Keresztyén Testvéreim! Húsvét a keresztyénség legnagyobb örömünnepe. Hogy a nagypénteknek a gyásza, Jézus Krisztus életének az a látszólagos csúfos befejeződése nem a Sátán diadalát és a megváltói munka kudarcát jelentette, hanem éppen megfordítva: a legdicsőségesebb győzelmet minden gonosz hatalmasság felett. Ez húsvétkor vált valósággá, erről a feltámadás győz meg mindenkit.
Húsvét nélkül a nagypéntek valóban leverettetés, tragikus bukás, amit el kellene rejteni, el kellene titkolni az emberek elől, amivel el kellene bújni, nem pedig szakadatlanul előállni vele és mindég újra csak azt hirdetni. Feltámadás nélkül az egész keresztről való beszéd valóban bolondság, úgy, ahogyan a művelt görögök ítéltek felőle mosolyogva. De nemcsak a gondolkodó elme, hanem a hívő lélek számára is a legnagyobb bolondság volna, mert amint Pál apostol írja egy helyen a korinthusi gyülekezethez: ha a Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is, mert még bűneitekben vagytok.
1.) Az a megnyílt és üres húsvéti sír azonban azt jelenti, hogy Jézus tökéletesen eleget tett érettünk Isten előtt minden mi bűneinkért, hogy úgy mondjam: megfizetett érettünk az Isten igazságosságának az utolsó fillérig mindent, amivel mi tartoztunk, és az Isten elfogadta ezt a fizetést, ezt a helyettes elégtételt.
Jézusnak a feltámadása győz meg bennünket továbbá arról, hogy a bűn és a halál felett való diadalmaskodás, melyet a keresztyénség olyan boldogan tanít, nemcsak egyszerűen illúzió, elképzelés, vágyakozás vagy csak tanítás, hanem komoly valóság, amelynek ereje és hatalma van.
Jézusnak a feltámadása kezesség-nyilatkozat az Istentől arra nézve, hogy Istennek ama ígérete, amelyet a bűn és a halál felett való győzelem felől tett, igaz és ámen, - kezesség, amely szemmel látható módon azt bizonyítja, hogy ímé, van szabadulás a bűnnek és halálnak az ölelő karjai közül, mégpedig nemcsak Jézusnak, hanem mindazoknak is, akik Őhozzá tartoznak. Szóról szóra igaz az, amit Jézus a testvérét sirató Máriának mondott: én vagyok a feltámadás és az élet, ha valaki hisz énbennem, soha meg nem hal.
Már csak ennyiből is látható, hogy Krisztus föltámadása az alapja az egész keresztyén hitvallásnak, az alátámasztója mindazoknak a drága igazságoknak, amelyek olyan megnyugtatóvá és boldoggá teszik a keresztyén életet. Krisztus feltámadásával áll tehát, vagy bukik az egész keresztyén anyaszentegyház, az egész keresztyén hitvallás, az egész keresztyén élet.
Azt hiszem, Testvéreim, ezen a ponton sok gondolkodó ember lelkébe belecsúszik önkéntelenül is egy kételkedő kérdés halvány árnyéka: vajon valóban feltámadott hát Jézus? Érdemes ennek a kérdésnek jobban a mélyére nézni, mert hiszen végtelenül sok függ tőle, sőt azt is mondhatnám, minden ettől függ.
Hitem számára nem kétséges, mert én sokkal természetesebbnek tartom azt, hogy Jézus föltámadott, mint azt, hogy meghalt. Nem az a csoda, hogy Ő feltámadott, hiszen Ő Isten, Ő maga a feltámadás és az élet, sokkal nagyobb csoda az, hogy ez az Élet meghalhatott.
De ezenkívül a Szentírás mint történeti okmány is tele van bizonyítékokkal. Nézzünk egy ilyen bizonyítékot a mai ünnepen közelebbről: A húsvéti tény valódisága mellett a sok közül az is egy bizonyíték, hogy akkor is voltak kételkedők, hitetlenkedők. Az ő kételkedésük egyfelől bizonyíték, másfelől vigasztalás a számunkra a húsvéti ténnyel szemben.
Akármennyire tanulmányozzuk is a Szentírást, nem találjuk meg benne sehol sem, hogyan támadott fel Jézus. Maga ez a felséges tény számtalanszor említtetik benne, minduntalan szó van a megfeszített és feltámadott Jézusról, de a „hogyan?” kérdésre, amely pedig különösen érdekelné a kutató embert, semmiféle magyarázat nincs a Bibliában.
Krisztus feltámadásának a részleteit nem ismerjük úgy, mint pl. kereszthalálának a részleteit. Ott pontos leírást találunk arra, hogy miként történt Jézus megfeszítése, melyek voltak az utolsó szavai, kik és milyen indulattal vették körül a keresztjét. Halálát egy egész csomó ember végignézte. Azt azonban, hogy miként kelt föl a lepedőkből, hogyan lépett elő a sírüregből, senki emberfia nem látta. Sem a fegyveres őrök, akiket a főpapok odaállíttattak a sír őrzésére, nem lehettek szemtanúi a legdicsőségesebb jelenetnek, -még az örömhírnek sem -, mert hiszen az angyal megjelenése halálra rémítette őket, - sem a szent asszonyok, akik korán reggel, napfölkeltekor a sírhoz közelgettek, mert ők már csak az üres sírt találták maguk előtt.
Jézus megdicsőült lelkének és halott testének az újra való egyesítése, tehát a feltámadás pillanata bizonyára olyan munkái közé tartozik az Istennek, amit az ember nem bír elviselni, mert megvakítaná a mennyei dicsőségnek ez a kisugárzása.
Ha a feltámadás pillanatának nem volt is szemtanúja, de volt a feltámadott Krisztusnak! Akinek megjelent, mint az eszelős, futott szerte az ismerőseihez, hogy hírül adja a nagy eseményt. Nem kis megdöbbenéssel olvashatjuk azután az evangéliumi tudósításokban, hogy milyen hitetlenkedve fogadták a tanítványok Jézus feltámadása hírét.
Szinte azt mondhatnánk, hogy Jézus ellenségei, a főpapok és az írástudók voltak az egyetlenek, akik rögtön hitelt adtak a feltámadásnak, amint meghallották azt, - pedig ők maguk nem is látták a feltámadott Jézust, és a maguk igazolására igyekeztek olyan nagy buzgalommal elhitetni az emberekkel azt, hogy az egész feltámadás mese, mert csak a tanítványok lopták el Krisztus holttestét, hogy elhitethessék a világot. Érdekes az evangélium megjegyzése ehhez, amely szerint el is terjedt ez a hír a zsidók között mind a mai napig.
Nem különös dolog az, hogy azok a tanítványok, akik három évig éjt napot együtt töltöttek a Mesterükkel, akik hallották, amikor azt mondotta, hogy az Emberfiának át kell adatnia a főpapok kezébe, azok meg fogják őt ölni, de harmadnapra föl fog támadni, ezek a tanítványok a legkétségbeesettebben siránkoznak, sőt, többször egymás után, amikor egy-egy tanítványcsoport valamelyik szemtanútól meghallotta, hogy Jézus él, egyszerűen nem hitték el neki. Nem rendíti-e meg a mi hitünket a feltámadásban az, hogy még Jézusnak a legközvetlenebb tanítványi köre is hitetlenkedik a feltámadás hírével szemben?
Testvéreim, én úgy érzem, hogy a tanítványoknak ez a hitetlenkedése, nemcsak hogy nem gyengíti, hanem éppen ellenkezőleg, igazolja, bizonyítja a húsvéti tény valódiságát. Íme, ha nem lett volna igaz a feltámadás ténye, beigazolódhatott volna, mert voltak, akik pert indítottak ellene.
Én hálás vagyok ezeknek a kételkedő tanítványoknak, mert így nem mondhatja senki, hogy csalás lett volna a feltámadás. Nem lehet azt állítani, hogy mindenki annyira a hatása alatt állott volna a nagypéntek fájdalmának, hogy a fájdalom elvette volna a tanítványok eszét, és áldozatul estek volna valami beteges rajongásnak, és csak puszta vízió, látomás lett volna a feltámadott Krisztussal való találkozásuk.
Nem lehet azt mondani, hogy az utolsó napok eseményeinek és meglepetéseinek a hatása alatt senki sem vetette fel a józan észnek a kérdéseit, mert ímé, felvetették mindnyájan, akikhez csak elérkezett a feltámadás hihetetlen híre. A húsvéti hír hírüladására minden tanítványnak az volt az első gondolata, hogy ez nem lehet. Csak azután kezdték mind egymás után elhinni a feltámadás csodáját, amikor hol itt, hol ott megjelenik előttük a feltámadott Krisztus, amikor tehát a saját szemükkel győződhetnek meg a húsvéti tény valóságáról.
Testvéreim, csak örülhetünk annak, hogy a tanítványok ilyen hitetlenek voltak, mert ha nem lettek volna azok, könnyen rájuk lehetne fogni, hogy rajongók és álomlátók voltak, akiknek a bizonyságtételét nem lehet történelmi hiteles okmányként elfogadni. Ha azonban egy kételkedő győződik meg valaminek a valóságáról, annak a bizonyságtételét azután minden fenntartás nélkül elfogadhatjuk.
Képzeljük csak el, milyen hatalmas erővel prédikálhatott Tamás apostol a föltámadott Jézusról, amikor a kételkedőkkel szemben így érvelhetett: Én is hitetlen voltam, nemcsak a mások beszédének nem hittem, de a saját szemeimnek sem tudtam elhinni, hogy Jézus föltámadott, de amikor megmutatta nekem a sebek helyét, akkor térdre borultam előtte, és imádtam az én föltámadott Uramat.
Pál apostol is ezzel érvelt és ezzel hatott mindenütt, amerre csak járt, hogy elmondta, hogy hitetlen volt, és most hisz, mert látta a föltámadott Jézust. Az apostolok és az egész keresztyén anyaszentegyház kezdettől fogva egész életét erre az egyetlen igazságra tette föl, hogy Jézus Krisztus föltámadott.
Testvéreim, jól tudom, hogy a teljesen hitetleneket ma nem lehetne meggyőzni ilyen ész-okokkal, de nekünk, akik hiszünk, jólesik a hitünket alátámasztani olyan érvekkel, amelyekről eddig talán azt hittük, gyengítik a hitünket, pedig ímé, erősítik - t.i. a tanítványok hitetlenségével.
2.) A tanítványoknak ez a hitetlenkedése nemcsak bizonyít, hanem vigasztal is bennünket a magunk hitetlenségével szemben. A mi hitetlenségünk Jézus föltámadásával szemben más, mint a tanítványoké volt. Mi elhisszük nekik, a szemtanúknak, hogy Jézus föltámadott. Mi elhisszük azt, hogy Jézus él. Mégpedig nem is csak úgy, mint ahogyan pl. Arany Jánosra mondjuk, hogy él.
Arany „él” a műveiben, amelyeket megírt, abban az irodalmi társaságban, amelyet nevéről neveztek el, azokban az utcákban és terekben, amelyek a különböző városokban a nevét hordják. De ő maga halott, már régen! Mi tudjuk azt, hogy Jézus másképpen él, mint Arany János. Kálvin János is „él”, él a halhatatlan műveiben és abban az egyházban, amelybe követői tömörültek, de a jeltelen sírja ott van valahol a genfi temetőben - Jézusnak, pedig nincsen sírja sehol sem.
Mindezt mi nagyon jól tudjuk, sőt fogjuk rá, hogy hisszük már régtől fogva, mégis azt kell mondanom, Testvéreim, hogy sokszor nem igazi a mi hitünk a feltámadott Krisztusban. Nem a szavaink és a hitvallásunk, hanem az életünk a cáfolata a Krisztus feltámadásába vetett hitnek.
Különösen megnyilatkozik ez életünknek a legfájdalmasabb pontján, a családunkban történő haláleset alkalmával. Én, aki hivatásomnál fogva több száz temetésen vettem már részt, azt tapasztaltam, hogy az embereknek igen kicsiny százaléka tud keresztyén módon, keresztyén lélekkel gyászolni.
A legtöbb esetben annyira letör bennünket a gyásznak a fájdalma, mintha sohasem hallottunk volna a lélek megdicsüléséről, a test feltámadásáról, a viszontlátás lehetőségéről, egyszóval Krisztusnak a halál fölött aratott húsvéti győzelméről. Egy-egy haláleset alkalmával a nagypéntek gyásza annyira beborítja a lelkünket, hogy szinte semmit sem látunk és hallunk miatta a húsvéti győzelem vigasztalásából. Hiába hirdetik nekünk akkor a feltámadást, mi csak tépelődünk és szomorkodunk tovább, mint akiknek nincsen reménységük.
Pedig a húsvét éppen azt jelenti, hogy mi sem hajtjuk a fejünket örök álomra a sírban, szeretteink sem alusszák örök álmukat ottan, mert amiként Jézus sírja üres lett húsvét reggelére, úgy a miéink is üresek lesznek az utolsó napon a feltámadáskor. Az már azután a világot semmiből teremtő Istennek a dolga, hogy ez hogyan lesz lehetséges, - mi nyugodtan hihetjük azt, hogy amiként lehetséges volt Jézusnál, úgy lehetséges lesz majd nálunk is.
A Krisztus feltámadásának a cáfolata az életünk továbbá akkor is, amikor teljes szívünkkel-lelkünkkel ehhez a földhöz tapadunk hozzá. Egészen úgy rendezzük be ezt a földi életünket, mint akik csak ezt tartjuk biztosnak. Sok embernek még az istentisztelete, az Isten-tisztelése is csak azért van, mert úgy érzi, hogy ez hozzátartozik a testi-lelki jólét és nyugalom állapotához itt a földön.
Figyeljük csak, hogy egészen önkéntelenül milyen értelemben tartunk valakit, akár önmagunkat, akár másokat szerencsésnek és gazdagnak: ugyebár földi, testi, anyagi értelemben! Ha jólétnek örvendünk, akkor éppen a jólét miatt, ha pedig nyomorúságok között hánykódunk, akkor pedig éppen a nyomorúságok miatt feledkezünk meg arról a nagy igazságról, hogy „nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük”. Ez az egész földi életünk csak jelentéktelenül rövid elkészületi idő arra a sokkal tökéletesebb és sokkal gazdagabb életformára, ami a sírunk után következik a számunkra.
A Krisztus feltámadásának a legnagyobb cáfolata végül a lelki életünk, a keresztyén életünk. Ha tőlünk mostan hitetlen emberek megkérdeznék, hogy miért ünnepelünk, és elmondanánk nekik, hírül adnánk nekik, hogy azért, mert Jézus föltámadott, vajon elhinnék-e nekünk?
Félek, hogy ha azok az emberek ismernék a mi mindennapi életünket, ugyanúgy hitetlenkednének, mint a tanítványok az első húsvéti hír hallatára, és azt mondanák: nem hisszük el nektek, mert nem látszik meg az életetekben. Pedig Krisztus feltámadásának a komoly elfogadása ezt is jelentené a számunkra, hogy látnák az emberek az életünkben, a beszédünkben, a gondolatainkban, az indulatainkban, a jócselekedeteinkben kiábrázolódva a feltámadott Jézus Krisztust.
A mai istentiszteletünk kezdetén feltettük a kérdést, hogy feltámadott-e hát valóban Jézus. - Kétezer évvel ezelőtti tanítványai kételkedtek benne, nem akarták elhinni, de a bizonyítékok hatása alatt annál teljesebben és tökéletesebben meggyőződtek róla, és hirdették mindhalálig, hogy az ő Mesterük él, mert föltámadott.
Vigasztaló ez mireánk, Jézus mai tanítványaira, akik bár hisszük, de az életünkkel cáfoljuk az Ő föltámadását: a mi cáfolatunk is boldog bizonyossággá válhatik még, a mi életünk is félreérthetetlenül hirdetheti még, hogy Krisztus valóban feltámadott.
Óh, add Urunk, hogy a mi Megváltónk dicsőséges feltámadásának a hite a mi fejünkből a mi szívünkbe szállhasson alá!
Ámen.
Dátum: 1939. április 9. (Húsvét).