Egy fiú az esküvőjére kapott a nagyapjától külön erre az alkalomra készített Bibliát. Nagyon szép bőr borítású volt, a belső lapjára pedig ráírva szép betűkkel az unokának és a feleségének a neve. Egy faragott kis dobozt is kapott ez a Biblia, hogy megvédje az idő múlásától. A nagypapa minden egyes alkalommal, amikor találkozott az unokájával, megkérdezte: – Elővetted már a Bibliát, amit kaptál? – Sokszor füllentettek, egy levélben is megköszönték neki: – Nagyon szépen köszönjük ezt a szép ajándékot! – De minden egyes alkalommal, amikor találkoztak, nagypapa újra megkérdezte: – Elővettétek a Szentírást? – Az unoka, egy idő után már kényelmetlenlenül érezte magát, és gondolva egyet, kinyitotta. – Nemsokára találkozom a nagyapámmal, azért tudjak neki mégis mit mondani, hogy legalább beleolvastam – és azt vette észre amikor kinyitotta, hogy rögtön Mózes első könyvénél ott volt benne egy ötezer forintos. Ahogy lapozott tovább, minden egyes könyvnek az elején ott volt egy ötezer forintos. Ez is a nagypapa ajándéka volt, de ami igazán szomorú az egész tör2
Még szomorúbb, hogy sokunkkal kapcsolatban is így van ez. Van Bibliánk, de nagyon kevésszer nyitjuk ki, vagy inkább soha, és éppen ezért nem ismerjük meg a benne lévő kincseket, amikkel Isten akar minket megajándékozni. A Bibliában bizony sokkal nagyobb értékek vannak öt-, tíz-, meg húszezer forintnál. De valljuk meg őszintén, hogy sokszor mégis az utóbbiakat hajszoljuk. Mindent megteszünk annak érdekében, hogy ezeket a földi kincseket megszerezzük. Pedig Urunk biztosított számunkra egy sokkal nagyobb kincset, ami ráadásul ingyenes, mert semmibe sem kerül. Mert ennek az árát Jézus Krisztus már megfizette helyettünk és érettünk, pontosan ezért vált ingyenessé.
Valljuk be azt is őszintén, hogy a Szentírás kezünkbe vételének sokszor nem fizikai akadályai vannak, sokkal inkább lelki eredetűek. Mások a céljaink, és ezek annyira lefoglalnak bennünket, hogy valahogyan eszünkbe sem jut kinyitni a Bibliát. Annyira siker orientáltak vagyunk, hogy azoknak a dolgoknak, amiknek az életünk első helyén kellene szerepelniük, sokszor huszad –, harmincad– vagy akár századrendű helyre sorolódnak. Egy idő után azt vesszük észre, hogy a Szentírás olvasása életünk utolsó helyére kerül, majd el is tűnik, és lassan nem is fog hiányozni. Sokszor észre se vesszük, hogy eltűnt, az idő pedig telik. Nincs bennünk hiányérzet, hogy de jó lenne olvasni a Szentírást, de jó lenne Istent megismerni, szeretni, követni, mert már valami teljesen mást követünk és szeretünk.
Most arra a kérdésre szeretnék válaszolni a testvéreknek, hogy miért jó és érdemes olvasni a Szentírást, mi lesz annak a következménye, hogyha valaki a kezébe veszi. Nem fogok itt mindenre kitérni, mert ez egy kétrészes alkalom lesz. Ma a két versnek az elejéről fogok beszélni, a következő alkalommal pedig a másik feléről. 1. Hasznos a tanításra:
Így hangzik az első megállapítás: „… hasznos a tanításra”. Létezik egy mondás, amit mindannyian ismerünk. Ezt egy picit most máshogy fogom értelmezni, így hangzik: „Azok vagyunk, amit megeszünk”. Nem azt értem ez alatt, hogy ha egészségeset eszünk, akkor egészségesek leszünk, ha meg egészségtelent, akkor egészségtelenek. Hoztam két embert – de bárkit lehetett volna ide hozni, akár még saját magamat is –, két nagyon ellentétes embert. Az egyik legyen Adolf Hitler, a másik pedig Luther Márton. Mindketten tanulók voltak, komolyan vettek egy filozófiát, egy életmódot, és azt kezdték el tanulni. Hitler igen hamar kapcsolatba került Nietzsche filozófiájával, majd tanulmányozta a különféle pogány isteneket, és tudjuk, hogy mindennek mi lett az eredménye. Luther is tanulmányozta a
majd az egész Biblián, amely aztán megváltoztatta az egész életét.
És ez így működik velünk kapcsolatban is. Mindannyiunkat formálnak az olvasott könyvek, a művészet, amivel körülvesszük magunkat, a zene, amibe beleéljük magunkat, a tanárok, akik előtt meghajlunk. És a tanulás valójában olyan, mint az evés: rágás, lenyelés, emésztés. Olyan, mint amikor az ember elkezd valamilyen gondolaton elmélkedni, merengeni, elkezdi beépíteni azt az életébe, és aztán elkezd aszerint is élni.
A Szentírás nagyon sokszor használja az evést a tanulás metaforájaként. Jeremiás prófétánál ezt olvassuk: „Tudd meg, hogy érted hordozok gyalázatot: szavaidat ahol értem, ettem; és beszéded örömömre volt, és szívemnek vigasságára; mert a te neved neveztetett felettem. Ó Uram, Seregek Istene” (15:16) – Ezékiel prófétánál pedig: „Ezt mondta nekem: Emberfia, edd meg, amit itt találsz! Edd meg ezt a tekercset, azután menj, és szólj Izráel házához!” (3:1). Mit mond először Ezékielnek? Azt mondja, hogy először egyél, és utána menj és beszélj erről. Először te táplálkozz és utána hirdesd azt, amit Isten a szívedre helyezett. Jézus így fogalmaz: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne. Ahogyan engem az élő Atya küldött el, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, élni fog énáltalam.” (Jn 6:56-57). Itt alapvetően a Jézussal való kapcsolatról van szó. Ez a naponkénti evés fontos a keresztyén ember életében, hogy kapcsolatban legyen Jézus Krisztussal.
De hogyan tudunk vele kapcsolatban lenni? Imádsággal és Bibliaolvasással. A Bibliaolvasáson keresztül ismerjük meg Jézus Krisztust, ezen keresztül ismerjük meg őt és aztán pedig imádságban el tudjuk azt mondani, amit megértettünk vagy ami nehézség számunkra. Tehát a Biblián keresztül Isten szólít meg, mi pedig imádságban Istent. Ez olyan, mint ahogy mi is beszélgetünk egymással. Nagyon sok helyen megjelenik tehát ez a metafora a Szentírásban, hogy a tanulás olyan, mint az evés. Timóteusnak így írja az apostol: „Ha ezeket tanítod a testvéreknek, jó szolgája leszel Krisztus Jézusnak, hiszen a hit és az igaz tanítás igéivel táplálkozol, amelynek követőjévé lettél.” (1Tim 4:6).
A kérdés persze az, hogy mit eszel, mivel táplálkozol. „Azok vagyunk, amit megeszünk.” És bizony mindannyian tápláljuk valamivel az elménket, a szívünket, és amivel tápláljuk, azzal fogunk foglalkozni. Ha valaki a szexualitással táplálkozik, akkor egy idő után óhatatlanul is ki akarja élni ezt a vágyát. Aki a pénzzel, a hatalommal táplálkozik, mindent megtesz annak érdekében, hogy még több legyen belőlük. De ez nem hullik egyszer csak az ember ölébe, hanem nagyon sokat kell tennie érte. Ebbe viszont annyira bele tud mélyülni, hogy sokszor minden mást elfelejt, félreteszi, mert éppen nem annyira fontos.
néznek. A fiatalok talán rögtön bekapcsolják a telefont. Mi az, amit rögtön megnézünk, amivel rögtön foglalkozunk, amivel táplálkozunk? A hírekkel, vagy Isten igéjével? Valamivel telítődünk, valamivel táplálkozunk. És meglehet az is, hogy kinyitom a Szentírást, elolvasom az aznapi szakaszt, szánok rá öt percet. Aztán meg nézem a híreket és azt veszem észre, hogy már egy fél órája azt olvasom. Ez szerintem egy óriási kontraszt. Mivel tápláljuk magunkat? Mert mindegyiknek megvannak a gyümölcsei.
Aki pedig Isten dolgaival foglalkozik, azon elmélkedik, annak is megvannak a gyümölcsei. Itt ne arra gondoljanak a testvérek, hogy mindenkinek teológusnak kellene lennie, aki több órát elmélkedik az íróasztal fölött – bizonyos szempontból igaz, amikor készülünk –, de hadd mondjak egy példát ezzel kapcsolatban.
Talán többen ismerik Henry Ironside nevét. Híres prédikátorvolt az 1800-as években az Egyesült Államokban. Sokat utazott a szolgálata során, így ismerkedett meg egy idős, súlyos beteg bácsival, aki már beszélni is alig tudott. Bement hozzá, bemutatkozott neki és azt mondta, hogy ő egy prédikátor, aki szeretné feltárni az emberek előtt a Szentírást. Az öreg kinyitotta a Bibliáját, felolvasott belőle egy részt és elkezdte mondani azt, amit ő abból megértett. A prédikátor megdöbbenve kérdezte tőle, hogy hol tanulta, hol olvasta ezeket, mutassa meg neki azt a könyvet. Akkor az idős bácsi csak ennyit mondott, most szó szerint idézem: „Kedves barátom! Térden állva tanultam meg ezeket egy írországi kis kunyhó padlóján. Azon a helyen, amikor ott volt előttem nyitva a Biblia, kértem Isten Szentlelkét, hogy tárja fel előttem Krisztust és nyissa meg az igét a szívemnek. Többet tanított térden állva azon a padlón, mint amennyit valaha is tanulhattam volna a világ összes főiskoláján.” Nem kell tehát valakinek teológusnak lennie ahhoz, hogy Istentől tanított legyen. Sőt, kérdés az, hogy mennyire Istentől tanított teológus valaki, ha nem térdel le naponta Isten előtt.
Tehát az Írás hasznos a tanításra, a táplálásra. De miért is táplálkozunk? Miért eszünk? Szerintem azzal mindannyian tisztában vagyunk, hogy a testünknek szüksége van naponkénti táplálékra. Ha nem eszem, akkor a szervezetem nem fog jól működni. Legyengülök; ha valami nagyobb terhet kell cipelnem, könnyen elfáradok vagy talán nem is leszek képes hordozni. Ezért fontos a táplálkozás. Nehéz helyzeteket tud elhordozni az ember fizikailag, de ez lelkileg is igaz: hogyha valaki nem táplálkozik, akkor lelki nehézségeket sem fog tudni elhordozni. Ez egy nagyon fontos megállapítás. Tisztában kell lennem azzal, hogy bizony szükségem van lelki táplálékra.
Néhányan szeretik az ételkülönlegességeket, amik ma már nagyon könnyen elkészíthetők. Megnézünk egy-egy videót vagy megnyitunk egy
húsz évvel még nem ismertünk. Sőt, az összetevőkhöz is könnyen hozzájuthatunk a boltban, egyszerűen megvásárolhatók. A feleségem már a hét közepén bejelenti, hogy mit eszünk a jövő héten. Elkezdi sorolni, hogy melyik napra mit tervezett, én meg örülök, hogy mindez milyen jól hangzik. Később csak annyit látok, hogy elmegy a boltba, bevásárol, megszerzi hozzá az alapanyagokat, én meg csak gyönyörködöm benne, élvezem, a finom ételeket.
Ebben az az érdekes, hogyha ennyire foglalkozunk a testi táplálkozással, akkor milyen jó lenne lelki téren is ez az igényesség. Mondjuk már a hétvégén bejelenteni, hogy mit fogunk olvasni jövő héten, és annak megértéséhez milyen párhuzamos igeszakaszt kell még elolvasni. És amikor arra a napra odaérünk, akkor gondolkozzunk el azon, hogy ezek hogyan függenek össze, elmélkedjünk rajta, imádkozzunk felette, hogy lelki táplálékul legyen. Azt gondolom, hogy sokkal többet foglalkozunk a fizikaival, mint a lelkivel, pedig Isten szava táplál bennünket.
A táplálás analógiájából kiindulva jutunk el a másik megállapításra is, mégpedig arra, hogy Isten szava meg is elégít bennünket. Ahogyan a fizikai étel elfogyasztása után is jóllakik az ember, úgy a lelki étel elfogyasztása után is új erőre kap. A 119. Zsoltárból fogok néhány verset idézni a következőkben.
„Ez a vigasztalásom nyomorúságomban, mert beszéded megelevenít engem.” (119:50). Isten szava nehéz helyzetben megelevenít vagy reménységet ad. Szíven tud ütni, megszólít bennünket. Szerintem sokan tudnánk felidézni évekkel ezelőtti történetet, amikor az Úr szava szíven ütött, és még most is bele kapaszkodom, még most is reménységem.
„Gyönyörködöm parancsolataidban, mert szeretem őket. Elfogadom parancsolataidat, mert szeretem őket, és elmélkedem rendelkezéseiden.” (119:47-48). Tehát gyönyörködöm, szeretem és elfogadom. Miért? Mert már a zsoltáríró is megtapasztalta azt a saját életében, hogy Isten megszólította őt és az milyen bátorítást, reménységet adott neki.
„Ébren vagyok virradatkor, és fohászkodom, igédben reménykedem. Ébren van szemem az éjszakai őrváltáskor is, és elmélkedem ígéreteiden.” (119:147).
De mi történik akkor, ha egy keresztyén ember számára nem fontos Isten szava? Ott valószínűleg nem lesz lelki megelégülés, nem lesz bátorítás, vigasztalás, remény, öröm, békesség. Lehet, hogy valami másba kapaszkodik ilyenkor az ember, és abban az adott pillanatban más valamivel akarja megelégíteni az életét, ami betölti, de ez igazából nem ad valódi megelégülést. Hadd mondjak erre egy illusztrációt.
lőkhöz Monorra. Egyedül maradtam otthon egy estére és megvallom őszintén, hogy ilyenkor nem nagyon figyelek oda a helyes táplálkozásra. Bár minden van otthon, de sokszor bemegyek a boltba is, veszek egy túrórudit, talán chipset is. Ezeken az egészségtelen ételeken is felnőhetne az ember: reggel egy Kinder Pingui, délben egy McDonald’s-os, gyorséttermi ételt. De kérdés az, hogy mi lesz ennek az eredménye, a következménye. Lehet, hogy csak hetven- vagy nyolcvanévesen érzi meg az ember. A családunkban többen is vannak, akik fiatalabb korukban sok mindent ettek – csülköt csülökkel, meg kolbászt kolbásszal –, most hetvenévesen pedig már nem ehetnek ilyesmit. Vagy túl sok cukrot evett fiatal korában, hetvenévesen pedig naponként mérnie kell a cukrát és diétázni.
Bizony lelki téren is ugyanez az elv érvényes. Lehet, hogy ma úgy érzed, hogy egy-egy adott dolog megelégíti az életedet, de ennek nem feltétlenül most jön el a következménye. Mindannyian meg fogunk állni Isten előtt, de amit mi most jó dolognak tartunk, azt vajon Isten is jónak tartja? A következőt kérdezi most Isten tőlem és tőled: „Mivel táplálkozol és mi az, amivel megelégíted a te szívedet? Mit üldözöl, mit hajszolsz, mi az, ami a számodra a legfontosabb?” Ebben az egy mondatban az „… Írás […] hasznos a tanításra”, ez a kérdése hangzik Istentől. Mert Isten szava táplál, Isten szava az éltető eledelünk, ő az, aki megelégít bennünket. A kérdés csak az, táplálkozol-e ezzel? 2. Hasznos a feddésre:
A másik gondolat pedig így hangzik: „hasznos a feltárásra…”. Tehát Isten szava feltár. Miért olvassuk a Szentírást, miért vesszük azt a kezünkbe, miért van erre szüksége egy keresztyén embernek? Azért, mert feltárja, leleplezi a szívemet önmagam előtt. A görögben ez a szó ’bizonyítást’ jelent. Amikor egy tárgyaláson az ügyvéd előhozza a bizonyítékokat ellenem és megmutatja a bírónak. A Szentírás képes feltárni a bűnt az életünkben és meggyőzni minket, hogy milyenek vagyunk. De miért akarnánk, hogy ez megtörténjen? Azért, mert a bűn tönkreteszi az életünket, és ahhoz, hogy azt el tudjuk hagyni, először fel kell tárni és be kell ismerni.
A Példabeszédek 19. részében ezt olvassuk: „Az embert a saját bolondsága vezeti félre, mégis az Úr ellen zúgolódik a szíve.” (Péld 19:3). Ez egy nagyon érdekes mondat. Sokszor van ilyen téves elképzelésünk Istenről, meg az egész életünkről, és azt gondoljuk, hogy nagyon jó a mi kis életünk, de közben az embert a saját bolondsága vezeti félre.
Megint szeretnék egy illusztrációt használni. Tételezzük fel, hogy van otthon a spájzunkban valamilyen édesség, amire bizonyos időközönként rájárok. A feleségem hallja, ahogyan a kamra ajtaját kinyitom és becsu7
Mit eszel? – én pedig válaszolok: – Semmit! – de utána belenézek a tükörbe és azt veszem észre, hogy a szám csokoládés.
Isten szava is sokszor szól hozzánk és szembesít azzal, hogy milyenek vagyunk. Az én számszéle a csokis és nem a másiké, nem a szomszédé, és hiába próbálom letagadni az egészet, mégis én voltam az, aki ezt csináltam. Felfedi előttünk a szívünket és belátjuk, hogy itt nem a szomszédról van szó vagy nem azokról a rokonokról, akik átvertek bennünket, és még évtizedek után is rájuk mutogatunk, hogy ők tehetnek minden rossz dologról az életünkben. Nem is a feleségemről van szó, aki, ha itt lett volna és hallotta volna ezt, akkor minden megváltozna a házasságunkban. Itt az én szívemről van szó és arról, hogy engem személyesen mivel akar most Isten szembesíteni.
A Szentírás olyan, mint egy tükör. Jakab levélben, ezt olvassuk: „Mert ha valaki csak hallgatója az igének, de nem cselekszi, olyan, mint az az ember, aki a tükörben nézi meg az arcát. Megnézi ugyan magát, de elmegy, és nyomban el is felejti, hogy milyen volt.” (Jak 1:23-24). Azt gondolom, ha reggel belenézek a tükörbe és azt látom, hogy a hajamat elaludtam, mindannyian igyekeznénk megigazítani azt. Ha folt van az arcomon, akkor lemosom azt. Meglátjuk, észrevesszük, hogy milyenek vagyunk, akkor Isten igéje abban bátorít bennünket, hogy így is cselekedjünk. Ha megláttad, hogy mi a bűnöd, akkor azt hagyd el és borulj le Isten előtt, mert Isten azt akarja, hogy minden hívő ember, aki belenéz a tükörbe és észrevesz valamit magán, akkor azon munkálkodjon, hogy az ne legyen ott.
„De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója: azt boldoggá teszi cselekedete.” (Jak 1:25). Amikor belenézünk, ne felejtsük el, hogy milyenek vagyunk, vagy milyennek láttuk magunkat. Ha az javításra szorul, akkor azt javítsuk is meg, és bízzunk Isten Szentlelkében, hogy ami javításra szorul, azt ő meg is javítja. 3.Hasznos a megjobbításra:
Így jutunk el a következő mondanivalóhoz és ezt most csak röviden fogom érinteni, máskor pedig majd bővebben kifejtem. Ez így hangzik: Isten szava meg is javít minket. Tehát nem csak felfedi a szívünket, hanem meg is javítja azt. Valójában már a feltárással is az a célja Istennek, hogy ő hozzá meneküljünk, és őtőle kérjünk segítséget. Azért mutat rá a szívünkre, hogy megmutassa azt, hogy mi képtelenek vagyunk azt megjavítani. Erre egyedül csak ő képes.
A napokban többször elém jött a néma fiú apukájának a története, aki odament Jézushoz és azt kérte tőle, hogy gyógyítsa meg a gyermekét. Így
segíts rajtunk!”. Nagyon szép ez a kérése: – Ha van elég erőd vagy ha képes vagy rá, akkor tedd meg – és Jézus ugyanezzel válaszol neki: „Ha lehet valamit tennem?”. Ez szó szerint így hangzik: – Ha valamire képes vagyok, ha valamire elég erős vagyok? Hogyne lennék ehhez erős! „Minden lehetséges annak, aki hisz” – így folytatja Jézus – »Erre azonnal felkiáltott a gyermek apja, és így szólt: „Hiszek, segíts a hitetlenségemen!”« (Márk 9:22-24). Tehát nagyon szép példáját látjuk annak, amikor Jézus rámutat egy apukának arra, hogy mi van a szívében. Az igazi probléma az, hogy hitetlen. Amikor ezt feltárta Jézus, akkor az apa ezt őszintén be is vallotta: –Igen, ez én vagyok – és nem kezdett el elbújni valami mögé, hogy: – De Uram! Miért mondod azt, hogy én hitetlen vagyok? Idejöttem, a tanítványok elé hoztam a fiamat, de azok nem tudták meggyógyítani – tehát nem kezdett el kibújót keresni, hanem azonnal felkiáltott, és azt mondta: – Légy segítségül hitetlenségemen! – tehát beismerte. – Igen Uram, amit te mondtál, az bizony igaz – és leborult Isten előtt és kérte a segítségét.
„Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül” (ApCsel 2:21) – így mondja máshol Isten szava. Tehát fontos tudni azt, hogy milyen a szívem. Ahogyan az orvosnak is meg kell tudnia a betegség helyét, mert csak akkor tudja meggyógyítani. Nem is olyan régen voltam fülorvosnál, mert nem jó a bal fülem. Elhitte, amiket mondtam, de ezekről neki is meg kellett győződnie, ezért elküldött különböző vizsgálatokra. Fel kellett vennem egy fülhallgatót, amin különböző csipogó hangok szóltak, amit kézfelemeléssel kellett jelezni. A bal kezemet nem nagyon tettem föl, a jobbat annál inkább. Készült egy diagram, amit vissza kellett vinnem az orvoshoz megmutatni, és meglátta ő is, hogy igazam van, ez tényleg ilyen.
Isten szava is pontosan ezt teszi: mindig a szívre mutat rá, feltárja előttem, hogy hol a probléma, mit kellene meggyógyítani. Ezután boruljak le Isten előtt, tudjam, hogy egyedül Jézustól várhatok segítséget. Az apa tisztában volt ezzel. „Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.” De az se mindegy, hogy hogyan hívta őt segítségül. Elismerte azt, amit Jézus mondott és alázattal leborult előtte. „… Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” (Jak 4:6; 1Pét 5:5).
Ez ma is ugyanígy működik. Jézus ma is rá akar mutatni minden problémádra, minden nehézségedre és mindezek okára, a szíved állapotára. Rá akar mutatni, hogy egyedül őrá van szükséged. Fordulj oda őhozzá. Nem kell tagadni, nem kell másokra mutogatni – ezt már elégszer megtetted az elmúlt években –, ismerd be azt, hogy ez a te szíved. Térdelj le alázattal Isten előtt és valld meg imádságban azt, amit feltárt előtted, mert valódi változás csak így fog történni. Bátorodjunk meg azon, hogy Isten
hogy ami elromlott, az megjavuljon. Ami halott, az éljen. Ami nem egészséges, az egészséges legyen. Jézus ezt akarja. Így hívlak, bátorítalak titeket, hogy ezt lássátok meg. A feltárás, Istennek ez a munkája ma is éppen így történik, ezért történik és ezért olvassuk a Szentírást. Ezért szembesüljünk mindig Isten szavával.
Utoljára bátorításul egy részletet olvasok Ézsaiás próféta könyvének 55. fejezetéből: „Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem. […] A tövis helyén ciprus nő, a csalán helyén mirtusz nő. Az ÚR dicsőségére lesz ez, örök jelül, amely nem pusztul el.” (Ézs 55:10-13). Ámen.