A köztudatban a reformáció és a lelkiismereti szabadság összetartoznak. És valóban, a reformáció egyik legnagyobb vívmánya az volt, amit lelkiismereti szabadságnak nevezünk. Mit értünk hát ezen? Kálvin az Institutio utolsó fejezetében részletesen foglalkozik vele “A keresztyén ember szabadságáról” cím alatt. Az ő fejtegetéseit szem előtt tartva próbáljuk meg most megismerni reformátor őseinknek ezt a nagy örökségét, a lelkiismereti szabadságot.
Pál így inti a galatákat: “A szabadságban, amelyre minket Krisztus megszabadított...” Tehát Jézus a Benne hívőket megszabadítja, az Ő neve: Szabadító! Azzal, amit Jézus értünk halálával és feltámadásával végzett: szabaddá tett bennünket. Ez a szabadság kétoldalú: valamitől és valamire szabad! A csónakot is ha csak eloldják a parttól, ha csak megszabadul a lánctól, ez még magában véve nem szabadság, azért oldják el, hogy szabadon használhassa a szél erejét a rendeltetésének megfelelő mozgásra. Jézus is így tesz szabaddá: nemcsak valamitől, hanem valamire: megkötözöttségtől a jóra, a hasznosra.
A lelkiismereti szabadság tehát egy tényleges megszabadulási élménnyel kezdődik. Jézus halála és föltámadása azt jelenti számunkra, hogy megnyílt egy ajtó: a bűneink, Istennel szembeni adósságaink, sőt: a halál, a sír, az ítélet, a kárhozat rettentő börtönajtói föltárultak. És ez nemcsak képletesen értendő, hanem valóságosan is. Tehát úgy, hogy nem muszáj többé elkövetni ugyanazt a bűnt, amit eddig nem bírtál legyőzni magadban. Nem vagy szolgája a bűnnek, nem vagy tehetetlen vele szemben. Jézus halála és feltámadása nemcsak a bűn átkától ment meg, hanem a bűn uralmától is. Olyan csodálatos az, hogy mindig, amikor valaki igazán meghódol Jézus előtt, a Szabadító előtt, úgy érzi, mintha láncok hullottak volna le róla. Ismertem egy férfit, aki rabja volt az italnak. Sok bajba sodorta már ez a szenvedélye. Egyszer szembe találta magát a kegyelmet adó Istennel, megadta magát a Szabadítónak, és megszabadult attól az érzéstől, ami rabul adta őt az italnak. Még a kívánság is eltűnt belőle. Fölszabadult!
Éppen az a Krisztus halálának és feltámadásának az igazi titka, hogy valóságos fölszabadító ereje van. Amikor valaki hite által kapcsolatba kerül Vele, fölszabadul a bűneitől, egy új, Istennek odaszánt, Istent dicsőítő életre. Gyakorlatilag azt jelenti ez, hogy ha fölszabadult a lelked például a haragtól valakivel szemben, akkor már lehet szeretni is az illetőt, még ha ellenséged volt is azelőtt. Ha fölszabadultál Krisztus által az irigységtől, akkor már lehet örülni is a másik ember szerencséjének. Ha fölszabadultál a bosszúvágytól, akkor már lehet vele jót tenni is. Ha fölszabadultál attól, hogy panaszkodj sorsod miatt, akkor már lehet hálát adni is érte. Ilyen szabadságra szabadított meg bennünket Krisztus.
Az így fölszabadult ember most már fölszabadult a törvény kényszere alól - a törvény önkéntes betöltésére. Mit jelent ez? Nincs borzasztóbb gyötrelem annál, mint amikor valaki a maga erejéből akar eleget tenni Isten jótetszésének. Gyötri magát, számolgatja az érdemeit, gyűjti a jócselekedeteit, közben állandóan nyugtalankodik a lelkiismerete: hátha nem elég még. Örök rettegésben él, mikor csap le rá Isten büntetése azért, mert híjával találtatott a sok jó igyekezete is. Viszont ha tudom, hogy nem én, hanem Jézus tett eleget helyettem a törvénynek, Ő szenvedte el helyettem a bűnöm büntetését, nem a magam erőfeszítése, hanem az Ő érdeme alapján vagyok Isten kedves gyermeke, akkor egyszerre fölszabadul a lelkiismeretem a törvény kényszere alól. Éppen az a nagy kiváltsága a Krisztusban hívő embernek, hogy Isten irgalmát ölelheti át a lelke, hogy magától elfordulva Jézusra tekinthet. Ha lelkiismerete afelől nyugtalankodik, hogy miként találhat kegyelmet Istennél, hogyan adhat számot Neki, akkor nem arra tekint, amit Isten az Ő törvényében követel, hanem csak egyedül Jézus igazságára, Jézus helyette való elégtételére. Így szabadul föl a hívő ember lelkiismerete a törvény igája alól.
De ez nem azt jelenti, hogy most már semmi köze sincs ahhoz, amit Isten az Ő törvényében követel. Hanem ugyanakkor fölszabadul arra is, hogy önként, hálából teszi most már, amit Isten a törvényben kíván tőle. Így mondja ezt Kálvin: “A lelkiismeretem nem a törvény kényszerétől szorítva tartja meg a törvényt, hanem a törvény igájától fölszabadulva önként engedelmeskedik Isten akaratának. Például amikor azt mondja a törvény: szeresd az Urat a te Istenedet teljes szívedből... megpróbálom, de érzem, hogy nagyon messze elmaradok ettől a követelménytől. Mit csináljak? Nos, nem esem kétségbe, mert nem azért szeretem Istent, hogy majd könyörüljön rajtam, hanem azért, mert már megkönyörült rajtam, - nem azért engedelmeskedem akaratának, hogy fogadjon majd a fiává, hanem azért, mert már a fiává fogadott engem. Nem úgy viszonyulok immár Istenhez, mint szolga, akinek bizonyos munkát szabott ki az ura, s folyton retteg, hogy elvégzi-e a megadott időre, hanem mint fiú, mint szeretett gyermek, aki nem fél a félbemaradt munkáját is bemutatni Atyjának, még ha hiba van is benne, mert tudja, hogy nem azért szereti őt az Atya. Hiszen ha mindent megtennénk is, amit Atyánk megparancsol, haszontalan szolgák lennénk Jézus nélkül! De Jézus által még gyarló szolgálatunkat is örömmel fogadja az Atya. Cselekedeteink többé nem a törvény mértéke szerint ítéltetnek meg, hanem Atyánk szeretete szerint.”
Érzitek, milyen fölszabadultan lehet így, ilyen nyugodt lelkiismerettel szolgálni másoknak? Nem azért igyekszem immár jót tenni az emberekkel, hogy biztosítsam vele magamnak az üdvösségemet, hanem minden ilyen görcsös erőlködéstől szabadon, egészen annak a másik embernek a javára, nem a magam javára! Csakis így lehet megtenni azt is, amit Jézus így mondott: “És a ki téged egy mértföldútra kényszerít, menj el vele kettőre.” (Mt 5,41) Az egy mérföld: a köteles szolgálat, a második: az önkéntes, ami a kötelesen felül van. Ha egy mérföldre mégy el, rabszolga vagy, akár tetszik, akár nem, kénytelen vagy engedelmeskedni. De ha elmégy vele önként kettőre, szabad vagy, fölibe emelkedtél annak, aki kényszerített. Fölszabadultál a kötelesen felül való élet-tékozlásra, az áldozatra! Ezért mondtam, hogy Jézus fölszabadít a törvénytől a törvényre.
Végül még egy nagy területét hadd említsem meg a lelkiismereti szabadságnak, amiről Kálvin többek között még beszél: a Krisztusban hívő ember szabad és jó lelkiismerettel engedelmeskedik a világi felsőbbségnek. Kálvin teljesen az Ige szellemében arról tanít, hogy a világi hatóságok Istentől reájuk ruházott hatáskört töltenek be, ezért a hívő ember úgy tisztelje és becsülje a hatóságokat, mint Isten szolgáit és megbízottait. A hívő ember nem azért veti alá magát a hatóságok rendelkezéseinek, mert fél, hogy ha ellenszegül, bűnhődik érette, hanem azért, mert magának Istennek tartozik azzal az engedelmességgel, amit a hatósággal szemben tanúsít, mert a felsőbbség hatalma mögött Istent látja. Annak megbizonyítására, hogy a hívő emberek nemcsak színlelik az engedelmességet, hanem őszintén és szívből engedelmeskednek: imádkoznak is a hatóságok munkájáért. Sőt, azt mondja Kálvin, egészen Pál apostol nyomán: még a zsarnoki hatalomnak is vessük alá magunkat, mert ezek is Istentől kapták uralmukat. Azokat az uralkodókat, akik igazságtalanul és önkényesen uralkodnak: Isten a nép romlottságának büntetéseként küldte. Kálvin szavai szerint: “Az istentelen királyban az Úr haragja nyilvánul meg a földön. Ha egyszer az ő kezében van a közhatalom, hordozója annak a felséges és isteni hatalomnak, amellyel az Úr felruházta. Ez is Isten akaratából tölti be az ítéletnek azt a szerepét, amelyre maga Isten nyomta rá a sértetlen felség bélyegét.”
Íme, tehát Krisztus fölszabadít mindenféle hatóságnak jó lelkiismerettel, belső lelki szabadsággal, önként való engedelmességre. A nagykorúságra jutott hívő ember mindig jó állampolgár, jó hazafi, tiszta szívvel, tiszta kézzel, Isten szemei előtt végzi munkáját, teljesíti kötelességeit és tartja meg hazája törvényeit.
Igazán úgy van, ahogyan Jézus mondta: “Ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.” (Jn 8,36) De jó nekünk, hogy Isten gyermekeinek ezzel a nagy, boldog, belső szabadságával élhetünk a földön, viszonyulhatunk az emberekhez és eseményekhez! Abban a szabadságban tehát, amelyre minket Krisztus megszabadított. Álljatok meg, és ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgaságnak igájával!
Ámen
Dátum: 1959. október 31. Reformáció délután.