Mivel december 25-ikén általában ünnepelnek, mint az Úr Jézus születésének ünnepén, habár arra nem is vagyunk Isten törvénye által kötelezve, mint az Úr napjának a vasárnapnak megszentelésére. Mindazáltal ha mi azt megünnepeljük és pedig az Úrnak és az ő kedve szerint ünnepeljük, úgy ő elfogadja ünneplésünket. Csatlakozzunk azért a sok ezer ünneplők társaságához és emlékezzünk azon nagy és dicsű eseményekre, melyek Úrnak születése alkalmával történtek.
A pásztorok éjszaka őrizték nyájaikat. Hihetőleg így nyugodt, békés éjszakán, a midőn mint rendesen szokott történni, nem könnyű volt fáradt szemeiket nyitva tartani, mivel az álom őket folyton környékezte. Egyszer csak hirtelen, nagy csudálkozásokra mennyei világosság vette őket körül, mely az éjfélt világos déllé változtatta át. Az Úrnak dicsősége, mellyel az új testamentomi sajátságos kiejtés szerint a kigondolható legnagyobb világosság, mint szinte egy isteni világosság értendő. Ez őket körülvevé és ők megrémültek, annak a fénynek közepében pedig láttak egy fénylő szellemet, egy olyan alakot, melyhez hasonlót ők még soha sem láttak, de a melyről hallottak már apáiktól beszélni, és a melyről a próféták könyvökben olvastak, úgy hogy ők tudták miszerint ez egy Angyal. Ez tényleg nem egy közönséges égi követ volt, hanem „az Úrnak Angyala,” az Isten jelenlétének ama kiválasztott Angyala a kinek előjoga az, hogy az isteni Felséghez a legközelebb állhasson, „a fénylők között kettőztetett fényű,” és a mennyei tróntól a legfontosabb hírrel megbízva. „Az Úrnak Angyala hozzájok eljőve.” Csudálkoztok rajta, hogy előbb megfélemlettek? Nem ijedtetek volna-é meg ti is, ha veletek valami olyan történt volna? Az éj csendje, az Angyalnak természet feletti megjelenése, a hirtelen meglátás és a világosságnak rendkívüli fényessége ‒ mindezek csudálkozásba hozhatták őket, hogy ezen tiszteletteljes álmélkodásban reszkettek, mivel nem kétkedek, hogy az ő érzelmek a tisztelet és félelem vegyítése volt, mely azon szavakkal van kifejezve: „és nagy félelemmel megfélemlének.” Ők arccal a földre hullottak volna, hogy ha az Úrnak eme dicsőségéből egy gyengéd bátorító szót nem hallottak volna, mely így hangzott: „Ne féljetek!” Ezen édes vigasztalás által meglettek nyugtatva és képesekké lettek a hirdetést megfigyelni a mely következett. Azután tovább hangzottak a szavak, oly kedvesen, mintha ezüst csengettyű hangjai lettek volna: „Íme, hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen! Mert született néktek ma a Megtartó ki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” Kívántatott tehát tőlük, hogy minden félelmes gondolatoktól meneküljenek, és adják át magokat egészen az örömnek. Ők ezt kétség nélkül meg is tették, és az összes emberek közt nem volt senki oly boldog és örvendező azon éjfélkor, mint ezen pásztorok, a kik egy oly csodálatos látásban részesültek, melyet, soha el nem felejthettek, és most arról tanácskoztak, hogy ne menjenek-é el, hogy valami olyat szemlélhessenek, mely még sokkal gyönyörteljesebb, tudniillik azon gyermeket, a kiről az Angyalok szólottak.
Adja az Úr, hogy nékünk is nagy örömünkre legyen, ha arra gondolunk és azzal foglalkozunk, hogy a Krisztus születése nagy örömnek okozója. Hogy ha arról szóltunk azután kérdezzük meg, kiké ezen öröm, és harmadszor vizsgáljuk meg, hogy azok kik ezen örömben vannak hogyan kell hogy azt kinyilvánítsák. A Szentlélek jelentse meg az Úr Jézust nékünk is és készítsen el bennünket, hogy ő benne örvendezhessünk.
A Krisztus születésének nagy öröm okolójának kell lenni. Először: Az angyalok is örültek azon, hogy Krisztus született. Ez így olyan örömteljes igazság, hogy azon Angyalt is, a ki ezt kihirdetni eljött, örömmel töltötte el. Néki nem olyan nagyon sok foglalkozása volt ezen megtörtént dologgal, mert Krisztus nem az Angyalokat vette fel, hanem az Ábrahám magvát vette fel, de én hiszem, hogy már csupán azon gondolat is, miszerint a Teremtő a teremtményekkel összeköttetésbe lépett, hogy a nagy láthatatlan és mindenható Isten egyesült azzal, amit teremtett, az Angyalnak, mint egy teremtésnek érezhetővé tette, hogy minden teremtés felmagasztaltatott és ez néki hagy örömére szolgált. Azonkívül az Angyal bensőjében egy kedves jóakarat is volt, a mely őt boldoggá tette, mivel az elesett emberiségnek olyan örömhírt hozhatott. Habár ők nem is testvéreink, mindazáltal az Angyalok szeretetteljesen részt vesznek a mi ügyeinkben. Ők örülnek azon, ha mi megtérünk
– ők szolgáló lelkek – ,hogy ha megváltattak vagyunk és ha innen kimúlunk felvisznek bennünket, és bizonyosok vagyunk abban, hogy soha nem fognak Uroknak kényszerített és hűtlen szolgái lenni, vagy pedig azoknak unalmas segítői, a kiket ő szeret. Ők a vőlegénynek barátai és örülnek annak örömén, ők a szeretet háztartásának szolgái és szorgalmas buzgalommal szolgálnak nékünk, olyannal, a mely a leggyengédebb szeretetről tanúskodik, mellyel ők Isten, a magasságos mennyei király gyermekei iránt viseltetnek. Ezért hozta az Angyal olyan nagy örömmel a reábízott üzenetet, a miképpen az illett azon helyhez honnan ő jött, azon alkalomhoz, mely őt aláhozta, és az ő abban való részesüléséhez. Mondá: „Íme, hirdetek néktek nagy örömet”, és hisszük hogy ezt az elragadtatás szavaival mondotta. Igen az Angyalok annyira örvendtek ezen evangyéliumnak, hogy mikor a prédikáció bevégezve volt és eltelve szent örömmel és imádattal összeszedték minden erejüket, hogy azt követhessék, mert azt nem tehették, hogy olyan követséggel csak egyedül bocsássák a földre. Utol is érték, éppen akkor, mikor a reá bízottak megmondásánál az utolsó szót kiejtette, és azonnal rázendítették amaz igen emlékezetes dicséretet, a melyet egyedül csak az Angyalok énekeltek, melyet soha e földön egy ember sem hallott azelőtt. „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek és e földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” Amint mondám, így lett teljes az istentiszteletök, nyilvánult az evangyéliumi prédikátori hivatal, egy a Krisztusról való gazdag prédikációban, ott volt a szívbeli és áhitattal teljes dicséret is, mely telve volt mennyei örömmel az égi seregektől hangoztatva. Ez egy olyan örömhír volt, hogy nem volt elegendő annak kihirdetésére egy hang, habár angyali hang volt is az, hanem egy örvendetes hálaénekben kellett azt nyilvánítani, az Úrnak egy új éneket kellett énekelni. Testvérek, hogyha az Úr Jézus születése a mi nagybátyáinknak, az Angyaloknak oly örvendetes volt, milyen örvendetes lehet az nékünk? Hogyha szomszédainkat éneklésre indította, a kik aránylag nagyon csekély részt vettek abból, nem keltene-é annak minket teljes örömmel betölteni? Óh, hogyha az a mennyet a földre aláhozta, nem kellene-é énekünknek a mennybe emelkedni? Hogy ha a menny gyöngykapui jól felnyittattak és a fénylő lények áradata alá jött ezen alacsonyabb országba azon időnek előképéül, a midőn nagy dicsőséggel mindannyian alászállanak a nagy Királynak dicsőséges eljövetelekor, hogyha a mennyet egy kis ideig megüresítették, hogy e földet megörvendeztessék, nem kellene-é a mi hálánknak és köszönetünknek és minden szeretetünknek fel a mennyei trón felé szállani, és a földet egy ideig elhagyni, hogy a mennyet halandó emberek énekökkel betölthessük? De igen, igyekezzünk arra, hogy azt cselekedhessük.
Keresztyének Istent áldjuk
Kegytrónusa előtt.
Mert, a mennyet nyitva látjuk, S az Úr hozzánk lejött
Mert legelőször is a Krisztus születése az Istennek emberré létele volt. Ő Isten volt, ki az emberi természetet magára vette ‒ egy titok, egy csodálatra méltó titok, a mely inkább a hitnek mint a magyarázatnak tárgya. Mindazáltal úgy volt az, hogy egy kis gyermek feküdt a jászolban, a ki egyszersmind véghetetlen is volt, egy gyenge gyermekecske, a ki egyszersmind a menny és földnek teremtője volt. Hogy miként lehetett az, azt mi nem tudhatjuk, de hogy az úgy volt, azt erősen hisszük és örvendünk azon, mert ha Isten az emberi természetet magára veszi, úgy az emberiséget nem hagyja el. Midőn az ember a szövetség kötelékeit elszakasztotta és a tiltott fának gyümölcséből evett, mondhatta volna Isten: „Ádám, felhagyok veled egészen és a te utódaidat elvetem. Miképpen Luciferrel és az ő egész seregével felhagytam, úgy magadra hagylak tégedet is, hogy a magadtól választott engedetlenség útján haladj szabad tetszésed szerint előre!” De nem félhetünk, hogy Isten ezt tette volna, mert ő az emberiséget a maga társaságába ismét felvette. Most tehát az emberiség nem valami egészen az átok alatt fekvő, félre elvetett, és néki mindig csak ellenére való teremtmény, mert Jézus az Isten Fia egy szűztől született. Isten az emberiséget nem vonta volna úgy a magával való egységbe, hogyha nem mondhatta volna: „Ne veszesd el, mert Isten áldása van rajta.” Tudom, hogy az átok ki lett mondva az emberre, mivel vétkezett, de láthatólag nem az emberiségre elvont értelemben, mert úgy Krisztus nem jött volna el, hogy egy embernek alakját felvegye és hogy asszonytól születtessék. A testté lett ige reményt nyújt az emberiség részére, dacára az ő nagy esésének. Nincs az egész nemzetség a halál és kárhozatra szánva és teljesen a veszedelemre vetve, mert íme, Isten e nemzetséggel összeköttetésbe jön és az Istennek Fia embernek fiává lett. Ez elégséges arra, hogy szívünket az örömmel teljesen betöltse.
Mert továbbá, ha Isten az emberiséggel egyesült, úgy szereti is őket és akarja az emberiség javát s boldogságát. Lássátok milyen szeretetet nyilvánított Isten hozzánk, hogy emberi természetünkkel összeköttetésbe jött. Mert Isten annakelőtte soha olyan összeköttetésbe nem jött egy teremtményével sem! Gyengéd irgalma kiterjedt ugyan minden munkáira, mindazáltal azok annyira el voltak tőle különítve, hogy a Teremtő és a teremtmény között egy nagy közbevetés volt megerősítve. Az Úr sok magas szellemeket, fejedelemségeket és hatalmasságokat teremtett, a kikről mi keveset tudunk. Például nem tudjuk azt sem, hogy kik azok a négy lelkes állatok, kik az Örökkévalóhoz a legközelebb állanak, de azért Isten soha azoknak természetöket fel nem vette, sem azokkal az ő személyének valóságos egyesülése által összeköttetésbe nem lépett. De íme, az emberekkel összeköttetésbe lépett, azon teremtménnyel, mely egy kissé kevesebb az Angyaloknál, azon teremtménnyel, mely a bűnért halálra van ítélve. Isten az emberrel összeköttetésbe lépett, és ennélfogva szereti azt biztosan és kimondhatatlanul, és nagy gondolatai vannak néki azoknak javokra és boldogságokra. Hogyha egy király fia egy lázító, egy elpártolt nép közül venne nőt házastársul, úgy annak az elpártolt nemzetségnek kilátása lenne a megbékélhetésre, megbocsátásra és ismét elfogadásra. A nagy Isten szívében a részvét és leereszkedő szeretet csudára méltó gondolatainak kell lenni, hogy ha ő az emberi természetet méltóvá teszi arra, hogy a magával való egységbe felvegye. Öröm, öröm mindörökké, hangoztassuk azt minél hangosabban, mert az emberré lét jót jelent a mi nemzetségünknek! Hogyha Isten az emberiséggel egyesült, úgy együtt fog érezni az emberekkel, könyörületes fog lenni irányokban, megemlékezik arról, hogy porból való az ember, irgalmas lesz vele, mint gyengével, és beteggel szemben. Tudjátok szerelmeseim, hogy mennyire bebizonyult ott, mert az a Jézus ki Betlehemben egy asszonytól született, könyörületességre indul a mi erőtlenségünk felett, mert ő hasonlóképen megkísértetett mint ti. Olyan bizalmas, valódi könyörületessége, vagy velünk való együtt érzése nem lehetett volna a mi Főpapunknak, hogyha emberré nem lett volna. Még azzal sem, hogy ő isteni, nem lehetett volna olyan tökéletes velünk való érzése és irántunk való részvéte, hogy ha testünkből való test és csontunkból való csont nem lett volna. A mi üdvösségünk Fejedelme, csak a szenvedésék által lehetett tökéletessé. Szükséges volt, hogy
,,mivel a gyermekek testből és vérből valók, ő is hasonlatosképpen részese legyen ugyanazoknak.” (Zsid.2,14.) Erre nézve ismét megszólíthatjuk az ezüst csengettyűt, hogy a Fiú mély részvéttel viseltetik az emberek iránt, mert ő mindenestől fogva hasonlatossá lett az ő testvéreihez. (Zsid.2,17.)
Továbbá, az egész világos, hogy ha Isten annyira leereszkedik és oly benső összeköttetésbe lép az emberekkel, ő azt azért teszi, mivel szándéka van az embereket megváltani és megáldani. Az emberré lét a megmentést jövendöli. Óh, hivő lélek, Istened nem gondolhatja azt, hogy téged elátkozzon. Tekints az emberré lett Istenre! Mit olvashatsz ott más egyebet, mint üdvösséget? Istennek az emberi testben azt kell jelenteni, hogy Isten elhatározta az embert minden ő kezének munkáin úrrá tenni és mindeneket az ő lábai alá vetni: „Juhokat és minden barmokat, még a mezei vadakat is. Az égi madarakat és a tengernek halait, és a melyek által járják a tengernek ösvényit” (Zsolt.8,7‒9.), igen, annak azt kell jelenteni, hogy jönni kell egy embernek kinek lábai alatt minden dolgok megtörténhetnek, ugyannyira, hogy még a halál is lábai alá vettetik. Hogyha Isten lehajol az emberekhez, úgy az azt jelenti, hogy az embernek fel kell emeltetni Istenhez. Mily öröm van ebben! Óh, vajha szívünk hamar érezhetné az emberré létet! Óh, vajha ismerhetnénk azon kibeszélhetetlen gyönyörnek csak ezredrészét, mely ezen gondolatban rejlik, hogy az Istennek Fia Betlehemben mint gyermek született! Lássátok milyen sok és teljes okai vannak az a feletti örömnek, hogy Jézus
Krisztus született, mivel az ő születése Istennek emberré léte volt.
Továbbá az Angyal az által hirdette ki az örömnek okait, hogy mondotta, hogy az a ki született nékünk Megtartónk. „Mert született néktek ma a Megtartó.” Testvérek és testvérnők, én tudom, hogy ki örvendhet ma leginkább azon gondolatnál, hogy Krisztus, mint Megtartó született. Azok ezek, a kik bűnös voltukat leginkább tudják és érezik. Ha a Megváltó tízhúrú hárfájának hangját hallani akarjátok, úgy adjátok azt egy bűnösnek kezébe. A „Megváltó” hárfa, de a „bűnös” képezi azon ujjakat, melyek ezen hárfát érinteni és abból a hangot kihozni képesek. Hogy ha magadat úgy természeted, mint szinte cselekedeteidnél fogva elveszettnek érzed, hogy ha a bűnt mint valami nagy csapást érezed szívedben, ha a gonoszság fáradttá és megterheltté teszen, ha a gonoszság szégyenét és terhét megismered, akkor örömöt okoz néked ha a Megváltóról hallhatod, hogy Isten őt adta a bűnösöknek. Még ha úgy hallasz is Jézusról a Megváltóról, mint egy kis gyermekről, akkor is örömödre fog szolgálni, leginkább pedig abban lehet teljes örömöd, hogy ő most már üdvödnek egész munkáját bevégezte. Megtekinted ezen nagy munkának kezdetét, azután figyelemmel kíséred azt egész a bevégzéséig és az Úrnak nevét dicsőíted és magasztalod. Született néktek, és néktek, kik a bűnösök között elsők vagytok, néktek is, hogyha vétkeiteket beismeritek és megbánjátok, született ma a Megtartó. Ő egy Megtartó születése által, mert azért született. A bűnösöket megtartani néki születési joga és hivatala. E szerint az elveszetteket megkeresni és megtartani az isteni természetnek elrendezése, isteni kormányzása és hivatala. Ez időtől kezdve Isten adott egy Segítőt, kire nagy szükség van, a ki a nép közül választatott és felmagasztaltatott, hogy megkeresse és megtartsa a mi elveszett vala. Nem öröm é ez? Miben lehet öröm, ha ebben nem?
Azután mondja az Angyal, hogy ez a Megtartó az Úr Krisztus és ez is nagy öröm ezen eseményben. Krisztus annyit jelent, mint felkenetett. Hogyha tudjuk, hogy az Úr Jézus Krisztus azért jött, hogy a bűnösöket megtartsa, nagyon jó, hogy ha azt is tudjuk, hogy az Atya képessé is tette őt nagy feladatának megkezdésére. Ő a Magasságostól felkenetett, hogy azon hivataloknak, melyeket magára vállalt megfelelhessen. Az Istennek lelke nyugodott ő rajta mérték nélkül, Urunk háromféle hivatalra lett felkenve, mint próféta, pap és király. Helyesen van mondva, hogy ezen felkenetés háromszoros erejében, soha más emberen nem nyugodott. Volt királyi próféta, például Dávid, volt királyi pap is Melkisédek, volt papi próféta is, mint Sámuel. E szerint történt meg, hogy két hivatal egy emberben egyesülve volt, de mind a három próféta, pap, király soha egy háromszorosan felkenetetben össze nem találkoztak, míg Jézus nem jött. Krisztusban a legkigondolhatóbb teljes felkenettetést találjuk, a ki „felkenetett örömnek olajával az ő társai felett” (Zsolt. 45, 8.) és a ki Messiás, az Istennek küldötte, megváltásunk munkájára teljesen elkészített. Örüljön hát szívünk. Nékünk nemcsak egy névszerinti Megtartónk van, hanem egy teljesen elkészíttetett Megtartónk, a ki megmentetésünkre elégséges, egy olyan, a ki hozzánk mindenekben hasonlatos, mert ember, de minden tekintetbon alkalmas a mi erőtlenségünkben segíteni, melyet ő magára vállalt, mert a felkenetett ember. Nézzétek, mily benső összeelegyítését találhatjuk az isteninek és emberinek az Angyalok énekében. Azt éneklik ő róla, hogy ő a „Megtartó” és egy Megtartónak isteninek kell lenni, hogy a halál és pokoltól megmenthessen, és mégis attól van származtatva a neve amit az emberekkel cselekszik. Azután említik énekökben, hagy ő a „Krisztus” és annak emberinek kell lenni, mert csak egy ember kenettethetik fel, de ez a felkenettetés az istenségtől jön. Hangoztassátok az öröm kürtöket ezen csudálatos Felkenettetnek és örüljetek ő benne a ki papotok, hogy rnegtisztítson benneteket, prófétátok, hogy tanácsoljon, oktasson és Királyotok, hogy benneteket megszabadítson. Az Angyalok úgy énekeltek róla, mint az Úrról és mégis mint a most születettről, és ebben is az van nyilvánítva ismét, hogy az uralkodásban az isteni egyesülve van a születésben az emberivel. Mily szép összhangzatban vannak a szavak az értelemmel.
Az Angyal tovább is ment és ezen pásztoroknak megadta az örömhöz az alapot, a mennyiben mondta azoknak, hogy habár Megváltójuk született, hogy Úr legyen, mindazáltal olyan nagy alacsonyságban született, hogy őt mint egy kis gyermeket bepólyázva jászolban feküdve találhatják. Van-é itt ok az örömre? Azt mondom erre, hogy igen valóban van, mert az istenség rettentései a bűnöst gyakran visszatartják a megbékéléstől, de lássátok, az istenség mily kegyelmesen elrejtőzik egy gyermekben, egy kis gyermekben, egy olyan kisdedben, a kit pólyába kell tenni, mint minden más olyan született kisdedet. Ki fél hozzá közeledni? Ki hallott valaha arról, hogy egy kis gyermektől a körülte levők rettegtek volna? Mindazáltal ott van az istenség. Én lelkem, hogy ha a félelem és rettegéstől nem állhatsz meg azon „üveg tengernél, mely tűzzel van vegyítve”, hogy ha az isteni dicsőség néked olyan mint a megemésztő tűz és a mennyei Felség tégedet egész annyira áthat, hogy elalélsz és reá nem nézhetsz, úgy jöjj ezen kis gyermekhez és mondjad: „Isten itt van és itt közeledhetek hozzá az ő szerelmes Fia személyében, a kiben az istenségnek minden teljessége lakoz.” (Kol.2,9.) Ó mily nagy üdvösség rejlik az emberré létben, ha meggondoljuk, hogy Istennek nagy hatalma abban az emberek gyengeségükhöz leereszkedik és a véghetetlen Felség az emberi gyarlósághoz lehajol.
Most figyeljétek meg azt is, hogy a pásztoroknak nem az mondatott, hogy a kis gyermeket tirusi bársonyba, vagy messze földről került finom selyembe takarva találják. „Nem arany, gyöngy s drága követ
Nem koronát hordott fejed”
Ép oly kevéssé kellett őt a fejedelmek márvány palotájukban keresni és megtalálni magas rangú környezettől, uralkodóktól mint alattvalóitól környezve, hanem mint egy polgár asszony gyermekét találhatják meg, jóllehet fejedelmi származású, de olyan családból való, a melynek törzse megszáradt és el lett felejtve. A gyermek egy ácsmester fiának tekintetett. Hogy ha az alacsonysorsban lévő szülőkre tekintettek és azon szegényes ágyra melyet gyermekök részére megvetettek, hol az előtt az ökrök etettek, azt kell mondanotok: „Ez valóban nagy leereszkedés!” Óh, szegények örüljetek, mert Jézus szegénységben született és jászolba helyeztetett. Ó ti nehéz munkások örüljetek, mert a Megváltó egy alacsonysorsban lévő szűztől született és az ő gondviselő, vagy nevelő atya egy ácsmester volt. Ó, gyakran megutált és eltaposott nép a népszerű Fejedelem megszületett egy olyan, ki a nép közül választatott, a trónra emeltetett. És ti, kik a magasabb néposztályhoz tartoztok, magatokat az úri rendnek nevezitek, nézzétek a földi királyok Fejedelmét, kinek származása isteni, még sincs hely számára a vendégfogadó háznál. Lássátok, ó emberek, az Istennek fiát, a ki a ti csontotokból való csont, ismeretes minden nyomoraitokkal és szenvedéseitekkel, a ki későbbi életében éhezett, fáradozott, a mint ti elfáradtok és csekély ruhába járt, mint a tiétek a milyen, nagyobb szegénységben volt mint ti, mert néki nem volt annyi helye, hova fejét lehajthatta volna. Örüljön a menny és föld azon, hogy Isten oly teljesen, oly valóban leereszkedett az emberekhez.
De ez még nem mind. Az Angyal örömre hívta fel a pásztorokat és én is arra szólítlak fel titeket és pedig azon okból, hogy ezen gyermeknek születése Istennek a magasságos mennyekben dicsőségére szolgáljon és e földön békességre és az emberekhez való jó akaratra. A Krisztus születése Istennek oly nagy dicsőségére szolgált, a milyet ő, a mint én gondolom semmi más által el nem érhetett volna. Mindig nyájas és gyengéd hangon kell beszélnünk, hogyha Istennek dicsősségéről szólunk. Az magában véghetetlen és tőlünk megfoghatatlan, mégis mondhatjuk, hogy Istent kezének minden műve nem hozhatott volna néki olyan dicsőséget, mint az ő szerelmes fiának oda adása és hogy az összes teremtmény és gondviselés nem nyilvánítja ki annyira az istenség szívét, mintha az ő egyetlenegy szülött fiát adja és e világra küldi hogy általa az emberek éljenek. Minő hatalom az, mely az Istent a dicsőségből aláhozta a jászolba, olyan nagy csudát csak a Mindenhatóság hozhatott létre! Mily nagy hűség a rég adatott ígéretek beteljesítésére nézve! Mily igazságosság a szövetség megtartása tekintetében. Minő kegyelem, és mégis milyen igazság! Mert ezen most született gyermek személyében a törvény követelésének kellett teljesedni és az ő drága testében meg kellett a bosszú elégtételnek adatni az isteni igazságnak megsértéséért. Isten minden tulajdonságai a legmagasabb fokon csodálatosan nyilvánultak ezen kis gyermekben. Gondoljátok az egész napot egy gyújtópontban összevenni és mégis olyan gyengéden fény lenni, hogy annak fényét a leggyengébb szemek is elhordozhassák, úgy jött a dicsőséges Isten alá, hogy az ember Őt mint asszonytól született gyermeket nézheti. Gondoljatok erre! Isten halandó testben! A mindenekkel bíró egy jászolban fekszik! Csudálatos ez! Dicsőség a magasságban Istennek! Ő azt előre megjelentette a mit mostan beteljesített!
Az által, hogy az Úr Jézus született, már bizonyos mértékben béke van e földön, de még egy határtalan örömnek kell jönni. A harcnak fogai már valamennyire kitörettek és bizonyságát láthatjuk annak, hogy nagy hűség nyilvánul a nagy romlásban lévők iránt. Krisztusnak vallása felemeli pajzsát az elnyomottak oltalmára és a kegyetlenséget Isten ellenes gonosz cselekedeteknek nyilvánítja. Bármennyi gúny és gyalázattal legyen is Krisztusnak egy hű szolgája, az evangyéliumnak prédikátora elhalmozva, azért soha nem fog hallgatni, míg az eltaposott nemzetiségek és fajok az ő szavait készek lesznek meghallgatni, úgy szinte Istennek hű gyermekei nem hagynak fel fáradozásaikkal, mígnem minden embereknek, a kiknek csak tudták, a békét megajánlották minden tehetségük szerint. Eljön az idő, amidőn ezen növekedő bizonyságok győzelmet aratnak, és a népek többé a hadakozást nem tanulják. A Békefejedelem eltöri a harci kopját. Ő a Mindeneknek Ura, „eltöri a nyilakat, kézíveket, pajzst, szablyát és a hadat, az ő lakhelyében Sionban.” (Zsolt.76,3‒4.) A milyen bizonyos, hogy Krisztus Betlehemben született, épen olyan bizonyos, hogy ő minden embert egymás testvérévé teszen és egy béke országot alapit, melynek soha vége nem lesz. Azért énekeljünk öröménekeket, hogy ha Istent dicsőíteni óhajtjuk, mert a ma született gyermek kinyilvánította az ő dicsőségét, és énekeljünk, hogy ha a földön való békének örvendünk, mert ő jövetelével azt elhozta. Igen, és hogy ha azon láncot szeretjük, és annak örülünk, mely a dicső mennyet a megengesztelt földdel összeköti ‒ és az emberekhez való jó akaratot, a melyet az örök Isten ebben nyilvánít, úgy harmadszor is hangoztassuk Hallelujánkat, magasztaljuk Immánuelt, mivelünk Isten, magasztaljuk és dicsőítsük azt, ki az ő születésével mindezeket megszerezte nekünk. „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön. békesség és az emberekhez jó akarat.”
Úgy gondolom, hogy eléggé felmutattam néktek a pásztorok örömének alapját, azaz, hogy nékik volt elég okuk örülni, de ti és én, a kik ezen utolsó időben élünk, kell, hogy még sokkal örvendezőbbek legyünk, ha mi az üdvnek egész nagy művét értjük. Ők magasztalták Istent mindazokért, a melyeket láttak és hallottak, a mint nékik megmondatott. Jöjjetek testvéreim, legalább is annyit tegyünk, mint ezen egyszerű pásztorok tettek, magasztaljuk őt teljes szívünkből és lelkünkből.
Másodszor vizsgáljuk meg, kiké ezen öröm. Tegnap nagyon leveretett voltam, mivel a szomorú idő az ember kedélyét nagyon lehangolja. „Egy pacsirta sem tud zengni
Ég felé mely sötét s borús.”
De egy gondolat áthatott és mély örömmel eltöltött. Ezt nem azért mondom néktek, hogy ez valami különösnek láttassék előttetek, hanem azért, mivel nékem örömöt adott. Ez valami egész személyes dolog, és pedig az, hogy a Krisztus születése feletti öröm részint csak azoké, a kik őt hirdetik, mert az Angyalok, kik ezen örömhírt hozták nagyon örültek, annyira örültek a mennyire csak tudtak. Erre gondoltam és így szóltam szívemben: „mivel szólnom kell Jézusról, ki e földre szállt születése által az embereknek üdvöt szerezni, én is szabadságot veszek magamnak az örömre, örvendek, hogy ha más felett nem, de a felett igen, hogy embertársaimnak olyan örömhírt hirdethetek.” Könnyek jöttek szemeimbe és még most is ott vannak, mert előttem van az, hogy én oly nagy kegyelemben részesíttettem, miszerint embertársaimnak mondhatom: „Isten leereszkedett annyira hogy természeteteket felvette, hogy benneteket rnegmenthessen.” Ezek olyan örömteljes és magasztos szavak, mint a melyeket csak aranyszájakkal kívánhatnánk hirdettetni. Cicero és Demosthénes, ama híres és jeles szónokok, beszédjek alapjául ilyen szöveggel nem rendelkeztek. Ó, öröm, öröm! Egy olyan embernek születtetni e világra, a ki Isten is. Ó szívem, ugrálj örömödben, mint Dávid az Isten ládája előtt.
De ezen öröm nem csak azok részére adatott, a kik azt hirdették, hanem mindazoknak is, a kik azt hallották. Ezen nagy öröm az egész népnek, tehát minden népnek öröme leszen. Ez határozottan azt jelentette, első sorban, hogy ez az egész zsidónépnek öröme lesz, de ez, hogy Krisztus született öröme az egész földön lakozó minden népnek. Nincs olyan nemzet e föld kerekségén kinek öröme ne lehetne abban, vagy pedig joga nem volna a felett örülni, hogy Isten az emberekhez leereszkedett. Énekeljetek mindnyájan, ti Jeruzsálem elpusztult és kietlen helyei. Vegyüljetek az éneklők közé ti kik a puszta helyeken laktok, és örüljenek a szigetek és annak lakosai is! Ti, kik a hideg éghajlat alatt Isten éjszaki szelének csontot és velőt átható hidegét érezitek, engedjetek, hogy ezen örömhír ezen igazság, szíveteket örömtől lángolóvá tegye. És ti, kiknek arcotokat az égető nap heve megpirította, tegyétek ezt részetekre egy vízzel teljes kútfővé. Magasztaljátok és dicsőítsétek a nagy Jehovát, hogy az ő egyszülött Fia az emberiség testvérévé is lett. „Örvendjetek magas egek Hogy a Krisztus megszületett És te föld, emeld fel szavad Énekelj, magasztald Urad!”
De testvérek, nem mindenek örülnek ennek, még azok sem mindnyájan, kik ezen dicső igazságot ismerik, ez az emberiség fele részének szívét nem illeti. Hát kié ezen öröm? Erre azt felelem: mindazoké, kik azt elhiszik, különösen pedig mindazoké, a kik úgy hisznek, mint a pásztorok hittek, olyan hittel, mely a hitetlenség által nem inog. A pásztoroknak legkisebb kétely sem volt szívökben. A világosság, az Angyalok és az éneklés elegendő bizonyíték volt nékiek, ők az örömhírt elfogadták a nélkül, hogy csak egyetlen kérdést is tettek volna. Ebben a pásztorok épen olyan boldogok, mint bölcsek voltak, igen, bölcsebbek azoknál a kik bölcsek akarnak lenni, vagy bölcseknek akarnak láttatni, kiknek bölcsességök csak a bírálgatásokban nyilvánul. E jelen korszak megveti az egyszerű gyermeki hitet, de mily csudálatosan megszégyeníti Isten az ilyen látszat bölcseket. Ezen bölcs kételkedők saját talajokon is megbotránkoznak és zavarba jönnek.
A miképpen minden szent tudósításokban kételkednek, azonképpen kétségbe vonják ők mindazon dolgokat, melyeket más emberek hisznek és igaznak tartanak. De ők megszégyenülnek, mivel a tagadhatatlan tények dörgő szavakkal kiáltják a hitetlennek füleibe: „Balgatagok az együgyűek hittek és bölcsebbek voltak, mint a milyenné titeket képzettségtek tett. Határtalan kételyetek hamisságba vitt benneteket, nem az igazságba”
A pásztorok hittek és örültek, annyira a mennyire csak tudtak, de hogyha N. N. professzor ott lett volna ezen emlékezetes éjszakán, az Angyalokkal határozottan vetekedett volna, ő tagadta volna még talán azt is, hogy egy megváltóra az emberiségnek nagy szüksége van. Hidegvérűen jegyzeteket csinált volna a világosság természetéről való előadáshoz. Megvizsgálta volna azon alkalommal, azon csudálatos éjjeli jelenet okát, mely ott a Betlehem mezejében történt. Mindenek előtt pedig biztosította volna a pásztorokat a felöl, hogy valami emberfeletti határozottan nem is létezik. Hát a korunk bölcsei nem bebizonyították-é már ennek az eseménynek lehetetlenségét százszor is, még pedig olyan alapos bizonyítékokkal, melyek elégségesek arra, hogy az ajtófélfát meggyőződéshez hozzák? Olyan világossá tették azt, mint a hogy háromszor kettő tizennyolc, hogy nincsen Isten, sem Angyal, sem lélek. Ők azt minden kétség feletti dologgá tették, legalább is a saját gondolatok szerint, hogy minden felett kételkedni kell, és semmit sem lehet hinni, kivéve azoknak csalhatatlanságokat, kik a tudományosságra jogot tarthatnak. De az ilyen emberek nem találnak vigaszt, még annyit sem, a mennyire nagy szükségök volna, ezt magok is bevallják. Az ő tanaik nem örömhír, hanem vigasz nélküli tagadás, gyilkoló fagy, mely minden nemes reményt csirájában megöl, és az ész nevében az embert legvalódibb boldogságától megrabolja. Legyünk olyan filozófusok, mint a pásztorok voltak, mert ők nem sokat hittek, hanem egyszerűen azt, a mi nagyon hihető volt, és a személyes megvizsgálás után igaznak találták azt. A hitben öröm van. Ha hitünk érezhet, úgy már most boldogok vagyunk. Óhajtanám, hogy ezen reggelen úgy érezhetnék, mintha az Úrnak dicsőségét még most is látnám az égen, mert az megjelent ottan, habár én nem is láthattam. Óhajtanám, hogy láthatnám az angyalokat és hallhatnám az ő szavokat, és habár ezt nem is tehetem, mindazáltal tudom határozottan, hogy azok beszéltek, habár én őket nem láttam, és nem hallottam is. Bizonyos vagyok benne, hogy ezek a pásztorok hazugságot nem beszéltek, és hogy a Szentlélek nem csalt meg bennünket, mikor Lukács által, az ő szolgája által ezt leíratta számunkra. Felejtsük el a nagy közbeeső időt és csak arra gondoljunk, hogy az valóban úgy volt. Hozzátok emlékezetbe és legyetek bizonyosak a felöl, hogy az valóban megtörtént dolog volt, és majd hogy nem halljátok még most is zengeni az angyal kart odafent: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat.” Határozottan hallja a mi szívünk a dicséneket és érezzük annak örömeit, a mennyiben elhisszük azokat egyszerűen, miként a pásztorok cselekedtek.
Figyeljétek meg jól, ezek a pásztorok, a kik egyszerű elméjekkel hittek, óhajtották, hogy azon csodálatos gyermeket közelebbről megismerhessék. Mit cselekedtek aztán ők, mint tanácskoztak és együtt megbeszélték a dolgot, ezt mondván: „Menjünk el mind Betlehemig és lássuk meg e dolgot, melyet az Úr megjelentett nékünk.” Ó szerelmeseim, hogy ha a Krisztus örömében részesülni óhajtotok, jöjjetek Ő hozzá. A mit saját szentkönyvében ő róla olvastok, vagy abból hallotok, higgyétek azt, de azután ne felejtsétek el azt is mondani: „elmegyek, hogy megtalálhassam Őt.” Hogyha Istennek a Sinai hegyről dörgő szavát halljátok, ne menjetek közel a lángoló hegyhez, mert a törvény kárhoztat, elítél benneteket az Isten igazsága lesújt benneteket. Hajoljatok meg távol alázatban, és imádjátok Őt szent tisztelettel. De hogyha a Krisztusban kinyilvánított Istenről hallotok, siessetek hozzá. Siessetek hozzá teljes bizodalommal, mert nem járultatok a tapasztalható hegyhez és az égő tűzhöz, „hanem járultok az új Testamentomnak közbenjárójához a Jézushoz, és a reánk hintetett vérhez, mely drágább dolgokat szól, hogy nem mint Ábelnek vére.” (Zsid.12,18; 22-24.) Jöjjetek közel, közelebb, még közelebb. „Jöjjetek én hozzám”, ezek az ő tulajdon szavai azokhoz, a kik fáradtak és megterhelve vannak, és ugyanazon szavakat fogja végül is hozzátok intézni: „Jertek el én Atyámnak áldottai, és bírjátok az országot, mely számotokra megkészittetett e világ fundamentumának felvettetése előtt.” (Mt.25,34.) Ha a Krisztusban való örömöt óhajtjátok, jöjjetek és megtaláljátok azt az ő kebelén, vagy pedig lábainál. Ott találta azt János és Mária is ezelőtt régen.
És azután testvéreim, cselekedjetek úgy, amint a pásztorok cselekedtek, mikor a helyhez értek. Ők örültek, mikor meglátták a gyermeket, kiről az angyaltól hallottak. Ti nem láthatjátok őt testi szemmel, de gondolkozni és elmélkedni kell ő felőle, és úgy lelki szemeitekkel ezen nagy, magasztos és dicső igazságot szemlélhetitek, hogy az Ige testté lett és lakozott mi közöttünk. És ez az útja annak, hogy ma is örömünk lehessen, olyan örömünk, mely a mennyből száll alá a menny királyának földre jövetelével. Higgyetek, jöjjetek közelebb, azután nézzetek ő reá folyton, és úgy áldását élvezhetitek. „Jézus Krisztus dicsértessél, Hogy értűnk emberré lettél. A midőn szüztől születtél;
Angyaloktól dicsértettél. Halleluja.
Az órák Istennek Fia Íme, fekszik a jászolba. Megváltónk öltözik íme,
Szegény testünk és vérünkbe. Halleluja.”
Időm eltelt, máskülönben szerettem volna néktek harmadszor még megmutatni, hogy miképpen kell ezen örömnek nyilvánulnia. Itten csak egy vagy két utasítást óhajtok adni. Azon utat, módot, mely szerint sokan a kik a karácsony ünnepét hiszik, azt megünnepelni szokták, nagyon jól ismerjük. Nemde nem keresztyén ország é ez? Azt már olyan sokszor hallottam, hogy el kell hinnem, hogy igaznak kell lenni. Egy keresztyén ország! De mily csodálatos nemű itten a keresztyénség! Nem csak, hogy a régi időben a karácsony ünnepén a legnagyobb seres hordót ütötték csapra, hanem még e mi időnkben is a karácsonyt ünneplőknek rendesen le kell részegedniek. Nem vádolom az én népemet, vagy nem rágalmazom azzal, hogy ha azt mondom, hogy karácsony ünnepi örömének egy leglényegesebb része a részegség. Hogyha Bacchus* ( Bacchus a pogányoknál a részegség és dorbézolás istene volt – fordító) született volna ekkor, úgy azt hiszem Angolország ünnepelné leghelyesebben ezen utálatos istenség születés napját,* ( Bárcsak a mi országunkról máskép nyilatkozhatnánk, de fájdalom, ez nálunk is így bizonyul sok részében. (Forditó)
De ne is mondjátok nékem, hogy az a szent Jézus gyermek születés napja, a melyet ők olyan nagyon ünnepelnek. Avagy az olyan káromlások által nem újból megfeszíttetik-e inkább? Határozottan, Jézus mondja az istenteleneknek: „Miért ünnepelitek ti születésem napját, és miért emlegetitek nevemet dorbézolástok és részegeskedéstekkel összekötve?” Szégyen, hogy az ilyen szavak használatához elegendő ok van adva. Tízszeres szégyen, hogy olyan sok ok van adva erre nézve.
Ezen születési ünnepélyt az egész éven át ünnepelhetitek, mert sokkal jobb volna azt mondani, hogy ő az évnek minden napján születik, mintsem hogy épen csak egy meghatározott napon, mert valóban születik ő lelki értelemben, az évnek minden napján néhány ember szívében, és az nékünk sokkal fontosabb és lényegesebb pont, mint az ünnepnapoknak megfigyelése. Fejezzétek ki örömötöket először is, úgy a mint azt az angyalok tették, nyilvános szolgálat által. Nehányan közülünk hivatva van arra, hogy sokaknak hirdesse ezen eseményt. Hirdessük a Megváltót a legvilágosabb és legkomolyabb módon, és az ő minden embereket megmentő hatalmát.
Hogyha akarjuk, hogy a népek az örvendetes eseményt megtudják, úgy el kell azt hirdetnünk. Az a mi kötelességünk, hogy az evangyélium terjesztésével soha fel ne hagyjunk. Jézus Krisztus akarja, hogy az ő tanítványai hirdessék az evangyéliumot. Azért testvérem munkálkodj ebben fáradhatatlanul a Szent Léleknek erejében, jöjjön bármi. Nem tetted ezt még eddig, úgy kezd meg most, mint a Krisztusnak szolgája, és kérjed Istennek segítségét. De talán azt mondod, hogy te ezt nem teheted? De igen, teheted. Te tálentomodat keszkenődbe kötve tartod, vedd ki azt onnan, hűtlen szolga, hogy ha eljön Urad, meg ne büntessen tégedet! De talán mondod, hogy te nem tudsz sokakat tanítani. Hát ki mondja, hogy tudsz? Taníts egyet. De mondod, hogy te nem tudsz prédikálni. Ki szól itten prédikálásról. Taníts, taníts valamely úton és módon. Beszéld el a népeknek, az Úr Jézus születését. De te nem tudsz királyokat és nagy férfiakat tanítani, mondod talán? Nem is szükséges az, tanítsd a szolgákat és a gyermekeket, csak terjeszd mindenkor nagy örömmel az evangyéliumot! A világnak meg kell nyeretni Krisztus részére, és hogy ha akarjuk megnyerni embertársainkat, célunkat csak azzal érhetjük el, hogy ha hirdetjük nékik a Megváltó nagy szeretetéről való örömhírt, mert mi módon hallhatnának prédikáló nélkül, és mi módon prédikálnának, ha nem küldetnek? Krisztus küld titeket, mert azt mondja: „A ki hallja is ezt mondja: „Jövel.” (Jel.22,17) Ezen megbízatás erejében mondjátok ezt ti is: „Tehát mondom minden bűnösnek: Drága Megváltót találtam meg. Mondom: Lássátok mit tett értünk, Emberré lett, hogy üdvöt nyerjünk.”
Ha vannak köztetek a kik nem tudnak prédikálni, de tudtok énekelni. Énekeljétek hát dicsérő éneketeket, és magasztaljátok Istent teljes szívetekből. Ne restelkedjetek nyelveteket Isten dicsőítésére felhasználni, hanem emeljétek fel gyakran öröm énekeiteket a most született Király dicsőítésére. Vannak köztetek olyanok is, a kik sem prédikálni, sem énekelni nem tudnak. Úgy azt kell tennetek a mit a pásztorok cselekedtek. De mit tettek azok? Kétszer is meg van említve róluk, hogy elhirdették azt, a mi nékik a kisgyermek felől mondatott vala. Mihelyt a kis gyermeket meglátták, azonnal hirdették mindenfelé a mit nékik az Angyalok mondtak, és mikor visszatértek, hazamentek, dicsőítették az Istent. Ez a leggyakorlatibb mód arra nézve, hogy örömötöket nyilvánítsátok. Szent beszédek és társalkodások épen oly kedvesek Isten előtt, mint a prédikációk vagy az énekek. Volt egy olyan is ottan, a ki nem sokat szólt, de annál többet gondolt: „Mária pedig mindezeket magában tartja vala, és szívében forgatja vala.” (Lk.2,19) Ez az út és mód, mely által az emberek üdvre juthatnak: ha az evangyéliumot hallgatják, és azt szívökben forgatják. Imádkozzunk testvérek, hogy Isten a meg nem térteket arra segítse, hogy az igéket magokban megtartsák és szívökben forgassák. Hogyha annyira jöhettek, akkor jó reményünk lehet felőlük. Ha az evangyéliumot megfontolják az ő szívökben és lelkükben, úgy azt kell mondaniok: „Emberré lett Istenség, hogy állhatnék én ellened? Átadom magamat tenéked teljesen, hogy mindig a te szolgád maradhassak.” Csendes boldog lélek, fontolgasd, szívedben azon nagy és örvendetes igazságot, hogy Jézus Betlehemben született. Immánuel Isten velünk! Fontolgasd ezt, ha tudod, tekints arra újból és újból, vizsgálgasd ezen megbecsülhetetlen drága gyémántnak különböző oldalait, imádd és magasztald szeresd és csodáld, azután ismét imádjad a szeretetnek ezen hasonlíthatatlan nagy csodáját.
Végül menjetek el és tegyetek jót másokkal! Mint a napkeleti bölcsek hozzátok el ajándékaitokat és áldozzátok a most született Királynak szívetek legjobb aranyát a szeretetet, az imádás és magasztalás tömjénjét és a töredelmesség mirháját. Hozzátok mindnyájan szívetek legjobb kincseit, és hozzatok földi javaitokból is, mert ez az öröm üzenet napja és illetlen volna üres kézzel az Úr előtt megjelenni. (5Móz.16,16.) Jöjjetek, és imádjátok Istent ki a testben megjelent, úgy eltelik szívetek az ő fényével és kedvességével a Szentléleknek ereje által. Ámen