Keresztyén Testvéreim!
A felolvasott Ige az első keresztyén gyülekezet életének egy darabját mutatja be a gyülekezetté alakulás legelső idejében. Azért érdekes ez a kép, mert ekkor még nem volt ideje és alkalma az egyháznak megromlani, emberi toldalékokkal megfertőződni, ekkor még egészen olyan volt a Krisztus anyaszentegyháza, amilyennek Jézus elgondolta, amilyenné a Szentlélek alakította. A hívők lelke még tele volt a legfrissebb Krisztus-élménnyel, hiszen még alig pár héttel azelőtt maga Jézus is ott volt a tanítványok között, az Ő tettei, tanításai és szenvedései még nagyon élénken ott éltek mindazoknak az emlékezetében, akik csak látták és ismerték Jézust. A leghatalmasabb vallásos élmény, a Szentlélekkel való beteljesedés csodája pedig csak éppen alig pár nappal azelőtt történt, és ezen az élményen a gyülekezetnek minden tagja átesett. Nem csoda tehát, hogyha az egyházi közösség, amely ilyen emlékekre és élményekre épült föl, minden idők legeszményibb, legbiblikusabb egyházi közössége volt. Ehhez az ősmintához tért vissza az egyház mindenkor, amikor meg akart újulni, erre a mintára akarták az egyházat Kálvin és Luther és a többi reformátorok visszaalakítani.
Érdekes és tanulságos ez a kép a mi számunkra is, mert a nagy üdvtörténeti események és a pünkösdi Lélek-áradás emelkedett ünnepi hangulatai után egy eszményi gyülekezet hétköznapjait mutatja be előttünk. Magasztos ünnepi hangulatból belezökkenni a hétköznapok eseménytelenségébe nem könnyű feladat. Pedig a mi gyülekezetünk is ez előtt a feladat előtt áll mostan. Pünkösddel lezárult az egyházi félév, amely adventtel kezdve, végigvitt bennünket Krisztus születésének, életének, szenvedésének, halálának, feltámadásának és mennybemenetelének a magasztos ünnepi eseményein. Bibliaórák, vallásos esték, eladássorozatok mind-mind segítették telerakni a lelkünket egy csomó drága Krisztus-élménnyel. Végül az ünnepi hangulat, a boldog és hálás örvendezés az Isten előtt tetőpontra hágott szívünkben az elmúlt vasárnapon, amikor először jöhettünk be ide, ebbe a rég óhajtott Isten-házába. Drága volt nekünk az a nap, de azzal a nappal lezárult számunkra egy időre az ünnepek sorozata, és megkezdődnek a hétköznapok, az ünnep nélküli egyházi félév „szürke” egyformasága.
Egy öreg lelkész, aki már több templomot is épített életében, azt tapasztalta, hogy egy templomépítő gyülekezet lelkesedése, lelki élete fejlődésének a lendülete a tetőpontján tombol a templomszentelés napján,a következő napon egyszerre visszazuhan, a fölfelé haladó ív egyszerre megtörik és lehanyatlik. Nos, Testvéreim, mi azért tágítottuk ki az istentiszteleti épület falait, hogy tágabb tért nyerjen közöttünk az Isten országa, jobban terjedhessen a Krisztus királysága. A nagy ünnepek és drága élmények után következő hétköznapok éppen nem arra valók, hogy elszürküljön és elsekélyesedjék egy gyülekezet lelki élete, hanem arra, hogy elmélyüljön és megerősödjék. A hétköznapok csendességében kell gyümölcsérésre nevelgetni az ünnepek magvetését. Ezért jó, ha megtanuljuk az ősgyülekezettől, hogy milyen legyen a hétköznapunk.
1) Az ősgyülekezet életét elénk vetítő bibliai versből meglátjuk azt, hogy mivel foglalkoztak Krisztus legelső hívei és követei. Legelső helyen ez áll: "foglalatosak valának az apostolok tudományában". Nincs ebben valami nagyzás? Hát micsoda tudományuk lehetett a tanítványoknak? Hiszen egyszerű, tanulatlan halász és mesteremberek voltak, korábbi mesterségükre, a halfogásra és adószedésre vonatkozó akkori ismereteket pedig talán csak nem lehetett tudománynak nevezni! Nyilvánvalóan az evangéliumra vonatkozik ez a kifejezés. Az apostolok egész tudománya ebben a két szóban foglalható össze: Krisztus érettem. Minden napon újra és újra elmondották a hívők körében annak a csodálatos három esztendőnek a tömérdek drága élményét, amiket cselekedett, és amik vele történtek, hogy Ő meghalt és feltámadott, azután pedig a mennybe ment - ők pedig, mint szem- és fültanúk, bizonyságot tettek mindarról, amiket hallottak és láttak. Egy-egy mondás, egy-egy jelenet többszöri ismételgetése által lassan kijegecesedett az egész evangéliumi történet. Máté, Márk, Lukács és János nevű evangélisták írásba foglalták az emlékeket. Íme, így maradt reánk a négy evangélium, amely Jézus életéről és tanításairól szól. Ez volt az apostolok tudománya, amely tehát nem egyéb, mint Istennek írott Igéje, Kijelentése.
Az ősgyülekezet tagjai foglalatosak voltak az apostolok tudományában, ami azt jelenti, hogy úgy foglalkoztak vele, mint a tudós a maga tudományával. A tudós, amikor valami tudományos problémával foglalkozik, akkor abba belemélyed, kikapcsolódik a világból, és csak arra az egy kérdésre gondol éjjel és nappal, szinte azt lehetne mondani, hogy azért az egyetlen kérdésért él. Tudományos eredmény még sohasem származott felületes, elhamarkodott kutatásból, hanem mindenkor csak alapos, egy-egy kérdéssel való szakadatlan foglalkozásból. Foglalatosak vagyunk-e mi az apostolok tudományában, azaz: tanulmányozzuk-e behatóan az Isten Igéjét? A kérdés tehát nem az, hogy olvassuk-e a Bibliát - mert erre nagyon sokan igennel válaszolnának, de ez még nem elegendő -, hanem az, hogy belemélyedünk-e a Szentírás tanulmányozásába? Érdemes volna egyszer komolyan beszámolnunk önmagunknak az egész napi olvasmányainkról. Mi mindent összeolvas egy átlagember egy napon keresztül! Egészen bizonyosan hosszabb időt fordítunk naponta egy újság híreinek az áttanulmányozására, vagy egy ponyvaregény vagy képes-újság elolvasására, mint az örökkévaló Isten üzenetének a tanulmányozására.
Gondoljuk most el ebben a percben, hogy mennyit foglalkozunk naponta a Bibliánkkal? Ugye, milyen nyomorúságosan kevés perc jut egy napnak a 24 órájából az Istennel való találkozásra? Az a pár vers, amit reggel vagy este gyorsan, félig álmosan átfutunk, igazán nem mondható az apostolok tudományában való foglalatosságnak. Pedig a Szentírás igen alapos használata nélkül egyszerűen nincsen komoly lelki élet, még kevésbé növekedés a lelkiekben. Ha hiányos a Szentírás-ismeretünk, hiányos a Jézus Krisztusról való ismeretünk is. Ha Jézusról való tudásunk fogyatékos, a láthatatlan Istenről való tudásunk sem teljes. Az az ember tehát, aki Isten után komolyan vágyakozik, kell, hogy vágyakozzék alaposabb bibliaismeretre is, mert enélkül sohasem ismerheti meg az Istent.
Legutóbb egy asszony mindenáron el akarta hitetni velem, hogy egyike a legkomolyabb istenhívőknek, és mindenkor az Isten akarata és útmutatása szerint cselekszik, de nem hittem el neki, mert saját bevallása szerint nem ismeri a Bibliát. Honnan ismerhetné valaki az Istent és az Ő akaratát, ha nem az Ő Igéjéből, amit a kezünkbe adott, mint egy személyre szóló levelet? Ne csodálkozzék senki, ha még sohasem találkozott Jézus Krisztussal, ha egyszer nem ott kereste, ahol megtalálható: a Szentírásban. Azt tapasztaltam, hogy ahol komoly lelki élet indult meg, ott minden egyes esetben a Bibliával való komoly foglalkozásnak volt ez az eredménye. Ha most valaki elhatározza, hogy ezentúl nagyon alaposan és komolyan foglalkozik az Isten üzenetével, bizonyos lehet benne, hogy nem marad el az eredménye: lelki életének a meggazdagodása. Próbáljuk meg csak egy héten át! Ha a Biblia tanulmányozása hétköznapi, mindennapi foglalkozásunkká válik, akkor ne féljünk attól, hogy lelki szürkeségben telnek az ünnep nélküli félév hétköznapjai.
2) Az ősgyülekezetről azt olvassuk továbbá az Igében, hogy foglalatosak voltak a közösségben, mégpedig a kenyérnek megtörésében és a könyörgésben, vagyis az úrvacsorai és imádkozó közösségben. A vallásos közösség jelentőségét az utóbbi időben egyre jobban kezdik felismerni az emberek. A hegymászásnál mindenki tisztában van a közösség jelentőségével. Ha valaki egyedül indul neki a sziklás hegyóriásnak, a gleccserek és a megfagyott hóréteg alatt meghúzódó több száz méteres szakadékok között könnyen bajba juthat, és sohasem ér el a csúcsra, hanem ottvész nyomtalanul és észrevétlenül. Ha azonban többen egymással összekötözve indulnak el a csúcs felé, egymást lelkesítik, egymást fönntartják, egymást erősítik.
A hit mindennél erősebb közösséget teremtő hatalom a lelkek közt. Akik egy-ugyanazon Istenben egyformán hisznek, azok külsőleg is, egymással is közösséget alkotnak. A közösség olyan háromszöget jelent, amelynek egy-egy csúcsán az Isten, én és a másik ember van. Az a közösség, amiről az első gyülekezet életében olvasunk, Istennel és egymással való közösséget jelent. Akik komolyan közösségben vannak Istennel, azok egészen bizonyosan egymásra sem haragudhatnak sohasem. A legtökéletesebb összekötő kapocs az emberek között az Istenhez való kapcsolódás. Két lélek, akármilyen távol áll egymástól, annál közelebb kerül egymáshoz, minél közelebb megy Jézus Krisztushoz. Ha két lélek között viszály és meg nem értés támad, az annak a jele, hogy megszakadt a két lélek közössége, kapcsolata az Isten felé is.
A közösség hatalmas jelentőségének az újrafelfedezése a háború után egy egész országot tett naggyá. Az az ősi elgondolás, hogy egy vesszőszálat egyedül egy gyermek is eltörhet, de sok vesszőszálat összekötözve egymással semmi földi hatalmasság el nem repeszthet, a közelmúltban szemünk láttára hihetetlenül nagy politikai eredményekre vezetett. Így van ez az Isten országa politikájában is. Az igazságon nem változtat az, hogy egy vagy több ember hiszi-e azt. De a hit, amellyel az emberek hiszik az igazságot, erősebb akkor, ha többen hiszik, mint ha kevesebben. Könnyebb a teher, ha többen hordozzák, nagyobb az öröm, ha többen örülnek neki, erősebb az imádság, ha többen mondják, nagyobb a lelkesedés, ha többen lelkesednek; ugyanígy: erősebb a hit, ha többen hiszik. Jézus a maga jelenlétét is nem egy embernek, hanem legalább kettőnek, tehát egy közösségnek ígérte akkor, amikor így szólt: Ahol ketten-hárman összejönnek az én nevemben, én ott leszek közöttük. (Mt 18,20) Ezzel azt is megmondta, hogy két-három vagy több embernek az együttléte hogyan válik közösséggé. Úgy, ha Jézus nevében jönnek össze, ha Jézus ott van közöttük. Ilyen, egymást hitében támogató közösséggé kell válnia minden családnak, minden házasságnak, minden baráti körnek, hogy végül ilyen közösséggé válhassék minden egyház-közösség is.
Ez a legtökéletesebb szociális alakulata az embereknek egymással, amikor a lelkek Istenben kapcsolódnak össze egymással egy minden földi válaszfalon fölülemelkedő egységgé. Ennek a közösségnek remek kifejeződése a „kenyér megtörése”, vagyis az úrvacsora, aminek sok egyében kívül abban is kidomborodik a jelentősége, hogy az egy asztalnál, egy ételből-italból való részesedés testi-lelki közösséget teremt a vendégek között egymással és a házigazdával, a hívek egységbe kapcsolódnak általa egymással és Krisztussal. Ennek a nagy eseménynek kifejezésére és erősebbé tételére kezdetben minden napon kiosztották az úrvacsorát, később pedig hetenkint részesedtek benne. A lelki megerősödéshez, egy gyülekezetnek egységbe való kovácsolódásához kiváló kegyelmi eszköz az úrvacsora. Ottan válunk igazán testvérekké, Krisztus testének és vérének a részeseivé, aminek az elhanyagolása a közösségi életből való kiszakadást idézi elő.
3) Végül azt olvassuk az első gyülekezetről, hogy "foglalatosak valának... a könyörgésben", mégpedig ez alkalommal az együttes, közös imádkozásról van szó. Testvéreim, semmit sem ismerek a világon, ami két vagy több embert jobban közösségbe kovácsolna egymással, mint a közös imádkozás. Az együttes könyörgés megaláz, ilyenkor veszi észre az ember, hogy milyen alacsony vágyak is vannak a lelkében, amiket szégyell a másik ember jelenlétében kifejezni. A közös imádság segíti magányos könyörgéseinket is, elmélyíti az ima utáni vágyakozást, tárgyakat ad a magányos könyörgésre, feltárja, hogy mások miképpen imádkoznak, kiszélesíti az ember imádkozó életét. Az együttes könyörgés közös szolgálatot is szokott eredményezni. A szívből fakadó közös imádságból mindég felfrissülve és megerősödve kerül ki a lélek. Az imádkozó életünkben is az a legnagyobb bajunk, hogy elsietjük, hogy sajnáljuk rá az időt. Aki az imádságnál az idővel takarékoskodik, az elvesztegeti az idejét. Aki viszont az Istennel való közösségen vesztegeti el az idejét, megnyeri azt az önmagán tapasztalt fokozott áldásban.
Az ünnepek után jönnek a hétköznapok, Testvéreim. Hogy ezek a hétköznapok el ne szürküljenek, hogy gyülekezeti életünknek az eddig vett lendülete vissza ne essék, hogy a kitágult falak között táguljon az Isten országának a határa is közöttünk - mindezért felelősek vagyunk. Aki növekedni akar a hitben, aki fejlődni akar a lelki életében, az kövesse az első gyülekezet példáját, akik "foglalatosak valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben".
Ámen.
Dátum: 1939. június 18.