bemutatni s aki ezt megtagadta, nemcsak az istenkáromlás, hanem a felségárulás, nemzetgyalázás és lázadás bűnébe esett. Valóban úr a Kyrios, aki bír az egész földdel; tőle függ a világ sorsa, nemzetek és egyének élete és halála. Ő az emberiség nagy piramisának csúcspontján áll és milliók élete csak monumentális talapzat az ő uralkodó alakjának hordozására.
Az emberi művelődésnek ez a roppant alkotása azonban köddé és párává vált, mert megjelent vele szemben egy másik valaki, aki szintén úr volt, akit egy ébredő világ nevezett Kyrios-nak, aki Isten volt természet szerint és nemcsak tulajdonítás szerint és előtte minden térd meghajolt, földön és égen egyaránt.
De ez az Úr nem parancsolt, hanem szolgált. Lehajolt tanítványai előtt és megmosta lábukat. Eltűrte a szidalmat és az ostort. «Utált és az emberektől elhagyatott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője.» A végén keresztre adta önmagát, mert engedelmes volt mindhalálig, váltságul sokakért.
Az Úr, aki szolgál.
Az Ő birodalmában támadt az a férfieszmény, melyet a keresztyén lovag nevével illetünk: egy úr, aki szolgál. Lovag keresztyénség nélkül nem lehet és a keresztyénség, amíg férfiak vannak a világon, lovagokat és lovagiasságot fog termelni. Krisztusnak mindig lesznek prófétái, papjai, mert Ő maga Próféta és Főpap, tehát keresi azokat, akik tovább kiáltják Igéjét és résztvesznek áldozatában; de lesznek lovagjai is, mert Ő király és szakadatlanul toborozza azokat a tisztaszívű, bátor férfiakat, akik neki engedelmeskednek s zászlaja alatt mindhalálig híven vitézkednek.
Keresztyén lovagnak kell lennie a magyarországi Johannita-rend minden tagjának is. Olyan úrnak, aki szolgál.
Miből áll a keresztyén lovag urasága?
Köztudat szerint az urat valami kincs, valami jog és valami minőség teszi. A régi felfogás szerint csak az úrnak volt tulajdona, mert minden vagyon az övék volt. Csak az úrnak volt joga, szinte korlátlan: ha rendes viszonyok voltak, jogát csak az Uralkodó joga korlátozta, ha ez gyenge volt: a kardja mérte ki. Minőségét a származása szabta meg: olyan volt, mint az eredete.
A keresztyén lovagnál módosultak ezek a szabályok. Vagyona egy név, egy igazság; drága hitbizomány: a Krisztus neve, igazsága, vére és öröksége. Joga egy óriás kötelesség: a szeretet és hűség szent kötelessége. Minőségének a származás tisztasága csak külső képe, mely az eleveelrendelésnek misztikus kiválasztását ábrázolja: a szellemi és lelki előkelőséget, azt, hogy Isten sáros agyagedény helyett remek vázának alkotta; vad, bozótos élet helyett nemes olajfává, kertjének fűszeres gyümölcsöt termő palántájává tette; a szellem és jellem, az érzület, erkölcs és gondolkozás arisztokratájává teremtette az újjászületés felséges ténye által. Mindebből az következik, hogy a keresztyén lovag urasága Istentől ered és a Jézus Krisztus erőiből áll. Krisztus üti lovaggá az ő kiválasztottjait s ennek látható jeléül felöltözteti azokat abba a fegyverzetbe, melyet Ő viselt, Ő szentelt meg, általa szerzett dicsőséget és vett győzelmet e világ felett. Lovag az, aki a Krisztus lelki fegyverzetében jár. Aki «körülövezte derekát igazlelkűséggel, felöltötte az igazság mellvasát, felsaruzta lábait a békesség evangéliomának készségével, mindezekhez felvette a hit pajzsát, az idvegsség sisakját és a Léleknek a kardját.»
Ezt csak azok nyerhetik el, akik az ő udvarába apródként jelentkeztek, környezetében nevekedtek, vagy oda egy férfiélet nagy leszámolásával megtértek; előtte sok nagy próbát állottak; éberségről, állhatatosságról, hűségről, bátorságról, az élni és halni tudás nagy művészetéből. A keresztyén lovag jelvényeit csak a Jézus átszegezett keze nyujthatja feléd s Ő nyujtja is ezekkel a szavakkal:
Eddig én viseltem érted; most te viseld értem.
Érette viseljétek. Ebben bennefoglaltatik a keresztyén lovag szolgálata.
A lovagi szolgálat lényege a Krisztusnak való engedelmesség. Engedelmeskedik neki a szeme: mert meglátja ebben a látható, de elmúló és értéktelen világban a láthatatlan, de romolhatatlan és örökkévaló világ körvonalait és javait. Engedelmeskedik neki a szíve: mindenestől fogva a láthatatlant és az örökkévalót akarja, kívánja, keresi s érette szívesen odaadja a láthatót és az elmúlót. Drágább a becsület, mint az élet, mondja minden lovag; mit használ, ha valaki az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall, teszi hozzá a keresztyén lovag. A lélek magva a lelkiismeret, tetézi meg a reformáció lovagja, az igazi Johannita. Istennek kell inkább engedni, mint az embereknek, a Johannita-lovagoknak ez a legmélyebb és legkifejezőbb jelmondata. Végül engedelmeskedik a Krisztusnak a keresztyén lovag keze. Mikor Jézus az ő kicsinyei, betegei, foglyai, éhezői, szomjazói, mezítelenjei mellett szót emelt és magát velük azonosította: örök időkig nemcsak példát, hanem munkát és programmot adott lovagjainak. Millió részlet ez, melyre nem kell millió előírás, mert maga a Krisztus váltsághalála, minden titoknak titka, a látható és láthatatlan világ leggyöngébb, legőszintébb, legszenvedőbb és leggyőzelmesebb ténye: ez a keresztyén lovagiasság telje és teteje, mert innen ered minden szolgálatnak és minden áldozatnak patakja, csermelye és áradata.
«Öltözzétek fel Istennek minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben.»
A magyarországi Johannita-rend 1927-iki konventjén.