Ezen szavak: „melynek magyarázatja”, igen kedvesen hangzanak az én füleimbe. Tulajdonképpen miért kellett azon héber szónak „Immánuel” megmagyaráztatni, vagy lefordíttatni más nyelvre? Nem azért volt-é ezen megemlítés, hogy ez által felmutatva legyen, miszerint ez vonatkozással van reánk pogányokra, azért szükséges egy azon időszerinti fő nyelvre, tudniillik a görög nyelvre ezt átfordítani? Ez a megemlítés: „melynek magyarázatja”, a Krisztus születésénél és azon három nyelv, melyen az ő halála alkalmával az ő kárhoztatásának oka megíratott és keresztfájára felfüggesztetett, mutatják, hogy ő nem csak a zsidóknak, hanem a pogányoknak is Megváltójok. Midőn Marsaillesben a kikötő mellett sétáltan és a különféle nemzetségek hajóit szemlélgettem, melyek ott a kikötőben össze találkoztak, nagyon érdekesnek tűnt fel előttem azon raktáraknak és áru házaknak feliratai, a honnan az áru cikkek jöttek. Az áru cikkek nem csak francia nyelven voltak írva és hirdetve, hanem angol, olasz, német, magyar, görög, olykor-olykor lehetett látni hogy orosz és svéd nyelven is. A hajó gyárakon, vaskereskedéseken vagy pedig az olyan üzleteken, hol hajókhoz való készletek árusíttattak egy igen sok nyelveken való hirdetés volt látható, mely sok országból való népeknek felmutatta az ottan található tárgyakat. Ez egész világos jele volt annak, hogy minden nemzetségbeli népek meglettek híva, hogy jöjjenek és vegyenek, és hogy várva is voltak ottan, miszerint ők valóban eljönnek és mindnyájan az ő különbféle szükségleteiket itten kielégítik? Ezen szó: „melynek magyarázatja”, határozottan azt mulatja, hogy különféle nemzetségekhez van az ige intézve. Legelőször is ezen szöveget héberül „Immánuel”-nek olvashatjuk, azután pedig megmagyarázva, vagy átfordítva a pogány nyelvre: „Isten velünk” ezen magyarázatát is olvashatjuk, hogy tudhassuk meg, miszerint mindnyájan híva vagyunk. Isten szívesen és örömmel fogad bennünket. Ő látta szükségeinket és gondoskodott rólunk, kieszközölte részünkre, hogy szabadon jöhessünk mindnyájan Ő hozzá, elég, hogyha a pogányok közül való szegény bűnösök vagyunk is, a kik Istentől igen távol voltunk. Figyeljük meg és tartsuk meg emlékezetünkben tiszteletteljes szeretettel ezen drága névnek mindegyik hangzását és várjuk ama boldog napot, majd midőn héber testvéreink az ő Immánueljöket a mi „Isten velünk”-kel egyesíteni fogják.
Szövegünk a mi Urunk Jézus nevéről szól. Az mondatik itten: „Nevezed annak nevét Immánuelnek.” E mi időnkben szokás a gyermekeket olyan névvel nevezni, melynek semmi sajátságos jelentősége nincsen. Talán az apa, vagy az anya, vagy valamely kedves rokonnak a nevét szeretjük adni a mi gyermekünknek, de a legtöbb esetben gyermekeink nevének semmi különös jelentősége nincsen. Nem így volt ez a régi időben. Akkor minden névnek volt valami jelentősége. Az írásbeli nevek rendesen valami tanúságot rejtenek magokban, különösen pedig azon nevek, melyek az Úr Jézus Krisztusnak adattak. Ő nála a reá vonatkozó nevek mind bizonyos dolgokat mutatnak fel. „Nevezed az ő nevét Csudálatosnak, Tanácsosnak, Erős, Hatalmas Istennek, Örökkévalóság Atyjának, Békesség-Fejedelmének”, mert Ő valóban mind az, a mi ezen szavakban, vagy nevekben kinyilváníttatik. Az Ő neve Jézus, de nem alap nélkül. Egy más valamilyen névvel nem volna Jézus oly kedves és szerelmetes, mivel semmi más név nem mutathatná fel olyan pontosan néki azon nagy és dicső feladatát, hogy Ő szabadítja meg népét annak bűneiből. Hogy ha mondva van, hogy Ő úgy és úgy neveztetik, az azt jelend, hogy Ő valóban az is, a minek mondatik. Nem tudom, hogy azután még Urunk valahol az új testamentomban Immánuelnek volna nevezve, vagy említve. Nem találjuk, hogy apostolai, vagy más követői őt valaha szó szerint ezen néven szóllították, vagy említették volna, de azt találjuk, hogy ők lényegében az ő kiejtéseikkel, melyeket az Úr Jézusra vonatkozólag tesznek, ezt mindnyájan érintik, mert beszélnek Ő róla mint a „testben megjelent Istenről”, és mondják. „Az ige testté lett és lakozott mi közöttünk és láttuk az ő dicsőségét, úgy mint az Atyának egyetlenegy szülöttének dicsőségét, ki teljes vala kegyelemmel és igazsággal.” Ők nem használják épen azon szót, hanem azt úgyszólván ismét átfordítják és nékünk annak szabadon való tanúságos magyarázatát szolgáltatják, a mennyiben ezen magasztos névnek értelmét hirdetik és különféle módon tudatják, mit jelent az, hogy Isten a Jézus Krisztus személyében velünk van. Ez, hogy Isten velünk van, a legnagyobb fontossággal bíró dicső tény, mert Krisztus e világra jött.
Ha akarjátok, eloszthatjátok szövegünket két részre: „Isten és azután „Isten velünk.” Minden szónál egyenlő nyomatékkal kell időznünk. Soha sem szabad csak a legkevésbé sem ingadoznunk az Úr Jézus Krisztus istenségére vonatkozólag, mivel ez a keresztyéni hitnek alaptana. Megtörténhetik, hogy mi soha tökéletesen meg nem érthetjük, hogyan egyesülhet Isten és ember egy személyben, mert emberi kutatással kicsoda foghatja fel Istennek titkait? Az Istenben való üdvnek ezen nagy titkát, az Istenségnek ezen nagy mélységeit ki kutathatná ki teljesen? Hiszen ezek a mi értelmünkön felül állanak. Kicsiny hajócskánknak tönkre kellene menni, hogy ha ezen nagy és végtelen óceánra annyira kibocsájtanánk azt, hogy a teljesen kijelentett igazság partjait szemünk elöl egészen elveszítenénk. De engedjük ezt a hit dolgának maradni, hogy Jézus Krisztus az, a ki a Betlehemi jászolban született és egy asszony karjain neveltetett, egy fájdalmakkal és szenvedésekkel teljes életet élt és átkozott keresztfán, mint egy gonosztevő kivégeztetett, mindazáltal „örökké áldandó Isten.” (Róm.9,5) és mindeneket táplál amaz Ő hatalmas beszédével.” (Zsid.1,3)
Ő nem volt soha egy Angyal ‒ azt az Apostol elég világosan és kellően bebizonyította a Zsidókhoz írott levele első és második részében. Ő semmiképpen nem lehetett egy Angyal, mivel olyan tisztességek tulajdoníttatnak néki, a milyenek az Angyaloknak soha nem adattak. Ő soha sem volt alárendelt istenség, sem az istenségre fel nem emeltetett, mint azt némelyek egész elvetendő módon nyilvánították, ‒ mindezen dolgok csak álmok és igen, nagy tévedések. Ő éppen oly határozottan Isten volt, mint Isten az Atya. Ő egy az Atyával és a Szentlélekkel. Hogy ha ő az nem volna, úgy nem csak reménységünknek nagy ereje enyészne el, hanem ezen jelenlegi szövegünk kedvessége is egész elveszítené kellemes illatját. Az emberré lételnek valódi lénye és dicsősége épen ez, hogy ő Isten volt, ki emberi testbe öltözött. Hogy ha az más valamely lény lett volna, ki emberi testben hozzánk jött, úgy semmi különöst, vagy nagyszerűt nem találnék én abban és határozottan semmi vigasztalót sem.
Hogy ha egy Angyal emberré lenne, reám nézve semmi nagy fontossággal nem bírna. Hogy ha a magasabb lények valamelyike az emberi testet felvenné, szívemnek semmi örömöt nem hozna, sem azzal hogy ő az emberi természetet felvenné részemre semmi vigasz forrást nem nyitna. De „Isten velünk”, kimondhatatlan és választott öröm. „Isten velünk”, mind az a mi ezen szóban: „Isten” rejlik, a Jehovának végetlen Istensége velünk. Ez valóban méltó azon éjjeli éneklésre, melyet az Angyalok Betlehem mezejében a pásztorok hallatára eszközöltek, midőn nagy örömmel hangoztatták: „Dicsősség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és, az emberekhez jó akarat.” Ez méltó volt arra, hogy a Látók és Próféták előre lássák és hirdessék, méltó volt arra hogy egy új csillag tűnjön fel az égen ezt tudtul adni, méltó azon szent férfiak Istentől való megihletésekre, kik ezen szent eseményeket hűen megírták. Méltó volt ez az apostolok és más Krisztust követők vértanúi halálokra is, kiknek „életök nem volt drága”, a testté lett és emberi ábrázatban megjelent Istenért feláldozni, és kedves testvéreim, ez még ma is méltó arra, hogy az evangyéliomot a legkomolyabb igyekezetünkkel terjeszteni törekedjünk, méltó egy szent életre, mely az ő áldásteljes határában nyilvánuljon és méltó egy örvendetes halálra, mely az ő vigasztaló erejét bebizonyítja. Itten van a mi szent hitünknek első igazsága. ‒ „És minden versengés nélkül a mi hitünknek nagy titka ez: Az Isten megjelent a testben, megigazíttatott lélekben, megláttatott az Angyaloktól. stb.” (1Tim.3,16) Ő, a ki Betlehemben született Isten, volt és „Isten velünk.” Isten, ebben felség rejlik, „Isten velünk”, ebben pedig irgalmasság. Isten, ebben dicsősség, „Isten velünk”, ebben kegyelem. Csak egyedül Isten, ezen szó szíveinket félelemmel és rettegéssel tölthetné el, de „Isten velünk” reményt és bizalmat gerjeszt abban. Vegyétek szövegemet mint egészet és vigyétek el szívetekben mint édes drága kenetnek csomóját, hogy szíveteket a béke és öröm illatjával eltöltse. A Szentlélek tegye világossá előttetek ezen drága igazságot és készítsen el benneteket ennek bevételére. Óhajtom előttetek örömmel hangoztatni az ének író szavaiban: „Az örök Istennek Fia Íme, fekszik a jászolba Midőn e Legfőbb öltöze
Szegény testünk és vérünkbe.”
Legelőször is csudáljuk ezen nagy igazságot; azután vizsgáljuk meg pontosan; és végül igyekezzünk ezt személyesen elsajátítani.
Csudáljuk ezen nagy igazságot. „Isten velünk”. Álljunk meg tiszteletteljes távolságban ő tőle, mint Mózes, mikor Istent az égő csipkebokorban látta, hogy egy kissé visszalépett és saruját lábairól leoldotta azon érzetben, hogy a hely, melyen ő áll szent föld. Ez egy csudálatraméltó esemény, hogy a végtelen Isten egykor egy kis gyermeknek gyenge testében lakozott, és egy embernek szenvedő alakjában időzött. „Isten a Krisztusban vala.” „Ő magát megüresítette, szolgai formát vévén magára, hasonlatossá lett az emberekhez, és emberi ábrázatban találtatott, mint ember”.
Legelőször is figyeljük meg a leereszkedés csudáját, mely ezen tényben rejlik, hogy Isten a mindeneknek teremtője, az ő teremtései közül egynek természetét felvette, hogy az, a ki lételét senki másnak nem tulajdoníthatja, egyesült a függő és származott teremtménnyel, és a Mindenható egyesült a gyenge és halandóval. Ezen tényben, mely előttünk van, az Úr az alázatosság mélységének legmélyebbjére száll alá, és egy olyan természettel lett összeköttetésbe, mely a sorrend szerint nem az első legközelebbi helyen állt ő hozzá. Nagy leereszkedés, lett volna a végtelen és megfoghatatlan Jehovától már az is, hogyha egy legnemesebb szellemi lénynek természetét vette volna is fel, például egy Sérafimét vagy egy Kérubimét, az istenségnek egy teremtett szellemmel való összeköttetése, vagy egyesülése egy leírhetetlen lealázkodás lett volna, de még sokkal nagyobb az, hogyha Isten az emberekkel egyesül. Gondoljátok meg, hogy a Krisztus személyében az ő emberisége nemcsak megelevenítő lélek volt, hanem szenvedő, éhező, meghaló test és vér is. Urunk mindazon testi anyagokat felvette, melyből egy test áll, és egy test tulajdonképpen csak a földnek pora és olyan épület, mely a körülte lévő anyagokból formáltatott. Nincsen testünkben semmi olyan, a mi azon föld anyagjában, melyen élünk, megtalálható nem volna. Mi abból táplálkozunk, a mi a földből növekedik, és ha meghalunk, ismét visszatérünk a porba, melyből vétettünk. Nem csodálatraméltó-é az, hogy a teremtésnek ezen durvább része, ezen csekélyebb része, annak ezen pora, felvétetett ama tiszta, csudálatos, megfoghatatlan isteni lénynek társaságába, a kiről mi oly keveset tudunk és semmit meg nem foghatunk? Óh, mily nagy leereszkedés ez? De ezt átengedem néktek, hogy e felett nyugodt perceitekben elmélkedjetek. Időzzetek a mellett tiszteletteljesen. Meg vagyok győződve, hogy senki az emberek közül arról világos fogalommal nem bír, mily nagy és csudálatra méltó megaláztatás volt az Istentől, hogy emberi testben lakjon és „Isten velünk” legyen.
Mindazonáltal, hogy ezt még inkább felfoghassátok és csudálhassátok, gondoljátok meg, hogy azon teremtmény, melynek természetét Krisztus felvette, egy olyan lény volt, a ki vétkezett. Inkább érthetném azt, hogy ha az Úr egy olyan teremtménynek természetét vette volna fel, a mely soha sem vétkezett; de íme az emberi nemzetség ellenséges indulattal volt Isten iránt, mégis emberré lett Krisztus, hogy bűneink következményeitől bennünket megmenthessen és bennünket eredeti tisztaságunknál feljebb emelhessen. „Isten elbocsátotta az ő Fiát a bűnös testnek hasonlatosságában a bűnért és a bűnt kárhoztatá az ő testében.” Ó milyen mélység mindaz, a mit mondhattunk, hogy ha azon nagy megalázkodásra tekintünk és az isteni szeretetnek ezen leereszkedésén álmélkodunk.
Továbbá figyeljük meg, mialatt ezen csodálatraméltó eseményt tovább vizsgáljuk: a csudáknak mily dicső hatalma áll elöltünk. Gondoltatok-é már valaha ezen nagy hatalomra, mely abban nyilvánult, hogy az Úr egy testet formált, mely az Istenséggel való egyesülésre alkalmatos volt? Urunk emberré lett egy olyan testben, mely valóban emberi test volt, de csudálatos módon készíttetett arra, hogy a benne lakozó istenséget hordozza. Istennek illetése rettenetes. „Ki mikor a földre tekint, megretten az, ki a hegyeket megüti és füstölgenek.”
(Zsolt.104,32.) Ő a Párán pusztáján áll és a Sinai hegy lánggal ég. Oly annyira be volt ezen komoly igazság a régi szentek szívébe vésve, hogy mondották: „Az Istennek orcáját élvén senki nem láthatja” és mégis volt egy emberiség, a mely nemcsak hogy Isten orcáját látta, hanem a melyben az istenség lakozott. Milyen emberiség volt az, mely a Jehova jelenlétét elhordozhatta? „Testet formálál pedig nékem.” (Zsid.10,5) Ez valóban egy csudálatosan formált test volt, egy szent tárgy, a Szentlélek hatalmának egy különös műve. Hasonló volt a mi testünkhöz, épen olyan érzékeny idegekkel, ép olyan hamar fáradó ízekkel, épen olyan gyengéd szervezettel, mint saját testünk, és mégis Isten abban volt. Ez egy gyenge bárka volt, mely oly dicső terhet hordozott. Oh, ember Krisztus, hogyan hordozhattad magadban az istenséget! Mi nem tudhatjuk, hogy volt az, de Isten tudja. Imádjuk Istennek ezen Mindenhatónak az emberi erőtlenségben való elrejtőzködését ezen befoghatatlannak itteni béfogadását, a láthatatlannak kinyilatkoztatását, a Mindenütt jelen valónak egy bizonyos helybe való berekesztését. Ah, nem juthatok szavakhoz, csak rebegek! Mit érnek az emberi szavak, hogy ha oly kibeszélhetetlen igazságokkal foglalkozunk? Legyen elég azt mondanunk hogy az isteni erő és hatalom csudálatosan kitűnt a Krisztus testének növekedésénél, melynek tulajdonképpen tönkre kellett volna menni az istenségnek ezen csudálatos érintése által. Csudáljuk azon hatalmat, a mely lakozott az „Isten velünk”-ben.
Ismét, hogy ha ezen páratlan csudát szemlélitek, mily nyilvános jelét láthatjátok ebben az emberekhez való jó akaratnak. Ha az Úr ezen hasonlíthatatlan módon az emberekkel való egyesülést megcselekeszi, úgy ezt határozottan az emberek javára cselekeszi. Istennek nem lehet az a szándéka hogy azon nemzetséget, melyel Ő egyesül, tönkre tegye. Az olyan egyesülés, mint a milyen Isten és az emberek között létre jött békességet jelent. Harc és romlás ilyen úton módon soha nem eszközöltetik. Az emberré lett Isten Betlehemben, a kit a pásztorok imádtak, nem hirdetett semmi mást, mint „békességet e földön és az emberekhez jó akaratot.” Ő bűnösök, kik az isteni haragra való gondolatnál reszkettek, bármilyen helyzetben is volnátok, emeljétek fel fejeteket, a kegyelem és nyájasságra való boldog reménnyel, mert Istennek kegyelemmel és irgalommal teljesnek kell lenni azon nemzetség iránt, melyet ő mindenek felett annyira kitüntetett, a mennyiben azt saját társaságába felvette. Legyetek jó bizodalomban emberek, ó, asszonytól születtek számtalan áldásokat várhattok, mert „nékünk egy gyermek született, Fiú adatott nékünk.” Hogy ha a folyamokat megtekintjük, már azoknak színökről láthatjuk honnan jönnek és milyen talajból erednek azok, a melyek olvadozó jéghegyekből származnak, azonnal megismerhetők. Van az igében említés téve egy mennyei folyamról, a melyet megérthettek, hogy ha ezen fényben arra tekintetek. „És megmutatá nékem az élet vizének tiszta folyó vizét, mely világos vala mint a kristály, mely kijő vala az Istennek és a Báránynak székitől. Hogy ha az, Istenség foglalja el a trónt és az Atyától adatott közbenjáró az emberré lett Isten, az egykor elvérezett Bárány, úgy a folyamnak kristály tisztának kell lenni és nem a megemésztő harag tüzétől felmelegedett, hanem az élő víz friss áradatának. Tekintsetek „Isten velünk”-re és látni fogjátok hogy az emberré létnek következményei, az emberek fiaira nézve örvendetes, hasznos, megmentő és nemesítő fog lenni.
Kérlek titeket, hogy csudálkozó nézetetekben maradjatok meg és még egyszer tekintsetek „Isten velünk”-re mint megmentetésünk zálogára. Mi bukott nemzedék vagyunk, a mocsárba alásüllyedtünk, bűn alá rekesztettünk, a bűn és sátán rabszolgáivá lettünk, de hogy ha Isten nemzedékünkhöz jő és természetünket felveszi, ismét visszahelyeztetünk a nagy esésből. A pokol kapui lehetetlen hogy visszatarthassák azt, a ki Istennel van. Bűnnek rabszolgái, törvénynek rabjai, halljátok a szabadág esztendejének kürtjét. Közétek lépett egy Szabadító, ki asszonytól született és a törvény alá adta magát, ki egyszersmind a hatalmas Isten is, és magát kötelezte arra. hogy titeket megszabadít. Ő a Megváltó, még pedig nagy és hatalmas a megmentésre, mert Ő a Mindenható, és kötelezte Magát arra, hogy szabadításunkra közbelépjen, és a harci trombitát megfújja. Ezen hős, ki népéért harcol, olyan aki nem fárad el, el nem csügged mígnem a harc teljesen kivívva és a győzelem megnyerve nem lesz. Jézus, ki a mennyből alá jön, kezeskedik arról, hogy népét a mennybe felveszi, az hogy ő természetünket felvette pecsétje annak, hogy népének trónjához fel kell elmelkednünk. Angyal lépett volna közbe, úgy félhetnénk még valamennyire, hogy ha pedig csak egy ember volna úgy a félelemtől reszkethetnénk és kétségbe eshetnénk, de mivel ez „Isten velünk”, és Isten az emberiséggel valóban egyesült, így hadd zúgjanak a mennyei harangok és legyünk vidámak, mert világos és boldog napoknak kell jönni, üdvöt kell találni az embereknek, Istennek pedig, dicsőíttetnie kell. Melegedjünk meg az igazság napja sugarainál, a mely számunkra feljött, hogy a pogányoknak világossága az ő népének az Izráelnek dicsősége legyen.
Így csudáltuk őt távolról.
És mostan másodszor jöjjünk közelebb és vizsgáljuk meg ezen tárgyat közelebbről. Mi ez? Mit jelent ez: „Isten velünk?” Nem gondolom, hogy képes lennék ma reggel ezen rövid szövegnek egész jelentőségét megmagyarázni: „Isten velünk”, mivel nékem úgy látszik, hogy ez megváltatásunknak egész történetét magába foglalja. Ez arra mutat, hogy az ember Isten nélkül volt, és Isten őt a bűnért magára hagyta. Ez mintha azt mondaná nékem az ember lelki életéről, hogy az akkor keletkezik, hogyha Krisztus ő hozzá jön és őbenne a dicsőségnek reménységévé lesz. Isten társaságba lép az emberekkel, és az ember visszatér Istenhez, és visszanyeri ismét az Istennek képét, mint volt kezdetben. Igen, maga a mennyország sem más, mint „Isten velünk”. Ezen szöveg használhattattatik száz prédikációhoz is, a nélkül hogy kiapadna. Igen, ennek gazdagságáról folyton lehetne beszélni, és jelentőségeit fejtegetni. Itten csak a gondolatmenet sorozatát mondhatom fel röviden, melyet a Szentlélek segítsége által majd szabad óráitokban követhettek?
Ezen dicső szó Immánuel legelőször is azt jelenti, hogy Isten a Krisztusban velünk nagyon szoros összeköttetésben van. A görög nyelvben itten használt részesülő nagyon nyomatékos és a legerősebb formájú „ünk”-nek van felmutatva. Ő nemcsak a társaságban van velünk, a mi görögben egész más szóval volna kifejezve, hanem velünk egészen, velünk teljesen egyesülve. Nem nálunk, közelünkben, hanem velünk. Isten különös módon hozzánk egész közel, „velünk van”. Gondolkozzatok egy kissé e felett és megfogtok győződni a felől, hogy Isten valóban nagyon szoros összeköltetésbe lépett velünk. Igen, ő természetünket felvette, betű szerint a mi természetünket, testünket, vérünket, csontunkkal, mindazt, a miből a test áll. Értelmet, szívet, lelket, gondolatot, képző erőt, ítélőképességet, mindazt, a mi egy értelmes embert képez. Krisztus az emberek embere volt, a második Ádám, mindeneknek helyettesítője. Ne gondoljátok őt úgy, mint egy istenített embert, éppen oly kevéssé, mint a hogy nem merészkednétek őt, mint emberített Istent, azaz fél Istent képzelni. Sem a természeteket össze ne vegyítsétek, sem pedig a személyeket egymástól el ne válasszátok, ő csak egy személy, mindazáltal a mennyire valódi ember, épen úgy valódi Isten. Gondoljátok meg ezen igazságokat és mondjátok a ki a trónon ül, éppen olyan mint én., csakhogy a bűntől megválva.
Nem, ez több mintsem hogy ki lehetne beszélni, ez egy olyan szöveg, mely felettem áll messze távolban, és félek, hogy majd olyan kiejtéseket használok, a melyek meggondolatlanoknak bizonyulnak lenni. Forgassátok meg ezen igazságot jól és lássátok, hogy nem édesebb-é ez a méznél, még pedig a színméznél.
Ím, a legmagasabb mennyire leereszkedett! Lássátok e csodát, óh, milyen nagy e Szeretet! Emberré lett Isten s hordja bűnünket. Mindnyájan Őt tiszteljétek!”
Miképpen Isten természetükben egy lett velünk, azonképpen egy lett ő egész földi vándorlásunkban. Alig találhatnátok egy megálló helyet az életnek útján, a hol Jézus ne időzött volna, vagy pedig egy fárasztó menetet, a melyet ő meg nem tett volna. A bemeneti kaputól egész azon ajtóig, mely az élet útját bezárja, mindenütt követhetjük Krisztus nyomdokait. Voltál a bölcsőben? Ő volt ottan. Voltál szülei felügyelet alatt álló gyermek? Krisztus is volt egy Názáreti családban és házban lakozó gyermek. Kiléptél az élet harcába? Urad és Mestered szintén ugyanazt cselekedte, és habár késő vénséget nem is ért ezen földi életben, mindazáltal a folytonos munka és szenvedések által az ő arca elváltozott („az ő ábrázatja rútabb volt, hogysem mint valamely emberé, és az ő formája hogysem mint az embernek fiaié”. (Ézs.52,14) mint az öregség állal megráncosodott arc. Egyedül vagy? Ő is úgy volt a pusztában és a hegyen, úgyszinte a sötét Getsemáné kertben. Társaságban vagy a nyilvános életben? Ő a legnagyobb ember tömeg közt működött. Hol tudnál lenni, a hegyen, ormain, vagy a völgyekben, a száraz földön vagy a tengeren, a napfényénél vagy a homályban, vagy hol másutt? Mondom, lehetnél, a hol fel nem fedezhetnéd, hogy előtted már Jézus volt ott? Itt a világ az ő nagy költőjéről mondott, sokkal igazabban mondhatjuk mi Megváltónkról: „Egy ember, de oly sok oldalú, mintha nem egy volna,
Mintha benne az egész emberiség befoglalva volna.”
Egy összhangzatos ember volt ő, és mégis úgy látszik, mintha az összes szentek élete az övében összeszorítva benne volna. Két hivő lehet egymástól nagyon különböző, mindazáltal mindegyik megtalálhatná, hogy a Krisztus élete némely pontokban hasonló az övéhez. Egyik lehet gazdag, a másik meg szegény, egyik naponkint munkálkodó, a másik pedig türelemmel szenvedő és mégis, ha a Megváltónak történetét megvizsgáljuk, mindegyik képes lesz azt mondani az volt az a mi az enyém. Ő mindenekben hasonlatossá lett az ő testvéreihez. (Zsid.2,17) Mily dicső és örvendetes tény az, hogy Urunk Istenünk velünk van, nemcsak itt, vagy ott, és olykor-olykor, hanem mindent helyett és minden időben.
Különösen kedvesen mutatkozik az, hogy ,,Isten velünk”, a mi nyomorúságinkban. Nincs olyan fájdalom mely a szívet megszaggatja, vagy talán mondhatom olyan, mely a testet terheli, a milyben Jézus Krisztus velünk nem volna. Érezitek talán a szegénységnek fájdalmát? Néki nem volt annyi helye, a hol fejét lehajtsa. Gyászoltok szeretteitek elvesztése felett? Jézus könnyezett a Lázár sírjánál. Talán az igazságért rágalmaztattok s szenvedtek, és az lelketeket szomorítja? Ő monda: „A gyalázat az én szívemet megalázta”. (Zsolt.69,21) Elárultattatok? Ne felejtsétek el, hogy őt egy bizalmas barátja árulta és adta el egy rabszolga úrért. Melyik zivataros tengeren hányattattok ide s tova, a mely az ő hajóját meg ne hányta s vetette volna? A nyomornak semmiféle mélysége nincs olyan sötét és mély, hogy ti lehajoltok ottan a megfeszíttetettnek lábnyomdokait fel ne fedezhetnétek. A bűnben és a zivatarban, a hideg éjszakában és a forró nap hevében kiáltja ő: ,,Ne félj, mert év veled vagyok, meg ne rettenj, mert én vagyok a te Istened”. (Ézs.41,10)
Titokteljes igazság az, hogy ha életünk végére jutottunk, úgy találjuk, hogy Immánuel ott, is jelen van. Hiszen ő átérezte a halál fájdalmait s gyötrelmet, elszenvedte a halálfélelem véres verejtékét, és az égető szomjúság gyötrelmeit. Ő megismerte a meggyötörtetett léleknek a szegény fáradt testtől való elválását és felkiáltott, a mint azt mi is tenni fogjuk: ,,Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” Igen, sőt ismeri ő a sírt is, mert hiszen ott aludt már ő abban, és drága kenetekkel, sőt minden más készülékekkel ott hagyta azt, hogy egy nyugvó ágy legyen azután, nem pedig az enyészetnek halottasháza. Azon kertben lévő sír őt „Isten velünk”-é teszi, mígnem a feltámadáskor bennünket ágyunkból, e földről magához hív, hogy ottan ő nála azon új életben Istent velünk találhassuk. Az ő hasonlatosságára és képére fogunk feltámadni, és az első a kit megfogunk látni a feltámadás napján, az emberré lett Isten fog lenni. Én jól tudom, hogy az én Megváltóim él, és hogy az utolsó ember a földből feltámad. És minekutána felébredek, ebben a testben meglátom az Istent. (Jób 19,25-26) „Isten vélünk”. „Ugyan önön magam látom meg, nem más, az én szemeim látják meg”, mint az embert és Istent. És azután örökké bizalmas társalgásban fog velünk maradni. Míg az idők vége el nem közelg, mindig „Isten velünk” lesz.
Nem mondotta-é: „mert én élek, ti is éltek.” ‒ Mindegyik az ő testi emberi és az ő lelki isteni élete örökké fog tartani, és azonképpen fog a miénkkel is történni. Ő közöttünk fog lakni, és az élő víznek forrásira vezet bennünket, és úgy örökre az Úrnál leszünk.
Nos, kedves testvéreim, hogyha ezen gondolatokon még egyszer átmentek, úgy dús készüléket találtok, mellyel táplálkozhattok. Valódi ünnepi lakomátok fog lenni már csak ezen egy résznél is. Isten a Krisztusban a legközelebbi összeköttetésben áll velünk.
De másodszor, Isten a Krisztusban teljesen megbékélt mi velünk. Ez természetes igaz, hogyha az előbbeniek igazak. Volt egy idő, a mikor mi Istentől távol voltunk.
Isten nélkül valók voltunk, mivel a gonosz cselekedetek által tőle elidegenedtünk, és Isten is távol volt mi tőlünk, mivel az ő igazságos színe előtt a gonosz nem állhat meg. Az ő szemei tisztábbak mintsem hogy a gonoszságot nézhetné, a gonosz nem maradhat meg előtte. Azon komoly igazságosság, mellyel ő a világot kormányozza megköveteli, hogy orcáját egy bűnös nemzedéktől elfordítsa. Egy olyan Isten, ki megelégedéssel tekinthet a bűnben élő emberekre, nem a biblia Istene, a kiről nagyon sok helyeken van tudatva, hogy az ő haragja felgerjed az istentelenek ellen. Az ő lelke utálja az istenteleneket és gonoszul cselekedőket. De most a bűn, mely bennünket Istentől elkülönített, elvétetett a Jézus Krisztusnak keresztfán való áldozata által, és az igazság, melynek hiánya az igazságtalan emberiség és az igaz Isten között egy nagy közbevetést tett. Ezen igazság megszereztetett, mert Krisztus örök igazságot hozott és örök váltságot talált. Így aztán a Jézus Krisztusban Isten velünk megbékélt, mivel a bűn, mely haragját felgerjesztette, az ő népéről mindenkorra elvétetett. Vannak, kik ezen nézet ellen kifogásokat tesznek, de én részemről csak egy jótát, vagy egy kis pontocskát sem vehetek figyelembe az ő kifogásaikból. Nem csodálkozom azon, hogyha ők bizonyos ostoba állítások ellen kikelnek a melyeket én éppen oly kevéssé fogadok el és tartok helyesnek, mint ők, de éppen oly kevéssé veszem azt is figyelembe, hogyha ők az Istennel való megbékélés ellen nyilatkoznak, mely a megsértett igazságnak elégtételt szolgáltat, az ő ellenbeszédök reám semmi hatást nem gyakorol. Az nagyon igaz, hogy Isten mindig szeretet, de az ő komoly igazsága sem áll azzal ellentétben. Az is nagyon igaz, hogy ő a legmagasabb értelemben népe iránt mindig szeretet maradt és a megbékélés következménye nem oka az isteni szeretetnek. Mindazáltal, ha mi őt igazságában szemléljük mint bírót és törvényadót, úgy ő egy olyan Isten, ki „naponkint haragszik”, és fenyeget, és eltekintve a Krisztus elégtevö áldozatjától, az ő saját népei is „a haragnak fiai voltak”, mint egyebek Istennek, mint egy igazságos bírónak haragra gerjedt a szíve azok ellen, kik szent törvényét megrontották, és a megváltatás és megbékélés éppen úgy vonatkozással van az egész világ bírájára, mint az összes emberiségre. Én ugyan legalább is nem fogok soha megszűnni azt hangoztatni, hogy: „Hálákat adok néked, óh, Uram, mert jóllehet megharagudtál volt én reám, de elfordult a te haragod és megvigasztaltál engemet”. (Ézs.12,1) Isten tehát mostan vele lehet a bűnössel és a bűnösöket, mint gyermekeit átkarolhatja, a mit ő igazságánál fogva nem tehetne, hogyha Jézus meg nem holt volna. Ezen értelembele mondja az énékíró Watts Dr. nagyon szépen: „Rettenetes volt haragja, Mint emésztő tűz látása Bosszúállás volt a neve Isten emésztő tűz leve. De Jézus vére oly drága. Oly nagy és gazdag hatása, hogy az égő trónra hintve A haragot keggyé tette”.
Így aztán Jehova nincs ellenünk, hanem ,,Isten velünk”, ő a világot magával megbékéltette „az Ő Fiának halála által.”
Egy harmadik jelentősége azon szövegünknek ,,Isten velünk” ez: Isten a Krisztusban
áldásteljes összeköttetésben van velünk. Ez alatt azt érthetjük, hogy most már ő oly közel jött hozzánk, hogy velünk tárgyalásokba bocsájtkozhatik és ő ezt részint szent beszélgetésekben teszi. Mostan beszél ő hozzánk és bennünk. Ő ezen utolsó időben szólott hozzánk az ő Fia által, és az ő isteni Lelke által a figyelmeztetésnek szelíd csendes hangjával, vigasztalólag, tanácsadólag és vezetőleg. Nem tudjátok-é ti ezt? Mióta Krisztust megismertétek, nem volt-é érintkezéstek a magasságos Istennel? Csak járjatok ő vele mint Énók, és beszéljetek vele, mint Ábrahám, mint a hogy ember barátjával szokott beszélni. Micsodák a ti imáitok és dicsénekeitek, mint a Legmagasabbal való beszédeitek, és ő feleletet ád nektek, midőn az ő Lelke bennetek az ígéreteket megújítja, azt szíveitekben megpecsétli, vagy pedig a parancsolatokat szíveitekbe benyomja, hogyha a szent tanok iránt új világossággal szolgál, vagy pedig a következendő jókra nézve egy világosabb bizalommal megajándékoz. Ó, igen, mert ,,Isten velünk”, úgy hogyha ő mondja: ,,keressétek az én orcámat”, szívünk azonnal mondhatja: „A te orcádat, Uram, keresem”. Ezen vasárnaponkénti összejövetelek mit jelentenek nékünk? Azt hogy „Isten velünk”. Ó mily gyakorta örvendezhetünk a kenyér megtöretésénél, és a bornak a pohárba való kitöltetésénél, az ő engesztelő halálának emlékeztető jegyei élvezeténél az ő valóságos jelenlétének nem valami habozás, hanem egy lelki értelemben, és az Úr Jézus Krisztust érezzük, mint „Isten velünk”, valóban közöttünk. Igen, minden szeretet cselekménynél, minden isteni tiszteleti cselekménynél tapasztaljuk, hogy ajtó nyittatik a mennybe fel, és egy új és élő út áll elöltünk, melyen a kegyelem trónjához közeledhetünk. Nem öröm-é ez, sokkal nagyobb és jobb, mint a milyet a föld összes kincsei nyújthatnának?
És nemcsak csupán beszédben van velünk az Úr, hanem „Isten velünk”, éppen úgy hatalmas cselekedetekben, mint szavakban is. ,.Isten velünk”, ez a felirat áll a mi királyi lobogónkon, mely az ellenség táborát félelemmel tölti el, az Isten megszentelt seregének harcosait pedig erősíti. Nem az é a mi hadi jelszavunk: „A Seregeknek Ura velünk vagyon, és a Jákóbnak Istene mi várunk?” És a mi a bensőnkben lakó ellenségünket illeti „Isten velünk”, hogy romlottságainkat és gyarlóságainkat legyőzze, a mi pedig az igazságnak kivül való ellenségeit illeti, Isten ott van az ő egyházával, és Krisztus megígérte, hogy minden napon vele lesz az övéivel, a világ végezetéig. Nemcsak Isten szavát és ígéreteit hallottuk, hanem a kegyelemnek tetteit is tapaszaltok, a mit az érettünk cselekedett a gondviselésben és a Szentléleknek működéseiben. „Feltűrte az Úr az ő szent karját, minden pogány népek előtt”. „Ismertetik az Isten Júdában, Izráelben nagy az ő neve. Kinek hajléka vagyon Sálemben és lakhelye Sionban. Ott eltörte a nyilakat, kézíveket, pajzst, szablyát és a hadat”. (Zsolt.76,2‒4) „Isten velünk”, ó testvéreim, ez szíveinket örömmel tölti el, tántoríthatatlan bátorsággal tölt el bennünket. Hogyan csüggedezhetnénk hát, mikor tudjuk, hogy a Seregeknek Ura velünk vagyon?
De nem csupán ez, hogy Isten hatalmas cselekedeteivel mellettünk van, hanem az ő saját életének a mi természetünkbe való kiárasztása által is velünk van, mely által mi először ujjá születünk, azután pedig a lelki életben megtartatunk. Ez még csudálatosabb, hogy a Szentlélek által az isteni mag, „az élő és örökké megmaradandó Istennek beszéde” szívünkbe vettetik és az Ő Lelke által napról- napra erősödünk a belső emberben.
De még ez sem mind, mert a kegyelemnek mesteri műve az, hogy Isten Lelke által népe között lakik. Isten nem mi bennünk lett emberré, hanem a Krisztus Jézusban, de a Szentléleknek bennünk való lakása elöttünk épen olyan nagy lehet, mint a Fiúnak emberré léte. Mostan tényleg Isten velünk, mert bennünk lakozik. „Avagy nem tudjátok-é”, mondja az Apostol, „hogy a ti testetek a bennetek lakozó szent Léleknek temploma.” ‒ Mert az Isten mondotta: „Lakozom ő bennek és bennek járok.” Óh, mily nagy magasságok és mélységek rejlenek ezen szavakban: „Isten velünk!”
Még sokat mondhatnék, de az idő arra int, hogy beszédemet rövidítsem. Az Úr velünk lesz az ő képének visszaállításában mi bennünk. „Isten velünk”, ez látható volt Ádámban, a mikor még tiszta volt a bűntől, de Ádám meghalt mikor vétkezett, és Isten nem a holtaknak Istene, hanem az élőknek. Tehát ha új életet nyerünk és Istennel a Krisztus Jézusban megbékélünk, és ismét helyre állított isteni képet és hasonlatosságot is elnyerjük és megújíttatunk az igazi ismeret és szentségben. „Isten velünk” ‒ figyeljük meg még ezt röviden és azután ezen ponttól menjünk tovább, a legmélyebb részvétben. Testvérek, nyomorban vagytok? Isten a Krisztusban részt vesz a ti fájdalmaitokban. Testvérek, talán valami nagy célotok van? Tudom mi az, az Istennek tiszteltetése. Ebben akaratotok megegyez az Istenével, és Isten veletek van. Mi a ti legnagyobb örömötök? Nem tanultátok-é meg az Úrban való örvendezést? Nem örvendeztek-é Istenben a Krisztus Jézus által? Ha igen, úgy Isten is örvend ti bennetek. Ha az Úr mondja: „Ez amaz én szerelmes Fiam, kiben megengeszteltetem”, erre szívünk azt feleli: „Igen, és a mi örömünk is egyedül Ő benne van.” Az Atya kedve és öröme, az ő választott gyermekeinek kedvük és örömük, mert örvendezünk mi is a Krisztusban, az ő nevének hangzása lelkünket gyönyörrel tölti el.
El kell hagynom ezen örömteljes szöveget, hogyha még végül két vagy három dolgot megemlítek arra nézve, hogyan sajátíthatjuk el személyesen ezen előttünk lévő igazságot. „Isten velünk.” Hogy ha Jézus Krisztus „Isten velünk”, úgy jöjjünk Istenhez minden kérdés és vonakodás nélkül. Légy bárki is, nincs szükséged papra, vagy más közbenjáróra, hogy Isten előtt megjelenhess, mert Isten Ő magát elibed állította. Gyermekek vagytok? Úgy jöjjetek Istenhez a gyermek Jézusban, ki a Betlehemi jászolban aludt. Ó, ti ősz fejek, nem kell néktek sem távol maradnotok, hanem jöjjetek Simeonnal, vegyétek karjaitokra őt és mondjátok: „Mostan bocsátod el Uram a te szolgádat, békességben a te beszéded szerint; mert látták az én szemeim a te Idvezítődet.” Isten egy olyan küldöttet bocsát hozzánk. ki nem kelt a szívben félelmet, nem sisakkal és páncélosan, nem dárdával kezében jelenik meg a mennyei küldött, hanem egy gyermeknek gyenge keze tartja a béke fehér zászlóját, egy olyannak keze a ki meghalt, egy olyannak keze, a ki bár a nagy dicsőségben ül, mégis hordozza a szegek helyét. Óh, ember, Isten úgy jön hozzád, mint veled egyenlő. Ne félj a szelíd Jézushoz jönni. Ne képzeld azt, hogy valami előkészületre van szükséged, hogy nála elfogadást találhass, vagy talán hogy valamely szentnek esedezésére van szükséged, vagy pedig pap vagy lelkipásztor közbenjárására. Mindenki jöhet a Betlehemi kis gyermek Jézus mindegyikőnknek barátja, bármily bünös és méltatlan is valaki. Szegények, nincs okotok félni néktek sem, mert látjátok ő egy istállóban született és így jászolba helyeztetett mint bölcsőbe. Rosszabb lakástok nincs, mint néki volt, nem vagytok szegényebbek, mint ő volt. Ne maradjatok el azon félelemből, hogy talán ti alkalmatlanok vagytok. A pásztorok az ő köznapi ruhájokban mentek ő hozzá. Nem olvasom, hogy gondolkoztak volna arról, hogy a jobbik öltözetöket kellene felvenni, hanem azon ruhában, melyben azon hideg éjszaka felöltözködve voltak, siettek, úgy a hogy voltak a kis gyermeket meglátni. Isten nem a ruhát nézi, hanem a szívet, és az embereket elfogadja, ha azok óhajtozó lélekkel jönnek ő hozzá, legyenek azok gazdagok vagy szegények. Jöjjetek hát, jöjjetek és legyetek üdvözölve, mert Isten valóban: „Isten velünk.”
De ne tegyetek halogatást. Tegnap, midőn ezen tárgyról gondolkoztam, úgy tetszett nékem, hogy az az elárulásnak egy megbocsáthatatlan cselekménye volna, ha valaki mondaná: ,Én nem jövök Istenhez, minekutána Isten ilyen módon jött az emberekhez.” Talán nem ismertétek Istennek szeretetét, midőn vétkeztetek, talán, jóllehet az ő szenteit üldöztétek, de tudatlanságban cselekedtétek azt a hitetlenségben, de nézzétek, Istenetek a béke olajágát nyújtja felétek, még pedig csudára méltóan, mert ő maga jön el, egy asszonytól születve, hogy társatokká lehessen néktek, kik szintén asszonytól születtettetek és bűneitekből kimenthessen. Nem akarjátok meghallgatni, midőn Szent Fia által szól? Azt érthetem, hogy ha azért kéritek, hogy szavát tovább ne hallassa veletek, ha ő a trombita hangja által szól hozzátok és az a hang mindig erősebb és hosszabb kezd lenni, mely a tűzben álló Sinai hegyről hangzik alá. Nem csudálkozom azon, hogy nem féltek azon helyhez közeledni a hol a föld reng az ő rettenetes jelenlétében, de mostan magát rnegüresíti, fénylő arcát elfedezi és úgy jön hozzátok mint egy gyermek alázatos arcvonásokkal, egy ácsmester fia Ő. Oh, a mikor így jön, akartuk-é tőle elfordulni? Megutálhatjátok-é őt? Jobb küldöttet milyet óhajthatnátok? Ezen békehír oly szeretettel teljes, oly nyájas, oly barátságos, oly ható, hogy határozottan nem lehet oly szívetek, mellyel vissza utasíthatnátok. Nem, ó ne is forduljatok el tőle, ne zárjátok be füleiteket a kegyelmi üzenet előtt, hanem mondjátok „Ha Isten velünk, mi is akarunk Ő vele lenni.” Mondjad ezt ó bűnös: „Felkelek és elmegyek az én Atyámhoz, és ezt mondom néki: „Atyám vétkeztem!”
És ti, kik már minden reményeteket feladtátok, kik magatokat oly méltatlanoknak
és mélyen esetteknek tartjátok, hogy számotokra jövő már nem lehet. Még reménységtek lehet, mert ó, elcsüggedt bűnös, te ember vagy, és Isten emberré lett, ő a ki Isten, egyszersmind emberré is lett, és van valami ezen dologban, a melynek ösztönözni kellene titeket arra, hogy mondanátok: „Igen, én elhiszem, hogy elég az Ember fiának, ki egyszersmind az Istennek Fia, testvére lehetek. Elég ő engemet felemelhet, és a Fejedelmek közzé ültethet (lelki értelemben) az ő népének Fejedelmei közzé, az én újjászületett emberem erejében, mely engemet a Krisztus emberi természetével rokonságba helyez és úgy az Istennel társaságába is eljuttat”. Ne taszítsd el magadat ó ember, mert hiszen még mindig reményteljes lehetsz. Ne hagyd magadat arra, hogy azon férgek eledelökké válj, melyek soha meg nem halnak és azon tűznek anyagjává, mely soha örökké meg nem aluszik. Fordulj Istenedhez teljes bizodalommal és még nagy rendeltetésednek céljához fogsz jutni.
És most végül, testvéreim azon szavaim van hozzátok: legyünk Istennel, mivel „Isten velünk” van. Egy jelszót adok néktek a következő évre: „Immánuel. Isten velünk”. Ti véren megváltott szentek, gondoljátok meg, hogy mindenhez van jogotok, még pedig a legtökéletesebb értelemben vegyétek bé ezt, és legyetek bátrak teljesen. Ne mondjátok: „Mi semmit sem tehetünk”. Isten veletek van. Ne mondjátok: „Az egyház gyenge. és a népek gonoszok”. „Isten velünk”. Nékem nagyon tetszik Nagy Sándornak azon nyilatkozata, mikor mondották, hogy a Perzsák nagyon sokan vannak táborban ő ellene. Úgy jó” ‒ mondá Ő - „a hol a gabona sűrű, ott jól vág az arató kaszája”. És az öreg Gascon szavát emlékezetemben tartva, a kitől midőn kérdezték, hogy csapatát azon bevehetetlen várba bevezetheti-é? Bemehet oda a nap? - kérdé Ő. Igen - volt a felelet. „Akkor mi is bejuthatunk- mondá. A mi lehetséges, vagy nem lehetségesnek látszik is, a keresztyének Isten parancsára azt megtehetik, mert: ,,Isten velünk”. Látjátok-é, hogy ezen szavak előtt: „Isten velünk”, a lehetetlenség nem létezhetik. Azon szívek, melyek máskép törhetetlenek, megtörnek, ha Isten velünk van. Tévedések, melyek másképp le nem győzettethetnének, könnyen legyőzettetnek, ha „Isten velünk”. A mi embereknél lehetetlen, az Isten előtt lehetséges. Weszley János ezen szavakkal vígan múlt ki e világból, és mi élünk ezen szavakkal szívünkben. A legjobb a mit csak mondhatnánk az, hogy „Isten velünk”. Istennek áldott Szent Fia köszönjük néked, hogy te ezen szót Immánuel „Isten velünk”, hozzánk hoztad! Hála néked ezért örökké.
Ámen.