Keresztyén Testvéreim! Újra elérkeztünk a nagyhétnek a küszöbére, és újra megelevenednek a lelkünkben azok a jól ismert események, amelyek a világ legnagyobb tragédiáját, az emberek legégbekiáltóbb gonosztettét juttatják az eszünkbe.
Bizonyára sokan voltunk már úgy, hogy valahányszor végigkísértük Jézust a szenvedések útján virágvasárnaptól nagypéntekig, mindannyiszor ugyanaz a megoldatlan és érthetetlen kérdés meredt elénk: hogyan lehetséges az, hogy Jézust nem fogadták be az emberek, hogy Őt elvetették, hogy megölték?
Talán már nagyon megszoktuk, hogy ez lett a sorsa Krisztusnak. Talán már nagyon tudjuk, hogy mindennek így kellett történnie. Mégis, ha úgy olvassuk el az evangéliumi történeteket, mintha először olvasnánk, hogy az újság ingerével hasson ránk, akkor önkéntelenül ez a kérdés támad föl a lelkünkben: hogyan lehetséges az, egyáltalán hogyan történhetett meg az, hogy az emberek közül a legjobbat, a legnemesebbet, Istennek a szent és szerelmes Fiát itt közöttünk ilyen sorsra juttatták az emberek? Mi ennek a magyarázata?
Ha most valaki erre a kérdésre azt válaszolná, hogy az emberek gonoszsága, vagy egyetlen szóval a bűn a magyarázata mindennek, akkor mindnyájan beleegyezhetnénk abba, hogy tökéletesen igaz, hogy úgy van - de ez a magyarázat még magában véve nem sokat mond.
A „bűn” szóval olyan hatalmas, általános, gyűjtőfogalmat jelölünk, amelynek bármi alája fér, amely alatt nyugodtan gondolhatunk bármit, amelynek azonban éppen emiatt megvan az a nagy kísértése, hogy ne gondoljunk alatta semmit. Ha csak egyszerűen azt mondjuk, hogy Jézust az emberek bűne juttatta a keresztfára, akkor igen valószínű, hogy önmagunkat kihagyjuk a bűnrészességből. Azt kell tehát megnéznünk, hogy milyen bűn, melyik bűn vitte Jézust a keresztre, mert csak így állapíthatjuk meg, hogy nekünk személy szerint van-e valami közünk a dologhoz, vagy pedig nincs.
Természetesen a bűnnek igen gazdag változata színezi a szenvedés történetét. A tragikus véget előkészítő okként szerepel ott a főpapok irigy hatalomféltése éppen úgy, mint Pilátusnak a gerinctelensége, vagy a tanítványok hitetlensége. De van még egy bűn, ami a legáltalánosabb, de ami a legjelentéktelenebbnek látszik: a virágvasárnapi hozsannázó embertömegnek a bűne, amelyet éppen az a hozsanna-kiáltozás árul el, amit pedig a királyi bevonulását tartó Krisztus dicsőítésére szánt a tömeg.
Mámoros boldogsággal így köszöntötték a bevonulót: Áldott, aki jő az Úrnak nevében, áldott a mi atyánknak, Dávidnak országa, amely jő az Úrnak nevében. - De hát micsoda bűn nyilatkozik meg ebben? Nézzük meg!
Mindenekelőtt állapítsuk meg azt, hogy kevés kivétellel ugyanaz a tömeg ordítozta nagypénteken a "Feszítsd meg"-et, mint amelyik pár nappal előbb virágvasárnapon a Hozsannát énekelte. Ez a tömeg pedig nem volt egyéb, mint Jeruzsálemnek és környékének a népe. A nép tehát nagy általánosságban, amely pedig annyi sok jót, olyan rengeteg áldást élvezett Jézustól, elvetette Őt. De miért vetette el a nép Jézust?
A virágvasárnapi tömeg látszólag éppen az ellenkezőjét teszi, amit a nagypénteki, mint ahogyan a virágvasárnapi események éppen az ellenkezőjét jelentik annak, amit a nagypénteki. A felolvasott történetben éppen nem arról van szó, hogy a nép elveti Jézust, hanem arról, hogy szenvedélyesen ujjongva dicsőíti.
Ha azonban közelebbről nézzük az eseményt, azt látjuk, hogy Jézusnak ez a nép által való dicsőítése és elvetése nem is áll olyan ellentétben egymással, mint látszik. Sőt, a dicsőítés és az elvetés összetartoznak szorosan egymással. Ha tehát egy emberi társaság, egy gyülekezet tiszteli Jézust, mint Urát és Királyát, és vallást tesz róla, egyszóval dicsőíti Őt, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy semmi köze ne volna Jézus elvetéséhez, keresztre feszítéséhez.
Jézus dicsőítésének abban a módjában, ahogyan ezt a virágvasárnapi nép ajkáról halljuk, már benne volt az Ő elvetése is. Mert mit akart a nép kifejezni azzal, hogy úgy üdvözölte Jézust, mint aki jő az Úrnak nevében, és mit értett az alatt, hogy áldott a mi atyánknak, Dávidnak országa, amely jő az Úrnak nevében?
Az ótestamentumi nép egész történelmének a legfénylőbb pontja, a legdicsőségesebb időszaka volt a Dávid országlása, a Dávid király uralkodása, amelyre olyan nemzeti büszkeséggel tekintett vissza a nép, mint mi Nagy Lajos vagy Mátyás király dicsőséges uralkodásának az idejére. Az akkori nagysággal és hatalommal szemben milyen szomorú ellentétben állott Jézus időszaka, a rettegett ellenség, a gyűlölt római birodalom igájában a nemzeti megaláztatásnak ez a szomorú ideje.
Az elnyomás súlya alatt a nép minden tagjának a lelkében ott élt a honvágy a hajdani nemzeti dicsőség után, - minden imádságukban a Dávid-korabeli hatalomnak és dicsőségnek a visszatérése után áhítoztak. Titokban már régóta ott élt a lelkek mélyén a sejtelem, hogy talán Jézus lesz az, aki elfoglalja majd Dávid királyi trónját, és visszahozza a régi fényt. Mostan pedig, amikor Jézus a szent városba bizonyos fajta királyi bevonulást rendez, a régi vágyakozás egyszerre nyíltan is kitör a lelkekből, fölujjong a nép, hogy végre itt van, az, áldott, aki jő, és áldott az ország, Dávidnak az országa, amely jő az Úrnak nevében.
Nos, Testvéreim, akármennyire úgy érezzük is, hogy tőlünk távol és rajtunk kívülálló eseményekről van itten szó, amit ma már nem is tartunk egyébnek, mint egy nép kétezer évvel ezelőtti politikai küzdelmeinek, a valóság mégis az, hogy ennek a történetnek a tanulsága egészen közel van hozzánk.
Az ótestamentumi nép nemzeti váradalmában általános emberi vágyakozás jut kifejezésre, mégpedig az emberiség általános vágyódása a szerencse, a boldogság után. Mint ahogyan az a nép a maga módján vágyott a boldogulásra, úgy tesszük mi is mindnyájan a magunk módján. Talán egyetlen ember sincsen a világon, aki ne szeretne boldog lenni.
Vizsgáljuk csak meg a saját lelkünket, hogy mi vezeti, mi irányítja az életünket napról napra, óráról órára, és akkor megtapasztaljuk, hogy micsoda hatalmas mozgatóerő az életünkben a boldogság utáni törekvés. A komoly munkának éppen úgy, mint a legféktelenebb szórakozásnak és szenvedélyeknek a legmélyebben fekvő hajtóereje egyaránt a boldogulás, a boldogabb lét utáni törekvés. Egyre megnyugtatóbb, egyre kielégítőbb, egyre boldogabb állapot elérésére igyekszünk akár magánéletünkben, akár pedig a közéletben.
Mármost Jézusról mindnyájan tudjuk azt, hogy Ő egyenesen azért jött le erre a földre, hogy bennünket szerencséssé tegyen, boldogítson. Ezt fejezi ki már a neve is. Ez a szó: „Jézus” azt jelenti magyarul, hogy Üdvözítő, vagy más szóval: boldogságot hozó. Íme, tehát az emberek keresik a boldogságot, Jézus pedig hozza a boldogságot - milyen tökéletes egyetértésnek kellene tehát lenni Jézus és az emberek között! Hogyan lehetséges hát mégis, hogy ezek a boldogság után vágyó emberek juttatják éppen a keresztre a boldogságot hozó Jézust?
Ez csak úgy lehet, hogy Jézus másféle boldogságot kínál, mint amilyent az emberek kívánnak. Jézus tanításának a központjában az Isten országának az eljövetele állott, a nép is az Isten országát élteti a virágvasárnapi menetben. (Mert a Dávid országa jelképesen ugyanazt jelenti, mint az Isten országa.)
Ezt a kifejezést azonban kétféleképpen lehet hangsúlyozni: vagy úgy, hogy az országra, vagy úgy, hogy az Istenre helyezzük a hangsúlyt. A népnek az ország volt fontos, az Isten országát is földi, politikai határokkal, földi boldogsággal és dicsőséggel képzelték el. Istenre ebben az elképzelésben csak annyiban van szükség, amennyiben mindezt segít megvalósítani.
Amikor pedig Jézus beszél az Isten országáról, akkor Ő olyan állapotra gondol, amelyben az emberek az Istent királyuknak és Édesatyjuknak fogadják el, ahol minden az Istenből, Isten által és Istenért történik. A nép tehát külső, testi boldogság után óhajtozik, az a boldogság pedig, amit Jézus hoz, mindenekelőtt legmélyebben lelki boldogság.
Íme, itt ütközik össze Jézusnak és a népnek a fölfogása a boldogságról. Ez az összeütközés nemcsak egyszer történt, hanem nagyon sokszor ismétlődik azóta is a világban. Ez a világ keresi a boldogságot, az evangélium a legnagyobb boldogságról szóló örömüzenet. A baj csak ott van, hogy más a világnak és más Jézusnak a boldogság-fogalma. Mind a ketten boldogságot emlegetnek, de mást-mást értenek alatta.
Ez a virágvasárnapi nép egyáltalán nem ellenséges indulattal közeledik Jézushoz, sőt ellenkezőleg: benne látja régi vágyainak a valóra váltóját, és az egész dicsőítés nem egyéb, mint egy utolsó könyörgés, amellyel unszolja a nép Jézust, hogy jöjjön már, valósítsa meg azt a boldogságot, amelyre vágynak, foglalja már el a trónt és állítsa vissza a hajdani dicsőséget.
Jézus azonban nem engedte magát félrevezetni. A végsőkig kitartott amellett, hogy semmivel sem adhat kevesebbet a legnagyobb, az örök boldogságnál az embereknek. Ezért vettetett el Jézus. Ha azt mondotta volna: jó, hát megvalósítom nektek a Dávid királyságát, amelyre olyan nagyon vágyakoztok, akkor királyi trónra került volna Jézus, - de mivel így gondolkozott: többet és jobbat akarok nektek adni annál, mint ami után vágyódtok, Isten országát akarom megalapítani a szívetekben, - ezért került a keresztfára Jézus.
Nos, Testvéreim! Kivétel nélkül mindnyájan keressük a boldogságot, most már csak az a kérdés, hogy a virágvasárnapi tömeg módján, vagy Jézus módján keressük-e? Mi a legfontosabb a számunkra, a földi, a testi, a külső boldogulás-e, - vagy a belső, lelki, örökkévaló boldogság?
Ma is nagyon sokan vannak, akik csak azért tisztelik Istent, mert úgy vélik, hogy ezzel a félelmetes zsarnoki hatalommal mindenkinek a saját, jól felfogott érdekében ajánlatos jó viszonyban lenni, hogy kegyeit a maga számára biztosíthassa. Az ilyen embereknek azért van szükségük az Istenre, mert Tőle függ a maguk és szeretteik egészsége és jóléte. Az ilyen embereknek annyiban van szükségük Istenre, amennyiben az Isten segíthet a földi boldogság megszerzésében és megtartásában.
Nagyon sokan azért jönnek ma is Jézus Krisztushoz, azért emlegetik és hirdetik az Ő nevét, mert azt gondolják, hogy ma az Őhozzá való tartozás bizonyos előnyöket jelent az emberek szemében, hogy ez ma jó reklám egy üzlet kirakatának, mert azt gondolják, hogy a keresztlevél erkölcsi bizonyítványul számít egy állás elnyerésénél. Nem ugyanazzal a lelkülettel üdvözlik-e az ilyen emberek Jézust, mint az a virágvasárnapi nép, amelyik földi, testi, érzéki, anyagi megváltóját látta közeledni a szamárháton bevonuló Krisztusban?
Akkor vajon ér-e valamit az ilyen lelkületből fakadó hozsannázó hódolat és dicsőítés a Krisztus előtt? Bizonyára semmit! Mert most már a szenvedés történetéből világosan látjuk, hogy ha a külső, földi boldogság keresése a lélek legfőbb vágya, akkor az azt jelenti, hogy az a lélek a maga életében elvetette Jézust.
Kétségtelenül igen nehéz helyzetben vagyunk mi emberek itt a földön. Itt élünk a világ birodalmának és az Isten országának a határán. - A világ alatt értem most azt az állapotot, amelyből hiányzik az Isten. A világ alatt értem azt a világot, amelyet a Sátán a hegy tetejéről így mutatott be Jézusnak: mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem. A világ alatt értem tehát a Sátán szolgálatát, a Sátán imádatát.
Mi minden pillanatban, minden cselekedetünk közben válaszút előtt állunk: döntenünk kell a világ vagy az Isten felé vezető út között. Az a nagy kérdés, hogy melyik irányban keressük a boldogságunkat. Itt el kell ismerni, a világnak kétségtelenül nagy előnye van a másik úttal szemben: szélesebb, többen járnak rajta, látszólag könnyebb, közvetlenebb és közelebb van, mint amaz.
Azzal, hogy valaki a világot választja, elveti az Istent. Az tehát, hogy az Isten elvettetik, nemcsak a passióban történik meg, hanem minden napon újra. Mert ugyebár, aki cselekedeteinek a válaszútján az Isten felé indul el, az elveti a Sátánt, - ugyanígy, aki a Sátánnak a világa felé indul el a válaszúton, az elveti az Istent.
Arra a kérdésre tehát, hogy miért vetik el az emberek általában Jézust, így válaszolhatunk: a világi lelkületük miatt, a világ szeretete miatt. Ez az első oka annak a szakadéknak, amely Krisztus és az emberek között tátong.
A világi boldogság után való általános vágyakozásnak volt Jézus mindenkor az áldozata, nemcsak akkor az első nagypénteken, hanem azóta is mindenkor, valahányszor egy lélek a világ mellett dönt.
Úgy érzem, Testvéreim, nem megoldatlan kérdés már többé, hogy miért vetették el az emberek Jézust, a legjobbat, legszentebbet, legigazabbat. Sőt, ismerve az emberi természetet, a világhoz való olthatatlan szerelmünket, egészen magától értetődő, hogy ez történt Jézussal. Ha ma jönne Jézus, úgy, mint akkor, ugyanúgy történne vele minden, mint akkor.
Mit kell tehát tennünk? A legelső és legfontosabb az, hogy a súlypontot eltoljuk az Isten felé. Virágvasárnapi istentiszteletünk, hozsánnázásunk és Krisztus-dicsőítésünk nem ér semmit, ha a lelkünket fölül nem vizsgáljuk igen komolyan.
Vizsgáljuk meg azt, hogy alapjában véve milyen boldogságra törekszünk? Olyanra-e, amelyet Ő szeretne adni nekünk, vagy olyanra, amelyet mi szeretnénk kapni Tőle. Ha a vizsgálat során úgy állapítottuk meg, hogy a világ szeretete erősebb az Isten szereteténél, akkor meg kell változtatnunk az irányt, át kell tolnunk a hangsúlyt az Istenre.
Ez az irányváltoztatás és hangsúly-eltolás azonban nem történhetik egyszer s mindenkorra, hanem egy egész életen át tart. Ne a virágvasárnapi nép lelkületével, hanem szívünk legmélyebb hódolatával kiáltsunk az érkező felé: Áldott, aki jő az Úrnak nevében, áldott az Isten országa, amelyet hoz a mi életünkbe!
Ámen.
Dátum: 1939. április 2.