Keresztyén Testvéreim! Valahányszor teli templomot látok, mindannyiszor ujjong a lelkem, hogy mily szép számmal vagyunk együtt mind, akik összetartozunk egymással és az Istennel. Mily boldogság hívő lelkek gyülekezetében együtt dicsérni az Istent! De azután önkéntelenül elborul a lelkem, mert azoknak a még sokkal nagyobb számára kell gondolnom, akik közénk tartoznának ugyan, de hiába várjuk őket - nincsenek itt, és nem is szoktak itt lenni sohasem. Vannak ilyenek a mi gyülekezetünkben is éppen elegen. Kb. 2300-an vagyunk reformátusok a Pasaréten, és ha bőven számítjuk, 600-an vannak a rendszeresen templomba járók. Ez azt jelenti, hogy gyülekezetünkben több mint 1500 református testvérünk kerüli rendszeresen az Istennel való találkozást hetenkint a templomban. Ebben a pillanatban is több mint 1500 testvérünk hiányzik, nincs itt - hát hol van? Milyen érdekes lenne szemlét tartani közöttük, megnézni, hol vannak és mit csinálnak most, mialatt az Isten várja őket.
De szűkítsük le még jobban a kört. A hetenkint megismétlődő bibliaórákon és egyéb belmissziói alkalmakon kb. összesen 100 lélek vesz részt. Ez pedig azt jelenti, hogy a rendszeres templomlátogatók közül 500-an vannak olyanok, akik a hétköznapok szürkeségében vagy robotjában egyszer sem üdülnek föl hívő testvéri közösségben. Gyülekezetünk tagjaival való ismeretségem közben egyre több olyan testvért ismerek meg, aki saját bevallása szerint még nem látta az új templomot, mármint ezt a templomot. Tehát az illető legalább másfél esztendeje egyáltalán nem volt templomban. Mi lehet ennek az oka? Az okot kutatva nagyon ritkán találok híveink lelkében nyílt ellenszegülést, tudatos hitetlenséget az Istennel szemben. Azok is nagyon kevesen vannak, akik megharagudtak valamiért az egyházra vagy valamelyik hivatalnokára, és most durcás passzivitás álláspontjára helyezkednek vele szemben. Még kevesebben vannak, akik azért nem jönnek ide, mert más templomokba járnak, vagy azért, mert szektás, okkult közösségek tagjai, és képzelt lelki fölényük magaslatáról lenézik az egyházat. Nem a hitetlenség, nem a nyílt ellenséges érzület, nem a duzzogás vagy szekta tartja távol a református tömegeket az egyháztól, hanem mindezeknél egy sokkal rettenetesebb, sokkal nagyobb és veszélyesebb ellenség: a közömbösség. Ma talán sokan azzal a divatos kifogással mentenék magukat, hogy sok a dolguk és nem érnek rá. Testvéreim, ez a legnagyobb önáltatása a modern embernek, mert akármennyire igaz is, hogy nagy hajsza és nagy rohanás ma az élet, az is igaz mégis, hogy mindenki arra ér rá, amire akar. Őszinte bűnbánattal ismerjük el, Testvéreim, hogy a nem református keresztyén testvéreink, akármilyen fontos és nagy elfoglaltsággal járó méltóságot töltenek is be, ráérnek minden vasárnap misére járni, sőt a kongregációk ezerféle munkájában is részt venni, csak a református nagyjaink, vagy akár a református kicsinyeink nem tudják úgy beosztani az idejüket, hogy hetenkint egy-két órájuk maradjon Jézusnak és az Ő anyaszentegyházának.
Hála Istennek, nemcsak ilyen reformátusok vannak. Már láttam olyan magyar református miniszterelnököt, államtitkárt, részvénytársaság-igazgatót, gyári munkást vagy sokgyermekes családanyát is, aki rendszeresen eljárt az istentiszteletre, vagy ha éppen arra nem tudott, akkor valamelyik bibliaórára vagy presbiteri ülésre, tehát töméntelen munkája közben is tartotta a kapcsolatot az egyházával, mert akarta.
Amikor valaki az elfoglaltságát emlegeti, majdnem minden esetben - sőt, ne féljünk megmondani az igazat: minden esetben - a közömbösségét takarja vele, akár tudatosan, akár tudatlanul.
Ilyen közömbös református van a legtöbb. Gyülekezetünkben több mint ezerötszáz léleknek mindegy az, hogy Krisztus és az Ő anyaszentegyháza mit csinál itt Pasaréten, mindegy az, hogy van-e templom, szól-e az igehirdetés, jár-e oda a gyermeke. Nem érdekli őket, hogy milyen munkák folynak az egyházban, hogy Jézus őket is hívja, érettük is meghalt, hogy a túlvilág két részből áll: mennyországból és pokolból. Ezek azok a langymeleg keresztyének, akikről a Szentlélek beszélt János apostolnak a felolvasott Igében: "Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév." Nagyon nyomorúságos lelkiállapot az, amit a Szentírás a hideg szóval jelez: ilyen a kihűlt, kőszívű ember, ilyen a kegyetlen, az Isten ellen lázadó lélek. De még ennél is nagyobb nyomorúság a langymeleg lelkiállapot, amelyik hideg is meg meleg is, és éppen ezért sem nem hideg, sem nem meleg. Ha hideg és meleg találkoznak egymással, akkor kölcsönösen elveszik egymásnak az erejét. A hideg közömbösíti a meleget, és a meleg közömbösíti a hideget. A langymeleg, a közömbös lelkek nem istentagadók, nem pogányok, de rosszabb az állapotuk, mintha azok volnának. Ha Krisztusról, keresztyénségről, egyházról beszélgetünk velük, úgy hallgatják, mint akik régi ismerősei az ügynek. Barátságosan mosolyognak, helyeslőleg bólogatnak hozzá, illedelmesen érdeklődnek, udvariasan, de semmitmondóan ígéretet tesznek, ha kell. De sohasem lelkesednek, semmit nem tesznek, szemük nem csillan meg egy drága ígéret vagy egy nagyszerű terv hallatára. Kimértek, józanok, ún. „normálisak” maradnak, sőt talán titokban lenézik a „rajongókat”. Testvéreim, úgy érzem, három olyan élményterülete van életünknek, ahol a józanság, a bölcs mérséklet, rideg tárgyilagosság szegénységet és halált jelent inkább, mint dicséretet: a művészet, a szeretet és a vallás - csak az kerül velük bensőséges viszonyba, aki a tárgyilagosság és józanság hideg börtönéből kilép, és elfogult rajongójává lesz a művészetnek, vagy a szeretetnek, vagy az Istennek.
Azt gondolnánk, hogy a langymeleg átmenetet képez a hideg és a meleg között. Lehet, hogy a fizikában így van, de a lélek világában a langyosság messzebb van a melegtől, mint a hideg. Ezért olvassuk az Igében: inkább hideg volnál! Nem úgy van, hogy a lelkiállapot a hidegből útban van a meleg felé, hanem megfordítva: a melegből halad a hideg felé! A közömbösség tehát egy kihűlési folyamatnak az állapota. Azt jelenti a langyos, hogy valamikor meleg volt, hívő volt, de már nem az. A közömbös lelkű embernek tehát a múltjában találunk melegséget. Van, akinek a lelkét egy konferencia, egy bibliaóra, egy prédikáció lobbantotta egyszer régen lángra, de azóta egyre jobban veszít ez a láng a fényéből és melegéből. Van, aki az esküvőjén vagy a konfirmációján érezte úgy, hogy áttüzesíti a lelkét az egyszerű hit melegsége, de elfeledte azóta szítani a tüzet. Van, aki gyermekkori emlékei között talál valami melegséget, ami megszépítette a gyermekkorát, de sajnos, csak azt. Vannak, akiknek még csak az édesatyjuk vagy édesanyjuk volt hittől áttüzesedett lelkű ember, vagy még messzebb menő nagynevű ősei sugároztak szét sok áldott melegséget az egyházi közéletben, és ímé, a késői utódok azért válnak közömbössé, mert megelégszenek annyi melegséggel, amennyit az ősi református családból való származás sugároz reájuk.
A Sátánnak nem az a legnagyobb diadala, amikor egy lelket Isten ellenségévé tett, hanem amikor közömbössé tette. Ez a művelet pedig észrevétlenül történik, és mi magunk vesszük észre a legkevésbé, hogy a közöny belopakodott a szívünkbe. A közöny úgy kezdődik, hogy elhiszem, amikor a Sátán meggyőző érveket kezd fölsorakoztatni arra, hogy tulajdonképpen a vasárnap megszentelését nem is kell olyan nagyon komolyan venni, hiszen más jó keresztyének is vannak, akik dolgoznak vasárnap. Azután kezdem észrevenni, hogy vagyok valaki, nem kell nekem olyan koldus-lelkülettel megállnom az Isten előtt. Olvasom a Bibliámat, járok még az istentiszteletekre is, de hovatovább mindez üres formasággá kezd válni a számomra. Azután lassan el-elhanyagolom a bibliaolvasást is, az imádkozást is, a szüntelen vigyázást is, elmegyek még néha-néha a templomba azért, de most már csak látszat-keresztyén vagyok.
Ímé, tehát nemcsak azok lehetnek közömbösek, akik most nincsenek itten, hanem mi is. A külső vallásos gyakorlat mellett is lehet valaki közönyös, langymeleg lélekben. Mentes vagy-e tőle egészen, Testvérem?
Megdöbbent az Igében ez a mondás: inkább hideg volnál! Igen, mert a nyílt ellenség sohasem olyan veszélyes, mint a titkos. Az ateistákkal és a pogányokkal szemben tudja az egyház, hogy védekeznie kell, de a közönyösekről mindenki azt hiszi, hogy az egyház gyermekei. A szervezett istentagadás, kommunizmus vagy modern pogányság elleni küzdelemben csak erősödik, megedződik az egyház, a langymelegek között pedig lassan kialszik az egyház élete, mint a szétzüllött családban a házi tűzhely lángja. Ezenkívül, könnyebb egy pogányt Krisztushoz vezetni, egy kőszívet meglágyítani és megmelegíteni, mint egy langymeleg keresztyént a közömbösségből fölrázni. Ezért van az, hogy Krisztusnak és az Ő egyházának a közömbös lelkek a legnagyobb ellenségei, mert ez nem külső veszély, hanem az egyház testén belül tátongó seb, amelyen át lassan elvérzik az egyház. Ezért mondja Jézus a vele szemben közömbös emberre, hogy: „mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból”. Ami azt jelenti, hogy az egyház Ura kirekeszti ezeket az Ő életközösségéből, kitörli neveiket az élők könyvéből, lemetszi őket az Ő törzséről, mint a végtagot az emberi testről. A lemetszett, kihűlő végtag is langyos még egy ideig, élnek még a test szövetei, de már halálra van ítélve. Éppen a közömbösség, éppen a langymelegség a lelki halálnak is az előhírnöke.
A felolvasott Igében idáig Krisztus beszéde nagyon éles és metsző, szinte azt mondhatnánk: könyörtelen. De minden metsző éle mellett is egyetlen szándék vezeti Őt mindenkor, úgy ennél a résznél is: mégpedig a bűnös ember megmentése. A szigorú büntetés és éles fegyelmezés minden szava mögött ott áll az Úr aggódó szeretete. Ki is fejezi ezt abban az Igében, ami következik: "Mindazokat, akiket szeretek, megfeddem és megdorgálom. Légy hát buzgó, és térj meg." Csak azért, mert olyan nagyon szereti Jézus a gyülekezetét, csak ezért dorgálja meg a közönyös lelkeket ilyen élesen.
Az ítélet után azonban kegyelmet is hirdet! Így szól Jézus: „Az ajtó előtt állok és zörgetek”. Nem is csak kopogtat Jézus, hanem zörget, dörömböl, és éppen azért teszi ezt, hogy a közömbösségből fölriasszon, az itt egykedvűen hallgató lelkeket fölrázza. Minden igehirdetés, minden bibliaóra, minden egyházi összejövetel nem egyéb, mint egy ilyen nagy zörgetés a lelkeken. A közönyből csak egyetlen szabadulás van: végre egyszer már igazán bebocsátani Krisztust az életünkbe, engedni, hogy ott maradjon és a hatalmába vegyen bennünket, berendezkedjék nálunk. Megszűnt a közöny, ha egyszer kinyílt előtte a lelkem.
Most is itt áll előtted Krisztus, és zörgeti a lelked ajtaját. Nem lehet mindegy számodra, hogy Krisztus vagy a Sátán, az egyház vagy a világ jelenti-e számodra az életet! Ahogy a Bibliában olvastuk az imént: "mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyessége Krisztusnak Béliállal? vagy mi köze hívőnek hitetlenhez?" - egy-ugyanazon embernek a lelkében? Jézus azt mondta: nem szolgálhattok két úrnak. Lehetetlen, fizikai képtelenség. Vagy-vagy! Nem oszthatom ketté a lelkemet! Nem lehetek közömbös, mert az azt jelenti, hogy mindegy nekem, hogy Krisztus vagy a Sátán, a menny vagy a pokol győz-e.
Válassz, dönts Testvérem, de még ma! És ha teljes lélekkel Krisztus mellett döntöttél, ha Őt bebocsátottad magadhoz: álljunk össze mindnyájan, induljunk el szerte, és engedjük, hogy Krisztus a mi kezünkkel zörgessen más lelkek ajtaján, és a mi szavunkkal hívogassa döntésre azokat a százakat, akik rendszeresen hiányoznak innen! Ne szégyelljünk minden héten rendszeresen bezörgetni egy háznak a kapuján és egy léleknek az ajtaján, és hívni őt istentiszteletre, bibliaórára, református testvérek közösségébe. Rázzuk föl az ismerőseinket, rázzuk föl azt a pasaréti ezerötszáz református testvért a rettentő közöny dermedt álmából, és mondjuk meg nekik, hogy ne szégyelljenek égő szívű református keresztyénnek lenni és közénk állani!
Testvéreim, Jézus szól, fogadjuk be szívünkbe és adjuk tovább másoknak is: "Ímé, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem. A ki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, a mint én is győztem és ültem az én Atyámmal az Ő királyiszékébe. A kinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek.”
Ámen.
Dátum: 1940. október 27.