Keresztyén Testvéreim! Ezt a zsoltárt, ami most elhangzott közöttünk az Isten Igéjéből, kezdettől fogva a zarándokok zsoltárának tartották a zsoltárokat ismerő és éneklő emberek. Olyan, Isten Szentlelke által ihletett embernek a lelkéből fakadhatott ez az Isten-dicsérő ének, aki viszontagságos vándorlásai, küzdelmes földi zarándokútján komoly és mély tapasztalatokat szerzett arról, hogy az Isten az emberek leghűbb és leghatalmasabb őrizője.
Attól kezdve kedvenc zsoltárává vált ez mindazoknak, akik megtapasztalták már éltükben, hogy jó az Isten. „Az Úr megőrzi a te kiés bemeneteledet mostantól fogva mindörökké.” Ezt a zsoltárt odacsomagolta az édesanya leánya kelengyéjébe, amikor az elhagyta a szülői házat és bement az új otthonba. - Ezt a zsoltárt énekelték a zarándokok, amikor forró napsütésben és szikrázó holdsütéses téli éjszakákon napokig vándoroltak a szent helyen, a Sion hegyén épült templom felé.
Sok hívő református család ma is úti zsoltárnak tekinti ezt a zsoltárt, itt nyitja föl a Bibliáját és ezt olvassa föl a családapa, amikor a fiú kikerül a szülői házból, amikor a család valamelyik tagja messze idegenbe távozik, vagy amikor az Örökkévalótól egy várva-várt kis új jövevény megérkezik.
Úgy érzem, Testvéreim, hogy most, amikor ezen a helyen a mai vasárnapon utolsó istentiszteletünket tartjuk, amikor pár nap múlva kimegyünk ebből a házból, és mához egy hétre ünnepélyesen bevonulunk az Isten kegyelméből immár felépült új gyülekezeti házunkba, ezzel gyülekezetünk a földi zarándokúton nagy lépést tesz előre.
Mielőtt tehát megtennénk ezt a lépést, álljunk meg egy pillanatra, vegyük elő a zarándokok úti zsoltárát, és nézzük meg, mi mondanivalója van gyülekezetünk múltja és jövendje számára: „Megőrzi az Úr a te kiés bemeneteledet, mostantól fogva mindörökké!” Ebből a zsoltárversből hálaadást, ítéletet és ígéretet hallok kicsendülni. Lássuk mármost mind a hármat egyenkint.
1.) Hálaadást jelent ez a zsoltárvers, ha a múltra vonatkoztatjuk. Gondoljunk csak vissza, Testvéreim, hogy hogyan is jutottunk idáig. Milyen csodálatosan rövid idő alatt testet öltöttek azok a vágyakozások és törekvések, amelyek még alig két esztendővel egy elemi iskolai tanterem gyermek-padjai között olyan elérhetetleneknek és olyan végtelen távoliaknak látszottak.
Gondoljunk arra, hogy hány és hány imádságunkat hallgatta meg az Isten sokkal kegyelmesebben, mint reméltük vagy megérdemeltük volna. Amikor másfél évvel ezelőtt végre elhagyhattuk az elemi iskolát és beköltözhettünk ide, amikor mint önálló gyülekezet 1937 karácsonyán megtartottuk itt ezen a helyen az első istentiszteletet, már akkor úgy éreztük, hogy tele van a szívünk azzal a boldog és hálás tapasztalattal, amit ez a zsoltár így fejez ki:
„Az Úr megőrzi a te kiés bemeneteledet mostantól fogva mindörökké.”
Mert valóban Ő őrizte, Ő fedezte a mi kimenetelünket onnan és bejövetelünket ide már akkor. Mennyivel inkább megtelik a szívünk hálaadással mostan, amikor újra kimegyünk ebből a helyiségből is, és bemegyünk a másikba, a sokkal nagyobba és jobba.
Az alatt a másfél esztendő alatt, amíg itten voltunk, ez a kis ház Isten háza volt, templom volt, Isten országában az egyik országúton olyan állomás, ahol összetalálkoztak, megpihentek és új erőt merítettek a vándorok a továbbhaladásra. A gyarló földi épületek között is a legfogyatékosabbak egyike volt ez a helyiség. Sokszor megtörtént, hogy kívül maradtak belőle sokan, akik pedig szerették volna megfüröszteni a lelküket a többi testvérrel és az élő Istennel való közösség áldásaiban.
Sajnos, sokan nem fértek hozzá Istennek a prédikációban testet öltött Igéjéhez. Nekünk mégis kedves és áldott marad ez a villalakás, mert egyházközségünknek e szobában ringott a bölcsője, és majd későbben is úgy fogunk visszatekinteni mindenkor erre a szerény kezdetre, mint a felnövekedett és az önmagát jó sorsba felküzdött férfia központi fűtéses modern lakásból arra a szegényes, fehérfalú szülői házra, amelyből kikerült, ahol felnövekedett.
Testvéreim, ne feledkezzünk meg mostan hálát adni Istennek azért, hogy rendszeresen megszólaltatta közöttünk az Ő Igéjét, hogy Szentlelke által olyan sokszor ellátogatott ide, amikor az Ő nevében összegyülekeztünk itten, hogy másfél éven keresztül pazarolta közöttünk az Ő lelki kincseit, és irányítást adott mindnyájunknak, akik vasárnapról vasárnapra ellátogattunk ide Őhozzá.
Másfél éven keresztül sok és áldott lelki táplálékot kaptak itten vasárnapi-iskolás gyermekeink. Itt erősödtek lelkükben és hitükben ifjaink és leányaink, innen áradt ki Krisztus könyörülő szeretete szegény és beteg atyánkfiai felé a különböző nyomorúságok enyhítésére.
Itten terítette meg a számunkra Jézus Krisztus a kegyelem asztalát, hogy a megtöretett kenyér és kitöltött bor jegyeivel is erősítse hitünket mindannak elfogadására, amit hirdetett és halálával megszerzett a számunkra. Ki tudná még fölsorolni mindazt a sok kegyelmet és áldást, ami ehhez a helyiséghez fűzdik, amit itten bocsátott reánk az Isten, és ami a zarándokzsoltár boldog bizonyságtételét adja a mi szánkba is: „Az Úr megőrzi a te kiés bemeneteledet mostantól fogva mindörökké”!
2.) Másodszor viszont ítéletet jelent ez a zsoltárvers a számunkra, ha Isten gazdag áldásaira gondolunk. Isten kegyelme nemcsak megment, hanem el is ítél. Megmenti azokat, akik alázatosan elfogadják, de elítéli azokat, akik elmulasztották kinyújtani érette kezüket.
Az elmúlt másfél esztendő alatt nagyon bőven pazarolta Isten az Ő kegyelmét. Ha mostan számot kellene adnunk róla, vajon megváltást vagy ítéletet jelentene ez a kegyelem a számunkra? Kihasználtuk-e, elfogadtuk-e Istennek a sokszor fölkínált kegyelmét? - Gondoljuk csak el, ha ma a hetvenötödik vasárnap délelőtti istentiszteletre jöttünk ide össze, még ennél is több azoknak az összejöveteleknek a száma, amelyet az itten megtartott vasárnap délutáni istentiszteletek és bibliaórák közösen alkotnak.
Ez azt jelenti, hogy több mint kétszázszor hangzott el Istennek a hívása
- több mint kétszázszor állott meg Jézus Krisztus a szívünk ajtaja előtt, és több mint kétszázszor bekopogtatott rajta. Micsoda türelme van az Istennek velünk szemben, Testvéreim!
Ha társaságban valaki nem figyel oda, amikor valami történetet elbeszélünk, megsértődünk; ha valaki nem akarja elfogadni a jó tanácsot, amit adni akarunk, hátat fordítunk neki és hagyjuk a maga útján vesztébe rohanni az illetőt; ha valaki nem ad hitelt valamilyen kijelentésünknek, becsületsértésnek vesszük.
Velünk pedig százszor meg százszor megtörténik az, hogy máshol jár az eszünk, mialatt Isten beszél, nem figyelünk oda, mialatt Isten a legizgalmasabb történetet, a saját megváltásunknak a történetét akarja elmondani nekünk. Elfutunk előle, amikor a hónunk alá akar nyúlni, és ki akar emelni bennünket a bűnből és a nyomorúságból. Nem adunk hitelt a szavának, amikor örök kijelentéseket tesz az Ő bűnökből megszabadító hatalmas erejéről, jóságáról, gondviseléséről.
Testvéreim, ha egy dúsgazdag ember odaállana a pénzes kamrája nyitott ajtajába, és az arra menő koldusokat megszólongatná és azt mondaná nekik: Gyertek be és rakjátok meg a zsebeteket drágagyöngyökkel, és azok nem engednének a hívásnak, hanem közönyösen továbbmennének a maguk útján, vajon rossz néven lehetne-e venni attól a gazdagtól, ha bezárja a kincseit, és másodszor már nem hív senkit?
Ímé, az élő Istennek a kincsesháza, a mennyeknek országa és annak minden java tárva-nyitva állt előttünk másfél esztendőn át, ennek a kincseskamrának egyik ajtaja volt ez a helyiség. Isten több mint kétszázszor kiszólt ezen az ajtón és hívogatta az itt elmenőket. - Meghallottad-e az Ő hívását, Testvérem, és teleraktad-e a lelkedet az Ő ajándékaival?
Úgy érzem, megérdemelném, hogy ennyi eredménytelen hívás után elzárkózzék az Isten előlem, és hagyjon engem a magam útján, magamra hagyjon engem, és ne tördjék velem többé. Hányan vagyunk itt olyanok, akik most bűnbánóan kell, hogy bevalljuk, hogy Jézus hívott engem, de én mást követtem, megüzente, hogy el akar jönni hozzám, de én nem nyitottam ki előtte szívemet, sokszor mondta, hogy nagy dolgokat akar véghezvinni ebben a gyülekezetben, de én nem adtam oda neki sem a pénztárcámat, sem az időmet.
Sokszor kérte tőlem ezt vagy amazt a bűnömet, rossz szokásomat, de én nem engedtem ki a kezemből. Minden úrvacsoravétel után megígértem neki, hogy ezentúl szentül és Őnéki élek, de sohasem tartottam meg. Óh, igazán nem Ő volna a hibás, ha most meghalnék, és el kellene kárhoznom, mert valóban semmi egyebet nem érdemlek.
Itt volt egy csomó alkalom Isten kegyelmének a megragadására, és én azt elszalasztottam. Íme, így vádol az Isten kegyelme, így ítél el az áldása. Milyen jó most belekapaszkodnunk Istennek abba az ígéretébe, amit a zarándokzsoltár így fejez ki: „Az Úr megőrzi a te kiés bemeneteledet mostantól fogva mindörökké.”
3.) Mert ez az Ige harmadszor ígéretet jelent a számunkra, ha a jövendőbe tekintünk. Az Úr nem sértődött meg, az Úr nem fordított hátat, az Úr nem hagyott magunkra - mert újra felcsendül, ki tudja már hányadszor a kegyelmi üzenete: Megőrzi a te kiés bemeneteledet mostan is, és mostantól fogva mindörökké.
Azt jelenti ez, hogy Isten az Ő kegyelmes jóakaratával bocsát el bennünket innen, és fogad be bennünket az új gyülekezeti házunkba. Ő ottan is éppen olyan közel lesz hozzánk, mint itten volt. Tőlünk függ, hogy több eredményét lássuk az Ő közelségének az életünkben, mint eddig.
A régi ótestamentumi zarándokok, amikor a napsütötte országúton énekelték a zarándokok zsoltárát, amely így kezdődik: „Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem” (Zsolt 121,1), akkor lelki szemeik előtt megjelentek a jeruzsálemi szent hegyek: a Mórija és a Sion, itt épült föl az a templom, amely az Ótestamentum hite szerint Isten valóságos jelenlétének a szentélye volt. Azért kellett minden embernek minden évben legalább egyszer oda elzarándokolni, mert csak ott lehetett valóságosan találkozni az Istennel.
Milyen jó az, hogy életünknek a zarándokútján nekünk is van olyan helyünk, ahová az Istennel való találkozásra eljárhatunk, ahonnan a mi segítségünket reméljük. Az Istennek épített házunk bejárata fölött ez a fölírás lesz majd: Jézus hív téged.
Ha az élet tikkasztó vagy dermesztő országútján nekünk is megjelenik majd a lelki szemünk előtt ez az Isten-háza, jusson eszünkbe róla az is, hogy Jézus még mindég vár bennünket: várja, hogy kövessük, hogy életünk fölött uralkodói igényét elismerjük.
Jusson eszünkbe nekünk is, mint azoknak az ótestamentumi zarándokoknak, hogy egész földi vándorlásunkat, egyik napból kiés a másik napba való bemenetelünket az Úr kegyelme őrzi mostantól fogva mindörökké.
Isten szájából való drága ígéret ez a számunkra, ami tehát azt jelenti, hogy Ő nem engedi, hogy lábaink inogjanak, nem szunnyad el a mi őrizőnk. Az Úr a mi őrizőnk, az Úr a mi árnyékunk jobb kezünk felől. Nappal a nap meg nem szúr minket, sem éjjel a hold. Az Úr megőriz bennünket minden rossztól, megőrzi a mi lelkünket.
Testvéreim, az elkövetkezendő héten kiköltözünk e szűk és szerény keretek közül, és beköltözünk egy tágasabb, megfelelőbb, fényesebb és dicsőségesebb helyiség falai közé. Így költözünk ki egykor ebből a világból is, hogy elhagyva a szűk, nyomorúságos földi életkereteket, beköltözzünk a sokkal dicsőségesebb, tágabb, szebb és boldogabb mennyei hajlékokba.
Aki vándorútján oda tudja fölemelni a lelki szemeit, annak valóban segítség jön a számára onnan. Milyen jó, hogy erre a nagy költözködésre különösen is nagy erőt jelent a zarándokzsoltár vigasztalása: „Megőrzi az Úr a te kiés bemeneteledet mostantól fogva mindörökké.”
Vonuljunk hát, Testvéreim, át a régi gyülekezeti házunkból az újba, földi zarándoklásunk egyik állomásáról a másikra, földi életünkből az örökkévalóságba az úti zsoltárt énekelve és így könyörögve: őrizd meg, Uram, az én kiés bemenetelemet, mostantól fogva mindörökké!
Ámen.
Dátum: 1939. június 4. Az utolsó istentisztelet a Gábor Áron utcában.